A Jugoszláviában járt magyar pártküldöttség 1956. október 23-án délelőtt érkezett vissza Budapestre. Talán a saját szemükkel is látták, amint az egyetemisták kiáltványokat ragasztanak ki a házfalakra és a körúti fákra, ezek a követeléseik 14 pontját tartalmazták. Alapjában kívánták megváltoztatni az ország politikai helyzetét: új magyar kormányt kívántak Nagy Imrével az élén, a szovjet katonák kivonását Magyarország területéről, Rákosi Mátyás és Farkas Mihály bíróság elé állítását.
A felhívások követelték a magyar gazdasági élet átszervezését, valamint a magyar–szovjet gazdasági kapcsolatok felülvizsgálását. Különös nyomatékot kapott a két, Magyarországon kitermelt alapanyag: az uránérc és a bauxit kiszállítása szovjetunióbeli feldolgozásra. A közvélemény meg volt győződve, hogy ezzel olyan hallatlan értékek vesznek el, melyek önmagukban is biztosítanák az ország jólétét, olyan luxus életet teremtenének az ország minden lakosának, mint az olaj a Dubai sejkségben. Évekkel később csalódottan vették tudomásul, hogy az itthoni feldolgozásuk veszteséges, sorra be kellett zárni a bányákat.
A kiáltvány eszmei elvárásokat is tartalmazott: teljes vélemény-, szólás- és sajtószabadságot, az eredeti Kossuth-címer használatát a búzakoszorús, ötágú csillagos állami jelkép helyett.
Az egyetemisták azt is bejelentették, hogy szándékaiknak utcai felvonulással kívánnak nyomatékot adni. A helyzet azonnali döntéseket igényelt, a Gerő Ernő vezette küldöttség a pályaudvarról egyenest az Akadémia utcai pártközpontba ment, és összehívták a Politikai Bizottság rendkívüli ülését. A vezetés nem találta túlságosan aggasztónak a fejleményeket, az egyetemisták tervezett tüntetését azonban nem engedélyezte. Ilyen demonstrációkra ugyanis már évek óta csak az állam, illetve párt kezdeményezésére kerülhetett sor, vagy a rendszer intézkedéseinek támogatása céljából, például Rajk László vagy Mindszenty bíboros elítélését követelve, vagy „az imperialisták ellen küzdő országok iránti rokonszenv kinyilvánítására”.
13 óra előtt néhány perccel a rádió még beolvasta Piros László belügyminiszter közleményét, melyben megtilt mindenféle felvonulást és utcai tömeggyűlést. Kádár János ekkor a Rádió épületében tartózkodik, vitába keveredik az itt összegyűlt vezetőkkel. Ők azt javasolják neki, hogy fogadják el a követeléseket. Kádár nem egyezik bele, hamarosan el is hagyja a Rádiót, mert Gerő újra összehívta a Politikai Bizottságot. Marosánnal és Gáspár Sándorral elindul az Akadémia utcai Pártközpontba.
Közben fokozódott a belügyi vezetésre háruló nyomás, Piros László nem merte tovább vállalni a felelősséget a demonstráció betiltásáért, kora délután megadta az engedélyt. Mi, színművészeti főiskolások is elindultunk, a menetünk első sorában ott lépkedett Háy Gyula, Csurka István és a rejtélyes módon odakerült Déry Tibor.
Múlik az idő, idén már az ötvenedik évfordulóra kerül sor, de bennem alig-alig halványulnak el azok az 1956. októberi-novemberi napok. Emlékszem a Kossuth-címerre, melyet főiskolás társaim barkácsoltak, hogy magunkkal vigyük a felvonulásra, a néhány ezer fővel induló, majd emberfolyammá dagadó tömegre, a kések nyisszanására, ahogy kivágják a nemzetiszínű zászló közepéből a Népköztársaság címerét. Nem kopik el bennem az egyetlen ellentüntető képe sem, akit láttam. Nem egy pártkorifeus vállalta fel ezt a szerepet, egy italos öreg munkás állt ki, ingét kigombolva, a Margitszigetre vezető út láncaiba kapaszkodva, és rekedt hangon ismételgette:
– Ki az egyetemekről az osztályárulók gyerekeivel!
Ezren és ezren hallották, de vagy elnéző mosollyal fogadták a szavait, vagy egyáltalán nem is törődtek vele. A demonstráció, amely eredetileg azért indult, hogy a szocializmus eredendő céljait megtisztítsa a személyi kultusz idején rárakódott szennytől, ha alig észrevehetően is, de már menet közben „gellert kapott”. Az egyetemi gyűléseken és röplapokon meghirdetett jelszavakat a sorok mellett elfutó agitátorok újakkal váltották fel, melyek szovjet-, sőt szocializmusellenes tartalmat hordoztak. Csodálkozva kérdeztem az egyik hangadót:
– Mit akartok? Nem erről volt szó!
Csak egy kurta választ kaptam:
– Megváltozott a helyzet!
Este a Parlament előtt gyülekező tömeg már letorkolta Nagy Imrét, mikor beszédét „Kedves Elvtársak!” megszólítással kezdte. Engem zavartak a fel-felröppenő, demagóg szólamok, inkább hazamentem Kőbányára. Idegenkedésemmel, fenntartásaimmal azt hiszem, nem álltam egyedül. Mécs Imre – aki az 1956-os eseményekben való részvétele miatt a restauráció után nem csak a börtöncellát, hanem halálraítéltként a siralomházat is megjárta – egy emlékezésében megemlítette az Országház előtti téren eltöltött október 23-a estét. Mécs arról beszélt, hogy a tömegben már alig-alig látott ismerősöket, sőt egyetemistát sem sokat. A maga módján rokonszenves és naiv Mécs Imre ezt azzal magyarázza, hogy egy egész nemzetet fogott el egyszerre a forradalom és a szabadságharc romantikája. Még a bűnözők, a szajhák és a stricik is a lelkesültség állapotába emelkedtek.
Bár akkor is, a későbbiekben is az események közelében jártam, a történtek évtizedekre meghatározták az életem folyását, mégis úgy érzem: túl keveset tudok ahhoz, hogy történelmi léptékű megítélésükre vállalkozzam. Ezt belátva írói pályám ötven éve alatt mindvégig elkerültem a „forradalom” vagy „ellenforradalom”, illetve a Pozsgay Imre által emlegetett „népfelkelés” kifejezés használatát, megmaradtam a semlegesebb „felkelés” megjelölés mellett.
A kezdeti idilli állapotba, amelyet oly emlékezetessé tettek az üzletek betört kirakatában elhelyezett táskák, kosarak, ezekben gyűjtötték a pénzt, külön őrizet nélkül is háborítatlanul az áldozatok megsegítésére, a magyar és szovjet tankok személyzetével barátkozó civilek látványa, különös mellékjelenségek keveredtek. A rádió ostrománál túlságosan is hamar előkerültek a titkos katonai és rendőri raktárakban őrzött fegyverek, a támadók rendkívüli stratégiai pontossággal választották ki a célpontjaikat: a repülőteret, a rádióadó-állomásokat, a telefonközpontokat, a fegyvergyárakat, a „Szabad Nép”-székházat. A „Tagesspiegel” című újság szerint: „a felkelők pontosan kidolgozott stratégiai terv szerint jártak el. Rajtaütésszerűen kezükbe kaparintották Budapest hat ideggócát”.
Valóban így történt vagy sem, nem az én feladatom eldönteni. Egy dolgot azonban mindenképpen el kell fogadnunk: a felgyülemlett országos bajoknak, politikai ellentéteknek előbb vagy utóbb, de robbanáshoz kellett vezetniük, csak az időpont és az arányok lehettek kétségesek.
A gyáva és tehetségtelen magyar vezetés képtelennek bizonyult a helyzet kezelésére, elmulasztotta azt a történelmi esélyt is, melyet a lengyel kommunista párt megragadott, a poznáni tüntetés után a tömegek követeléseit beemelte a saját programjába, és a megvalósítási folyamat élére állt. A gondokat sem lenyelni, sem kiköpni nem tudta.
Október 23-án este Gerő Ernő rádióbeszédében csőcseléknek nevezte a tüntetőket, Kovács István, a budapesti pártbizottság első titkára azt mondta: „Ellenforradalom! Lőni!”, ugyanúgy vélekedett az agyvérzéstől béna Révai József is, de az irányítás gyakorlatilag felbomlott. A máskor szigorúan őrzött Akadémia utcai Pártközpontban most szabadon járkáltak ki-be az emberek. Ságvári Ágnes azt írja, hogy még a bizalmas telefonszámokat tartalmazó listák is eltűntek, ennek birtokában a Pártközpontot elfoglaló felkelők október 26-tól minden pártvezető telefonvonalát kikapcsolták, megbénítva ezzel az egymás közötti összeköttetést.
A Magyar Dolgozók Pártjának fel kellett fognia, hogy az ország elégedetlen az általa irányított, önmagát szocialistának nevező rendszerrel, sőt zömében ellenségesen áll vele szemben. Alig tíz év telt el a világháború befejezése óta, a füstje csak a levegőben oszlott el, a fejekben még nem. Ezt a háborút Magyarország a német birodalom oldalán vívta meg, és mint említettem, nemcsak hatalmi nyomástól kényszerítve, hanem uralkodó osztályának és polgársága nagy részének őszinte meggyőződésétől vezéreltetve.
A háborús vereséget helyrehozható történelmi kisiklásként élték meg, bíztak benne, hogy évszázados előjogaik és az oly gyakran hangoztatott „kultúrfölényük” hamarosan az ő kezükbe juttatja vissza az ország irányítását, sőt a Trianonban elszakított magyar területeket is visszaszerezhetik.
A hatalmában csak megingatott, de meg nem döntött uralkodó osztály bizton számíthatott az egyházak támogatására is.
„…A magyar keresztény egyházak, mindenek előtt a katolikus klérus szélsőségesen szemben álltak a hazai baloldallal – állapítja meg Kopátsy Sándor professzor –, a két háború közötti beteges antikommunista hisztéria támasza a keresztény kurzus volt. Szemben a lengyel egyházzal, mely évszázadok óta a lengyel nemzeti szabadság élharcosa és a lengyel érdekek fő védelmezője volt, a magyar klérus nem a népet, hanem a saját előjogait védte. Kereste és megtalálta a hatalom bizalmát. Nem jeleskedtek a nácikkal szembeni ellenállásban, még kevésbé a nemcsak embertelen, de nagyon keresztényietlen zsidótörvények elleni fellépésben sem. Alapállásuk a felszabadulás után sem változott meg, a történelmi egyházak a reformok ellenzői voltak, még a polgári demokrácia normáihoz képest is őskövületnek számítottak.”
Az 1948-ban bekövetkezett kommunista hatalomátvétel aztán egyszerre számolt le az „ancien regime” minden meghatározó. rétegével. A földosztással már korábban megszüntette a nagybirtokrendszert, a bankok, a gyárak államosításával a financiális és ipari tőkét. Nem járt különbül a „klerikális reakció” sem, egymást követték a főpapok: Mindszenty, Grősz és a többiek ellen konstruált perek, papok százai kerültek börtönbe, feloszlatták az apáca- és szerzetesrendeket.
Bár a Sztálin halála utáni idők hoztak a sorsukban bizonyos enyhülést, „a régi uralkodó osztály sebei még frissen véreztek. Tagjainak többsége most jött ki a börtönökből, az internáló táborokból, családjuk most tért haza a kitelepítésből”, nem lehetett kétséges, hogy egy politikai változás esetén milyen magatartást tanúsítanak majd. Sokan jól értettek a nép nyelvén, megfelelő stílusban tudták megszólítani a fiatalokat, a külvárosok lumpen rétegét. A munkások, a polgári tömegek helyzetéről már szóltunk, életszínvonaluk a nyomorszintre zuhant vissza.
A rendszer csak két csoportra számíthatott: egyrészt a magát kompromittált vezető rétegre, az államvédelmisekre és más menthetetlenül elkötelezettekre, másrészt az úgynevezett értelmiségi reformerekre. Ez az utóbbi tömörülés meglehetősen heterogén elemekből állott össze: egykori népi kollégistákból, volt parasztpártiakból, a népi irodalom alkotóiból és olvasótáborukból és más nemzeti érzelmű baloldaliakból, másrészt a zsidó értelmiség liberális szellemben politizáló vonulatából. A Petőfi Körben elhangzott elvi állásfoglalásaikat próbálták meg az adott helyzetben a cselekvés nyelvére lefordítani. Sokan közülük kétségtelen bátorságról tettek tanúbizonyságot, a szabadságukat, sőt az életüket áldozták az eszméikért, de az események menetén nem sokat tudtak változtatni, az irányítás napok alatt kicsúszott a kezükből, sőt valószínűleg egy pillanatig sem volt ott.
A Központi Vezetőség az október 24-re forduló éjszakán is tanácskozott, a jegyzőkönyvet író Ságvári Ágnes így örökítette meg a történteket:
„…Mindenki a maga nevében szólt hozzá a napirendhez.
Kétségbeejtő volt hallgatni, ahogy Gerő érvelt a saját első titkári megbízatása mellett. Arra hivatkozott: az a párt, amelyik háromhavonként váltogatja az első titkárát, nem stabil, szava nem hiteles…
…Kádár János határozottan Gerő beosztásának megtartása mellett szólalt fel. Nem vállalta első titkári posztra történő jelölését… Nyugodtan mondhatom, nem a felelősség elhárítása miatt, nem is gyávaságból vagy álszerénységből. Kádár arra hivatkozott, hogy az idő nem alkalmas a párton belüli harcokra, a párttagságot óvni kell, s végül a nagy tapasztalatú vezetők iránti tisztelet párthagyomány.” Célzott a Gerővel való szembenállására, de úgy fogalmazott: „a válságos helyzetben nem szabad olyan váltást végrehajtani, melyben a sérelmet szenvedettek kerülnek a sérelmet okozók helyére”.
Kádár alapvető realitásérzékével felmérte, hogy ez a Központi Vezetőség nem rendelkezik igazi programmal, nem kívánt az élére állni „egy vegyes magyar politikai, eszmei és szociális töltetű” fegyveres megmozdulásnak. A végén kiderült, hogy a felajánlott pozíció visszautasításával nem sokat vesztett, a szavazásnál csak négyen adták rá a voksukat.
Kádár János október 23-án este az első lövés eldördülésekor még úgy ítélte meg, hogy ellenforradalmi megmozdulás bontakozik ki. Október 24-én azt mondta a rádióban, hogy az egyetemi ifjúság felvonulása a népi demokratikus államrend elleni támadássá fajult el. Később, látva, hogy óriási dolgozó tömegek, munkások, bányászok mozdulnak meg, a szovjet csapatok kivonását, a begyűjtési rendszer eltörlését és más politikai változásokat követelve, módosított értékelésén. Bár továbbra is a fegyveres harc beszüntetését tartotta a felkelőkkel való tárgyalások alapfeltételének, támogatta a reformok gondolatát.
A vezetés tehetetlensége tovább tartott. Gerő a Központi Vezetőség ülésén bejelentette: felhívást küldött a főváros környékén állomásozó szovjet csapatokhoz: működjenek közre a rend helyreállításában – írja a továbbiakban Ságvári Ágnes – A Központi Vezetőség jelen levő tagjai – természetesen Nagy Imre is – tudomásul vették a bejelentést, olyannyira, hogy Gerő bejelentését nem is bocsátották szavazásra.
„Mintha egyszerűbb lett volna a szovjet haderő felvonultatásával rendet csinálni, mint a magyar fegyveres erőket a polgári lakossággal szembeállítani. Ne feledjük, a magyar fegyveres erők tűzparancsot nem kaptak. A katonai vezetés megbénult? Vagy nem merték lőszerrel ellátni a honvédelmet? Polgárháborútól tartottak? Egy biztos: ezen a KV-ülésen sem Gerővel, sem az intézkedésével egyetértőkkel nem vitatkozott senki.”
Kádár mindenképpen meg akarta védeni a párt egységét, de nehezére esett megtalálni az összhangot a vezetésben helyet foglaló értelmiségi reformerekkel. Ők Nagy Imrét tekintették vezérüknek, Kádár nem volt igazán népszerű a köreikben, és mint tudjuk, ő sem vonzódott különösebben hozzájuk. Kádár köré legfeljebb a hatalmi villongásoktól, ésszerűtlen döntésektől megcsömörlött pártfunkcionáriusok tömörültek. Nem hiszem, hogy nagyot tévedne, aki feltételezi, hogy Kádár Jánosnak a Nagy Imre iránti fenntartásai október 23-a végzetes óráiban is fennmaradtak, erről így számol be egy 1956. december 2-án készült jegyzőkönyv:
„…Részt vettem október 23-a reggelétől kezdve az eseményekben – mondja Kádár János. – Általában a központban tartózkodtam, és szemtanúja voltam annak, hogy miközben az illetékes vezető pártszerv óráról órára összegyűlt a Pártközpont egyik helységében, ott jelen volt Nagy Imre, valamint Losonczy és Donáth elvtársak is. Utóbbiak annak ellenére, hogy a Központi Vezetőségbe való beválasztásukat nem fogadták el, az ülésen még részt vettek. Szemtanúja voltam, hogy a nevezett három elvtárs átment az épület másik szárnyába. Anélkül, hogy Nagy elvtársat e tekintetben gyanúsítani akarnám – de ismerjük az ő viszonyát saját vejéhez, Losonczyhoz és Gimeshez, akik ettől kezdve ott tanyáztak a pártközpontban –, szemtanúja voltam, amikor beszélgetés formájában közölte velük azt, amit a párt Központi Vezetősége a felkeléssel kapcsolatban elhatározott, vagy annak egy részét.” Ugyanebben a nyilatkozatában Kádár már nem csak a gyanúját, hanem a vádjait is megfogalmazta, az október 23-án kezdődött események okairól szólva megemlíti, „a Rákosi–Gerő klikk hibái elleni szükséges és helyes harc eltorzulását a pártellenzék egy csoportja, mégpedig a Nagy Imre–Losonczy csoport által”.
Nagy Imre döntései keresztezték egymást. Ságvári Ágnes emlékezése szerint kijelentette, hogy a fegyvertartásra meghirdetett statáriumot azért írta alá, mert életet akart menteni vele. De akkor miért vonta vissza a kijárási tilalmat? – kérdezték tőle értetlenül. Azért, mert így kívánta demonstrálni az új kormány humanista alapállását.
Bár Nagy Imre emberi tisztességét elmarasztalás nem érheti, a felkelés során újra és újra bebizonyosodott, hogy nem rendelkezik igazi államférfihoz illő képességekkel, nem tudott kialakítani világos és markáns elképzeléseket.
Ezt a hiányosságát néhány vezetőtársa is felismerte. A Kádár-rendszer iránti rokonszenvvel aligha gyanúsítható Eörsi István később az újvidéki Symposionban megjelent interjúban megszólaltatta erről Lukács Györgyöt, a nagy marxista filozófust, aki a népművelési miniszteri posztot töltötte be a Nagy Imre-kormányban.
„– Lukács elvtárs megítélése szerint [Nagy Imrének – M. Gy.] semmilyen programja nem volt, vagy csak az átfogó program hiányzott?
– Természetesen volt egy általános reformprogramja, de abszolúte halvány fogalmai voltak csak arról, hogy ezt a reformprogramot az egyes területeken hogyan valósítják meg.
– Mezőgazdasági programja sem volt?
– Ez is olyan program volt, amelynek megvalósítása érdekében úgyszólván semmi sem történt. Ne feledje el, hogy Nagy Imre alatt [Lukács György feltehetőleg a miniszteri működésére gondolt – M. Gy.] a mezőgazdasági reformból nagyon kevés valósult meg. Nagy Imre… az állam öregapja vagy mije maradt és létrehozott egy olyan csoportot, amelyben bizonyos fokig benne voltak a legrosszabb reformisták, másrészt nem volt semmiféle konkrét program, hogy na most ezt és ezt kell tenni és amazt elhagyni és így tovább… Nagy Imrénél soha nem volt világos, hogy mi az álláspontja… Én abszolúte nem állítom azt, hogy Nagy Imre ellenforradalmár lett volna, vagy akárcsak a kapitalizmus híve…szóval semmi ilyesmit nem állítok róla, csak azt, hogy nem volt programja. Az egyik nap ezt mondta, a másik nap azt…”
Bár ez az értékelés Nagy Imre kormányának egyik tagjától, egyben későbbi snagovi fogolytársától származott, nem lehetett kizárni azt a lehetőséget, hogy csak egyéni, egyoldalú ítéletről van szó. Megkerestem Nyers Rezsőt, a magyar politikai élet „nagy öregjét”, és megmutattam neki a cikket. A véleményét kértem, egyetértett Lukács Györggyel, rövid tűnődés után még hozzátette:
„– Nagy Imre alapvetően épp olyan internacionalista gondolkodású politikus volt, mint a többi Moszkvából hazatért emigráns. Őt a magyar polgári közvélemény kommunistának tekintette, csak 1956. november 4-nek reggelétől fogadta el a magáénak.” Ugyanezt az álláspontot képviselte az események alakulására döntő hatást gyakoroló Szabad Európa Rádió is.
Egy ilyen egyéniség könnyen befolyásolható és esetleg akarata ellenére is különféle elvek ruhaakasztó vállfájává válhat. Külsejénél, beszédstílusánál, vidéki kapcsolatainál fogva Nagy Imre a parasztságból feljövő értelmiséget, vezetőt testesítette meg, a parasztság pedig a jobboldal szemében mindig is a nemzet fundamentumát jelentette. Kádár János nem versenyezhetett vele, mert anélkül, hogy lebecsülte volna a parasztság szerepét, a nemzet életében mindig is azt hangsúlyozta, hogy az ország legsúlyosabb terheit a munkásosztály viseli.
A közmegegyezés legfontosabb feltételének azt tűnt, hogy a párt határolódjon el a Rákosi-féle korszaktól. Október 25-én összegyűlt az MDP Központi Vezetősége, leváltotta Gerőt, és Kádár Jánost bízta meg az első titkári teendők ellátásával. Megkezdődött a kormány átszervezése is, Nagy Imre saját híveit vette volna maga mellé: Donáth Ferencet, Szilágyi Józsefet, Losonczy Gézát. Kádár Donáth kijelölésével nem értett egyet, és több más jelöltet sem támogatott. A kormánylista egészen az utolsó napokig változott és módosult. A baloldali indíttatású és elkötelezettségű személyek mindinkább kiszorultak. Úgy emlékszem, hogy az akkori környezetemből osztálytársamnak, Csurka Istvánnak tetszett leginkább a dolgoknak ilyetén módon való alakulása, kopott fürdőköpenyben ült a főiskolai diákszállóban és dörzsölte a kezét:
– Ez az a híres szalámitaktika!
Állítólag 17 párt működött már Magyarországon, néhányuk még a kivárás taktikájához folyamodott, például a szociáldemokraták nem adták a nevüket a változásokhoz, nem küldtek tagokat a kormányba sem. Más pártok viszont annál inkább aktivizálódtak. A Parlament épületébe szinte bárki bejuthatott, egy díszmagyarba öltözött úr állítólag „Tildy kegyelmes urat” kereste. Tildy Zoltán református pap, egykori államelnök szintén bekerült a kormányba.
Az MDP vezetése továbbra sem tudta elszánni magát a kialakult helyzet határozott és egyértelmű értékelésére, továbbra is a felkelőkkel való fegyveres leszámolás, illetve a velük történő megegyezés között vacillált, ennek megfelelően esély sem volt, hogy megtalálja a kivezető utat. Az olyan engedmények, mint hogy megfosztják minden tisztségétől az amúgy is Moszkvában „dekkoló” Rákosi Mátyást, vagy leváltják a leginkább kompromittálódott vezetőket, mint például Hegedüs Andrást és társait, többé már senkit sem elégítettek ki.
Én időm nagy részét az utcán kóborolva töltöttem, hol az egyik, hol a másik fegyveres csoporthoz csatlakoztam, mindenütt találtam ismerősöket. Az a benyomás alakult ki bennem, hogy a kormánynak és a vezetésnek általában fogalma sincs arról, hogy mi történik az utcákon és semmiféle olyan eszközzel nem rendelkezik, amellyel az eseményeket befolyásolni tudná. A rádió szinte óránként ismételte meg a felhívást a fegyverletételre, újra és újra statáriális eljárással fenyegetve az ellenszegülőket, de ez senkit sem befolyásolt, egyetlen felkelőt sem láttam, aki ettől elhajította volna a puskáját.
Még Szepesi Györgyöt, a sportriportert is mozgósította a propaganda, emlékszem meghatottságot tettető hangjára. Arra figyelmeztette a labdarúgás kedvelőit, hogy ha a legrövidebb időn belül nem maradnak abba a harcok, akkor vasárnap nem rendezik meg a magyar–svéd futballmeccset, és nem foglalhatunk helyet a Népstadion lelátóin „szívünkben könnyes boldogsággal”. Szepesi aztán el is menekült a felkelők haragja elől, meg sem állt sógora ausztráliai fatelepéig, és csak a konszolidáció után merészkedett vissza Magyarországa.
Úgy emlékszem, hogy a napok teltével mindinkább megváltozott a felkelő csoportok összetétele. Még kevesebb egyetemistát-főiskolást lehetett látni az utcákon, már nem számított „sikkes”-nek a lazán vállra vetett dobtáras géppisztoly. Hazamentek vagy visszahúzódtak a diákszállókba.
A főiskolások helyébe különös lumpen figurák, börtönből szabadult, a polgári megélhetés szélén hányódó személyek léptek. Az ő felbukkanásukon nincs mit csodálkoznunk, minden fegyveres felkelés elsősorban azokra támaszkodik, akik a legkevesebbet veszíthetik, a tehetősebbek kétszer is meggondolják, hogy szerepvállalásukkal kockáztassák megszerzett értékeiket.
Ez az „őrségváltás” minden különösebb feltűnés nélkül, de annál határozottabban ment végbe. Egy ilyen esetnek magam is tanúja voltam. A színművészeti főiskolásokból szerveződött kis felkelő egység a Thököly úti rendőrőrs elhagyott helyiségébe vetette be magát. Egy-két napot én is velük töltöttem. Egyszer délben átmentem a közeli diákszállóba, hogy áthozzam az ebédet. Alig egy fél órát töltöttem távol, de mire visszatértem, az egész csoportot lefegyverezte két-három ismeretlen felkelő, a főiskolások meg sem próbáltak szembeszállni velük. A változások apró, de érzékletes jeleként az üzletek betört kirakataiból is eltűntek az addig őrizetlenül is biztonságban levő adománygyűjtő kosarak és kalapok.
Ezek a keményebb és elszántabb csoportosulások, melyeket csak ritkán támogattak értelmiségi hangadók, egyre kevésbé fogadták el a Nagy Imre vezette kabinet döntését. Határozatlansággal vádolták, sőt azt híresztelték, hogy összejátszik a szovjet csapatokkal. Az iskolában felszedett gyér orosz nyelvtudásukkal egy jelszót is megfogalmaztak: „Imre Balsoj, igyi damoj!”, vagyis „Nagy Imre, eredj haza!”. Győrött ellenkormány is alakult, amely jelentős területekre fejtette ki a befolyását, de Nagy Imre egyelőre a helyén maradt.
