Oldalak

2010. augusztus 23., hétfő

Moldova György: Gumikutya (1967) 19/10. Magyarország nem szegény, hanem rosszul szervezett ország

A terem hirtelen elsötétült, csak a kis sarokemelvényt világította meg egy rejtett reflektor. Akár egy divatbemutatón, gyönyörű és elegáns nők léptek fel egymás után az emelvényre, Momentán mindegyikhez fűzött néhány szavas ismertetést.
– „Dolgozók öröme”-típus. Üzletekben egyelőre nem kapható. „Az autó mindenekfelett, én az autó alatt”-típus, gyalog ürgével nem ismerkedik. „Az állam én vagyok”-típus, luxusváltozat, csak állami pénzeket sikkasztók számára. Valamennyi megvásárolható a megvesztegetés összegéből.
Balaskó szótlanul nézte végig a nők felvonulását, Momentán tanácstalanul kérdezte:
– Melyik tetszett, Balaskó úr?
– Egyik sem – válaszolta a feltaláló –, én ideális, tiszta szerelemre vágyom.
– Ahhoz kell a legtöbb pénz, de talán még annyit is tudunk adni.
– Nem kell.
– Ez a legutolsó szava?
– A legutolsó.
Momentán felsóhajtott, és széttárta a kezeit.
– Akkor én befejeztem. Át kell adjam magát Noch úrnak, ő foglalkozik magával tovább.
Rövid, szaggatott jelzést adott le a csengővel, melyre egy távoli berregés válaszolt.
– Mindjárt jön, nem akar addig játszani kicsit?
– Mit?
– Mindegy. Van egy kis zsebrulettem, de kártyázhatunk is: nasi-vasi, kopka, huszonegy, tud valamit?
Balaskó eltöprengett.
– Mintha a lelencházban egyszer huszonegyeztem volna. Mondjuk, hogy azt tudok.
– Egy leosztás tíz forint.
– Nincsen csak négy forintom.
– Majd megadja.
– Miből?
– Magának valaha még több pénze lesz, mint amennyit én láttam életemben.
Fehér köpenye zsebéből egy kártyacsomagot vett elő, gyakorlott kézzel összekeverte.
– Hány lapot kér?
– Egyet.
Balaskó szánakozva nézte az izgalomtól máris felhevült professzornőt.
– Miért játszik ilyen hazárdjátékokat?
– Kártyázunk vagy népnevelünk?! Kér még egy lapot?
– Kérek. Ohne ász. Még egyet.
Balaskó az asztalra dobta a kártyáit.
– Huszonhárom. Fuccs.
– Tíz forinttal jön.
Momentán ismét átnyújtott egy lapot Balaskónak.
– Tulajdonképpen irigylem magát.
A feltaláló keserűen elhúzta a száját.
– Engem? Hát már engem is irigyelhet valaki?
– Ne játssza meg magát. Aki a gumimuskátlit feltalálta, az nagyon tehetséges ember kell hogy legyen. Mért nem fogadja el a pénzt? Mit akar kihozni magának ebből az egész ügyből?
– Szeretném, ha minden gyereknek annyi gumilabdája volna, amennyit csak akar.
– Miért fontos ez magának?
– Mert én lelencházban nőttem fel, és sohasem volt gumilabdám.
– De hát maga mit kap ebből?
– Semmit. Legfeljebb ha egy szobrot valamelyik játszótéren, jó széles vállút, hogy a gyerekek felülhessenek a nyakamba.
A kártyáira nézett.
– Újból huszonhárom, befuccsoltam. Húsz forinttal jövök.
Magas, őszülő, elegáns férfi nyitott be a terembe, két fiatal lány kíséretében. Hagyta, hogy a lányok levegyék róla a hálóköntöst, rásegítsék a nappali kabátját, majd egy könnyed mozdulattal elbocsátotta őket. Balaskóhoz lépett, és mivel feltételezte, hogy amúgy sem fogadná el a kéznyújtást, csak meghajolt előtte.
– Noch József vagyok.
Észrevette az asztalon felejtett kártyalapokat, szemrehányó pillantást vetett Momentánra.
– Hányszor kértem már magát, professzornő, hogy ne játsszon hazárdjátékot a vendégeimmel.
A feltaláló felé fordult.
– Amennyiben anyagi veszteség érte önt, természetesen a legmesszebbmenőkig kártalanítom.
– Nem, nem ért semmiféle veszteség.
Balaskó egy ásítást nyomott el, Noch észrevette.
– Úgy látom, egy kicsit álmos, engedje meg, hogy megkínáljam egy duplával. Legyen szíves, professzornő, egy kávét.
Momentán lenyomott egy gombot a fali kapcsolótáblán, oldalról egy iparvasúti mozdony sistergett be a terembe. A professzornő kávét töltött a kazánba, és ráeresztette a gőzt, megindultak a dugattyúk, a kéményen hamarosan felszállt a fövő kávé illata. Balaskó mereven nézte a mozdonyt.
– Ez is a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-ből való?
– Igen. A legmodernebb típusú magyar mozdony, csak egy kicsit kellett átalakítani, hogy kávéfőző gép legyen belőle.
A gőzsíp fütyülése jelezte, hogy elkészült a kávé. Momentán Balaskó elé rakta. Noch udvariasan kivárta, amíg vendége leteszi a csészét, csak aztán kezdett el beszélni.
– Higgye el, Balaskó úr, nem azért ajánlottam fel pénzt, mert félek öntől, ha esetleg ezt tételezte fel, még lesz alkalma megbizonyosodni, hogy tévedett. Mindössze abban akartam segíteni, hogy egy ilyen kiváló és becsületes ember, mint ön, elérhesse a célját. Tudnia kell, hogy a pénz megrövidíti a célhoz vezető utat, és megment a megaláztatástól.
Vizsgáló tekintettel felmérte Balaskó ruháját.
– Vegyük például az ön öltözékét. Milyen az ön öltözéke? Szánalmas.
Balaskó védekezett.
– Szerintem kopott, de tisztességes.
– Éppen ezt hívják magyarul szánalmasnak. Miért baj a szánalmas öltözék? Mert felesleges energiapocsékolással jár. Legyen szíves, professzornő, számítsa ki: mennyi energiájába kerülne Balaskó úrnak, hogy ilyen öltözékben bejusson, tegyük fel, csak egy vállalati igazgatóhoz.
Momentán ujjai sietve kattogtatták az elektromos számológép billentyűit.
– Néhány ezer megawattot kellene kifejtenie. Körülbelül annyit, mintha négyszáz kiló terhet harminc méter magasba emelne.
– Köszönöm. És már egy nyakkendő megmenti a portás kérdezősködéseitől, hogy hova akar menni. Egy őzbőr kabát fehér nyloninggel pedig átemeli a titkárnő akadékoskodásain is. És mondja meg, miért kell pótolhatatlan energiákat elvesztegetni, mikor az egész megoldható pénzzel?
– A szegénységet a világ összes filozófusa egyértelműnek tekinti a tisztességgel.
– Ehhez nem értek, csak azt tudom, hogy a szándékos szegénység a legnagyobb önzés a világon. Azt hiszi, a szegényt szeretik a szegények? Nem, nem szeretik, a szegények engem szeretnek, akitől van mit várniuk. Ha van pénze, mérhetetlen sok jót tehet az emberekkel. Akar példát? Az én cigányprímásom még most is komornyikot tart, és fog is tartani még a megvalósult kommunizmus korában is. Ha van pénze, támogathatja a barátait, megalázhatja az ellenségeit, és ha megtette kötelességét mások iránt, ki róhatja meg azért, hogy maga is él egy kicsit. Vesz egy autót, vacsora a vendéglőben egy helyes kis nővel, utána megállnak egy hegyi szerpentinen, leoltják az autó reflektorát, és ha valaki benéz a kocsiablakon, annak belecsap a pofájába. Ha lenézi ezeket az örömöket, hadd emlékeztessem a kvantummechanikának arra a legújabb felfedezésére, hogy egyszer, azaz összesen egyszer élünk.
Balaskó ingerülten közbevágott.
– Ahhoz, hogy ennyi pénzem legyen, lopnom kellene.
Noch arcára szánakozó mosoly ült ki.
– Na és? Azt hiszi, ha maga otthagyja a pénzt, nem fogja elvinni valaki más?
Bólogatott.
– Igaz, valaha én is így gondolkoztam. Tudnia kell, Balaskó úr, hogy ezelőtt tíz évvel én is éppolyan becsületes hivatalnok voltam, mint ön most. Kefirt reggeliztem és töpörtyűt vacsoráztam, azt magyaráztam magamnak: ennek így kell lennie, mert szegény ország vagyunk. A szemem akkor nyílt ki, mikor bent a hivatalban és kint az életben észrevettem, hogy pazarolnak el milliókat a lehető legfölöslegesebb dolgokra. Elkezdtem gondolkozni: miért mindig nekem és rajtam kell spórolni, mikor az állam maga pazarol? És akkor megértettem, hogy Magyarország nem szegény, hanem rosszul szervezett ország, és egyáltalán nem törvényszerű, hogy én töpörtyűt vacsorázzak. Otthagytam az állásomat, kicsiben kezdtem: egy szekrényt teleloptam söröskorsókkal, az újabb eredményeimet már ön is ismeri.
Balaskó gúnyosan mosolygott.
– Nem tud meggyőzni arról, hogy erkölcsileg helyes gyárakat lopni.
– Ha nem is helyes, de nincs benne semmi rendkívüli.
Noch a mellére tette a kezét.
– Maga komolyan azt hiszi, hogy ebben az országban csak én lopok gyárakat? Más nem? Csak nem vallják be olyan nyíltan, és ha lehet ezt a kifejezést használni, olyan becsületesen, mint én. Miért? Az nem lopott el egy gyárat vagy egy gyárra valót, aki olyan víztornyokat tervezett, melyek a harmadik héten összedőltek? Aki olyan árukat gyártott, melyek milliószámra rohadnak a raktárakban, mert nem kellenek senkinek? Aki hamis számlákon pénzt utal ki a feleségének, aki megjutalmazza saját magát? Az nem lopott el már legalább egy gyárat, aki olyan filmeket készít, hogy a moziban minden székre láncokat kell szerelni, különben megszöknek a nézők?
Noch elutasító mozdulatot tett.
– Azt hiszem, uram, rossz helyre címezte a megvetését. Én különb vagyok náluk.
– Miért volna különb?
– Mert én legalább Kossuth-díjat nem kérek azért, mert elloptam egy gyárat. És baráti társaságban, csukott ajtók mögött, nem szidom a rendszert, amelyből élek, sőt feltétlen rokonszenvet érzek iránta: az előtt a rendszer előtt, mely ezt mind kibírja, én, Noch József, megemelem a kalapomat.
Nagyokat fújt.
– Ne haragudjon, ezt nem mentegetődzésül mondtam el, csak a teljes igazság kedvéért.
Balaskó kétségbeesetten felkiáltott.
– Hát becsületes emberek nincsenek ebben az országban?!
– De vannak. Engedje meg, hogy egyet mindjárt be is mutassak önnek. Parancsoljon átfáradni a szomszéd szobába.

