Oldalak

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: A 2006-os balatonöszödi frakcióülés teljes szövegei. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: A 2006-os balatonöszödi frakcióülés teljes szövegei. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. október 16., szombat

Balatonöszöd V/5. Egy lószart, mama! Csak a nevedet ismerik, az egészségügy nem javult semmit

És mióta az anyám nevét ismerik, neki is jobb jut, a kurva életbe! Nem tudta, hogy mi történt, kérdezte: megjavult az egészségügyi rendszer, fiam? Mondom: egy lószart, mama! Csak az történt, hogy fölismerik a nevedet! Ehhez képest társadalmi értelemben a vizitdíj nem botrány, az csak politikailag kényelmetlen, meg kifizetni az – mondta a kormányfő a balatonöszödi szocialista frakcióülés záróbeszédében. A beszéd két változatát közöljük: egyes szövegrészek az egyikben megvannak, a másikból hiányoznak, más részek viszont éppen fordítva. A szövegben Gyurcsány a "kurva" melléknevet 6-szor, a "szarakodik" igét 3-szor, a "szarik" igét és annak igekötős változatait szintén 3-szor, a "bassza meg" igét és a "kibaszott" melléknévi igenevet kétszer-kétszer, a "lószar", a "szar" és a "faszkodás" főneveket, valamint az "elkúrja", az "elhúz a picsába" igéket egyszer-egyszer használta.
Nos, kedves Barátaim, kikerült egy hangfelvétel, nem tudom, hogyan és nem tudom miért, de nem bánom. És nem is szégyellem. Szenvedélyes beszédet mondtam május végén Balatonőszödön a frakcióülésen. Szenvedélyeset és szabad szájút, olyat, amilyet az ember a sajátjainak, barátainak, kollégáinak időnként mond. Nem a jelzőimre vagyok büszke, de büszke vagyok a szenvedélyemre, s bizony néha az ilyen megfogalmazásra sarkallja az embert. De nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy májusban még sok jogos és őszinte kétely és aggály volt a szocialista frakció számos tagjában: jó-e, amit teszünk és szabad-e mindezt az önkormányzati választások előtt. A vita után szót kértem és indokát, elvi-pragmatikus keretét adtam annak a politikának, amire a kormány akkor még csak készült, azóta nagyobb részét meg is tette. Szenvedélyes lett, mert szenvedélyesen hiszem, hogy nem csak tetszeni, de használni is kell az országnak, nemcsak a népszerűség, de az ésszerűség az, amit választanunk kell. Ezeket a mondatokat, más tónusban, azóta sokszor elmondtam. Elmondtam azt is, velem csak ilyen politikát, a reformok, a kultúraváltás politikáját lehet megcsinálni. Más politikához más ember kell. Akkor, ott Őszödön vastapsot kaptam erre a beszédre, és azóta is érzem a szocialisták és a liberálisok támogatását. Érzem azt is, hogy egyre többen értik ezt a politikát.
Nem baj, hogy kikerült a hangfelvétel. Mert a magyar politika igazi kérdése ma már nem az, ki, mikor nem mondott igazat, hanem az, ki tudja ezt abbahagyni. Ki az, aki őszintén, néhol szenvedélyesen, néhol szabad szájúan szembe mer nézni az elmúlt 16 év hazugságaival és féligazságaival. Mi megtettük. Megtettük egymás között, zárt körben már májusban, és azóta megtettük nyilvánosan is. A jobboldal képtelen erre. A hazugság az egész magyar politikai elit bűne. A miénk és övék. Mi sem tudtuk ezen változtatni a választások előtt, és nem tudtuk kirángatni a kampányt sem a gügyögés, a féligazságok kelepcéjéből. Azóta megtettük, erről szól mindaz, amit a kormány tesz. Természetesen van, amire az előző négy évből okkal lehet büszke az MSZP és az SZDSZ, de nem a költségvetési egyensúlyt, nem a mély reformokat illetően. Erről beszéltem a frakciónak, és erről beszélek azóta nyilvánosan is. Nemcsak beszélek, de teszem is.
Nos, úgy döntöttem, hogy azt a szöveget, ami nekem rendelkezésemre áll, szó szerint, változatás nélkül közzéteszem. Tudom, hogy vannak benne olyan mondatok, amelyek jó sok muníciót adnak az ellenzéknek. Tudom, hogy ki is fogják ezt használni. Lelkük rajta. Nekem az országra kell tekintettel lennem. Nemhogy nem hátrálok, de ezek után még határozottabban képviselem azt a politikát, amiben hiszek. Szenvedélyesen, mint eddig. Jöjjön a szöveg, úgy, ahogy az eredeti, a frakcióülésen készült hivatalos hangfelvétel alapján rendelkezésre áll.
 A hivatalos változat
"Az amit el tudtam nektek mondani itt egy órában, sőt talán több is volt, mint egy óra, az természetesen nem az egész politikánk. Az természetesen nem képes magába foglalni egy sor dolgot, amelyet meg kell tenni és nem képes visszaadni az egyébként szükséges kommunikációnak azt a sokrétűségét, ami kell a sikerhez. Ezzel együtt is a figyelmeztetést és a tanácsokat ez ügyben köszönjük szépen.
Ha őszinte vagyok hozzátok, akkor azt tudom mondani, hogy tele vagyunk kétségekkel. Hogy a maga biztosság mögött ott van az őrlődés és a gyötrődés. Egészen pontosan tudom, hogy mindaz, amit csinálunk, az nem lesz tökéletes. Hogy egy sor ügyben fogalmam sincsen, hogy melyik a nem a hatodik lépés, még a harmadikat sem tudom. Tudom az első kettőt. És egyszerre kell megpróbálni előre vinni ezeket az ügyeket, fenntartani közöttünk az együttműködést, a jóhiszeműséget, biztosítani a koalíciós partner támogatását, fölkészíteni a legbefolyásosabb lapok vezetőit, és vezető publicistáit, hogy mire számíthatnak. Bevonni őket ebbe a folyamatba. Megtanulni nem fölszisszenni minden pillanatban, és menni előre.
Dehogy tudom kiszámolni minden lépésünknek a következményét. Nem tudjuk. Nincsen ennyi kapacitásunk. Az az igazság, hogy csak reggel 7 órától éjjelig dolgozik az egész csapat és hiába, egy pont után nem lehet szélesíteni. Nem tudjuk 12-15 embernél többen körül ülni azt az asztalt, amelynél meg kell állapodni kormányzati emberekkel, minisztériumi emberekkel, meg szakértőkkel. Nem tudjuk. Ennyi tehetségünk van gyerekek.
Amit meg lehetett csinálni az elmúlt egy hónapban, azt megtettük. Amit az azt megelőző hónapokban titokban meg lehetett csinálni úgy, hogy nehogy a választási kampány utolsó heteiben előkerüljenek olyan papírok, hogy mire készülünk, azt megtettük. Úgy őriztük a titkot, hogy miközben tudtuk és ti is tudtátok, hogyha el fog jönni a választási győzelem, utána nagyon neki kell állni, hogy soha ilyen problémánk nem volt. Úgy őriztük a politikai egységet tavaly nyár óta, és mögötte mondjuk a szakmai politikai egységet, mint soha ebben az elmúlt években. Vagy talán sose. Természetesen mindaz, amit tudunk, az anyagaink kidolgozottsági foka hagy maga után kívánnivalót. Igen. Igazatok van. Pontosan tudjuk mi azt, hogy rengeteg kockázattal nézünk szembe. Mikor azt mondjátok nekem, hogy vigyázzunk oda, mert hát az Alkotmánybíróság vissza küldhet dolgokat, tudjuk mi ezt. Nem baj, hogy mondjátok, de higgyétek el, tudjuk. Egy nagyon szűk csapat dolgozik Petrétei Jóska mögött – mert hogy nem engedhetjük be a minisztérium egészére ebben a fázisban még – öt-hat-hét ember. Reggeltől éjszakáig. A szó legszorosabb értelmében. Hogy nehogy baj legyen. Őrületbe kergetjük egymást bizonyos pontokon, hogy összeszedjük a szükséges mennyiségű pénzt. És én magam, amit korábban egy évig nem tapasztaltak tőlem, az elmúlt egy hónapban talán háromszor kezdtem el üvöltözni és kiabálni, nem bírva mindennek a feszültségét a tárgyalásokon. Nem a kollégákkal, hanem amikor mennek a politikai egyeztetések, hogy húzzatok már a p….ba ezzel. Gyerünk előre.
Nincsen sok választás. Azért nincsen, mert elkúrtuk. Nem kicsit, nagyon. Európában ilyen böszmeséget még ország nem csinált, mint amit mi csináltunk. Meg lehet magyarázni. Nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél-két évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz. Annyival vagyunk túl az ország lehetőségein, hogy mi azt nem tudtuk korábban elképzelni, hogy ezt a Magyar Szocialista Párt és a liberálisok közös kormányzása valaha is megteszi. És közben egyébként nem csináltunk semmit négy évig. Semmit. Nem tudtok mondani olyan jelentős kormányzati intézkedést, amire büszkék lehetünk, azon túl, hogy a szarból visszahoztuk a kormányzást a végére. Semmit. Ha el kell számolni az országnak, hogy mit csináltunk négy év alatt, akkor mit mondunk? Természetesen a dolog az nem szépen, nyugodtan, aprólékosan fölépített. Nem. Nem. Őrült lóhalálában készül, mert egy darabig nem csinálhattuk, nehogy kiderüljön, most meg már olyan rohadtul kell csinálnunk, hogy majdnem belegebedünk. Aztán lassan fölbukunk. Mert nem bírjuk jobban a tempót. Ez a helyzet. Közben meg meg kell állapodni még a szabad demokratákkal, mert még miniszteri problémák – ismeritek.
Nézzétek. A dolog az úgy áll, hogy a legrövidebb távon nincsen választás. Veres Janinak igaza van. Lehet még egy picikét itt teszetoszáskodni, de nem sokat. Gyorsan eljött az igazság pillanata. Az isteni gondviselés, a világgazdaság pénzbősége, meg trükkök százai, amiről nyilvánvalóan nektek nem kell tudni, segítette, hogy ezt túléljük. Nincsen tovább. Nincsen. És persze még gondolkodhatunk nagyon sokáig, meg kib….ott sok elemzést el lehet végezni, hogy melyik társadalmi csoportot hogy fogja végezni(?), azt tudom nektek mondani. Nem tudunk még hetekig elemezni gyerekek, nem tudunk. Az első nap meg kell mondani, hogy mit kell csinálni azért, hogy ebből még idén kiigazítás legyen, hogy szeptember elsejétől bizonyos adójogszabályok életbe léphessenek. Elemezgethetek még egy pár hétig, aztán majd jönnek, akiknek az a szakmájuk és azt mondják, hogy ők már elemezték. Magyarország le van írva. Ezért annak az előrebocsátásával, hogy amit csinálunk, az messze nem tökéletes, nem tudok nektek B verziót mondani.
Aki a Magyar Szocialista Párt környékén befolyásos véleményformáló makrogazdasági ügyekben Kornaitól Bokrosig, Békésitől Surányiig, Vértestől a jó ég tudja kicsodáig, azokkal végigbeszéltük, végigszenvedtük, végigüvöltöztük. És azt is meg kell mondjam nektek, hogy nagyon sok nagy ötlettel találkozunk. Hű, a hétszázát neki. És kiderül, hogy még a legnagyobbak is, a legtöbbre tartottak is százmilliárdos nagyságrendű tévedésekben vannak. Vessünk ki ingatlanadót mindenkire. Tudjátok, hogy mennyi jön be ingatlanadóból, ha minden ingatlant megadóztatunk, ami 5 millió forintnál drágább? Alacsony értékhatárt mondtam, nem 100 milliót, ötöt. És egyébként még odaadjuk még az önkormányzatoknak azt az 52 milliárdot, ami a kommunális adóból bejön, mert akkor azt oda kell nekik adni, már most az ő bevételük. Az egésznek az egyenlege kevesebb, mint 20 milliárd forint. Oda jön hozzám Magyarország talán legbefolyásosabb üzletembere, Demján Sándor. Hatalmas nagy hanggal, hogy: Ferikém olvasom a Sárközi-tanulmányban, hogyha minden háttérintézményt bezárunk, akkor 700-800 milliárd forintot fogunk megtakarítani. Mondom: Sanyikám, normális vagy te? Hát legalább te tudhatnál számolni, áldjon meg a jó Isten. Odajön Surányi Gyuri barátunk, hogy ő neki megvan, hogy hogyan kell átalakítani úgy a minimálbér adómentességét, hogy közben fönt lehessen tartani az igazságosságot. És dolgozunk sokáig vele. Majd elküldi a papírját végre, amire kiszámolja és kiderül, hogy minden nagyon jó, csak azt nem tudja, hogy létezik az adójóváírás intézménye ma Magyarországon és azt is át kell alakítani, és az 230 milliárd forint összességében. Ja? Hát, ha a 200 milliárd forint benne van a pakkba, akkor már nincsen megoldása. Általában sok jó ötlet van egész addig, amíg nem kell számolni. Mikor számolni kell, akkor elfogy a tudomány.
Általában sok kritika van, hogy a rendszer nem eléggé kerek, nem eléggé konzisztens, mindenkinek van ötlete, hogy akkor mit vegyünk ki belőle, hogy a maradék konzisztensebb legyen és máris éppen csak harmadannyi pénz van, mint amennyit össze kell szedni. Ja? Úgy én is tudok konzisztens lenni. Ja, úgy én is tudok konzisztens rendszert. Csak az a problémám, hogy nem 50 milliárdot kell összeszedni, hanem, nem mondom meg, hogy mennyit. Hát ez a baj. Ráadásul mindezt valahol úgy kell megtenni, hogy amit akarunk csinálni hosszú távon, azt ne keresztbe verje.
Gyerekek. Nem vagyunk tökéletesek. Egyáltalán nem. Nem is leszünk. Nem tudom nektek azt mondani, hogy minden rendben lesz. Azt tudom nektek mondani, amit mondtam az utolsó egy évben. Hogy ami tisztességgel megcsinálható, ami a tehetségünkből kitelik, mert nem játszunk különleges meccseket, mert az energiáinkat nem arra fordítjuk, hogy egymással szarakodjunk, mert nincsenek külön érdekek, amik egyébként nem bírná ki közöttünk a nyilvánosságot, mert nem valamit akarok veletek elintézni.
Az a csapat, akire rábíztátok ennek az oldalnak a vezetését, az a csapat képes nagyjából erre a teljesítményre. Képes nagyjából programot adni. Lehet, hogy van egy másik csapat, amelyik tud mást. Nem tudunk, nem tudunk ennél többet és ennél jobbat. Nem leszünk rá képesek. Ha belegebedünk, akkor sem. Nagy munka van, tisztességes munka van egymás között. Muszáj megcsinálni. Nem beszélek az Új Magyarországról, a fejlesztésekről, határon túli magyarokról, egyházakhoz fűződő kapcsolatról és még ezer dologról, mert a nagyhoz képest ma nem ez a legfontosabb. Mindegyikben érdemi, jelentős és mély javaslataink lesznek. Egyik-másik meglepetést is fog okozni. De az egészhez képest, amit el kell döntenünk egymás között, nem ez a legfontosabb. Reform, vagy bukás. Nincs más. És amikor azt mondom, hogy bukás, akkor beszélek Magyarországról, beszélek a baloldalról, és nagyon őszintén mondom nektek, beszélek magamról is.
És akarok most egyetlenegyszer mondani nektek három percet. Ezt legfeljebb még egyszer fogom elmondani nektek. Fantasztikus dolog politikát csinálni. Fantasztikus. Fantasztikus egy országot vezetni. Az utolsó másfél évet azért tudtam én személy szerint csinálni, mert egy dolog ambicionált és egy dolog fűtött: visszaadni a baloldalnak a hitét, hogy megcsinálhatja, hogy nyerhet. Hogy nem kell lehajtani a fejét ebben a kurva országban. Hogy nem kell beszarni Orbán Viktortól, meg a jobboldaltól és tanulja most már meg magát nem ő hozzájuk mérni, hanem a világhoz. Ez adta a hitet, hogy miért érdemes ezt csinálni. Nagy dolog volt. Imádtam. Életem legjobb része volt. Most az adja, hogy történelmet csinálok. Nem a történelemkönyveknek, arra szarok. Egyáltalán nem érdekel, hogy benne leszünk-e, én személy szerint. Egyáltalán nem érdekel. Csinálunk-e valami nagyot? Azt mondjuk-e, hogy: a rohadt életbe, jöttek páran, akik meg merték tenni és nem szarakodtak azon, hogy hogy a francban lesz majd az útiköltség elszámolásunk, b….a meg. Jöttek párak, akik nem szarakodtak azon, hogy a megyei önkormányzatban lesz-e majd helyük, vagy nem, hanem megértették, hogy másról szól ez a kurva ország. Hogy megértik azt, hogy azért érdemes politikusnak lenni itt a XXI. század elején, hogy csináljunk egy másik világot. Csak azért. Egzisztenciát lehet még találni sokat.