„…Azokban a napokban a kormány tagjai közül tényleges beleszólása az események menetébe Nagy Imrének, Losonczynak és nekem volt – mondta később Kádár János. Ez lett a tulajdonképpeni kabinet. A Minisztertanács csak akadozva működött, ebben a hangadó egyébként sem Nagy Imre volt, hanem elsősorban Tildy Zoltán, aztán Losonczy és bizonyos mértékig Erdei Ferenc.
– Messzemenő politikai engedményeket tettünk. Mai szemmel a legfontosabb ezek közül a többpártrendszer elfogadása volt, ezt magam is megszavaztam. Abból indultam ki, hogy a tűzszünettel és ezekkel a messzemenő politikai engedményekkel sikerül kikerülni szorongatott helyzetünkből.
– A fő kérdés azonban a szovjet csapatok kivonása volt, a szovjet elvtársak megkérdezték a véleményemet. Én azt mondtam, hogy minden újonnan bevetett szovjet egységgel erősebbek leszünk katonailag és gyengébbek politikailag.
– Eddig a pontig tehát Önök együtt mentek Nagy Imrével? – kérdezte Kanyó András, a riporter.
– Igen, így volt. Én szentül meg voltam győződve akkor is, ma is, hogy az a harc, amit Nagy Imre folytatott Rákosiék ellen, igazságos és pozitív volt.
– Mikor változott meg a helyzet?
– Akkor, amikor kiderült, hogy nem tudunk, vagy talán nem is akarunk ellenállni a folyamatnak, amely már a sebtében összehozott koalíciós kormány létét is veszélyeztette. Október utolsó napjaiban nem úgy nézett ki, hogy a kormány sokáig tudja tartani magát, hiszen már senki sem hallgatott ránk.
– Ön is tiltakozott, amikor kiderült, hogy a szovjet vezetés újabb csapatokat vezényelt magyar területre és ezt aligha lehetett másként felfogni, mint egy újabb beavatkozás előkészítését.
– Mint mondtam, én a további vérontást el akartam kerülni. Erre azonban mind kevesebb remény kínálkozott a meghirdetett tűzszünet ellenére…”
2010. szeptember 12., vasárnap
Moldova György: Kádár János (2006) 33/8. Nem szabad Rákosit megingatni: a proli ragaszkodik hozzá
A Rákosi-rendszer százakat, sőt, ezreket vetett börtönbe, rehabilitálásukat nem lehetett elkerülni, de a vezetés időhúzásra játszott. A Központi Vezetőség illetékes titkáránál még 1956 júliusában is tömegekben halmozódtak az elintézetlen aktáik. Az ügyeket később a Kegyeleti Bizottság igyekezett megoldani, amely a koncepciós perek áldozatainak temetését szervezte. Munkájában primitív formalizmus érvényesült. A Bizottság elnöke, Szerényi Sándor rangsorolta és minősítette a kivégzetteket – írja Ságvári Ágnes –, különböző színű sírkövek felállítását rendelte el. „Akit teljesen rehabilitáltak, az kaphatott ötágú csillagot, akit a pártba is visszavettek, az fekete márványt, akit a pártba nem vettek vissza, az szürke márványt kapott.”
A politikailag talán leghatékonyabb réteg, Kádár János börtönből szabadult kommunista vezetőtársai (Losonczy, Donáth, Újhelyi és mások) Nagy Imre köré csoportosultak, és mind keményebb hangon vetették fel Rákosi leváltásának, sőt felelősségre vonásának gondolatát. Kádár János nem követte a példájukat, nem rajongott különösebben Nagy Imréért, bár elismerte képességeit:
„…Nagy Imrét rendes, tisztességes embernek, művelt, okos kommunistának ismertem meg. Felnéztem rá, ha a magatartását nem is mindig értettem… 1956-ban azonban kiderült, hogy gyenge akaratú, könnyen befolyásolható ember, akit a környezete és az események magukkal sodortak…”
Nem tételezhetjük fel azonban, hogy Kádár János elfelejtette volna neki, hogy 1951-es elítélésekor egy szót sem szólt mellette. Nyers Rezső úgy emlékezik, hogy a Központi Vezetőség ülése előtt Kádár belátogatott Nagy Imréhez, aki az ügyben érintett osztályvezetőként félrevezette őt az ellene felhozandó vádak súlyosságát illetőleg.
Losonczy és Vásárhelyi 1954-ben összehozott egy találkozót közöttük, de „Kádár elzárkózott minden olyan kapcsolattól, amelyik nem volt teljesen hivatalos és szabályszerű pártkapcsolat, és még a politikai vitákba sem volt hajlandó belemerülni…” – írja Huszár Tibor. Az egész beszélgetés egy óra hosszat se tartott, de nyilvánvalóvá vált: Kádár nem kíván átállni a reformerek táborába.
A higgadt és célszerűen gondolkodó Kádár Jánost most sem érzelmi okok vezették állásfoglalásában. Úgy ítélte meg: Nagy Imre tevékenysége rombolja az MDP tekintélyét. Visszamenőleg azt sem helyeselte, hogy 1953-ban az új programot nem a párt Központi Vezetősége jelentette be, hanem a miniszterelnök, mert ezáltal olyan benyomás keletkezhetett az emberekben, mintha a kormány diktálna a pártnak, holott a helyzet épp ellenkezőleg állt.
Kádár később nem tiltakozott, mikor az időközben újra kizárt Nagy Imrét ismét visszavették a pártba, elutasította azonban Nagy Imre sértődött nyilatkozatát egy, a Társadalmi Szemlében megjelent, a személyét érintő írás miatt. A miniszterelnök azt követelte, hogy a cikkről az SZKP elnökségét is tájékoztassák, ezt Kádár teljesen komolytalannak nevezte, mert az eset az MDP belső ügyének számít.
(Ami Nagy Imrének a szovjet vezetéssel kapcsolatos felvetését illeti, nem ment véletlen számba. Anasztáz Mikoján Budapesten járt, s a szovjet nagykövetségen találkozott Nagy Imrével, megnyugtatta, hogy a dolgok hamarosan rendeződnek majd. A szovjet vezetés ezúttal már másodszor interveniált Nagy Imre érdekében. Először 1953 nyarán, amikor Moszkvában… Lavrentyij Berija [a KGB-főnökből lett belügyminiszter] azt javasolta, hogy Rákosi mondjon le a miniszterelnöki posztról, és a tisztséget Nagy Imre töltse be – jegyzi fel Kanyó András. Nagy Imre életútjának elemzésekor ez a vonal általában kevés szót kap.)
Kádár Rákosi Mátyásról sem táplált illúziókat magában. Aczél György, aki szintén megjárta Rákosi börtöneit, egyszer megkérdezte: véleménye szerint a főtitkár tudott-e arról, ami velük történt. Kádár János csak vállat vont:
– Hogy tudott-e? Hiszen ő csinálta.
Kádár azonban továbbra sem csatlakozott a Rákosi ellen indított mozgalomhoz:
„…Én nem akartam bosszút állni, mert már akkor is az volt a véleményem, s ezt meg is mondtam. A bosszúállás újabb bosszút szül, se vége, se hossza nem lesz…”
Határozottan elutasította egykori munkatársát, a Nagy Imre-csoporthoz csatlakozott Széll Jenőt is, mikor próbálta meggyőzni őt:
– A te kezedben van az a kulcs, amivel Rákosit meg lehet buktatni!
Kádár állítólag azt felelte:
– „Nem szabad Rákosit megingatni.
– Meg van az már ingatva.
– Igen, éppen az a baj, mert a proli ragaszkodik Rákosihoz, a prolinak Rákosi szent. Mi tudjuk, hogy Rákosinak eltört a lába”.
A hasonlatot Kádár a fociból vette. Az MTK-nak volt egyszer egy híres focistája, a szőke Kalmár, akinek az osztrák–magyar válogatott meccsen eltörték a lábát. Hónapokig beteg volt, aztán megint tréningbe állt, megszerezte a megfelelő kondíciót, de újra futballozni már nem tudott, mert a lábtörés emléke kísértette.
– Látod, Rákosi is úgy van, mint a szőke Kalmár, eltört a lába és már nem tud futballozni, de az ellenfél még mindig tart tőle.
– Mi tehát a teendő?
– Az a teendő, hogy mi valamennyien, akik a pályán vagyunk, úgy futballozzunk, mintha Rákosi lenne az igazi csapatkapitány…”
Kádár még az olyan gesztusokat sem helyeselte, hogy a Rákosit ábrázoló fotókat eltávolítsák a közintézmények faláról, nevét levegyék az üzemekről, mezőgazdasági termelőszövetkezetekről.
A külső szemlélőben felmerülhet a gondolat, hogy talán szándékosan engedett időt és hagyott módot, hogy a főtitkár újabb és újabb baklövéseivel lejárassa magát, de ez a feltevés elesik, ha számításba vesszük Kádár személyiségét. A lejáratás nemcsak Rákosinak, hanem az egész országnak is súlyos veszteséget okozott volna, és ehhez Kádár sohasem járult volna hozzá.
Már többször is említettük, a fiatal Kádár eszményítette a megtörhetetlen forradalmár hírében álló Rákosit, de ő is, mint minden igazán tehetséges ember, úgy fejlődött, hogy sorra kinőtte a példaképeit. Az iránta táplált illúzióit elveszítette, de egy ideig még hasznosnak ítélte jelenlétét a magyar közéletben. Kádár János csak 1956 februárját követően, a szovjet kommunista párt Sztálint leleplező XX. Kongresszusa után bizonyosodott meg arról, hogy Rákosit még taktikai célok érdekében sem szabad tovább a helyén hagyni.
A szocialista táboron belül mindinkább fokozódott a feszültség. 1956 júniusában Németországban véres összecsapásra került sor a munkások és a rendőrség között. Akárcsak 1953-ban, most is fennállt a veszély, hogy a lázongások továbbterjednek országról országra. A szovjet vezetés beavatkozásra szánta el magát.
Július közepén Mikoján újra Budapestre érkezett. A nagykövetségen először Rákosival, Gerővel és Hegedüs Andrással találkozott, nyíltan feltette a kérdést: a jelenlegi körülmények között nem volna-e jobb, ha Rákosi Mátyás magától lemondana; így segítve elő, hogy a párt megtarthassa az irányítást, valamint szétzúzhassák az ellenzéki és ellenséges csoportosulásokat. Egy váltás esetén ki állhatna a helyére?
Ez a felvetés megdöbbentette az MDP vezetőit. Bár Rákosi többször is kacérkodott a visszavonulás gondolatával, két-három évet még mindenképp adott volna magának. Hegedüs Gerőt javasolta, de ő elhárította a jelölést. Azt hozta fel indokul, hogy ő (is) zsidó, beteg, továbbá akik Rákosival elégedetlenek, azok őt sem fogadják majd el. Rákosi is csak ideiglenes megoldásnak tartotta Gerő kijelölését.
A súlyos politikai helyzet (ha utólag belegondolunk, már alig négy hónap maradt hátra az októberi felkelés kitöréséig, a válság minden területen kiéleződött) nem tűrte volna el, hogy egy obskurus „tanuló vezetőt” állítsanak a párt élére. A „régi gárda” viszont már elfogyott, vagy mind morálisan, mind egészségileg többé nem volt hadra fogható, így elkerülhetetlenül fel kellett merülnie Kádár János nevének. Gerő sem tagadta Kádár alkalmas voltát, de megjegyezte, hogy korábbi tevékenységével kapcsolatban táplál bizonyos fenntartásokat. A jelen levő Andropov nagykövet rákérdezett, hogy pontosan mire gondol, de Gerő elzárkózott minden konkrétumtól. Rákosi hozzátette, hogy ha némi kockázattal is járna Kádár jelölése, akkor is ezt kell tenni. A „kockázat” mibenlétére ő sem adott pontosabb magyarázatot, ismételten Gerő Ernő mellett tette le a voksát, Kádárt gyengének tartotta arra, hogy irányítsa a Központi Vezetőség munkáját.
(Véleményével nem állt egyedül, Széll Jenő újságíró is ilyen szellemben nyilatkozott:
„Kádárról már régen vallottam, hogy megfizethetetlen második ember. Egy jó prímás mellett tökéletes brácsás. Neki mindig az kellett, hogy valami félreérthetetlen tekintélyre támaszkodjon… Kádár született másodhegedűs, akit a Történelem arra ítélt, hogy prímás legyen…”
Túl azon a tényen, hogy Szent Istvánon, Mátyás királyon és Kossuth Lajoson kívül a magyar történelemben aligha találunk valakit is, akinek egyedül, csak önmagára támaszkodva kellett annyi történelmi súlyú lépést meghoznia, mint Kádár Jánosnak, azt is megjegyeznénk, hogy az ország bármikor szívesen látna hasonló képességű „brácsásból lett prímásokat”. Sajnos jó, ha évszázadonként egy jelentkezik belőlük, a XXI. század még adós egy ilyen személyiséggel.)
A Politikai Bizottság július 13-i ülésén elismerte a helyzet súlyosságát, de megfelelő kibontakozást nem tudott javasolni. Mikoján további tájékozódás kedvéért másnap Kádár Jánost is felkereste, nyilvánvalóan érdekelte az oly ellentmondásos megítélésű vezető véleménye a kialakult helyzetről. Másfél órát beszélgetett vele a Cserje utcai ház kertjében. Aczél György szerint felkínálta neki a párt vezetését. Kádár nem fogadta el, azt mondta, hogy az ember ilyenre nem jelentkezhet.
Huszár könyvében részletesen és összetetten foglalkozik ezzel a beszélgetéssel. Kádár természetes szövetségesének tekintette Mikojánt, ő ahhoz az új szovjet vezetéshez tartozott, mely megkezdte a „sztálini örökség” felszámolását, többek között hozzálátott az ártatlanul elítélt kommunisták rehabilitálásához is. Ha ezt nem kezdeményezik, Magyarországon is minden maradt volna a régiben és akkor maga Kádár is aligha szabadult volna ki a Conti utcai fegyházból. Mikojánék most is folyamatos harcot vívtak a régi vonal pozíciójukat megőrzött híveivel, esetleges bukásuk a magyar viszonyok visszarendeződését is magával vonta volna.
Kádár így szokatlan nyíltsággal, de árnyaltan fogalmazta meg véleményét az aktuális gondokról. A Központi Vezetőség véleményétől eltérően nem ítélte egyértelműen ellenségnek azokat az írókat, újságírókat, politizáló értelmiségieket, akik részt vettek a Petőfi Kör hevesen bíráló hangú vitaestjein.
Kádár János Rákosi szerepéről szólva kifejtette, hogy korábban sem gyakorolt egyértelmű önkritikát a Rajk-perrel és az egész személyi kultusszal kapcsolatban és most sem alkalmazza következetesen az SZKP XX. Kongresszusának tanulságait.
„– …Félünk – mondta Kádár – hogy a helyzet megváltozása esetén Rákosi elvtárs ismét visszatér az önkényeskedés gyakorlatához”, és hozzátette, hogy állítólag máris listákat készít az alkalomadtán letartóztatandó értelmiségiekről.
Mikoján azt is megkérdezte, hogy az utóbbi időben megerősödött-e Magyarországon a szovjetellenes hangulat, erre is nyílt és egyenes választ kapott.
„…Magyarországon a nacionalizmus mindig erős volt a népben, léteztek szovjetellenes hangulatok is, de Kádár szerint ezek az utóbbi időben nem erősödtek fel.
Kádár példaként a párizsi békeszerződés előkészítése idején jelentkező nacionalista beállítottságot hozta fel, mely kapcsolatos volt Erdély sorsával, a Szlovákiában kialakult helyzettel és Bácska kérdésével. Nem kevesen úgy vélték, abban, hogy Erdélyt Magyarországtól elvéve Romániához csatolták, döntő szerepet játszott a Szovjetunió. Kádár megemlítette továbbá, hogy a nacionalizmus az értelmiség egy részénél annak következtében alakult ki, hogy a sajtóban meglehetősen sablonos módon volt megszervezve a Szovjetunió tudományos és műszaki sikereinek a propagandája, miközben a magyar tudósok és más szakemberek sikereit aláértékelték.” (Mint emlékezetes, a pesti viccek nagy része azzal a bevezetéssel indult, hogy „szovjet tudósok felfedezték…”, és máris felhangzott az első nevetés.)
Ami a saját lehetséges jövőbeni szerepvállalását illeti, Kádár válasza nem tért el a szokásostól:
„– …Ő most is kész bármilyen poszton dolgozni, amivel a párt megbízza, de az adott esetben nem biztos benne, hogy Rákosi elvtárs őszintén kívánja-e az ő előléptetését és nem nyomás alatt teszi-e. Termékeny munka nem lehetséges teljes bizalom nélkül…”
Kádár János tudhatta, hogy nem sokat veszít az elutasítással, Mikoján szava önmagában kevés, a párt irányítóinak támogatására pedig semmiképp sem számíthat. A Központi Vezetőségben továbbra is egy tucatnyi olyan politikus ült, akik alig öt évvel korábban még szótlanul vették tudomásul, sőt támogatták az ő letartóztatását, Révai Józseftől Hegedüs Andráson át Apró Antalig és Rónai Sándorig és így tovább. Ők nem csak az esetleges bosszútól tartottak, de feltételezhették, hogy Kádár irányító szerephez jutva véget vet mindenféle személyes hatalmaskodásnak. A fejlemények őt igazolták, a még korábban őt javasló Gerő Ernő is kihátrált mögüle.
A Központi Vezetőség végül is elfogadta Rákosi lemondását, de nem a súlyos politikai-emberi bűneit tekintette oknak, hanem a megromlott egészségi állapotát. Helyébe a folyamatosság jegyében Gerő Ernőt választották. Kádár Jánost szívük szerint mellőzték volna, de mind a párton belül, mind a munkások között, mind a szovjet vezetés részéről olyan mérvű rokonszenvet élvezett, hogy meg sem kísérelték ezt a trükköt. Legalább a minimumát meg kellett adni annak, ami neki járt. Kádár bekerült a Politikai Bizottságba, és a Központi Bizottság titkári tisztségébe is kooptálták. Ezt a döntést Hegedüs András jelentette be. „Szándékolt volt-e vagy elbizonytalanodását tükrözte az őt nem jellemző fakó beszéd” – értelmezte Huszár a következő mondatait:
„Kádár elvtárs a felszabadulás előtti években egyik vezetője volt az illegális pártnak. A felszabadulás utáni években szinte a párt legszűkebb vezetésében foglalt helyet, egészen 1951-ig, amikor őt a Központi Vezetésből alaptalanul és igaztalanul kizárták, kizártuk [nicsak, nicsak! – M. Gy.] és alaptalanul és igaztalanul bűnvádi eljárás folyt le…”
A szóban forgó Hegedüs András az újabb kori magyar történelem legkritikusabb figurái közé tartozott. Már 23 éves korában, 1945-ben a Magyar Dolgozó Ifjúság Szövetségének országos titkára, tagja az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek, 1951-ben miniszter, két évvel később miniszterelnök-helyettes. 1955-ben miniszterelnökké nevezik ki, ebben a minőségben ő írja alá a Varsói Szerződést, a szocialista országok katonai együttműködését rögzítő kontraktust. 1956 októberében a Szovjetunióba menekül, Kádár János később, már miniszterelnökként néhány évre Moszkvában „felejti”. Hazatérve Hegedüs szociológusként dolgozik tovább, politikailag ha nem is éppen 180 fokos, de jelentős fordulatot hajt végre, egy pártellenes blokk szerveződik körülötte. 1973-ban radikális ellenzéki nézetei miatt elbocsátják a munkahelyéről és kizárják az MSZMP-ből. Később a rendszerváltó értelmiség zászlóvivői közé sorolták be. Ezen az 1956. júliusi ülésen is csak fogcsikorgatva, jobb meggyőződése ellenére ejthetett néhány elismerő szót Kádár Jánosról.
Gerő Ernő megválasztása a párt első emberének jelezte, hogy a Központi Vezetőség valójában a régi nyomvonalon kíván haladni, erre vallott, hogy bekerült a testületbe a korábban eltávolított Farkas Mihály is. Kádár megújító törekvéseiben alig néhány emberre számíthatott.
Felmerülhet a kérdés, hogy vajon megváltoztatta volna-e az események alakulását, ha ezen a júliusi tanácskozáson valamilyen csoda folytán Kádárt emelik első titkári tisztségbe. Általánosságban szólva a múltat elemezgethetjük, de nem vitatkozhatunk vele, Engels szavai szerint: „ami megtörtént, az igazolta létét”. Lehetséges, hogy Kádár János a Párt „vonatának” feltételezett vezetőjeként lelassíthatta volna a szakadék felé robogó szerelvény iramát, de semmiképp sem állíthatta volna meg a zuhanásában. Az első emberként való színre lépése még bizonyos hátránnyal is járt volna: 1956 novemberében még kevesebb bizalommal fogadták volna őt.
Kádár a továbbiakban sem élvezte a pártvezetés bizalmát, fenntartásaikban addig mentek, hogy telefonját lehallgatták, a levelezését ellenőrizték.
Túl sok támogatásra a pártot megújító, úgynevezett reformerők részéről sem számíthatott. Elindult a csúcsforgalom a „damaszkuszi úton”, mind több egykori Saulus kívánt Paulussá válni és eljutni az üdvösséghez. A menet élén Rákosi Mátyás egykori író-újságíró „lieblingjei” haladtak. Olyanok, mint Méray Tibor, aki már 29 éves korában Kossuth-díjat kapott nem utolsósorban azért, mert a Szabad Nép kiküldött tudósítójaként ő találta ki azt a koholmányt, hogy az amerikai katonák baktériumbombákat vetettek be a hős észak-koreai hadsereg elleni háborúban. Méltó partnerének számított Aczél Tamás, a párt kiadóhivatalának vezetője, ő a Kossuth-díj mellé a Sztálin-díjat is megkapta. Nem maradt el tőlük a moszkvai emigráns Háy Gyula sem, aki visszaélve tehetségével egy alázattól csöpögő egyfelvonásos színdarabbal ünnepelte meg Rákosi Mátyás hatvanadik születésnapját, Zelk Zoltán, a Vörös Hadseregnek címzett „Hűség és hála éneke” szerzője, Tardos Tibor, aki egy bányász balesetről szóló film forgatókönyvében úgy mutatta be Rákosit, mint aki egész éjszaka dolgozik azon, miképp kellene kimenteni a mélységben rekedteket. Ők most számtalan társukkal Nagy Imre táborában, a Petőfi Körben gyülekeztek, olyan valóban nagy egyéniségek háta mögé húzódva, mint Illyés Gyula vagy Kodály Zoltán. Kádár Jánosért nem rajongtak, ő sem rokonszenvezett velük.
„…Az írók azt hiszik, hogy a júliusi változást (Rákosi bukását) ők csinálták. Hát vegyék végre tudomásul, hogy ezt a változást a párt Központi Vezetősége hajtotta végre, az egyszerű tagok, a munkások, a parasztok. Az írók olyanok, mint az a légy, amelyik rászáll a kocsirúdra, és azt hiszi, hogy ő húzza a kocsit…”
Egy küldöttség felkereste Kádárt, hogy segítse a „polgári sajtószabadság” engedélyezését Magyarországon, de ő nem támogatta ezt a kezdeményezést. Sokan a szemére vetették, hogy csalódtak benne.
Mind erőteljesebben vetődött fel a szándék, hogy Rajk Lászlót és kivégzett társait végre méltó módon el kell temetni. Gerő Ernő és Hegedüs András hallani sem akart erről az aktusról. Kádár még az angyalföldi pártbizottságon dolgozott, amikor Rajk felesége felkereste.
„…Nagyon rossz állapotban volt – emlékszik vissza Kádár János –, gyötörte a börtönben szerzett reuma, nem volt rendes állása, se lakása, nem tudta, mi lett a kisfiával. Én segítettem felkutatni a gyereket és visszaadni a nevét is.
– Fennmaradt a kapcsolat később is? – kérdezte a riporter.
– 1956 októberéig, Rajk László temetéséig, később azonban elsodortak minket az események. A temetés előkészítésében, mondhatnám, kierőszakolásában nekem is részem volt… A Politikai Bizottság ülésén kikényszerítettük a temetés dátumát, október hatodikát.
– Szándékosan választották az aradi vértanúk napját?
– Nem emlékszem, hogy akkor erre bárki is gondolt volna…”
Rajk Júlia azt szerette volna, ha a gödöllői országút árkából kiásott csontokat a Parlament előtt ravatalozzák fel és a gyászmenet járja be Budapestet, ezt Gerőék meg tudták akadályozni, de magát a temetést nem. Csak annyit tehettek, hogy a Kossuth Mauzóleum mögött ávéhás csapatokat sorakoztattak fel bevetésre készen.
Ezt az eseményt nem láttam, október 6-án vidéken jártam, csak a rádióközvetítésből és későbbi elbeszélésből ismerem a történteket. Egy elviselhetetlenül patetikus riporter, Ember György beszélt a mikrofonban, a nemzet élő lelkiismeretének szerepében próbált tetszelegni.
A koporsó mellett végig ott állt fiával Rajk Júlia, a díszőrség tagjai ötpercenként váltották egymást. A ravatalnál beszédet mondott egy hetven év körüli szemüveges férfi, a spanyol polgárháború egykori katonája, majd későbbi moszkvai nagykövet, Münnich Ferenc. Emlékezett Apró Antal is, akit egy újságíró „Rákosi egyik leghűségesebb emberének” minősített, a „Politikai Bizottság örökös tagjának”, aki annak idején elfogadta a Rajk László halálos ítéletét bejelentő közleményt, aztán a rehabilitálását, később Nagy Imre táborába sodródott, majd az ő bukásához is hozzájárult.
Az összegyűlt gyászoló tömeg bizalmatlanul hallgatta a szónokokat, sőt a különféle csoportok egymást is gyanakodva fürkészhették. Érzelmeikben csak annyi volt a közös, hogy egyikük sem hitt a kedvező változásokat bejelentő ígéreteknek – politikai felfogásuk egyébként széles skálán oszlott meg. Az esőben ott álltak az illegális munkásmozgalmak régi harcosai, többnyire egykori szociáldemokraták, akiket Rajk László hatalma csúcsán kíméletlenül vegzált, az anekdota szerint egyikük meg is jegyezte:
– Szegény Laci, ha élne, de közénk lövetne most is!
Különös találkozásokra is sor került. A felszabadulás után letartóztatott, a büntetésüket már letöltött nyilasok és más szélsőjobboldali felfogású emberek közül sokan megjelentek, mintegy ünnepelni, és a tömegben összetalálkoztak a kommunista politikai foglyokkal, akik ugyancsak megjárták a börtönt. Egymásra vetett pillantásaik kevés jövőbeni békességet ígértek. Késő délután a pesti utcákon már kisebb tüntetések zajlottak le, de a rendőrség szétoszlatta ezeket.
