2011. január 29., szombat

Harc a tőkések ellen: amit elloptak, visszaszerezhetjük tőlük

Az alábbi interjút egy fiatal nemzeti kommunista adta internetes hálószemünknek, aki az interneten Ardarik néven fut, és a Magyar Kommunista Munkáspárt törekvéseit fogadja el a magyar kommunista ideológiájú pártok közül. Teljes nevét elsősorban biztonsági okokból nem kívánta megmondani. A megnyilvánulásra szerinte azért volt szükség, hogy népszerűsítse a mozgalmat, illetve hogy bemutassa a kapitalizmus elleni megoldásokat az efféle dolgok iránt érdeklődőknek.
• Vázoljuk fel néhány szóval, hogy mi történik a mai Magyarországon alapvetően
azokkal az emberekkel, akik arra kényszerülnek, hogy munkaerejüket eladják a munkaerőpiacon.
• A dolgozó emberek totális lezüllesztése történik.
• A lezüllés erkölcsi vagy anyagi értelemben fontos?
• Mind a kettő elég keményen megy.
• Kinek az érdeke, hogy ilyen állapotba kerüljenek a munkások?
• A burzsujoké, a tőkéseké, természetesen. Nem akarják, hogy gondolkodjon a munkás, mert az a hatalmuk végét jelenti.
• Pontosítsunk: ki tekinthető ideológiai értelemben burzsujnak, illetve tőkésnek? A munkaadó vagy rajta kívül az is, aki kényelmes polgári jólétben él, és nem dolgoztat senkit?
• Inkább a munkaadó, de idetartozónak vélem a hazai politikai elitet is.
• Mi történne akkor, ha a munkás elkezdene gondolkodni?
• Rájönne arra, hogy minden problémájáért a tőkés a felelős.
• Milyen eszközeik, lehetőségeik vannak arra, hogy elérjék céljukat, vagyis azt, hogy a munkás elkezdjen gondolkozni?
• A média és az oktatás lezüllesztése. Főleg a médiáé.
• Na de hát csak a médiából tudja meg, hogy mi történik a világban? Más forrása nincs?
• A munkás mindent megtudhat a médiából, nem ezt érzem gondnak, csak szinte bizonyos, hogy nem úgy tálalják neki, hogy valóban értse azt. Amikor a polgári demokrácia elleni tüntetésekről van szó, akkor igyekeznek úgy beállítani a dolgokat, hogy a munkás számára a tüntető valami ellenszenves figura legyen.
• A polgár számára egy tüntetés a gyár előtt valamiféle forradalmi helyzetet takar, és ő nem szereti az ilyesmit. Úgy érzi, hogy a forradalomból mindig csak a baj van: miért nem ülnek otthon ezek a tüntetők, miközben a tévét nézik, úgy, mint én? Valami ilyesmit éreznek…
• A polgárok tévedésben élnek. Az nyilvánvaló, hogy egy elhibázott forradalom valóban baj, de egy jól kivitelezett forradalommal még ő, a polgár is nyerhet.
• Mit?
• Burzsuj-, azaz tőkésmentes világot.
• De a polgárnak jó a polgári demokrácia, ő jól meg- és elvan benne.
• Lehet, de a burzsujnak köszönhetően a polgár is fokozatosan lemegy a munkás szintjére.
• Akkor nemsokára együtt forradalmárkodhatnak? A munkás a polgárral a tőkés ellen?
• Elviekben igen.
• Azt azért ne felejtsük el, hogy a polgár számára a munkás, pontosabban a proli valami aljanép, söpredék, alkoholista disznó véglény.
• A munkás számára pedig a polgár a semmirevaló KMK-st, a közveszélyes munkakerülőt testesíti meg.
• Ebben van valami, sőt nemcsak valami. De akkor ez irigység is egyben? Hogy én, a melós, aki egész életemben hajtok, soha az életben nem jutok el a polgári szintre?
• Részben igen. Bár tegyük hozzá, hogy a proletár még nem tudja, miért történik ez vele; illetve hogy mi az akadálya annak, hogy ő is tisztes polgári jómódban éljen. És tudatlanságából fakadóan a polgárt teszi felelőssé ezért. A polgár meg a proletárt hibáztatja azért, hogy képtelen felemelkedni az ő életnívójára.
• Ezért lenne szükség a burzsujtakarításra? És van-e szükség polgártakarításra annak érdekében, hogy az említett akadály megszűnjön?
• A tőkés mindenképp akadályozza a proletárt célja elérésében. A polgárt azonban át lehetne nevelni, no nem sztálinista módszerekkel.
• Sztálinék hogyan neveltek?
• Tizennyolc év gulággal. Kolimán vagy Vorkután.
• Ezzel ellentétben a nem sztálinista nevelés nyilván értelmi, és nem indulati alapú.
• Pontosan. Meg lehet győzni az embereket arról, hogy mi a jó. A tőkéseket leszámítva.
• És a proletár ideológiai nevelése? Rá is a fentiek vonatkoznak?
• Igen. Ők viszont eleve fogékonyabbak erre.
• Jó, de ha elvont marxizálást kapnak ideológiai nevelés címén, felérhetik-e ésszel?
• Ha értelmesen magyarázzák el neki, miről van szó, miért él rosszabbul, mint amire számított akkor, amikor elkezdett dolgozni, akkor nem lehet gond. Amit ön említ, az viszont igen nagy baj. Úgy kell csinálni ezt az egészet, hogy a munkás is értse a dolgokat. Mondok egy példát: Kádár elvtárs érthetően beszélt.
• Ha már szóba került Kádár János: ha ő most ellenzékben lenne, mit kellene csinálnia?
• Milíciát.
• Afféle munkásgárdaféleséget?
• Olyasmit.
• De nem munkásőrséget.
• Nem, mivel az a hatalomra kerülés után volt. Teljesen más lenne ennek a milíciának a feladatköre, mint akkor.
• Tehát ha megy az átnevelés, és vége egy napnak, akkor megoldódott minden? Azaz szellemileg töltekeztem, és most megyek haza a tévé elé?
• Dehogy. Ez sajnos nem egy napig tart. De minden egyes nappal közelebb kerülünk a végső győzelemhez.
• És ha befejeződik?
• Akkor elviekben érteni fogja a munkás, hogy mi a helyzet.
• A burzsujokat ugyanis az még nem zavarja, ha a munkás békésen tanulgat, csak ne tegyen mást, és maradjon a polgári demokrácia.
• De nem csak „békés” tanulás lesz.
• Na, ez viszont már zavarja.
• Apróság.
• Tehát van egy szellemileg felfegyverzett munkás, és van egy átnevelt polgár. Mi történik ezután?
• Amennyiben mindenki tudja, mi a feladata, akkor életbe lép a proletárforradalom. Mert a szellemi fegyverrel párhuzamosan valódi fegyver is kell. Bár kétségtelen, hogy egy munkásnak fegyvere nem igazán van.
• Ki fegyverzi fel őt? Vagy marad az ásó, kapa, kasza?
• Tökéletesek azok is. De egy igazán kreatív ember bármiből tud fegyvert csinálni. Ha pedig lőfegyvert akarunk, akkor házilag kell gyártani, vagy importból beszerezni.
• Önmagától a munkás tudja-e, hogy most aztán forradalom és fegyveres? És mit szól mindehhez a polgár?
• A munkás akkor tudja meg, amikor közöljük vele, hogy harc van. A polgár pedig, ha nem veszélyeztetjük, nem reklamál.
• De a polgár azt mondja, hogy jó, nincs ez így jól, még nem tudok minden héten a Bahamákra menni, de nem lehetne ezt polgári demokratikus eszközökkel, választás útján? Mondják meg, kire kell szavazni, és akkor én változtatok.
• Tegyük fel, hogy a burzsuj nem fojtja meg a kommunistát, és és azt is, hogy utóbbi hatalomra kerül. A burzsuj abban a pillanatban rohan az USA-hoz, Izraelhez és az EU-hoz. És megöli a kommunista államot.
• És mi van akkor, ha a burzsuj ügyel arra, hogy viszonylag elfogadható módon éljen a munkás, hogy ne jusson eszébe, hogy őt éppen kizsákmányolják? Lesz-e akkor forradalmi helyzet?
• Magyarországon ilyen? Ááá… esélytelen. A tőkeszerzési vágy mindig erősebb, mint a józan ész.
• És Svájcban?
• Svájcból nem lehet forradalmat indítani. Soha nem a legerősebb országból, hanem ellenkezőleg: a leggyengébből indul a forradalom. Ahogy Oroszország a leggyengébb láncszem volt a kapitalizmusban, ugyanúgy most Közép-Európa az.
• De ha Kelet-Európából elindul, átterjedhet-e Svájcra is?
• Biztosan át fog, ugyanis ez már világforradalom, a Ragnarökből meg senki nem marad ki. Tehát az ottani proletariátus a burzsujaik ellen fordul, vagy csatlós lesz, és ellenséggé válnak.
• De nem mondja majd azt, hogy én itt Svájcban viszonylag elfogadható módon élek, minek nekem forradalom? Legrosszabb esetben sztrájkolok egyet…
• Nem, mert ha a gyarmatokat elvesztik a főburzsujok, akkor muszáj lesz az otthoniakat nyúzni. Tehát svájci barátunk veszi át a mi helyünket.
• No most: egy polgárt rettenetesen irritál, hogy egy forradalomban nemcsak a forradalmár lő, hanem őt is érheti találat, hogy lehet ezt lekontrázni neki? Volt egy ökölvívó, aki az első menet után visszavonult, mert azt nem mondta neki senki, hogy nemcsak ő üthet, hanem őt is megcsépelik…
• A kapitalizmusban is érheti találat. Kirabolhatják a nyílt utcán, vagy megkéselhetik. Sok ember csak ebből tud majd megélni.
• Ez igaz, de ezt megértve akkor feladja a polgári kényelmét, és megy az utcára lőni? Hátha elkerülik a fentiek, és szépen otthon megvárja a forradalom végét…
• Ez már egyénfüggő. Bár nagyobb esélye van a túlélésre ha az egyik vagy a másik oldalhoz csatlakozik. Mert ellenkező esetben mind a két oldal ellenségnek tekintheti.
• Egy győztes forradalom hogyan viszonyul azokhoz a polgárokhoz, akik mindennek ellenére otthon kuksolnak, és a győzelem után előmerészkedve részt kérnek a forradalmi vívmányokból?
• Be lehet fogadni őket a társadalomba, mert lehet, hogy nem jó harcosok, de máshoz azért még érthetnek. Tehát nem szükséges őket kiirtani.
• És ha azt mondják, hogy jó, vége a forradalomnak, mostantól játsszunk ismét polgári demokráciát, tehát választások legyenek, mi meg majd hatalomra kerülve uralkodunk a prolikon? Hiszen ők már úgyis megszokták korábban, hogy őket kizsákmányolják…
• Most a polgárokról van szó. A proli ezt nem fogja hagyni, mert akkor értelmét veszti a forradalom.
• Tulajdonképpen mihez ért egy polgár? Mit tud tenni egy forradalom után? Mi lesz vele?
• A polgárok legjava értelmiségi munkakörben van, és rájuk is szükség lesz.
• De nem fog morogni a munkás, hogy a forradalom után is a polgár jobban fog élni, mint ő, aki az utcán az életét kockáztatta?
• Ha csak kicsit él jobban, akkor nem, különösen akkor, ha az ő megélhetése sincs veszélyben.
• És ha veszélybe kerül?
• A szocializmusban ez nem kerülhet veszélybe, mert mindenki az elvégzett munkája szerint részesül a megtermelt javakból – tehát jól dolgozik, és neki is jó, vagy még jobb lesz, mint addig.
• Tehát ott tartunk, hogy forradalmi helyzet van. Mit jelent ez a gyakorlatban elsőre?
• A tömegek elfoglalják az utcákat, és a forradalmi elit átveszi a hatalmat.
• Kikből állhat ez az elit?
• A kommunistákból, mivel ők a legöntudatosabbak. Ők irányítanak, mégpedig a nép javára.
• Tehát polgár nem lehet.
• Nem, mivel bennük nincs olyan erőteljes osztályöntudat, vagy esetleg semmilyen sincsen.
• Nem lesznek féltékenyek? Hogy kérem, mi forradalmárkodtunk, aztán a buta prolik átvették a hatalmat?
• Belőlük is lehet kommunista. Az egész csak öntudat kérdése.
• De ők forradalmat se akartak, hát még hogy kommunistákká is váljanak.
• No most: ők is a nép tagjai. Ha nem akartak forradalmat, tehát nem akarták azt, hogy jobb legyen a népnek, akkor minket, kommunistákat sem fog érdekelni velük kapcsolatban az, hogy ők féltékenyek vagy sem.
• És hogy lehet őket kordában tartani – vagyis hogy ne féltékenykedjenek a prolikra?
• Két megoldás van: ha nagyon randalíroznak, akkor büntetni kell. Persze az igazi megoldás az lenne, hogy megszüntetjük a polgár és a proli között a határokat. Hogy eggyé váljanak. Hogy beolvadjanak a proletariátusba. Hogy megszűnjenek a polgári kiváltságok.
• Elvárható-e a proliktól, hogy pontosan tudják, mikor van forradalmi helyzet, vagy jelezni kell nekik?