Tudom, hogy nekem ezt könnyű mondani. Tudom. Ne vágjátok mindig a képembe. De csak azért érdemes. Majdnem beledöglöttem, hogy másfél évig úgy kellett tenni, mint hogyha kormányoztunk volna. E helyett hazudtunk reggel, éjjel, meg este. Nem akarom tovább csinálni. Vagy megcsináljuk, és van hozzá egy emberetek, vagy mással megcsinálni. Soha egy darab interjút nem fogok adni akkor, amikor be fogom fejezni, hogyha vitával fogunk elválni egymástól. Soha. Soha nem fogom a magyar baloldalt bántani. Soha. De csak azért érdemes csinálni, hogy hozzányúljunk a nagy dolgokhoz. Elmagyarázni és majd hosszú bizottságokban ücsörögni és majd új munkabizottságot tartani, aztán majd kideríteni, hogy soha egyetlenegy törvényben nem tudunk megállapodni, mert újra csak azok a kompromisszumok születnek meg, ami lényegében a semmittevés kompromisszuma, hogy fönnmaradjon, ami eddig volt. Mert minden más sérti valakinek az érdekét. Ahhoz másik madám kell. Ez az én imádatomat nem fogja megváltoztatni, egyáltalán nem. Én nem fogok naponta fölállni. Volt ilyen minisztere Horn Gyulának is, aki mindig le akart mondani. Volt ilyen miniszterelnök elődöm is, aki állandóan elmondta, hogy ő, hogy én nem ilyen pasi vagyok. Amíg van benne erő és megyünk előre, addig igen, és egyszer meg nagyon csöndben elmegyek. Nem érdemes másért. Mindenki döntse el magában, hogy 4-500 ezer forintért csinálja a dolgot, ami kurva fontos, különösen, ha az embernek már egyébként nincsen más szakmája, csak ez, tudom én. Hogy képes-e az elmúlt 15 év összes történetén fölülemelkedni és megkötni új ……ket, vagy azt gondolja, hogy ez is egy olyan négy év lesz, hogy á, francba, túléltük az eddigit is, most is túl leszünk. Volt már elég miniszterelnökünk, hát ezen a pasin is túl leszünk majd. Mi úgyis maradni szoktunk. Lehet. És azt is mondom, hogy ez egy legitim érvelés, és nem is bánt, egyáltalán nem, egyáltalán nem. Van ebben a frakcióban nem egy miniszterelnöknek alkalmas ember. Én azt mondom, hogy vegyen mindenki nagy levegőt, igyon kurva sok bort…
(A leírt szövegben itt kazettacsere miatt törés van, az eredetit nem tudom rekonstruálni – Gy. F.)
…nem tudtunk megállapodni egymással. Mert ha mind a százkilencven ugyanazokat a mondatokat mondja, mint amit az elmúlt években mondott, akkor ugyanúgy nem fog történni semmi, mert ugyanúgy nem tudunk megállapodni. Bassza meg, ugyan nem értek egyet, de elengedem. Először csinálják. Máskor meg azt, ….. engedje el, hogy hadd csinálhassák. Az nem reform, hogy a többiek változzanak meg. Az nem reform, hogy egyébként kiállunk és mondjuk a népnek a mantrát. Az a reform, hogy hajlandóak vagyunk mi is egy sor ponton átértékelni mindazt, amit eddig gondoltunk és tettünk. Ehhez képest az első hónapoknak a dolga, a kiigazítás dolga, az csak szimpla kényszer, be kell valljam. Ott tévedtek, ha azt hiszitek, hogy van választásotok. Nincsen. Nekem sincs. Ma legfeljebb az a választás, hogy megpróbáljuk-e mi befolyásolni, hogy mi történik, vagy ránk fog omlani a francba. A megoldásunk biztosan nem tökéletes, igazatok van, biztosan nem, csak nem tudunk jobbat. Olyat, amiben meg tudunk állapodni a szakma nagy részével, akivel el tudjuk fogadtatni a piacokkal, el tudjuk fogadtatni a koalíciós partnerrel. Nálunk, akik nálunk ezt egy páran a tetején csinálják a Bélától a Veres Janiig, a Kiss Pétertől az Ildikóig, Szekeres Imrétől a Hillerig, meg mondjuk velem, nagyjából elhisszük, hogy körülbelül jó. Mert ezeknek kell, mindnek el kell hinni. Egyedül, külön-külön tudunk mást is, csak nem külön-külön vagyunk, hanem ott ülünk tizenegynéhányan az asztal körül, és el kell fogadni.
Én azt gondolom, hogy meg lehet csinálni. Azt gondolom, hogy lesznek konfliktusok gyerekek, igen, lesznek. Lesznek tüntetések, lesznek. Lehet tüntetni a Parlament előtt. Előbb-utóbb megunják, hazamennek. Csak, csak akkor lehet végigcsinálni, hogyha a lényegben, a lényegben hisztek és a lényegben van egyetértés. Kikerülni a konfliktusokat önmagunk között, megijedni attól, hogy egyébként sértünk érdekviszonyokat, akkor nem szabad elkezdeni, nem szabad. Semmihez nem ragaszkodom. Úgy nem igaz, hogy én ahhoz ragaszkodom, hogy van egy valami a fejemben, hogy annak kell lenni az egészségügyben, annak kell lenni a …. Dehogy. Én ezeket a beszélgetéseket szervezem, mediálom, nyitom ki a pasikat, hogy mondják el, hogy mi van bennünk. Nem diktálom. Nem igaz. Ha diktálom, akkor, amikor le akarnak lassulni és nem akarnak megállapodni, hogy gyerünk, a hétszázát neki. Ezt tartom a dolgomnak. És ha megállapodtunk, akkor ne engedjem, hogy lelassuljanak. Nem arról szól, hogy nekem van egy Á-tól Z-ig megírt forgatókönyvem Magyarországra és azt mondom, hogy ki fogom belőletek verni. Egy francot! Van Á-tól Z-ig forgatókönyvem, hogy hogyan lehet a szocialistákban ott lévő hihetetlen energiát arra fölhasználni, hogy az országot megváltoztassák, hogy tegyék már bele, hogy legyenek már úrrá végre a kishitűségükön, meg a régi igazságaikon. Arra van. Aztán amikor nem bírom, akkor meg kiabálok egyet. Nincsen személyes sztorim ebben az ügyben, egyáltalán nincsen. Nagy dolgot kaptam ettől, amit az elmúlt másfél évben csinálhattam. Az a személyes sztorim, hogy változtassuk meg ezt a kurva országot, mert ki fogja megváltoztatni. Orbán Viktor fogja megváltoztatni a csapatával? Vagy C változat: nem történik semmi. El lehet még így egy darabig lébecolni. Persze, hogy bonyolult az egészségügynek a dolga. De hát amelyikünk bemegy egy egészségügyi intézménybe, tudja, hogy hazugságok sokaságára épül. Persze, hogy az oktatásban borzasztón nehéz bármihez hozzányúlni. De igen, azt látjuk, hogy nem egyenlően osztja a tudást széjjel. Valamelyikőtök mondta, az mégis csak – talán az Arató Gergő – azért mégis csak a legnagyobb igazságtalanság, kérem szépen, hogy a magyar oktatási rendszer egyik oldalról a köztünk lévő társadalmi különbségeket fölerősíti, nem gyengíti, aztán meg szegregál is. Hát ez az igazi nagy probléma, ez a nagy gond. És az a nagy gond, hogy azoknak adjuk az ingyenes állami oktatás, kérem szépen, akik a legjobb családokból jönnek. Hát ehhez képest nem az a botrány, hogy ki kell fizetni 3 százalékonként. Ha van társadalmi botrány, akkor az, hogy a felső tízezer termeli magát újra közpénzen. Mi meg ezt nem merjük kimondani, és be vagyunk szarva, hogy azt mondjuk, hogy egyébként a 7 százalékot akkor tessék fizetni. Ne áltassuk itt egymást. Ez az igazi botrány. Az az igazi botrány, hogy akiről a Laci beszél, az ő cigány embereinek, annak tized olyan jó minőségű egészségügyi szolgáltatás jut, mint nekem. És mióta az anyám, az anyámnak ismerik a nevét Pápán és Gyurcsány Katusnak hívják, azóta neki is jobb jut, a kurva életbe! Nem tudta, hogy mi történt. Megjavult az egészségügyi rendszer, fiam? Mondom: egy lószart, mama. Az az igazság, hogy fölismerik a nevedet. Ez botrány. Hát ehhez képest, társadalmi értelemben a vizitdíj semmi. Az nem botrány, az kényelmetlen politikailag, meg kifizetni. Mert politikailag lehet neki súlyos következménye. De őszintén szólva ez a következmény legfeljebb bennünket érint, ha idióták vagyunk. A társadalmi következménye, az meg mindenkit érint. Mi azért nem merünk hozzányúlni egy sor nyilvánvaló társadalmi hazugsághoz, mert félünk a ránk ható politikai következményektől.
De hölgyeim és uraim! Ez egy pár száz embernek, meg a családjának, meg az ismerősének a problémája a miénk. De nem azért kell politikusnak lenni, mert ebből olyan kurva jól meg lehet élni. Mert már elfelejtettük, hogy milyen autófényezőnek lenni. Hanem azért, mert meg akarjuk ezeket oldani. Egyébként pedig épp az az elmúlt négy évnek a tapasztalata, épp az Horn Gyula kormányzásának tapasztalata, hogy nem abba szoktak belebukni emberek, hogyha valamit csinálnak, meg ha nem csinálnak. A francba is, mibe is akkor? El kell indulni. Tudni kell, hogy mit akarunk csinálni. Irtózatos lesz az első pár év, persze. Teljesen érdektelen, hogy 20 százaléka a lakosságnak fog ránk szavazni. Tavaly nyáron az utolsó nyolc évben először a 100 emberből a Szonda szerint csak 18 mondta, hogy ránk fog szavazni. Tavaly nyáron, gyerekek! Egy évvel később nyertünk. Mi lenne, ha nem az egymás közötti faszkodás miatt veszítenénk el a népszerűségünket, hanem mert csinálunk nagy társadalmi ügyeket. És nem probléma, hogy elveszítjük akkor egy időre a társadalom, a támogatásunkat. Aztán majd visszaszerezzük. Mert majd megértik. És el lehet majd menni vidékre nyugodtan, hogy megcsináltuk, a hétszázát. Nem lett mindenkinek jobb? Igazuk van. De neki, meg neki, meg neki, meg kollégiumok épültek ebben a nyüves országban végre újra. Erről szól a politika. Nem arról, hogy melyikünkből lesz kerületi polgármester, mégis hány darab helyettese lesz. Fontos az is, tudom én, nem vagyok naiv. De nincs benn az ország első száz legfontosabb ügyébe. És mi döntjük el, hogy melyikkel foglalkozunk, mi. És az ország azt gondolom, hogy megérdemelné, meg mi magunk is, hogy ilyen dolgokat csináljunk.
Szóval azt tudom nektek mondani, hogy álljunk meg, csináljuk meg. Sok igazságotok van a figyelmeztetésben, a féltésben, a részletek ügyében. Csak azt tudom mondani, hogy nem fogok játszani semmilyen játszmát sem így, sem így. Tesszük a dolgunkat. Amíg nagy tempóval lehet menni előre, addig megyünk. Ha nem lehet menni, és elmagyarázzátok, hogy igen, de… Ahhoz énszerintem én nem köllök. Ahhoz más kell. És írok majd kibaszott jó könyveket a modern magyar baloldalról.
Gyerekek!
Mit? Kell még valamit mondanom, Ildikó?"
Az Indexhez eljuttatott változat
2006. szeptember 17., vasárnap 20:08
„Az, amit el tudtam nektek mondani, itt egy órában, sőt talán több is volt, mint egy óra, az természetesen nem az egész politikánk, az természetesen nem képes magában foglalni egy sor dolgot, amelyet meg kell tenni, és nem képes visszaadni az egyébként szükséges kommunikációnak azt a sokrétűségét, ami kell a sikerhez. Ezzel együtt is a figyelmeztetést és a tanácsokat ez ügyben köszönjük szépen. Ha őszinte vagyok hozzátok, akkor azt tudom mondani, hogy tele vagyunk kétségekkel, hogy a magabiztosság mögött ott van az őrlődés és a gyötrődés. Egészen pontosan tudom, hogy mindaz, amit csinálunk, az nem lesz tökéletes. Hogy egy sor ügyben fogalmam sincsen, hogy melyik, nem a hatodik lépés, még a harmadikat sem tudom. Tudom az első kettőt. És egyszerre kell megpróbálni előrevinni ezeket az ügyeket, fenntartani közöttünk az együttműködést, a jóhiszeműséget, biztosítani a koalíciós partner támogatását, fölkészíteni a legbefolyásosabb lapok vezetőit és vezető publicistáit, hogy mire számíthatnak, bevonni őket ebbe a folyamatba. Megtanulni nem fölszisszenni minden pillanatban és menni előre. Dehogy tudom kiszámolni minden lépésünknek a következményét. Nem tudjuk! Nincsen ennyi kapacitásunk. Azt az igazság, hogy csak reggel 7 órától éjjelig dolgozik az egész csapat, és hiába, egy pont után nem lehet szélesíteni. Nem tudjuk 12-15 embernél többen körülülni azt az asztalt, amelynél meg kell állapodni kormányzati emberekkel, minisztériumi emberekkel meg szakértőkkel. Nem tudjuk. Ennyi tehetségünk van gyerekek!
Amit meg lehetett csinálni az elmúlt egy hónapban, azt megtettük. Amit az azt megelőző hónapokban titokban meg lehetett csinálni úgy, hogy nehogy a választási kampány utolsó heteiben előkerüljenek olyan papírok, hogy mire készülünk, azt megtettük. Úgy őriztük a titkot, hogy miközben tudtuk, és ti is tudtátok, hogy ha el fog jönni a választási győzelem, utána nagyon neki kell állni, hogy soha ilyen problémánk nem volt. Úgy őriztük a politikai egységet tavaly nyár óta, és mögötte mondjuk a szakmapolitikai egységet, mint soha az elmúlt években. Vagy talán sose. Természetesen mindaz, amit tudunk, az anyagaink kidolgozottsági foka, hagy maga után kívánnivalót. Igen, igazatok van. Pontosan tudjuk mi azt, hogy rengeteg kockázattal nézünk szembe. Amikor azt mondjátok nekem, hogy vigyázzunk oda, mert az Alkotmánybíróság visszaküldhet dolgokat, tudjuk mi ezt. Nem baj, hogy mondjátok, de higgyétek el, tudjuk. Egy nagyon szűk csapat dolgozik Petrétei Jóska mögött, mert hogy nem engedhetjük be a minisztérium egészére ebbe a fázisban még, 5-6-7 ember reggeltől éjszakáig, a szó legszorosabb értelmében, hogy nehogy baj legyen.
Őrületbe kergetjük egymást bizonyos pontokon, hogy összeszedjük a szükséges mennyiségű pénzt a kollegákkal, hanem amikor mennek a politikai egyeztetések, húzzatok már a picsába ezzel! Gyerünk előre! Nincsen sok választás. Azért nincsen, mert elkúrtuk. Nem kicsit, nagyon. Európában ilyen böszmeséget még ország nem csinált, amit mi csináltunk. Meg lehet magyarázni, nyilvánvalóan végig hazudtuk az utolsó másfél-két évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz. Annyival vagyunk túl az ország lehetőségein, hogy azt, mi azt nem tudtuk korábban elképzelni, hogy ezt a Magyar Szocialista Párt és a liberálisok közös kormányzása valaha is megteszi. És közben egyébként nem csináltunk semmit négy évig. Semmit. Nem tudtok mondani olyan jelentős kormányzati intézkedést, amire büszkék lehetünk azon túl, hogy a szarból visszahoztuk a kormányzást a végére. Semmit. Ha el kell számolni az országnak, hogy mit csináltunk négy év alatt, akkor mit mondunk?
Természetesen a dolog az nem szépen, nyugodtan, aprólékosan felépített. Nem. Nem. Őrült lóhalálában készül, mert egy darabig nem csinálhattuk, nehogy kiderüljön, most meg már olyan rohadtul kell csinálnunk, hogy majdnem belegebedünk. Aztán lassan fölbukunk. Mert nem bírjuk jobbra a tempót. Ez a helyzet. Közben meg kell állapodni még a szabaddemokratákkal, meg még miniszteri problémák, meg ismeritek. Nézzétek, a dolog az úgy áll, hogy a legrövidebb távon nincsen választás. Veres Janinak igaza van. Lehet még egy picikét itt tesza-toszáskodni, de nem sokat. Gyorsan eljött az igazság pillanata. Az isteni gondviselés, a világgazdaság pénzbősége, meg trükkök százai, amiről nyilvánvalóan nekem nem kell tudni, segítette, hogy ezt túléljük. Nincsen tovább. Nincsen. És persze még gondolkodhatunk nagyon sokáig, meg kibaszott sok elemzést el lehet végezni, hogy melyik társadalmi csoportot hogy fogja végezni. Azt tudom nektek mondani, nem tudunk még hetekig elemezni gyerekek. Nem tudunk. Az első nap meg kell mondani, hogy mit kell csinálni azért, hogy ebből még idén kiigazítás legyen. Hogy szeptember elsejétől bizonyos adójogszabályok életbe léphessenek. Elemezgethetek én még egy pár hétig, aztán majd jönnek, akiknek az a szakmájuk, és azt mondják, hogy ők már elemezték. Magyarország le van írva.