Kádár János sem jelent meg a temetésen, hivatalos küldetésben külföldön járt. Azt persze kár latolgatnunk, hogy eljött volna-e azok koporsójához, akiknek bűnösségét valaha elhitte, és halálukban, bevallottan, neki is része volt.
Az MDP Politikai Bizottsága Gerő Ernőt, az első titkárt delegálta a Kínai Kommunista Párt kongresszusára, és társként a rangban őt követő vezetőt, Kádár Jánost jelölte ki társának. A távol-keleti küldetés épp egybeesett az újratemetés időpontjával.
Kádár október 8-án visszatért ugyan Budapestre, de hamarosan újra elutazott Belgrádba, hogy a Gerő vezette küldöttség tagjaként a Jugoszláv Kommunisták Szövetségével tárgyaljon. Tito nem felejtette el azokat a sérelmeket, melyek rendszerét és személyét érték magyar részről, a delegáció fogadását Rankovicsra bízta, és a hivatalos megbeszélések tervezett időtartamát is lerövidítette.
A magyar pártküldöttség október 16-án már hazautazhatott volna, de ehelyett országjáró körútra indult, szinte az egész Jugoszláviát megnézték. Kádár életében most először jutott el szülővárosába, Fiumébe, látta a kórházat, ahol anyja megszülte, a laktanyát, ahol az apja szolgált, de a szemtanúk szerint egyetlen szóval vagy gesztussal sem árulta el az érzelmeit.
Két legmagasabb rangú vezetője távollétében a párt Politikai Bizottsága csak látszatintézkedéseket hozott. Huszár idézi az egyik, október 20-án hozott határozatukat:
„A különböző lapokban az elkövetkező napokban olyan cikkeket kell lehozni, melyek nyugalomra, rendre mozgósítanak…” Ez aligha volt hatékonyabb annál a vasvillánál, melyet a középkorban a pestisjárványok közeledtekor szoktak kirakni a falvak végébe.
A politikailag talán leghatékonyabb réteg, Kádár János börtönből szabadult kommunista vezetőtársai (Losonczy, Donáth, Újhelyi és mások) Nagy Imre köré csoportosultak, és mind keményebb hangon vetették fel Rákosi leváltásának, sőt felelősségre vonásának gondolatát. Kádár János nem követte a példájukat, nem rajongott különösebben Nagy Imréért, bár elismerte képességeit:
„…Nagy Imrét rendes, tisztességes embernek, művelt, okos kommunistának ismertem meg. Felnéztem rá, ha a magatartását nem is mindig értettem… 1956-ban azonban kiderült, hogy gyenge akaratú, könnyen befolyásolható ember, akit a környezete és az események magukkal sodortak…”
Nem tételezhetjük fel azonban, hogy Kádár János elfelejtette volna neki, hogy 1951-es elítélésekor egy szót sem szólt mellette. Nyers Rezső úgy emlékezik, hogy a Központi Vezetőség ülése előtt Kádár belátogatott Nagy Imréhez, aki az ügyben érintett osztályvezetőként félrevezette őt az ellene felhozandó vádak súlyosságát illetőleg.
Losonczy és Vásárhelyi 1954-ben összehozott egy találkozót közöttük, de „Kádár elzárkózott minden olyan kapcsolattól, amelyik nem volt teljesen hivatalos és szabályszerű pártkapcsolat, és még a politikai vitákba sem volt hajlandó belemerülni…” – írja Huszár Tibor. Az egész beszélgetés egy óra hosszat se tartott, de nyilvánvalóvá vált: Kádár nem kíván átállni a reformerek táborába.
A higgadt és célszerűen gondolkodó Kádár Jánost most sem érzelmi okok vezették állásfoglalásában. Úgy ítélte meg: Nagy Imre tevékenysége rombolja az MDP tekintélyét. Visszamenőleg azt sem helyeselte, hogy 1953-ban az új programot nem a párt Központi Vezetősége jelentette be, hanem a miniszterelnök, mert ezáltal olyan benyomás keletkezhetett az emberekben, mintha a kormány diktálna a pártnak, holott a helyzet épp ellenkezőleg állt.
Kádár később nem tiltakozott, mikor az időközben újra kizárt Nagy Imrét ismét visszavették a pártba, elutasította azonban Nagy Imre sértődött nyilatkozatát egy, a Társadalmi Szemlében megjelent, a személyét érintő írás miatt. A miniszterelnök azt követelte, hogy a cikkről az SZKP elnökségét is tájékoztassák, ezt Kádár teljesen komolytalannak nevezte, mert az eset az MDP belső ügyének számít.
(Ami Nagy Imrének a szovjet vezetéssel kapcsolatos felvetését illeti, nem ment véletlen számba. Anasztáz Mikoján Budapesten járt, s a szovjet nagykövetségen találkozott Nagy Imrével, megnyugtatta, hogy a dolgok hamarosan rendeződnek majd. A szovjet vezetés ezúttal már másodszor interveniált Nagy Imre érdekében. Először 1953 nyarán, amikor Moszkvában… Lavrentyij Berija [a KGB-főnökből lett belügyminiszter] azt javasolta, hogy Rákosi mondjon le a miniszterelnöki posztról, és a tisztséget Nagy Imre töltse be – jegyzi fel Kanyó András. Nagy Imre életútjának elemzésekor ez a vonal általában kevés szót kap.)
Kádár Rákosi Mátyásról sem táplált illúziókat magában. Aczél György, aki szintén megjárta Rákosi börtöneit, egyszer megkérdezte: véleménye szerint a főtitkár tudott-e arról, ami velük történt. Kádár János csak vállat vont:
– Hogy tudott-e? Hiszen ő csinálta.
Kádár azonban továbbra sem csatlakozott a Rákosi ellen indított mozgalomhoz:
„…Én nem akartam bosszút állni, mert már akkor is az volt a véleményem, s ezt meg is mondtam. A bosszúállás újabb bosszút szül, se vége, se hossza nem lesz…”
Határozottan elutasította egykori munkatársát, a Nagy Imre-csoporthoz csatlakozott Széll Jenőt is, mikor próbálta meggyőzni őt:
– A te kezedben van az a kulcs, amivel Rákosit meg lehet buktatni!
Kádár állítólag azt felelte:
– „Nem szabad Rákosit megingatni.
– Meg van az már ingatva.
– Igen, éppen az a baj, mert a proli ragaszkodik Rákosihoz, a prolinak Rákosi szent. Mi tudjuk, hogy Rákosinak eltört a lába”.
A hasonlatot Kádár a fociból vette. Az MTK-nak volt egyszer egy híres focistája, a szőke Kalmár, akinek az osztrák–magyar válogatott meccsen eltörték a lábát. Hónapokig beteg volt, aztán megint tréningbe állt, megszerezte a megfelelő kondíciót, de újra futballozni már nem tudott, mert a lábtörés emléke kísértette.
– Látod, Rákosi is úgy van, mint a szőke Kalmár, eltört a lába és már nem tud futballozni, de az ellenfél még mindig tart tőle.
– Mi tehát a teendő?
– Az a teendő, hogy mi valamennyien, akik a pályán vagyunk, úgy futballozzunk, mintha Rákosi lenne az igazi csapatkapitány…”
Kádár még az olyan gesztusokat sem helyeselte, hogy a Rákosit ábrázoló fotókat eltávolítsák a közintézmények faláról, nevét levegyék az üzemekről, mezőgazdasági termelőszövetkezetekről.
A külső szemlélőben felmerülhet a gondolat, hogy talán szándékosan engedett időt és hagyott módot, hogy a főtitkár újabb és újabb baklövéseivel lejárassa magát, de ez a feltevés elesik, ha számításba vesszük Kádár személyiségét. A lejáratás nemcsak Rákosinak, hanem az egész országnak is súlyos veszteséget okozott volna, és ehhez Kádár sohasem járult volna hozzá.
Már többször is említettük, a fiatal Kádár eszményítette a megtörhetetlen forradalmár hírében álló Rákosit, de ő is, mint minden igazán tehetséges ember, úgy fejlődött, hogy sorra kinőtte a példaképeit. Az iránta táplált illúzióit elveszítette, de egy ideig még hasznosnak ítélte jelenlétét a magyar közéletben. Kádár János csak 1956 februárját követően, a szovjet kommunista párt Sztálint leleplező XX. Kongresszusa után bizonyosodott meg arról, hogy Rákosit még taktikai célok érdekében sem szabad tovább a helyén hagyni.
A szocialista táboron belül mindinkább fokozódott a feszültség. 1956 júniusában Németországban véres összecsapásra került sor a munkások és a rendőrség között. Akárcsak 1953-ban, most is fennállt a veszély, hogy a lázongások továbbterjednek országról országra. A szovjet vezetés beavatkozásra szánta el magát.
Július közepén Mikoján újra Budapestre érkezett. A nagykövetségen először Rákosival, Gerővel és Hegedüs Andrással találkozott, nyíltan feltette a kérdést: a jelenlegi körülmények között nem volna-e jobb, ha Rákosi Mátyás magától lemondana; így segítve elő, hogy a párt megtarthassa az irányítást, valamint szétzúzhassák az ellenzéki és ellenséges csoportosulásokat. Egy váltás esetén ki állhatna a helyére?
Ez a felvetés megdöbbentette az MDP vezetőit. Bár Rákosi többször is kacérkodott a visszavonulás gondolatával, két-három évet még mindenképp adott volna magának. Hegedüs Gerőt javasolta, de ő elhárította a jelölést. Azt hozta fel indokul, hogy ő (is) zsidó, beteg, továbbá akik Rákosival elégedetlenek, azok őt sem fogadják majd el. Rákosi is csak ideiglenes megoldásnak tartotta Gerő kijelölését.
A súlyos politikai helyzet (ha utólag belegondolunk, már alig négy hónap maradt hátra az októberi felkelés kitöréséig, a válság minden területen kiéleződött) nem tűrte volna el, hogy egy obskurus „tanuló vezetőt” állítsanak a párt élére. A „régi gárda” viszont már elfogyott, vagy mind morálisan, mind egészségileg többé nem volt hadra fogható, így elkerülhetetlenül fel kellett merülnie Kádár János nevének. Gerő sem tagadta Kádár alkalmas voltát, de megjegyezte, hogy korábbi tevékenységével kapcsolatban táplál bizonyos fenntartásokat. A jelen levő Andropov nagykövet rákérdezett, hogy pontosan mire gondol, de Gerő elzárkózott minden konkrétumtól. Rákosi hozzátette, hogy ha némi kockázattal is járna Kádár jelölése, akkor is ezt kell tenni. A „kockázat” mibenlétére ő sem adott pontosabb magyarázatot, ismételten Gerő Ernő mellett tette le a voksát, Kádárt gyengének tartotta arra, hogy irányítsa a Központi Vezetőség munkáját.
(Véleményével nem állt egyedül, Széll Jenő újságíró is ilyen szellemben nyilatkozott:
„Kádárról már régen vallottam, hogy megfizethetetlen második ember. Egy jó prímás mellett tökéletes brácsás. Neki mindig az kellett, hogy valami félreérthetetlen tekintélyre támaszkodjon… Kádár született másodhegedűs, akit a Történelem arra ítélt, hogy prímás legyen…”
Túl azon a tényen, hogy Szent Istvánon, Mátyás királyon és Kossuth Lajoson kívül a magyar történelemben aligha találunk valakit is, akinek egyedül, csak önmagára támaszkodva kellett annyi történelmi súlyú lépést meghoznia, mint Kádár Jánosnak, azt is megjegyeznénk, hogy az ország bármikor szívesen látna hasonló képességű „brácsásból lett prímásokat”. Sajnos jó, ha évszázadonként egy jelentkezik belőlük, a XXI. század még adós egy ilyen személyiséggel.)
A Politikai Bizottság július 13-i ülésén elismerte a helyzet súlyosságát, de megfelelő kibontakozást nem tudott javasolni. Mikoján további tájékozódás kedvéért másnap Kádár Jánost is felkereste, nyilvánvalóan érdekelte az oly ellentmondásos megítélésű vezető véleménye a kialakult helyzetről. Másfél órát beszélgetett vele a Cserje utcai ház kertjében. Aczél György szerint felkínálta neki a párt vezetését. Kádár nem fogadta el, azt mondta, hogy az ember ilyenre nem jelentkezhet.
Huszár könyvében részletesen és összetetten foglalkozik ezzel a beszélgetéssel. Kádár természetes szövetségesének tekintette Mikojánt, ő ahhoz az új szovjet vezetéshez tartozott, mely megkezdte a „sztálini örökség” felszámolását, többek között hozzálátott az ártatlanul elítélt kommunisták rehabilitálásához is. Ha ezt nem kezdeményezik, Magyarországon is minden maradt volna a régiben és akkor maga Kádár is aligha szabadult volna ki a Conti utcai fegyházból. Mikojánék most is folyamatos harcot vívtak a régi vonal pozíciójukat megőrzött híveivel, esetleges bukásuk a magyar viszonyok visszarendeződését is magával vonta volna.
Kádár így szokatlan nyíltsággal, de árnyaltan fogalmazta meg véleményét az aktuális gondokról. A Központi Vezetőség véleményétől eltérően nem ítélte egyértelműen ellenségnek azokat az írókat, újságírókat, politizáló értelmiségieket, akik részt vettek a Petőfi Kör hevesen bíráló hangú vitaestjein.
Kádár János Rákosi szerepéről szólva kifejtette, hogy korábban sem gyakorolt egyértelmű önkritikát a Rajk-perrel és az egész személyi kultusszal kapcsolatban és most sem alkalmazza következetesen az SZKP XX. Kongresszusának tanulságait.
„– …Félünk – mondta Kádár – hogy a helyzet megváltozása esetén Rákosi elvtárs ismét visszatér az önkényeskedés gyakorlatához”, és hozzátette, hogy állítólag máris listákat készít az alkalomadtán letartóztatandó értelmiségiekről.
Mikoján azt is megkérdezte, hogy az utóbbi időben megerősödött-e Magyarországon a szovjetellenes hangulat, erre is nyílt és egyenes választ kapott.
„…Magyarországon a nacionalizmus mindig erős volt a népben, léteztek szovjetellenes hangulatok is, de Kádár szerint ezek az utóbbi időben nem erősödtek fel.
Kádár példaként a párizsi békeszerződés előkészítése idején jelentkező nacionalista beállítottságot hozta fel, mely kapcsolatos volt Erdély sorsával, a Szlovákiában kialakult helyzettel és Bácska kérdésével. Nem kevesen úgy vélték, abban, hogy Erdélyt Magyarországtól elvéve Romániához csatolták, döntő szerepet játszott a Szovjetunió. Kádár megemlítette továbbá, hogy a nacionalizmus az értelmiség egy részénél annak következtében alakult ki, hogy a sajtóban meglehetősen sablonos módon volt megszervezve a Szovjetunió tudományos és műszaki sikereinek a propagandája, miközben a magyar tudósok és más szakemberek sikereit aláértékelték.” (Mint emlékezetes, a pesti viccek nagy része azzal a bevezetéssel indult, hogy „szovjet tudósok felfedezték…”, és máris felhangzott az első nevetés.)
Ami a saját lehetséges jövőbeni szerepvállalását illeti, Kádár válasza nem tért el a szokásostól:
„– …Ő most is kész bármilyen poszton dolgozni, amivel a párt megbízza, de az adott esetben nem biztos benne, hogy Rákosi elvtárs őszintén kívánja-e az ő előléptetését és nem nyomás alatt teszi-e. Termékeny munka nem lehetséges teljes bizalom nélkül…”
Kádár János tudhatta, hogy nem sokat veszít az elutasítással, Mikoján szava önmagában kevés, a párt irányítóinak támogatására pedig semmiképp sem számíthat. A Központi Vezetőségben továbbra is egy tucatnyi olyan politikus ült, akik alig öt évvel korábban még szótlanul vették tudomásul, sőt támogatták az ő letartóztatását, Révai Józseftől Hegedüs Andráson át Apró Antalig és Rónai Sándorig és így tovább. Ők nem csak az esetleges bosszútól tartottak, de feltételezhették, hogy Kádár irányító szerephez jutva véget vet mindenféle személyes hatalmaskodásnak. A fejlemények őt igazolták, a még korábban őt javasló Gerő Ernő is kihátrált mögüle.
A Központi Vezetőség végül is elfogadta Rákosi lemondását, de nem a súlyos politikai-emberi bűneit tekintette oknak, hanem a megromlott egészségi állapotát. Helyébe a folyamatosság jegyében Gerő Ernőt választották. Kádár Jánost szívük szerint mellőzték volna, de mind a párton belül, mind a munkások között, mind a szovjet vezetés részéről olyan mérvű rokonszenvet élvezett, hogy meg sem kísérelték ezt a trükköt. Legalább a minimumát meg kellett adni annak, ami neki járt. Kádár bekerült a Politikai Bizottságba, és a Központi Bizottság titkári tisztségébe is kooptálták. Ezt a döntést Hegedüs András jelentette be. „Szándékolt volt-e vagy elbizonytalanodását tükrözte az őt nem jellemző fakó beszéd” – értelmezte Huszár a következő mondatait:
„Kádár elvtárs a felszabadulás előtti években egyik vezetője volt az illegális pártnak. A felszabadulás utáni években szinte a párt legszűkebb vezetésében foglalt helyet, egészen 1951-ig, amikor őt a Központi Vezetésből alaptalanul és igaztalanul kizárták, kizártuk [nicsak, nicsak! – M. Gy.] és alaptalanul és igaztalanul bűnvádi eljárás folyt le…”
A szóban forgó Hegedüs András az újabb kori magyar történelem legkritikusabb figurái közé tartozott. Már 23 éves korában, 1945-ben a Magyar Dolgozó Ifjúság Szövetségének országos titkára, tagja az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek, 1951-ben miniszter, két évvel később miniszterelnök-helyettes. 1955-ben miniszterelnökké nevezik ki, ebben a minőségben ő írja alá a Varsói Szerződést, a szocialista országok katonai együttműködését rögzítő kontraktust. 1956 októberében a Szovjetunióba menekül, Kádár János később, már miniszterelnökként néhány évre Moszkvában „felejti”. Hazatérve Hegedüs szociológusként dolgozik tovább, politikailag ha nem is éppen 180 fokos, de jelentős fordulatot hajt végre, egy pártellenes blokk szerveződik körülötte. 1973-ban radikális ellenzéki nézetei miatt elbocsátják a munkahelyéről és kizárják az MSZMP-ből. Később a rendszerváltó értelmiség zászlóvivői közé sorolták be. Ezen az 1956. júliusi ülésen is csak fogcsikorgatva, jobb meggyőződése ellenére ejthetett néhány elismerő szót Kádár Jánosról.
Gerő Ernő megválasztása a párt első emberének jelezte, hogy a Központi Vezetőség valójában a régi nyomvonalon kíván haladni, erre vallott, hogy bekerült a testületbe a korábban eltávolított Farkas Mihály is. Kádár megújító törekvéseiben alig néhány emberre számíthatott.
Felmerülhet a kérdés, hogy vajon megváltoztatta volna-e az események alakulását, ha ezen a júliusi tanácskozáson valamilyen csoda folytán Kádárt emelik első titkári tisztségbe. Általánosságban szólva a múltat elemezgethetjük, de nem vitatkozhatunk vele, Engels szavai szerint: „ami megtörtént, az igazolta létét”. Lehetséges, hogy Kádár János a Párt „vonatának” feltételezett vezetőjeként lelassíthatta volna a szakadék felé robogó szerelvény iramát, de semmiképp sem állíthatta volna meg a zuhanásában. Az első emberként való színre lépése még bizonyos hátránnyal is járt volna: 1956 novemberében még kevesebb bizalommal fogadták volna őt.
Kádár a továbbiakban sem élvezte a pártvezetés bizalmát, fenntartásaikban addig mentek, hogy telefonját lehallgatták, a levelezését ellenőrizték.
Túl sok támogatásra a pártot megújító, úgynevezett reformerők részéről sem számíthatott. Elindult a csúcsforgalom a „damaszkuszi úton”, mind több egykori Saulus kívánt Paulussá válni és eljutni az üdvösséghez. A menet élén Rákosi Mátyás egykori író-újságíró „lieblingjei” haladtak. Olyanok, mint Méray Tibor, aki már 29 éves korában Kossuth-díjat kapott nem utolsósorban azért, mert a Szabad Nép kiküldött tudósítójaként ő találta ki azt a koholmányt, hogy az amerikai katonák baktériumbombákat vetettek be a hős észak-koreai hadsereg elleni háborúban. Méltó partnerének számított Aczél Tamás, a párt kiadóhivatalának vezetője, ő a Kossuth-díj mellé a Sztálin-díjat is megkapta. Nem maradt el tőlük a moszkvai emigráns Háy Gyula sem, aki visszaélve tehetségével egy alázattól csöpögő egyfelvonásos színdarabbal ünnepelte meg Rákosi Mátyás hatvanadik születésnapját, Zelk Zoltán, a Vörös Hadseregnek címzett „Hűség és hála éneke” szerzője, Tardos Tibor, aki egy bányász balesetről szóló film forgatókönyvében úgy mutatta be Rákosit, mint aki egész éjszaka dolgozik azon, miképp kellene kimenteni a mélységben rekedteket. Ők most számtalan társukkal Nagy Imre táborában, a Petőfi Körben gyülekeztek, olyan valóban nagy egyéniségek háta mögé húzódva, mint Illyés Gyula vagy Kodály Zoltán. Kádár Jánosért nem rajongtak, ő sem rokonszenvezett velük.
„…Az írók azt hiszik, hogy a júliusi változást (Rákosi bukását) ők csinálták. Hát vegyék végre tudomásul, hogy ezt a változást a párt Központi Vezetősége hajtotta végre, az egyszerű tagok, a munkások, a parasztok. Az írók olyanok, mint az a légy, amelyik rászáll a kocsirúdra, és azt hiszi, hogy ő húzza a kocsit…”
Egy küldöttség felkereste Kádárt, hogy segítse a „polgári sajtószabadság” engedélyezését Magyarországon, de ő nem támogatta ezt a kezdeményezést. Sokan a szemére vetették, hogy csalódtak benne.
Mind erőteljesebben vetődött fel a szándék, hogy Rajk Lászlót és kivégzett társait végre méltó módon el kell temetni. Gerő Ernő és Hegedüs András hallani sem akart erről az aktusról. Kádár még az angyalföldi pártbizottságon dolgozott, amikor Rajk felesége felkereste.
„…Nagyon rossz állapotban volt – emlékszik vissza Kádár János –, gyötörte a börtönben szerzett reuma, nem volt rendes állása, se lakása, nem tudta, mi lett a kisfiával. Én segítettem felkutatni a gyereket és visszaadni a nevét is.
– Fennmaradt a kapcsolat később is? – kérdezte a riporter.
– 1956 októberéig, Rajk László temetéséig, később azonban elsodortak minket az események. A temetés előkészítésében, mondhatnám, kierőszakolásában nekem is részem volt… A Politikai Bizottság ülésén kikényszerítettük a temetés dátumát, október hatodikát.
– Szándékosan választották az aradi vértanúk napját?
– Nem emlékszem, hogy akkor erre bárki is gondolt volna…”
Rajk Júlia azt szerette volna, ha a gödöllői országút árkából kiásott csontokat a Parlament előtt ravatalozzák fel és a gyászmenet járja be Budapestet, ezt Gerőék meg tudták akadályozni, de magát a temetést nem. Csak annyit tehettek, hogy a Kossuth Mauzóleum mögött ávéhás csapatokat sorakoztattak fel bevetésre készen.
Ezt az eseményt nem láttam, október 6-án vidéken jártam, csak a rádióközvetítésből és későbbi elbeszélésből ismerem a történteket. Egy elviselhetetlenül patetikus riporter, Ember György beszélt a mikrofonban, a nemzet élő lelkiismeretének szerepében próbált tetszelegni.
A koporsó mellett végig ott állt fiával Rajk Júlia, a díszőrség tagjai ötpercenként váltották egymást. A ravatalnál beszédet mondott egy hetven év körüli szemüveges férfi, a spanyol polgárháború egykori katonája, majd későbbi moszkvai nagykövet, Münnich Ferenc. Emlékezett Apró Antal is, akit egy újságíró „Rákosi egyik leghűségesebb emberének” minősített, a „Politikai Bizottság örökös tagjának”, aki annak idején elfogadta a Rajk László halálos ítéletét bejelentő közleményt, aztán a rehabilitálását, később Nagy Imre táborába sodródott, majd az ő bukásához is hozzájárult.
Az összegyűlt gyászoló tömeg bizalmatlanul hallgatta a szónokokat, sőt a különféle csoportok egymást is gyanakodva fürkészhették. Érzelmeikben csak annyi volt a közös, hogy egyikük sem hitt a kedvező változásokat bejelentő ígéreteknek – politikai felfogásuk egyébként széles skálán oszlott meg. Az esőben ott álltak az illegális munkásmozgalmak régi harcosai, többnyire egykori szociáldemokraták, akiket Rajk László hatalma csúcsán kíméletlenül vegzált, az anekdota szerint egyikük meg is jegyezte:
– Szegény Laci, ha élne, de közénk lövetne most is!
Különös találkozásokra is sor került. A felszabadulás után letartóztatott, a büntetésüket már letöltött nyilasok és más szélsőjobboldali felfogású emberek közül sokan megjelentek, mintegy ünnepelni, és a tömegben összetalálkoztak a kommunista politikai foglyokkal, akik ugyancsak megjárták a börtönt. Egymásra vetett pillantásaik kevés jövőbeni békességet ígértek. Késő délután a pesti utcákon már kisebb tüntetések zajlottak le, de a rendőrség szétoszlatta ezeket.
Kádár János sem jelent meg a temetésen, hivatalos küldetésben külföldön járt. Azt persze kár latolgatnunk, hogy eljött volna-e azok koporsójához, akiknek bűnösségét valaha elhitte, és halálukban, bevallottan, neki is része volt.
Az MDP Politikai Bizottsága Gerő Ernőt, az első titkárt delegálta a Kínai Kommunista Párt kongresszusára, és társként a rangban őt követő vezetőt, Kádár Jánost jelölte ki társának. A távol-keleti küldetés épp egybeesett az újratemetés időpontjával.
Kádár október 8-án visszatért ugyan Budapestre, de hamarosan újra elutazott Belgrádba, hogy a Gerő vezette küldöttség tagjaként a Jugoszláv Kommunisták Szövetségével tárgyaljon. Tito nem felejtette el azokat a sérelmeket, melyek rendszerét és személyét érték magyar részről, a delegáció fogadását Rankovicsra bízta, és a hivatalos megbeszélések tervezett időtartamát is lerövidítette.
A magyar pártküldöttség október 16-án már hazautazhatott volna, de ehelyett országjáró körútra indult, szinte az egész Jugoszláviát megnézték. Kádár életében most először jutott el szülővárosába, Fiumébe, látta a kórházat, ahol anyja megszülte, a laktanyát, ahol az apja szolgált, de a szemtanúk szerint egyetlen szóval vagy gesztussal sem árulta el az érzelmeit.