Moldova György: Gumikutya (1967) 19/9. Ne legyünk telhetetlenek: az is szép, ha egyszer az életben igazam volt

Hogy a feltaláló ne vegye észre a ráirányuló megkülönböztetett figyelmet, több más megkísértendővel közös csoportba osztották be. A csoport tagjai között szerepeltek főkönyvelők és revizorok éppúgy, mint diszpécserek vagy anyagbeszerzők, csak egyetlen közös vonás jellemezte őket, mindannyian be akarták jelenteni illetékes helyen a gyár ellopását.
A csoport először a „Lelkiismeretvizsgáló Röntgengép” elé járult, mely Momentán professzornő találmánya szerint kimutatta a jellem különböző eltorzulásait, akár a közönséges röntgengép a tüdő vagy a csontok betegségeit.
Mint más alkalmakkor is, már ez az első vizsgálat rögtön szelektálta a csoportot. A leghangosabban tiltakozókról kiderült, hogy már előleget is vettek fel a megvesztegetési pénzre, és a tágra nyitott szájukkal csak az árfolyamukat akarták felsrófolni. A gép a néhány megmaradt delikvensnél is pontosan jelezte, hogy a továbbiakban milyen irányban befolyásolhatók a legkönnyebben.
Balaskó átvilágítása azonban valósággal megdöbbentette a professzornőt, ilyen tökéletesen tiszta lelkiismereti kamrák, árnyéktalan becsületkötegek még nem fordultak elő a gyakorlatában. Önmaga megvigasztalására a gépet a játékszenvedély kisagyi gócára irányította, némi elégtétellel látta, hogy ez Balaskónál egyáltalán nem fejlődött ki.
– Így persze könnyű – sóhajtott fel Momentán, de önkéntelenül is tovább fokozódott benne a rokonszenv és elismerés, melyet először a gumimuskátli tulajdonságainak műszaki felmérése váltott ki benne a feltaláló iránt.
Ezután a delikvensek filozófiai-világnézeti felmérése következett. A további ráhatások megválasztása ugyanis attól is függött, hogy az illető milyen szilárd elvi alappal rendelkezik.
Momentán most Balaskót vette elsőnek.
– Foglalkozott ön marxizmussal?
Balaskó büszkén kihúzta magát.
– Középfokú szemináriumot végeztem. Kitüntetéssel.
– Akkor valószínűleg sokat olvasott a marxizmus klasszikusaiból.
– Rengeteget. Például a Kommunista Kiáltvány-t is olvastam, onnan, hogy „Kísértet jár Európa felett, a Kommunizmus kísértete”… egészen addig, hogy „és akkor…”
Momentán csodálkozva kérdezte:
– Mi az, hogy „és akkor…”?
– Én sem tudom pontosan. Ez volt a tizenhatodik lap alján, és a szemináriumra csak eddig volt feladva kötelező olvasmányként.
– Kitűnő. És mit tud még?
– „Hazánk nem rés, hanem…”
Balaskó elhallgatott.
Momentán sürgette:
– Hanem mi?
Balaskó vállat vont.
– Nem tudom, itt is lap vége volt.
– Ön az átlagosnál sokkal jobban ismeri a marxizmust – jegyezte meg Momentán, és a későbbi feleletek igazolták ezt a megállapítását. A többi kilenc jelölt összesen három olyan idézetet tudott összehozni, melyeket marxista klasszikusoknak tulajdonítottak. Az egyik idézetről kiderült, hogy a Bibliából származik, a másikat, „Az állam én vagyok”-ot XIV. Lajos mondta, a harmadikat pedig Tóth Tihamér atya írta Hát érdemes volt, fiúk? című, nemi felvilágosító jellegű könyvében.
A megfogyatkozott csoport átment a másik terembe, ahol különféle ismeretterjesztő-felvilágosító előadásokat tartottak a számukra.
A fizikai tárgyú elmefuttatás bebizonyította, hogy az újabb kutatások az anyagnak magát a létezését is kérdésessé tették, ezek után az már teljesen mindegy, kinek a tulajdonában vannak az anyag különféle megjelenési formái, például egy gyár.
Ez az előadó később visszajött, és sokáig keresgélte ottfelejtett ceruzáját. Sehogy sem tudta megtalálni, ezt, úgy látszik, a szívére vette, mert távozása előtt minősíthetetlen kifejezések kíséretében tolvajnak nevezte az egész hallgatóságot.
Egy jogtudós – aki csak másodállásban vállalta el a „Megkísértő Villa” ügyfeleinek oktatását, főfoglalkozása a „Társadalmi Tulajdon Védelmében Elméleti Tanszék”-éhez kötötte – a pénz történetéről beszélt.
Nevetségesnek bélyegezte azt az állítást, hogy a „forint” Florenz olasz város nevéből származik, kimutatta: a forint szó valójában tulajdonjogi rövidítés, kissé összevonva azt jelöli, kié a pénz: Feketézőké, ORgazdáké, INgyenélőké, Tolvajoké.
A jogtudós a rövidítés utolsó tagját, a tolvajokat tartotta a történelmileg legpozitívabb kategóriának, felsorolta, hányszor tettek hazájuknak felbecsülhetetlen szolgálatokat, amellett élen jártak az egyenlőtlen vagyonelosztás elleni harcban. Kérte hallgatóit, vessék félre előítéleteiket ezzel a társadalmi kategóriával kapcsolatban.
A legtöbben beadták derekukat ennek a tudományos érvelésnek. Lelkiismeretüket lecsillapította a meggyőződés – melyet az előadások sugalmaztak –, hogy ők mindent megtettek becsületük védelmében, de végül is kénytelenek voltak meghódolni egy náluk erősebb szükségszerűség előtt.
Míg az első fokozatnál kihullottak megvesztegetése szinte szabályszerű irodai körülmények között ment végbe, a nyilatkozat aláírása ellenében pénzt kaptak, és ezzel az ügy be is fejeződött – az eljárás a második fokozatnál már különleges formák kíséretében történt.
A „Megkísértő Villa” sebésze kioperálta az illetők gerincét – ezt a műtétet az első fokozatnál azért nem lehetett végrehajtani, mert az illetők sohasem rendelkeztek gerinccel –, helyette egy minden igényt kielégítő gumigerincet iktattak be.
A kioperált gerinceket egy ruhatárhoz hasonlító helyiségben akasztották fel. Néhányan elismervényt kértek róla, hogy annak idején majd kiválthassák. Momentán készséggel megadta ezt az elismervényt, bár megjegyezte, hogy tapasztalatai szerint az egyszer beadott gerincek kiváltására soha többé nem kerül sor. A gumigerinc különben sem hátrány, viselői közül számosan kiváló eredményeket értek el mind a tornacsarnokokban, mind az előrehaladásban a hivatali ranglétrán.
Balaskót a harmadik terembe már csak két társa követte.
Egyikük jóval fiatalabb volt a feltalálónál, tíz éve küldöncként dolgozott a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” egyik kooperáló vállalatánál. Annak idején polgári származása miatt nem vették fel az egyetemre, és ha burkoltabb formában is, de most is szerencsétlen osztályhelyzetének köszönhette, hogy nem tudott előbbre jutni. Helyzetének vigasztalansága szülte benne a keserű dacot, mely arra indította, hogy minden felmerülő kérdésre, így a megvesztegetési ajánlatra is nemmel válaszoljon.
Másikuk: Steingruber Alajos, korát tekintve apja lehetett volna Balaskónak. Az Elektromos Művek óraleolvasójaként fogták le őt Noch emberei, bár Steingruber magát a gyár ellopását nem vette észre, ahhoz ragaszkodott, hogy a villamosmérő órák plombájának felnyitását jelentse feletteseinek.
Ez a három ember lépett át a harmadik terembe, melyet az „Egyedi és Különleges Megkísértések Termé”-nek nevezték. A terem minden eddiginél méltóbbnak bizonyult a villa elnevezéséhez, itt valóban felhalmozták a fellelhető összes kísértéseket.
A küldöncöt egy luxusautóba ültették, melynek motorját a slusszkulcs elfordítása helyett a megvesztegető nyilatkozat aláírása által keltett bioelektromos energia hozta üzembe. Az óraleolvasónak vadonatúj amerikai műszívet és műbokákat mutattak, egy aláírás árán évtizedekkel meghosszabbíthatta volna az életét.
Dicséretükre legyen mondva, mindketten ellenálltak, és természetesen Balaskó is elhárította magától a felkínált külön kis gyárat, ragaszkodott hozzá, hogy a számára kijelölt helyen, a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-nél próbálja ki a találmányát.
A villa egyenruhás alkalmazottja két borítékot nyújtott át Momentánnak, mindkettőből okiratok kerültek elő. A professzornő az elsőt a küldöncnek adta át.
– Ezért talán hajlandó lesz aláírni. Többe került, mint két „Jaguár”.
Ez az okirat egy hivatalos határozatot tartalmazott, mely a küldöncöt átminősítette munkásszármazásúvá, méghozzá illeték- és bélyegmentesen, mindössze „gyerekkori nyomormegváltás” címen kellett ötszáz forintot fizetnie. A küldönc pillanatnyi habozás nélkül aláírta a megvesztegetési nyilatkozatot, és hanyatt-homlok elrohant, hogy minél hamarabb megkezdhesse a karrierjét.
Az öreg Steingruber gúnyosan nézett először utána, aztán Momentánra.
– Nekem mit tud ajánlani, asszonyom? Nekem már nincs jövőm.
– De múltja talán van?
A másik okiraton az óraleolvasó főnökének hivatalos bocsánatkérése állt. Belátta, hogy 36 évvel ezelőtt egy vitás elszámolásban az öreg óraleolvasónak volt igaza, a kérdéses szám hetes volt, és nem kilences, mint ő, a főnöke állította.
Steingruber annak idején e miatt a szám miatt veszett össze barátaival, és ezért kergette el a feleségét, mert azt tanácsolták, hogy legyen okos, és fogadja el a főnöke véleményét. Most csak annyit mondott:
– Ne legyünk telhetetlenek, az is nagyon szép, ha egyszer az életben kiderül, hogy igazam volt – és aláírta a hamis jelentést, hogy a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” mérőóráit tökéletesen szabályszerű állapotban találta.

Moldova György: Gumikutya (1967) 19/8. A túl becsületes akadékoskodókat a valóság feltárásával lehet elhallgattatni