• Jelezni kell nekik. Ehhez kell egy elit forradalmi csoport. Ők kezdik meg a forradalmat, a többi kommunista pedig, aki nem harcol, terjeszti a hírt a nép tagjai között.
• Ha megvan a forradalmi helyzet, hogyan lehet a forradalmi hevületet átvinni a prolikra?
• A megfelelő minőségű propaganda csodákra képes.
• Mert lehet, hogy éppen a retekklubot nézi, és semmi kedve forradalmárkodni, mert úgy érzi, hogy a vágóhídra akarják terelni a forradalmárok.
• Minden a propagandán múlik. Gondoljunk bele: a Jobbik cigányellenes propagandája hatásos, miközben csak némi valóságalapja van. A burzsujellenes propaganda ugyanúgy hatásos lehet. Csak annak több a valóságalapja.
• Igen, de még sincs cigányellenes pogrom az országban.
• Mert a Jobbik beolvadt a parlamenti közösségbe, és hát nem is ők vannak hatalmon, és semmiféle elitjük nincs.
• Térjünk rá a radikálisabb megoldásokra.
• Pontosan. A Magyar Kommunista Munkáspárt ezt elhatározta, remélem, lesz belőle valami.
• Mit jelent a radikalizmus mozgalmi szinten?
• A burzsujok ingatlanjainak elfoglalása, a gyáraik elfoglalása, letartóztatások, ellenállás esetén az érintett tőkések megverése.
• És miben különbözik ez a fajta radikalizmus a politikai szélsőségességtől?
• Körülbelül annyiban, hogy ez a nép érdekében van, nem egy szűk csoportéban. A mélymagyarkodás például semmiképpen nem lehet a nép érdeke.
• A radikalizmus egyes erőteljesebb elemei tekinthetőek-e szélsőségességnek?
• Igen, mert a polgári sajtó ezeket egybemossa. Számukra elég nagy baj egy kis sztrájk is, nemhogy egy forradalom.
• Azért a szélsőségességnek is vannak negatív jelentéstartalmai.
• Melyek azok?
• Hogy az valami snassz dolog, hogy verik a tőkést, mert az nem egy elegáns dolog. Tessék bejutni a parlamentbe, és parlamentáris úton átvenni a hatalmat, nem pedig verekedéssel és forradalmárkodással. Ezt az üzenetet terjesztik, ha a munkáspártról van szó, holott holott más a radikalizmus, és más a szélsőség.
• Bár ez szépen hangzik, azt azért tegyük hozzá, hogy az említett parlamentáris út a tőke törvényei szerint van. Ha most azt feltételezzük, hogy a kommunista bejut a parlamentbe, mi több, jelentős többséggel, pláne ha még kormányt is alakíthat, vajon ki vagy mi fogja megakadályozni a burzsujokat, hogy ne rohanjanak a NATO-hoz beavatkozást kérve a tagországoktól?
• Semmi és senki, máris rohannak.
• Na ugye. Ezért kell tőlük megszabadítani a társadalmat.
• De szerintük ez még belefér az elegáns megoldásokba.
• Szerintem ha a hazaárulás elegáns, a burzsujirtás is az.
• De az egyik csak árulás, a másik pedig gyilkosság, ezért írnak szélsőségről.
• A forradalom nem mehet békésen véve. Ezt egy kínai úriember is megírta. És egy argentin is. Nekik minden szélsőség, ami nem a tőkések előtti hajlongásról és az ő kiszolgálásukról szól. Hadd vessem közbe: örülnék, ha ezen szavaim bennmaradnának az interjúban, és nem cenzúrázná ki senki sem.
• Rendben van. Tehát akkor a proletár kénytelen szélsőséges módon rendet rakni?
• Nos tehát: a legjobb az volna, ha nem kéne ilyen módszerekkel élni senkinek, de ha nincs más megoldás, akkor ez is belefér, mert már csak az ilyenekkel lehet célt érni.
• És ezért teljesen közömbös, ha a polgári sajtó szélsőségről rikoltozik?
• Igen.
• Ha a kettőből egy lesz, ez a proletár polgárosodását, vagy a polgár prolisodását jelenti?
• A proletár életszínvonalát kell természetesen a polgár szintjére felhozni, de ezzel együtt a polgár munkásságát, munkavégzésének mennyiségét a proletár szintjére kell emelni. Tehát a lusta polgárok dolgozzanak.
• Merthogy eddig a polgár nem igazán szakadt meg a munkában.
• Most sem kell majd neki, de dolgoznia viszont muszáj lesz. Vagyis a burzsujbérencségből nem élhet meg, mivel a burzsuj mint társadalmi osztály megszűnik, és nem alkalmazhatja nemhogy jó fizetésért, de sehogyan sem.
• És ha nem akar dolgozni? Éhenhal?
• Lesz majd neki való munka, mivel nem csak fizikai létezik.
• De ő eleve hozzászokott ahhoz, hogy nem dolgozik, vagy csak annyit, amennyit ő akar.
• Tehát KMK-t akar?
• Inkább mondjuk úgy, hogy csak azt csinálná, amit ő is akar, azt nem szereti, ha előírják neki, mit tegyen.
• Azt nem írnám elő neki, hogy mit dolgozzon, csak azt, hogy dolgozzon.
• Akkor válogathat?
• Természetesen. Ezt azonban a proletár is megteheti: képességeinek megfelelően választhat munkát.
• És mi lesz azokkal a munkákkal, amelyeket sem a polgár, sem a proletár nem akar elvállalni?
• Az azoké lesz, akik nem értenek semmihez. Akiknek mondjuk a nyolc általános 14 évig tartott. De odaadható a közveszélyes munkakerülőknek is.
• És mi van akkor, ha az el nem vállalt munkák között van olyan is, amihez azért némi szakértelem is kellene?
• Lehet magasabb fizetéssel is motiválni.
• Értem, de az előbb arról volt szó, hogy az el nem vállalt munkákat kiosztják azoknak, akik nem értenek semmihez. Hogy csinálja meg, ha nem ért semmihez, közben kellene a munkához a szakértelem?
• Lehet képezni; megtanítani neki az adott szakmát.
• De ha nem akarja a képzést a polgár, és helyette más munkát végezne? Arra hivatkozik, hogy nincs neki való, tehát nem tud segíteni, széttárja a kezét, és megy haza heverészni és falat bámulni.
• Mindenkinek van munka. Ha meg KMK-zik inkább, akkor büntetést kell kiszabni: a pénzbírságtól a kényszermunkáig széles a skála.
• A forradalommal kezdtük – de közben a szocializmusig jutottunk el? Mármint annak alapelveihez?
• Igen.
• Most mi van a tőkéssel, akinek pénze van a kizsákmányoláshoz? Merthogy arról volt szó, hogy azt meg kell szüntetni. Mi lesz vele – azon kívül, hogy nem lesz tőkéje, amivel kizsákmányolhat?
• Ha politikus tőkés volt, akkor kötél vagy golyó. Ott más eset nincs. Ha a politikust pénzelő imperialista típusú tőkés volt, akkor kötél vagy golyó vagy kényszermunka – de az utóbbi legalább tíz év. Ha pedig közönséges tőkés volt, akkor legfeljebb öt év kényszermunka – amennyiben korábban normálisan bánt a saját munkásával. A lényeg az, hogy a tőkéje megszűnik ugyan, de a vállalat vezetőjének megmaradhat – feltéve, ha ért a menedzseléshez, vállaltirányításhoz.
• Most nézzük meg azokat a polgári engedetlenségi mozgalmakat és hasonlókat, amelyekre képezni kell az erre vállalkozókat. Milyen típusúak ezek, alapvetően milyen célt szolgálnak? Kezdjük az alapoknál.
• Az alap az, hogy a proletár tudja, hogy ő mi, és hogy ki az ellensége. Utána azt kell tudni, hogy hogyan harcolhat ellene. Először a közvetlen ellenséggel való csatára kell felkészíteni őket, ilyenek lehetnek: sztrájk a burzsuj korrupciója ellen.
• Az persze nem várható el, hogy minden egyes proletár beszüntesse a munkát egyszerre.
• A nem sztrájkolóknak viszont tudniuk kell, hogy a sztrájkoló nem ellenség.
• Melyek a konkrétabb és veszélyesebb hadműveletek?
• A következő szint az otthonvédelem lenne. Ez jelenleg nagyon aktuális dolog, hiszen itt a különféle nyilatkozatok kevésnek bizonyultak. Attól ugyanis, hogy nyilatkozgatunk és elemezzük a kialakult helyzetet, honfitársainkat még könnyedén kilakoltathatják. Ezután következnének a kisebb tüntetések.
• És mi van akkor, ha valóban azért kell kilakoltatni, mert nem fizetett – tehát polgárjogi szempontból jogosan?
• Tehát volt pénze, csak eljátékgépezte, elitta vagy hasonló?
• Ez is érdekel, de nem erre gondoltam, hanem arra, hogy eleve nem hajlandó fizetni, mert úgy gondolja, hogy úgyse merik kilakoltatni.
• Ha önhibáján kívül kerül bajba, őt meg kell védeni, mert nem tehet róla, hogy lehetetlen élethelyzetbe került. Ha viszont tróger volt és azért nem fizetett, akkor nem kár érte. Ilyenkor persze ezt fontos kideríteni.
• Ki dönti el, hogy melyik az adott eset?
• Ki kell deríteni, hogy melyik eset áll fenn. Esetleg úgy is, hogy a szomszédoktól vagy egyéb ismerőseitől szerzünk információkat.
• És ha a tőkés arra hivatkozik, hogy nem azért dobta ki a cégétől, hogy most eltávolítsák a lakásából, hanem azért, mert munkája gazdaságtalan volt? Ő nem köteles ingyenélőket tartani…
• Egy multinacionális tőkés esetén ez a hivatkozás nem fogadható el. De egyébként a burzsujoknak amúgy sem szabad hinni. Ezért érdemesebb a kilakoltatás előtt álló ismerőseit kikérdezni.
• De hát azok honnan tudják, hogy érdemes volt-e tartani őt a gyárban? Nem dolgoztak vele együtt…
• De tudják, hogy alkoholista-e vagy nem - illetve hasonló dolgokat. Mert ha tudatmódosító szerekkel él, akkor a munkahelyén vagy másnapos vagy holtrészeg volt.
• Talán a gyárfoglalás lehet még érdekes, illetve ezzel kapcsolatban a tőkések vagyonának elkobzása, különös tekintettel mondjuk a kastélyaikra.
• A gyárfoglalást az ott dolgozóknak kell végrehajtani, hasonlóan, mint Venezuelában. Az egyéb vagyontárgyak: a villa, a jacht és egyebek elkobzása meg a milicisták feladata lenne. Ezek a nagy értékű holmik az államhoz vándorolnának, és a közösség hasznára lennének fordítva. Például a villákból szakszervezeti nyaralót lehetne csinálni.
• Erre már volt példa.
• De nem a pártfunkcionáriusok kapnák meg!
• Eddig pedig nagyobbrészt ez volt a gyakorlat.
• Jelen esetben nem, mert ha így lenne, akkor a pártfunkcionárius könnyen burzsujjá lehet.
• Hm… ez a lehetőség a gyakorlatban magukat baloldalinak tartó magyar politikusok esetében sokszor megvalósult. De lépjünk tovább. Amennyiben a tőkés meg a polgár azt mondja, hogy jó, hát emeljük fel a prolit is, de ne a mi kárunkra, erre mit lehet mondani? Tehát ne az legyen, hogy a mi tulajdonunkat veszik el, mert az lopás a mi szemszögünkből.
• A közösség érdeke előrébb való, mint az egyéné. Tehát a burzsuj összelopott vagyonát nyugodtan „visszalophatjuk”.
• Akkor viszont ez ellen védekezni fogunk, szól vissza a tőkés. Akár úgy is, hogy betiltjuk az erőszakos hatalomátvételre uszítókat stb.
• Ha kellően nagy a támogatottság, akkor soha nem megy a betiltás. Ha külföldit hoznak be saját védelmükre, mindenki ellenük fordul. A hadsereg pedig nem fog hazaáruló módon saját honfitársaira lőni.
• Az effajta eszmékkel való rokonszenvezés mértéke kulcskérdés, tehát mi van akkor, ha a többség elutasítja, köztük a munkás is? Hogy ő inkább ellesz a piacgazdaságban, aztán majd látjuk…
• Nem lesz el, mivel a végén annyira gyalázatos élethelyzetbe kerül, hogy nem lesz mit vesztenie.
• Igen, de a rendőrség már megtette 2006-ban (mármint azt, hogy saját honfitársaira támadt), tehát elvileg a hadsereg is megteheti, ha ilyen parancsot kap.
• Marx is azt mondta: meg lehet győzni a katonát is arról, hogy ki az ellensége. De amennyiben a hadsereg ellenünk fordul, annak polgárháború lesz a vége. Ha pedig azt itthoni erőkkel leverik, akkor öt-tíz éven belül jön a folytatás. Ha külföldiekkel, azt meg a többi kommunista ország nem nézné jó szemmel. Ha mondjuk az USA beavatkozik, Kína lerohanja Tajvant.
• Mi lenne a célja ennek az interjúnak?
• A legfontosabb, hogy érződjön: nem vagyok libsi.
• Remélem, sikerült.