Két legmagasabb rangú vezetője távollétében a párt Politikai Bizottsága csak látszatintézkedéseket hozott. Huszár idézi az egyik, október 20-án hozott határozatukat:
„A különböző lapokban az elkövetkező napokban olyan cikkeket kell lehozni, melyek nyugalomra, rendre mozgósítanak…” Ez aligha volt hatékonyabb annál a vasvillánál, melyet a középkorban a pestisjárványok közeledtekor szoktak kirakni a falvak végébe.
Moldova György: Kádár János (2006) 33/7. Berija: Soha nem engedjük, hogy ön, Rákosi, zsidó király legyen Magyarországon
Valakitől azt hallottam, hogy ha egy politikus hosszabb időt töltött börtönbe zárva – akár ártatlanul is –, azt szabadulása után nem volna szabad olyan hatalmi pozícióba helyezni, ahol az ország sorsát meghatározó döntéseket kell hoznia. A korlátozások, a kiesés a nép és a nemzet mindennapjaiból ugyanis szükségszerűen olyan torzulásokat hoznak benne létre, melyek sokáig, esetleg soha többé nem teszik képessé a helyzet elfogulatlan megítélésére, sőt, felkelti benne a vágyat, hogy kiélhesse személyes bosszúját. Az újabb kori kommunista mozgalom történeténél maradva leggyakrabban Rákosi Mátyást és Gomulkát, a lengyel pártvezért szokták felhozni, mint kegyetlen megtorló személyiséget.
Kádár János két rendszer börtöneiben összesen hat évig raboskodott, hosszú ideig a halál közvetlen fenyegetésében. Számára egyformán lélektani feladatot jelentett elviselni a börtönlétet, majd kihozni magából annak a nyomait – fizikailag és mentálisan egyaránt.
Az idővel egyre súlyosbodó tüdőtágulást szedett össze, autóban utazva mindig a jobb hátsó ülésen foglalt helyet, és kissé leengedte az ablakot, hogy könnyebben kapjon levegőt. Viszont különös módon a börtönbeli rendszeres étkezés rendbehozta korábbi gyomorbaját.
Néhány börtönbeli reflex élete végéig rögzült benne. Évekkel később, már hatalma csúcsán, egy kormányőr a „Fehér Ház”-ban épp a Kádár-titkárság előtti folyosón teljesített szolgálatot, már a felállítása első napján hibát követett el:
„Udvarias ember lévén – nyilatkozta az illető egy újságírónak –, amikor Kádár elvtárs megérkezett személyi biztosítójával, én nyitottam ki előtte a titkárság ajtaját. Öt perc múlva a parancsnokom figyelmeztetett, hogy máskor ne nyissam ki előtte az ajtót, mert Kádár elvtárs ezt nem szereti. Ez ugyanis rossz emlékeket idéz fel benne, eszébe juttatja a börtönéveit: a foglyok előtt mindig mások nyitják ki az ajtót…”
Nem alakult ki benne bosszúvágy a személyét ért sérelmek megtorlására. Felajánlották neki, hogy előkerítik egykori vallató tisztjeit, börtönőreit, egy kézlegyintéssel elhárította.
Az ÁVH egykori beosztottjai közül sokan „lemerültek” a sajtóban, elsősorban az akkor nemrégiben alakult Magyar Televízióban folytatták pályafutásukat: Ipper Páltól, Radványi Dezsőn át Komlós Jánosig. A képernyőn egy kulturális műsor vezetőjeként feltűnt Kádár egykori kihallgató tisztje, sokan elképedve faggatták, miért nem lép közbe.
– Ezt tőlem ne kérdezzék, én nem fogok szólni senkinek, hogy mit keres ott az az ember! – mondta Kádár, és valóban nem foglalkozott tovább az üggyel. Viszont annál nyomatékosabban követelte a fő bűnösök: Farkas Mihály, Farkas Vladimír, Alapi Gyula és a többiek felelősségre vonását. A vezetőknek soha nem bocsátott meg. Évekkel később egy volt ávéhás tábornok, aki időközben a Népi Ellenőrzésnél helyezkedett el, nyíltan meg is kérdezte:
– Maga miért haragszik ránk Kádár elvtárs?
– Én nem magukra haragszom, hanem azokra, akik magukból tábornokot csináltak!
Rákosi Mátyást egyelőre „nem fogta célkeresztbe”. Kádár János alapvető tulajdonságai közé tartozott, hogy mielőtt rohamra indult volna, mindig felmérte, hogy hány ember áll a háta mögött, és aszerint szabta meg a támadás célját. Erejét, egyelőre még nem érezte elégségesnek, hogy egy ilyen akcióba kezdjen.
A börtönből kijövet Kádárt csak a felesége várta, anyja és öccse, Csermanek Jenő már rég meghalt. Kádárné – nem szerette, ha Mariska néninek szólították, talán mert arra emlékeztette, hogy egyidős a férjével – megszenvedte a párja sorsát.
Az asszony korábban az Államvédelmi Osztályon dolgozott, abban a Pártra települt hivatalban, melyben a külföldről érkező gyanús leveleket, csomagokat és egyéb küldeményeket vizsgálták át. Munkáját lelkiismeretesen elvégezte, de nem szerette.
Kádár letartóztatásakor elbocsátották a munkahelyéről, és a háromszobás szolgálati lakásból is távoznia kellett, csak egy bőröndre való személyes holmit vihetett magával.
Kádár Jánosné a Szállás utcába költözött, a Kőbányai útnak ezt a mellékutcáját jól ismertem, a családunk hetven évig lakott a szomszédságában, anyám is, én is itt születtünk. Emlékszem rá, hogy a környéket a Phylaxia épülete uralta, mögötte a szérumgyártáshoz használt sertések óljai húzódtak meg, tetejük kifelé, majdnem az utcai kövezet szintjéig lejtett, nyáridőben irtózatos bűz terjengett. Kádár Jánosné itt talált magának egy albérleti szobát.
Az Államvédelem emberei folyamatosan nyomon követték, bár az asszony lánykori nevét használta, nem tévesztették szem elől. Kádárné polgári érettségi bizonyítvánnyal rendelkezett, mégsem kapott megfelelő állást, végül egy pincehelyiségben működő babakészítő kisiparosnál helyezkedett el segédmunkásként. A mindennapos megpróbáltatásokhoz súlyos betegségek is társultak – előbb a tüdejét támadta meg a kór, aztán gyomorbaj lépett fel nála, Kádárné műtétre szorult. Férje „veszett híre” a kezelésében is szerepet játszott, több orvos is elutasította, hogy foglalkozzon vele, végül egy Mester doktor nevű sebész vállalta fel az operációt, ő nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy valakinek az életét és a halálát házastársának esetleges bűnei határozzák meg. Szabadulása után Kádár János is a felesége által bérelt nyomorúságos albérleti szobába költözött be.
A szabadulásnál Kádár csak a saját óráját és néhány apróbb személyi holmiját kapta vissza, de anyagi helyzete a rehabilitálásnál jobbra fordult. A tárgyalás után egy Kelemen Lajos nevezetű „apparátcsik” áthívatta az irodájába, és ötezer forint gyorssegélyt kínált fel neki. Az ellentétes indulatok között hánykolódó Kádár nem akarta átvenni, de Kelemen végül ráerőltette. A jegyzőkönyvek szerint később kártérítésként 67 069 forint készpénzt, egy háromszobás lakást, lakberendezési tárgyakat, 250 darab könyvet, valamint egy négyhetes üdülést kapott. A pénz összegét később 163 ezer forintra egészítették ki, hozzávetőleges számítások szerint ötven-hatvan forinttal egyenlítettek ki egy-egy börtönben töltött napot.
Kádár János 1954. július 21-én újabb levelet küldött Rákosinak, ebben már céloz a főtitkár felelősségére is:
„…Amikor 1950 májusában Ön megkérdezte tőlem, miért nem akarok a belügyminisztériumban dolgozni, akkor nem őszinte, kitérő választ adtam.
Valójában engem a következő dolgok befolyásoltak:
1949. július végén Ön egy szombat este értesítést küldött nekem, hogy másnap legyek Aligán, a Rajk-ügyben lesz egy bizalmas megbeszélés. Másnap reggel azonban Ön vagy Farkas elvtárs, már nem tartják kívánatosnak a jelenlétem, mert letiltják a telefonértesítést, melyet indulásomkor meg kellett volna kapnom.
1950. október végén, Rajk kivégzése után Ön és Farkas elvtárs feltételezik rólam, hogy engem lesújt összeesküvők, kérnek és gyilkosok kivégzése…
1950 novemberében Ön és Farkas elvtárs feltételezik rólam, hogy én tudomásul bírok arról, hogy a hatvani országúton egy klerikális-fasiszta banda garázdálkodik, de valamilyen oknál fogva nem intézkedem, hanem hagyom őket ott garázdálkodni mindaddig, amíg az Ön közvetlen beavatkozása ennek véget nem vet.
Ugyanebben a hónapban az ÁVH vezetője nekem olyant mond, aminek az az értelme, hogy én csak ellenség lehetek…
…Ezek után én megkérdeztem magamat, hogy lehetek-e én tovább belügyminiszter? És úgy láttam, hogy a Magyar Népköztársaságban nem lehet belügyminiszter olyan ember, aki az Ön (és ami ugyanaz, a párt és a nép) bizalmát nem bírja. Én az Önök bizalmának híján nem rendelkeztem többé azzal az erkölcsi alappal és hátvéddel…
…Ezért kértem más beosztást. Önnek ezeket a dolgokat így elmondani nem tudtam, mert az előzmények után még azt sem értettem, hogy miért nem váltott le Ön már régen és most már magam kérem leváltásom, akkor miért éntőlem kérdezi ennek okát…
…Én életemben sokszor voltam olyan helyzetben, hogy félnem kellett valamitől, ilyenkor féltem is, de leküzdöttem a félelmem, és azután mindig szembenéztem, amivel kellett. De megrémülve csak egyszer voltam, de akkor nagyon. Ez az az augusztusi este volt, mikor Ön a Szakasits vallomását idézve közölte velem – más szavakkal, de félre nem érthetően –, hogy rendőrspiclinek, provokátornak tart engem. Ebből azután nem is tudtam magamhoz térni…
…Amikor aztán 1950. október végén egy titkársági ülés után mindenbe belezavarodva azzal álltam fel az asztaltól, hogy most már rendőrspicli és horthysta rendőröket védő is, ÁVH-ellenes is lettem – egyszóval ellenség vagyok, mint Rajk, akkor már nekem végem volt és valami eltompulás, fatalizmus vett rajtam erőt. Elhatároztam, hogy többet nem is gondolkodom ezeken a dolgokon, vagy agyonlövöm, vagy felakasztom magam.
…Ezek már olyan dolgok voltak, melyeket nekem a tárgyaláson meg kellett volna mondanom. Erre azonban képtelen voltam. Mindig az kóválygott a fejemben, hogy Ön már hónapokkal előbb, az én valótlan vallomásaim alapján tájékoztatta a Központi Vezetőséget, a Központi Vezetőség engem, mint ellenséget réges-rég elítélt. Ha én a tárgyaláson ezzel a zavaros hebegéssel előállok – gondoltam –, az Önök felé egy esküdt ellenség provokációjának vagy a legjobb esetben, egy az életéért reszkető utolsó gyáva, rongy önmentési kísérletnek fog tűnni. És ehelyett inkább háromszor felakasztottam volna magam.
Még egy dolgot meg kell mondanom, úgy, ahogy volt. Ön tudja, én nem őrültem meg a börtönben, így nem kell sokat bizonygatnom, hogy bármi is történt velem az elmúlt években, nekem a párthoz, a Népköztársasághoz, a Szovjetunióhoz való viszonyom soha, egy pillanatra meg nem zavarodott…
…Az Önökhöz való személyes viszonyom 1950. augusztus elejéig politikailag normális, emberileg közeli volt – gondolom, ezt nem kell külön bizonygatnom. 1950. augusztus elejétől 1953. január elejéig bár sokat háborogtam, hogy hogyan tudtak egy szempillantás alatt bennem árulót látni, politikailag úgy láttam a dolgot, hogy Önök nem tudhatják, velem valójában mi is a helyzet, csak lelkiismereti, kommunista kötelességüket teljesítik akkor is, amikor velem szemben eljárnak. Mást nem is tehetnek, Önök helyében minden hasonló esetben magam is csak így járnék el.
Az után a kihallgatás után azonban, amikor 1953. január elején Farkas elvtárs beszélt velem a Conti utcában, én valahogy úgy vettem, hogy Önök azóta már tudják, hogy én nem voltam áruló, ezt semmiféle nyomozó Önöknél jobban nem tudhatja – az egész ügyem nem egyéb, mint Péter Gábor által végrehajtott ellenséges provokáció.
Mégis megértettem, hogy egy gondos vizsgálat mégis csak szükséges, ültem és vártam türelmesen. Azután, minél jobban múlott az idő, az elkeseredésem miatt harag gyűlt fel bennem Önök iránt… Nem tudtam attól a rögeszmétől szabadulni, hogy ha Önök akarnák, gyorsabban is mehetne ez…
Azt mondhatom, hogy amit én – és persze nem csak én – az utolsó négy év alatt átéltem – az nem embernek való. Ha lehetne sorsot cserélni, akkor inkább választanám…, hogy mint kommunista, üljek egy kapitalista ország börtönében 12 évet, mint a saját Népköztársaságom börtönében 12 hónapot. Sajnos, volt alkalmam a különbséget összemérni – ez a két dolog nem ugyanaz, nem is lehet összehasonlítani…
Én nem akarok úgy visszamenni az életbe, hogy még mindig tartogassak magamban valamit, amit nem most, hanem réges-régen kellett volna elmondanom.
Remélem, mindnyájan jó egészségben vannak és kívánom, hogy a jövőben kevesebb mérgelődés, gond és vesződség zaklassa Önöket, mint az utóbbi években és éppen ezekben az átkozott ügyekben az volt.
Őszinte tisztelettel
Kádár János”
A világ 1951 óta túlságosan nagyot változott ahhoz, hogy Rákosi figyelmen kívül hagyhatta volna Kádár személyét. Sztálin halála földrengésszerűen hatott az egész szocialista tábor felépítményére, és ez alól Magyarország sem számított kivételnek.
Még 1953 tavaszán, mikor a fogoly Kádár János a Conti utcai fegyház falait bámulta, Rákosit, Gerőt, Farkas Mihályt, Nagy Imrét és Dobi Istvánt, az Elnöki Tanács elnökét Moszkvába rendelték. A Kreml palotában lezajlott találkozó inkább hasonlított egy szigorú raporthoz, mint két testvérpárt tanácskozásához.
A szovjet főkorifeusok a legdurvább hangnemben szidták a magyarországi elvtársaikat, Rákosi szemére hányták, hogy politikájával a tönk szélére juttatta az ország egész gazdaságát, elviselhetetlen politikai légkört teremtett. (Ha egy csatlós ország első embere megtehette volna, Rákosi némi joggal vághatott volna vissza azzal, hogy intézkedéseinek jelentős részénél csak szovjet utasításokat hajtott végre, de ebben a szituációban meg sem szólalhatott.) Berija teli szájjal ócsárolta:
– Idefigyeljen Rákosi! Mi már hallottuk azt, hogy Magyarországon volt török szultán, Habsburg-császár, erdélyi fejedelem, de azt még nem, hogy zsidó király is lett volna. Maga, úgy látszik, az akart lenni. Vegye tudomásul, hogy ezt sohasem fogjuk engedni magának! (Ezt a megjegyzést maga Nagy Imre terjesztette baráti körében.)
Hruscsov azt nehezményezte, hogy az úgynevezett „feszített ötéves terv”, mely a csillagos eget jelölte meg a nehézipar fejlesztésének határaként, az életszínvonal zuhanásszerű romlását eredményezte, és előbb-utóbb teljes csődbe sodorja Magyarországot.
– Ha azonnal és gyökeresen nem változtatnak a helyzeten – vasvillával hányják ki magukat az országból!
A szovjet párt vezetői nem véletlenül támadtak rá Rákosira és társaira. Alig néhány nap telt el az 1953. júniusi berlini tüntetés és a csehszlovákiai zavargások óta, mindenképpen el kellett kerülni, hogy a lázongás hangulata Magyarországra is átterjedjen. Az elmúlt év rossz gabonatermést hozott, ennek nyomán tömeges tiltakozásoktól lehetett tartani.
A megbeszélés mindvégig egyoldalú kioktatás formájában zajlott le, a magyar küldöttség zöme a száját sem nyithatta ki. A döntést is a szovjet vezetők hozták meg: Rákosit meghagyták ugyan az MDP első titkárának – mintegy módot adva hibáinak helyrehozására, de a miniszterelnöki tisztségből leváltották. A helyére Nagy Imre került. Egyes vélekedések szerint azért éppen őt választották, mert maga is az egykori moszkovita emigránsok közé tartozott – ez igazolta a megbízhatóságot –, mások szerint az játszott közre, hogy nem volt zsidó, mint a nagy „négyes fogat” tagjai, de az is felmerült, hogy mezőgazdasági szakemberként talán képes lesz valamennyire helyrehozni a korábbi, túlerőltetett iparosítási politikát.
Hazatérve Nagy Imre a Parlamentben meghirdette az új kormányprogramot. Stílusa, néhány bejelentése utat talált az emberek szívéhez, például mikor a gyerekeket „kis magyaroknak” nevezte, népszerűsége hosszú időre megalapozódott. Közéleti személyiségek, írók, tudósok keresték a barátságát. Különös módon még a magát háttérbe szorítottnak érző Farkas Mihály is csatlakozott az új vonalhoz. Bár hivatalosan mindenki azt hangoztatta, hogy a párt egysége továbbra is töretlen, nyilvánvalóvá vált, hogy a Rákosi–Nagy Imre párharc egyikük bukásával kell hogy végződjön.
A feszültséget tovább fokozta, hogy a börtönből sorra jöttek ki a koncepciós perek már halottnak hitt elítéltjei: Losonczy Géza, Haraszti Sándor, Kállai Gyula, Szirmai István és a többiek. Valamennyien részt vettek az illegális kommunista mozgalomban, és a felszabadulás után magas párt- és állami tisztségeket töltöttek be, de közülük kétségkívül Kádár János számított a legtekintélyesebb és legjelentősebb személyiségnek. Visszatérésének hírét sokan elfehéredő arccal, remegő szájjal, mások viszont reménykedő várakozással fogadták. Ezt az eseményt Rákosinak is tudomásul kellett vennie, meghívta magához Kádárt.
„Kádár János elvtársnak, Budapest, X. Fokos utca 13. I. emelet. Rákosi elvtárs kéri, hogy 1954. július 31-én (szombaton) délelőtt 10 órakor keresse fel. Budapest, V. kerület Akadémia u. 17. I. emelet” – itt működött akkoriban a Magyar Dolgozók Pártjának központja. Kádár így emlékszik vissza erre a találkozásra Kanyó Andrásnak adott interjújában:
„…Rákosi tettetett szívélyességgel fogadott, sajnálkozott amiatt, ami velem történt. Képmutató módon még azt is megkérdezte, hogy miért nem fordultam hozzá segítségért a börtönből.
– Mit válaszolt erre a kérdésre?
– Mit is mondhattam volna azok után, amin én átmentem, s amit akkor már határozottan tudtam: Rákosi és közvetlen munkatársai személy szerint felelősek a koncepciós perekért, a kivégzésekért.
Rákosi egyébként megkérdezte, hogy mihez akarok fogni. Én azt mondtam neki, hogy világéletemben munkásember voltam, amihez a szakmámon kívül értek, az a pártmunka, s bár voltam belügyminiszter is, oda semmi kedvem visszamenni. Rákosi arról hallani sem akart, hogy én ne a pártapparátusban dolgozzam. Rögtön fel is ajánlotta, hogy legyek kerületi párttitkár s úgy emlékszem, a budapesti VIII. és XIII. kerületről tett említést, hogy ott most üres a titkári hely. Én az utóbbit választottam, mert abban a kerületben ismerős voltam és engem is ismertek. Utólag tudtam meg, hogy a hely nem volt üres…”
Kádár visszatérését sok régi, pártbeli ellenfele, ellensége, köztük olyanok, akik az elítélésénél is asszisztáltak, fenntartással fogadta. A Politikai Bizottság által kinyilvánított rehabilitációja a gyakorlatban nem valósult meg teljes érvénnyel, Kádár önérzetesen tiltakozik:
„…Szeretnék néhány dolgot leszögezni. Én kommunista vagyok és nem pedig karrierista. Én akkor jöttem a mozgalomba, amikor a kommunistáknak nem állásokat osztogattak és szereplési viszketegségben sem szenvedtem soha. Ami az állást illeti, én ma is teljesen beérem azzal, hogy munkásként dolgozzam, mint ahogy egész életemben tettem, amíg függetlenített pártmunkás nem lettem. Én ma szolgálhatom pártomat és hazámat pártmunkásként is, másképp is. De tudnom kell, hogy mi is a Politikai Bizottság véleménye rólam: szükség van-e rám, mint pártmunkásra vagy nincs? Ha igen, akkor kérem ügyem ennek megfelelő rendezését…”
Rákosi a viszonylag szerény funkcióba való helyezéssel nyilvánvalóan korlátozni kívánta Kádár politikai mozgáskörét, de elképzelésében csalódnia kellett. Kádár érkezésével az angyalföldi pártbizottság az eredeti súlyánál jóval fontosabb fórummá vált. Mind többen keresték fel az új titkárt, nem csak a munkáskerület lakói, hanem régi barátai, ismerősei és az iránta bizalmat érzők az ország minden tájáról.
Alig egy évet tölthetett itt el, mikor Rákosi veszélyesnek ítélte Kádár kialakuló pozícióit, és „felfele buktatta”, a Pest Megyei Pártbizottság első titkárának javasolta. Kádár nem szívesen vállalta el ezt a funkciót.
„Ha csak arról van szó, hogy a Pest Megyei Bizottságban erősíteni van szükség, akkor ezt célszerű volna más személlyel megoldani – írta Rákosi Mátyáshoz intézett levelében –, mert az elég fontos XIII. kerületi Végrehajtó Bizottság apparátusában volna elég dolog, rajtam kívül is még egy-két, a pártmunkában tapasztalattal bíró funkcionárius részére. Én magam itt már ismerem a területet, az embereket, Pest megyét pedig nem. Ezért, ha csak arról van szó, hogy itt vagy ott dolgozzam pártmunkásként, akkor a magam részéről szívesebben dolgozom a jelenlegi helyemen, mint másutt.”
Rákosi azonban ragaszkodott az áthelyezéséhez, Kádár pedig fegyelmezetten tudomásul vette. Politikai fontossága azonban ezen a poszton is csak tovább növekedett, megyei titkárként részt vehetett a Központi Vezetőség ülésein.
A börtönben töltött évek alatt Kádár elszakadt a hétköznapok világától, itt újra feltöltődött ismeretekkel és tapasztalatokkal.
Rákosi gazdasági célkitűzéseinek középpontjába a nehézipar fejlesztését állította, felső határul a „csillagos eget” jelölte meg. Feltehetőleg nem csak a személyes becsvágya hajtotta, hanem mindenekelőtt a világpolitikai helyzet a két szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió között folyó hidegháború, mely bármely pillanatban véres konfliktussá változhatott át. A csatlós államok fokozott erőfeszítéseire is szükség volt – ez alól Magyarország sem számíthatott kivételnek.
A költségvetési arányok eltorzulása miatt a magyar nemzetgazdaság tarthatatlan helyzetbe került. Az első ötéves terv évi 26 százalékban jelölte meg az ipari növekedés ütemét, ezt a szintet – akár a Szovjetunióban itt is csak a hadi üzemek tudták teljesíteni. A többi ipari ágazat még a saját folyamatos termeléséhez szükséges gépeket, eszközöket sem tudta előállítani.
Ugyancsak a „gigantomániát” tükrözte a felhalmozási ráta növekedése is.
„Míg a felhalmozási ráta a két világháború között igen alacsony volt, az ötvenes évek elején már 35-37 százalékot akartunk elérni – írja Aczél György. – A következmény, többek között az lett, hogy az első ötéves terv folyamán – 1951-54 között – a reálbérek 22 százalékos csökkenést mutattak, holott a terv 50 százalékos életszínvonal-emelkedést írt elő.” A valódi tényeket meghamisították, ez csak fokozta a társadalmi feszültséget.
A „vas és acél országának” újonnan felhúzott kohói és öntödéi a világnak talán a legmagasabb önköltségi mutatóit produkálták. Az alapanyagul szolgáló érc Kínából érkezett, mint ahogy akkoriban mondták, a „Peking-Paks” vasútvonalon. A minősége leginkább a virágföldére hasonlított, ez eleve meghatározta a belőle készült termékek színvonalát. A szigorúnak tűnő tervutasításos rendszer valójában sokszor rögtönzéseket, sőt, feszültségeket takart. Elrettentő példaként szokták idézni, hogy a szentgotthárdi kaszagyár 7924 teljesen használhatatlan kardvívó pengét készített, melyet egyenesen az olvasztóba vittek. Minden gyár a látványos mamutszériákra állt be. Az alacsonyabb volumenű igények kielégítésére alkalmas kisüzemeket viszont az államosítás jegyében felszámolták, és berendezésük az ócskatelepekre került.
Nem szünetelt a teljesítménynormák folyamatos „karbantartása” sem, mely mind keményebb követelmények mellett tíz-tizenöt százalékos bércsökkenést hozott magával, ebből még különféle béke- és tervkölcsönök részletét is levonták. Egy korabeli statisztika szerint a munkások 13,2 százalékának nincs télikabátja, egyharmaduknak még lepedőre sem telik otthon.
Vizsgálat indult a munkásosztály helyzetének feltárására, bár az elkészült beszámoló szándékában a politikai egyensúly biztosítását célozta, így is lehangoló megállapításokat tartalmazott. Farkas Mihály javaslatára a Politikai Bizottság az anyagot levette a napirendről.
„Egy munkáspárt, a Magyar Dolgozók Pártja levette a napirendről a proletárdiktatúra vezető erejének, a munkásosztálynak a helyzetéről készült előterjesztést, és a Központi Vezetőség ülésén senki sem szólalt meg, senki sem firtatta, miért nem került megtárgyalásra” – jegyezte fel emlékezéseiben a Pártközpont egyik beosztottja.