Ezért annak az előrebocsátásával, amit csinálunk, az messze nem tökéletes, nem tudok nektek B verziót mondani. Aki a Magyar Szocialista Párt környékén befolyásos véleményformáló makrogazdasági ügyekben, Kornaitól Bokrosig, Békéstől Surányiig, Vértestől a jó ég tudja kicsodáig, azokkal végig beszéltük, végig szenvedtük, végig üvöltöztük. És azt is meg kell mondjam nektek, hogy nagyon sok nagy ötlettel találkozom. Hű, a hétszázát neki! És kiderül, hogy még a legnagyobbak is, a legtöbbre tartottak is százmilliárdos nagyságrendű tévedésekben vannak. Vessünk ki ingatlanadót mindenkire! Tudjátok, hogy mennyi jön be ingatlanadóból, ha minden ingatlant megadóztatunk, ami ötmillió forintnál drágább? Alacsony értékhatárt mondtam, nem százmilliót. Ötöt. És egyébként még odaadjuk az önkormányzatoknak azt az 52 milliárdot, ami a kommunális adóból bejön, mert akkor azt oda kell nekik adni, az az ő bevételük. Az egész sztorinak az egyenlege kevesebb, mint 20 milliárd forint.
Magyarország talán legbefolyásosabb üzletembere Demján Sándor. Hatalmas nagy hanggal, hogy Ferikém, olvasom a Sárközy tanulmányban, hogy ha minden háttérintézményt bezárunk, akkor 700-800 milliárd forintot fogunk megtakarítani. Mondom Sanyikám, normális vagy te? Hát legalább te tudhatnál számolni, áldjon meg a jó isten! Odajön Surányi Gyuri barátunk, hogy őneki megvan, hogyan kell átalakítani úgy a minimálbér adómentességét, hogy közben fent lehessen tartani az igazságosságot. És dolgozunk sokáig vele. Vagy elküldi a papírját, amelyen kiszámolja, és kiderül, hogy minden nagyon jó, csak azt nem tudja, hogy létezik az adójóváírás intézménye ma Magyarországon, és azt is át kell alakítani, és az 230 milliárd forint összességében. Ja? Hát, ha a 200 milliárd forint benne van a pakkban, akkor úgy már nincsen megoldásunk. Általában sok jó ötlet van egészen addig, amíg nem kell számolni. Amikor számolni kell, akkor elfogy a tudomány. Általában sok kritika van, hogy a rendszer nem eléggé kerek, nem eléggé konzisztens, mindenkinek van ötlete, hogy akkor mit vegyünk ki belőle, hogy a maradék konzisztensebb legyen, és máris éppen csak harmadannyi pénz van, mint amennyit össze kell szedni. Ja, úgy én is tudok konzisztens rendszert. Csak az a problémám, hogy nem 50 milliárdot kell összeszedni, hanem nem mondom meg, hogy mennyit. Hát ez a baj. Ráadásul mindezt valahol úgy kell megtenni, hogy amit akarunk csinálni hosszú távon, azt ne keresztbe verje. Gyerekek, nem vagyunk tökéletesek! Egyáltalán nem. Nem is leszünk. Nem tudom nektek azt mondani, hogy minden rendben lesz. Azt tudom nektek mondani, amit mondtam az utolsó egy évben, hogy ami tisztességgel megcsinálható, ami a tehetségünkből kitelik, mert nem játszunk különleges meccseket, mert az energiáinkat nem arra fordítjuk, hogy egymással szarakodjunk, mert nincsenek külön érdekek, amik egyébként nem bírnák ki közöttünk a nyilvánosságot, mert nem valamit akarok veletek elintézni.
Az a csapat, akire rábíztátok ennek az oldalnak a vezetését, az a csapat képes nagyjából erre a teljesítményre. Képes nagyjából programot adni. Lehet, hogy van egy másik csapat, amelyik tud mást. Nem tudunk, nem tudunk ennél többet és ennél jobbat. Nem leszünk rá képesek. Ha belegebedünk, akkor se. Nagy munka van, tisztességes munka van egymás között, muszáj megcsinálni. Nem beszélek az Új Magyarországról, a fejlesztésekről, határon túli magyarokról, egyházakhoz fűződő kapcsolatokról és még ezer dologról, mert a nagyhoz képest ma nem ez a legfontosabb. Mindegyikben érdemi, jelentős és mély javaslataink lesznek. Egyik-másik meglepetést is fog okozni. De az egészhez képest, amit el kell döntenünk egymás között, nem ez a legfontosabb. Reform vagy bukás, nincs más. És amikor azt mondom, hogy bukás, akkor beszélek Magyarországról, beszélek a baloldalról, és nagyon őszintén mondom nektek, beszélek magamról is. És akarok most egyetlen egyszer mondani nektek három percet. Ezt legfeljebb még egyszer fogom én elmondani nektek.
Fantasztikus dolog politikát csinálni. Fantasztikus. Fantasztikus egy országot vezetni. Az utolsó másfél évet azért tudtam én személy szerint csinálni, mert egy dolog ambicionált, és egy dolog fűtött: visszaadni a baloldalnak a hitét, hogy megcsinálhatja, hogy nyerhet, hogy nem kell lehajtani a fejét ebben a kurva országban. Hogy nem kell beszarni Orbán Viktortól meg a jobboldaltól, és tanulja most már meg magát, nem ő hozzájuk mérni, hanem a világhoz. Ez adta a hitet, hogy miért érdemes ezt csinálni. Nagy dolog volt, imádtam, életem legjobb része volt. Most az adja, hogy történelmet csinálunk. Nem a történelem könyveknek, arra szarok, egyáltalán nem érdekel, hogy benne leszünk-e. Hogy én személy szerint egyáltalán nem érdekel. Csinálunk-e valami nagyot. Azt mondjuk-e, hogy a kurva rohadt életbe, jöttek pár napig, meg merték tenni, és nem szarakodtak azon, hogy hogy a francba lesz majd az útköltség elszámolásunk, bassza meg! Jöttek párak, akik nem szarakodtak azon, hogy akkor a megyei önkormányzatban lesz-e majd helyük, vagy nem. Hanem megértették, hogy másról szól ez a kurva ország! Hogy megértik azt, hogy azért érdemes politikusnak lenni itt a XXI. század elején, hogy csináljunk egy másik világot! Csak azért! Egzisztenciát lehet még találni sokat.
Tudom, hogy nekem ezt könnyű mondani. Tudom, ne vágjátok mindig a képembe! De csak ezért érdemes! Majdnem beledöglöttem, hogy másfél évig úgy kellett tenni, mintha kormányoztunk volna, ehelyett hazudtunk reggel, éjjel, meg este. Nem akarom tovább csinálni! Vagy megcsináljuk, és van hozzá egy emberetek, vagy mással kell csinálni! Soha egy darab interjút nem fogok adni akkor, amikor be fogom fejezni, hogy ha vitával fogunk elválni egymástól. Soha. Soha nem fogom a magyar baloldalt bántani. Soha. De csak azért érdemes csinálni, hogy hozzányúljunk a nagy dolgokhoz. Elmagyarázni és majd hosszú bizottságokban ücsörögni, és majd új munkabizottságot tartani, aztán majd kideríteni, hogy soha egyetlen egy törvényben nem tudunk megállapodni, mert újra csak azok a kompromisszumok születnek, ami lényegében a semmittevés kompromisszuma, hogy fönnmaradjon, amely eddig volt, mert minden más sérti valakinek az érdekét, ahhoz másik madame kell. Ez az én imádatomat nem fogja megváltoztatni. Egyáltalán nem. Én nem fogok naponta felállni. Volt ilyen minisztere Horn Gyulának is, aki mindig le akart mondani. Volt ilyen miniszterelnök-elődöm is, aki állandóan elmondta, hogy én nem ilyen pasi vagyok. Amíg van benne erő, és megyünk előre, addig igen, és egyszer meg nagyon csöndben elmegyek. Nem érdemes másért.
Mindenki döntse el magában, hogy 4-500 ezer forintért csinálja a dolgot, ami kurva fontos, különösen, ha az embernek már nincsen más szakmája, csak ez, tudom én. Hogy képes-e az elmúlt 15 év összes történetén felülemelkedni és megkötni új védeket, vagy azt gondolja, hogy ez is egy olyan négy év lesz, hogy a francba, túléltük az eddigit is, most is túl leszünk. Volt elég miniszterelnökünk, ezen a pasin is túl leszünk majd. Mi úgy is maradni szoktunk. Lehet, és azt is mondom, hogy ez egy legitim érvelés, és nem is bánt. Egyáltalán nem. Egyáltalán nem. Van ebben a frakcióban nem egy miniszterelnöknek alkalmas ember. Én azt mondom, hogy vegyen mindenki nagy levegőt, igyon kurva sok bort, aludjon egy-két éjszakát és döntse el magában, ha mindenki csak ugyanazt tudja mondani, amit az elmúlt években mindig mondott, és nem jut el odáig, hogy na, a franc egye meg, lehet, hogy mást kell mondani, mint amit mondtam öt éven keresztül, mert láthatólag soha nem tudtunk megállapodni egymással. Mert ha mind a 190 ugyanazokat a mondatokat mondja, mint amit az elmúlt években mondott, akkor ugyanúgy nem fog történni semmi, mert ugyanúgy nem tudunk megállapodni. Bassza meg, ugyan nem értek egyet, de elengedem először. Csinálják!
Máskor meg azt, másik engedje el, hogy hadd csinálhassa. Az nem reform, hogy a többiek változzanak meg. Az nem reform, hogy egyébként kiállunk és mondjuk a népnek a mantrát. Az a reform, hogy hajlandóak vagyunk mi is egy sor ponton átértékelni mindazt, amit eddig gondoltunk és tettünk. És ehhez képest az első hónapoknak a dolga, a kiigazítás dolga, az csak szimpla kényszer. Be kell valljam. Ott tévedtek, ha azt hiszitek, hogy van választásotok. Nincsen. Nekem sincs. Ma legfeljebb az a választás, hogy megpróbáljuk befolyásolni, hogy mi történik, vagy rá fog omlani, a francba. A megoldás biztosan nem tökéletes, igazatok van. Biztosan nem. Csak nem tudunk jobbat. Olyat, amiben meg tudunk állapodni a szakma nagy részével, akivel el tudjuk fogadtatni a piacokkal, el tudjuk fogadtatni a koalíciós partnerrel, és nálunk, akik ezt egy páran a tetején csinálják a Bélától a Veres Janiig, Kiss Pétertől az Ildikóig, Szekeres Imrétől a Hillerig, meg mondjuk velem, nagyjából elhisszük, hogy körülbelül jó. Mert ezeknek el kell hinni. Egyedül külön-külön tudunk mást is, csak nem külön-külön vagyunk, hanem ott ülünk tizenegy néhányan az asztal körül és el kell fogadni. Én azt gondolom, hogy meg lehet csinálni.
Azt gondolom, hogy lesznek konfliktusok gyerekek. Igen, lesznek. Lesznek tüntetések, lesznek. Lehet tüntetni a Parlament előtt, előbb-utóbb megunják, hazamennek. Csak akkor lehet végigcsinálni, ha a lényegben hisznek és a lényegben van egyetértés. Kikerülni a konfliktusokat, önmagunk között, megijedni attól, hogy egyébként sértünk érdekviszonyokat, akkor nem szabad elkezdeni. Nem szabad. Semmihez nem ragaszkodunk, úgy nem igaz, hogy én ahhoz ragaszkodom, hogy van egyvalami a fejemben, hogy annak kell lenni az egészségügyben, annak kell lenni, az izé. Dehogy! Én ezeket a beszélgetéseket szervezem, mediálom. Nyitom ki a pasikat, hogy mondják el, hogy mi van bennük Nem diktálom, nem igaz. Ha diktálom, akkor, amikor le akarnak lassulni, és nem akarnak megállapodni. Hogy gyerünk a hétszázát, előre! Ezt tartom a dolgomnak. És amiben megállapodtunk, akkor ne engedjem, hogy lelassuljanak. Nem arról szól, hogy nekem van egy A-Z-ig megírt forgatókönyvem Magyarországra, és azt mondom, hogy ki fogom belőletek verni. Francot! Van A-Z-ig forgatókönyvem, hogy hogyan lehet a szocialistákban ott lévő hihetetlen energiát arra fölhasználni, hogy az országot megváltoztassák, hogy tegyék már bele, hogy legyenek már úrrá végre a kishitűségükön meg a régi igazságaikon. Arra van! Aztán, amikor nem bírom, akkor meg kiabálok egyet. Nincsen személyes sztorim ebben az ügyben. Egyáltalán nincsen. Nagy dolgot kaptam ettől, amit a másfél évben csinálhattam. Azt a személyes sztorim, hogy változtassuk meg ezt a kurva országot, mert ki fogja megváltoztatni, Orbán Viktor fogja megváltoztatni a csapatával?
Vagy C változat, nem történik semmi, el lehet még így egy darabig lébecolni. Persze, hogy bonyolult az egészségügynek a dolga. De hát amelyikünk bemegy egy egészségügyi intézménybe, tudja, hogy hazugságok sokaságára épül. Persze, hogy az oktatásban borzasztóan nehéz bármihez hozzányúlni, de igen, azt látjuk, hogy nem egyenlően osztja a tudást széjjel. Valamelyikőtök mondta - az Arató Gergely -, az mégiscsak a legnagyobb igazságtalanság kérem szépen, hogy a magyar oktatási rendszer egyik oldalról a köztünk lévő társadalmi különbségeket fölerősíti, nem gyengíti, aztán még szegregál is. Hát ez az igazi nagy probléma! Ez a nagy gond! És az a nagy gond, hogy azoknak adjuk az ingyenes állami oktatást kérem szépen, akik a legjobb családokból jönnek! Hát ehhez képest nem az a botrány, hogy ki kell fizetni 3 százalékonként. Ha van társadalmi botrány, akkor az, hogy a felső tízezer termeli magát újra közpénzen! Mi meg ezt nem merjük kimondani, és be vagyunk szarva, hogy azt mondjuk, hogy egyébként, ha hét százalék, akkor tessék fizetni. Ne áltassuk itt egymást, ez az igazi botrány! Az az igazi botrány, ahogy a Laci beszél az ő cigány embereinek, annak tized olyan jó minőségű egészségügyi szolgáltatás jut, mint nekem! És mióta az anyámnak, ismerik a nevét, azóta neki is jobb jut, a kurva életbe! Nem tudta, hogy mi történt, megjavult az egészségügyi rendszer fiam? Mondom, egy lószart mama! Az az igazság, hogy fölismerik a nevedet! Ez botrány! Ehhez képest, társadalmi értelemben a vizitdíj semmi, az nem botrány, az kényelmetlen politikailag. Meg kifizetni. Meg politikailag lehet súlyos következménye, de őszintén szólva, ez a következmény legfeljebb bennünket érint, ha idióták vagyunk. A társadalmi következménye az meg mindenkit érint. Mi azért nem merünk hozzányúlni egy sor nyilvánvaló társadalmi hazugsághoz, mert félünk a ránk ható politikai következményektől. De hölgyeim, és uraim! Ez egy pár száz embernek meg a családjának, meg az ismerőseinek a problémája, a miénk. De nem azért kell politikusnak lenni, mert ebből olyan kurva jól meg lehet élni, mert már elfelejtettük, hogy milyen autófényezőnek lenni! Hanem azért, mert meg akarjuk ezeket oldani.