2011. január 6., csütörtök

Kommunista ideológiák és eszmei irányzatok

KOMMUNISTA ESZMEI IRÁNYZATOK

I. ALAPELMÉLETEK

I/1/A. A proletárdiktatúra

A proletárdiktatúra a társadalomtudományba a 19. század közepén Karl Marx által bevezetett fogalom (Diktatur des Proletariats), azon átmeneti időszak, melynek során a proletariátus képviselői a kezükbe ragadnak minden hatalmat a tőkés társadalmakban fennálló burzsoá uralom lerombolása érdekében, és ezzel lehetővé teszik az átmenetet egy osztályok nélküli társadalomba, a kommunizmusba.^[1] Friedrich Engels az 1871-es párizsi kommünt tartotta az első megvalósult proletárdiktatúrának.

A KMP gunyoros hangú röpcédulája 1918 decemberéből a szocdemek ellen

A fenti, társadalomtudományi meghatározottságú marxi értelmezést a későbbi évtizedekben többször újrafogalmazták. Georgij Valentyinovics Plehanov, a 19. század végi orosz szociáldemokraták vezetője tette mozgalmuk alaptételévé a marxi proletárdiktatúra kivívásának igényét. Ellenlábasa, a nála radikálisabb nézeteket valló Lenin már egészen más kontextusba helyezte a proletárdiktatúra fogalmát. 1917-ben megjelent áprilisi téziseiben elvetette a parlamentáris demokrácia jogosultságát egy esetleges proletárdiktatúrában, és társadalmi kérdésekben az osztályharcra helyezte a hangsúlyt. Az első, 1918-as szovjet alkotmány szerint országuk proletárdiktatúra, amelyet a szovjethatalom irányít (a passzus 1936-ban kikerült az alaptörvényből).

Az 1920-as évektől a nyugati közvélemény a keleti blokk országainak sztálini típusú államterrorját illette a proletárdiktatúra elnevezéssel (sokak szerint helytelenül).

I/1/B. Az internacionalizmus

Az internacionalizmus szó szerinti jelentése nemzetköziség, az internacionalizmus híveit internacionalistáknak nevezzük.

A Terényi István által szerkesztett Idegen szavak szótára szerint a szónak alapvetően két jelentése van:

„1. Minden ország proletárjának és dolgozóinak nemzetközi osztályegysége és szolidaritása a burzsoázia uralmának megdöntéséért, az imperializmus megsemmisítéséért és a kommunizmusnak az egész világon való felépítéséért folytatott küzdelemben. A proletárinternacionalizmus megerősítése csupán oly megingathatatlan, gránitszilárd alapon lehetséges, mint a marxizmus-leninizmus, amely a munkásosztály világnézete;

2. Valamennyi nép szabadságának és egyenlőségének, a népek együttműködésének és barátságának, a nemzetek önkéntes egyesülésének védelmezése; küzdelem a sovinizmus ellen, a nacionalista elzárkózás, szűklátókörűség, elkülönülés ellen; segítség és támogatás a kis népeknek; a valódi internacionalizmus példája és a népek barátságának mintaképe a Szovjetunió. Az internacionalizmus kibékíthetetlen ellentétben áll a kozmopolitizmussal.”

A magát hazafiasnak valló, nacionalista és nemzeti kötődésű pártok, irányzatok politikai zsargonjában negatív jelző, melynek jelentése hazátlan, antinacionalista és anarchista.

Az internacionalizmus gyökeresen ellentétben áll a kozmopolitizmussal, a nacionalizmussal és annak eltorzult formációival, azaz a sovinizmussal illetve utóbbi képviselőivel, így a fasizmussal és a nemzetiszocializmussal.