A mezőgazdaság állapota sem mutatott kedvezőbb képet. Az erőszakos terelő intézkedések ellenére a szövetkezetek szervezése nem haladt megfelelően, csak a nincstelen vagy igen szegény parasztemberek léptek be. Ezek sem a szükséges gépekkel, sem elegendő jószággal nem rendelkeztek, az aratás 70 százalékát továbbra is kézi kaszával végezték. A családoknak még a saját ellátásukra elégséges élelmiszert sem hagytak meg a beszolgáltatási előírások, a városi piacokon kellett megvásárolniuk a beadandó tojást, baromfit vagy egyéb terméket. A szövetkezetek élére politikai szempontok alapján és nem a szakmai hozzáértés alapján választották ki a vezetőket, ők többnyire nem a valóságos termelésre, hanem az adminisztratív mutatók teljesítésére törekedtek. Előfordult, hogy decemberben a ló hátáról méteres hóba vetették el a búzát, formailag teljesítve a gabonatermesztéssel kapcsolatos előírásokat.
Napjainkban a legtöbb, 1950-es évek elejéről szóló emlékezés vagy történelmi jellegű emlékezés nem terjeszkedik túl a fentebb említett és hozzájuk hasonló adatokon. Nem világlik ki belőlük, hogy ebben az időszakban az ország történetében még soha nem látott és mindmáig egyedülálló társadalmi átszerveződés ment végbe. A vezető állami és pártfunkcionárius gárdának több mint a fele a munkások és a parasztok soraiból került ki, az országgyűlésben és más népképviseleti szervekben is az alapvető dolgozóosztályok tagjai alkották a többséget.
Kulturális forradalom ment végbe, ez különösen akkor mond sokat, ha a felszabadulás előtti helyzethez mérjük a számokat:
„Bevezették a kötelező nyolcosztályos általános iskolát – írja Gyurkó László Kádár-életrajzában –, 1953-ban két és félszer annyian jártak egyetemre, mint tizenöt évvel korábban – több mint ötven százalékuk munkás-paraszt szülők gyereke. Szinte korbáccsal hajtották az embereket iskolába, 300 ezer tanulatlan munkást képeztek át szakmunkássá.”
1953-ban tízezer nyilvános könyvtár volt az országban, több mint egymillió beiratkozott olvasóval. A könyvekhez a boltokban is fillérekért hozzá lehetett jutni, egy tízforintos kötet már drágának számított. Egy ezresért valaki a teljes könyvheti termést hazavihette, ma valószínűleg másfél millióból sem futna rá. És nem kellett petróleumlámpa mellett vakoskodva olvasni, alig maradt falu, sőt tanya Magyarországon, ahová ne vezették volna be a villanyt. A színházak sokszázezres új közönséget kaptak.
Ebben az ellentmondásos világban kereste a maga útját az életét szinte újrakezdő Kádár János.
Kádár János két rendszer börtöneiben összesen hat évig raboskodott, hosszú ideig a halál közvetlen fenyegetésében. Számára egyformán lélektani feladatot jelentett elviselni a börtönlétet, majd kihozni magából annak a nyomait – fizikailag és mentálisan egyaránt.
Az idővel egyre súlyosbodó tüdőtágulást szedett össze, autóban utazva mindig a jobb hátsó ülésen foglalt helyet, és kissé leengedte az ablakot, hogy könnyebben kapjon levegőt. Viszont különös módon a börtönbeli rendszeres étkezés rendbehozta korábbi gyomorbaját.
Néhány börtönbeli reflex élete végéig rögzült benne. Évekkel később, már hatalma csúcsán, egy kormányőr a „Fehér Ház”-ban épp a Kádár-titkárság előtti folyosón teljesített szolgálatot, már a felállítása első napján hibát követett el:
„Udvarias ember lévén – nyilatkozta az illető egy újságírónak –, amikor Kádár elvtárs megérkezett személyi biztosítójával, én nyitottam ki előtte a titkárság ajtaját. Öt perc múlva a parancsnokom figyelmeztetett, hogy máskor ne nyissam ki előtte az ajtót, mert Kádár elvtárs ezt nem szereti. Ez ugyanis rossz emlékeket idéz fel benne, eszébe juttatja a börtönéveit: a foglyok előtt mindig mások nyitják ki az ajtót…”
Nem alakult ki benne bosszúvágy a személyét ért sérelmek megtorlására. Felajánlották neki, hogy előkerítik egykori vallató tisztjeit, börtönőreit, egy kézlegyintéssel elhárította.
Az ÁVH egykori beosztottjai közül sokan „lemerültek” a sajtóban, elsősorban az akkor nemrégiben alakult Magyar Televízióban folytatták pályafutásukat: Ipper Páltól, Radványi Dezsőn át Komlós Jánosig. A képernyőn egy kulturális műsor vezetőjeként feltűnt Kádár egykori kihallgató tisztje, sokan elképedve faggatták, miért nem lép közbe.
– Ezt tőlem ne kérdezzék, én nem fogok szólni senkinek, hogy mit keres ott az az ember! – mondta Kádár, és valóban nem foglalkozott tovább az üggyel. Viszont annál nyomatékosabban követelte a fő bűnösök: Farkas Mihály, Farkas Vladimír, Alapi Gyula és a többiek felelősségre vonását. A vezetőknek soha nem bocsátott meg. Évekkel később egy volt ávéhás tábornok, aki időközben a Népi Ellenőrzésnél helyezkedett el, nyíltan meg is kérdezte:
– Maga miért haragszik ránk Kádár elvtárs?
– Én nem magukra haragszom, hanem azokra, akik magukból tábornokot csináltak!
Rákosi Mátyást egyelőre „nem fogta célkeresztbe”. Kádár János alapvető tulajdonságai közé tartozott, hogy mielőtt rohamra indult volna, mindig felmérte, hogy hány ember áll a háta mögött, és aszerint szabta meg a támadás célját. Erejét, egyelőre még nem érezte elégségesnek, hogy egy ilyen akcióba kezdjen.
A börtönből kijövet Kádárt csak a felesége várta, anyja és öccse, Csermanek Jenő már rég meghalt. Kádárné – nem szerette, ha Mariska néninek szólították, talán mert arra emlékeztette, hogy egyidős a férjével – megszenvedte a párja sorsát.
Az asszony korábban az Államvédelmi Osztályon dolgozott, abban a Pártra települt hivatalban, melyben a külföldről érkező gyanús leveleket, csomagokat és egyéb küldeményeket vizsgálták át. Munkáját lelkiismeretesen elvégezte, de nem szerette.
Kádár letartóztatásakor elbocsátották a munkahelyéről, és a háromszobás szolgálati lakásból is távoznia kellett, csak egy bőröndre való személyes holmit vihetett magával.
Kádár Jánosné a Szállás utcába költözött, a Kőbányai útnak ezt a mellékutcáját jól ismertem, a családunk hetven évig lakott a szomszédságában, anyám is, én is itt születtünk. Emlékszem rá, hogy a környéket a Phylaxia épülete uralta, mögötte a szérumgyártáshoz használt sertések óljai húzódtak meg, tetejük kifelé, majdnem az utcai kövezet szintjéig lejtett, nyáridőben irtózatos bűz terjengett. Kádár Jánosné itt talált magának egy albérleti szobát.
Az Államvédelem emberei folyamatosan nyomon követték, bár az asszony lánykori nevét használta, nem tévesztették szem elől. Kádárné polgári érettségi bizonyítvánnyal rendelkezett, mégsem kapott megfelelő állást, végül egy pincehelyiségben működő babakészítő kisiparosnál helyezkedett el segédmunkásként. A mindennapos megpróbáltatásokhoz súlyos betegségek is társultak – előbb a tüdejét támadta meg a kór, aztán gyomorbaj lépett fel nála, Kádárné műtétre szorult. Férje „veszett híre” a kezelésében is szerepet játszott, több orvos is elutasította, hogy foglalkozzon vele, végül egy Mester doktor nevű sebész vállalta fel az operációt, ő nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy valakinek az életét és a halálát házastársának esetleges bűnei határozzák meg. Szabadulása után Kádár János is a felesége által bérelt nyomorúságos albérleti szobába költözött be.
A szabadulásnál Kádár csak a saját óráját és néhány apróbb személyi holmiját kapta vissza, de anyagi helyzete a rehabilitálásnál jobbra fordult. A tárgyalás után egy Kelemen Lajos nevezetű „apparátcsik” áthívatta az irodájába, és ötezer forint gyorssegélyt kínált fel neki. Az ellentétes indulatok között hánykolódó Kádár nem akarta átvenni, de Kelemen végül ráerőltette. A jegyzőkönyvek szerint később kártérítésként 67 069 forint készpénzt, egy háromszobás lakást, lakberendezési tárgyakat, 250 darab könyvet, valamint egy négyhetes üdülést kapott. A pénz összegét később 163 ezer forintra egészítették ki, hozzávetőleges számítások szerint ötven-hatvan forinttal egyenlítettek ki egy-egy börtönben töltött napot.
Kádár János 1954. július 21-én újabb levelet küldött Rákosinak, ebben már céloz a főtitkár felelősségére is:
„…Amikor 1950 májusában Ön megkérdezte tőlem, miért nem akarok a belügyminisztériumban dolgozni, akkor nem őszinte, kitérő választ adtam.
Valójában engem a következő dolgok befolyásoltak:
1949. július végén Ön egy szombat este értesítést küldött nekem, hogy másnap legyek Aligán, a Rajk-ügyben lesz egy bizalmas megbeszélés. Másnap reggel azonban Ön vagy Farkas elvtárs, már nem tartják kívánatosnak a jelenlétem, mert letiltják a telefonértesítést, melyet indulásomkor meg kellett volna kapnom.
1950. október végén, Rajk kivégzése után Ön és Farkas elvtárs feltételezik rólam, hogy engem lesújt összeesküvők, kérnek és gyilkosok kivégzése…
1950 novemberében Ön és Farkas elvtárs feltételezik rólam, hogy én tudomásul bírok arról, hogy a hatvani országúton egy klerikális-fasiszta banda garázdálkodik, de valamilyen oknál fogva nem intézkedem, hanem hagyom őket ott garázdálkodni mindaddig, amíg az Ön közvetlen beavatkozása ennek véget nem vet.
Ugyanebben a hónapban az ÁVH vezetője nekem olyant mond, aminek az az értelme, hogy én csak ellenség lehetek…
…Ezek után én megkérdeztem magamat, hogy lehetek-e én tovább belügyminiszter? És úgy láttam, hogy a Magyar Népköztársaságban nem lehet belügyminiszter olyan ember, aki az Ön (és ami ugyanaz, a párt és a nép) bizalmát nem bírja. Én az Önök bizalmának híján nem rendelkeztem többé azzal az erkölcsi alappal és hátvéddel…
…Ezért kértem más beosztást. Önnek ezeket a dolgokat így elmondani nem tudtam, mert az előzmények után még azt sem értettem, hogy miért nem váltott le Ön már régen és most már magam kérem leváltásom, akkor miért éntőlem kérdezi ennek okát…
…Én életemben sokszor voltam olyan helyzetben, hogy félnem kellett valamitől, ilyenkor féltem is, de leküzdöttem a félelmem, és azután mindig szembenéztem, amivel kellett. De megrémülve csak egyszer voltam, de akkor nagyon. Ez az az augusztusi este volt, mikor Ön a Szakasits vallomását idézve közölte velem – más szavakkal, de félre nem érthetően –, hogy rendőrspiclinek, provokátornak tart engem. Ebből azután nem is tudtam magamhoz térni…
…Amikor aztán 1950. október végén egy titkársági ülés után mindenbe belezavarodva azzal álltam fel az asztaltól, hogy most már rendőrspicli és horthysta rendőröket védő is, ÁVH-ellenes is lettem – egyszóval ellenség vagyok, mint Rajk, akkor már nekem végem volt és valami eltompulás, fatalizmus vett rajtam erőt. Elhatároztam, hogy többet nem is gondolkodom ezeken a dolgokon, vagy agyonlövöm, vagy felakasztom magam.
…Ezek már olyan dolgok voltak, melyeket nekem a tárgyaláson meg kellett volna mondanom. Erre azonban képtelen voltam. Mindig az kóválygott a fejemben, hogy Ön már hónapokkal előbb, az én valótlan vallomásaim alapján tájékoztatta a Központi Vezetőséget, a Központi Vezetőség engem, mint ellenséget réges-rég elítélt. Ha én a tárgyaláson ezzel a zavaros hebegéssel előállok – gondoltam –, az Önök felé egy esküdt ellenség provokációjának vagy a legjobb esetben, egy az életéért reszkető utolsó gyáva, rongy önmentési kísérletnek fog tűnni. És ehelyett inkább háromszor felakasztottam volna magam.
Még egy dolgot meg kell mondanom, úgy, ahogy volt. Ön tudja, én nem őrültem meg a börtönben, így nem kell sokat bizonygatnom, hogy bármi is történt velem az elmúlt években, nekem a párthoz, a Népköztársasághoz, a Szovjetunióhoz való viszonyom soha, egy pillanatra meg nem zavarodott…
…Az Önökhöz való személyes viszonyom 1950. augusztus elejéig politikailag normális, emberileg közeli volt – gondolom, ezt nem kell külön bizonygatnom. 1950. augusztus elejétől 1953. január elejéig bár sokat háborogtam, hogy hogyan tudtak egy szempillantás alatt bennem árulót látni, politikailag úgy láttam a dolgot, hogy Önök nem tudhatják, velem valójában mi is a helyzet, csak lelkiismereti, kommunista kötelességüket teljesítik akkor is, amikor velem szemben eljárnak. Mást nem is tehetnek, Önök helyében minden hasonló esetben magam is csak így járnék el.
Az után a kihallgatás után azonban, amikor 1953. január elején Farkas elvtárs beszélt velem a Conti utcában, én valahogy úgy vettem, hogy Önök azóta már tudják, hogy én nem voltam áruló, ezt semmiféle nyomozó Önöknél jobban nem tudhatja – az egész ügyem nem egyéb, mint Péter Gábor által végrehajtott ellenséges provokáció.
Mégis megértettem, hogy egy gondos vizsgálat mégis csak szükséges, ültem és vártam türelmesen. Azután, minél jobban múlott az idő, az elkeseredésem miatt harag gyűlt fel bennem Önök iránt… Nem tudtam attól a rögeszmétől szabadulni, hogy ha Önök akarnák, gyorsabban is mehetne ez…
Azt mondhatom, hogy amit én – és persze nem csak én – az utolsó négy év alatt átéltem – az nem embernek való. Ha lehetne sorsot cserélni, akkor inkább választanám…, hogy mint kommunista, üljek egy kapitalista ország börtönében 12 évet, mint a saját Népköztársaságom börtönében 12 hónapot. Sajnos, volt alkalmam a különbséget összemérni – ez a két dolog nem ugyanaz, nem is lehet összehasonlítani…
Én nem akarok úgy visszamenni az életbe, hogy még mindig tartogassak magamban valamit, amit nem most, hanem réges-régen kellett volna elmondanom.
Remélem, mindnyájan jó egészségben vannak és kívánom, hogy a jövőben kevesebb mérgelődés, gond és vesződség zaklassa Önöket, mint az utóbbi években és éppen ezekben az átkozott ügyekben az volt.
Őszinte tisztelettel
Kádár János”
A világ 1951 óta túlságosan nagyot változott ahhoz, hogy Rákosi figyelmen kívül hagyhatta volna Kádár személyét. Sztálin halála földrengésszerűen hatott az egész szocialista tábor felépítményére, és ez alól Magyarország sem számított kivételnek.
Még 1953 tavaszán, mikor a fogoly Kádár János a Conti utcai fegyház falait bámulta, Rákosit, Gerőt, Farkas Mihályt, Nagy Imrét és Dobi Istvánt, az Elnöki Tanács elnökét Moszkvába rendelték. A Kreml palotában lezajlott találkozó inkább hasonlított egy szigorú raporthoz, mint két testvérpárt tanácskozásához.
A szovjet főkorifeusok a legdurvább hangnemben szidták a magyarországi elvtársaikat, Rákosi szemére hányták, hogy politikájával a tönk szélére juttatta az ország egész gazdaságát, elviselhetetlen politikai légkört teremtett. (Ha egy csatlós ország első embere megtehette volna, Rákosi némi joggal vághatott volna vissza azzal, hogy intézkedéseinek jelentős részénél csak szovjet utasításokat hajtott végre, de ebben a szituációban meg sem szólalhatott.) Berija teli szájjal ócsárolta:
– Idefigyeljen Rákosi! Mi már hallottuk azt, hogy Magyarországon volt török szultán, Habsburg-császár, erdélyi fejedelem, de azt még nem, hogy zsidó király is lett volna. Maga, úgy látszik, az akart lenni. Vegye tudomásul, hogy ezt sohasem fogjuk engedni magának! (Ezt a megjegyzést maga Nagy Imre terjesztette baráti körében.)
Hruscsov azt nehezményezte, hogy az úgynevezett „feszített ötéves terv”, mely a csillagos eget jelölte meg a nehézipar fejlesztésének határaként, az életszínvonal zuhanásszerű romlását eredményezte, és előbb-utóbb teljes csődbe sodorja Magyarországot.
– Ha azonnal és gyökeresen nem változtatnak a helyzeten – vasvillával hányják ki magukat az országból!
A szovjet párt vezetői nem véletlenül támadtak rá Rákosira és társaira. Alig néhány nap telt el az 1953. júniusi berlini tüntetés és a csehszlovákiai zavargások óta, mindenképpen el kellett kerülni, hogy a lázongás hangulata Magyarországra is átterjedjen. Az elmúlt év rossz gabonatermést hozott, ennek nyomán tömeges tiltakozásoktól lehetett tartani.
A megbeszélés mindvégig egyoldalú kioktatás formájában zajlott le, a magyar küldöttség zöme a száját sem nyithatta ki. A döntést is a szovjet vezetők hozták meg: Rákosit meghagyták ugyan az MDP első titkárának – mintegy módot adva hibáinak helyrehozására, de a miniszterelnöki tisztségből leváltották. A helyére Nagy Imre került. Egyes vélekedések szerint azért éppen őt választották, mert maga is az egykori moszkovita emigránsok közé tartozott – ez igazolta a megbízhatóságot –, mások szerint az játszott közre, hogy nem volt zsidó, mint a nagy „négyes fogat” tagjai, de az is felmerült, hogy mezőgazdasági szakemberként talán képes lesz valamennyire helyrehozni a korábbi, túlerőltetett iparosítási politikát.
Hazatérve Nagy Imre a Parlamentben meghirdette az új kormányprogramot. Stílusa, néhány bejelentése utat talált az emberek szívéhez, például mikor a gyerekeket „kis magyaroknak” nevezte, népszerűsége hosszú időre megalapozódott. Közéleti személyiségek, írók, tudósok keresték a barátságát. Különös módon még a magát háttérbe szorítottnak érző Farkas Mihály is csatlakozott az új vonalhoz. Bár hivatalosan mindenki azt hangoztatta, hogy a párt egysége továbbra is töretlen, nyilvánvalóvá vált, hogy a Rákosi–Nagy Imre párharc egyikük bukásával kell hogy végződjön.
A feszültséget tovább fokozta, hogy a börtönből sorra jöttek ki a koncepciós perek már halottnak hitt elítéltjei: Losonczy Géza, Haraszti Sándor, Kállai Gyula, Szirmai István és a többiek. Valamennyien részt vettek az illegális kommunista mozgalomban, és a felszabadulás után magas párt- és állami tisztségeket töltöttek be, de közülük kétségkívül Kádár János számított a legtekintélyesebb és legjelentősebb személyiségnek. Visszatérésének hírét sokan elfehéredő arccal, remegő szájjal, mások viszont reménykedő várakozással fogadták. Ezt az eseményt Rákosinak is tudomásul kellett vennie, meghívta magához Kádárt.
„Kádár János elvtársnak, Budapest, X. Fokos utca 13. I. emelet. Rákosi elvtárs kéri, hogy 1954. július 31-én (szombaton) délelőtt 10 órakor keresse fel. Budapest, V. kerület Akadémia u. 17. I. emelet” – itt működött akkoriban a Magyar Dolgozók Pártjának központja. Kádár így emlékszik vissza erre a találkozásra Kanyó Andrásnak adott interjújában:
„…Rákosi tettetett szívélyességgel fogadott, sajnálkozott amiatt, ami velem történt. Képmutató módon még azt is megkérdezte, hogy miért nem fordultam hozzá segítségért a börtönből.
– Mit válaszolt erre a kérdésre?
– Mit is mondhattam volna azok után, amin én átmentem, s amit akkor már határozottan tudtam: Rákosi és közvetlen munkatársai személy szerint felelősek a koncepciós perekért, a kivégzésekért.
Rákosi egyébként megkérdezte, hogy mihez akarok fogni. Én azt mondtam neki, hogy világéletemben munkásember voltam, amihez a szakmámon kívül értek, az a pártmunka, s bár voltam belügyminiszter is, oda semmi kedvem visszamenni. Rákosi arról hallani sem akart, hogy én ne a pártapparátusban dolgozzam. Rögtön fel is ajánlotta, hogy legyek kerületi párttitkár s úgy emlékszem, a budapesti VIII. és XIII. kerületről tett említést, hogy ott most üres a titkári hely. Én az utóbbit választottam, mert abban a kerületben ismerős voltam és engem is ismertek. Utólag tudtam meg, hogy a hely nem volt üres…”
Kádár visszatérését sok régi, pártbeli ellenfele, ellensége, köztük olyanok, akik az elítélésénél is asszisztáltak, fenntartással fogadta. A Politikai Bizottság által kinyilvánított rehabilitációja a gyakorlatban nem valósult meg teljes érvénnyel, Kádár önérzetesen tiltakozik:
„…Szeretnék néhány dolgot leszögezni. Én kommunista vagyok és nem pedig karrierista. Én akkor jöttem a mozgalomba, amikor a kommunistáknak nem állásokat osztogattak és szereplési viszketegségben sem szenvedtem soha. Ami az állást illeti, én ma is teljesen beérem azzal, hogy munkásként dolgozzam, mint ahogy egész életemben tettem, amíg függetlenített pártmunkás nem lettem. Én ma szolgálhatom pártomat és hazámat pártmunkásként is, másképp is. De tudnom kell, hogy mi is a Politikai Bizottság véleménye rólam: szükség van-e rám, mint pártmunkásra vagy nincs? Ha igen, akkor kérem ügyem ennek megfelelő rendezését…”
Rákosi a viszonylag szerény funkcióba való helyezéssel nyilvánvalóan korlátozni kívánta Kádár politikai mozgáskörét, de elképzelésében csalódnia kellett. Kádár érkezésével az angyalföldi pártbizottság az eredeti súlyánál jóval fontosabb fórummá vált. Mind többen keresték fel az új titkárt, nem csak a munkáskerület lakói, hanem régi barátai, ismerősei és az iránta bizalmat érzők az ország minden tájáról.
Alig egy évet tölthetett itt el, mikor Rákosi veszélyesnek ítélte Kádár kialakuló pozícióit, és „felfele buktatta”, a Pest Megyei Pártbizottság első titkárának javasolta. Kádár nem szívesen vállalta el ezt a funkciót.
„Ha csak arról van szó, hogy a Pest Megyei Bizottságban erősíteni van szükség, akkor ezt célszerű volna más személlyel megoldani – írta Rákosi Mátyáshoz intézett levelében –, mert az elég fontos XIII. kerületi Végrehajtó Bizottság apparátusában volna elég dolog, rajtam kívül is még egy-két, a pártmunkában tapasztalattal bíró funkcionárius részére. Én magam itt már ismerem a területet, az embereket, Pest megyét pedig nem. Ezért, ha csak arról van szó, hogy itt vagy ott dolgozzam pártmunkásként, akkor a magam részéről szívesebben dolgozom a jelenlegi helyemen, mint másutt.”
Rákosi azonban ragaszkodott az áthelyezéséhez, Kádár pedig fegyelmezetten tudomásul vette. Politikai fontossága azonban ezen a poszton is csak tovább növekedett, megyei titkárként részt vehetett a Központi Vezetőség ülésein.
A börtönben töltött évek alatt Kádár elszakadt a hétköznapok világától, itt újra feltöltődött ismeretekkel és tapasztalatokkal.
Rákosi gazdasági célkitűzéseinek középpontjába a nehézipar fejlesztését állította, felső határul a „csillagos eget” jelölte meg. Feltehetőleg nem csak a személyes becsvágya hajtotta, hanem mindenekelőtt a világpolitikai helyzet a két szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió között folyó hidegháború, mely bármely pillanatban véres konfliktussá változhatott át. A csatlós államok fokozott erőfeszítéseire is szükség volt – ez alól Magyarország sem számíthatott kivételnek.
A költségvetési arányok eltorzulása miatt a magyar nemzetgazdaság tarthatatlan helyzetbe került. Az első ötéves terv évi 26 százalékban jelölte meg az ipari növekedés ütemét, ezt a szintet – akár a Szovjetunióban itt is csak a hadi üzemek tudták teljesíteni. A többi ipari ágazat még a saját folyamatos termeléséhez szükséges gépeket, eszközöket sem tudta előállítani.
Ugyancsak a „gigantomániát” tükrözte a felhalmozási ráta növekedése is.
„Míg a felhalmozási ráta a két világháború között igen alacsony volt, az ötvenes évek elején már 35-37 százalékot akartunk elérni – írja Aczél György. – A következmény, többek között az lett, hogy az első ötéves terv folyamán – 1951-54 között – a reálbérek 22 százalékos csökkenést mutattak, holott a terv 50 százalékos életszínvonal-emelkedést írt elő.” A valódi tényeket meghamisították, ez csak fokozta a társadalmi feszültséget.
A „vas és acél országának” újonnan felhúzott kohói és öntödéi a világnak talán a legmagasabb önköltségi mutatóit produkálták. Az alapanyagul szolgáló érc Kínából érkezett, mint ahogy akkoriban mondták, a „Peking-Paks” vasútvonalon. A minősége leginkább a virágföldére hasonlított, ez eleve meghatározta a belőle készült termékek színvonalát. A szigorúnak tűnő tervutasításos rendszer valójában sokszor rögtönzéseket, sőt, feszültségeket takart. Elrettentő példaként szokták idézni, hogy a szentgotthárdi kaszagyár 7924 teljesen használhatatlan kardvívó pengét készített, melyet egyenesen az olvasztóba vittek. Minden gyár a látványos mamutszériákra állt be. Az alacsonyabb volumenű igények kielégítésére alkalmas kisüzemeket viszont az államosítás jegyében felszámolták, és berendezésük az ócskatelepekre került.
Nem szünetelt a teljesítménynormák folyamatos „karbantartása” sem, mely mind keményebb követelmények mellett tíz-tizenöt százalékos bércsökkenést hozott magával, ebből még különféle béke- és tervkölcsönök részletét is levonták. Egy korabeli statisztika szerint a munkások 13,2 százalékának nincs télikabátja, egyharmaduknak még lepedőre sem telik otthon.
Vizsgálat indult a munkásosztály helyzetének feltárására, bár az elkészült beszámoló szándékában a politikai egyensúly biztosítását célozta, így is lehangoló megállapításokat tartalmazott. Farkas Mihály javaslatára a Politikai Bizottság az anyagot levette a napirendről.