És egyébként pedig épp az az elmúlt négy évnek a tapasztalata, épp az Horn Gyula kormányzásának tapasztalata, hogy nem abba szoktak belebukni emberek, ha valamit csinálnak, meg ha nem csinálnak. Francba is, mibe is akkor? El kell indulni, tudni kell, hogy mit akarunk csinálni! Irtózatos lesz az első pár év, persze. Teljesen érdektelen, hogy 20 százaléka a lakosságnak fog ránk szavazni. Tavaly nyáron az utolsó nyolc évben először a 100 emberből a Szonda szerint csak 18 mondta, hogy ránk fog szavazni. Tavaly nyáron gyerekek. Egy évvel később nyertünk. Mi lenne, hogy ha nem az egymás közötti faszkodást miatt veszítenénk el a népszerűségünket, hanem mert csinálunk nagy társadalmi ügyeket, és nem probléma, hogy elveszítjük akkor egy időre a támogatásunkat, aztán majd visszaszerezzük. Mert megértik. És el lehet majd menni vidékre nyugodtan, hogy megcsináltuk, a hétszázát. Hogy nem lett mindenkinek jobb, igazuk van. De neki, meg neki, meg neki, meg kollégiumok épültek ebben a nyüves országban végre újra. Erről szól a politika. Nem arról, hogy melyikünkből lesz kerületi polgármester meg hány helyettese lesz. Fontos az is persze, tudom én. Nem vagyok naiv. De nincs benn az ország első száz legfontosabb ügyében, és mi döntjük el, hogy melyikkel foglalkozunk. Mi! És az ország azt gondolom, hogy megérdemelné, meg mi magunk is, hogy ilyen dolgokat csináljunk. Szóval, azt tudom nektek mondani, hogy álljunk neki, csináljuk meg, sok igazságotok van a figyelmeztetésben, a féltésben, a részletek ügyében. Csak azt tudom, hogy nem fogok játszani semmilyen játszmát. Sem így, sem így, tesszük a dolgunkat. Amíg nagy tempóval lehet menni előre, addig megyünk. Ha nem lehet menni és elmagyarázzátok, hogy reform igen, de, ahhoz én nem kellek, ahhoz más kell. És írok majd kibaszott jó könyveket a modern magyar baloldalról. Gyerekek, kell még valamit mondanom, Ildikó?"
(Vége)

Balatonöszöd V/4. Csináljunk egy kis lyukat a falon, ahol a patkányok kislisszolhatnak

Amikor a patkányt a sarokba szorítják, az is inkább elmenekül, ha tud. Akkor támad csak, hogy ha nincs más kiút számára. Én nem akarom a lakosságot ilyen ronda hasonlatba összehozni, de csináljunk már egy kis lukat azon a falon, ahol azért ki tudnak slisszolni – mondta Filló Pál a 2006. évi májusi balatonöszödi szocialista frakcióülésen. Filló sürgette a minimálbér megadóztatását is, amire a kományfő úgy reagált, hogy ha van rá igény, szó lehet róla. Nyakó István encsi képviselő elmondta, hogy a Cserehátban tombol a nyomor, és ő még nem találkozott ilyennel, amióta a fenekével egy úton jár. Az alábbiakban három részben szó szerint közöljük a frakcióülésnek azt a részét, amelyben a szocialista képviselők hozzászólásai hangzottak el a miniszterelnök első beszéde után.
Veres János:
Köszöntök mindenkit. Nem fogok én se természetesen konkrét számokat mondani, mert a megállapodáshoz nekem is tartanom kell magamat, mint ahogyan mindenkinek. Azonban van egy alapállás, amit érdemes tisztázni. És itt most Szabó Zolival vitatkozom egy picit. Nem ősz a határnapja annak, ameddig van türelem. Hanem nagy valószínűséggel ilyen amerikai kamatpálya mellett, mint amit az elmúlt hetekben diktáltak, ez sokkal hamarabbi időpont. Tehát ilyen értelemben nem az a lehetőség, hogy tapogatózva megyünk-e tovább valahogyan, érdemi változtatások nélkül, hanem az az igazi lehetőség, hogy megelőzzük-e azt, amikor Magyarország a gyenge láncszem. Ugye három hete Izland volt a gyenge láncszem. Két hete Törökország. Nem tudom, mi lesz a következő. Kívánom azt, hogy hamarabb intézkedjünk, mint ahogyan Magyarországra kerülne sor. Szerintem a mi felelősségünk ma ez. Ha ezt megértjük valamennyien, akkor ehhez képest már finomságokon vitatkozhatunk csak. Persze nagyon fontos, hogy a finomságokon vitatkozzunk. De azt szeretném, hogyha mindenki értené azt, hogy olyan opció nincs, hogy érdemben nem intézkedünk. Olyan opció nincs, hogy érdemben nem javítunk az egyensúlyon. Ugyanis ha ez az opció, akkor a legrosszabbat választjuk, mert akkor garantáltan mondom, hogy nincs négy éve ennek a parlamenti többségnek. Tizenötmilliárd euróval Magyarország megingatható. Márpedig ennyi pénze annyiaknak van, hogy nem elég hozzá a végtagjainknak az ujjai száma. Nagyon sokan megtehetik azt, hogy megbillentik a magyar helyzetet. Amit még egyszer mondom, nem fenyegetésként, csak nem szeretném, hogy ha bekövetkezne.
Kaptunk egy bizalmat; én nyugodtan mondhatom, hogy az elmúlt egy évben. A nemzetközi pénzpiacokon lényegében tavaly nyár óta egy bizalmat kaptunk. Politikailag, ilyen nyomással, olyan nyomással, Feri telefonjával el lehetett azt intézni, hogy Almunia és munkatársai annak ellenére, amit egyébként nagyon sokszor kellemetlenül hallottunk, és mondtak, annak ellenére megadták azt az esélyt, hogy szeptember elsejéig lehet kiegészíteni a konvergenciaprogramot. Ezért azt gondolom, ezzel a lehetőséggel élni kell. Én azt tapasztalom, ahol járok, hogy nem attól félnek az emberek, hogy jaj, most mi fog történni, hanem attól, hogy ha változatlanság marad. Tudom, hogy ez nem az a kör, akivel nagyon nehéz volt a kistelepüléseken a választásokon szavazatot nyerni. Tudom, hogy ez az a kör, aki gondolkodik holnaputánban is, távlatosan is. Bár többen lennének ilyenek Magyarországon, mert akkor könnyebb lett volna választást nyerni valamennyiünknek. És azt is tudom, hogy persze Magyarországon még nem olyanok vannak többségében, mint Svéd-, Finnországokban, ahol ma már az a nyerő politikai gondolat, aki a jövő generációkért érzett felelősségből pluszos költségvetést tud csinálni, hogy tegyenek el holnaputánra, mert tudják, hogy nem bírják majd fizetni a nyugdíjat tizenkét-tizenhárom év után. És plusz kettő, plusz három százalék közötti többletekkel zárnak a költségvetések.
Szerintem igazándiból három opció van jelen pillanatban, legalábbis én hétfőn, amikor kinn voltam az EBRD-közgyűlésen, akkor egy független magyar elemző ezt vázolta a nemzetközi hallgatóság elé. Érdemi változások nem történnek, történik ez is, az is, szóval megyünk valamelyest tovább, vagy radikális változások történnek. Ő a vetítésen azt mondta, hogy az érdemi változások nem történnek, ennek öt százalék a valószínűsége; annak, hogy hát történik valami, aztán majd lesz valahogy, ennek nyolcvan százalék a valószínűsége; és tizenöt százalék valószínűséget adott annak, hogy érdemi reformok történnek Magyarországon, és rövid időn belül egy egyensúlyhoz közeli helyzet jön létre. Mert persze nehogy azt gondolja bárki, hogy itt egy nulla hiánnyal záró egyensúlyról beszél bármelyikünk is. Nincs erről szó, nincs erre szükség. Bármennyire is mondja ezt Járai, ez nem lehet a célunk ma Magyarországon, mert egy felzárkózó gazdaságban ez nem szükségszerű. Tehát azért mondom, hogy ebből nehogy félreértés legyen bárkiben.
Na most én azt gondolom, hogy én ott is úgy érveltem, hogy igen, az általam kicsi valószínűségűnek ítélt, azaz a 15 százalékos valószínűségnek ítélt lépések be fognak Magyarországon következni. Ennek ma van hitele. Elfogadták ott az elemzők meg mindenfajta bankárnépség, hogy nem mondtam ugyan konkrétan, hogy mi történik, de érzik azt, hogy ma Magyarországon van egy olyan szituáció, amikor ezt meg lehet csinálni. Én bizonyos vagyok benne, hogy ez a helyes, hogy ezt megtegyük. Ugyanis ha ezt nem tesszük meg, akkor bizonyosan pár hónapon belül olyan helyzet teremtődik itt nálunk, amit nem lehet utána rövid időn belül orvosolni, és mindenki sokkal rosszabbul jár. Leginkább azok, akik alacsony jövedelemmel rendelkeznek, kis vagyonnal rendelkeznek, akik jobban rá vannak szorulva az államra. Leginkább ők állnak a legrosszabbul ebben az esetben. Éppen ezért azt gondolom, hogy az MSZP feladata az, hogy ezt felismerve időben lépjen.
Ha lépünk, akkor mi következhet be? Énszerintem igazándiból három opció van. Nálam a három opció az, hogy rossz irányba változtatunk. Én ma ennek nem látom a valószínűségét, mert azt gondolom, hogy egyrészt az eddigi előkészítés során, másrészt a következő hetekben, a vitákban ki fog alakulni az, hogy az irányok jók lesznek. Lehet, hogy mértékekben nem tökéletesek. Lehet, hogy lesz benne olyan, ami… ami problémát fog jelenteni időnként finomítások szempontjából egymásnak, de ezt helyre lehet tenni szerintem.
Akkor, ha jó irányba lépünk, akkor megint csak két változat van számomra. Az egyik az az, hogy jó irányba, jó mértékkel lépünk, és nagyjából másfél év alatt kialakul az a helyzet, ami után tudunk tovább menni erőteljesen és egyértelműen. Hiszen a 2007. évi nagyon negatív szám, amit elmondott Feri, ahhoz képest 2008-ban már egy egészen jó növekedési jövedelemadatot prognosztizáltunk, hiszen itt van a tábla, tehát végig van számolva. Valaki föltette egy hozzászólóként, hogy vajon megtörténtek az elemzések. Igen, megtörténtek az elemzések. Ja igen, nem szivárgott ki. Igen, de megvan az elemzés. Akiknek kellett, azoknak oda volt téve az asztalra. Nézzetek ide: december óta egy példányban létezik az a program, amelyről én időnként szóltam. Nincs két példány belőle. A miniszterelnök is azt mondta, hogy ne maradjon nála se példány, látta – szóval azt tudom mondani, hogy megcsinálható. Nagyon erőteljesen kell benne lenni valamennyiünknek, de megcsinálható.
Na most ugye az a harmadik változat, hogy ha jó irányba lépünk, de úgy alakulnak még ekkor is az összes körülménye Magyarországnak, az Európai Uniónak, meg sok minden másnak, hogy mégsem sikerül pontosan akkorára úgy odaérkeznünk, ahogy kellene. Ugye itt van Litvánia példája. Egy inflációs adat miatt nem fogják befogadni őket az Európai Unión belül az eurózónába. Na most, ez figyelmeztetés mindenkinek azért, hogy nagyon szigorúan veszik, ugye ez a figyelmeztetés; másrészt pedig bekövetkezhet mindenkivel. Ezért nagyon óvatosan fogalmazom, amikor azt kérdezik tőlem, hogy mikor lesz euró Magyarországon. Nem rajtunk múlik. A klub, amikor majd szavaz erről, ők döntik el. Nekünk az a felelősségünk, hogy csináljuk meg a feltételeket, és nagyjából meg lehet. Nem azért, mert… satöbbi, satöbbi. Hanem azért, mert az ország egyensúlyi helyzete szempontjából igazándiból nem sok más választási lehetőségünk van.
Egy aspektus azért itt több alkalommal szóba került, de egy picit másként szeretném megvilágítani. Csak akkor tudjuk az üzleti forrásokat mellétenni az európai uniós forrásokhoz, csak akkor van ezermilliárd forintos nagyságrendi éves fejlesztés, hogyha ezt a lépéssort végigcsináljuk. Ha ezt nem tesszük meg, akkor nem tud a magyar költségvetés kétszázharmincmilliárd forintot évente hozzátenni az európai uniós forrásokhoz. Márpedig mire építjük a következő időszakot? Az Új Magyarország programjára. Arra, hogy fejlesszük az országot. Arra, hogy átépítjük. Arra, hogy egy új országot hozunk létre. Ez csak így jöhet létre.
És akkor végül még két pici dolog. Ma Magyarországon nagyjából annyi négy területen a transzfer, mint az összes adósszolgálati kiadásunk. A gyógyszer, a gáz, a villamos energia és a tömegközlekedés támogatására annyit fizetünk ma ki a költségvetésből – százmilliárd forint különbség van közte, de ez elhanyagolható nagyságrend ahhoz képest, hogy milyen nagy számokról van szó – mint adósságszolgálati kiadásként évente. Na most, ezt nem lehet így csinálni tovább. Jó szándék volt bennünk, amikor ezt kialakítottuk. Mert jelentem, a gázártámogatást mi alakítottuk ki. Jó szándék volt bennünk, amikor mellétettük még az elektromos energiának az ártámogatását. A gyógyszertámogatást hozzuk magunkkal, csak ilyen előirányzat nincs még a költségvetésnek, ami ilyen dinamikusan növekedett volna az elmúlt tizenöt évben. Nem lehet egyszerűen bírni. Képtelenség. Ráadásul mindannyian tudjátok, hogy a hatékonysága vitatható. Mert nem azokat találja el, nem úgy találja el, akit egyébként kellene, hogy segítsünk. Most ezért azt gondolom, hogy ezekhez az ügyekhez egyszer hozzá kell tudni nyúlni, és egyszer vennünk kell a bátorságot. Éppen ezért én azt gondolom, hogy a választási lehetőségünk, az meglehetősen korlátos. Ha nem nyúlunk hozzá, akkor gyávák vagyunk. És nem vagyunk méltóak arra, hogy azt a bizalmat megszolgáljuk, amit megkaptunk annak idején. Ha pedig hozzányúlunk, akkor a lehető legjobban próbáljunk meg hozzányúlni; úgy, hogy egy gyors beavatkozással jöjjön helyre, aminek helyre kell jönnie.
És gondoljátok végig. Ezt a választást úgy nyertük meg, hogy érdemben tíz hónap cselekvés volt ezt megelőzően. Most ennek a két és félszerese van előttünk ilyen értelemben aktív cselekvésként mozgástérrel. Mert addig nincs mozgástér, tagadhatatlan. Azt gondolom, hogy ennek elégnek kell lennie. Ezek az emberek, akik meg tudták csinálni ezt meg a megelőző győzelmet, meg fogják csinálni a 2010-es győzelmet is, és teljesen bizonyos vagyok benne, hogy ha most kellő bátorsággal és kellő határozottsággal építjük fel azt, amit csinálnunk kell, akkor az önkormányzati választás is a mienk. Tehát én ma nem látom, hogy Magyarországon ilyenfajta veszély lenne. Annak ellenére mondom ezt, hogy tudom, hogy sokan ebben szkeptikusak, de meg vagyok arról győződve, hogy ma sokkal inkább fogják honorálni Magyarországon, hogyha hozzá merünk nyúlni olyan dolgokhoz, amihez korábban nem nyúltak hozzá.
És az utolsó dolog, amihez még egy mondatot akartam. Egy picit legyünk óvatosak. Mindent elkövetünk annak érdekében, hogy ahonnan lehet, onnan vegyünk el, és minél többet. De a luxusprofit-megközelítést, azt ne vegyük át, ha egy mód van rá. Mert az tévútra visz bennünket. Majd fogunk bizalmasan beszélni arról, amikor eljutunk az eredményekig, hogy abból a körből, amelyet abba a kategóriába sorolunk, hogyan veszünk másként vissza pénzt. Tízmilliárdokról van szó. De nem biztos, hogy úgy kell visszavenni, hogy egyébként azt mondják, hogy na lám, elfogadták azt, amit mi mondtunk, mármint az ellenfelünk, és lám, ezt így fogják ők is csinálni.
Utolsó megjegyzésem, hogy én azt gondolom, hogy igazi választási lehetőségünk ma abban van, hogy ha az irányt jól meghatároztuk – márpedig hiszek abban, hogy jól meg van határozva az irány. Nem nagyon tud más igazán ilyen irányt mondani; nagyon sok hozzáértő szakemberrel beszéltünk államigazgatáson kívülről teljes mértékben. Részben Feriékkel közösen, részben külön-külön mindenkinek megvolt a beszélgetése. Az irányok szerintem egyértelműek. Hogyha ebben a finomhangolást jól sikerül megcsinálni, és sikerül egy olyan összehangolt kommunikációt végigcsinálnunk, amiről a Gál Zoli beszélt, de megcsinálta az MSZP, megcsinálták a képviselőjelöltek az elmúlt hónapokban Magyarországon, akkor szerintem teljesen egyértelmű, hogy ezt mind belföldön, mind nemzetközileg sikerre lehet vinni. Én remélem, hogy ezt meg tudjuk közösen csinálni, veletek együtt.