II. IRÁNYZATOK

II/1. Az anarcho-kommunizmus

Az anarcho-kommunizmus egy 20. századi eszmerendszer, amely a leninizmussal és a Szovjetunióval is szemben állt. Az anarcho-kommunisták elutasítottak mindennemű állami szervet, és az állam “elhalása” helyett annak azonnali eltörlését, forradalmi harcot követeltek. Ez lényegében a kollektivista anarchistákkal rokonította volna őket, ám az anarcho-kommunisták emellett többnyire a proletariátus diktatúráját is szükségesnek tartották, és ez az anarchisták számára elfogadhatatlan volt. Az anarcho-kommunisták szerint ezt a diktatúrát az önmagát megszervező proletárosztály gyakorolja majd (e szerveződés megfelelő formájának többnyire a munkástanácsokat vagy a kommunákat tartották), amely kíméletlen diktatúrát gyakorol a burzsoáziával szemben, de adott esetben akár a mozgalmon belül jelentkező reformizmussal szemben is. Így elutasították a klasszikus anarchizmus univerzális szabadságképét, és sokkal kisebb hangsúlyt helyeztek az egyén szerepére, mint általában az anarchisták. Megtartották azonban viszolygásukat minden politikai szerveződéssel szemben: a forradalmat mindig a termelők önfelszabadításaként értékelték, és a gazdasági harc formáira, mindenekelőtt az általános sztrájkra és az abból-amellett kifejlődő fegyveres felkelésre helyezték a hangsúlyt. A célzott politikai merényleteket adott esetben elfogadhatónak, sőt szükségesnek tartották, ám ideológiájuknak ez csak periférikus része volt: az 1890-es évek híres anarchista merényleteiért magányos, individualista anarchisták, illetve ilyen elméleti alapon álló kis csoportosulások voltak inkább felelősek. Az anarcho-kommunizmus gyakran összefonódott a tanácskommunizmussal, különösen Németországban.^[1]

A mozgalomnak Európában sok híve volt, főleg az 1930-as 1940-es években. Elterjedt volt Franciaországban, Németországban és Magyarországon is. Legismertebb magyar anarcho-kommunista Schiess József. Maroknyi csoportja elsősorban merényletekre koncentrált, kevésbé az ideológiai munkára. Schiess csoportját a negyvenes évek végére felszámolták.^[2]

Az anarcho-kommunizmus fogalmát gyakran azonosítják az anarchista kommunizmussal, ám ez nem teljesen helytálló. Itt egy lényegében marxista irányzatról van szó, amely azonban mélységesen antietatista, és a szerveződésben elutasítja a hagyományos pártformát. Az anarcho-kommunizmus (Angliában anarcho-marxizmusnak is nevezték) gyökerei a XIX. század hatvanas-hetvenes éveiig nyúlnak vissza; előképeit – Marx és Bakunyin mellett – Joseph Dietzgenben, Johann Mostban, Ricardo Flores Magonban stb. találta meg (akik mindnyájan fontosnak tartották a marxizmus és az anarchizmus “újraegyesítését”). Németországban az anarcho-szindikalizmushoz (Karl Roche és az FVGD-S), Angliában a Guy Aldred vezette Antiparlamentarista Kommunista Federációhoz (APCF), Franciaországban a “platformista” Pjotr Arsinovhoz és Nyesztor Ivanovics Mahnohoz, valamint az Anarchista-Kommunista Unióhoz (UAC) kötődött.

II/2. Az anarcho-szindikalizmus

Az anarcho-szindikalizmus egy 20. századi politikai ideológia. Megalapítója Mihail Bakunyin. Az anarchizmusnak egy olyan irányzata, amelynek központjában a munkásmozgalom áll. Neve az anarchizmus és a szindikalizmus (franciául syndicalisme) szóból ered, ami „szakszervezeti mozgalmat” jelent. Ugyanis ez az irányzat sokkal fontosabbnak tartotta a munkásmozgalmat, mint a korábbiak. Az anarcho-szindikalisták a munkások szakszervezeteit a forradalmi társadalmi változás egy lehetséges erőforrásának tekintik, hogy a kapitalizmust és az államot egy új, demokratikus társadalommal helyettesíthessék, amelyben a munkások igazgatnak. Az anarcho-szindikalisták a bérrendszer és a termelőeszközök magántulajdonának eltörléséért küzdenek, mert ezek léte vezetett az osztályok létrejöttéhez. Az anarcho-szindikalizmus három legfontosabb alapelve a munkások összetartása, a közvetlen cselekvés, és a munkások önigazgatása.

A kommunizmus Bakunyin- és Marx-féle felfogása 1872-ben szakított egymással végelegesen, amikor az I. Internacionáléban a marxista többség kizárta a bakunyinista kisebbséget. Bakunyin hívei a politikai hatalom megragadását se hasznosnak, se kívánatosnak nem tartotta, hiszen, ha a cél a hatalom lerombolása révén a teljes társadalmi emancipáció (ebben még természetesen Marx és Bakunyin egyetértett), akkor hogy lehetne a munkások felszabadulásának az útja ennek a hatalomnak a meghódítása.

Rudolf Rocker az egyik legnépszerűbb anarcho-szindikalista volt. Ő írta le a mozgalom eredetét, céljait és a fontosságát az 1938-ban megjelent Anarcho-szindikalizmus című művében.

Habár gyakrabban működött együtt a munkásmozgalmakkal a korai 20. században, sok szindikalista szervezet ma is aktív.

„Megállapítjuk, hogy a proletariátusnak nem lehet más célja, mint egy teljesen szabad gazdasági egyesülés megalkotása, mely a munkán és tagjainak teljes egyenlőségén alapszik és független minden politikai kormánytól. Ez a szervezet nem lehet más, mint magának a proletariátusnak, a szakmai testületeknek és az autonóm közösségeknek spontán tevékenységének az eredménye. Megállapítjuk, hogy az összes politikai szervezet az uralom szervezete, amelyben egy osztály dominál a tömegek kárára. A proletariátus, ha meg akarja kaparintani a hatalmat, maga is uralkodó és kizsákmányoló osztállyá válik.”

"A politikai hatalom mindenféle formájának a lerombolása a proletariátus elsőszámú feladata, hogy minden magát időlegesnek és forradalminak beállító hatalmi szervezet, amely éppen a hatalom lerombolását tűzte ki célul, a legnagyobb becsapás, amely ugyanolyan veszélyes magára a proletariátusra, mint a jelenleg létező kormányokra. Kijelentjük, hogy a társadalmi forradalom sikere érdekében visszautasítva minden kompromisszumot minden ország proletariátusának kötelessége a burzsoá politikán kívül álló forradalmi szolidaritás.”

II/3. A dzsucse vagy csucshe

A dzsucse vagy csucshe autarkikus politikai és vallási eszme, Észak-Korea hivatalos ideológiája és a rajta alapuló államrendszere, a Kim-dinasztia rezsimjének szerves része.

Főbb megkülönböztető jellegzetességei

· A történelem fő mozgatóerői a modern korban immár nem az osztályok, hanem a nemzetek.

· Az antiglobalizmus filozófiájának integrálása a kommunista elméletbe.

· A forradalmi világnézet alapja a Párt és a Pártvezető iránti megkérdőjelezhetetlen hűség.

· Kim Ir Szen halála után vallási elemekkel gazdagodott a dzsucse-ideológia: Kim Ir Szen halhatatlan lélekként halála után is jelen van.

Története

Dzsucse-torony, Phenjan

A dzsucsét Kim Ir Szen hirdette ki 1955. december 28-án, amikor egy Korea központú forradalom szükségességéről beszélt. Az eszme elmondása szerint a nemzeti büszkeséget és egységet, és hogy a nemzeti öntudatot egy nemzetközileg is jelentős erővé tegye, Kim és a Koreai Munkáspárt köré szerveződve.

A vezér szerint a dzsucse a „másoktól való függés megtagadása és az egyén erejének használata az ember saját erejébe vetett hitével és az önellátás forradalmi szellemének kimutatása”. A dzsucse Észak-Korea céljaihoz kapcsolódik: egy független külpolitikához, a gazdasági önellátáshoz és az önmagára támaszkodó hadsereghez. Az eszme kinyilatkoztatása 1955-ben az első lépés volt egy nagy, jól működő, Kim teljes befolyása alatt álló politikai hatalom felé. A dzsucse megalkotása a külföld felé érdeklődő személyek központi irányításból való eltüntetésének filozófiai eszköze, célja a Kína- és szovjetbarátok és a Kim-ellenesek eltüntetése volt.

A dzsucse nem vált egyik napról a másikra jelentős ideológiává. Észak-Korea első tíz éve alatt a marxizmus-leninizmust megkérdőjelezhetetlenül az egyetlen hivatalos eszmének tartották. A Szovjetunióhoz és Kínához való szoros kapcsolatok tiszteletben tartása miatt a nacionalizmus a háttérbe szorult. Kim Ir Szen az 1950-es évek végén nagy erőfeszítéseket tett a dzsucse elfogadtatására. Hangsúlyozta, hogy bár a marxizmus-leninizmus is tartalmaz forradalmi eszméket, de csak a dzsucse képes új utakat nyitni a forradalmi Észak-Korea felé.

Kim ideológiája első fontossági próbatételéhez az 1960-as években ért. Az 1950-es években a vezető segítséget tudott szerezni a szovjet- és Kína-barát párttagokkal szemben, de a 60-as évek elején már olyan ügyekkel találta magát szemben, amelyek kedvezőtlenül befolyásolhatták az ország gazdasági politikáját és védelmi rendszerét. Ilyen gondok voltak a Szovjetunióból és Kínából érkező segélyek apadása, a viszály az előbb említett két állam között, Észak-Korea ellentétei az Egyesült Államokkal és Dél-Koreával, Phenjan és Moszkva egyet nem értése, valamint a szovjet–észak-koreai barátság újraértelmezése. Ezek az események tették szükségessé az önellátást. A munkáspárt az áldozathozás, a szigorúság és a hazafiasság szellemében próbálta elfogadtatni a dzsucsét a néppel. Az 1960-as évek közepére azonban Észak-Korea ismét fellélegezhetett: sikerült javítani Phenjan és Moszkva kapcsolatán, és a két ország újra szoros gazdasági és katonai együttműködést tudhatott magáénak

II/4. Eurokommunizmus közzétett változat ellenőrizve Sablon- vagy fájlváltoztatások

Antonio Gramsci munkássága is inspirálta az eurokommunizmust.