Balaskó talán még fel se szállt az autóbuszra, mikor Nochot egy beépített embere már értesítette a fenyegető veszélyről. Az igazgató azonnal megtette a szükséges intézkedéseket. A törmelékhegyről lefelé ereszkedő Balaskót négy markos szállítómunkás várta az ellopott gyár kapuja helyén, megragadták az ijedtségtől megdermedt feltalálót, és helikopteren a „Megkísértő Villá”-ba vitték.
Mivel az idő már későre járt, a feltalálót egy hálószobába zárták, mely fényűző kényelemmel volt berendezve, de Balaskó, az átélt eseményektől elképedve, így is ébren töltötte el az éjszakát. Kilátástalan helyzetében egyedül az vigasztalta, hogy legalább a gumimuskátlit nála hagyták.
Csak reggelfelé aludt el, de hamarosan felverték álmából. Közölték vele, hogy nem kap reggelit, mert megkísértési eljárásnak vetik alá, és ennek során néhány vizsgálat csak éhgyomorra eszközölhető.
Először a társalgóba vezették, ahol Noch bizalmi embere: Momentán professzornő – valódi nevén Méliusz Edit – hallgatta ki. Balaskó nem tudta, hogy a csinos, 35 év körüli, szőke nő személyében a századunkban már oly ritka enciklopédikus tudóstehetségek egyikével áll szemben.
Méliusz Edit első publikációi: a halmazfizika tárgykörébe vágó „Zweihundert Experimente” és a posthegeliánus formalista logikát leleplező „Neoracionalista Antitézis” szinte forradalmasították az illető szaktudományokat. De Edit balszerencséjére a művek megjelenése idején mind a magyar halmazfizika, mind a magyar formális logika ellenes tudomány még gyerekcipőben járt, nem tudtak mit kezdeni a felvetett új gondolatokkal.
A sikerek nem jutottak túl a tudományos elismerés síkján, nem jártak olyan eredményekkel, mint amilyeneket a törhetetlen cipőpertlivég feltalálása okvetlenül meghozott volna. Edit még ahhoz sem jutott hozzá, hogy önálló lakást vásároljon, továbbra is öt nővérével lakott együtt és öt sógorával, akik éjszakánként felváltva tettek kísérletet, hogy megerőszakolják.
A fiatal, csinos nő, aki a magánéletben oly tapasztalatlan volt, mint kollégái, az anekdoták szórakozott professzorai, elviselhetetlennek találta ezt a helyzetet, de csekély fizetéséből nem tudott öröklakást vásárolni.
Hogy legalább a halála után találjon valahol állandóságot és nyugalmat, a Farkasréti temetőben egy öröksírboltot akart venni, a temető gondnokságán azonban közölték vele, hogy a bérlet csak ötven évre szól, utána innen is kirakják.
Ez adta meg a végső lökést Méliusz Edit elhatározásához: szakít eddigi életformájával, megpróbálja az öröklakás árát valamilyen hazárdjátékon összenyerni.
Ezentúl munkáját alárendelte szenvedélyének. Félelmetes matematikai tudását különféle kollektív totószelvénykulcsok és lottó variációs rendszerek kidolgozására használta fel, intuíciója ezentúl lángeszű hipotézisek helyett egy-egy lóversenyfutam győztesének megtippelésére irányult.
A főváros egyetlen, illegális kártyaklubjában is megpróbálkozott. Ez a klub egy magánlakásban működött, a klub címét a főbérlő és a játékosok szigorúan titkolták, így legfeljebb, ha százötvenezren ismerték a városban, természetesen a rendőrséget nem számítva.
A klub specialitásai közé tartozott, hogy a kártyalapokat mikroszkopikus finomságú pontozás vagy különleges sugárbehatások helyett, melyek kitapinthatóvá teszik a kártya jelzéseit, egyszerűen fokhagymával cinkelték, szimbolikusan érzékeltetve a klub magyar nemzeti jellegét, valamint a Budapest és Monte-Carlo közti távolságot. Egy-egy parti sorsát a jobb orr döntötte el, és a szaglószerveknek ebben a csatájában Edit végül is alulmaradt.
Képességei a hazárdjátékok szokatlan területén amúgy is cserbenhagyták őt, elegendő volt néhány hét, hogy elveszítse azt az összeget, melyet tízévi fizetésének betáblázásával vett fel munkatársaitól. Végső kétségbeesésében hivatalos pénzhez nyúlt, de ezt is rövid idő alatt eljátszotta.
Edit a börtöntől csak azért félt, mert úgy hallotta, hogy a rabokat nem engedik cigarettázni. Utolsó százforintosán húsz doboz cigarettát vásárolt, egyik cigarettáról a másikra gyújtott egész addig, amíg össze nem esett. Bízott benne, ha nikotinmérgezéssel kerül be a börtönbe, egy ideig nélkülözni tudja a dohányfüstöt.
Szabadulása után csak papírtépőként tudott elhelyezkedni egy hivatalban, a hivatal eredetileg egy új ollót akart vásárolni, de Méliusz Edit olcsóbbnak bizonyult. A professzornő ezen a helyen kapta a Momentán melléknevet.
A személyi igazolvány adatfelvételekor arra a kérdésre, hogy mi a foglalkozása, önérzetesen azt felelte: momentán papírtépő. A tisztviselő a megfelelő rovatba a „momentán” szót írta be. Edit nem tiltakozott, belátta, hogy ez a megjelölés pontosan illik egész egzisztenciájára.
Reménytelennek látszó helyzetéből Noch József szabadította ki, aki valaha egész alacsony beosztásban dolgozott a professzornő keze alatt. Noch akkor már megkezdte a felnyomulást, már középszerű beosztásban helyezkedett el, kapcsolatai pedig hivatali hatáskörén is messze túlterjedtek.
Noch el tudta intézni, hogy Méliusz Edit bekerüljön felügyelőnek egy éjszakai mulató illemhelyére, ahol a külföldiek valutában adták a borravalót. Amit tudományos pályán nem tudott elérni, az itt végre sikerült, hamarosan összeszedte az öröklakás árát.
Noch emelkedésével párhuzamosan ívelt felfelé a professzornő sorsa is. Mikor Noch specializálta magát gyárak ellopására, végképp maga mellé vette Momentánt, ő dolgozta ki a gyárak szétszedésének modern technológiáját, melynek segítségével, például a „Kéményseprőgolyó Gyár”-ban még a lebetonozott alapokat is sikerült ellopni.
A „Megkísértő Villá”-t is a professzornő hozta létre, ő tervezte a berendezéseket és a gépeket, továbbá személyesen foglalkozott azokkal az egyénekkel, akiknek meggyőzését Noch különösen fontosnak és nehéznek ítélte.
Balaskó két okból került ebbe a kategóriába. Egyrészt, mert eddigi életútja alapján feltételezhető volt, hogy makacsul ragaszkodik majd a gyár ellopásának bejelentéséhez, másrészt azért, mert Nochot beépített embere tájékoztatta a gumimuskátliról, és a találmány felkeltette az igazgató figyelmét.
Észrevétlenül letöretett egy levelet a növényről, és alaposan megvizsgáltatta Momentánnal, a kapott kiváló eredmények csak tovább fokozták az érdeklődését.
A professzornő azt hitte, hogy főnöke talán gumigyártással kíván foglalkozni, de Noch elhárította ezt a feltételezést, homályos utalások formájában néhány újszerű területet jelölt meg a gumimuskátli alkalmazására.
Például – úgy gondolta – nagy pénzeket fizetnének a gumimuskátli egyetlen leveléért ingatag állású hivatalnokok, mivel úgy odaragaszthatnák magukat az íróasztalukhoz, hogy legfeljebb sebészi beavatkozással lehetne elválasztani tőlük. Momentán nem értette, hogy Noch miért nem veszi el erőszakkal a találmányt, hiszen Balaskót a hatalmában tartja, de Noch ennek a módszernek még a gondolatát is visszautasította. Meg volt győződve, hogy semmi sem gyakorolhat nagyobb nyomást a túlzottan becsületes akadékoskodókra, mint a valóság szigorúan objektív feltárása. Kérte Momentánt, ő is ezt tartsa szem előtt, mikor foglalkozik Balaskóval.

Moldova György: Gumikutya (1967) 19/7. Jó-e a proliknak a gumimuskátli - nincs benne valami burzsoá szemfényvesztés?

A főkonstruktőr határozatával a kék szín jutott túlsúlyba a lakmuszpapírokon, és a rendelkezések értelmében Balaskó nem fellebbezhetett az elutasító döntés ellen. Sikertelenül próbálkozott a minisztérium 18 folyosójának számtalan irodájában, már feladta a reményt, mikor az „Agitációs Propaganda Szervezési Főnökség” tapétázott ajtaján Jólesz Mátyás segédsugalmazó névjegyét fedezte fel.
Emlékezett rá: a lelencházban ugyanígy hívták azt a fiút, aki az alatta levő ágyon feküdt. Valószínűtlennek látszott, hogy az ismerős azóta ilyen karriert futott volna be, hiszen a lelencházban a legbutább növendékek közé tartozott, egy táblán állandóan a nyakában hordta a nevét, mert folyton elfelejtette, Balaskónak azonban nem maradt vesztenivalója, benyitott az ajtón.
Legnagyobb örömére valóban egykori lelenctársát találta meg az előszoba íróasztala mögött. Jólesz Mátyás megölelte, és pártfogásába vette a gumimuskátli ügyét.
Először Mátyás közvetlen főnökéhez, Jólesz Bélához mentek át, majd sorra járták a többi illetékes osztályvezetőt: Jólesz Józsefet, Jólesz Mihályt, Jólesz Jolánt és Jólesz Jolán férjét, született Pazsiczki Lászlót, útközben csatlakozott hozzájuk Jólesz Teréz, Jólesz Alfréd és Jólesz Albert is. Valóságos csapattá szaporodva, együtt jelentkeztek a főnökség vezetőjénél: Jólesz Ferdinánd vezérsugalmazónál.
A vezérsugalmazó éppen fegyelmi tárgyalást tartott.
Néhány hónappal ezelőtt szigorú rendszabályokat léptettek életbe az állami tinta megkímélése céljából, így például elrendelte, hogy tilos az „i” betűre a pontot kitenni, mert így éves viszonylatban több liter tinta takarítható meg.
Egyik öreg hivatalnok azonban nemcsak hogy kirakta az „i”-re a pontokat, hanem egyébként sem kerülte az „i” betűs szavakat, beadványaiban provokatív módon gyakran előfordultak olyan kifejezések, mint „hibrid virsli, vízisí sincs, bilincsszíj”.
Jólesz magából kikelve dorgálta az öregembert.
– Azért adunk ki egy ilyen intézkedést kétszázezer példányban, ötszínnyomással, félmillió forintért, hogy maga gúnyt űzzön belőle?!
Az öreg hivatalnok kétségbeesetten tárta szét a karját.
– Hogy írhattam volna azt másképpen, hogy „vízisí sincs”?
– Hogy? Például úgy, hogy vízisí van.
– De hát ha egyszer nincs vízisí?!
– Mindegy. Egy „i”-betűt akkor is megspórolt volna.
A vezérsugalmazó felemelte a hangját.
– Mindig „i”-t ír? Mit hisz?! Itt nincs vicc! Ki!
Az öreg hivatalnok elkotródott, Jólesz indulatában darabokra tépett szét egy függönyt, aztán, mikor magához tért, mélyen Balaskó szemébe nézett.
– Hallgatlak, Balaskó elvtárs.
Balaskó elmondta, miképp utasították vissza találmányát a különféle főosztályokon és központokban. Jólesz Ferdinánd szótlanul hallgatta végig, de a homlokán kidülledtek az erek, és a különösen felháborító mozzanatoknál az asztalra csapott, Balaskó csak később vette észre, hogy az asztallapon krétával körül vannak rajzolva azok a helyek, ahová Jólesznek ütnie kell.
Mikor Balaskó befejezte elbeszélését, Jólesz mély lélegzetet vett, ez lecsillapította annyira, hogy meg tudjon szólalni.
– Nincs mit csodálkozni ezen, Balaskó elvtárs. A kispolgári önzés és haszonlesés, a harmadik utas szájtátiság és az individualista kivagyiság bűzhödt mocsara vesz körül bennünket még a saját barlangunkban is. Inkább az lett volna furcsa, ha a volt csendőrök, iparbárók, igazgatók és részvényvágó tőzsdések, akik rafinált szemfényvesztéssel átmentették magukat a mába, segítettek volna a te proletár találmányodon. Világos, hogy megpróbálták megsemmisíteni, eltussolni, elköntörfalazni, sárba tiporni, agyonhallgatni, de ezt a békát már nem nyeljük le. Vagyunk még néhányan, akik nem vagyunk ugyan pápábbak a pápánál, de fejbólintó Jánosok sem vagyunk, és ha ők sátánt mondanak, akkor mi Belzebubot felelünk.
A Balaskót kísérő csoportra mutatott.
– Mi vér vagyunk a te véredből, hús vagyunk a te húsodból, és esküszöm neked, hogy én és családom, akarom mondani beosztottjaim, egy emberként állunk ki a gumimuskátli mellett. Csak egyet mondj meg nekem, Balaskó elvtárs, kemény és kérlelhetetlen proletár őszinteséggel.
Körülnézett, kiküldte beosztottjait a szobából, mikor magára maradt Balaskóval, belülről kulcsra zárta az ajtót. Még ezt sem találta elég biztonságosnak, intett, hogy lépjenek be a páncélszekrénybe, és csak itt fejezte be suttogva a kérdést.
– Csak azt az egyet mondd meg nekem, Balaskó elvtárs, kemény és kérlelhetetlen proletár őszinteséggel, hogy jó-e nekünk proletároknak ez a gumimuskátli? Nincs benne valami átkozott burzsoá szemfényvesztés, mely a bűzhödt kispolgári mocsár malmára hajtja a vizet?
– Esküszöm neked, Jólesz elvtárs – mondta Balaskó ünnepélyesen –, a gumimuskátli csak jót hozhat a proletariátusra.
Kimásztak a páncélszekrényből, Jólesz újból behívatta az osztályvezetőket.
– A legjobb gyárat adjátok oda Balaskó elvtársnak, a legjobb gyárunkat. Melyik a mi legjobb gyárunk?
Az osztályvezetők egyhangúan a kimagasló eredményeket elérő, kitűnően szervezett „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-öt ajánlották. Jólesz Ferdinánd letelefonált a személyzeti osztályra, néhány percen belül meghozták Balaskó kinevezését a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-höz fő gumiegyenészi minőségben. Ez a feladatkör korábban nem létezett, Jólesz rögtönözte, mivel a tröszt státuszkerete zsúfolásig be volt töltve.
Elérzékenyülten nyújtotta át a papírt Balaskónak.
– Menj utadra, Balaskó elvtárs, meg kell mondjam neked, kemény és kérlelhetetlen proletár nyíltsággal, hogy nagyszerű embernek tartalak, aki le fog győzni minden nehézséget.
Ünnepélyesen jobbról-balról arcon csókolta a feltalálót, példáját követte az egész Jólesz család, utolsónak Jólesz Mátyás, a segédsugalmazó búcsúzott el Balaskótól, egy előreváltott autóbuszjegyet adott neki, hogy kimehessen új munkahelyére.