Lendvai: Mielőtt Tibor megszólal, kérek támogatást a következőhöz. Ha azt akarjuk, hogy még oda tudjunk majd figyelni a válaszra, és a válaszadó is koncentrálni tudjon, amikor erre még reagál valamit, akkor ehhez a következő kellene. Kilenc hozzászóló van még. Ha lehet limitálni az ő hozzászólási idejüket mondjuk négy percben, akkor válaszadással együtt – na, hát itt jönnek ilyenkor a kegyetlenek, akik eddig nem szóltak. Nyilván értik a nép nyomását a hozzászólók. Én mindenesetre a negyedik percben kép- és hangjeleket adok ki, hogy most akkor abba kéne hagyni.
Schwarcz Tibor:
Nagyon jó, hogy Veres János után szóltam, mert megint az az örök konfliktus van, hogy orvosilag lehetséges, pénzügyileg meg finanszírozhatatlan. Az egész egészségügy átalakítása – egy dolgot el szeretnék mondani – pénz nélkül nem megy. Mindenképpen forrásokat kell biztosítani, éspedig ez az egész átalakítás úgy nem oldható meg, hogy maga az átalakítás majd megtermeli annak a költségeit, amivel az egészségügy aztán kijön a gödörből.
A másik, amire fel szeretném hívni a figyelmet: hogyha ugyanúgy járunk, mint a 63-as törvénynél, az ágylábtörvénynél, hogyha visszarettenünk, mint az átalakítás folyamán, akkor az egész megint egy hatalmas kudarc lesz. Emlékezzen mindenki a kórházbezárások vagy az osztálybezárások idejére. Elkezdte a politika szétszedni az egész folyamatot, és nem lett belőle semmi. Egyetlenegy kórházat zártak be, a Vas utcai kórházat. Azonkívül nem lett kórház bezárva, és még görgetjük magunkkal Pincehelytől kezdve az összes többi problémát. A struktúraátalakítás elsősorban Budapesten jelent komoly problémát, és a budapesti önkormányzati választásoknál fel kell készülni, ugyanis iszonyú aránytalanság van a vidéki struktúra és a fővárosi struktúra között. És ha most ennél az átalakításnál nem mutatjuk meg, hogy mi nemcsak magunkon, hanem a fővároson is tudjuk kezdeni az egészet, akkor megint nem értünk el semmit, és megint csak homokba fut az egész átalakítás.
A másik, ami… felhívnám a figyelmet, hogy igen sok konfliktussal fog ez a dolog járni, és konfliktus lesz mindenben. És én nagyon félek ettől az egész dologtól, mert részt véve a különféle koalíciós egyeztetéseken, egy dolog vált számomra világossá, hogy kifejezett célrendszer nélkül megy bele a koalíciós partnerünk ebbe az egész dologba. Nagyon úgy néz ki, hogy a biztosítót és annak a pénzügyi alapjait szeretnék megszerezni. A másik pedig: a miniszter személye nem egy konfliktusölő, hanem egy konfliktusgerjesztő személyiség. Itt iszonyú konfliktus lesz, és ugyanabba futhatunk bele, mint Bokros Lajos idején, hogy jót akart, jól csinálta, csak ahogy kommunikálta, és ahogy csinálta, az egészet iszonyú módon lerontotta. És éppen ezért nagyon nehéz lesz ezzel a struktúrával így végigcsinálni.
A másik pedig: nincs átlátható működés az egészségügyön belül. Miniszterelnök úr is elmondta, hogy mi még magunk se tudjuk, hogy mi hogyan működik, és mennyibe kerül. Így nagyon nehéz átalakítani. Torzító tényezők az egész átalakításban: nincs olyan szereplő ma az egészségügyben, aki egyértelműen velünk lenne. Az orvos ellenérdekelt a paraszolvencia miatt, az egyetemek ellenérdekeltek több tényező miatt. Az egyetem–főváros konfliktusa az nagyon nehezen megoldható, és a másik az, hogy folyamatosan működtetni kell a rendszert, amikor átalakítom.
Nagyon nagy lesz a demagógia. Higgyétek el, hogy térdig gázolunk a demagógiában itt az átalakulás kapcsán – rögtön befejezem –, és ha nem tudjuk úgy kiegyensúlyozni az egészet, hogy adunk is valamit, nemcsak megszorítás lesz, receptdíj, vizitdíj, kórházdíj, hanem a beteg érzi valamilyen módon, hogy ő kevesebbet várakozik, jobb kórházba kerül, jobb ellátást kap – de ehhez mi kell? Több műszer, több nővér, több orvos, több pénz. Tehát ezt ki kell úgy egyensúlyozni, hogy a beteg érezze, hogy ez a javát akarta, és nemcsak az lesz, hogy csak itt levágunk és ott levágunk. Én arra kérlek benneteket, hogy senki ne rettenjen vissza. Nem egy könnyű menet lesz, és mondom, térdig járunk majd a demagógiában. Erre kéne, hogy erősödjünk fel, és próbáljuk ezt végigcsinálni.
Filló Pál:
Tisztelt miniszterelnök úr, kedves frakció. Amikor rendszerváltás idején ott ültem a parlamentben, akkor volt egy olyan várakozásom, hogy hát itt lesz a piacgazdaság, és akkor ezek a végeláthatatlan minisztériumok és háttérintézmények, azok meg fognak szűnni. Aztán az évek során azt tapasztaltam, hogy ott bolyongtam az Egészségügyi Minisztérium akárhány emeletes millió szobái között. Vagy akár a Fővárosi Közgyűlés végeláthatatlan folyosóin, és azt láttam, hogy mindenhol számtalan ember ül, és én nem tudtam elképzelni, hogy mi a túrót csinálnak ezek az emberek. Ezért én ezt a nagy átalakítást mindenképpen támogatom. Amit viszont szeretnék kérni, és ezt már többen megfogalmazták. Az az, hogy nagyon nézzük meg, hogy mihez nyúlunk hozzá, és aminek nincs igazán hozadéka, csak arra jó, hogy megint társadalmi csoportokat magunk ellen fordítsunk, azokat szelektáljuk most ki a rendszerből. Lesz elég konfliktusunk anélkül is. Erre nagyon-nagyon oda kéne figyelni. Horn Gyula is utalt rá. Én emlékszem, hogy a tandíj ügyében, annak idején milyen felháborodás volt, és hasonlónak látom ezt az utólagos fizetési ügyet is; életveszélyes történet, nem tudom, mennyi a hozadéka.
Néhány kérdést szeretnék föltenni, amiről ma még nem volt szó. Remélem, hogy választ kapok miniszterelnök úrtól. Ugye a közalkalmazotti-köztisztviselői területen nagyon komoly leépítést tervezünk. Húsz-negyvenezer embert érinthet ez a történet. Lesz-e pénz a végkielégítésükre, milyen pluszkiadást fog ez ebben az esztendőben nekünk jelenteni, és hogyan fogjuk ezeknek az embereknek az életét kezelni. Segítünk-e rajtuk, hogy el tudjanak helyezkedni. Egyáltalán fölajánlunk-e nekik valamifajta menekülési útvonalat. Ugyanez a kérdésem az energiaárak ügyében is. Évek óta próbálom mondani, hogy tegyük piacivá az energiaárakat, de akkor tegyünk mellé valamit. Akkor tegyük mellé azt, hogy igenis támogatjuk a nyílászárók cseréjét, az energiatakarékosabb készülékek beszerzését, és sorolhatnám tovább. Mert amikor a patkányt a sarokba szorítják, az is inkább elmenekül, ha tud. Akkor támad csak, hogy ha nincs más kiút számára. Én nem akarom a lakosságot ilyen ronda hasonlatba összehozni, de csináljunk már egy kis lukat azon a falon, ahol azért ki tudnak slisszolni.
Gyurcsány: Csinálunk!
Filló: És a harmadik kérdésem, hogy a minimálbérnek az adómentessége fenntartható-e.
Gyurcsány: Most igen.
Filló: Én ezzel nem teljesen értek egyet, úgyhogy erről majd beszélgessünk, ha lehet.
Gyurcsány (nevetve): Hát ha van rá igény, gyerekek, meg lehet adóztatni.
Filló: Végezetül az a kérdésem, hogy azokkal a családokkal, emberekkel, akik nagyon könnyen krízishelyzetbe kerülhetnek, hiszen halmozottan érik őket majd a várható hátrányok. Gondolok itt az akut betegekre és egyebekre. Őrájuk gondolunk-e, mert ez is egy fontos szerepe a reformoknak, hogy azért ne hozzuk teljesen kilátástalan helyzetbe az embereket.
Vidor Györgyi:
Szervusztok, mindenkit üdvözlök. Jó így utolsónak szólni, mert alig maradt már mondanivaló. Egy utolsók között, hogy ami maradt, amit szeretnék mindenképpen, hogy amellett, hogy teljes lendülettel támogatjuk ezeket a programokat, és azonnal el kell kezdeni, vitathatatlan. De ebben a két hétben, ami előttünk áll, ugye nagyon hiányzott ebből a bevezetésből és elmondásból, hogy tegyük hozzá, hogy és még ezzel együtt sem engedjük el a rászorultak és a hátrányos helyzetben lévők kezét. És azt gondolom, hogy ez egy borzasztó fontos félmondat lenne ebben a kommunikációban, majd, amikor elkezdjük kidolgozni a részleteket. Mert hogy az ördög abban van, akkor viszont mi megajánljuk a teljes tudásunkat és segítségünket: a szociális munkacsoport, hogy megpróbáljuk pontosan belőni, hogy hol van a rászorultságnak a mértéke, hol kell alanyi jogon, hol kell rászorultsági alapon támogatni mindazokat az embereket, akikről Török Zsolt, Laci, már szóltatok. Szerettem volna én is megkérdezni, hogy van-e alternatíva az utcára kerülteknek, válasz megvolt. Tehát kérem, hogy említsük meg a rászorultakat, hogy tovább támogatjuk őket.
Páva Zoltán:
Kedves barátaim, hadd mondjam el, hogy én nem vagyok szkeptikus. Igaz, hogy a kezembe se veszem a Magyar Nemzetet, és az optimizmusom sem a Népszabadság és a Népszava olvasásától van, hanem attól, ahogy megnyertük a választásokat, és ahogy nekilátott a Feri meg az emberei a kormányprogram elkészítésének. És higgyétek el, hogy ha tudatos volt a kiszivárogtatás – mert végül is tudunk már majdnem mindent –, akkor ez most egy profi munka volt, ha nem, akkor ne keressük, hogy ki szivárogtatott ki. Ez most jól sült el.
Ez az egyik része a dolognak. A másik: én úgy érzem, hogy a lakosság sokkal, de sokkal keményebb dolgokra várt. Szerencsére Bokros Lajos, Csillag, meg akik úgy megszólaltak: a közgazdászok, hogy ez meg ez fog történni – én járom a falvakat, negyvenöt településem van, nagyon sok az aprófalvas település. Féltek az emberek attól, hogy a sör meg a kenyér a duplájára megy; már azzal meg lehetett nyugtatni, hogy nem. Szóval várják, várják; énszerintem kezelhető lesz a dolog.
Néhány dolgot hadd mondjak javaslatként. Feri, foglalkozzatok egy kicsit többet az önkormányzatok és a térségi társulások finanszírozásával. Mondod a nagy szabadságot, a mozgásterünk viszont kicsi. A miénk például 240 millió forint, annyi az iparűzési adónk. Csökkenteni kell az önkormányzatok létszámát. Huszonheten vagyunk ebben a 28 ezer lakosú városban. Mi a francnak? Tizenöt emberrel nagyon jól elirányítanám ezt a várost. Irányító hatóságokat – az irányító hatóságokat említetted. Hadd mondjam az irányító hatóságokra. Bürokratikusan dolgoznak, totojáznak, tökölnek. Szeptemberben nyert egy vállalkozó 25 millió forintot utófinanszírozásban. A mai napig nem kapta meg. Leveleknek a tömkelegét kérik, ugyanazt az adatot bekérik tőlük háromszor.
Lendvai: Ja, most már nem kell ordítani. Orosz Sanyi után Ecsődi Laci.
Orosz Sándor:
Igen, köszönöm. Sokat gondolkodtam rajta, hogy amikor nem működik majd a mikrofon, hogy fogom elmondani az első mondatot. Mert amikor Gál Zolit hallgattam, akkor a következő jutott az eszembe. Családban, ha érzi a férj, hogy az asszony meg fogja csalni, hát akkor mondja is: meg fog csalni a büdös… Ha meg is csalja, ettől még lekeveri azt a fülest neki. Tehát így vagyunk mi. Mindenki várja, mindenki várja, de ettől fájni fog. Olyan reakciók is jönnek, amiket egyébként tudunk, de bennünk ugyanolyan kellemetlen következményekkel jár. Ezt azért mondtam el talán ilyen hangulatkeltésül is, mert bizony a politikában ezek a pofonok, amik elcsattanhatnak, és itt beszéltek demagógiáról, szó volt a köztársasági elnökről – nem minden eleménél voltam itt –, de még az Alkotmánybírósággal is számolnunk kell, és ezek mindegyike óriási fülesekként tud megjelenni. És az a mostani döntés, ami azt mondja, hogy igen, ezt végig tudjuk csinálni, ez minden egyes áldott nap megerősítést igényel. Megerősítést igényel azért is, mert a természetben olyan teljesen természetes, hogy a petéből lesz lárva, lesz báb, és majd lesz a lepke. Mi az Új Magyarország programjában – és itt a célról mindig beszélünk –, a lepkéről beszélünk. De ebben a folyamatban – és aki a biológiát ismeri, talán meg is erősít benne –, amikor a bábállapotba kerülünk, az körülbelül az a helyzet lesz, mint az a bizonyos államreform, amikor ellenségünk a kirúgott köztisztviselő, ellenségünk még az a szerencsétlen állampolgár, akinek ígértük, hogy majd lepke formájában megkapja azt a csodálatos jó szolgáltatást. De nem jó szolgáltatást fog konkrétan kapni, hanem egészen egyszerűen nem intézik el az ügyét. Ezt a helyzetet a politikában sajnos úgy is meg lehet oldani, ami a természetben is előfordul: van, amikor rálépnek a bábra. Abból már nem lesz lepke. Ez azért is fontos, mert sokan emlegették, hogy a sértettek – meg emlegette Veress Jóska azt, hogy külön-külön alkukat kell kötni. Igen. Tehát külön-külön kis alkukat kell kötni a lebonyolításért. És külön-külön kis programok kell hogy legyenek az egyes sértetti körök problémájának a kezelésére. Enélkül az elmúlt jónéhány év tapasztalata alapján azt tudom mondani, hogy nehéz lesz kitartani. Pedig ki kell tartanunk, mert tudjuk, hogy ez így lesz jó.
Kökény Misivel hadd vitatkozzak. A fenntarthatóság fogalmát ne vegyük már el a jövő nemzedékektől, ne vegyük el a környezetvédelemtől, és ne szorítsuk be az egészségügyre. Különösen nem úgy, hogy ez pénzügyi fenntarthatóság. Legyen a fenntarthatóság közös célunk, és hát azért kérjük az emberek felelősségét, ne csak az adóforintokat. Elnézést.
Ecsődi László:
Kedves barátaim, én úgy gondolom, hogy itt a frakcióülésen mindannyian tudjuk, hogy körülbelül miket kell csinálnunk. Bízom benne, hogy mire a gombot nyomjuk, a részleteket is jobban meg tudjuk ismerni, nem vakon kell vagy hűségből megnyomnunk a gombot. Én azt hiszem, hogy a társadalmi tűrés, most bármilyen jó eredményeket mutatna a közvélemény-kutatások, az első negatív hatásnál ez meg fog változni. Erre jobb, ha felkészülünk, de hogy ez a negatív hatás elviselhetőbb legyen a társadalom részére. Ahogy én látom, ezt mindenképpen amire törekednünk kell: hogy az emberek igazságérzetét ki kell szolgálni. Erre gondolok azt, hogy a minimálbéren bejelentett ügyvédmilliárdos vagyon, vagy bármilyen más szakmát mondok. Tehát a feketegazdaság ellen ha nem lépünk fel határozottan, akkor igazán nem lesz a társadalom partner velünk, hogy ezt meg tudjuk a programunkat valósítani.
És én szeretnék arról hallani azért, hogy a szegénység kérdésével hol lesz a szegénységküszöb. Változik-e ez, illetve a település összetételeknél én azért egy kis több biztatást szeretnék kapni arra, hogy ez a megszorítás nem a vidéket érinti elsősorban, hanem a vidék megmarad legalább olyan támogatottsági szinten, ahogy pillanatnyilag, mert ez a választás épp azt bizonyította, hogy ma még alapvetően a vidék csak az ígéreteinket kapta meg, és egy része mellénk tudott állni. Hogy ha ez valós támogatást kap, akkor talán egy nagyobb mértékű mellénk állást, és mellénk való állást fog jelenteni.