Mint ideológia, az eurokommunizmus a kommunizmus egyik reformista irányzata volt.

Mint politikai mozgalom, az eurokommunizmus az 1970-es és 1980-as években aktív európai kommunista pártokra vonatkozik, amelyek eltávolodván a Szovjetunió politikájától, az eurokommunista ideológiát hordozták.

Az eurokommunizmus alapjai többek között Santiago Carillo: „Eurokommunizmus és az állam” című könyvében fogalmazódtak meg.

Jean Ellenstein, Francia Kommunista Párt: „Pártunk 22-edik kongresszusa, amelyiken a proletárdiktatúrát kivettük a programból, egy teljes váltást jelentett … nem holmi formalitást. A mi dolgunk most hogy újragondoljuk az állam, hatalom és forradalom szerepét. … a forradalom leninista elgondolásával ellentétben, a forradalom a nyugat-európai országokban, és főleg Franciaországban, csakis békés, demokratikus, legális és fokozatos lehet.”

Az eurokommunizmus megjelenésének okai

A nyugat-európai kommunista pártok létrejöttüktől fogva ideológiailag (és pénzügyileg) erősen függtek a Szovjetunió Kommunista Pártjától.

Az 1960-as évek végétől a Prágai Tavasz erőszakos leverése, Alekszandr Szolzsenyicin A Gulag szigetcsoport című regényének nyugaton való megjelenése erősen megtépázta e pártok támogatottságát, a baloldali értelmiség köreiben való népszerűségét. Egyes pártok emiatt megpróbáltak eltávolodni az SZKP-tól, programjaikba beemelni a demokrácia, a többpártrendszer, az emberi jogok európai értékeit, ugyanakkor megőrizve marxista, antikapitalista identitásukat.

Újításai

Forradalom és erőszakmentes váltás (a kommunista társadalomra)

· A hatalom többpártrendszerű gyakorlása, egész addig amig az emberek készen állnak a kommunista társadalomra;

· Feminizmus;

· Szabad szexuális orientáció, a homoxeszuálisok, leszbikusok, biszexuálisok, és egyéb szexuális kisebbségek jogainak a védelme. A jelenlegi eurokommunista pártok programjában benne van a homoszexuális házasság legalizálása;

· Szabad sajtó védelme, beszéd és vélemény-nyilvánitási szabadság védelme, és minden nem gazdaságra vonatkozó individuális szabadság;

· Progresszivizmus.

Eurokommunizmus ma

A spanyol, az olasz és a francia kommunista pártokra volt jellemző ez az irányvonal, a kisebb kommunista pártok, például az osztrák, kitartottak a Szovjetunió által képviselt hagyományos marxizmus–leninizmus mellett.

Az eurokommunizmus fogalma a Szovjetunió 1991-es megszűnése után, a hidegháború befejeztével okafogyottá vált. A nyugat-európai kommunista pártok nagyobb része irányt váltott, áttért a szocialista vagy szociáldemokrata értékekre. Kisebb részük továbbra is kommunista irányultságú. Kevés kivétellel ezek általában marginális pártok, alacsony szavazati aránnyal.

A név ellenére az eurokommunizmus nem csak Európában terjedt el. Mexikóban kisebb eurokommunista csoportosulások léteznek, míg Japánban az eurokommunista nézeteket valló párt 1 000 000 fővel a legtöbb taggal rendelkező baloldali párt az országból.

A jelenlegi főbb eurokommunista pártok:

· Olaszország: Kommunista Újraszületés Pártja;

· Franciaország: Francia Kommunista Párt (PCF);

· Spanyolország: Egyesült Baloldal;

· Németország: Baloldali Párt;

· Európai Parlament: Európai Baloldal (a tagpártok között leninista és demokratikus szocialista pártok is találhatóak, köztük a Magyarországi Munkáspárt 2006);

· Japán: Japán Kommunista Párt

A név eredete

Az hogy ki használta legelőször az eurokommunizmus szót, azt mai napig biztosan nem lehet megmondani. Deutschland-Archiv (1977) szerint az eurokommunizmust 1975 nyarán Frane Barbieri jugoszláv újságíró használta legelőször, a NIN újság volt szerkesztője.

Kritika

A leggyakoribb jobboldali kritika arra vonatkozik, hogy az eurokommunizmus igaziból csak a szerintük borzalmas kommunista ideológia enyhén megpuhított változata, és pont a sztálinista politikát akarja véghezvinni, de a választópolgárok félrevezetésével, pacifista szlogenekkel. Szintén jobboldali kritika az is, hogy a kommunizmusnak nem létezhet emberséges változata, mert önmagában gyilkos ideológia.

Trockista álláspontból Ernest Mandel úgy látja az eurokommunizmust mint a Szovjetunió 1924-es irányvonalának a folytatása amivel lemondtak a világforradalomról a Szovjetunió fejlesztése érdekében, az úgynevezett „szocializmus egy országban”.

Ezenkívül a francia és olasz eurokommunistákat anti-internacionalista nacionalistáknak tekinti. Ennek ellenére az olasz eurokommunisták maguk mellé trockistákat is befogadtak.

A forradalmi baloldal az eurokommunizmus rovására írja azt, hogy az eurokommunizmus nem kíván se forradalmat, se proletárdiktatúrát.

Leninista szempontból megbocsáthatatlan a forradalmi munkás-paraszt párt egyeduralmának (egész a kommunista társadalom megjelenéséig) az elvetése, és a demokratikus centralizmus elvének a félredobása.

Az általános sztálinista vélemény az eurokommunizmusról az, hogy az eurokommunizmus antikommunizmus.

Ugyancsak sztálinista vélemény az is, hogy az eurokommunizmus a burzsoák taktikája a kommunizmus ellen, és hogy az eurokommunisták a kapitalisták megbízására jelentek meg.

II/5. Keresztény kommunizmusSablon- vagy

A keresztény kommunizmus a vallási kommunizmus egy formája, a keresztényszocializmus egy radikális formája. Ez egy teológiai és politikai világnézet aminek alapja, hogy Jézus Krisztus tanításai kötelezik a keresztényeket, hogy támogassák a kommunizmust mint a legmegfelelőbb társadalmi rendszert. Habár nincs általános megegyezés a keresztény kommunizmus gyökereiről, de a keresztény kommunisták állítják: a Biblia egyértelműen kimondja, hogy az első keresztények – beleértve az apostolokat – saját maguk által kialakított kommunista közösségben éltek a Jézus halálát és feltámadását követő években. A Szentírásnak vannak más részei, vagy könyvei, amelyek egybe vágnak a kommunizmus számos elvével. Ilyen Mikeás próféta könyve, ahol az említett személy egyszerű paraszti közösségből való, nem is tagadja, sőt büszkén vállalja származását és keményen bírálja az elvilágiasodott, számos vallási előírást figyelmen kívül hagyó városi közeget, ahol a zsidó főpapok vagyonszerzésre törekednek. Jézusnak sok konfliktusa akadt a farizeusokkal és szadduceusokkal, akik ideológiájukban a tagadták a feltámadást. Vallástörténészek szerint mindez arra szolgált, hogy szabaddá tegyék az élet örömeinek élvezetét. Sokan vitatják, hogy a keresztény kommunizmus Jézus tanítása lenne és hogy az apostolok eszerint éltek volna. Ez a tétel sok vitát kavart a többi keresztény között is. A keresztény kommunista eszme híres magyar képviselője Gellért Oszkár költő. A keresztény kommunisták átvettek bizonyos tételeket a marxizmusból, de természetesen a marxizmus ateizmusát elvetették. Egyetértenek a marxizmus több gazdasági és társadalmi vonatkozású tételével, így például azzal, hogy a kapitalizmus kihasználja a munkásosztály által nyert többlet értékét (értéktöbblet-elmélet). Általában a keresztény kommunisták szembenállnak azzal a marxista gondolattal, miszerint a kommunista társadalomba vezető útnak mindenképp szervezettnek kell lennie.

II/6. A leninizmus

A leninizmus (avagy másként bolsevizmus) ideológia, a marxizmus Vlagyimir Iljics Lenin általi továbbfejlesztése.

Az ideológia elemei

Lenin főbb újításai az eredeti marxizmushoz képest:

· A kommunista párt döntő szerepe a kommunizmushoz vezető út során. Az eredeti marxi állásponthoz képest, mely szerint a kapitalizmus megdöntése után a folyamatok maguktól mennek tovább a kommunista társadalom felé, Lenin úgy vélte, a szubjektív emberi tényező igen fontos. Egy ideológiailag felvértezett kisebbség (a párt) képes arra, hogy elősegítse a kommunizmushoz vezető úthoz szükséges társadalmi változásokat.

· A kapitalizmus világméretű megdöntése, a világforradalom kezdőpontja nem a legfejlettebb kapitalista államokban kell, hogy megtörténjék, hanem éppen ellenkezőleg, a kapitalizmus leggyengébb pontjain, az iparilag kevésbé fejlett kapitalista államokban.

· A munkásosztály mellett a szegényparasztság is forradalmi osztály. Az iparilag fejletlenebb országokban a kislétszámú munkásosztályt a szegényparasztság egészíti ki, így elegendő mértékű munkásosztály nélkül is lehetséges a proletárdiktatúra.

· A 20. század eleji imperializmusnak, mint a kapitalizmus utolsó lépcsőfokaként való felfogása.

A [kommunisták egy része a leninizmust sem tartja kommunizmusnak, hanem az eszme elferdüléseként tekint rá (pl. Rosa Luxemburg álláspontja).

Sokak szerint a lenini kommunista rend ma is működik és hatalmon van Kubában.

A leninizmus (avagy másként bolsevizmus) ideológia, a marxizmus Vlagyimir Iljics Lenin általi továbbfejlesztése.