„Egy munkáspárt, a Magyar Dolgozók Pártja levette a napirendről a proletárdiktatúra vezető erejének, a munkásosztálynak a helyzetéről készült előterjesztést, és a Központi Vezetőség ülésén senki sem szólalt meg, senki sem firtatta, miért nem került megtárgyalásra” – jegyezte fel emlékezéseiben a Pártközpont egyik beosztottja.
A mezőgazdaság állapota sem mutatott kedvezőbb képet. Az erőszakos terelő intézkedések ellenére a szövetkezetek szervezése nem haladt megfelelően, csak a nincstelen vagy igen szegény parasztemberek léptek be. Ezek sem a szükséges gépekkel, sem elegendő jószággal nem rendelkeztek, az aratás 70 százalékát továbbra is kézi kaszával végezték. A családoknak még a saját ellátásukra elégséges élelmiszert sem hagytak meg a beszolgáltatási előírások, a városi piacokon kellett megvásárolniuk a beadandó tojást, baromfit vagy egyéb terméket. A szövetkezetek élére politikai szempontok alapján és nem a szakmai hozzáértés alapján választották ki a vezetőket, ők többnyire nem a valóságos termelésre, hanem az adminisztratív mutatók teljesítésére törekedtek. Előfordult, hogy decemberben a ló hátáról méteres hóba vetették el a búzát, formailag teljesítve a gabonatermesztéssel kapcsolatos előírásokat.
Napjainkban a legtöbb, 1950-es évek elejéről szóló emlékezés vagy történelmi jellegű emlékezés nem terjeszkedik túl a fentebb említett és hozzájuk hasonló adatokon. Nem világlik ki belőlük, hogy ebben az időszakban az ország történetében még soha nem látott és mindmáig egyedülálló társadalmi átszerveződés ment végbe. A vezető állami és pártfunkcionárius gárdának több mint a fele a munkások és a parasztok soraiból került ki, az országgyűlésben és más népképviseleti szervekben is az alapvető dolgozóosztályok tagjai alkották a többséget.
Kulturális forradalom ment végbe, ez különösen akkor mond sokat, ha a felszabadulás előtti helyzethez mérjük a számokat:
„Bevezették a kötelező nyolcosztályos általános iskolát – írja Gyurkó László Kádár-életrajzában –, 1953-ban két és félszer annyian jártak egyetemre, mint tizenöt évvel korábban – több mint ötven százalékuk munkás-paraszt szülők gyereke. Szinte korbáccsal hajtották az embereket iskolába, 300 ezer tanulatlan munkást képeztek át szakmunkássá.”
1953-ban tízezer nyilvános könyvtár volt az országban, több mint egymillió beiratkozott olvasóval. A könyvekhez a boltokban is fillérekért hozzá lehetett jutni, egy tízforintos kötet már drágának számított. Egy ezresért valaki a teljes könyvheti termést hazavihette, ma valószínűleg másfél millióból sem futna rá. És nem kellett petróleumlámpa mellett vakoskodva olvasni, alig maradt falu, sőt tanya Magyarországon, ahová ne vezették volna be a villanyt. A színházak sokszázezres új közönséget kaptak.
Ebben az ellentmondásos világban kereste a maga útját az életét szinte újrakezdő Kádár János.
Moldova György: Kádár János (2006) 33/6. Nincs Kádár ellen bizonyíték? Hogy lehet egy ávós alezredes ilyen naiv és hülye?
Kádár János azt követően, hogy lemondott belügyminiszteri tisztségéről, az MDP Akadémia utcai központjába került, a párt és tömegszervezeti osztályt felügyelte. Bár a Központi Vezetőség titkára és a Politikai Bizottság tagja maradt, de szeme előtt ott lebegett Rajk Lászlónak és társainak sorsa, kevés illúziót táplálhatott a jövőjét illetően.
„Én már akkor éreztem, hogy megrendült a bizalom irántam – nyilatkozta később Kanyó Andrásnak –, egy alkalommal Péter Gáborral beszélgetve azt találtam neki mondani: nekem nagyon nehéz dolgozni vele. Ez a megjegyzésem arra vonatkozott, hogy Péter Gábor Rajkot is azzal vádolta, hogy beleavatkozik a munkájába, zavarja az államvédelem tevékenységét és amikor én lettem a belügyminiszter, Péter velem szemben is ilyen magatartást tanúsított. Péter azt felelte: érdekes, hogy Rákosi tud vele dolgozni, vele csak az ellenség nem tud együtt dolgozni…”
Kádár biztosra vehette, hogy ő következik a sorban, Rákosi inkább előbb, mint utóbb, de okvetlen leszámol vele.
Kevéssel a minisztercsere után Rákosi Mátyás magához rendelte Kádár János barátját és illegális mozgalombeli társát, Veres Józsefet, aki államtitkárként dolgozott mellette a Belügyben. A főtitkár előhozta azt a már sokszor elismételt vádat, hogy Kádár hivatali idején túl sok osztályidegen elem került jelentős pozíciókba, és ebben magának Kádárnak is része kellett legyen.
„– …Veres elvtárs, gondolkodjon el azon, amit Kádár Jánosról beszéltünk. Remélem, rájön, mik azok a hibák, amelyeket Kádár elkövetett. Írja le őket és személyesen hozza el hozzám! – jegyzi fel Veres József kiadatlan önéletrajzában. Veres arról is megemlékezik, hogy Rákosi utasítására megkezdődtek az előkészületek Kádár János letartóztatására. A szervezésben részt vett Nagy Imre, mint a közigazgatási osztály vezetője, Péter Gábor, az ÁVH főnöke és az akkor még fungáló Zöld Sándor belügyminiszter.
Nem tudni, hogy eredetileg milyen időpontot jelöltek ki Kádár János lefogására. Valószínűleg 1951 nyarára-ősz elejére tervezték, ennyi időt szántak megfelelő bizonyítékok kreálására, reménykedtek benne, hogy ezalatt sikerül megtörniük Kádár változatlan népszerűségét a Pártban, sőt, lehetőleg magát Kádár Jánost is.
Rákosi is bekapcsolódott az ügybe, gyakran magához rendelte:
„– …Elővettem Kádárt, ültem vele a szegedi Csillag börtönben, mondom neki, hogy ismerem az életedet, tudom, hogy mennyit kínlódtál, valószínűnek tartom, hogy valahol beszerveztek. Azt javaslom, mondd meg őszintén, és igyekszünk rajtad segíteni. Ha nem rendkívül súlyos, rendbe hozzuk. Még mindig jobb, mint amit most látunk, rád nézünk és látjuk, hogy nem vagy rendben…”
Rákosi előszedte Kádár 1933-ban a rendőrségen társaira tett terhelő vallomását és az 1943-as KMP feloszlatásának addig gondosan jégen tartott vádját. Kádár most sem próbálta megmásítani a tetteit, de külön bűnöket sem vállalt magára: „…Az ellenséggel soha, semmilyen formában egy pillanatra sem jutottam egyetértésre. Ez vonatkozik még az 1933-as évben a rendőrségen tanúsított gyáva magatartásom esetére is. Ott megtörtem, de volt erőm megállni, senkit sem juttattam a kezükre. A pártfeloszlatást mai megvilágításban látva… fel kell tételeznem, hogy tudtom és akaratom ellenére mégis az ellenség eszköze lehettem…”
Rákosi a régi témák mellett egy újat is előhozott. Arról faggatta Kádárt, hogy milyen kapcsolatban állt Szakasits Árpáddal, a volt szociáldemokrata vezetővel és köztársasági elnökkel. Szakasitsot akkor tartóztatták le azzal a váddal, hogy Hetényinek, Horthy rendőrfőkapitányának a spiclije volt. Mint említettük, Kádár a háborús években találkozott vele, de a tárgyalás eredménytelen maradt, mert a KMP nem akarta feladni az illegalitásban vívott harcát.
Rákosi azt éreztette, tudja, hogy ezen a megbeszélésen Szakasits Kádárt is beszervezte rendőrügynöknek, most is a jóakaró álcáját öltötte magára:
– …Unszolt, mondjam el neki nyugodtan, hogy mi történt akkor. Ő ugyanis meg akar menteni engem, ha lehet, de melléfogni sem akar… Azt válaszoltam: Rákosi elvtárs, az nekem kellemetlenebb volna, ha melléfogna, mint magának…”
Kádár hiába utasította el ezt az újabb vádat, a felhők nem oszlottak el a feje fölül. Vezetőtársai közül sokan megérezték pozícióinak meggyengülését. Révai József egy Politikai Bizottsági ülésen még azt is megengedte magának, hogy szemtől szembe szarházinak, szarjancsinak nevezze őt. Kádár nem viszonozta a sértést, csak évekkel később jegyezte meg, hogy még a horthysta rendőrségen sem alázták meg ennyire.
Rákosi továbbra sem fedte fel a kártyáit, az események ellentmondásosan alakultak. Az MDP 1951. februári kongresszusán Kádárt a Központi Vezetőség, a Politikai Bizottság és a Titkárság tagjává választották, sőt, az egyik korreferátumot is ő tartotta. Ennek ellenére mind a kinevezésének ténye, mind az előadásának a szövege is kimaradt a hivatalos jegyzőkönyvekből. A szokásos május elsejei felvonulásra készülődve a többi pártvezetőhöz hasonlóan Kádár képét is kinyomtatták, hogy aztán táblára ragasszák, szét is osztották a szervezők között, majd egy váratlan fordulattal visszarendelték a fotókat – technikai hibára hivatkozva. Kádár pontosan felmérte helyzetének ellentmondásos voltát.
„…Nagy feladatokat kaptam, közben megbízták a háztartási alkalmazottamat, hogy hallgatózzon nálam. A hálószobám ajtaján hallgatóztak, az utcán figyeltek…”
Kádár ennek ellenére sem esett pánikba, dolgozott tovább. Azok közé a fegyelmezett emberek közé tartozott, akik ha egy sakkjátszma közepén értesülnek is a közeli világvégéről, azért folytatják a partit. Feleségének sem említette az ellene irányuló fenyegetéseket, bár az asszony nyilvánvalóan magától is felmérte a helyzetet.
A villámok mind közelebbről csapkodtak, letartóztatták Haraszti Sándort, Donáth Ferencet, Újhelyi Szilárdot, Losonczy Gézát, Tariska Istvánt, az antifasiszta ellenállási mozgalom kiemelkedő személyiségeit. Rákosiék valószínűleg nem kívánták megzavarni a május elsejei ünnepi hangulatot Kádár János lefogásának hírével, egyelőre beérték volna még szorosabb megfigyelésével. Április 20-án viszont Zöld Sándor öngyilkossága és családirtása új helyzetet teremtett. Rákosi összehívta a Politikai Bizottság rendkívüli ülését, és bejelentette Kádár János és Kállai Gyula államtitkár letartóztatását, így kívánta elejét venni annak, hogy ők is végezzenek magukkal, vagy menedékjogot kérjenek valamelyik kapitalista ország budapesti nagykövetségén. A letartóztatás valójában már az előző napon végbement, a körülményeit Kádár így mesélte el Kanyónak adott interjújában:
„…Azon a bizonyos napon valaki felhívott telefonon a lakásomon. Ebédidőben volt, én ugyanis hazajártam ebédelni, mert mindig későig dolgoztam. Megkérdezte, hogy mit csinálok, mondtam neki, hogy ebédelek. »Hát azután mit csinálsz?« – faggatott tovább., Hogyhogy mit csinálok, megyek vissza dolgozni. Erre aztán letette a telefont.”
Kádár nem volt hajlandó elárulni, hogy ki jelentkezett nála és hogy ellenőrizni vagy figyelmeztetni kívánta őt. A Kádárt vivő kocsi a szokásos útvonalon indult el visszafelé, de a Cserje utcából kikanyarodva megállásra kényszerült, mert két, keresztben álló autó zárta el a továbbhaladást. Az egyikből Péter Gábor szállt ki, Kádár rögtön felfogta, hogy az Államvédelem vezetője nem véletlenül várakozik rá – annak idején Rajk Lászlót is ő tartóztatta le.
(Később Ribánszki Róbert – Kádár János egykori titkára – elmondta nekem, hogy a dolgok itt könnyen véres fordulatot vehettek volna. Alig néhány hónappal azelőtt váltották le Kádár korábbi személyi biztosítóját, egy angyalföldi munkásfiúból lett kormányőrt, aki valósággal bálványozta főnökét. Ha akkor ő ült volna a kocsiban, semmiképp sem engedte volna meg, hogy Kádárt elhurcolják. Ribánszki szerint okvetlenül használta volna a géppisztolyát, végső esetben talán magát Kádárt is kész lett volna lelőni, hogy megmentse a börtön gyalázatától. Utódja viszont nem avatkozott be a konfliktusba.)
Kádárt és Pétert hosszú, barátságnak is nevezhető kapcsolat kötötte össze. Együtt harcoltak az illegalitásban és a felszabadulás után az ávéhás vezető volt Kádár János esküvői tanúja is. Most sokáig némán néztek egymásra.
„– …Péter Gábor szólalt meg először, kérte, hogy üljek át hozzá. Ezen kívül nem szólt semmit, de én sem.
– Ön mit gondolt, mikor őrizetbe vették? – kérdezi Kanyó.
– Hihetetlen, de szinte megkönnyebbültem. Vége lett a bújócskának, az örökös gyanúsítgatásnak. Aztán elvittek egy villába. Ott Péter Gábor azt mondta: tudod, hogy ha mi őrizetbe veszünk téged, az Rákosi elvtárs tudta nélkül nem lehetséges. Mondd meg, milyen kapcsolatod volt a horthysta rendőrséggel, s akkor nem lesz semmi bajod! Szóval azt kellett volna bevallani, amivel Rákosi is mindig gyötört. Minthogy én harminc éves koromig munkásember voltam, külföldön soha nem jártam, rám nem lehetett azt mondani, hogy kém vagy imperialista ügynök vagyok… Péter Gábor egyre csak azt mondogatta, hogy Kádár elvtárs – mert akkor még elvtárs voltam –, gondold meg, most itt vagy, ha viszont a börtönbe visznek, akkor ott is nyilvántartásba kell, hogy vegyenek.
– Bántalmazták Önt?
– Nem, engem nem kínzott senki. A kínzást nem könnyű elviselni, de a lelki kényszer még sokkal rosszabb.”
(A Kádár személye körül kialakult legendáriumban gyakran felbukkan, hogy a testét higannyal kenték be, ily módon megakadályozva a bőr pórusain keresztül való légzést, és a vallatás során letépték a körmeit is. Többször is megfigyeltem, hogy ha valaki először találkozott Kádár Jánossal, önkéntelenül is az ujjaira sandított. Én csak egy különösebb fizikai elváltozásra emlékszem, a szembogarából sugárszerű törésvonalak indultak ki minden irányban, egy olyan üveglaphoz hasonlított, melynek közepébe egy követ hajítottak – valószínűleg valamilyen szervi vagy idegi rendellenesség váltotta ki. Később egy másik jel is feltűnt: Kádár sohasem gombolta be ingének mandzsettáját! Állítólag a csuklója soha nem heverte ki a Horthy- vagy a Rákosi-börtönben kapott ütéseket.)
Alig másfél évtized alatt már harmadszor csapódott be mögötte a börtön kapuja, ezúttal azonban saját elvtársai zárták be. Kádár János, aki belügyminiszterként végigkövette a Rajk-per menetét, és meggyőződhetett róla, hogy elődjét konstruált vádak alapján akasztották fel, nem táplálhatott magában különösebb illúziókat a saját sorsát illetően. Ellene is könnyen állíthattak hamis tanúságtévőket, és tetszés szerinti mennyiségben gyárthattak fals bizonyítékokat is. Bizton számíthatott rá, hogy halálra ítélik, de Kádár azt állítja, hogy ettől nem félt:
„…Életemben kétszer voltam olyan helyzetben, hogy már úgy látszott, most meg kell halni. Az egyik az 1944-ben volt, a másik később. Rólam… sok mindent mondhattak: idegbeteg s a többi, pedig személyes tulajdonságaim közé tartozik, hogy nyugodt természetű ember vagyok és bírom az izgalmakat. Amikor úgy volt, hogy meg kell halnom, elég nyugodtan számvetést készítettem, hogy hol jártam, mit csináltam életemben. 1944-ben nem is volt nekem semmi bajom. Ha úgy adódott, hát meg kell halni. Azért a nép élni fog, a szovjet hadsereg ideér és a szocializmus győz. A másik esetben [erről a letartóztatásáról beszél – M. Gy.] bajban voltam. Akkor valahogy úgy látszott: olyan helyzetben kell meghalnom, amikor összes munkatársam, összes testvérem, akiknek a véleménye az én szememben számít és akikkel én már mint ifjúmunkás is együtt dolgoztam, azt fogják hinni, hogy elárultam a kommunizmus ügyét. És ez, higgyék el, szörnyű dolog. Abban a helyzetben én nem az életemért harcoltam. Nagyon szerettem volna megérni, hogy az emberek megtudják: nem vagyok árulója a kommunista zászlónak…”
Az Államvédelmi Hatóság egy külön kihallgató csoportot hozott létre Kádár János vallatására, ennek élére Farkas Mihály a saját fiát, Farkas Vladimírt állította – a Hatóságnál akkoriban viselt rangját nem ismerem, később az alezredesi rendfokozatig jutott, ami az ÁVH-nál igen magasnak számított.
Farkas Vladimír a Szovjetunióban nevelkedett, valószínűleg Magyarország térképén se tudott volna kiigazodni, nemhogy az itthoni munkásmozgalom múltjában. Farkas Vladimír későbbi önéletrajzi könyvéből Huszár Tibor idéz egy ide vonatkozó részletet:
„…Fiatal korunk miatt [Farkas Vladimír akkor húszas éveinek közepén járt – M. Gy.] joggal vélhették rólunk, hogy nem ismerjük a harmincas-negyvenes évek hazai illegális mozgalmát. Ilyen ismeretek nélkül pedig a vizsgálatot nem lehetett volna eredményesen folytatni. Ezért Kovács és Kiss [az MDP magas rangú vezetői – M. Gy.] előadásokat tartottak nekünk azokról az évekről. Főleg arról, hogyan törekedhetett a rendőrség arra, hogy a pártba befurakodjon, milyen veszteséget okoztak a mozgalomnak azok is, akik a kegyetlen kínzások nyomán köptek. Tájékoztatójuk nem csupán történelmi jellegű volt, teletűzdelték Kádárra, Kállaira, Donáthra, Gácsra vonatkozó ítéleteikkel…”
Ennek a „gyorstalpaló” felkészítésnek a tartalmát nem ismerjük, de a hatékonyságáról fogalmat nyújtanak a fennmaradt, primitíven felépített kihallgatási jegyzőkönyvek. Elolvasásukkor egy zsidó vallási irat jutott az eszembe, mely a világban négy embertípust emel ki: a bölcset, a gonoszat, az együgyűt, végül azt, aki még kérdezni sem tud. Farkas Vladimír az adott ügyben kétségkívül egyszerre tartozott a második és a negyedik csoportba.
A vallatások során az ÁVH továbbra is alkalmazta a maga vallató eszközeit és módszereit: egy katolikus pap vegzálásakor a nyakában lógó fém feszületbe áramot vezettek, egy Szendi nevezetű százados állítólag 2100-as égővel világított az őrizetesek szemébe. Egyáltalán nem vagyok meggyőződve, hogy Kádár Jánost nem vetették alá hasonló tortúrának, és ő csak azért tagadta le később, mert ilyen módon is menteni próbálta a pártja becsületét. A legvégsőkig valószínűleg csak azért nem mertek elmenni vele kapcsolatban, mert több szovjet vezető is kedvelte őt és érdeklődött a sorsa iránt. Nehezen lehetett volna nekik elmagyarázni, ha Kádárt „véletlenül halálos baleset éri”.
A Hatóságnak tehát fel kellett vállalnia a szópárbajt, itt megpróbálták a régi hangnemet alkalmazni, melyet korábban Rajk Lászlóval szemben is használtak. Farkas Vladimír szövegeibe gyakran beiktatott olyan jelzőket, hogy Kádár János „gyáva”, „gerinctelen”, „áruló”, az öreganyja kínját emlegeti.
A Rubicon című folyóiratban leközölt kihallgatási jegyzőkönyveket olvasván ellenállhatatlanul komikus hatást kelt, hogy a vallatási párbeszéd két szereplője között milyen aránytalanul oszlik meg a szöveg mennyisége. Farkas Vladimír ötvenszer-százszor annyit beszél, mint Kádár János, szemléltetésül idézzünk egy részletet az 1951. május 7-én tartott kihallgatásból.
„Farkas Vladimír: Beszéljünk magyarul. Tessék, akkor térjünk vissza az alapvető kérdésre… Maga most is gyáván viselkedik, Kádár, nekem ez a meggyőződésem. Nekem ez a meggyőződésem. Nézzen ide, én magát nagyon jól [itt a szöveg sérült, feltehetőleg »ismerem« szó hiányzik – M. Gy.], de abból az, ami itt a vizsgálat során felmerült, nekem az az érzésem, hogy maga nem jutott el oda, hogy legyen bátorsága kimondani: ez az [feltehetőleg az »igazság« szó esett ki – M. Gy.], lesz, ami lesz. Mondok valamit. Egy kis úttörőnek, ha maga elmondaná azt ami a maga vizsgálata során kiderült, hogy maga milyen káros munkát végzett és nem véletlenül, nem azért, mert gyáva volt, hanem mert magának volt esze, volt erre még akkor is, ha nem járt Moszkvában kétszer és nem… ez az ember miért volt a mozgalomban? Mit gondol, mit válaszolna? Miért volt a mozgalomban egy ilyen ember? Mit válaszolna, mondja? Mit válaszol maga, ha magának kellene egy ilyen kérdést kibogoznia mással kapcsolatban? Egy ember, akinek ilyen cselekedetei vannak, sorozatos cselekedetei. Egy ilyen gyáva beállítottságú ember, aki saját magáról elmondja, hogy igenis nekem a Párt és a munkásosztály az élethez képest nem jelentett semmit. Miért van egy ilyen ember a mozgalomban? Miért? Látja az, hogy maga hallgat, eléggé mutatja, hogy maga mennyire gyáva. Mondja meg, adjon világos választ rá. Maga nem egy hülye ember. Hát ne tettesse magát analfabétának, aki nem tud válaszolni a kérdésekre. Miért? Miért volt benn a mozgalomban?
Mondom én az elvtársaknak is, a Pártban úgy látják, hogy magának az a baja, hogy gyáva és sokkal jobban tenné, ha minél hamarabb… Maga elmond egy újabb dolgot azzal kapcsolatban, hogy valaha maga nem egyszerűen egy mindentől független opportunista volt és likvidátor és tudatos ellenség. Magának voltak támaszai és sugalmazói. Evvel kapcsolatban maga ugyancsak a május 7-i feljegyzésben mond egy újabb tényt. Csak az a baj, hogy nagyon lassan csinálja. Higgye el, hogy nagyon lassan. Saját érdekében. Saját érdekében. És megmondom, még egy dolog, amit nem értek, vagy teljesen vág, hát mondok még egy… én tudom, hogy magának a fiatal évei nem voltak valami rózsásak. Hát azért én, nézzen ide, mert mondjuk azt, amit csinált a Párt… de miért nem jut el oda, hogy hát én mégiscsak, hogy én nagy dolgokban súlyos károkat okoztam a Pártnak, hát miért nem tudok munkás létemre eljutni oda, hogy legalább most, az igazság teljes feltárásával, tekintet nélkül arra, hogy ez mit jelent nekem, a számomra, a Párt előtt ezt a kérdést tisztázzam, nem látja, hogy magával kapcsolatban ez az egy mód jó, hogy magáról ne a legrohadtabb és legsötétebb emberként beszéljenek az elvtársak. Nem látja maga?
Akkor miért csinálja ezt, hogy csak lépésről lépésre… a pártfeloszlatás kérdésében, nézze Kádár, világosan lejött az, hogy maga két héten keresztül nyögött itt, kenegette a dolgokat. Én magam mondom, én hajlamos vagyok úgy ítélni a dolgokat és úgy referálni felfelé, mely a maga számára még mindig gyengébb, hogy gyávaságból csinálta ezt. A Pártban azt mondják a Kádár viselkedése az ÁVH-n folytatása az ő ellenséges tevékenységének. Érti? Na most, ha magának… az életét az elvtársak más megvilágításban is látják azt, hogy maga sem volt egy jaj de gerinces ember, úgy hogy az, hogy maga… még egy ideig el tudja hitetni és én is el tudom hinni, hogy mondjuk gyávaságból. De az az idő lejárt. És ugyanígy ahogy a pártfeloszlatással maga május 7-i saját kezű feljegyzésében tett egy lépést előre, az úgynevezett támaszaival és sugalmazóival kapcsolatban, még nem tette meg ezt. Emlékszik arra, mikor azt írja, hogy milyen beszélgetése volt magának I. kötet 80Hain Péterrel. Emlékszik. Én mondom, mi hajlamosak vagyunk egyelőre magának elhinni, hogy mostanáig ezt azért nem mondta el, mert gyáva. Hajlamosak vagyunk is. De csak olyan áron, hogy maga nem áll meg és nem hetenként ilyen cseppeket csepegtetni a kihallgatásnak és a Pártnak, hanem gyökeresen ezt a részét a magatartásának felszámolja. Mert nézzen ide, én azt mondom, én ezt összehasonlítanám azzal, amit maga a pártfeloszlatással kapcsolatban… Maga elismeri valóban azt, ami világos mindenek előtt, hogy ez tudatos ellenséges cselekedet volt. Szeretném, ha maga itt se állna meg, hanem továbbmenne ebben a kérdésben. Magának csak rövid idő áll rendelkezésére és használja fel ezt a nem hosszú időt, amíg a Pártban hajlamosak a maga gyenge jellemeként értékelni ezt a magatartását. Most ha oda eljutnak az elvtársak, hogy ez a Kádár most is aljas gazember, maga teljesen el van veszve. És annak semmi értelme.”
Kádár csak most először jut szóhoz, nem mondhatni, hogy túlságosan hosszú időre:
„Szóval, én a…”
Farkas Vladimír azonnal letorkolja:
– „Egy pillanat. A főbb kérdéseket majd később. Maradjunk ennél a Hain Péter beszélgetésnél.
– Énnekem az a véleményem… – Próbálkozik a gyanúsított, de ezt a mondatát sem tudta befejezni.
Végül is Farkas Vladimír nem boldogult Kádár Jánossal. Az egyik eligazításon, melyen Péter Gábor, a Párt háromtagú kijelölt bizottsága és az ügy vizsgálótisztjei is jelen voltak, bejelentette, hogy semmi bizonyíték nincs a felhozott vádakra. Ekkor intézte Farkas Mihály a fiához a következő emlékezetes mondatot: „hogy lehet egy államvédelmis alezredes ilyen naiv és hülye?”