És egyetértek én a Veres Janival a bankok és a luxussal való felvetésében. Ugyanakkor azért abban mindenképpen szeretném, hogyha előrelépés lenne, hogyha a luxusgazdagodást azért nagyobb mértékben adóztatnánk, vagy valamilyen elvonást végre tudnánk hajtani. És mindenképpen kezelni kell azt, hogy azok az állami vállalatok, ahol milliárdos, tízmilliárdos adósságokat halmoznak fel folyamatosan, ott azért a vezetőknek nem biztos, hogy akkora végkielégítések és egyéb támogatások kellenek, mint a jelenleg vagy az elmúlt időszakban voltak.
És azért befejezésként, mert Ildikó inti, hogy a négy percbe beleférek, akkor szeretnék egy anekdotát elmondani nektek, hogy egy kicsit ma mindannyian úgy vagyunk, mikor a nagy politikus feldobja a talpát, és bekopog a Szent Péterhez. És mondja, hogy atyám, én szeretnék a mennyországba jutni, mert én életemben annyi jót tettem, hogy én csak oda való vagyok. Mondja neki a Szent Péter, hogy fiam, először el kell menned a mennyországba egy napot, utána a pokolba, és majd választhatsz. Tetszik neki a mennyország a lenge öltözékű angyalkák miatt. A pokol azért tetszik, mert teli van életkedvvel, vidámsággal, kaja, pia, nők, férfiak, kinek mi tetszik. Visszamegy a Szent Péterhez, mondja, atyám, hát én szégyellem magam, de úgy döntöttem, mégis a pokolba mennék. Megy a pokolba másnap, bekopog. A főördög elkapja, belevágja az üstbe, gyújt alá, ott jajgatás, sikongás, kosz, büdös, füst van. Mondja a politikus, hogy de főördög, tegnap itt voltam, oszt minden olyan szép volt. Ja, barátom, az a kampány volt, ma meg a valóság. Egy kicsit mi is így vagyunk.
Nyakó István:
Ez annyiban országos ügy, hogy szerintem az ország szégyene, hogy ha így marad. És azért gondoltam idehozni, mert amióta én a fenekemmel egy úton járok, én ilyennel nem találkoztam. Ez egy körzet, de lehet, hogy több helyen is van ilyen. Abaúj térsége, Cserehát. No kérem, ott települések tömegén tombol a nyomor. Ott nem fog problémát jelenteni az, hogy egy-két embert, húszezret, harmincat utcára teszünk, mert ott körülbelül tizennyolc éve senki nem látta a faluból, hogy felszáll a buszra, és elmegy dolgozni. Így nőttek fel generációk. Nem lesz probléma a vizitdíj se ilyen szempontból, ugyanis ha emeljük a közlekedési költségeket, nem fog tudni bemenni a városba az orvoshoz, és kiváltani az emelt árú gyógyszert, ugyanis abban a térségben körzeti orvosok, körzeti orvosi szolgálatok nincsenek meg. Eltűntek onnat az emberek. Csak a nyomor maradt. És arra gondoltam, hogy ha reformokról beszélünk, esetleg erről is szót ejthetünk majd a közeljövőben. De én a reformokat támogatom, de azért ez nagyon csúnya világ. Higgyétek el.
(A befejező rész következik)

Balatonöszöd V/3. Szeptembertől Gyurcsány nem trükközhet tovább

Nincs más utunk: 2004. május elsején eldöntöttük a dolgot. A csatlakozási szerződéssel azt mondtuk, hogy áttérünk az euróra. Ennek olyan kemény feltételei vannak, amiket művészi módon sikerült eddig elhozni, és köszönet illeti mindazokat, akik ezt a művészi-diplomáciai trükköt eljátszották az elmúlt két évben. De szeptemberben Gyurcsány Feri legügyesebb trükkjeire is azt fogják mondani, hogy no way. Nincs tovább, barátaim. Vagy hitelesen bemutatjátok, hogy hogy fogtok áttérni az euróra, vagy leállítjuk a támogatásoknak a folyósítását. Na, azt nem kívánom magunknak - mondta Veress József a 2006. évi májusi balatonöszödi szocialista frakcióülésen. Az alábbiakban három részben szó szerint közöljük a frakcióülésnek azt a részét, amelyben a szocialista képviselők hozzászólásai hangzottak el a miniszterelnök első beszéde után.
Halmai Zsuzsa:
Én megpróbálok rövid lenni, hogyha ti meg megpróbáltok csendben maradni. Én sajnálom, hogy most ment ki miniszterelnök úr, mert egy olyan dologról szeretnék beszélni, amit ő a kongresszuson vetett föl, és szerintem komoly jelentősége van. Ő azt mondta akkor ott, hogy kétfajta alapvető reformra van szükség. Egyrészt egy államreformra, másrészt egy társadalmi kulturális szemléleti reformra. És én erről a másik oldalról szeretnék nagyon röviden beszélni, mert természetesen rögtön az jutott eszembe, hogy ezt kikkel tudjuk megcsinálni. És ez egy alapvetően lényegi kérdés, hogy hol van az a bázis, akivel mi ezeket a gondolatokat meg tudjuk értetni, aki partnerünk lesz ősszel az önkormányzati választásokon, és kitart még majd a következő időszakban. Ezért mondom azt, hogy muszáj, hogy beszéljünk néhány szót a vidékről.
Nem tudom, hogy pontosan hányan tudjátok, hogy 1692 település ma ezer fő alatti. Azt jelenti, hogy a népességnek a nagy része ezeken a településeken ott van, és őket érinteni fogja nemcsak a szociális reform, hanem érinteni fogja őket például az önkormányzati reformnak is egy nagyon fontos része. És én ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne csináljuk meg azt, amit vázoltatok, mert az fontos, és az rettenetesen szükséges is. Hanem azt mondom, hogy ha mi ebben az önkormányzati reformban, ahol hozzá fogunk nyúlni a testületekhez, ahol hozzá fogunk nyúlni a helyi közigazgatáshoz; hogyha nem fogunk olyan üzeneteket megfogalmazni, hogy most ezekhez hozzányúlunk, de meg tudjuk mondani, hogy mi az alternatíva, miért érdemes ehhez nyúlni, kikkel akarunk ott helyben dolgozni, és ezt nem tudjuk most őszig megfogalmazni, akkor a következő hat év után létrejön egy olyan helyi önkormányzás, ahol a szemléletformálók bent fognak ülni a testületekben, és legrosszabb esetben ellenünk fognak dolgozni.
Ezt én azért tartottam fontosnak itt most elmondani, mert azt gondolom, hogy amikor beszélünk a helyi közigazgatás reformjáról, amikor beszélünk arról, hogy a településeken nem kell klasszikus hivatal, akkor el kell mondanunk azt, hogy mi van helyette. Mert kinek fontos az, kit akarunk most utolérni. Biztosítani akarjuk azt, hogy helyben mindenütt ezen az 1692 településen is, amely ezer fő alatti, az emberek számára megmarad az esély. Mert ugye mi most ezt csináltuk, ezt hitette el Gyurcsány Feri a kampányban, hogy nekünk olyan jövőképünk és olyan országképünk van, ahol minimálisan ezt az esélyt meg tudjuk teremteni. És ennek az esélynek éppen az előző ciklusban és éppen az orbáni retorika szerint az az egyetlen formája van, hogy majd megbízunk abban, hogy fölülről ezt helyettünk el fogják intézni. És ma nem így van. Abban a szervezési időszakban vagyunk, amikor őszre a következő kétéves európai uniós referenciakeretekben meghatározódik az, hogy milyen fejlesztések lesznek azok, amelyek a vidék, az ott élők érdekeit is szolgálják. Ha ebbe nem tudjuk bevonni az ott élőket, ha ebbe nem tudjuk bevonni a helyi szereplőket, a helyi szemléletformálókat, a helyi testületeknek az embereit, akkor elveszítettük ezt a két évet. És elveszítettük vele ezt a teljes bázist. Ezért én azt gondolom, hogy amikor beszélünk erről a helyi reformról, akkor sokkal fontosabb alternatívát kell mutatnunk.
Mert amikor ti ténylegesen, azt gondolom, hogy a mi támogatásunkkal, bizalmunkkal és felhatalmazásunkkal meghatároztatok egy szintet – de mi sem értünk mindent –, gondoljatok bele abba, hogy lent helyben azt fogják mondani, azt fogjuk mi mondani, hogy megváltoztatjuk a helyzetet. Kevesebb lesz a testület, nem lesz hivatal, s akkor azt fogja gondolni ott lent az ott élő falusi, vidéki ember, hogy és akkor nekem hol lesz ebben a helyem. Ki fog tervezni helyettem. Azok a helyiek, akiket ebben meg tudunk nyerni. Tehát én azt gondolom, hogy a kistérségi reform, amiről itt beszéltünk, aminek igenis vannak jóféle alternatívái – de erről sokkal részletesebben, alternatívát… fontos alternatívát megmutatva kell kijönnünk a kommunikációban – amikor azt tudjuk mondani, hogy te helyben ezt és ezt az alapszolgáltatást meg fogod kapni, és a másikat pedig nem úgy kapod meg, amitől mindenki fél, hogy a… helyből elvisszük a pénzt, és a kistérségben ebből hivatalt építenek – hanem azt mondod, hogy amit nem tudsz helyben megkapni: többfunkciós közösségi térben, helyi értelmiségi támasszal – azt a szakértői szinten meg fogod kapni fönt. De erről ennél sokkal többet kell beszélnünk, mint most, és még ősz előtt. Hogy az őszi választásokon ne csak az legyen a kérdés, amit megintcsak Feri mondott, hogy lehet, hogy most rosszabb állapotban vagy rosszabb arányban veszítjük el az őszi választásokat, de az a stáb, 2010-ben, az a stáb, aki ott lesz, aki ősszel most az önkormányzatokban helyzetbe kerül, aki irányítani fogja a helyi jövőképeket, aki dolgozni fog a Nemzeti Fejlesztési Terv következő ciklusában, az ősszel a mi mostani kommunikációnk szerint, a mi mostani hitelünk szerint fog megválasztódni. Tehát számukra én úgy gondolom, hogy nagyon… ennél részletesebb üzenetek kellenek, és én azt gondolom, hogy ezen nagyon sokat kell dolgozni. Magyarul a vidékpolitikáról többet kell mondani még.
Lendvai: Kökény Misi után Vitányi Iván. Azt nyilván észrevettétek, hogy nem akarunk szünetet tartani, úgyis kirohan az, akinek muszáj, de ha lehet, beszélgetni is menjetek ki. Tehát az nagyon nem jó, hogy ha ottan hátul társalgási csoportok alakulnak ki, mert nagyon rosszul hallani.
Kökény Mihály:
Kedves barátaim, miniszterelnök úr. Elhihetitek, hogy megtapasztaltam már néhány elkezdett és végig nem vitt egészségügyi reformot. Mindenekelőtt azt kívánom magunknak, és azt kérem magunktól, hogy most legyen végre bátorságunk végigvinni azt, amit végiggondolunk. Tehát ne gyávuljunk el, ez az első.
A másik: gondolkodtam azon, hogy hagyományos értékekkel tevékenykedünk az egészségpolitikában. Széles ellátási csomag, hozzáférhetőség és így tovább. Hogy szükséges valami újnak a bekapcsolása, mert ezek a hagyományos értékek sajnos csak egymásnak a rovására maximalizálhatók. Tehát mi van, ha például azt mondjuk, hogy a környezetpolitikából kölcsönözzük a fenntarthatóságot mint értéket az egészségpolitikába. Azt gondolom, hogyha ezt értéknek tekintjük, meg tudjuk fogalmazni, hogy mit értünk alatta – és higgyétek el, nem most akarom elkezdeni itt a részleteket és a kiképzést, hogy keveset tudunk persze mi valamennyien politikusok a szakpolitikusok kivételével az egészségügyről –, de ezen érdemes majd gondolkodni.
Én azt is kérem, és azt is várnám, hogy a kormány és mi valamennyien a liberális minisztertől megköveteljük, hogy nem csupán az egészségbiztosítási modellválasztás kérdése az, ami az egészségpolitika. Nagyon sok minden más is van, amire figyelni kell, ami nélkül nem lehet felépíteni egy jó célmodellt. Mert itt van a szerkezetváltás, a szerkezeti átalakítás, amihez persze kell invesztíció. Gondoljatok csak arra, hogy Budapesten, Budapest környékén, ha nem leszünk képesek arra, hogy a kapacitások egy jelentős részét az ápolás szolgálatába állítsuk, akkor bizony nagy gondunk lesz. És ehhez szükség lesz uniós forrásokra is.
Vagy itt van az egyéni felelősségnek a kérdése. Hogy hogyan tudjuk ezt ösztönözni. Jó-e az, hogy esetleg valami bonus-malus rendszerben gondolkozunk. Vagy legalább az önkéntes kiegészítő biztosítási rendszer terjedése elől a gátakat egy kicsit megpróbáljuk lebontani. Ha a nyugdíjrendszerben tudtuk az előtakarékosságot ösztönözni, akkor az egészségbiztosítás önkéntes ágában miért nem tudjuk. Vagy mi mindent kell tenni a gyógyszerpolitikában, és még sorolhatnám.
Én egyetértek azzal, miniszterelnök úr, hogy vizsgáljuk a receptdíj, vizitdíj kérdését is. Még akkor is, ha ez egy nehéz, fájdalmas döntés, és vannak még tapasztalataink az 1995-ös, százforintos mentősdíjról. De ha úgy fogunk hozzá, hogy például az a receptdíj, ami majd esetleg lesz, vagy vizitdíj, az az egészségügyi dolgozók legális adóköteles jövedelme lehet, mint ahogy például a szlovákoknál van, akkor lehetséges, hogy szövetségeseket tudunk szerezni. És talán ez a legfontosabb. Nézzük meg az ágazatban és az ágazaton kívül is, hogy kik a szövetségesek. Kiknek áll érdekében a változás. Nyilvánvalóan ha jól kommunikálunk, ha betegcsoportokat tudunk megszerezni szövetségesnek, ha megnézzük, hogy a fiatal orvosok előmenetelét a mai közalkalmazotti rendszer milyen mértékben nehezíti; ha megnézzük, hogy melyek azok a reformszigetek, amelyeket sajnos előítéleteink, szabályozási hiányosságok miatt mi magunk blokkoltunk annak idején, nem olyan régen – gondoljatok csak az irányított betegellátásra és még sorolhatnám – akkor összeállítható egy potenciális szövetségesi lista. Borzasztó fontos.
Azt mondtam, hogy fenntarthatóság. Mit jelent ez. Szerintem két dolgot jelent. Az egyik az egészségügyi rendszer alkalmazkodóképességének a fokozása. Hogy feleljen meg az egészségügy a megváltozott elvárásoknak, igényeknek, a megváltozott szükségleteknek. És hogy végre, végre ne a kínálat diktálja a keresletet. Hát gondoljatok csak arra, hogy egyedül Budapesten több urológiai kapacitás van, mint Párizsban és Londonban együttvéve. Ez nyilvánvalóan fenntarthatatlan. A másik: a közgondolkodás átalakítása, hogy összhangba tudjuk-e hozni az egészségüggyel kapcsolatos elvárásokat, valamint a közösségi és egyéni tehervállalást. Ezek igazán nemcsak szakpolitikai, hanem nagyon komoly politikai kérdések, mert hogyha ezekre nem fogunk tudni jó választ adni, akkor bizony, és én nem az Ótestamentumot idézem most, hanem Mark Twaint, hogy hiába haladunk a jó úton, a megfelelő irányba, attól még elgázolhatnak. Köszönöm szépen.
Lendvai: Köszönjük a biztatást.
Vitányi Iván:
Kedves barátaim, egykor elvtársaim. Én azt hiszem, mindnyájan tudjuk, én legalábbis mindnyájan tudom, hogy ezek a lépések elkerülhetetlenek. Lehet vitatkozni egyik vagy másik részletén, de ha élni akarunk, ha Magyarország élni akar, s ha mi élni akarunk, akkor ezt valahogy meg kell tenni. Ez a kiindulópont. Nem vagyok azonban megelégedve a kommunikációval. Attól félek, hogy avval, amit elmondott Gál Zoli, abból az következik, hogy mi a kommunikációs szövegeinkkel azt a statisztikai átlagot fogjuk megcélozni, amely azt mondja, mit tudom én, 37 százalékban, már direkt örülni fog a sanyargatásoknak, alig várja, hogy már bekövetkezzen. Azért tudnunk kell, hogy nem egészen ugyanúgy kell beszélni mondjuk ha Demján Sándorral akarunk egyezséget kötni, és mint ha az én Rigó Lajos barátommal, Sárospatak egykori legjobb cigányprímásának ma Csereháton élő unokájával, akivel a Szelényi Iván kutatásában találkoztunk. És más érdeket kell vagy más szöveggel kell előhozakodni, ha Romsics Ignáccal beszélünk, és mással, hogyha faluban. Meglehet, hogy egyik helyen azt kell mondanunk, mondjuk, már elkezdtem felírni, hogy hogy lehet ezt előadni: hogy a kelet- és közép-európai ökonómiai fejlődés célperifériás viszonyainak és avarganikus voltának paraméterei miatt a helyzetünket szignifikánsan jellemzi az officiális szektorok dominanciája. Másutt ezt úgy mondjuk, hogy baszd meg, túl nagy a demo… bürokrácia. Most tudni kell, hogy mikor melyiket kell elővenni, mert lehet, hogy ha a másik módon  beszélünk, volna olyan kör, amelyik ezt illetlennek tartaná.