Az ideológia elemei

Lenin főbb újításai az eredeti marxizmushoz képest:

· A 20. század eleji imperializmusnak, mint a kapitalizmus utolsó lépcsőfokaként való felfogása.

A kommunisták egy része a leninizmust sem tartja kommunizmusnak, hanem az eszme elferdüléseként tekint rá (pl. Rosa Luxemburg álláspontja).

Sokak szerint a lenini kommunista rend ma is működik és hatalmon van Kubában.

II/7. A luxemburgizmus

A luxemburgizmus a kommunizmusnak Rosa Luxemburg (1870–1919) munkásságában összegződő és elgondolásain alapuló forradalmi elmélete, amely a Lenin képviselte bolsevizmus dominanciájával szemben az internacionalizmusra, a kommunizmus és a szociáldemokrácia nemzetközi összefogására helyezte a hangsúlyt.^[1]

A németországi emigrációban élő Rosa Luxemburgnak és követőinek az 1890-es évek végétől kibontakozó politikai krédója a munkástanácsokra épülő államrend és a parlamentáris demokrácia együttélése, az orosz parlamentarizmus szétzúzásának kritikája, illetve a lenini teljhatalmú párt – mint ideológiailag felvértezett, a hatalmat megszerző kisebbség – koncepciójának elutasítása volt.

Noha az 1910-es évek európai baloldali mozgalmaiban még nagy hatása volt az eszmeirányzatnak, s követői, a Spartacus Szövetség (Spartakusbund) között találjuk Karl Liebknechtet és másokat,^[2] 1924-ben, a Komintern V. Világkongresszusán a luxemburgizmust mint a bolsevizmussal összeegyeztethetetlen, téves politikai utat megbélyegezték.^[3] Ezt követően a szovjet befolyás alatt álló területen mint tévtant tartották számon, s csak a nyugati baloldali mozgalmakban jelentkeztek nagyobb hatású követői (például az Amerikai Egyesült Államokban Daniel Singer és Eric Chester).

Rosa Luxemburg az egypártrendszerről:

„Szabadság csak a kormány tagjainak, csak a párttagoknak – attól függetlenül, hogy elég sokan vannak – az egyáltalán nem szabadság. A szabadság mindig a disszidensek, a másképpen gondolkodók szabadsága. A politikai szabadság lényege nem az »igazság« fanatikusain alapul, hanem inkább egy felvilágosító, építő, és tisztító disszidenciára alapul. Ha a »szabadság« »kiváltság« lesz, akkor a politikai szabadság munkája elvész.”

II/8. Maoizmus

Sztálin halála után a kommunista rendszer enyhült a Szovjetunióban és a szovjet érdekövezet államaiban. Mao Ce-tung elítélte ezt az enyhülési folyamot, s azt revizionizmusnak nevezte. Mao egyetértett Sztálinnal az osztályharc folytatódásának kérdésében a kommunista hatalomátvétel után, sőt egyenesen a kommunista párt funkcionáriusait, a nomenklatúrát tartotta burzsoáziának, melynek érdekében áll a kapitalizmus visszaállítása. A kínai kulturális forradalom meghirdetett célja éppen ennek meggátolása volt. Emellett azonban a maoizmus kifejlesztett bizonyos saját elképzeléseket, melyek különböznek a többi kommunista irányzathoz képest, a legfontosabb, hogy a a munkásság helyett a fő hangsúlyt a parasztságra helyezi, a kapitalizmus elleni harc legfontosabb módszere nem a munkások és a szakszervezetek harca, hanem a parasztfelkelés.

Mao halála Kínában a reformista irányzatok kerekedtek felül, bár hivatalosan mind a mai napig Maot tekintik alapnak.

A hagyományos maoizmus Albániában még pár évig vezető politikai eszme maradt, egészen a két ország 1978-as szakításáig, amelyet követően Albánia az izolacionizmus politikáját képviselte.

Több kommunista országban is léteztek az 1960-as és 70-es éveben úgynevezett baloldali ellenzéki csoportok, melyek a maoizmus talaján állva kritizálták a fennálló rendszert. Legmesszebb Bulgáriában mentek ezek a csoportok: 1965-ben Bulgáriában egy maoista ellenzéki csoport puccsot kísérelt meg Todor Zsivkov ellen.

II/9. A Marxizmus

A marxizmus Karl Marx német közgazdász és filozófus tanításainak összessége, valamint az erre hivatkozó társadalomelméleti irányzatok és politikai ideológiák együttese.

Marx gondolatai saját nézeteiről

Társadalomfilozófia

"Az előfeltételek, amelyekkel kezdjük, nem dogmák, hanem valóságos előfeltételek, amelyektől csak a képzeletben lehet elvonatkoztatni. Ezek az előfeltételek a valóságos egyének, cselekvésük és anyagi életfeltételeik, mind azok, amelyeket készen találtak, mind azok, amelyeket saját cselekvésükkel hoztak létre."^[1]

Munkaelmélet

"Az áru eredetileg mint kettős valami jelent meg előttünk: mint használati érték és mint csereérték. Később kitűnt, hogy a munkának, amennyiben értékben fejeződik ki, szintén nem ugyanazok már az ismertetőjelei, amelyekkel mint használati értékek létrehozója rendelkezik. Az áruban foglalt munka e kettős természetét először én mutattam ki kritikai módon."^[2]

Osztályelmélet

"Nem az én érdemem, sem a modern társadalomban levő osztályok létezésének, sem ezek egymás közötti harcának felfedezése. Polgári történetírók már jóval előttem ábrázolták az osztályok e harcának történelmi fejlodését, polgári közgazdászok pedig az osztályok gazdasági anatómiáját. Ami újat én tettem, az az volt, hogy kimutattam:

· hogy az osztályok létezése csak a termelés fejlődésének meghatározott történelmi szakaszaihoz van kötve;

· hogy az osztályharc szükségszerűen a proletariátus diktatúrájához vezet;

· hogy maga ez a diktatúra csak átmenet az összes osztályok megszüntetéséhez és az osztály nélküli társadalomhoz" ^[3]

A hagyományos felosztás

Lenin hagyományossá vált felosztása ([1]) szerint a marxizmus három alkotórésze:

· marxista filozófia – a dialektikus materializmus

· marxista gazdaságelmélet – a politikai gazdaságtan marxista iskolája

· marxista politikaelmélet – a tudományos szocializmus

Történelemfilozófia

Ember és történelem

Ember és állat megkülönböztetése történhet ugyan önkényesen – öntudattal, vallással stb. – ám a valós különbég az, amellyel maguk az emberek különböztetik meg önmagukat az állatoktól: az eszköztermelés, a szerszámhasználat.^[1] A világtörténelem az ember létrejötte emberi munka által – része annak a természetrajzi folyamatnak, amelyben a természet emberré válik.^[4]

Ez a folyamat nem egyenes irányú, hanem tagadásokon keresztül vezet, a hegeli logika tézis – antitézis – szintézis sémája szerint, de fordítva, a kiindulópont az önmagával azonos természet, amely létrehozza az embert, amely attól elkülönül, szembe kerül vele, elidegenül tőle, hogy utána egy magasabb szinten újra egységbe kerüljön vele, és ez „…az embernek a természettel és az emberrel való ellentmondásos harcának igazi feloldása, az exisztencia és a lényeg, a tárgyiasulás és önigazolás, a szabadság és szükségszerűség, az egyén és a nem közötti harc igazi feloldása”.^[4]

Az ember a természettörténetből nem mint egyén lép elő, hogy aztán fokozatosan társadalmiasuljon, hanem fordítva, kezdetben „nembeli”, szorosan egy természetadta közösséghez tartozó lény: „Eredetileg mint nembeli lény, törzsi lény, csordaállat jelenik meg – bár semmiképpen mint politikai értelemben való zoón politikon.” ^[5] Az egész általunk ismert történelem annak folyamata, hogyan szabadul meg az ember fokozatosan ezektől a közösségi kötelékektől, hogyan válik fokozatosan szabad emberi egyénné. A jövő titka pedig az, hogyan fog az ember – a tagadás tagadása révén – atomizált, elidegenült világából kitörve egy magasabb fokon újra társadalmi, nembeli lénnyé válni.

Ember és viszonyai

„Életük társadalmi termelésében az emberek meghatározott, szükségszerű, akaratuktól független viszonyokba, termelési viszonyokba lépnek, melyek anyagi termelőerőik meghatározott fejlődési fokának felelnek meg. Az anyagi élet termelési módja határozza meg a társadalmi, politikai és szellemi életfolyamatot általában. Nem az emberek tudata az, amely létüket, hanem ellenkezőleg, társadalmi létük az, amely tudatukat meghatározza.” A fejlődés, a társadalmi haladás dinamikája abból adódik, hogy „A társadalom anyagi termelőerői, fejlődésük bizonyos fokán, ellentmondásba jutnak a meglevő termelési viszonyokkal, vagy ami ennek csak jogi kifejezése, azokkal a tulajdonviszonyokkal, amelyek között eddig fejlődtek. (…) A gazdasági alap megváltozásával lassabban vagy gyorsabban forradalmi átalakuláson megy át az egész óriási felépítmény”, vagyis a gazdasági termelési feltételekre épülő „…jogi, politikai, vallási, művészi vagy filozófiai, egyszóval ideológiai formák…” összessége.

„Nagy vonásokban az ázsiai, antik, feudális és modern polgári termelési módok jelölhetők meg a gazdasági társadalomalakulat progresszív korszakaiként.” Ezek mindegyike belső konfliktusokat, ellentéteket hordoz magában „…nem az egyéni ellentétek, hanem az egyének társadalmi életfeltételeiből fakadó ellentét értelmében…”, tehát az egyének mint meghatározott társadalmi osztályok tagjai kerülnek szembe egymással.

„A polgári termelési viszonyok a társadalmi termelési folyamatnak utolsó antagonisztikus formája…”, mert itt az előző formációk szövevényes osztályellentétei a tőkés és a bérmunkás szembenállására egyszerűsödnek. De „…a polgári társadalom ölében fejlődő termelőerők megteremtik egyúttal azokat az anyagi feltételeket, amelyek ennek az ellentétnek a feloldásához szükségesek. Ezzel a társadalmi alakulattal lezárul tehát az emberi társadalom előtörténete.”