2010. augusztus 21., szombat

Vajnai Attila: Csak a munkások képesek önmagukat felszabadítani

Vajnai Attila: Csak a munkások képesek önmagukat felszabadítani (2006. december)
Interjú Vajnai Attilával, a Magyarországi Munkáspárt 2006 alelnökével (2010 tavasza óta elnökével, és a Zöld Baloldal alelnökével) a kadarizmus.gportal.hu internetes hálószemen
  2006.12.06. 08:18
A polgári demokráciával ellentétben a kommunisták a társadalmi demokráciát, a többség demokráciáját képviselik. A szükséges társadalmi változásokat akkor lehet megvalósítani, ha az elszegényedett tömegeken kívül az átlagos életszínvonalon élők is megértik a kizsákmányolás lényegét, annak igazságtalanságát, illetve azt, hogy a haladás gátja maga a rendszer. Szerintem a többség csak sejti vagy érzi a kapitalizmus működésének ellentmondásait – nyilatkozta Vajnai Attila, a Magyarországi Munkáspárt 2006 alelnöke internetes lapunknak.

Az önök pártja igen kevéssé szerepel a magyar polgári sajtóban, legfeljebb akkor, ha a belső vitákat kell felnagyítani. Hogyan értékeli a sajtó érdeklődését, ha az interjú során egyértelműen érzékeli a provokatív vagy az ellenséges, lejárató szándékot a sajtó részéről? A Hírszerző, a Heti Válasz és a Napkelte egyes anyagaira gondolok.
A polgári sajtó érdeklődése valóban gyakran "bulvár" jellegéből ered. Ez érzékelhető más közszereplő esetében is. Igen ritka, ha valakit nem valamiféle botrány miatt kérdeznek meg. Én szeretem az élő adásokat, mert ott kevesebb lehetőség van a manipulációra. Próbálok úgy válaszolni a feltett kérdésekre, hogy abban benne legyenek azok az értékek, amelyeket képviselünk. Az írott sajtó esetében általában a megjelenés előtt ellenőrzés miatt elolvasom a tervezett cikket, és csak aztán döntök annak publikálásáról. Volt már rá példa, hogy nem engedtem megjelentetni egy velem készített interjú torzított változatát.
A Magyarországi Munkáspárt 2006 marxista-kommunista alapú pártként határozza meg önmagát. Az ön számára mit jelent a kommunizmus elméleti-ideológiai és gyakorlati téren?
Marx gondolatával válaszolok: "A kommunizmus szemünkben nem állapot, amelyet létre kell hozni nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti."
Ezen elméleti alapvetést, ha megértjük, akkor beláthatjuk, hogy legfőbb gyakorlati feladatunk egy olyan mozgalom megszervezése, amely képes ráébreszteni a kizsákmányoltakat a kapitalizmus jellegére, amely segít nekik szerveződni az elnyomás és a kizsákmányolás ellen. Meg kell értetnünk a többséget képviselő emberekkel, hogy összetartoznak, hogy csak akkor tudnak változtatni nyomorúságos helyzetükön, ha összefognak. Különösen fontosnak tartom a szakszervezetek szervezését, erősítését.
A mozgalom szervezésének módja is eltér a polgári társadalom módszereitől. A cél nem az, hogy a kisebbség képviselje a többséget, hanem az, hogy lehetőség szerint minél többen kapcsolódjanak be saját sorsukat érintő ügyeik intézésébe. A képviseleti demokrácia helyett egyre inkább a részvételi demokrácia módszerei fognak teret nyerni. Egy másik kedvenc idézetemmel zárom válaszom: "A szabadság abban áll, hogy az állam a társadalom fölé rendelt szervből a társadalomnak mindenben alárendelt szervvé váljék."
Ön a képviseleti demokrácia helyett a részvételi demokrácia módszereire hivatkozik. Ez azt jelenti, hogy elfogadja Marx kifejezését a parlamenti kreténizmusról? Érdemes-e indulni a pártnak bármilyen választáson?
Én nem egyszerűen Marx megfogalmazását (parlamenti kreténizmus) fogadom el, hanem egyetértek azzal a lényeges gondolattal, hogy a munkásosztály felszabadítása csak magának a munkásosztálynak a műve lehet. A tulajdonviszonyok forradalmi (ami természetesen alapvetően nem erőszakot jelent) megváltoztatása nem lehetséges a társadalom túlnyomó többségének bevonása nélkül közös ügyeik intézésébe.
Természetesen érdemes indulni a választásokon, hiszen jelenleg a polgári demokrácia viszonyai között ez lehetőséget ad a párt elveinek ismertetésére. A választási kampányokban felhívhatjuk a társadalom többségének figyelmét a kapitalista rendszer igazságtalanságaira, megmagyarázhatjuk a szegényeknek, hogy lényeges javulásra életszínvonalukban csak egy új típusú társadalom ad esélyt.
Különösen fontosnak tartom Dr. Nagy András gondolatát: "A kommunisták, bár különösen fontos politikai fórumnak tekintik a parlamentet, nem tartják mindenáron elérendő célnak a parlamentbe kerülést, és nem gondolják, hogy a parlamentbe kerülve már lényegében el is érték céljaikat. Felkészülnek a hatékony parlamenti munkára, de akár bekerülve, akár kívül maradva is a törvényes kereteket tiszteletben tartva élni fognak a parlamenten kívüli politizálás eszközeivel is."
Amennyiben önök meggyőzik a munkásosztály tagjait arról, hogy fel kell szabadítaniuk önmagukat, és ezt ők el is fogadják, miképp kezdenek ehhez hozzá ők maguk a gyakorlatban, és kívánnak-e segíteni önök ebben?
Mi arról akarjuk meggyőzni a munkásosztály tagjait, hogy önmaguk felszabadításához össze kell fogniuk, hogy a termelőeszközök magántulajdonának megszüntetése nélkül nem érhetnek célt. Ha ezt sokan megértik, akkor azt javasoljuk nekik, hogy alakítsanak szakszervezeteket, önszerveződő közösségeket. Arra biztatjuk őket, hogy kapcsolódjanak be a helyi közösségi ügyek megvitatásába, aktívan vegyenek részt a közéletben. Mi segíteni tudunk nekik a szervezetek létrehozásában, a rendszer manipulációs kísérleteinek leleplezésében. Azt tanácsoljuk nekik, hogy tanuljanak, szerezzenek diplomát, sajátítsanak el szakmákat, tanuljanak nyelveket. Így kevésbé tudják becsapni és félrevezetni őket. Mi minden generáció számára elérhetővé akarjuk tenni a történelem materialista elemzésének tudományát, a társadalmi folyamatok elemzésének tudományos módszereit.
Ha a szavazók többsége elfogadja az önök elképzeléseit, akkor mit jelent konkrétan a tulajdonviszonyok megváltoztatása a gyakorlatban (nyilvánvalóan azon az elméleti tételen kívül, hogy a magántulajdont a közösségi tulajdon váltja fel)? Mit kell tenniük ennek érdekében?
Ha a munkásosztály tagjainak többsége megérti a kizsákmányolás lényegét, akkor azt javasoljuk nekik, hogy hozzanak létre szövetkezeteket, kezdeményezzék a közszolgáltatások társadalmi ellenőrzését (például a társadalombiztosítási önkormányzatok megszervezésével), törekedjenek megszerezni a részvénytársaságok részvényeinek többségét, alakítsanak munkavállalói tulajdonban lévő vállalkozásokat. Segíteni fogjuk politikai eszközökkel olyan törvények meghozatalát, amelyek lehetővé teszik, hogy akár népszavazáson lehessen dönteni a beszedett adók elosztásáról, vagyis segítünk a többségnek megszervezni a részvételi költségvetést.
Természetesen a közösségi tulajdonformák sok változata alakulhat ki, hiszen azt maguk a közösségek alakítják majd, ezért nem a kommunisták feladata "meghatározni", hogy miként kell cselekedniük az embereknek. Mi csupán kezdeményezői lehetünk a folyamatoknak, de a szocializmust maguk az emberek fogják megvalósítani felismert érdekeik alapján, ugyanis a munkásosztály felszabadítása csak magának a munkásosztálynak a műve lehet.
Az ön által említett, többséget képviselő emberek – az én értelmezésemben: a megroggyant életszínvonalú választók – közül sokan nem értik teljesen azt, hogy mi lesz itt, ha a kommunista mozgalom győzedelmeskedne, vagy legalábbis szélesebb körben elterjedne. Azt már tudják, milyen jellegű a kapitalizmus, illetve hogy őket elnyomják és kizsákmányolják, de azt nem, hogy a gyakorlatban mi történik, ha az önök mozgalma, elképzelései nagyobb teret nyernek. Mielőtt tehát hajlandóak lennének önökre szavazni, érthető okokból tudni szeretnék: önök képesek megszüntetni a kapitalizmust? Megszűnik a polgári demokrácia? Vagy minden marad úgy, ahogy eddig, csak egy kicsivel több méz kerül a madzagra (nyugdíjasoknak 14. havi nyugdíj, munkavállalóknak kisebb adóterhelés és több álláslehetőség)? Ez utóbbi esetben ugyanis önök gyakorlati szempontból nem sokban különböznek azon polgári pártoktól, amelyeket meghaladni igyekeznek...
A társadalom többsége alatt én sokkal többet értek a "megroggyant életszínvonalú" választóknál. A szükséges társadalmi változásokat csak akkor tudja a többség keresztül vinni, ha az elszegényedett tömegeken túl az átlagos életszínvonalon élők is megértik a kizsákmányolás lényegét, annak igazságtalanságát illetve azt, hogy a haladás gátja maga a rendszer. Szerintem a többség csak sejti vagy csupán érzi a kapitalizmus működésének ellentmondásait. Sokan nem értik a kizsákmányolás módszereit, és abban bíznak, hogy bizonyos reformok és javítgatások után megvalósítható lehet a "szociális piacgazdaság". Meg kell nekik magyarázni, hogy nem elég a kommunisták pártjára szavazni a rendszer megváltoztatásához. A rendszert csak ők maguk tudják megváltoztatni, melyben a kommunisták javaslataikkal, programjaikkal csupán segíthetnek.
Ha bekerülnek a kommunisták a polgári demokrácia fő intézményébe, attól még nem omlik össze a rendszer. Szívós napi küzdelmet kell folytatni olyan szabályok kialakításáért, amelyek egyre több beleszólást biztosítanak a választóknak közös ügyeik intézésébe. Küzdeni kell a választójogi törvények módosításáért, a népszavazások és a társadalmi vita intézményének bővítéséért. Mindenkivel meg kell értetnünk, hogy a piac szabadsága nem azonos az emberek szabadságával, és csak akkor szüntethetjük meg a kapitalizmus igazságtalanságait, ha mindenkinek biztosítani tudjuk a szabadságot. A lényeg az, hogy kiharcoljuk a társadalom többsége számára a lehetőséget a valódi döntéshez. A demokrácia lényege szerintem nem az, hogy négy évente döntünk arról, hogy ki fog a nevünkben kormányozni. A polgári demokráciával ellentétben a kommunisták a társadalmi demokráciát vagyis a többség demokráciáját képviselik.
Egy rövid kitérő. Széchy András munkásmozgalom-történész egy írásában Thürmer Gyulát és fiát támadta, amely az interneten is megjelent. Ezt az anyagot Ferencz Lajos óbudai pártelnök elküldte egy Juhász Róbert nevű, Pest megyében élő, 18 éves fiatalnak, aki ezen anyag elolvasásáig rokonszenvezett az MMP 2006-tal, ezt követően azonban felháborodva visszautasította az együttműködést Ferenczcel és a párttal. Mindennek nyilvánosan is hangot adott az MKMP Hajdú-Bihar megyei szervezetének honlapján, a Magyarországi Munkáspárt 2006 című vitatémában. Az anyag személyeskedéstől sem mentesen (ifjabb Thürmer egykori menyasszonyát is belekeverve, oda nem illően) azt igyekszik sejtetni, hogy apa és fia más-más oldalról ugyan, de egyre többet serénykedik a hazai burzsoázia érdekében. Miért fontos önöknek, illetve Széchynek és Ferencznek, hogy minden megnyilvánulásukkal (Dialektika, Támpont újságok, illetve az interneten a Munkásmozgalmi Fórumban) Thürmert vádolják érzelmi alapon?