De mégis arról van szó, hogy meg kell találni a kommunikációt – nem is jó szó ez a kommunikáció, mert abban már eleve egy csalárdság van benne, hogy el akarjuk adni. Az őszinte beszéd, mondta valaki. Csakhogy azt kell tudni, hogy az őszinte beszéd nem csak annyiból áll, hogy ki teszi ki a lelkét az asztalra. Az őszinte beszéd, az tudomány. Az tudomány, mert nemcsak az van, hogy elmondjuk, ami éppen bántja, mert akkor elmondom, hogy a gyomromban egy kicsit mostan nem tett jót az ebéd. De nem ez a lényeg. Hanem az a lényeg az őszinte beszédben, hogy lehetőleg a dolognak a teljességét tudjuk elmondani. És azt hiszem, hogy most belekerülhetünk egy olyan zsákutcába, amelyben csak a sanyargatásról van szó. És ez nem volna helyes.
Én úgy látom, hogy hiányzik egy pár dimenzió abból, amit tehát meg kellene tanulnunk, hogy hogy kell ilyen helyzetben, történelmi helyzetben beszélni, és hiányoznak dimenziók. Egyik dimenzió, rögtön kezdem a gazdasági dimenzióval. Nincs szó arról, egyetlen egyszer a szocialista párt valamelyik kongresszusának, az elmúlt évek számtalan kongresszusának egyikén, hogy a Gyurcsány Feri szépen előadta, hogy nemcsak az, hogy mire költjük a pénzt, meg mivel sanyargatjuk, ja, akkor még ez nem volt szó, hanem hogy miből szedünk össze a pénzt. A termálvíztől a logisztikai centrumig. Hogy vannak terveink, hogy miből fogunk meggazdagodni. Hogy nemcsak arra készülünk, hogy hogy építsük le ezt, hogy építsük le azt, hanem hogy tudjuk megszervezni azt, hogy Magyarország tényleg előremenjen. Ezt a dimenziót nem volna szabad teljesen elfelejteni, talán még most. A második dimenzió a nemzetközi pénzügyek. Benzináraktól vagy gázáraktól elkezdve sok minden másig, EU körüli dolgokig. Erről sem szabad megfeledkezni. Harmadik dimenzió a társadalmi dimenzió. Most már az egész társadalmi programból mai napon más nem hallatszott el, mint a gyermekszegénységgel való kérdés. Nem mehetünk el amellett, hogy a társadalom fele olyan állapotban van, amit nem lehet megtartani. Tehát arra… arról is tudni kell beszélni, hogy mindezek a dolgok hogy fognak segíteni abban, hogy a társadalom valóban felemelkedjen. Nem egy absztrakció a társadalom felemelkedése: azt jelenti, hogy a magyar társadalom szerkezete olyan, hogy a gazdagok gazdagabbak, mint azelőtt voltak, de a szegények szegényebbek, és a szegények száma nem lesz kevesebb, mint 15 évvel ezelőtt.
Következő a történelmi dimenzió; ezt csak félve mondom, mert Ferinek már mondtam. Erre a kongresszuson azt mondta, hogy ne itt beszéljünk a történelemről. Szerintem nem lehet elkerülni a történelmet, már bocsánat, most azt mondta, hogy mondjuk az elmúlt 15 év igen, az egyik kérdés az elmúlt 15 év. Hogy mindazt, amiről most beszélünk, azt tudtuk 15 évvel ezelőtt is. Ki nem tudta 15 évvel ezelőtt, hogy az egészségügynek ezt a szervezetét, a borravalóra épített álságos rendszerét fel kellene váltani egy jobbal. Miért nem tette meg 15 év alatt egyik kormány sem. Tudtuk-e vagy nem tudtuk, hogy a bürokrácia nagy. Hát azzal az egész hogyhívják, az egész ellenzék, az egész rendszerváltás azt mondta, hogy a Kádár-rendszer eszméletlen bürokráciát épített. Kisebb ma a bürokrácia vagy hivatali szervezet, vagy nagyobb? Nagyobb. Ki építette ezt? Minden kormány építette. Tehát saját magunkkal kell szembenézni a történelemben. Itt aztán elmehetünk egy messzebb történelemhez is, hogy hogy jött ez létre; valóban, a félperifériális fejlődés.
És végül ne feledkezzünk meg a jövő dimenziójáról. Nem tartom jónak, ha csak annyit mondunk, hogy gyerekek, bírjatok ki másfél évet, aztán jó lesz. Hanem azt is kellene mondani, hogy ez részét jelenti egy komoly magyar felemelkedési programnak, amelynek minden részében dolgozunk: a társadalmi felemelkedésen, a cigányság helyzetén, a falun élők helyzetén, a termálvíz megteremtésén, az értelmiség helyzetén, az oktatás helyzetén. Ez egy nagy program, amely nem fél évig fog tartani, ez egy másik, nem tudom, mennyi idő. Most jó helyben vagyunk, hátszelünk van az euróban, azért akarjuk csinálni. Tehát azt javaslom, hogy tanuljunk meg egy nagy leckét, nem öt mondatot tanuljunk meg, amit el kell mondani, hanem tanuljunk meg egy nagy leckét, és ezt úgy tudjuk alkalmazni, aszerint, amilyen körben vagyunk, aszerint, amilyen módon, amilyen, hogy mondjam, problémákkal kerülünk szembe, hogy mindig a szemünk előtt legyen az egész.
Perjési Klára:
A magyarok többsége 16 év óta vár arra, ami most tulajdonképpen a Magyar Szocialista Párt és a koalíció előtt áll, hogy tudunk, meg tudjuk-e csinálni azt a nyugatias országot, amiről korábban szó volt. A kérdés minden feladatnál: mit, milyen mélységben, mikor és hogyan csináljuk meg. Én megmondom őszintén: a helyzet, úgy érzem, orvos lévén, radikális megoldást kíván, tehát nem konzervatív kezelést, ami 16 éven át a négy évenkénti kormányváltások miatt törvényszerűen bekövetkezett, azt várják, hanem azt, hogy bizony operációra van szükség, ha azt szeretnénk, hogy a beteg nagy valószínűséggel és minél hamarabb felgyógyuljon. Ha radikális műtét kell, ahhoz viszont nagyon biztos ítélőképességű vezetőkre, tartókra és olyanokra van szükség, akik pontosan tudják, hogy mi a felelősségük.
A köztisztviselői karra. Én megértem Vastagh Pált is, viszont végigkísértük a 16 év alatt egy olyan kontraszelekció ment végbe, és nagyon jól tudjuk, hogy hány reform halt el pontosan a középszerű köztisztviselői kar miatt. Tehát nekem az a véleményem, hogy ugyan a legkényesebb kérdés a mit és hogyan, hiszen nekik kell kimondjuk a saj… kimondják a saját halálos ítéletüket, idézőjelbe. Mégis én úgy érzem, hogy ahhoz, hogy ezeket a nagy lépéseket, amit nem is nulláról indulva kell megcsinálni, hanem mínuszba, mert nagyon jól tudjuk, hogy tizenhat év alatt egy csomó minden egészen ellenkező előjelbe fordult át, és sokkal rosszabb, mint 90-ben például a mentalitásban volt. Tehát a köztisztviselőknél én a radikalizmus híve vagyok. Na most 16 év alatt azért kialakult minden politikai pártnak a maga szakmapolitikai elitje, tehát ez nem úgy van, mint 16 évvel ezelőtt. Én az egészségpénztár ellenőrző főorvosaként - minden évben új főigazgató volt, és tudjuk, hogy minden évben egyre gyengébb és gyengébb eresztés jött. És látjuk, hogy ugye hogy áll az egészségügy, ráadásul ott két bürokrácia is koptatta a reformokat; egyrészt a minisztérium, másrészt pedig az országos egészségpénztár, az úgynevezett régi, megbízható tb-dolgozók.
Az egészségügy. Csak annyit mondanék, amit 90-ben is elmulasztott az akkori társadalombiztosítási főigazgatóság. Ezt a 35 ezer orvost, aki eldönti ennek a nagyon-nagyon sok milliárdnak a sorsát azzal, hogy rokkantnyugdíjba vesz, táppénzre vesz, gyógyszert ír és műtét. Ha nem tudja a kormányzat valamilyen módon partnerré tenni, ahogy ezt megtette sajnos a gyógyszergyártók, gyógyszerforgalmazók, akkor sokkal nehezebb dolga lesz a kormánynak, és nekünk is.
Még egy utolsó. Tehát az egyén felelősségét én nagyon hangsúlyoznám. Tehát van egy alkalmazotti lét, és van egy egyéni felelősség, ami egy demokráciában mit jelent. És amit én a kommunikációra még talán javasolnék – lehet, hogy felmerült -, hogy bárki lett volna most kormányon, ezeket a lépéseket meg kellene tennie. Tehát ezt ki kellene a kommunikációban használni, hogy hiába mond a Fidesz bármit, ha ők kerültek volna hatalomra, nekik is meg kellene lépniük. Az egy más kérdés, hogy erre csak a Magyar Szocialista Párt képes a koalícióval.
Földesi Zoltán:
Rövid leszek. Egy kérdésem lenne és kettő javaslatom. A kérdésem konkrétan, miniszterelnök úr, hogy készül-e a kormány arra, hogy egyetlenegy kétharmados törvényt nem fog elfogadni a Ház – és akkor mi van. Mert a reformot akkor is meg kell csinálnunk, és én a mai Magyar Nemzet Gyurcsány hallgat a megszorításokról, vagy a tegnapi kommunikációról, ami a ötpártiról kijött, és Orbán Viktorról beszélek, szkeptikus vagyok. Egyetlenegy kétharmados törvényt nem fognak elfogadni, mert új helyzet van ahhoz képest, ami négy évvel ezelőtt volt. Most előjött az ellenzék vezére, és egy éve van jövő tavaszig – már annyi sincs -, és akkor eldől, hogy eltűnik-e a politikai süllyesztőben, vagy a jobboldalt össze tudja fogni hosszú távon. Mindent tagadni fog, mindent demagóg módon fog elutasítani. Szeretném tehát ezért megkérdezni, hogy készülünk arra az eshetőségre, hogy mi van akkor, ha mindenünket elgáncsolja az ellenzék.
Gyurcsány: Minden kétharmados előterjesztés úgy készül, hogy van egy B verzió, hogy ha nemet mondanak, akkor mit lehet megvalósítani és milyen technikával, feles törvénnyel. Minden így készül.
Földesi: Köszönöm szépen, ez már fontos válasz volt számomra és azt hiszem, valamennyiünk számára. Amit szeretnék javasolni: az előbbi gondolatmenetből szeretnék emlékeztetni rá, hogy a két forduló között a Fidesz elárasztotta az országot azzal a plakáttal, és kommunikálták is, hogy most csak Magyarország számít. Én is szeretném mondani, bár hiszem, és biztos, hogy nagyon jók azok a számok, amelyeket hallottunk, és most ez tendencia is, ezt érzékeljük a közvéleményből. De kell, hogy emlékeztessük a Parlamentben már az első ülésen, hogy uraim, ha önöknek csak ez az ország számít, akkor partnerek ezekben az ügyekben, mert hát előttem is sokan elmondták, hogy miről is van szó. Többek között arról, hogy le tudjuk-e 2007. január elsejétől hét éven keresztül azt a sok forrást hozni az Unióból. És végső dolog, amit szeretnék én javaslatként elmondani. Miniszterelnök úr. Programunk sikere ebben a négy évben az őszinte beszéden, az elszánáson, sok mindenen múlik. De még egy dolog biztos, hogy kell hozzá. Nagyon egyetértek azzal, hogy rajtunk, magunkon kell ezt valamilyen módon legalább gesztusértékkel kezdeni a dolgot. De azon is múlik ez a dolog, hogy a társadalom valóban azt látja-e rajtunk, hogy az igazságosság irányába visszük-e ezt a társadalmat. Arató Gergő szóba hozta már a bankokat és a pénzintézeteket. Tegnap nem volt ügyetlen mondat, amit Semjén Zsolt mondott, hogy a multik is, meg a bankrendszer is járuljon valamivel hozzá ehhez a dologhoz. Nehogy kifogják ezt a vitorlánkból, próbáljunk meg ebben a dologban valamit mi is lépni vagy kezdeményezni. És még szeretnék ehhez valamit mondani. Abban a tartós állami vagyonban, ami még a rendelkezésünkre áll az állami vállalatoknál, nagyon szeretném kérni; nagyon összefügg az emberek igazságérzetével és ennek a programnak a hitelével. Hogy magas, milliós, soktízmilliós végkielégítésekkel ne szervezzük át az állami vállalatokat, mert kiveri a biztosítékot a társadalom minden egyes elemében. Ha ott is tudunk valamit az igazságosság irányába, a korrektség irányába vinni, akkor ez a program végigér, és nagyon keményen megharcolva, de sikeres lesz ez a négy év. Köszönöm.
Papp József:
Én azt gondolom, hogy nincs alternatívánk, tehát ami itt elhangzott, azokat meg kell csinálni. Egyrészt olyan az ország állapota, és van egyfajta elvárás velünk szemben meg elszánás, tehát ez, azt gondolom, hogy nem kérdés az egyik. Három dolgot akartam felvetni, abból Zoli az egyiket elmondta, ez a kétharmad. Én még azt is akartam kérdezni, hogy a kétharmados törvények nélkül aztán ez a rendszer, amit létrehozunk, koherens lesz-e. De hát akkor azt gondolom, hogy erre már a választ meghallottuk.
Ezt a választást nem az nyerte, aki a legtöbbet ígérte, hanem aki a leghitelesebben mondta, hogy mit akar csinálni. És a hitelesség kapcsán amit nagyon sokáig meg kell őriznünk, egy elemet szeretnék felvetni korábbi tapasztalatok alapján. Lehet a legtisztességesebb és leghasznosabb célunk, eszközeink és jogszabályaink, ha alkotmányos dolgokon meg megbukunk, és az Alkotmánybíróság valamiért elmeszeli azt a jogszabályt, amit mi a legjobb szándékkal alkottunk. Ez én azt gondolom, hogy rendkívül fontos folyamatos szűrőt és ellenőrzést igényel, hiszen nemcsak az vele a probléma, hogy nem születik meg a szabályozás, hanem az is, hogy rettentő módon a hitelességünket rontja. És végül egyetlenegy szempont, ez kérdés is. Hogy van-e a köztársasági elnökkel valamiféle egyeztetés, mert hogy nagyon jelentős, az önkormányzati választásokat érintő változtatásokról beszéltél, mi meg azt a hírt halljuk, hogy a köztársasági elnök október elsejei választáskiírásokra készül. Most már május vége van, mire ezt a jogszabályt megalkotjuk, az jó július lesz, és egész egyszerűen hogyan fogjuk tudni lebonyolítani az önkormányzati választásokat. Van-e ezzel kapcsolatban valamiféle egyeztetés, mi az, ami várható – vagy ez egy ilyen rapid menet lesz, mert ez meg egy politikai feladat, és erre a rendszerünket és a szervezetünket fel kell készíteni. Hogy tudjuk akkor felkészíteni a szervezetet arra, hogy más módon, másképpen zajlanak majd az önkormányzati választások – választókerületek, egyebek, de gondolom, értitek.