A polgári termelési viszonyok, a kapitalizmus alatt eddig sosem látott mértékben növekednek a termelőerők, a munka a bérmunka formájában egyre inkább közösségi, társadalmi jelleget ölt, szemben a tőkés elsajátítás egyéni jellegével. „…A tőkemonopólium bilincsévé válik annak a termelési módnak, amely vele és alatta virágzott fel. A termelési eszközök centralizációja és a munka társadalmasítása olyan pontot ér el, amelyen már nem fér meg tőkés burkában. A burkot szétrepesztik. Üt a tőkés magántulajdon végórája. A kisajátítókat kisajátítják. A tőkés termelési módból eredő tőkés elsajátítási mód, ennélfogva a tőkés magántulajdon, az első tagadása az egyéni, saját munkán alapuló magántulajdonnak. De a tőkés termelés egy természeti folyamat szükségszerűségével létrehozza saját tagadását. Ez a tagadás tagadása. Ez nem állítja vissza a magántulajdont, de helyreállítja az egyéni tulajdont a tőkés korszak vívmánya: a kooperáció és a földnek valamint a maga a munka által termelt termelési eszközöknek a közös birtoklása alapzatán.” ^[7]

Gazdaságelmélet

A tőke

Marx gazdaságelméletét háromkötetes fő művében, a Tőkében fejtette ki. Ebben a gazdaság elemzésére új módszert vezet be. A gazdasági eseményeket a történeti háttér előtt, fejlődésük folyamatában szemléli, nem pedig tértől és időtől elvonatkoztatva. Az emberek gazdasági cselekvéseit nem egy állandó emberi természet valamely tulajdonsága – például az önérdekkövetés – magyarázza, hanem a mindenkori ember és a mindenkori társadalom kapcsolata dialektikus: az aktuális társadalmi viszonyok közé születő ember maga is alakítója eme viszonyoknak. A társadalmi (benne a gazdasági) szféra ekkor egy óriási társasjátékhoz hasonlítható, amelynek a szabályait a legtöbben elfogadják. (Ennek nem természetes voltát jól látnánk, ha nem folyamatosan születnének eme viszonyok közé az emberek, hanem – mondjuk – 60 évente születnének 60 évig élő teljes generációk.) Ugyanakkor az óriási társasjáték nem teszi lehetővé, hogy tetszés szerint javítsunk helyzetünkön, hiszen az csak kollektíve lehetséges. A változtatás szabályai, formái és közvetítői is részei a játéknak.

Marx szerint a kapitalista gazdaságot jellemző alapvető és uralkodó viszony az áruviszony. Az áru egyszerre fizikai tárgy szükségletkielégítésre alkalmas tulajdonságokkal, és egyszerre mással pénzre vagy másik árura elcserélhető valami. Az előbbit hívjuk az áru használati értékének, az utóbbit az áru csereértékének. A csereérték tehát már feltételez egy viszonyt a többi emberrel szemben. A magántulajdon miatt az áru tulajdonosa kizárhatja a többieket az áru jellemzőinek kollektív vagy egyéni hasznosításából. Ezt a szeparációt a közösség fenntartja és legitimként ismeri el. A kereskedelem során az áruból pénz lesz, a pénzből megint csak áru. A pénz a rendszerben kering, ahová a termelés után belépnek és ahonnan a végső fogyasztás előtt kilépnek az áruk. Nem közvetlenül kapcsolódik össze a termelés és a fogyasztás, a szükségletek és a kapacitások összehangolása a piac közvetítésével történik. A liberális közgazdászok elismerik, hogy a piacon keresztül történő összehangolás nem tökéletes, de szerintük 1) még mindig jobb, mint bármely más alternatíva (mondjuk a tervgazdaság vagy az állami beavatkozás); 2) a piac hibái korrigálhatók; végül 3) a piac hosszú távon mindenképpen létrehozza az összhangot, azaz kialakul a harmónia. Marx kritikája nem is a piac hatékony vagy nem hatékony összehangoló erejét támadja, hanem a elképzelést magját: ha a termelés piacra történik, akkor nem a használati érték előállítása motiválja a termelőt, hanem az, hogy könnyen és drágán értékesíthesse az általa termelt árut, azaz minél nagyobb legyen árujának a csereértéke, a fogyasztót pedig az, hogy minél olcsóbban jusson használati értékhez. A termelést nem az érték, hanem a csereérték növelése hajtja előre.

A marxista ideológia

A 19. század második felétől a marxizmus fogalom és eszmerendszerét több, magát forradalminak minősítő politikai mozgalom és párt a programjába foglalta, később pedig a Szovjetunió állami berendezkedését mintaként követő államok az állami ideológia részeként fogadták el. Ennek következtében a marxista irodalom igen terjedelmessé, ám színvonalában szélsőségesen egyenetlenné vált, miközben – a hatalmi viszonyoktól függően – a marxizmus megítélését egyrészt politikai előítéletek, másrészt politikai elfogultságok terhelték meg.

Marx azt hangsúlyozta, hogy az ideális társadalom megteremtéséhez szükség van egy átmeneti, politikai korszakra, ezért a megvalósítást két elméleti szakaszra bontotta. Az első szocializmusnak nevezett szakaszban az állam és a jog még megmarad, a javak elosztása pedig a végzett munkateljesítmény alapján történik. Ebben a szakaszban azonban a társadalmon belüli egyenlőtlenségek, konfliktusok még nem szűnhetnek meg. A végső, elérendő tökéletes és ideális szakasz, az a kommunizmus, ahol már a szükségletek szerinti elosztás rendszere valósulhat meg.

II/10. Marxizmus–leninizmus

A marxizmus–leninizmus kifejezést – amelyet Sztálin Lenin halála után alkotott – különböző politikai csoportulások használják. A kifejezést elsősorban három különböző csoport használja magára:

· Lenin követői közül az a többség, aki Sztálint Lenin hű követőjeként fogják fel, s úgy vélik, hogy Sztálin tevékenysége alapvetően Lenin művének folytatása volt;

· a poszt-sztálini kommunista mozgalomban azok, akik szerint Sztálin tevékenysége letért a „helyes útról”: ők a marxizmus–leninizmus kifejezést mint a sztálinizmus ellentétét, azaz az „igaz” lenini elvekhez való visszatérést jelző kifejezésként értelmezik;

· Mao és követői, Mao halála óta használják még a marxizmus–leninizmus–maoizmus kifejezést is ugyanebben az értelemben.

Fentiektől függetlenül, a marxizmus–leninizmus lényege hívei számára ugyanaz: a kapitalista társadalom erőszakos megdöntése, proletárdiktatúra kialakítása, mely szocializmus néven a kommunizmus első lépcsőfoka, s amely átmenet során a kulcsszerepet a proletárdiktatúra élcsapata, a kommunista párt viszi.

Miután Sztálin megalkotta a marxizmus–leninizmus kifejezést, különböző országok hivatalos ideológiájukká nyilvánították, önmagukat pedig szocialista államoknak nevezték.

Problematikus kifejezés

A marxizmus–leninizmust sokféle módon értelmezik.Az egyik vélemény az, hogy a marxizmus–leninizmus a leninizmus szinonímája. Egy másik vélemény az, hogy a marxizmus–leninizmus a sztálinizmus szinonímája (a kifejezést Sztálin találta ki). A vita valójában nem terminológiai, hanem tartalmi és arra vezethető vissza, hogy Sztálin tevékenysége folytatása-e a Lenin által megkezdett műnek, vagy eltérés attól (a kommunisták nagy többsége és az antikommunisták szerint folytatása, lásd erről a sztálinizmus szócikket).

A kifejezés a Sztálin által uralt Szovjetunió propagandája és a többségi kommunista felfogás szerint a marxi elmélet Lenin általi továbbfejlesztése és gyakorlati megvalósítása Oroszországban 1917 után.

A Szovjetunió vezetősége a marxizmus–leninizmus jelentését alkalmakként különbözőképpen értelmezte :

· mint Lenin írásainak összességét ;

· mint Lenin 1917-1922 között folytatott politikáját ;

· mint a Komintern és a Szovjetunió Kommunista Pártjának aktuális politikai irányvonalát.

A marxizmus–leninizmus a Szovjetunió hivatalos ideológiája volt. Az éppen aktuális hivatalos ideológia elnevezéseként használták, függetlenül attól, hogy az Sztálin uralma alatt, vagy azután, a sztálinizmust elítélő poszt-sztálini évtizedek alatt volt. Sztálin uralma alatt nagyrészt a sztálinizmus színonímájaként használták; jelentése Sztálin igényei alapján változott, halála után más vezetők is megváltoztatták a marxizmus–leninizmus hivatalos jelentését (például Nicolae Ceauşescu, aki a marxizmus–leninizmust ultranacionalizmusnak értelmezte). Kétértelmű kifejezés amelynek értelmezését állandóan változtatták, politikai igények alapján, azzal a céllal hogy legitimitást nyerjenek, magukat a nagyok ( Marx, Engels, Lenin) követőjeként tüntetvén fel. A történelem során a marxizmus–leninizmust mint nacionalizmust (szocialista patriotizmus, amely kifejezést főleg Nicolae Ceauşescu használta a szélsőségesen nacionalista állampolitikájának a leírására), de facto kapitalizmust (szocializmus kínai jellemzőkkel), izolacionizmust (Enver Hoxha) , és mint misztikus-vallásosságot (Kedves Vezető, Észak-Korea) is értelmezték.

A leninisták kisebb része (főleg trockisták) még a marxizmus–leninizmus feltalálásakor megalkották a leninizmus saját interpretációját, visszautasítva a sztálinista interpretációt, amelyet hibásnak, reakciósnak és antikommunistának tekintenek.

A leninisták kisebb részén kívül a nem-leninista kommunisták is elutasítják a marxizmus–leninizmus kifejezést.