Én saját tapasztalataim miatt is idegenkedem a személyeskedéstől. Tudom, hogy a meggyőzés egyik legfontosabb eszköze a vitapartner lejáratása, de a kommunisták elég szellemi munícióval rendelkeznek a meggyőzéshez, így nagy valószínűség szerint nincs szükségük a személyeskedés eszközére. A fentiekből talán érthető, ha nem kívánok reagálni politikai vitapartnereim és ellenfeleim magánéletével kapcsolatos kérdésekre.
Kissé félreértett. Nem arra kértem önt, hogy reagáljon politikai vitapartnerei és ellenfelei magánéletével kapcsolatos kérdésekre, hanem arra, hogy miért fontos az önöknek, hogy illetve Széchynek és Ferencznek, hogy minden megnyilvánulásukkal (Dialektika, Támpont újságok, illetve az interneten a Munkásmozgalmi Fórumban) Thürmert vádolják érzelmi alapon?
Ha konkrét emberek konkrét cikkeivel kapcsolatban vannak kérdései, kérem, azokat tegye fel az érintett embereknek.
Milyen embernek ismerte meg ön Thürmer Gyulát 2004 nyaráig?
Már korábban jeleztem, hogy nem kívánok vitapertnereim, politikai ellenfeleim magánéletével, személyes ügyeivel foglalkozni.
Milyen véleményt alakított ki magában az 1995-ös Simon Evans-interjúval kapcsolatban (ez a Budapest Business Week-ben jelent meg), amikor Thürmer egyebek közt ezt mondta: mi nem vagyunk egy jó kapitalizmus ellen?
Már ezen a fórumon is megírtam többször, hogy részben én is felelős vagyok azokért a hibákért, amelyeket a Munkáspárt korábban elkövetett. Természetesen sok példát lehet erre találni, így azt is, hogy az ön által idézett interjú után nem tettem szóvá az ügyet. Ma már tudom, hogy tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy pontatlan fogalmazásról van szó.
Mikor érezte először úgy, hogy nincs helye a Munkáspártban?
Soha nem éreztem úgy, hogy nincs helyem a Munkáspártban, és belépésem óta folyamatosan tagja vagyok a pártnak.
Lehet, hogy nem egyformán használjuk a "tagja a Munkáspártnak" szavakat. Én arra gondoltam, hogy ha ön az MMP 2006 alelnöke, akkor ennek a pártnak a tagja, és ezzel együtt nem tagja a thürmeri MKMP-nek. A bíróság ugyan szabálytalannak ítélte az ön kizárását, de ha ön továbbra is tagnak tekinti magát ott, akkor kettős párttagsággal rendelkezik, vagy úgy véli, hogy az MMP 2006 az igazi "Munkáspárt", és csak annak a tagja?
A Munkáspárt 2006 átmeneti állapotnak tartja a megosztottságot. Mi a kommunista mozgalom egyesítésére is törekszünk, és számunkra egyformán fontosak elvtársaink, bármely pártban is tevékenykednek.
A "nincs helye" kitétel arra vonatkozott, hogy a 2004 nyara utáni, ön szerint nyilván káros folyamatok kialakulását érzékelve gondolhatta azt, hogy egy ilyen Munkáspártban nincs értelme tovább dolgozni. Ami persze korántsem biztos, hogy így van...
Én soha nem gondoltam úgy, hogy nincs értelme dolgozni. Tevékenységemmel talán ezt igazoltam is.
Jó, de akkor most konkrétan: az MKMP tagjának is tekinti magát, vagy csak az MMP 2006 tagjának?
A Magyarországi Munkáspárt 2006 pártot a korábbi Munkáspárt tagjai hozták létre, így jogfolytonosan tagjai a magyarországi munkásmozgalomnak. Ezért is tartjuk december 10-én a 22. kongresszust. Én jelenleg a Magyarországi Munkáspárt 2006 alelnöke vagyok.
Milyen elképzelései vannak a kommunista mozgalom egyesítésére?
A Munkáspárt 2006 olyan politikát követ, amelyet minden baloldali érzelmű állampolgár támogathat. Minél több akcióban sikerül együttműködést kialakítani a baloldali és kommunista szellemiségű szervezetekkel, annál nagyobb igény lesz a tagok és szimpatizánsok részéről az egységes párt megteremtésére. Egy egységes kommunista párt sokkal nagyon erővel tud fellépni a szociáldemokráciától balra álló erők összefogása érdekében is. Hangsúlyozom, hogy mozgalmunknak nyitottnak kell lennie a baloldali szocialisták, szociáldemokraták, a szakszervezetek, civil szervezetek és antifasiszta mozgalmak felé.
Ön szerint milyen irányba haladt volna a párt, ha 2002 után valamelyik kongresszuson nem Thürmer Gyulát választották volna meg elnöknek?
Találgatásokba nem bocsátkozom. Szerintem a helyes lépés egy olyan politika kialakítása lett volna, amelyet ma a Munkáspárt 2006 képvisel.
Találkozott már olyan választóval, aki megindokolta önnek, miért szavazott az ön pártjára – vagy éppen ellenkezőleg? Ha ideje van, mennyire tud pozitív értelemben "kampányolni" a közösségi társadalom, az MMP 2006 mellett – személyesen, tehát nem az interneten?
Igen, találkoztam már olyan választóval, aki megindokolta, miért szavazott a Munkáspárt 2006-ra, és ismerek olyan embert is, aki nem erre a pártra szavazott. A civil életben is sok alkalom nyílik a beszélgetésre a "világ nagy dolgairól". Azt hiszem, hogy a sajtón és az interneten kívül személyesen is sikerült megértetni sok ismerősömmel az általam képviselt értékeket.
Miután ön a párt pontos taglétszámának megállapítását a decemberi kongresszus utánra ígérte, csak azt kérdezem: van-e egy olyan szám, amit már most nyugodtan, a tévedés kockázata nélkül megmondhat ebben az interjúban? Hozzávetőleges, százas vagy ezres nagyságrendű tételre gondolok. Továbbá mennyi alapszervezet működik már az országban?
A legutóbbi kongresszuson 2100-nál is több tag mintegy 100 alapszervezetben dolgozott. Azóta fejlődött szervezetünk, és december 10-ig (sőt utána is!) további belépésekre számítunk. A kongresszuson meg tudjuk mondani, hogy abban a pillanatban hány tag képviseletében vannak jelen a küldöttek, aztán a számítógépes adatbázist folyamatosan feltöltjük.
Azt tudom, hogy a párt Baranya, Heves és Jász-Nagykun-Szolnok megyében (de idevehető Szabolcs-Szatmár is, illetve Nógrád pásztói választókerülete) már megkerülhetetlen politikai tényező. Mi a helyzet Békésben, Borsodban, Hajdú-Biharban, Csongrádban? Sikerült-e a Nyugat-Dunántúlon (Vas, Győr-Sopron-Moson, de különösen Zala) is alapszervezeteket kialakítani? Különösen érdekes lenne megtudni ugyanezt Tolna megyében, illetve konkrétan a paksi választókerületben...
Ön sok megyét kihagyott a felsorolásból…
Az igazság az, hogy nem akartam 20 megyét bezsúfolni egy kérdésbe.
Komárom-Esztergom megyében az önkormányzati választásokon például mindkét megyei listát felállították szervezeteink, és tisztes eredményt értek el. Tudomásom szerint Zala megye kivételével minden megyében van alapszervezetünk, és a tavalyi állapotokhoz képest a megyei szervezetek száma is nőtt. A paksi választókerületben és Tolna megyében is van szervezetünk. A megyében a megyei közgyűlésben egy tagunk bizottsági tagként dolgozik. A következő választások idejére (Európai Parlament képviselőinek választása) már remélhetőleg minden megyében megyei szervezet fog működni.
Ha ön ilyen pozitívan áll ehhez a kérdéskörhöz, akkor most megkérdezem: mekkora mélységig tudunk ebbe a témába belemenni?
Azokat a részletes adatokat, amelyeket a párt vezetése nyilvánosságra akar hozni, a párt hivatalos honlapján lehet majd olvasni. Javaslom, hogy a kongresszusig ne bonyolódjunk bele ebbe az adatkérdésbe, hiszen a szervezet folyamatos fejlődésben van. Szerintem inkább a társadalmi, gazdasági és politikai kérdéseket kellene vizsgálni.
A parlamenti és az önkormányzati eredményeket ismerve önnek milyen mércéje van, ha elemzi azokat? Pontosabban: mi számít önnél lehangolónak, elfogadhatónak, tisztesnek és kiugróan jónak?
Egy újjászerveződő párt számára természetesen fontos mérce az 1 százalékos eredmény. Azok a listák, illetve egyéni jelöltek, akik ezt a szintet elérték, tisztes eredményt értek el.
Hány jelölt kezdett bele az ajánlószelvénygyűjtésbe a parlamenti választást megelőzően? (Nekem 30-ról biztosan van tudomásom, de úgy gondolom, hogy ötvennél több nem volt.) Az év elején önök arról beszéltek, hogy a nyugat-dunántúli megyéket leszámítva 110-120 jelölttel kezdik meg a gyűjtést.
A párt vezetése valóban olyan tájékoztatást kapott a helyi szervezetektől, hogy mintegy 110-120 jelölt kezdte el az ajánlószelvények gyűjtését. Hitelesen csak azok esetében tudjuk megállapítani az összegyűlt ajánlások számát, akik leadták azokat ellenőrzésre.
Akkor úgy kérdezem: hányan adták le az összegyűlt ajánlásokat ellenőrzésre? Csak azok, akik hivatalosan is jelöltek lettek, vagy pedig voltak olyan személyek is, akik ugyan leadták a szelvényeket, de nem lettek hivatalosan jelöltek, azaz nem kerültek fel a szavazólapra? Ez azért fontos, mert támpontot adhat egy országos reprezentatív mintavételhez ott is, ahol nem volt jelölt. Talán ismeri a közvéleménykutatások logikáját: nem kell mindenkit megkérdezni ahhoz, hogy következtetést tudjunk levonni a párttal rokonszenvezők számát illetően – országosan is...
Az őszi választások bebizonyították, hogy valós szervezeti erő volt a többi jelöltünk mögött is. A konkrét számok megjelentek az interneten és a TámPontban is, ezért ezt most nem részletezem.
Egyébként ezt már csak azért is bátorkodom kérdezni, mert a számokat illetően március közepén önt már egyszer megpróbálták csapdába csalni, ha emlékszik...
Ha ön a csapdába csalási kísérlettel arra kíván utalni, hogy egy vidéki jelöltünknek felajánlottak ajánlószelvényeket, akkor erre csak azt tudom válaszolni, hogy konkrét hangfelvételek igazolják állításainkat.
Nem erre utaltam, hanem arra, amikor öntől mint mérnöktől kérdezte Bethlen János, hogy miként lehet százezer támogatójuk az egész országban, ha nincs száz jelöltjük. Ha nem emlékszik erre, tudom csatolni a pontos, szó szerinti szöveget.
Amit Bethlen Jánosnak mondtam, ma is fenntartom. A két választás (országgyűlési és önkormányzati) megmutatta, hogy jelöltjeink nagy többségben átlépték az 1 százalékos támogatási küszöböt, így nagy valószínűséggel állítható, hogy országosan 100 ezer körül lehet azok száma, akik készek pártunkra és jelöltjeinkre szavazni, ha erre lehetőségük van.
Hogyan kell értelmezni a százezres támogatói kört? Arról van szó, hogy ha lett volna 176 jelöltjük, és mindegyik szerez hétszázötven ajánlást, akkor ezt összeszorozva van 132 ezer potenciális szavazójuk? Vagy pedig úgy, hogy volt 100 jelöltjük, aki nekilátott a gyűjtésnek, és átlagosan ezer szelvényt szerezve jön ki a százezres szám?
Magyarországon közel 8 millió választójogú állampolgár él. Ha országosan 1 százalék szavazna ebből a körből egy pártra, az 80 ezer választót jelent.