– „…Hetekig nem vallottam semmit – mondta Kádár János Kanyónak –, aztán amikor már láttam, hogy úgyis mindegy, azt mondtam a fő kihallgatónak, írja meg a jegyzőkönyvet, írjon bele, amit akar és én alá fogom írni. De arra figyelmeztettem, hogy ha engem megaláznak, akkor ebből per nem lesz. A nyilvános tárgyalásra gondoltam. Tudom, nyugati újságokban olyanok is megjelentek, hogy letépték a körmeimet. Ebből egy szó sem igaz. Nem ilyesmiért vallottam, hanem azért, mert nem akartam ártani a pártnak és a Szovjetuniónak. Én magam nem féltem, csak arra vigyáztam, hogy a vallomásomban élő vagy kezük ügyében lévő ember ne szerepeljen.”
A per előkészítői és lebonyolítói kénytelen-kelletlen tudomásul vették, hogy a párt középvezetői gárdája és más, politikailag fontos rétegek nem csak megdöbbenve, de egyenesen hitetlenkedve fogadták a köreikben népszerű Kádár János rendőri beszervezéséről és jugoszláv kapcsolatairól szóló híreket. A pártvezetés nem kívánt megkockáztatni egy második Rajk-pert.
„Magára a tárgyalásra nem érdemes sok szót vesztegetni – folytatja emlékezéseit Kádár János, már élete utolsó napjaiban. – Annyit mondhatok, hogy sem a bíró, sem az ügyész nem állt a helyzet magaslatán. Az ügyész, dr. Alapi például olyanokat mondott, hogy Kádár különösen álnok összeesküvő volt, aki sakkozással álcázta magát.”
Kádár János nem próbálkozott azzal, hogy Dimitrov, Rákosi és más, vád alá helyezett kommunisták példája nyomán politikai fórummá változtassa a tárgyalótermet. Felmérte, hogy a vádakban érintett társai már mindent elmondtak, amit Rákosiék csak hallani akartak, ő maga is aláírta a beismerő vallomást, melyet Visinszkij alapelve szerint a korabeli joggyakorlat a bizonyítékok királynőjének tekintett. Abban nem reménykedhetett, hogy Péter Gáborék megváltoztatják a felfogásukat.
A Legfelsőbb Bíróság Kádár Jánost a „népi demokrácia megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése, valamint kémkedés és hazaárulás bűntettében” bűnösnek találta, és életfogytiglani fegyházra ítélte. (Később Péter Gábor önmagát mentegetve azt állította, hogy Kádár Jánosnak eredetileg kötelet szántak, csak az ő közbenjárására sikerült megváltoztatni a halálos verdiktet.) Kádár Jánost a Conti – ma Tolnai Lajos – utcai börtönbe szállították büntetésének letöltésére, az akkoriban az Államvédelmi Hatóság közvetlen felügyelete alá tartozott. A „Conti” már a világháború előtt is az ország leghírhedtebb fegyintézetének számított, 1938-tól a katonai és államellenes ügyek elítéltjeit őrizték itt.
Kádár János egyszer már raboskodott itt, mikor a Horthy-rendszerben végzett illegális tevékenysége során lebukott, ezt feltehetőleg természetesnek találta mint az osztályellenség megtorlását, de nehéz volna elképzelni, mit érzett most, hogy a saját elvtársai küldték a rács mögé. Meg kellett forduljon a fejében, hogy alig egy-két éve ennek a fegyháznak az udvarán akasztották fel Rajk Lászlót, és nem zárhatta ki, hogy egy perújrafelvételt rendeznek, és az ő élete is így ér majd véget.
(1987-ben a rendőrségről írott riportkönyvem kapcsán bejártam ezt a Tolnai Lajos utcai épületet. Az eltelt évtizedek alatt nem csak a funkciója változott meg, büntetés-végrehajtási intézet helyett a rendőrfőkapitányság vizsgálati osztálya és annak a fogdája működött itt. Feltehetően bizonyos átépítésekre is sor került, de minden nehézség nélkül el lehetett képzelni az 1951-es állapotokat.
Maga a fogda három szintből állt. A legfelsőben elviselhetetlen körülmények uralkodtak, nyáron itt volt a legmelegebb, főleg éjszaka, mikor a falak kiadták magukból az egész nap összegyűlt forróságot, bent a cellában gatyára vetkőztek az őrizetesek, de úgy sem tudtak elaludni. A cellákba nem szereltek fel lámpákat, csak kint a folyosón égett egy halvány villanykörte, ennek a fénye vetődött be egy-egy falba vágott résen.
A mosdóban két zuhanyozót alakítottak ki, az egyikről hiányzott a rózsa, a csap is elromlott, folyamatosan csurgott belőle a víz. A vécé a folyosó átellenes oldalán helyezkedett el, a három ülőkét alig egy méter magas deszkafallal választották el egymástól, hogy ellenőrizni lehessen a szükségüket végző rabokat. A víztartályt lefedték, senki se férhetett hozzá az öblítéshez használt úszóhoz, hogy leszerelje azt és esetleg fegyverként használja az őrök ellen. Ezeknek az egészségügyi berendezéseknek hatvan-hetven embert kellett kiszolgálniuk, akkoriban úgy oldották meg, hogy egyszerre csak egy zárka lakói vehették igénybe, szóval vagy kopogással jelezték a szándékukat, a sorrendet az őrök állapították meg, lehetőséget kapva különböző „kitolásokra”.)
Kádár János három és fél évet töltött itt magánzárkában – egyes utalások szerint közben néhány hónapra ideg-összeroppanás következtében kórházba került, de a külvilággal itt sem érintkezhetett.
A Kádár János ellen folytatott rágalomhadjárat módszeresen hangoztatott eleme, hogy őt a Conti utcai fegyházban „sitiprincként”, kiváltságos rabként kezelték, kényelmes körülmények között helyezték el, jó ellátásban részesült. Kádár erről a következőket írja:
„…1951. december végétől a börtönből nyílt harcot kezdtem Péter Gábor leleplezése érdekében és ugyanakkor Péter Gábor foglya voltam, aki erről természetesen perceken belül tudomást szerzett. Ennek logikus és számomra nem váratlan következményeként állatias börtönrezsimet vezettetett be ellenem. Ez többek között a legszigorúbb izoláción kívül például azt is jelentette, hogy az ivóvizet, írószert megvonták tőlem, és egy mesterséges rendszer segítségével éjszaka nem hagytak aludni. Ez a fogolytartási rezsim teljesen változatlanul érvényben volt velem szemben 1951. december végétől 1953. augusztus 10-ig, és minimális enyhítéssel 1954. április 6-ig…”
1953 januárjában Péter Gábort letartóztatták, mint „cionista összeesküvőt”, de Kádár János sorsában ez sem hozott kedvező változást. Hét hónapig reménykedett enyhítésekben, de hiába, aztán mikor napokon át vécére sem engedték ki, összetörte a zárkája berendezését.
Péter Gábor letartóztatása után nyilvánvalóvá lett Kádár előtt, hogy nem csak az egykori ávéhás altábornagy áll az ő elítélése mögött. Felkereste és kihallgatta ugyan Farkas Mihály és Piros László belügyminiszter, az utóbbihoz Kádár írásos beadványt is eljuttatott, de választ nem kapott rá.
– „…Megmondom: egész 1954. október végéig abban a meggyőződésben éltem, hogy mindezt a személyes indulataitól vezetett Farkas Mihálynak köszönhetem – folytatja Kádár János –, ekkor legnagyobb meglepetésemre arról értesültem Farkas Mihálytól, hogy ő 1953. január elején a hivatkozott kihallgatásom után utasította Piros László belügyminisztert, hogy engem helyeztessen elviselhető börtönviszonyok közé. Ez azonban nem történt meg. Gondolom, van a Párt számára is bizonyos jelentősége annak: tisztázódjon, hogy ez kinek az utasítása.”
Az ÁVH-nak sikerült Kádár Jánost hermetikusan elzárni a külvilágban lezajlódó eseményektől. Jellemző példa: csak 1954 májusában – mikor a Conti utcából átszállították a Gyorskocsi utcai börtönbe – értesült Sztálinnak több mint egy évvel korábban bekövetkezett haláláról, akkor is csak véletlenül, Thury Zsuzsa A francia kislány című ifjúsági regényének olvasásakor.
A saját helyzetét azonban minden bizonnyal alaposan és logikusan végiggondolta. Rákosi Mátyással, fiatalkori bálványával kapcsolatos illúzióinak a maradéka is szertefoszlott. Nem lehettek kétségei, hogy a vele történtekért mindenekelőtt a párt vezére a felelős, de Kádár még a fizikai és idegi összeroppanás szélén sem engedte meg magának, hogy szemrehányást tegyen neki. Az más kérdés, hogy bízott benne: valaha még alkalom nyílik a leszámolásra, de ez az esély még a távoli jövőben rejtőzött, az adott esetben is érvényesült pragmatista felfogása: „mindent, ahogy lehet”.
Amikor már fogvatartása vége felé engedélyezték neki, hogy a börtönből levelet írhasson Rákosinak, nem méltatlankodott, nem vádaskodott, „csak állításaim ellenőrzését kérem, semmi mást!”. Megjelöli a hamisításokat az ellene felhozott vádakban, és javaslatokat tesz a kivizsgálás módjára is. Érzelmei csak a levél vége felé törnek felszínre:
„…Ez a végül is, a maga nemében szörnyű ügy talán nem nehezen tisztázható lesz… Ne azt nézzék, hogy kitől jön a kérés, hanem hogy miről van szó.
Az én szörnyű helyzetem olyan reménytelenül összekuszálódott, hogy a jövőmre sem így, sem úgy gondolni nem tudok.
De ha ez az engem megölő kérdés tisztázódik végre, semmi más nem érdekel.
Akárhogy is vélekedik rólam, azt látták, hogy ha semmi mást, de nem gyűlöltem a pártot.
Ebben az egész vizsgálatban nem védtem magam, nem kentem semmi mulasztásom, bűnöm másra.
Tudom, ha állításaim nem igazolódnak (és ez nem lesz könnyű, az én szavam ma semmi: mégis el kell mondanom, mert nem lehet, hogy a párt vezetője meg ne tudja), mi vár rám. Nem kérem és nem kérhetem, hogy higgyenek, csak egyet, de azt mindenképpen kérem, nem miattam, vizsgálják meg a kérdést.
Kádárral az adott időhöz szabott taktikája a levélnek egy másik részletéből is kitűnik:
„…Feleségem éveken át volt ismételten eredménytelen kísérletezés után csak 1954. július 8-án [vagyis több mint három évvel Kádár letartóztatása után – M. Gy.] tudta meg, hogy egyáltalán élek. (Gerő elvtárs fogadta őt akkor és igen emberséges módon közölte vele ezt, valamint azt is, hogy új eljárás folyik az ügyemben…)”
Hosszú évekkel később Kádár már másként fogalmaz:
„…Az egyik kihallgatáson megkérdezték tőlem, nem akarok-e találkozni a feleségemmel. Kérdésemre, hogy ez hol történne meg, azt válaszolták, hogy itt a börtönben. Mire én kikeltem magamból és azt találtam mondani: találkozzon Gerő a börtönben a feleségével. Igen ám, csakhogy a feleségem az egész beszélgetés alatt ott volt a szomszéd cellában.
– Akkor hát mégis létrejött a találkozó?
– Igen.”
A Legfelsőbb Bíróság végül is 1954. július 22-én mentette fel Kádár Jánost.
„Én már akkor éreztem, hogy megrendült a bizalom irántam – nyilatkozta később Kanyó Andrásnak –, egy alkalommal Péter Gáborral beszélgetve azt találtam neki mondani: nekem nagyon nehéz dolgozni vele. Ez a megjegyzésem arra vonatkozott, hogy Péter Gábor Rajkot is azzal vádolta, hogy beleavatkozik a munkájába, zavarja az államvédelem tevékenységét és amikor én lettem a belügyminiszter, Péter velem szemben is ilyen magatartást tanúsított. Péter azt felelte: érdekes, hogy Rákosi tud vele dolgozni, vele csak az ellenség nem tud együtt dolgozni…”
Kádár biztosra vehette, hogy ő következik a sorban, Rákosi inkább előbb, mint utóbb, de okvetlen leszámol vele.
Kevéssel a minisztercsere után Rákosi Mátyás magához rendelte Kádár János barátját és illegális mozgalombeli társát, Veres Józsefet, aki államtitkárként dolgozott mellette a Belügyben. A főtitkár előhozta azt a már sokszor elismételt vádat, hogy Kádár hivatali idején túl sok osztályidegen elem került jelentős pozíciókba, és ebben magának Kádárnak is része kellett legyen.
„– …Veres elvtárs, gondolkodjon el azon, amit Kádár Jánosról beszéltünk. Remélem, rájön, mik azok a hibák, amelyeket Kádár elkövetett. Írja le őket és személyesen hozza el hozzám! – jegyzi fel Veres József kiadatlan önéletrajzában. Veres arról is megemlékezik, hogy Rákosi utasítására megkezdődtek az előkészületek Kádár János letartóztatására. A szervezésben részt vett Nagy Imre, mint a közigazgatási osztály vezetője, Péter Gábor, az ÁVH főnöke és az akkor még fungáló Zöld Sándor belügyminiszter.
Nem tudni, hogy eredetileg milyen időpontot jelöltek ki Kádár János lefogására. Valószínűleg 1951 nyarára-ősz elejére tervezték, ennyi időt szántak megfelelő bizonyítékok kreálására, reménykedtek benne, hogy ezalatt sikerül megtörniük Kádár változatlan népszerűségét a Pártban, sőt, lehetőleg magát Kádár Jánost is.
Rákosi is bekapcsolódott az ügybe, gyakran magához rendelte:
„– …Elővettem Kádárt, ültem vele a szegedi Csillag börtönben, mondom neki, hogy ismerem az életedet, tudom, hogy mennyit kínlódtál, valószínűnek tartom, hogy valahol beszerveztek. Azt javaslom, mondd meg őszintén, és igyekszünk rajtad segíteni. Ha nem rendkívül súlyos, rendbe hozzuk. Még mindig jobb, mint amit most látunk, rád nézünk és látjuk, hogy nem vagy rendben…”
Rákosi előszedte Kádár 1933-ban a rendőrségen társaira tett terhelő vallomását és az 1943-as KMP feloszlatásának addig gondosan jégen tartott vádját. Kádár most sem próbálta megmásítani a tetteit, de külön bűnöket sem vállalt magára: „…Az ellenséggel soha, semmilyen formában egy pillanatra sem jutottam egyetértésre. Ez vonatkozik még az 1933-as évben a rendőrségen tanúsított gyáva magatartásom esetére is. Ott megtörtem, de volt erőm megállni, senkit sem juttattam a kezükre. A pártfeloszlatást mai megvilágításban látva… fel kell tételeznem, hogy tudtom és akaratom ellenére mégis az ellenség eszköze lehettem…”
Rákosi a régi témák mellett egy újat is előhozott. Arról faggatta Kádárt, hogy milyen kapcsolatban állt Szakasits Árpáddal, a volt szociáldemokrata vezetővel és köztársasági elnökkel. Szakasitsot akkor tartóztatták le azzal a váddal, hogy Hetényinek, Horthy rendőrfőkapitányának a spiclije volt. Mint említettük, Kádár a háborús években találkozott vele, de a tárgyalás eredménytelen maradt, mert a KMP nem akarta feladni az illegalitásban vívott harcát.
Rákosi azt éreztette, tudja, hogy ezen a megbeszélésen Szakasits Kádárt is beszervezte rendőrügynöknek, most is a jóakaró álcáját öltötte magára:
– …Unszolt, mondjam el neki nyugodtan, hogy mi történt akkor. Ő ugyanis meg akar menteni engem, ha lehet, de melléfogni sem akar… Azt válaszoltam: Rákosi elvtárs, az nekem kellemetlenebb volna, ha melléfogna, mint magának…”
Kádár hiába utasította el ezt az újabb vádat, a felhők nem oszlottak el a feje fölül. Vezetőtársai közül sokan megérezték pozícióinak meggyengülését. Révai József egy Politikai Bizottsági ülésen még azt is megengedte magának, hogy szemtől szembe szarházinak, szarjancsinak nevezze őt. Kádár nem viszonozta a sértést, csak évekkel később jegyezte meg, hogy még a horthysta rendőrségen sem alázták meg ennyire.
Rákosi továbbra sem fedte fel a kártyáit, az események ellentmondásosan alakultak. Az MDP 1951. februári kongresszusán Kádárt a Központi Vezetőség, a Politikai Bizottság és a Titkárság tagjává választották, sőt, az egyik korreferátumot is ő tartotta. Ennek ellenére mind a kinevezésének ténye, mind az előadásának a szövege is kimaradt a hivatalos jegyzőkönyvekből. A szokásos május elsejei felvonulásra készülődve a többi pártvezetőhöz hasonlóan Kádár képét is kinyomtatták, hogy aztán táblára ragasszák, szét is osztották a szervezők között, majd egy váratlan fordulattal visszarendelték a fotókat – technikai hibára hivatkozva. Kádár pontosan felmérte helyzetének ellentmondásos voltát.
„…Nagy feladatokat kaptam, közben megbízták a háztartási alkalmazottamat, hogy hallgatózzon nálam. A hálószobám ajtaján hallgatóztak, az utcán figyeltek…”
Kádár ennek ellenére sem esett pánikba, dolgozott tovább. Azok közé a fegyelmezett emberek közé tartozott, akik ha egy sakkjátszma közepén értesülnek is a közeli világvégéről, azért folytatják a partit. Feleségének sem említette az ellene irányuló fenyegetéseket, bár az asszony nyilvánvalóan magától is felmérte a helyzetet.
A villámok mind közelebbről csapkodtak, letartóztatták Haraszti Sándort, Donáth Ferencet, Újhelyi Szilárdot, Losonczy Gézát, Tariska Istvánt, az antifasiszta ellenállási mozgalom kiemelkedő személyiségeit. Rákosiék valószínűleg nem kívánták megzavarni a május elsejei ünnepi hangulatot Kádár János lefogásának hírével, egyelőre beérték volna még szorosabb megfigyelésével. Április 20-án viszont Zöld Sándor öngyilkossága és családirtása új helyzetet teremtett. Rákosi összehívta a Politikai Bizottság rendkívüli ülését, és bejelentette Kádár János és Kállai Gyula államtitkár letartóztatását, így kívánta elejét venni annak, hogy ők is végezzenek magukkal, vagy menedékjogot kérjenek valamelyik kapitalista ország budapesti nagykövetségén. A letartóztatás valójában már az előző napon végbement, a körülményeit Kádár így mesélte el Kanyónak adott interjújában:
„…Azon a bizonyos napon valaki felhívott telefonon a lakásomon. Ebédidőben volt, én ugyanis hazajártam ebédelni, mert mindig későig dolgoztam. Megkérdezte, hogy mit csinálok, mondtam neki, hogy ebédelek. »Hát azután mit csinálsz?« – faggatott tovább., Hogyhogy mit csinálok, megyek vissza dolgozni. Erre aztán letette a telefont.”
Kádár nem volt hajlandó elárulni, hogy ki jelentkezett nála és hogy ellenőrizni vagy figyelmeztetni kívánta őt. A Kádárt vivő kocsi a szokásos útvonalon indult el visszafelé, de a Cserje utcából kikanyarodva megállásra kényszerült, mert két, keresztben álló autó zárta el a továbbhaladást. Az egyikből Péter Gábor szállt ki, Kádár rögtön felfogta, hogy az Államvédelem vezetője nem véletlenül várakozik rá – annak idején Rajk Lászlót is ő tartóztatta le.
(Később Ribánszki Róbert – Kádár János egykori titkára – elmondta nekem, hogy a dolgok itt könnyen véres fordulatot vehettek volna. Alig néhány hónappal azelőtt váltották le Kádár korábbi személyi biztosítóját, egy angyalföldi munkásfiúból lett kormányőrt, aki valósággal bálványozta főnökét. Ha akkor ő ült volna a kocsiban, semmiképp sem engedte volna meg, hogy Kádárt elhurcolják. Ribánszki szerint okvetlenül használta volna a géppisztolyát, végső esetben talán magát Kádárt is kész lett volna lelőni, hogy megmentse a börtön gyalázatától. Utódja viszont nem avatkozott be a konfliktusba.)
Kádárt és Pétert hosszú, barátságnak is nevezhető kapcsolat kötötte össze. Együtt harcoltak az illegalitásban és a felszabadulás után az ávéhás vezető volt Kádár János esküvői tanúja is. Most sokáig némán néztek egymásra.
„– …Péter Gábor szólalt meg először, kérte, hogy üljek át hozzá. Ezen kívül nem szólt semmit, de én sem.
– Ön mit gondolt, mikor őrizetbe vették? – kérdezi Kanyó.
– Hihetetlen, de szinte megkönnyebbültem. Vége lett a bújócskának, az örökös gyanúsítgatásnak. Aztán elvittek egy villába. Ott Péter Gábor azt mondta: tudod, hogy ha mi őrizetbe veszünk téged, az Rákosi elvtárs tudta nélkül nem lehetséges. Mondd meg, milyen kapcsolatod volt a horthysta rendőrséggel, s akkor nem lesz semmi bajod! Szóval azt kellett volna bevallani, amivel Rákosi is mindig gyötört. Minthogy én harminc éves koromig munkásember voltam, külföldön soha nem jártam, rám nem lehetett azt mondani, hogy kém vagy imperialista ügynök vagyok… Péter Gábor egyre csak azt mondogatta, hogy Kádár elvtárs – mert akkor még elvtárs voltam –, gondold meg, most itt vagy, ha viszont a börtönbe visznek, akkor ott is nyilvántartásba kell, hogy vegyenek.
– Bántalmazták Önt?
– Nem, engem nem kínzott senki. A kínzást nem könnyű elviselni, de a lelki kényszer még sokkal rosszabb.”
(A Kádár személye körül kialakult legendáriumban gyakran felbukkan, hogy a testét higannyal kenték be, ily módon megakadályozva a bőr pórusain keresztül való légzést, és a vallatás során letépték a körmeit is. Többször is megfigyeltem, hogy ha valaki először találkozott Kádár Jánossal, önkéntelenül is az ujjaira sandított. Én csak egy különösebb fizikai elváltozásra emlékszem, a szembogarából sugárszerű törésvonalak indultak ki minden irányban, egy olyan üveglaphoz hasonlított, melynek közepébe egy követ hajítottak – valószínűleg valamilyen szervi vagy idegi rendellenesség váltotta ki. Később egy másik jel is feltűnt: Kádár sohasem gombolta be ingének mandzsettáját! Állítólag a csuklója soha nem heverte ki a Horthy- vagy a Rákosi-börtönben kapott ütéseket.)
Alig másfél évtized alatt már harmadszor csapódott be mögötte a börtön kapuja, ezúttal azonban saját elvtársai zárták be. Kádár János, aki belügyminiszterként végigkövette a Rajk-per menetét, és meggyőződhetett róla, hogy elődjét konstruált vádak alapján akasztották fel, nem táplálhatott magában különösebb illúziókat a saját sorsát illetően. Ellene is könnyen állíthattak hamis tanúságtévőket, és tetszés szerinti mennyiségben gyárthattak fals bizonyítékokat is. Bizton számíthatott rá, hogy halálra ítélik, de Kádár azt állítja, hogy ettől nem félt:
„…Életemben kétszer voltam olyan helyzetben, hogy már úgy látszott, most meg kell halni. Az egyik az 1944-ben volt, a másik később. Rólam… sok mindent mondhattak: idegbeteg s a többi, pedig személyes tulajdonságaim közé tartozik, hogy nyugodt természetű ember vagyok és bírom az izgalmakat. Amikor úgy volt, hogy meg kell halnom, elég nyugodtan számvetést készítettem, hogy hol jártam, mit csináltam életemben. 1944-ben nem is volt nekem semmi bajom. Ha úgy adódott, hát meg kell halni. Azért a nép élni fog, a szovjet hadsereg ideér és a szocializmus győz. A másik esetben [erről a letartóztatásáról beszél – M. Gy.] bajban voltam. Akkor valahogy úgy látszott: olyan helyzetben kell meghalnom, amikor összes munkatársam, összes testvérem, akiknek a véleménye az én szememben számít és akikkel én már mint ifjúmunkás is együtt dolgoztam, azt fogják hinni, hogy elárultam a kommunizmus ügyét. És ez, higgyék el, szörnyű dolog. Abban a helyzetben én nem az életemért harcoltam. Nagyon szerettem volna megérni, hogy az emberek megtudják: nem vagyok árulója a kommunista zászlónak…”
Az Államvédelmi Hatóság egy külön kihallgató csoportot hozott létre Kádár János vallatására, ennek élére Farkas Mihály a saját fiát, Farkas Vladimírt állította – a Hatóságnál akkoriban viselt rangját nem ismerem, később az alezredesi rendfokozatig jutott, ami az ÁVH-nál igen magasnak számított.
Farkas Vladimír a Szovjetunióban nevelkedett, valószínűleg Magyarország térképén se tudott volna kiigazodni, nemhogy az itthoni munkásmozgalom múltjában. Farkas Vladimír későbbi önéletrajzi könyvéből Huszár Tibor idéz egy ide vonatkozó részletet:
„…Fiatal korunk miatt [Farkas Vladimír akkor húszas éveinek közepén járt – M. Gy.] joggal vélhették rólunk, hogy nem ismerjük a harmincas-negyvenes évek hazai illegális mozgalmát. Ilyen ismeretek nélkül pedig a vizsgálatot nem lehetett volna eredményesen folytatni. Ezért Kovács és Kiss [az MDP magas rangú vezetői – M. Gy.] előadásokat tartottak nekünk azokról az évekről. Főleg arról, hogyan törekedhetett a rendőrség arra, hogy a pártba befurakodjon, milyen veszteséget okoztak a mozgalomnak azok is, akik a kegyetlen kínzások nyomán köptek. Tájékoztatójuk nem csupán történelmi jellegű volt, teletűzdelték Kádárra, Kállaira, Donáthra, Gácsra vonatkozó ítéleteikkel…”
Ennek a „gyorstalpaló” felkészítésnek a tartalmát nem ismerjük, de a hatékonyságáról fogalmat nyújtanak a fennmaradt, primitíven felépített kihallgatási jegyzőkönyvek. Elolvasásukkor egy zsidó vallási irat jutott az eszembe, mely a világban négy embertípust emel ki: a bölcset, a gonoszat, az együgyűt, végül azt, aki még kérdezni sem tud. Farkas Vladimír az adott ügyben kétségkívül egyszerre tartozott a második és a negyedik csoportba.
A vallatások során az ÁVH továbbra is alkalmazta a maga vallató eszközeit és módszereit: egy katolikus pap vegzálásakor a nyakában lógó fém feszületbe áramot vezettek, egy Szendi nevezetű százados állítólag 2100-as égővel világított az őrizetesek szemébe. Egyáltalán nem vagyok meggyőződve, hogy Kádár Jánost nem vetették alá hasonló tortúrának, és ő csak azért tagadta le később, mert ilyen módon is menteni próbálta a pártja becsületét. A legvégsőkig valószínűleg csak azért nem mertek elmenni vele kapcsolatban, mert több szovjet vezető is kedvelte őt és érdeklődött a sorsa iránt. Nehezen lehetett volna nekik elmagyarázni, ha Kádárt „véletlenül halálos baleset éri”.