A kifejezés használata napjainkban

Az önmagukat kommunistának tekintő pártok jelentős része továbbra is a marxizmus–leninizmust tekinti ideológiájának. Gyakran a marxizmus–leninizmus azért van feltüntetve ezeknek a pártoknak a megnevezésében, hogy megkülönböztessék magukat az ország revizionista kommunista pártjaitól (lásd például: eurokommunizmus).

II/11. A Reformkommunizmus

A kommunisták ideológiája nem dogma, hanem a marxista tanok időszerű alkalmazása, ezért folyamatos igény, hogy újítsanak a kommunista elméleten. Az egyik legjelentősebb ilyen reformkommunista áramlat az eurokommunizmus.

A reformkommunizmus másik, jóval sikeresebb áramlata, a maoizmus talaján fejlődött ki, a Mao halála utáni Kínában. Ezen áramlat szerint a kommunizmus bevezetését hosszú időszak előzi meg, melyben a kapitalista gazdasági viszonyok dominálnak. A kommunista párt szerepe a gazdaság koordinálása és a politikai egyeduralom megőrzése abból a célból, hogy a kapitalisták ne jussanak politikai hatalomhoz. Ez a reformkommunista áramlat tagadja a termelőeszközök társadalmi tulajdonának szükségességét a hosszú átmeneti időszak alatt, sőt kifejezetten a magántulajdon mellett száll síkra. Jelenleg ilyen típusú reformkommunista rendszer működik Kínában, Vietnamban és Laoszban.

Korai reformkommunista áramlat a luxemburgizmus is.

II/12. Sztálinizmus

A sztálinizmus kifejezés a marxizmus–leninizmus ideológiájának a Sztálin által kifejlesztett elméleti és gyakorlati változatát jelenti

Sztálin önmagát sohasem nevezte sztálinistának, hanem marxista–leninistának. Ez a helyzet a sztálinistákkal is, akik szintén marxista–leninistának tartják magukat, és nem sztálinistának. A sztálinisták és sokan mások szerint a sztálinizmus nem is létezik, mert szerintük Sztálin marxista–leninista és Lenin hű követője volt, és nem tért le a lenini útról soha.

Sztálin főbb újítása Leninhez képest az osztályharc folytatódásának elve a kommunista hatalomátvétel után. E szerint a proletárdiktatúra bevezetése után nem csökkennek, hanem nőnek az osztályellentétek, mivel a volt kapitalisták egyre agresszívabban lépnek fel a kapitalizmus visszaállítása érdekében, csak most már ezek az erők nem antikommunista szervezetekben, hanem a kommunista párton belül jelennek meg. Ez az elv volt Sztálin idejében a tömeges terror növelésének ideológiai alapja. Jelenleg egyetlen országban működik a sztálini kommunista ideológián alapuló rendszer: Észak-Koreában.

A sztálinizmus ugyanakkor egy korszak, amely Sztálin uralomra jutásától egészen haláláig tartott. Magyarországnak a második világháború végétől, s a kommunista hatalomátvételtől (1948), egészen az 1956-os forradalomig tartó időszakban volt része a sztálinizmusban.

A sztálinizmus megítélése

A sztálinizmus megítélését illetően két fő vélemény létezik.

A független elemzők, a kommunizmus ellenfelei és a legtöbb kommunista a sztálinizmust nem tartja önálló ideológiának, rámutatva arra, hogy Sztálin nem változtatott lényegesen a Lenin által kialakított társadalmi renden. Sem a tömeges terror, sem a kritikus vélemények elnémítása nem Sztálin találmánya, ezeket a módszereket a rendszer a kezdettől fogva alkalmazta. Emellett a Lenin által kialakított rendszer eleve egy totalitárius rendszer volt, bármiféle társadalmi kontroll nélkül. Sztálin csupán megerősítette ezt a hatalmat, az addigi kollektív vezetést, mely 10-12 ember ellenőrizetlen teljhatalmát jelentette, egyetlen személy ellenőrizhetetlen teljhatalmával váltotta fel. Ezen álláspont szerint Sztálin munkássága nem több, mint Lenin munkásságának logikus és magától következő folytatása. Egyetlen fontosabb új elképzelés, melyet Sztálin fejlesztett ki, az osztályharc folytatódásának elve a kommunista hatalomátvétel után.

Ezzel szemben a kommunisták egy része a sztálinizmust a Lenin általi kommunizmushoz képest radikális újításnak tekinti. Ezen elmélet szerint radikális változtatás, hogy míg Lenin alatt proletárdiktatúra volt, addig azt Sztálin egyszemélyi diktatúrával váltotta fel. Fontos különbségnek tartják azt is ezen álláspont hívei, hogy az állami terror mértéke kisebb volt Lenin alatt, s úgy vélik, hogy a Lenin alatti terror szükségszerű és korlátozott volt, szemben a Sztálin-időszak nagyobb mértékű és szerintük nem igazolható repressziójával. A gazdaságpolitika terén is fontosnak tartják azt a különbséget, hogy míg Lenin a magántulajdon korlátozott szerepét megengedhetőnek tartotta (NEP-politika), addig Sztálin a magántulajdont teljes egészében megszüntette.

Kontinuitás-elmélet
Sztálin Lenin tanait követte

Diszkontinuitás-elmélet
Sztálin szakított Leninnel

Lenin úgy vélte, hogy a proletariátus nem képes felismerni önmaga érdekeit, ezért egy külső erőre van szükség, a hivatásos forradalmárokéra és a pártra, hogy tudásuk segítségével vezessék a proletárdiktatúrát a kommunizmus első szakasza (a szocializmus) idején. Sztálin nem tett mást, mint ezt követte.

Lenin az állam fokozatos gyengülését tervezte a proletárdiktatúra működése során.

Lenin ellenezte a pluralizmust, mind a társadalomban, mint a párton belül. A demokratikus centralizmus csupán taktikai szólam volt. Valójában a párton belüli vitákat is Lenin vezetése alatt és az ő javaslatára tiltotta be a párt X. kongresszusa. A demokráciát tagadó totális rendszert tehát Lenin vezette be.

Bár Lenin sem tűrte a kommunizmussal ellentétes ideológiákat, Lenin idejében valódi demokrácia létezett a párton belül. Ezt változtatta meg Sztálin, amikor egyszemélyi vezetést vezetett be.

A szovjetállamban a gazdasági nyitás (NEP) valójában csupán taktikai lépés volt, Lenin a totális államosítás és centralizáció híve volt a gazdaságban, ezt folytatta Sztálin is.

A NEP-politika hosszú távú gazdaságpolitika volt, a magánszektor jelenléte nem mond ellent az ideológiának a proletárdiktatúra idején, a magántulajdon csak a proletárdiktatúra végén, a kommunizmus második szakaszának bevezetésével szűnik meg.

Az állami terrort, a teljhatalmú titkosrendőrséget, a gyilkosságokat, a deportálásokat, a koncentrációs táborokat mind Lenin hozta létre.

Lenin terrorja csupán válasz volt a polgárháborús körülményekre, ezek mértéke sokkal kisebb volt, mint Sztálin ideje alatt.

A párton belüli antidemokratikus hatalmi mechanizmust Lenin építette ki, Sztálin csak kihasználta a már kész helyzetet. Lenin elsősorban személyes modortalansága miatt kritizálta Sztálint, s nem politikája miatt.

Bár Lenin javaslatára került 1922-ben Sztálin a pártfőtitkári posztra, ez a poszt akkoriban másodrendű volt, s Lenin 1924-ben javasolni szerette volna Sztálin leváltását, de halála miatt ezt már nem tudta megtenni.

II/13. Tanácskommunizmus

A tanácskommunizmus a marxista, de antileninista kommunista eszmeáramlatok egyike.

A tanácskommunizmus legfőbb alapelve, amelyben különbözik a marxizmus–leninizmustól, az államhatalom gyakorlásáról vallott nézete. A tanácskommunizmus hívei szerint az államhatalom gyakorlásának módja a munkástanácsok rendszere, nem a kommunista párt által vezetett proletárdiktatúra.

A tanácskommunisták elutasították Lenin politikáját és a szovjet rendszert, úgy vélték, hogy a Szovjetunió nem kommunista, hanem kapitalista állam, amelyben a tőkések osztályának szerepét a pártapparátus vette át, ezért a szovjet rendszert államkapitalistának nevezték.

II/14. A trockizmus

A trockizmus a kommunista eszmeáramlatok egyike.

Lev Trockij zsidó származású szovjet politikus elmélete, a Marx és Lenin általi kommunista elmélet továbbfejlesztett változata. Maga Trockij sosem használta a trockizmus szót, mivel elméletét az eredeti lenini elmélettel egyezőnek tartotta, szemben az általa ferdülésnek tartott sztálinizmussal.

Trockij főbb újításai az eredeti marxizmus–leninizmushoz képest:

· A kapitalizmus világméretű megdöntése nélkül nem lehetséges létrehozni a kommunista társadalmat. Ezért nem lehet az Oroszországban győztes kommunista forradalom célja a kommunizmus építése Oroszországban, ugyanis ebben az esetben a kommunista rendszer egyetlen országban sem képes ellenállni a világkapitalizmusnak. Tehát az Oroszországban győztes kommunisták feladata a világforradalom elősegítése.

· A szegényparasztság forradalmi osztályként való elutasítása. Trockij szerint egyetlen forradalmi osztály a proletariátus. Ebben Trockij az eredeti marxi elképzelést osztja.

· Állandó forradalomra van szükség, a proletárdiktatúra bevezetése után is, mivel ellenkező esetben a proletárdiktatúra apparátusa a kapitalizmus visszaállítása nélkül is burzsoáziává válik.

Trockij 1938-ban saját kommunista világmozgalmat hozott létre Negyedik Internacionálé néven. A trockista irányzat azonban mindig is jelentéktelen maradt a kommunista mozgalmon belül, soha nem jutott a hatalom közelébe egyetlen országban sem.

Magyarországon tisztán trockista csoport nem alakult ki, az átmeneti jellegű trockizmus azonban kimutatható az 1929-ben alakult, Hartstein Iván és Fürth Barnabás vezette Marxista Ellenzéki Frontnál, a Kassák Lajos-féle Munka-kör esetében, vagy Weisshaus Aladár Népmozgalmában és Stolte István Miklósnál.