A párt országos vezetői közül ön vagy Bársony Margit, illetve az elnökség tagjai közül indult-e a választáson egyéniben? (Annyit tudok, hogy az elnökség tagjai közül Kiss Bálint - Szabolcs, Tajcs Ferenc - Heves, Balog Jánosné - Bács-Kiskun, Molnár Miklós - Borsod bizonyosan elkezdte a gyűjtést.) Azért kérdezem, mert aki indult, nem mindegy, hogy hány szelvényt szerzett a leadási határidőig.
Ilyen részletességgel (név szerint) nem gyűjtöttem össze az adatokat, és most nincs is időm ezt megtenni. Azt tudom javasolni, hogy keresse meg közvetlenül az említett vezetőket, akik saját adataikról könnyen tudnak nyilatkozni.
Voltak-e következményei a márciusi nyíregyházi Fidesz-felajánlásnak? (A Fidesz pert helyezett kilátásba.)
A Fidesz nem tett feljelentést az ügyben, a hangfelvételek most is letölthetők a rednews.hu oldalról.
Mikor ismerkedett meg a kommunista eszmékkel, és mennyi ismeretet szerzett meg a marxizmus-leninizmus szakirodalmából?
Már a családomtól sokat kaptam ezen a téren, az egyetemen külön vizsgát tettem a tárgyban. Legtöbbet mégis önképzéssel, és a mozgalomban való aktív részvétellel tanultam.
Mit jelent önnek az 1956 és 1989 közötti úgynevezett Kádár-rendszer?
Erről nagyon sokat is lehetne írni, de az interjú jellegéből adódóan csak röviden válaszolhatok: Nekem a gyermekkoromat és az egyetemi tanulmányaimat jelenti ez a korszak (1987-ben kezdtem dolgozni). Megkaptam mindent, hogy elindulhassak az életben, és láttam mindazt, ami miatt a munkások nem védték meg a rendszert a rendszerváltóktól.
Kíván-e az önök pártja Kádár nevével és politikájával szavazókat szerezni?
Mi szeretnénk, ha a hivatalos politika Kádár János emlékét érdemeinek megfelelően kezelné. Nem hiszem, hogy ezt szavazatszerzésnek lehetne minősíteni.
Két és fél év múlva Magyarországon europarlamenti választások lesznek. Milyen eredménnyel lenne elégedett, figyelembe véve azt, hogy akkorra a Magyarországi Munkáspárt 2006 már negyedik életévébe lép?
2009-ben szívesen válaszolok erre a kérdésre. Mivel láthatóan egészen mélyen érdekli önt a Munkáspárt 2006 tevékenysége, ezúton meghívom önt is a kongresszusunkra. Ott olyan kérdéseire választ kaphat, amelyekre most nem tudtam érdemben reagálni.
Vannak-e olyan személyiségek, alapszervezetek az önök pártjában, akik említésre méltóak ebben az interjúban? Ha igen, kik és melyek azok?
Olyan sok kiváló emberrel találkoztam a mozgalomban, hogy mindenkit felsorolni egyszerűen képtelenség.
Ön szerint mi vezetett az úgynevezett rendszerváltozáshoz 1989–1990-ben, és mennyi szerepe volt ebben a KGB-nek?
Ez olyan komoly kérdés, amire röviden nem szeretnék válaszolni, hosszan pedig az idő hiányában most nincs lehetőség. Talán egy későbbi időpontban, egy csak ezzel a témával foglalkozó beszélgetésben térjünk vissza erre a kérdésre.
Ön szerint melyik lesz az a pillanat, amikor el lehet mondani: Magyarország áttért a polgári demokráciáról a társadalmi demokráciára?
Nem vagyok jós, és valószínűleg az ilyen pillanatokat csak utólag, alapos elemzések után lehet megállapítani.
Szívesen látná-e ön azt, ha Moldova György író segítene valamilyen módon az önök pártjának? Mi a véleménye az ő eddigi írói pályafutásáról, könyveiről?
Moldova György egész életútjával hatalmas segítséget nyújtott a mozgalomnak, amiért ezúton is köszönetet mondok neki.
Milyen típusú interjúkat becsül ön többre: azokat, amelyek szervilisen alákérdeznek önnek, és tartózkodnak a "rázósabb" felvetésektől, vagy amelyek igyekeznek összeszikráztatni az önétől eltérő elképzeléseket is a párt hivatalos álláspontjával – és ennek érdekében provokatív elemeket is felhasználnak?
Azokat az interjúkat szeretem, ahol komoly érvekkel szemben fejthetem ki álláspontomat. Engem nem zavar, ha a kérdező ellenszenvesen viselkedik.
Amint az ismert, 2002-ben az akkori kongresszuson Thürmernek lett volna ellenfele az elnöki posztért folytatott versenyben, már az alelnökjelöltek is megvoltak, de utóbbiak az utolsó pillanatban visszaléptek, ezt követően az elnökjelölt is. Mennyi ennek a valóságalapja? Volt-e önnek köze ehhez az egészhez, játszott-e ebben valamilyen szerepet?
Az adott esetről azokat kellene megkérdeznie, akik jelöltként indulni akartak. Csak ők tudják hitelesen elmondani, hogy mi motiválta őket döntéseikben. Nekem annyi közöm volt az eseményekhez, hogy én indultam alelnöknek, és a tagsági szavazáson megerősítettek ebben a pozícióban.
Debrecenben a következő sztorit hallottam: még évekkel ezelőtt a Munkáspárt elnöke önt szemelte ki politikai utódjául, ön azonban cserbenhagyta, elárulta (mármint e sztori terjesztői szerint) a pártot 2004 nyara és 2005 ősze között az akkori tevékenységével. Van-e ennek realitása? Egyáltalán akart-e valaha ön a párt elnöke lenni, vagy akar-e Thürmer után a párt első embere lenni?
Nem vagyok híve annak, ha egy vezető "kiszemel" valakit utódjának. A mozgalomnak magának kell vezetőit kiválasztani, az nem a vezető előjoga. Egyébként én nem tudok róla, hogy engem bárki is "kiszemelt" volna. Természetesen ennek alapján nem is hagytam cserben a mozgalmat, mert a negatív jelenségeket feltártam a vezető testületek előtt, amint azokat felismertem. Többször (írásban is) megerősítettem, hogy nem akarok a párt elnökének helyére törni. Szerintem a kollektív vezetés erősítésére van szükség a párt demokratikus működésének biztosításához.
Milyen gondolatai voltak/vannak az interjú közben, és hogyan értékeli azt? Hasznára vált-e a pártnak, vagy lejáratta azt? Kapott-e olyan kérdést, amelyre legszívesebben nem válaszolt volna?
Örömmel válaszoltam a kérdéseire, és annak is örülök, hogy többen is érdeklődéssel figyelték válaszaimat a nyilvános interjú közben a Munkásmozgalmi Fórumon. A kongresszusi előkészületek miatt most eléggé elfoglalt leszek, ezért további kérdéseire majd a kongresszus napján (remélem, ott találkozunk) és azután tudok válaszolni. Az interjút az olvasóknak kell értékelniük, és az ő reakcióik döntik el azt is, hogy a pártnak javára vált az vagy sem. Köszönöm önnek, hogy lehetőséget adott véleményem kifejtésére.
***
Amint arra Vajnai Attila is hivatkozott, a fenti online interjú nyilvánosan, a Munkásmozgalmi Fórum nevű portálon készült, ezért szándékainktól függetlenül a portál fórumozói közül elméletileg bárki hozzászólhatott. Ezekre a hozzászólásokra Vajnai Attila az interjú készítése közben reagált.
Az „Endymion” nevet választó fórumozó Vajnai azon mondatához szólt hozzá, amelyben az alelnök kijelenti: a meggyőzés egyik legfontosabb eszköze a vitapartner lejáratása, de a kommunisták elegendő szellemi munícióval rendelkeznek a meggyőzéshez, így nincs szükségük a személyeskedésre.
Ezt kiegészítve „Endymion” úgy vélte, hogy az ellenfél – a vitapartner – lejáratása csak rövid távon jelenthet sikert, és főleg az ostoba hallgatóságot lehet ezzel ideig-óráig meggyőzni. Vajnai Attila ehhez a következőket fűzte hozzá:
Én is szeretném, ha hosszabb távon nem lenne kifizetődő a vitapartner lejáratása, de a jelenlegi politikai viszonyok mellett gyakran a lejárató kampányt szinte azonnal követi a szavazás, és (képviseleti demokrácia lévén) később már hiába igazolódik be a lejárató alantas volta, a célját (a hatalom megszerzése vagy megőrzése) mégis eléri. Mivel a kommunisták hosszabb távon gondolkodnak, és amúgy is megfelelő szellemi munícióval bírnak, kevésbé szorulnak a tudomány (pl. szociálpszichológia) által feltárt manipulációs eszközök használatára.
Egy másik hozzászólásában „Endymion” örömmel konstatálta, hogy a párt alelnöke szombat éjjel is egy interjúra válaszol. Úgy gondolta viszont, hogy ha a pártnak komolyabb politikai befolyása lesz, ez időhiány miatt kevéssé megvalósítható. Ezért kérdezte meg, hogy milyen elképzelései vannak az alelnöknek a munkamegosztással, a szükséges emberi erőforrások bevonásával kapcsolatban.
A Munkáspárt 2006 vezető testületeinek ülései már most nyitottak – hangzott a válasz. – Azokon rendszeresen több meghívott vendég és érdeklődő párttag (esetenként szimpatizáns) vesz részt, mint amennyi tagja van a testületnek. A december 10-re tervezett kongresszusunk is nyitott, azon minden érdeklődőt szívesen látunk. Tudatosan törekszünk egyre több aktív tagot bevonni a közös munkába. Szerencsére fiatalok is jelentkeznek a feladatok elvégzésére, és remélem, hogy folyamatosan bővülni fog az aktivisták száma. Mi mozgalmat szervezünk, amely nem nélkülözheti az önszerveződő közösségeket. Én erre helyezem a hangsúlyt, mert szerintem így tudjuk az egyre növekvő feladatokat megosztani.
Annyira soha nem szeretnék elmerülni a hivatalos politikában, hogy ne tudjak beszélgetni barátaimmal, ismerőseimmel vagy ne legyen időm az ehhez hasonló fórumokon vitatkozni. Az ilyen viták (mert ugye egy interjú is vitának minősíthető) jelentik azt az alapot, amely nélkül a politika csupán úri passzió. Én pedig nem a polgári demokrácia, hanem a társadalmi demokrácia híve vagyok.
A „sakkgyuri” nevet választó fórumozó aziránt érdeklődött, hogy létezik-e még Európában munkásosztály – mert szerinte csak urak vannak és szolgák, s utóbbiak érdekei nem mindenben és nem mindig egyezik meg. A szolgák többsége lumpenproletár a maga klasszikus értelmezésében, és bármely kis koncért hajlandó elárulni munkatársait – miközben az „urak” közé vágyik. Vajnai Attila válasza ez volt:
Szerintem létezik a munkásosztály Európában is, de az baj, hogy tagjainak nagy többségében nincs meg az összetartozás tudata, és sokan inkább szolgának érzik magukat. Az természetes, hogy ennek a társadalmi osztálynak tagjai között nincs teljes érdekazonosság, de a kommunisták feladata többek között az, hogy megértessék a többséggel, hogy a legfontosabb ügyben, a rendszerhez, a kapitalistákhoz való viszonyban közösek az érdekeik.
A „(SZEM) Gulliver” nevet választó fórumozó az interjú egyik kérdését továbbgondolva a következőket írta:
Tisztelt Vajnai Attila!
"...Miért fontos önöknek, illetve Széchynek és Ferencznek, hogy minden megnyilvánulásukkal (Dialektika, Támpont újságok, illetve az interneten a Munkásmozgalmi Fórumban) Thürmert vádolják érzelmi alapon?"
"a kommunisták elég szellemi munícióval rendelkeznek a meggyőzéshez, így nagy valószínűség szerint nincs szükségük a személyeskedés eszközére."
És mégis? Vagy mégsem? Ha az érve ellenére ezt teszik, akkor logikáját követve a "szellemi munícióval" van a gond, amit nem feltételeznék. Kár kikerülnie a kérdést, hiszen pártjának ellenzői igen gyakran ezt hánytorgatják fel Önöknek. Tehát...
Erre a felvetésre azonban Vajnai Attila külön – úgy, mint az előző háromra – nem válaszolt.