A Hatóságnak tehát fel kellett vállalnia a szópárbajt, itt megpróbálták a régi hangnemet alkalmazni, melyet korábban Rajk Lászlóval szemben is használtak. Farkas Vladimír szövegeibe gyakran beiktatott olyan jelzőket, hogy Kádár János „gyáva”, „gerinctelen”, „áruló”, az öreganyja kínját emlegeti.
A Rubicon című folyóiratban leközölt kihallgatási jegyzőkönyveket olvasván ellenállhatatlanul komikus hatást kelt, hogy a vallatási párbeszéd két szereplője között milyen aránytalanul oszlik meg a szöveg mennyisége. Farkas Vladimír ötvenszer-százszor annyit beszél, mint Kádár János, szemléltetésül idézzünk egy részletet az 1951. május 7-én tartott kihallgatásból.
„Farkas Vladimír: Beszéljünk magyarul. Tessék, akkor térjünk vissza az alapvető kérdésre… Maga most is gyáván viselkedik, Kádár, nekem ez a meggyőződésem. Nekem ez a meggyőződésem. Nézzen ide, én magát nagyon jól [itt a szöveg sérült, feltehetőleg »ismerem« szó hiányzik – M. Gy.], de abból az, ami itt a vizsgálat során felmerült, nekem az az érzésem, hogy maga nem jutott el oda, hogy legyen bátorsága kimondani: ez az [feltehetőleg az »igazság« szó esett ki – M. Gy.], lesz, ami lesz. Mondok valamit. Egy kis úttörőnek, ha maga elmondaná azt ami a maga vizsgálata során kiderült, hogy maga milyen káros munkát végzett és nem véletlenül, nem azért, mert gyáva volt, hanem mert magának volt esze, volt erre még akkor is, ha nem járt Moszkvában kétszer és nem… ez az ember miért volt a mozgalomban? Mit gondol, mit válaszolna? Miért volt a mozgalomban egy ilyen ember? Mit válaszolna, mondja? Mit válaszol maga, ha magának kellene egy ilyen kérdést kibogoznia mással kapcsolatban? Egy ember, akinek ilyen cselekedetei vannak, sorozatos cselekedetei. Egy ilyen gyáva beállítottságú ember, aki saját magáról elmondja, hogy igenis nekem a Párt és a munkásosztály az élethez képest nem jelentett semmit. Miért van egy ilyen ember a mozgalomban? Miért? Látja az, hogy maga hallgat, eléggé mutatja, hogy maga mennyire gyáva. Mondja meg, adjon világos választ rá. Maga nem egy hülye ember. Hát ne tettesse magát analfabétának, aki nem tud válaszolni a kérdésekre. Miért? Miért volt benn a mozgalomban?
Mondom én az elvtársaknak is, a Pártban úgy látják, hogy magának az a baja, hogy gyáva és sokkal jobban tenné, ha minél hamarabb… Maga elmond egy újabb dolgot azzal kapcsolatban, hogy valaha maga nem egyszerűen egy mindentől független opportunista volt és likvidátor és tudatos ellenség. Magának voltak támaszai és sugalmazói. Evvel kapcsolatban maga ugyancsak a május 7-i feljegyzésben mond egy újabb tényt. Csak az a baj, hogy nagyon lassan csinálja. Higgye el, hogy nagyon lassan. Saját érdekében. Saját érdekében. És megmondom, még egy dolog, amit nem értek, vagy teljesen vág, hát mondok még egy… én tudom, hogy magának a fiatal évei nem voltak valami rózsásak. Hát azért én, nézzen ide, mert mondjuk azt, amit csinált a Párt… de miért nem jut el oda, hogy hát én mégiscsak, hogy én nagy dolgokban súlyos károkat okoztam a Pártnak, hát miért nem tudok munkás létemre eljutni oda, hogy legalább most, az igazság teljes feltárásával, tekintet nélkül arra, hogy ez mit jelent nekem, a számomra, a Párt előtt ezt a kérdést tisztázzam, nem látja, hogy magával kapcsolatban ez az egy mód jó, hogy magáról ne a legrohadtabb és legsötétebb emberként beszéljenek az elvtársak. Nem látja maga?
Akkor miért csinálja ezt, hogy csak lépésről lépésre… a pártfeloszlatás kérdésében, nézze Kádár, világosan lejött az, hogy maga két héten keresztül nyögött itt, kenegette a dolgokat. Én magam mondom, én hajlamos vagyok úgy ítélni a dolgokat és úgy referálni felfelé, mely a maga számára még mindig gyengébb, hogy gyávaságból csinálta ezt. A Pártban azt mondják a Kádár viselkedése az ÁVH-n folytatása az ő ellenséges tevékenységének. Érti? Na most, ha magának… az életét az elvtársak más megvilágításban is látják azt, hogy maga sem volt egy jaj de gerinces ember, úgy hogy az, hogy maga… még egy ideig el tudja hitetni és én is el tudom hinni, hogy mondjuk gyávaságból. De az az idő lejárt. És ugyanígy ahogy a pártfeloszlatással maga május 7-i saját kezű feljegyzésében tett egy lépést előre, az úgynevezett támaszaival és sugalmazóival kapcsolatban, még nem tette meg ezt. Emlékszik arra, mikor azt írja, hogy milyen beszélgetése volt magának I. kötet 80Hain Péterrel. Emlékszik. Én mondom, mi hajlamosak vagyunk egyelőre magának elhinni, hogy mostanáig ezt azért nem mondta el, mert gyáva. Hajlamosak vagyunk is. De csak olyan áron, hogy maga nem áll meg és nem hetenként ilyen cseppeket csepegtetni a kihallgatásnak és a Pártnak, hanem gyökeresen ezt a részét a magatartásának felszámolja. Mert nézzen ide, én azt mondom, én ezt összehasonlítanám azzal, amit maga a pártfeloszlatással kapcsolatban… Maga elismeri valóban azt, ami világos mindenek előtt, hogy ez tudatos ellenséges cselekedet volt. Szeretném, ha maga itt se állna meg, hanem továbbmenne ebben a kérdésben. Magának csak rövid idő áll rendelkezésére és használja fel ezt a nem hosszú időt, amíg a Pártban hajlamosak a maga gyenge jellemeként értékelni ezt a magatartását. Most ha oda eljutnak az elvtársak, hogy ez a Kádár most is aljas gazember, maga teljesen el van veszve. És annak semmi értelme.”
Kádár csak most először jut szóhoz, nem mondhatni, hogy túlságosan hosszú időre:
„Szóval, én a…”
Farkas Vladimír azonnal letorkolja:
– „Egy pillanat. A főbb kérdéseket majd később. Maradjunk ennél a Hain Péter beszélgetésnél.
– Énnekem az a véleményem… – Próbálkozik a gyanúsított, de ezt a mondatát sem tudta befejezni.
Végül is Farkas Vladimír nem boldogult Kádár Jánossal. Az egyik eligazításon, melyen Péter Gábor, a Párt háromtagú kijelölt bizottsága és az ügy vizsgálótisztjei is jelen voltak, bejelentette, hogy semmi bizonyíték nincs a felhozott vádakra. Ekkor intézte Farkas Mihály a fiához a következő emlékezetes mondatot: „hogy lehet egy államvédelmis alezredes ilyen naiv és hülye?”
– „…Hetekig nem vallottam semmit – mondta Kádár János Kanyónak –, aztán amikor már láttam, hogy úgyis mindegy, azt mondtam a fő kihallgatónak, írja meg a jegyzőkönyvet, írjon bele, amit akar és én alá fogom írni. De arra figyelmeztettem, hogy ha engem megaláznak, akkor ebből per nem lesz. A nyilvános tárgyalásra gondoltam. Tudom, nyugati újságokban olyanok is megjelentek, hogy letépték a körmeimet. Ebből egy szó sem igaz. Nem ilyesmiért vallottam, hanem azért, mert nem akartam ártani a pártnak és a Szovjetuniónak. Én magam nem féltem, csak arra vigyáztam, hogy a vallomásomban élő vagy kezük ügyében lévő ember ne szerepeljen.”
A per előkészítői és lebonyolítói kénytelen-kelletlen tudomásul vették, hogy a párt középvezetői gárdája és más, politikailag fontos rétegek nem csak megdöbbenve, de egyenesen hitetlenkedve fogadták a köreikben népszerű Kádár János rendőri beszervezéséről és jugoszláv kapcsolatairól szóló híreket. A pártvezetés nem kívánt megkockáztatni egy második Rajk-pert.
„Magára a tárgyalásra nem érdemes sok szót vesztegetni – folytatja emlékezéseit Kádár János, már élete utolsó napjaiban. – Annyit mondhatok, hogy sem a bíró, sem az ügyész nem állt a helyzet magaslatán. Az ügyész, dr. Alapi például olyanokat mondott, hogy Kádár különösen álnok összeesküvő volt, aki sakkozással álcázta magát.”
Kádár János nem próbálkozott azzal, hogy Dimitrov, Rákosi és más, vád alá helyezett kommunisták példája nyomán politikai fórummá változtassa a tárgyalótermet. Felmérte, hogy a vádakban érintett társai már mindent elmondtak, amit Rákosiék csak hallani akartak, ő maga is aláírta a beismerő vallomást, melyet Visinszkij alapelve szerint a korabeli joggyakorlat a bizonyítékok királynőjének tekintett. Abban nem reménykedhetett, hogy Péter Gáborék megváltoztatják a felfogásukat.
A Legfelsőbb Bíróság Kádár Jánost a „népi demokrácia megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése, valamint kémkedés és hazaárulás bűntettében” bűnösnek találta, és életfogytiglani fegyházra ítélte. (Később Péter Gábor önmagát mentegetve azt állította, hogy Kádár Jánosnak eredetileg kötelet szántak, csak az ő közbenjárására sikerült megváltoztatni a halálos verdiktet.) Kádár Jánost a Conti – ma Tolnai Lajos – utcai börtönbe szállították büntetésének letöltésére, az akkoriban az Államvédelmi Hatóság közvetlen felügyelete alá tartozott. A „Conti” már a világháború előtt is az ország leghírhedtebb fegyintézetének számított, 1938-tól a katonai és államellenes ügyek elítéltjeit őrizték itt.
Kádár János egyszer már raboskodott itt, mikor a Horthy-rendszerben végzett illegális tevékenysége során lebukott, ezt feltehetőleg természetesnek találta mint az osztályellenség megtorlását, de nehéz volna elképzelni, mit érzett most, hogy a saját elvtársai küldték a rács mögé. Meg kellett forduljon a fejében, hogy alig egy-két éve ennek a fegyháznak az udvarán akasztották fel Rajk Lászlót, és nem zárhatta ki, hogy egy perújrafelvételt rendeznek, és az ő élete is így ér majd véget.
(1987-ben a rendőrségről írott riportkönyvem kapcsán bejártam ezt a Tolnai Lajos utcai épületet. Az eltelt évtizedek alatt nem csak a funkciója változott meg, büntetés-végrehajtási intézet helyett a rendőrfőkapitányság vizsgálati osztálya és annak a fogdája működött itt. Feltehetően bizonyos átépítésekre is sor került, de minden nehézség nélkül el lehetett képzelni az 1951-es állapotokat.
Maga a fogda három szintből állt. A legfelsőben elviselhetetlen körülmények uralkodtak, nyáron itt volt a legmelegebb, főleg éjszaka, mikor a falak kiadták magukból az egész nap összegyűlt forróságot, bent a cellában gatyára vetkőztek az őrizetesek, de úgy sem tudtak elaludni. A cellákba nem szereltek fel lámpákat, csak kint a folyosón égett egy halvány villanykörte, ennek a fénye vetődött be egy-egy falba vágott résen.
A mosdóban két zuhanyozót alakítottak ki, az egyikről hiányzott a rózsa, a csap is elromlott, folyamatosan csurgott belőle a víz. A vécé a folyosó átellenes oldalán helyezkedett el, a három ülőkét alig egy méter magas deszkafallal választották el egymástól, hogy ellenőrizni lehessen a szükségüket végző rabokat. A víztartályt lefedték, senki se férhetett hozzá az öblítéshez használt úszóhoz, hogy leszerelje azt és esetleg fegyverként használja az őrök ellen. Ezeknek az egészségügyi berendezéseknek hatvan-hetven embert kellett kiszolgálniuk, akkoriban úgy oldották meg, hogy egyszerre csak egy zárka lakói vehették igénybe, szóval vagy kopogással jelezték a szándékukat, a sorrendet az őrök állapították meg, lehetőséget kapva különböző „kitolásokra”.)
Kádár János három és fél évet töltött itt magánzárkában – egyes utalások szerint közben néhány hónapra ideg-összeroppanás következtében kórházba került, de a külvilággal itt sem érintkezhetett.
A Kádár János ellen folytatott rágalomhadjárat módszeresen hangoztatott eleme, hogy őt a Conti utcai fegyházban „sitiprincként”, kiváltságos rabként kezelték, kényelmes körülmények között helyezték el, jó ellátásban részesült. Kádár erről a következőket írja:
„…1951. december végétől a börtönből nyílt harcot kezdtem Péter Gábor leleplezése érdekében és ugyanakkor Péter Gábor foglya voltam, aki erről természetesen perceken belül tudomást szerzett. Ennek logikus és számomra nem váratlan következményeként állatias börtönrezsimet vezettetett be ellenem. Ez többek között a legszigorúbb izoláción kívül például azt is jelentette, hogy az ivóvizet, írószert megvonták tőlem, és egy mesterséges rendszer segítségével éjszaka nem hagytak aludni. Ez a fogolytartási rezsim teljesen változatlanul érvényben volt velem szemben 1951. december végétől 1953. augusztus 10-ig, és minimális enyhítéssel 1954. április 6-ig…”
1953 januárjában Péter Gábort letartóztatták, mint „cionista összeesküvőt”, de Kádár János sorsában ez sem hozott kedvező változást. Hét hónapig reménykedett enyhítésekben, de hiába, aztán mikor napokon át vécére sem engedték ki, összetörte a zárkája berendezését.
Péter Gábor letartóztatása után nyilvánvalóvá lett Kádár előtt, hogy nem csak az egykori ávéhás altábornagy áll az ő elítélése mögött. Felkereste és kihallgatta ugyan Farkas Mihály és Piros László belügyminiszter, az utóbbihoz Kádár írásos beadványt is eljuttatott, de választ nem kapott rá.
– „…Megmondom: egész 1954. október végéig abban a meggyőződésben éltem, hogy mindezt a személyes indulataitól vezetett Farkas Mihálynak köszönhetem – folytatja Kádár János –, ekkor legnagyobb meglepetésemre arról értesültem Farkas Mihálytól, hogy ő 1953. január elején a hivatkozott kihallgatásom után utasította Piros László belügyminisztert, hogy engem helyeztessen elviselhető börtönviszonyok közé. Ez azonban nem történt meg. Gondolom, van a Párt számára is bizonyos jelentősége annak: tisztázódjon, hogy ez kinek az utasítása.”
Az ÁVH-nak sikerült Kádár Jánost hermetikusan elzárni a külvilágban lezajlódó eseményektől. Jellemző példa: csak 1954 májusában – mikor a Conti utcából átszállították a Gyorskocsi utcai börtönbe – értesült Sztálinnak több mint egy évvel korábban bekövetkezett haláláról, akkor is csak véletlenül, Thury Zsuzsa A francia kislány című ifjúsági regényének olvasásakor.
A saját helyzetét azonban minden bizonnyal alaposan és logikusan végiggondolta. Rákosi Mátyással, fiatalkori bálványával kapcsolatos illúzióinak a maradéka is szertefoszlott. Nem lehettek kétségei, hogy a vele történtekért mindenekelőtt a párt vezére a felelős, de Kádár még a fizikai és idegi összeroppanás szélén sem engedte meg magának, hogy szemrehányást tegyen neki. Az más kérdés, hogy bízott benne: valaha még alkalom nyílik a leszámolásra, de ez az esély még a távoli jövőben rejtőzött, az adott esetben is érvényesült pragmatista felfogása: „mindent, ahogy lehet”.
Amikor már fogvatartása vége felé engedélyezték neki, hogy a börtönből levelet írhasson Rákosinak, nem méltatlankodott, nem vádaskodott, „csak állításaim ellenőrzését kérem, semmi mást!”. Megjelöli a hamisításokat az ellene felhozott vádakban, és javaslatokat tesz a kivizsgálás módjára is. Érzelmei csak a levél vége felé törnek felszínre:
„…Ez a végül is, a maga nemében szörnyű ügy talán nem nehezen tisztázható lesz… Ne azt nézzék, hogy kitől jön a kérés, hanem hogy miről van szó.
Az én szörnyű helyzetem olyan reménytelenül összekuszálódott, hogy a jövőmre sem így, sem úgy gondolni nem tudok.
De ha ez az engem megölő kérdés tisztázódik végre, semmi más nem érdekel.
Akárhogy is vélekedik rólam, azt látták, hogy ha semmi mást, de nem gyűlöltem a pártot.
Ebben az egész vizsgálatban nem védtem magam, nem kentem semmi mulasztásom, bűnöm másra.
Tudom, ha állításaim nem igazolódnak (és ez nem lesz könnyű, az én szavam ma semmi: mégis el kell mondanom, mert nem lehet, hogy a párt vezetője meg ne tudja), mi vár rám. Nem kérem és nem kérhetem, hogy higgyenek, csak egyet, de azt mindenképpen kérem, nem miattam, vizsgálják meg a kérdést.
Kádár János”
(Kanyó megjegyzi: Rákosi Mátyás azt jegyezte fel a kézzel írott levél borítékjára: „Őszintének látszik”.)Kádárral az adott időhöz szabott taktikája a levélnek egy másik részletéből is kitűnik:
„…Feleségem éveken át volt ismételten eredménytelen kísérletezés után csak 1954. július 8-án [vagyis több mint három évvel Kádár letartóztatása után – M. Gy.] tudta meg, hogy egyáltalán élek. (Gerő elvtárs fogadta őt akkor és igen emberséges módon közölte vele ezt, valamint azt is, hogy új eljárás folyik az ügyemben…)”
Hosszú évekkel később Kádár már másként fogalmaz:
„…Az egyik kihallgatáson megkérdezték tőlem, nem akarok-e találkozni a feleségemmel. Kérdésemre, hogy ez hol történne meg, azt válaszolták, hogy itt a börtönben. Mire én kikeltem magamból és azt találtam mondani: találkozzon Gerő a börtönben a feleségével. Igen ám, csakhogy a feleségem az egész beszélgetés alatt ott volt a szomszéd cellában.
– Akkor hát mégis létrejött a találkozó?
– Igen.”
A Legfelsőbb Bíróság végül is 1954. július 22-én mentette fel Kádár Jánost.
2010. szeptember 4., szombat
Békét, munkát, a dolgozó nép demokráciáját akarja az MSZMP
Mit akar az MSZMP?
Békét, munkát, a dolgozó nép demokráciáját!
A Magyar Szocialista Munkáspárt nem tagadja meg az elmúlt évtizedek küzdelmét, munkáját, nem mond le a társadalmi igazságosságnak, a dolgozó nép demokráciájának az eszméjéről. Vállalja az MSZMP haladó örökségét, mert ez a párt - hiányosságait sem feledve - a történelmileg alakult társadalmi viszonyok, az egypártrendszer keretei között is, alapvetően a dolgozó nép érdekeit fejezte ki. Vezetésével a magyar nép olyan eredményeket ért el, amelyeket bármely, akár hivatalos rangra emelt szitok, rágalom, .emlékműgyalázás, jelképbetiltás sem vonhat kétségbe.
Az MSZMP tagjai sok magyar állampolgárral együtt vállalják a Kádár János nevével fémjelzett korszak fejlődését, az életkörülmények általános javulását, a létbiztonság megszilárdulását, a jövő akkori kiszámíthatóságát. Azonosulnak a korszak nemzetközi sikereivel, a Kelet és a Nyugat közötti kapcsolat normalizálása, fejlesztése érdekében tett lépésekkel, az egyetemes emberi haladást, a népek közötti közeledést elősegítő tettekkel, amelyek - többszáz milliós költséggel járó nemzetpropaganda-központ nélkül is - Magyarország tekintélyének vitathatatlan növekedését eredményezték. Mindazokat, akik az elmúlt évtizedekben becsületesen, szorgalmasan alkottak, dolgoztak, s munkájukkal hozzájárultak az ország, az állampolgárok boldogulásához, az MSZMP nem elmarasztalással, hanem elismeréssel illeti.
Napjainkban a választópolgárok tévedésbe ejtésével, a parlament többségének, de a lakosság kisebbségének képviseletében létrejött jobboldali kormányzat nem az ígéreteinek megtartásán, hanem a kíméletlen kapitalizmusnak a mindenáron való visszaállításán munkálkodik. A „békés átalakítás" jelszavával osztályháborút folytat a dolgozók ellen, fokozatosan felszámolja az általuk hosszú évek munkájával teremtett vívmányokat. A jelenlegi országgyűlés a burzsoá jogállamra jellemző módon osztálytörvényeket hoz, a kárpótlással és a privatizációval úgy tesz, mintha a kisemmizett polgárokat segítené, miközben a nép által negyven év alatt felhalmozott vagyont osztja szét a nemzet kisebbségének, az újburzsoázia kialakításának céljából.
Mi a teendőnk?
1. Az MSZMP távlati célja a munkásosztály, a magyar nép felemelkedését biztosító közösségi társadalomnak, a dolgozó nép demokráciájának a megteremtése; a politikai küzdelem békés keretei s a többpártrendszer viszonyai között.
Az MSZMP azon munkálkodik, hogy a dolgozó tömegek, a munkanélküliek, a nyugdíjasok megismerjék és felismerjék a politikai-gazdasági valóságot, s maguk döntsék el, hogy érdekeiket kik képviseljék a parlamentben.
A Magyar Szocialista Munkáspárt az egyenjogúság elve alapján együttműködésre törekszik a baloldali pártokkal, szakszervezetekkel, mozgalmakkal és egyesületekkel, szorgalmazza a baloldali, demokratikus erők összefogását. Támogatja a polgári pártok, mozgalmak haladó irányba mutató, a jobboldali kormányzat működését elutasító törekvéseit, amelyek a munkanélküliség, a létbizonytalanság, az elszegényedés csökkentésére, a világnézeti, lelkiismereti és sajtószabadság érvényesítésére, a gyűlölet, a nacionalizmus, az antiszemitizmus megfékezésére irányulnak.
2. Gazdasági téren az MSZMP olyan, az embernek ember általi kizsákmányolásától mentes társadalomért száll síkra, amely az alapvető termelési eszközök meghatározó mértékű - sokszínű formát öltő - közösségi tulajdonára épül, s ugyanakkor lehetőséget biztosít a saját munkájukra alapozó vállalkozóknak, a kisiparosoknak, a kiskereskedőknek, a mezőgazdasági kistermelőknek is.
Jelenleg, a tőkés .társadalmi-gazdasági rendszer restaurációjának közepette az MSZMP, más baloldali, demokratikus erőkkel együttműködésben, feladatának tekinti az állam szociális szerepének érvényesítéséért, a kizsákmányolás korlátozásáért folytatott harcot. Fellép a tulajdonviszonyok magántőkés átalakításának a megállításáért. A munkanélküliség felszámolásához elengedhetetlennek tartja a korszerű gazdaságszervezést, piacfeltárást, a hazai ipar és mezőgazdaság, benne a szövetkezetek működőképességének tudatos fenntartását, és ennek érdekében az előállított termékek itthoni versenyképességének törvényekkel is támogatott megőrzését.
3. Az oktatás, a kultúra, az egészségügy terén is szorgalmazza az MSZMP az elmúlt évtizedekben kivívott eredmények megtartását. Állást foglal az ingyenes, minden fiatal számára elérhető, tudományos szellemű oktatás, a lelkiismereti, világnézeti szabadság, az állam és az egyház következetes szétválasztása mellett. Kiáll azért, hogy az állam támogassa a tudományos kutatást, a kultúrát, a művészetet, a sportot, s tartsa fenn az állampolgári jogon igénybe vehető ingyenes egészségügyi ellátást.
4. Külpolitikai téren az MSZMP azokkal tart, akik valamennyi országgal, különösen a szomszédokkal a kölcsönös tisztelet és barátság szellemében, békében kívánnak együtt élni. Támogatja a kollektív biztonság és a katonai semlegesség elvét, a helsinki folyamat fejlesztését, amely a szocialista országok 1969-es javaslata alapján bontakozott ki. A szomszédos országokkal sem békés, sem erőszakos eszközökkel nem támaszt területi vagy határvitát. Támogatja a környező államokban élő magyarság jogos kisebbségi törekvéseit, nemzetiségük fennmaradását elősegítő mozgalmait, olyan módon, hogy e tevékenység a helsinki alapelvek szellemében értelmezett-összekötő kapocs és ne ellenségeskedés forrása legyen.
Budapesten, 1993 novemberében
Az MSZMP Ügyvezető Testülete
2010. szeptember 1., szerda
Az MSZMP nyilvántartásba vett jelöltjei az októberi önkormányzati választásra
A Magyar Szocialista Munkáspárt 2010 augusztusában kezdett bele az október 3-ai önkormányzati választás jelöltállítási folyamatába.
Ennek részeként Újpalotán (Budapest, XV. kerület: Újpalota, Rákospalota, Pestújhely) hét jelölt, Érden pedig egy jelölt továbbította a helyi választási irodának a szükséges ajánlásokat. Szeptember 3-án, pénteken a XV. kerületben a helyi választási bizottság ülésén valamennyi jelöltet nyilvántartásba vette, azaz ők már bizonyosan rajta lesznek a szavazólapon. A jelöltek névsora:
3-as körzet: Bencz Richárd* 4-es körzet: Berecz Mária
6-os körzet: Benkő Gyula*
10-es körzet: Barabás György*
12-es körzet: Asztalos István
13-as körzet: Barócsi Gábor
14-es körzet: Karsai András Mihály
A csillaggal jelölt 3-as, a 6-os és a 10-es körzet jelöltje pártonkívüliként, az MMP 2006 tagjaként vállalta el a jelöltséget.
Sajnos ahhoz, hogy kompenzációs listát állíthasson a Magyarországi Szocialista Munkáspárt, egyetlen jelöltre lett volna még szükség. A törvény ugyanis úgy fogalmaz, hogy a körzetek több mint a felében (azaz a XV. kerületben 14-ből nyolcban) kell egyéni képviselőjelöltet állítani egy pártnak ahhoz, hogy bejelenthesse a kompenzációs listát. Miután a Pártnak csak hét egyéni jelöltje van, ezért listát nem tudott állítani.
***
Pártunk elnöke, Vitányi András szintén eljutott a nyilvántartásba vétel utolsó fázisáig, hiszen az érdi 2-es számú választókörzet jelöltjeként jelezte indulási szándékát. Őt szeptember 2-án nyilvánították hivatalos jelöltté.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)