Teleki László:
Nem nagyon kívántam szólni, mert azt gondolom, hogy sokkal fontosabb dolgok vannak, például a gazdaságpolitika vagy társadalompolitika. De akkor, amikor láttam, hogy a felszólalók közül nagyon kevesen említik meg, hogy vannak itt Magyarországon romák is, akkor azt mondtam, hogy mindenképpen megteszem, hogy szólni fogok, mert hiányolom Kósáné Kovács Magdát, aki egy frakcióülésen nagyon sokszor vehemensen kiállt azért, amit nagyon sokszor én azt gondolom, hogy jogosan tette, és annak örülök kimondottan, hogy Vitányi Iván viszont felállt, és elmondotta, hogy vannak itt olyan szegény emberek, akik nemcsak a szegénységből fakadóan hátrányos helyzetűek, hanem azért, mert egy kisebbséghez tartoznak, és ez a kisebbség nagyon sokszor a bőrszíne miatt halmozottan hátrányos helyzetbe kerülhet. Azt gondolom, fontos az a reform, amiről Zoli beszélt, miniszterelnök úr beszélt, viszont fontos megemlíteni azt, hogy a reformok kapcsán elfelejtjük-e azt, hogy vannak Magyarországon olyan emberek, akik saját maguk érdekeit nem tudják képviselni. Még csak alapszinten sem, alaphangon sem. Persze biztos a válasz az, hogy igen, vannak, és kell, hogy legyenek, de én azt látom, hogy az a tűz, ami öt évvel ezelőtt a pártban volt, azt nem látom romaügyben megtestesülni. És igen, hiányolom azt, hogy sokkal többet és sokkal jobban és hatékonyabban kellene megfogalmazni azt, hogy mit akarunk a romakérdéssel. Mert ha lehet azt mondani, hogy általános kérdésként kezeljük a romaügyet, a foglalkoztatáspolitikába vonjuk bele, az oktatáspolitikába vonjuk bele, a szociálpolitikába vonjuk bele, ezzel mind egyetértek. Viszont akkor még mindig ott van az a kérdés, hogy az a diszkrimináció, ami Magyarországon van, vagy Közép-Kelet-Európában, azt hogy lehet kezelni. Azt nem lehet egyszerűen csak oktatáspolitikában kezelni, hanem igenis kellenek célzott programok is, mert ha nem lesznek célzott programok, abban az esetben nem lehet tovább lépni ebben a kérdésben. És persze: oktatáspolitikában és foglalkoztatáspolitikában nagyon sok mindent meg lehet oldani, de miniszterelnök úr. Ma egy jogász, aki egyébként egy minisztériumban dolgozik, roma származású jogász, elsírta magát azzal, hogy albérletet keres Budapesten, mert a munkájához kell, és a bőre színe miatt nem kap albérletet. Ezek nem arról szólnak, hogy szegénység kérdése; nem arról szólnak, hogy esetleg nem tanult az illető, hanem ez azért van, mert ez a diszkrimináció ma jelen van Magyarországon. Hogy hogy lehet megakadályozni? Azt gondolom, hogy az a reform, amiről szó van, az nagyon fontos. És kezdjük ott, hogy a családsegítő központokban, ott, ahol állami pénzeket egyébként finanszírozunk meg a munkaügyi központokban, béreket, ott diszkriminálnak a legjobban. És ott közösítenek ki legjobban embereket. Tisztelet a kivételnek. Ezeket a reformokat, azt gondolom, meg kell élnünk, és el kell érnünk ahhoz, hogy igazi társadalompolitikai képzése legyen a magyarországi romáknak a kérdése. Mert ha ezt nem tesszük meg, akkor higgyék el nekem, higgyétek el nekem, továbbra is eltartottak fogunk lenni ebben az országban, és soha nem leszünk adózó állampolgárok. Tehát a reformokat, én azt gondolom, úgy lehet csak elképzelni, ahogy mondta Vitányi Iván és Kapolyi László is, aki elsőként szólalt fel, nem is roma összefüggésben – hogy ha van luxuskérdés, akkor legyen a legszegényebbek kérdésének is a kielemzése, és az elemzésnél pedig odatenni azt a programot, amely igazán meg tudja – nem meg tudja, bocsánat – kezelni tudja ezt a kérdést. Mert ha ezt nem tesszük, akkor, azt gondolom, hogy tíz-húsz éven belül sem érjük el azt az eredményt, amit az elmúlt öt évben láthattunk. Mert eredményekről számtalanokról lehet beszámolni. Ezeket az eredményeket tovább kell folytatni, és tovább kell úgy vinni, hogy látható, fenntartható fejlődés legyen a magyarországi cigányság, és egyre többször kell talán visszahozni azt, amit hiányoltam, hogy igen. A romaüggyel, ha kell, akkor célzottan, ha pedig nem lehet célzottan, akkor pedig általános kérdésként kezelni kell ezt a kérdést. Köszönöm figyelmüket.
Szabó Zoltán:
Kedves barátaim, szokásommal ellentétben igyekszem rövid lenni. Két dolog. Az egyik tulajdonképpen az a tiszta beszéd, amiről többen szóltak. Arató Gergő ugye azt mondta, hogy azt úgy nem nagyon értik az emberek, és el kéne nekik magyarázni, hogy hogy van az, hogy a gazdaság dübörög, a költségvetés meg bajban van. Ezt lehet másképp is fogalmazni. (kazettacsere) Ez ott van a közalkalmazotti fizetésükben, ez ott van a csökkentett adókban, ez ott van a családtámogatásban, sok minden egyébben, nem akarja tőlük senki visszavenni, csak tudomásul kéne venni, hogy ennek a dinamikának most egy kicsit gátat kell szabni, mert tovább a dolog nem megy. Itt a bot vége, nem állsz tovább, mondták annak idején a bolondokházában.
A másik, hogy amit itt a Feri az elején elmondott, szóval ez elég kockázatos. Ez kétségtelen tény. Ebbe bele lehet bukni. Bele lehet bukni 2010-ben. Én csak azt szeretném, hogyha szembenéznénk azzal a sokszor hangoztatott, de szerintem nem igaz kijelentésünkkel, hogy végre egyszer ezen a választáson Magyarország népe nem valami ellen, hanem valami mellett szavazott. Magyarország népe ezen a választáson is valami ellen szavazott. Az ellen szavazott, hogy Orbán Viktor újra kezébe kapja a hatalmat. Azt gondolom, hogy nem annyira a mi elmúlt négy éves érdemeink, mint inkább Orbán Viktor hibái voltak azok, amiért megnyertük, és én azt szeretném, ha 2010-ben a saját érdemünkből tudnók újra megnyerni a választást. Igen, kockázatos a dolog, el lehet veszíteni, de ha nem csinálunk semmit, és őszre a nemzetközi pénztőke kirúgja a forint alól a sámlit, akkor tuti, hogy elveszítjük a 2010-es választást. És ha aközött kell választani – remélem, nem eközött kell -, de ha történetesen aközött kell választani, hogy azért bukunk 2010-ben, mert nem csináltunk semmit, vagy azért bukunk 2010-ben, mert megpróbáltuk jobbá tenni az ország helyzetét, én az utóbbit választanám.
Veress József:
Én azt szeretném mondani, hogy három verzióval állunk szemben az Új Magyarország kapcsán. Van az első, A verzió van, igen, az averzió az, hogy averzió van. Hihetetlen, hogy averzió van azzal szemben, amit szeretnénk megcsinálni. Hihetetlen érdekeket fogunk sérteni. Sokkal egyszerűbb benne maradni a kijáró politizálásban. Ezt már megszoktuk, megszerettük, néha utáljuk is, de ezt ismerjük. Ehhez nyom bennünket egy csomó olyan inercia, ami felé, hát, amivel szemben nem lesz megküzdeni. De ezt tudomásul kell venni, tulajdonképpen maradunk a Balkán peremén, ott fogunk tovább egyensúlyozni, és hozzá szeretném tenni, ezenközben nagy sikereket fogunk elérni, mert azt a pénzt fel fogjuk használni az Európai Unióból, egyedi sikeres projekteket megvalósítunk. Csak éppen az ország nem lépett ki abból az állapotából, amiben évszázadokon keresztül szoktunk nyekeregni, hogy a kompország nem jött át a nyugat-európai térfélre.
Van egy második verzió, amire azért szeretném felhívni a figyelmet, mert nem nagyon szoktunk róla gondolkodni. Ez is egy új Magyarország, barátaim. Csak éppen, ha úgy tetszik, alapvetően a tőke logikája mentén. A vitákban elég sokszor el szoktuk mondani, hogy van egy versenyképességi kritérium. Igen, van. De ezt lehet szűken értelmezni. És ha ezt túlságosan szűken értelmezzük, akkor a dübörgő gazdaságból növekvő profit lesz. Akinek van munkája – és hatszor aláhúzom, akinek van munkája –, annak növekvő munkajövedelme lesz, csak éppen az ország dübörgő gazdasága egyre több vendégmunkással fog működni. És ugyanakkor a leszakadó térségekben elindul egy gettósodás, és a leszakadó térség lehet a kilencedik kerület kellős közepén is. És ezzel is számolnunk kell. És erre is van egy inercia, és ezt is tudomásul kell venni, amikor politizálunk.
És van egy harmadik, nagyon nehéz új Magyarország, amelyikről most beszéltünk, amelyik arról szól, hogy ez az ország, ez az egyéni felelősségre épít. Képessé teszi önmagát, hogy folyamatosan tud változni, alkalmazkodni a külső kihívásokhoz, és képes még valamire. Képes megindítani a belső erőforrásainak a hatékony hasznosítását. Azt hiszem, hogy az egyik legnagyobb minőségi váltás akkor történhet meg, ha a kistérségekben lévő erőforrásokat végre tényleg megismerjük, és tényleg tudjuk használni. Ma nem ez a helyzet. A mai szabályozás nem ebbe az irányba nyom bennünket. És van még sok más olyan lépés, ami ezt a harmadik Magyarországot lehetővé teszi. Ez egyébként arról szól, hogy az Európai Unióból bejövő pénzek kétszer, háromszor, ötször több magánpénzt fognak megforgatni. Mert nekünk nem az a kérdés, hogy elköltjük-e a huszonkétmilliárd eurót. Úgy elköltjük, mint a hiss. Az a kérdés, hogy ebből mi marad itt. Csak valamiféle utak maradnak itt, vagy pedig megváltozik a mentalitás, megváltozik a gazdaság működése, és egy egészen másképpen működő ország, és egy főleg másképpen gondolkodó emberek lesznek itt. Na, ez az a nagy kérdés, aminek a politikai felelősségéről most dönteni kell.
Egyébként már nem nagyon van döntési helyzetünk. Ha őszinték akarunk lenni, akkor 1990 után 2004. május elsején eldöntöttük a dolgot. Mert amikor aláírtuk azt a bizonyos csatlakozási szerződést, azt mondtuk, hogy megcsináljuk az euróra való áttérést. Ennek pedig olyan kemény feltételei vannak, amiket művészi módon sikerült eddig elhozni, és ezért, azt hiszem, csak köszönet illeti mindazokat, akik ezt a művészi-diplomáciai trükköt eljátszották az elmúlt két évben. De azt hiszem, azzal tisztában kell lennünk, hogy ez év szeptemberében Gyurcsány Feri legügyesebb trükkjeire is azt fogják mondani, hogy no way. Nincs tovább, barátaim. Vagy hitelesen bemutatjátok, hogy hogy fogtok áttérni az euróra, vagy, és a legrosszabb eset az, hogy veletek statuálunk példát, és leállítjuk a támogatásoknak a folyósítását. Na, azt nem kívánom magunknak. Valószínű, hogy ez a véglet nem következik be, de tulajdonképpen amikor az alternatívákról beszélünk, tudnunk kell, hogy igazából most a következő három hónapban, amikor majd a Veres Janinak ki kell dolgoznia a konvergenciaelméletét a gyakorlatban, a konvergenciaprogram gyakorlatában, akkor – és ne haragudjatok, erre kérlek, hogy figyeljetek oda –, el fog dőlni, barátaim, el fog dőlni, hogy a három elmondott forgatókönyv közül melyik valósul meg. Nincs külön konvergenciaprogram, nincs külön második nemzeti fejlesztési terv, és nincs külön Új Magyarország program. Egy egységes, világos program van, és ahogyan most döntünk, és ahogyan most csináljuk az első lépéseket, na, attól függ, hogy tíz év múlva lesz-e új Magyarország vagy nem. Én azt gondolom, hogy ezt az ütközést kell fölvállalnunk, és azt gondolom, hogy ezt a fajta kommunikációt kellene azzal a fantasztikus sokszínűséggel, amit a Vitányi Iván beszélt, eljuttatni mindenkihez. És a következő hetek erről szólnak, a következő két hét pedig különösen erről kellene hogy szóljon. Én azt gondolom, hogy nagyon sokan vannak, akik már fenik a fogukat. Akik az első vagy második forgatókönyvben érdekeltek. Nem azt fogják mondani, hogy nem kellenek változások, csak éppen szépen csendesen elkezdik azokat kisiklatni. És hallottam már olyat, hogy ugyan már, gyerekek. Másfél év múlva ugyanúgy le lesztek váltva, mint az elődötök volt. És ezt nagyon világosan és tudatosan mondták el, mert mások az ő érdekeik. És nagyon sokan vannak, akiknek más az érdeke. És a nagy kérdés az, amiről szintén volt már szó: meg tudjuk-e csinálni azt, hogy az MSZP elkezd valóban átalakulni, politikai hátteret teremt mindehhez a folyamathoz, és képessé válik arra, hogy minden egyes ügyletben más-más összetételű körrel más-más tartalmú kompromisszumot tud megkötni. Na, ez az a művészi politizálás, ami előtt állunk. És ha képesekké válunk arra, hogy nem nagy blokkokban akarunk megállapodásokat kötni – mert ebben a világban egyre kevésbé lehet ilyeneket kötni –, hanem ügyletenként más-más összetételű megállapodásokat tudunk kötni, ami időben változni fog, akkor ezt a hihetetlen teljesítményt meg tudjuk csinálni. Sok szerencsét magunknak. Köszönöm, hogy meghallgattatok.
Lendvai (nem a mikrofonba): … a megszólalás közben nem fogsz elaludni. (A mikrofonba:) Török Zsolt után Veres Jani.
Török Zsolt:
Bátorság, biztonság, igazságosság – hangzott a jelszó sokszor. Én az utóbbiról szeretnék egy pár mondatot, nemcsak a saját nevemben, hanem többgyermekes családokkal folytatott konzultáció, civil szervezetekkel folytatott beszélgetések alapján elmondani. Ez pedig a sajtóban napvilágot látott hírekre reagálás, és én inkább azt gondolom, hogy inkább csak finomhangolás. Finomhangolás, bár ezen sok minden múlhat. Nemcsak kommunikációs szempontból, hanem kormányzásunk hitelessége szempontjából is.
Emlékszünk arra, amikor a családi pótlék duplájára emeléséről beszéltünk, és mutattak családokat, akik többmilliós jövedelemmel rendelkezett, és nemhogy csökkent volna a családtámogatás összege, hanem növekedett mondjuk négy-nyolcezer forinttal – már havi többmillió forintos jövedelemmel rendelkezett, és növekedett a család támogatása, miközben egyébként nem túl gazdag, sőt inkább a középosztályba, vagy annak alsó harmadába tartozó családok közül nagyon sokat tudtak úgy bemutatni, hogy csökkent az ő családtámogatásuk összege. Ez pedig – és itt még egyszer a többgyermekes családoknak az egyesülete, nagycsaládosoknak az egyesülete és többgyermekes elmondott véleményét is közvetítem, amikor elmondom. Minden egyes esetben, amikor rászorultságnál figyelembe vesszük, hogy kinek adunk valamilyen támogatást: a gázár, a villanyár támogatásnál, vagy éppen a különböző kedvezmények, legyen az adókedvezmény, vagy más kedvezmény igénybevételénél az egy főre eső fogyasztás, vagy az egy főre eső jövedelem legyen a mértékadó, s ne az egy-egy keresőnek a jövedelme, vagy egy háztartásnak a fogyasztása. Nem kell magyaráznom, hogy három-négy generáció ha együtt él, akkor óriási a gázfogyasztás egy ekkora épületben, viszont az egy főre eső az nagyon alacsony. Ugyanígy hogyha egykeresős családnál gyes mellett vagy éppen tanulás mellett több gyermeket nevelnek, két felnőtt – nem akarok a részletekbe belemenni –, mégis nagyon alacsony egy főre eső jövedelem jöhet ki, mégis adókedvezményektől, támogatásoktól, mindentől el tud esni az a család.
Ez lett volna az egyik, amire szerettem volna felhívni a figyelmet, és egyben továbbítani ezt a véleményt. A másik pedig egy, az önkormányzati választásokra vonatkozó figyelemfelhívás, amit szintén nemcsak saját kútfőből, hanem másoktól kapott ötletekből vezérelve mondok el. Ez pedig a megyei jogú városoknak a helyzete és a szerepe. Decentralizált, dekoncentrált hivatalokban is érinthet létszámleépítés sok családot. A távfűtés esetleges nem túl megköszönhető kompenzált áremelése is érinthet sok családot. A közalkalmazotti esetleges létszámleépítés is nagyon sok családot érinthet, ami egy-egy faluban nem nagyon jelentős, hiszen nem szokott ott lenni FVM-hivatal, vagy több olyan, a kormány kihelyezett hivatala, amely a köztisztviselői kart jelentős mértékben érintené; kórházak is kevés számban, vagy nagy iskolák is kis számban szoktak ilyen településeken lenni. Míg a megyei jogú városoknál elég nagy számban kritikus tömeget elérheti az a létszám, akiket érinthetnek ezek az intézkedések, amit természetesen meg kell tenni, de ezeknek a településeknek vagy településtípusoknak segítségére kellene lennünk, ez nem szakmai kérdés szerintem, hanem tisztán pártpolitikai kérdés. De természetesen valószínűleg a kormányzattal karöltve kell ezt megoldani.
(Folytatjuk)