2010. augusztus 19., csütörtök

Moldova György: Kádár János (2006) 33/5. Rákosi: Túl érzékeny vagy, Kádár fiam

Az idősebb moszkovita vezetőgárda mögött egyre inkább kirajzolódtak egy fiatalabb generáció körvonalai, soraiból leginkább Rajk László és Kádár János vonta magára a figyelmet. Sorsuk, pályájuk bővelkedett közös jellemzőkben: Rajk alig három évvel idősebb a társánál, mindketten korán bekapcsolódnak a KIMSZ, majd a KMP munkájába, és illegális tevékenységükért megjárják a vádlottak padját. A különbségek is szembeszökőek. Rajk egy erdélyi sokgyerekes családból származik, később egyik bátyja államtitkári posztot tölt be a nyilaskeresztes kormányban. Ő maga is tanári diplomát szerez, alapvetően iskolázottabb, műveltebb a négy polgárit végzett Kádár Jánosnál.
Míg Kádár csak 48 éves korában lépi át először az ország nyugati határát, Rajk már fiatalon bejár néhány országot. 1937-ben részt vesz a spanyol polgárháborúban a Nemzetközi Brigádok önkénteseként, majd a vereség után Franciaországba internálják. 1941-ig egy németországi üzemben dolgozik, segítve az emigráns magyar kommunisták hazafelé vezető útját, lebukik, munkatáborba kerül, de sikerül megszöknie onnan. Visszajön Magyarországra, ismét bekapcsolódik a földalatti mozgalomba, az illegális KMP titkára lesz – szinte egymást váltva Kádárral. 1944-ben ismét letartóztatják, Németországba viszik, ahonnan a felszabadulás után tér haza. Magas párttisztségeket tölt be, országgyűlési képviselő, majd belügyminiszterré nevezik ki. A párthierarchiában messze megelőzte Kádár Jánost, aki csak a nyolcadik-tizedik helyek egyikét foglalta el. Azt azonban egyikük sem képzelte magáról, hogy képes volna a párt vezetésére, Rákosi Mátyás helyébe lépve. (Sok évvel később Kádár azt mondta Berecz Jánosnak: „én pártmunkás vagyok, a második helytől a tízezredikig helyt tudok állni, de első embernek nem tartom alkalmasnak magam.)
A zárkózott és puritán Kádár János nem kedvelte a lendületes, túláradó önbizalommal rendelkező, a szabályokat gyakran áthágó Rajkot, afféle „bolsevik arisztokratának” tartotta. 1954-ben börtönbüntetését töltve egy feljegyzésben is kifejtette elítélő véleményét az akkor már halott társáról:
„Rajk László kommunista – idézi az írást Hajdú Tibor. – A pártmunka gyakorlati részében járatos, fellépésében úgy szűkebb körű megbeszéléseken, mint tömegek előtt beszélve volt meggyőző erő. Elméletileg képzetlen [egy elemző szerint ezzel a megjegyzéssel Kádár épp a saját műveltségbeli hátrányát próbálta kompenzálni – M. Gy.], sőt gondolkodásában soviniszta és fasiszta teóriák hatása is tapasztalható volt. Előbbire példa a pécsi értekezleten mondott formulája: »előbb magyarok vagyunk, azután kommunisták, kisgazdák vagy más pártok«. A közigazgatás átszervezésére vonatkozó javaslata így kezdődött: »ez a javaslat az egy nép, egy állam elvéből indul ki«. Ez kétségtelen, a hitlerista »egy nép, egy állam, egy führer« jelszóból származik…
…A fiatalabb nemzedékből való pártfunkcionáriusok fölött önmagát toronymagasan kiemelkedőnek tartotta… Bárkivel is állt szemben, akár nála nagyobb tudásúakkal, vagy legyen a kérdés százszor is kimerítve, szenvedélyesen szeretett sokat és kimerítően beszélni. Rossz, hatalomvágyó, büszke, sértődékeny természete és modora volt. Aki ezeket a jellemvonásait ismerte és azokkal vissza akart élni, az a világon mindenbe beugrathatta…”
Néhány nappal később rehabilitálása ügyében már a bíróság előtt állva Kádár így vall:
„…Én Rajk Lászlóval pártkapcsolatban voltam. Személyileg nem volt különösen jó viszony köztünk, mert Rajk büszke természetű ember volt. 1948-ban – amikor komoly kifogások merültek fel Rajk magatartása ellen –, hogy barátkozzak én is vele, talán énrám, akit régről ismer, hallgatni fog…”
Kádár sokkal fegyelmezettebb volt annál, semmint hogy intrikákat kezdeményezzen a pártvezetésen belül, megtartotta a véleményét magának. 1949 elején a körülmények mégis úgy alakultak, hogy Rajk helyzete megingott.
„Egy vasárnap Rákosi meghívta Kádárt a lakására – írja Gyurkó László – Ott volt Gerő, Farkas, Révai is, de Kádárnak rögtön feltűnt, hogy nincs jelen Rajk László, aki pedig hivatalosan is a párt legfelső vezetői közé tartozott.
– Arra csak később jöttem rá – mondja Kádár, hogy ez a négy ember (mintegy külön fórumot alkotva) rendszeresen megbeszél minden fontos kérdést, mielőtt az a Központi Bizottság elé kerülne.” Ez az eljárás a párt szervezeti szabályzatának felrúgását jelentette.
A tanácskozáson elhangzottakat különbözőképp mondja el két krónikás: Gyurkó László és Kanyó András, bár mindegyiküknek Kádár személyesen nyilatkozott, nekem az utóbbi tűnik tényszerűbbnek – igaz, hogy később is keletkezett –, ezért ebből iktatok ide a történetet feltáró részleteket:
„Rákosi azt mondta – emlékszik vissza Kádár –, hogy Rajk gátolja az Államvédelmi Hatóság munkáját. Tudtam, hogy ez a vád csak Péter Gábortól származhatott, mert én is hallottam tőle ilyen megjegyzéseket.
– Elhangzott konkrét vád is Rajk ellen?
– Valami olyasmi, hogy Rajk többször is többórás előadást tartott a Hatóság emberei előtt, s ezzel elvonta őket a munkától. Meg hogy mint belügyminiszter, ellenőrizni akarja az államvédelmet. Én szót kértem és azt mondtam, ismerem Rajk Lászlót, nem hiszem, hogy ellenség volna. Arra már nem emlékszem, ki mondta, de elhangzott az is, hogy Rajk afféle világcsavargó entellektüel. A spanyol polgárháborúból is Hitler Németországán át tért haza, az átutazási engedélyt munkával váltotta meg, s ez módot adhatott a beszervezésére…
– Tehát már ott alakult a koncepció. Döntés is született a letartóztatásáról?
– Nem. Rákosi azzal zárta le a megbeszélést, hogy ha így áll a dolog, jobb lesz, ha Rajk átadja a Belügyminisztériumot valaki másnak, ő pedig átveszi a külügyi tárcát.
– Arról beszéltek-e, hogy Rajk helyett Ön legyen a belügyminiszter?
– Nem, ez későbbi időpontban történt, a Politikai Bizottság ülésén. De én akkor is csak egy negyed órával előbb tudtam meg Rákositól, hogy mi is a terve velem…
– Amikor átvette a Belügyminisztériumot Rajk Lászlótól, nem beszélgettek a kialakult helyzetről? Vagy akkor még nem észleltek semmit a készülő tragédiából?
– A csere 1948. augusztus 5-én történt, a folytatást akkor még egyikünk sem sejtette…
– Egyes nyugati szerzők arra a következtetésre jutottak, hogy a Rajk-perben Ön is fontos szerepet játszott. Mások egyenesen azt állítják, hogy Ön beszélte rá Rajkot a vallomásra.
– Nem tudom, kik azok, akik ilyesmit állítanak, de nem igaz.
– Vajon Ön hitt-e abban, amit Rajk vallott, vagy voltak kételyei?
– Én jól ismertem Rajkot, ezért nekem nagyon nehéz volt hinnem. S ha bárkiben felébredhetett a gyanú ellene, mint később bennem is, akkor az éppen az önvallomása miatt történhetett. Rajkot veréssel, kínzással sem vehették rá a vallomásra. Talán azért vállalt végül is mindent, mert nem akart a pártnak ártani…” Közben folyt a titkos nyomozás, Rajk bűnlajstroma mindinkább terebélyesedett:
„…Rajk bűnéül rótták fel, hogy Horthy rendőrségének besúgója volt, kémszolgálatot teljesített az OSS nevű amerikai felderítő szervezetnek, a Gestapónak és az utóbbi ügynökeként tért haza, majd jelentkezett Hain Péternél…”
A bűnlistát a nemzetközi politikai események is formálták. Jugoszlávia nemzeti önállósága védelmében szembeszállt a moszkvai irányítás utasításaival – többek között azt követelték tőle, hogy lépjen államszövetségre Bulgáriával –, ezért kizárták a szocialista országok közösségéből, ellenségként, az „imperialisták láncos kutyájaként” kezelték.
A Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája azzal vádolta meg Tito jugoszláv elnököt, hogy beépített ügynökei titkos összeesküvéseket szerveztek a „béketábor” országaiban a szocialista rend megdöntésére és meg akarják gyilkolni a kommunista pártok vezetőit. Ezzel az indokkal állították bíróság elé és végezték ki Albániában Kocsi Dzodze belügyminisztert, Bulgáriában Trajcso Kosztov miniszterelnök-helyettest, Csehszlovákiában Rudolf Slansky főtitkárt, később valamennyiről bebizonyosodott, hogy semmiféle párt- vagy államellenes cselekményt nem követtek el, rehabilitálták őket. Magyarországon Rajk Lászlót szemelték ki erre a szerepre.
„Elhangzott – mondta Kádár –, hogy Titóék formálisan beszervezték, a belügyminiszter Alekszandar Rankovics állítólag Tito utasításaként közölte volna Rajk Lászlóval, hogy likvidálni kell a magyar állam és a kommunista pártok vezetőit, továbbá hogy a vezetést ezután Rajk vegye a kezébe.
– Kik szerepeltek a fizikai megsemmisítésre szántak állítólagos listáján? – kérdezi a riporter.
– Rákosi, Farkas és Gerő.
Valószínűleg soha nem derül ki teljes bizonyossággal, hogy miért épp Rajk Lászlóra esett a választás. Az „imperialista aknamunka” veszélyének bizonyításához nálunk is csak egy nagy formátumú és magas posztot betöltő személyiség jöhetett számításba: nyilvánvalóan az is szerepet játszott, hogy nem tartozott a moszkovita vezetőgárdához, rossz szemmel nézték egyre növekvő országos népszerűségét is. (A fenti jellemzők Kádár Jánosra is ráillettek, nem véletlen, hogy alig két év múlva az ő útja is az ÁVH börtönébe vezetett.)
Közel hatvan év telt el Rajk kivégzése óta, de máig is terjengenek különféle ezzel kapcsolatos legendák. Olyanokat is hallani, hogy azért kellett meghalnia, mert a kommunista párton belül egy bizonyos keresztény-nemzeti vonalat képviselt – mintegy Nagy Imre politikai előfutáraként. Erről a témáról valaha sokat beszélgettem barátommal, Kardos Györggyel, a Magvető Könyvkiadó igazgatójával.
– Ha valóban létezett volna ilyen irányzat – mondta Kardos –, az bizonyos értelemben Rákosi Mátyás gyilkosságainak enyhítő körülményéül szolgált volna, mondván: így akarta megőrizni a párt egységét és cselekvőképességét.”
Kardos egy dokumentumot is mutatott, egy Lukács György hagyatékából előkerült pár soros feljegyzést:
„…meg kell mondanom: soha nem tapasztaltam, hogy Rajk László elvi ellenzéki álláspontot képviselt, még kevésbé azt, hogy ellenzéket akart szervezni…Ha tehát az egész Rajk-ügyre visszatekintek, mindig megerősödik bennem az a meggyőződésem, hogy az ellene indított per tisztán preventív jellegű volt.”
Ha elméletileg feltételezünk egy olyan esetet, hogy a dolgok épp ellentétesen alakultak volna, Moszkvából Rajkot utasítják, hogy számoljon le Rákosival, meggyőződésem szerint ő is minden ellenkezés nélkül végrehajtotta volna ezt a feladatot. Rajk párthűségéhez semmiféle kétség nem fért.
Péter Gábor 1949. május 30-án tartóztatta le Rajkot. Leleplezését és magát a pert Rákosi úgy tüntette fel mind a magyar közvélemény, mind a szovjet kapcsolatai előtt, mint a maga személyes teljesítményét. Azt állította, hogy megfelelő apparátus hiányában egyedül, éjszakáit is munkára áldozva derítette fel az ügyet. Kétségtelenül ő volt az „értelmi szerző”, de taktikai érzéke sugallatára nem kívánta magára vállalni a teljes felelősséget, a per szervezését és lebonyolítását gyakorlatilag mások nyakába rakta, mindenekelőtt a belügyminiszteri posztot betöltő Kádár Jánoséra.
Hitt-e Kádár Rajk László bűnösségében? Úgy gondolom, kezdetben igen. Ez egyaránt következett Rákosi Mátyásba vetett feltétlen bizalmából és járatlanságából a koncepciós perek történetében, melynek során a Szovjetunióban ártatlan emberek százezreit ítélték el hamis vádakkal.
„A Moszkvából hazatért csoport tagjai (Rákosi, Gerő, Farkas, Révai, Nagy Imre és Vas Zoltán) nekünk soha nem beszéltek arról, hogy ők ott mit csináltak, mit láttak, mit tapasztaltak. Nagy Imréről tudtuk, hogy a moszkvai magyar rádiónál dolgozott, mások ennyit sem mondtak magukról. Ez is jellemző volt az akkori légkörre, amelyet a titkolózás jellemzett…”
Nem ismerte azokat a Nyugaton megjelent sajtóközléseket, könyveket se, melyek leleplezték a koncepciós perek hátterét. Hitt a tanúvallomások hitelességében, jóllehet kínzással – néha maroknyi sót megetetve, gumibottal verve a talpát, nyelvére villanydrótot tekerve és ráengedve az áramot – csikarták ki az illetőkből.
Rajkot letartóztatása után sem tudták megtörni, sőt, makacs ellenállásával azt is kivívta, hogy levelet írhasson az MDP vezetőitől meghallgatást kérve. Rákosi most is kivonta magát minden lehetséges felelősség alól, a Politikai Bizottság két tagját: Farkas Mihályt és Kádár Jánost küldte ki abba a szabadsághegyi villába, ahol Rajkot fogva tartották. A beszélgetést magnóra vették és gépiratos másolat is készült róla, ez a dokumentum sokáig kallódott különféle fiókokban, sőt páncélszekrényekbe zárva, míg végül 1992-ben előkerült az archívumból, és Hajdú Tibor történész közzétette.
A szöveget olvasva feltűnt, hogy nemcsak Farkas Mihály, hanem Kádár János is milyen kemény hangot használ. Rajk hiába erősítgette a maga ártatlanságát, Kádár továbbra is azzal vádolta, hogy kezdettől fogva bomlasztó tevékenységet folytatott, provokátorokat épített be a kommunista pártba, és minden eszközzel zavarni próbálta az apparátus munkáját. Mentőövként csak azt ajánlotta fel Rajknak, hogy vallja be őszintén a bűneit, ebben az esetben enyhébb elbírálásra számíthat.
(Közszájon forog az a legenda, hogy Kádár ezen a beszélgetésen azzal hitegette Rajkot: ha hajlandó együttműködni a bírósággal, a fölötte meghozandó ítélet csak formaság lesz. Börtön helyett a Szovjetunió valamelyik távoli köztársaságába kerül, magával viheti a családját, és megfelelő egzisztenciához juttatják. A fogoly állítólag bele is ment ebbe az alkuba. A legendát még azzal is meg szokták toldani, hogy mikor Rajkot kivégzésre vitték, azt mondta az akasztófánál álldogáló Kádárnak:
– János, becsaptál!
A beszélgetés szövege teljes egészében hozzáférhető, aki vesz magának annyi fáradságot, hogy elolvassa, megbizonyosodhat róla, hogy fel sem merült hasonló kelepceállítás.)
Ennek a „leleplezésbombának” a hatóerejét az is csökkenti, hogy Kádár soha nem tagadta, hogy szerepet játszott az ügyben. Később, 1956 nyarán, mikor egy vizsgálóbizottság Farkas Mihály bűncselekményével foglalkozott, Kádár János a következőket mondta:
„…a bizottság jelentésének központi kérdése az elkövetett törvénysértések. Ezzel kapcsolatban meg kell mondanom, hogy én a törvénysértéseket illetőleg alany és tárgy is voltam. Soha nem tettem, most sincs szándékomban és a jövőben sem lehet ilyen szándékom, hogy tagadjam a Rajk-ügyben engem terhelő felelősséget. A Rajk-ügy idején én tagja voltam mindazoknak a pártszervezeteknek, amelyek államvédelmi ügyekkel foglalkoztak, és habár csak az ügy kezdeti szakaszában és meglehetősen rövid ideig, de ameddig élveztem Rákosi elvtárs teljes bizalmát, én eljártam a Rajk-ügyben. És az én akkori fellépéseim, amelyek közül talán a legjelentősebb az volt, amit a bizottság jelentése is említett, amikor közös megbízás alapján Farkas Mihály mellett én is részt vettem Rajk László egyik kihallgatásán, így magam is hozzájárultam ahhoz, hogy az akkori Államvédelmi Bizottság többi tagjai, Gerő és Révai elvtárs is bizonyos mértékig Rákosi elvtárs is megerősödhessenek abban a feltevésben, hogy Rajk bűnös. Ebben nekem tényleg szerepem volt. Meg kell mondanom, hogy ebben az időszakban magam is hittem Rajk bűnösségében. Mégis ezt a szerepemet sajnálom és kérem, fogadják el azt a kijelentésemet, hogy azt a cselekedetemet önkritikusan tekintem…”
Kádár János a per további lebonyolításában már nem vett részt, de kötelezték, hogy 1949. október 15-én jelenjen meg a Conti utcai börtönben Rajk Lászlónak és két társának, Szalai Andrásnak és Szőnyi Tibornak a kivégzésén.
Kádár Farkas Mihály és Péter Gábor között állva egy emeleti ablakból nézte végig az akasztást. Hallotta az elítéltek utolsó szavait, Rajk állítólag „Éljen Sztálin! Éljen Rákosi!” szavakkal búcsúzott, mások szerint a magyar népet és hazát köszöntötte. Szőnyi hallgatagon állt a bitó alá, Szalai ártatlanságát hangoztatta. Kádár a látványtól rosszul lett, Rákosi meg is feddte érte:
– Túlságosan érzékeny vagy, Kádár fiam!
Kádár mentalitására, realitásérzékére jellemző, hogy milyen apróságon fennakadva ingott meg a hite a vádak valódiságában, így beszélt erről Kanyó Andrásnak, a riporternek:
„– …Amikor tehát Rajk »bevallotta«, hogy valami Paks melletti üdülőben…
– egy csőszkunyhóban
– szóval egy csőszkunyhóban találkozott Rankoviccsal, a jugoszláv belügyminiszterrel, elmentem Rákosihoz, és azt mondtam neki: ez nem lehet igaz. Mert én ugyan kém még nem voltam, sem imperialista ügynök, de az nem létezik, hogy magyar területen találkoztak volna. Rankovics nem lehetett olyan tökkelütött, hogy Magyarországra jön, ahol őt sokan ismerik. Még valaki elkiálthatta volna magát: éljen Rankovics! Rajk pedig tapasztalt, illegális vezető volt, ő ilyen hibát nem követhetett el. Miért nem ő ment a határ túlsó oldalára, ahol őt kevesen ismerték? Szóval ez sehogy sem fért a fejembe.
– Mit szólt Rákosi ehhez az okfejtéshez?
– Azt mondta nekem: te nem ismered ezeket, ezek kalandorok. Én meg megkérdeztem tőle, tud-e ő olyan esetről, hogy valamely ország első embere rendőrspicli lett volna? Igen, felelte, III. Napóleon. Én fenntartottam az álláspontomat, hogy bármit vallott is Rajk, ez nem lehet igaz.
– Mi történt ez után a beszélgetés után?
– Sokáig vívódtam, de újragondolva a dolgokat, arra kértem Rákosit, hogy mentsenek fel a belügyminiszteri tisztség alól.”
Ez a bejelentés nem tartozott a veszélytelen vállalkozások közé, az MDP „barlangjába” csak befelé vezettek a kétkedők nyomai, kifelé szinte soha. Rákosi igyekezett maga mellett tartani az egyszer már maga mellé szegődött embereket, mind az anyagi előnyökkel, mind elkötelező szerepeltetésekkel igyekezett „lekorrumpálni” őket, meg akarta akadályozni, hogy bármiféle fordulat esetén átmehessenek a barikád túlsó oldalára. Rákosi a maga módján jól számított, 1956 októberében az ávéhásoknak fegyvert kellett fogniuk, ha nem akarták az Oktogon vagy a Köztársaság tér fáira felakasztva befejezni az életüket.
Ilyen körülmények között különösnek tűnik, hogy Rákosi vita nélkül elfogadta Kádár János lemondását a belügyminiszteri posztról, még csak a döntés okait sem firtatta. Csak az iránt érdeklődött, hogy kit javasol utódjának, Kádár Zöld Sándor belügyi államtitkárt, régi illegális kommunista mozgalmárt nevezte meg.
A Kádártól származó ajánlás aligha szolgált az új miniszter javára, kezdettől fogva különféle gyanúsítgatások és támadások középpontjába került. Azzal vádolták, hogy nem hajtja végre a Titkárság határozatát, miszerint a rendőrséget meg kell tisztítani az ellenséges elemektől.
Rákosiék a fokozódó éberség, vagyis bizalmatlanság jegyében egyre kíméletlenebbül folytatták az erőszakszervezetek átalakítását. A legjelentéktelenebb mozzanatok is felkeltették a gyanakvásukat. Annak idején Rajk László ellen főbenjáró bűnként hozták elő, hogy ki akart rúgni a főkapitányságról egy kommunista párttagot, mert az tiltakozott az ellen, hogy a menetoszlopukat egy volt horthysta rendőrtiszt vezesse.
A párt Katonai Bizottsága elhatározta, hogy az Államvédelmi Hatóságnál nagyobb arányú tisztogatást kell végrehajtani, 200-250 fiatal, szakképzetlen káderrel akarták felfrissíteni a személyi állományt – ezzel egyidejűleg le akartak cserélni 25-30 vezetőt.
Ez utóbbiak listájának összeállításánál Farkas Mihály hangsúlyozta, hogy a „Rajk-féle kémbanda tagjai között feltűnően nagy számban akadtak »cionisták«, a halálra ítéltek jelentős százaléka is zsidó volt”. A moszkovita emigráns vezető négyes vallási viszonyairól természetesen nem esett szó. A leszámolás szándéka azonban nem csak a zsidókra, hanem a volt szociáldemokratákra és a háború alatt itthon ténykedő, egykori „nemzeti kommunistákra” is kiterjedt. A tisztogatást kíméletlen módon hajtották végre, Szűcs Ernő ávéhás ezredest, Péter Gábor egyik helyettesét öccsével együtt formálisan agyonverték.
Ugyanilyen rendteremtést határoztak el a rendőrség területén is. A világos gondolkodású Zöld Sándor tisztában volt vele, hogy az e téren végrehajtott meggondolatlan lépések az ország belső biztonságát veszélyeztetik, de hiába próbálta mérsékelni a folyamat lendületét. Manipulált számokkal támadták, többek között azt állították, hogy a rendőrőrsöknek több mint a felét a korábbi horthysta gárda tagjai vezetik.
A Politikai Bizottság megtárgyalta Zöld helyzetjelentését. Az ülésen részt vett a Pártközpont közigazgatási osztályának vezetője, Nagy Imre is. Pozíciójánál fogva ő felügyelte a belügyminisztérium munkáját is, egy szót sem szólt a megvádolt Zöld Sándor érdekében.
„…Zöld Sándor nem volt hajlandó személy szerint megnevezni, hogy kit milyen felelősség terhel, különösen az őrsparancsnokságok személyi-politikai összetételével kapcsolatban – írja Huszár Tibor. – Ezt a vita során Gerő Ernő és Révai József az őszintétlenség és az opportunizmus megnyilvánulásának minősítette.” Rákosi négyszemközt közölte Zöld Sándorral, hogy leváltják a miniszteri posztjáról, azt ígérte neki, hogy valahol vidéken kap majd feladatot. Ez a biztatás nem jelentett többet puszta álcázásnál, „a fejsze már a fa gyökereire vettetett”.
Zöld Sándor magas beosztású operatív pártmunkásként már számos példán felmérhette azt az irányt, melybe az események ilyen esetben haladnak. Pontosan kiszámolta, mit jelent az, ha a belügyminiszterről feltételezik, hogy félre akarja vezetni a Politikai Bizottságot, és az Államvédelmi Hatósággal figyeltetik minden lépését. Már a letartóztatásának napja is el volt határozva, de Zöld keresztülhúzta az előzetes számításokat. Nem tudta elviselni a feszültséget, és 1951. április 20-án agyonlőtte anyját, feleségét és két gyerekét, majd önmagával is végzett.
Személyével a magyar kommunista mozgalom újabb értékes harcosát vesztette el. Zöld Sándor polgári foglalkozását tekintve orvos volt, és már 1932-ben belépett az illegális KMP soraiba. A debreceni egyetemen ő irányította a fiatalok antifasiszta megmozdulásait. A két munkáspárt egyesülése után az MDP Központi Vezetőségének tagjává választották, majd a Politikai Bizottságba is bekerült. Mindvégig Kádár János bizalmasai közé tartozott.