Oldalak

2010. szeptember 12., vasárnap

Moldova György: Kádár János (2006) 33/13. Révai: Maguk, elvtársak, arra nem is gondolnak, hogy a vízbe bele is lehet fulladni?

Kádár politikai alapállását élete végéig két alapvető elkötelezettség határozta meg: a magyar munkásosztályhoz kötődő szolidaritás és a Szovjetunió mint a szocialista tábor vezetője iránti hűség. Az utóbbit nem szervilis megalázkodással értelmezte, ezt már hazai összecsapásai is jelezték. Döntő helyzetekben a szembenállást is fel merte vállalni.
„Kádárnak személyes történelmi szerepe, sőt, mondjuk úgy: győzelme, hogy megakadályozta Rákosi Mátyás visszatérését – írja Aczél György. – A Szovjetunió Kommunista Pártjának Elnöksége határozatot hozott, hogy Rákosi visszatérhet Magyarországra, a döntést Hruscsov 1957 márciusában a magyar párt- és kormányküldöttség tiszteletére rendezett fogadáson, a Kreml Szent György-termében ismertette. Visszaemlékezések szerint Kádár felállt az asztaltól, összetépte az előre elkészített pohárköszöntő szövegét, és bejelentette, hogy ha szovjet részről erőltetik Rákosi hazatérését, ő akkor azonnal lemond. Van rá bizonyíték, hogy ettől kezdve szovjet részről nem vetették fel Rákosi ügyét.”
Az SZKP fentebb említett döntésében minden bizonnyal közrejátszott Rákosi lankadatlan kísérletezése, hogy visszatérhessen Magyarországra és ott újra átvegye a hatalmat. Hruscsov hiába próbálta leinteni azzal, hogy menjen csak nyugodtan, ha azt akarja, hogy Budapesten felakasszák. A megbukott diktátor azonban maga mögött érezve a szovjet vezetés konzervatív elemeinek támogatását, nem adta fel a harcot, nyílt levelet intézett Hruscsovhoz.
Bevezetésül megállapítja, hogy a Kádár vezette Magyar Szocialista Munkáspártba 160-170 ezer fő lépett be, ez alig egyötödét teszi ki az MDP egykori taglétszámának, Budapesten még rosszabb az arány, ami azt bizonyítja, hogy „az MSZMP-nek még nem sikerült mély gyökeret engedni a proletariátus körében.” Nem mondja ki nyíltan, de sejteni engedi, hogy a pártból kimaradottak őt várják vissza.
A folytatásban Rákosi számtalan vádpontot felsorol: a hadsereg újonnan bevezetendő egyenruháját éppúgy nehezményezi, mint azt, hogy az újságokban bridzs rovatok és keresztrejtvények jelennek meg. A fő csapás irányának mégis az új magyar vezetés káderpolitikáját választja. A pártba beférkőző titoistákról, szovjetellenes gondolkodású középkáderekről beszél, akiket „a külsejükről fel lehet ismerni, mert a gallérjukon demonstratívan viselik a kétkeresztes Kossuth-címert”.
Rákosi ezúttal sem mellőzi a hagyományos, a figyelmet a saját személyéről elterelő zsidózást:
„Rá kell mutatni a zsidó káderek előtérbe kerülésére, elsősorban a pártközpont apparátusában. Amennyire tudom, az ideiglenes Központi Bizottság nagy része, nyilván többsége belőlük áll. Ugyanígy a Népszabadság főszerkesztője, a kormány Tájékoztatási Osztályának vezetője, az országos rendőrfőkapitány és a budapesti rendőrkapitány. Sokan közülük külső politikát szolgálnak [értsd: imperialista zsoldban állnak – M. Gy.]. Ezek mindenek előtt azok a sértett elemek, akiknek 1953-ban én élesen felvetettem a nemzeti káderek kérdését és ezért ők ellenzékbe vonultak, most pedig őket léptetik elő…”
Rákosi tudatosan, a biztos hatás reményében hozta elő ezt a témát. Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a létező szocializmus nyílt vagy fedett formában, de mindig is élt az antiszemitizmus eszközével. Sztálinról már számtalanszor elmondták, hogy tervei között szerepelt a zsidók kiiktatása a társadalom életéből – ez a leningrádi orvospertől a távol-keleti Birobidzsánba való tömeges kitelepítésig terjedt. Nehéz eldönteni, hogy Sztálint valódi indulatok vezették, vagy csak nem akarta megfosztani az orosz népet a vodka utáni második legfontosabb mákonyától: a zsidógyűlölettől.
A szocialista tábor többi országa egyszerűen átvette és a maga helyi viszonyaira alkalmazta ezt az irányzatot. A koncepciós perek vádlottjainak listáján mindig az első helyek valamelyikén szerepeltek a zsidók – Csehszlovákiában Slansky a legelső volt.
Sztálin halála után ha enyhültek is, de nem szűntek meg ezek a jelenségek. Ceauşescu csak pénzért engedte külföldre távozni a romániai zsidókat, Gomulka viszont valósággal kiüldözte őket Lengyelországból, a háború előtti milliós tömbből alig egy-kétezer fő maradt – szarkasztikus vélemények szerint jórészt a miniszterek és filmrendezők.
Rákosi Mátyás sem tartozott a kivételek közé. Az ő helyzete különösen kényesnek számított: a hatalmat birtokló négyes fogat minden tagja szintén zsidó volt, ezért hogy eleve elhárítson mindenféle gyanút, a „néger portás” alapállását választotta, aki épp a feketéket nem engedi be a szállodába. Csak a pretoriánus gárdájával tett időleges kivételt, később Péter Gáborral az élükön leváltotta az Államvédelmi Hatóság zsidó vezetőinek nagy részét is.
A zsidó tömegekkel sem bánt különbül. Auschwitzot megjárt embereket vagonba rakatott és a Hortobágyra internáltatta őket. Az 1953-as év elejére a kitelepítettek száma elérte a 13 760 főt, ennek 15-20 százaléka volt zsidó, tehát az össznépességhez képviselt arányuk 15-20-szorosa. A cionistákat börtönbe vetette, és elsorvasztotta a zsidó közösségi-vallási életet.
A Rákosi-rendszer fokozódó felbomlása idején a politizáló zsidó értelmiség jelentős része a reformmozgalmakhoz csatlakozott, teljes mellszélességgel vetette be magát a felkelés politikai előkészítésébe, majd az események irányításába. Sokan a legvégsőkig, néhányan egészen az akasztófáig kitartottak. Közülük többen, mint például a Tűzoltó utcai felkelő egység parancsnoka, Angyal István az auschwitzi lágert is végigszenvedte, mégsem ingatták meg őket az utcafalakon szaporodó antiszemita feliratok és egyéb hasonló jelenségek, sőt, dacos bizonyításvágyat keltett bennük. Meg akarták mutatni, hogy méltatlanul tekintik őket idegen testnek a magyar hazában. Bizonyos rokonszenvet sikerült is kiváltaniuk, emlékszem egy velem együtt dolgozó útépítőmunkás megjegyzésére:
– A zsidók most megkedveltették magukat! – mondta elismerően.
Közülük sokan megbíztak Kádár Jánosban, de a szovjet invázió után árulónak nevezték – ez az ellenszenv azonban nem kergette őt túlzásokba.
Valaki Kádár Jánost „anti-anti”-nak nevezte, amiért következetesen szembeszállt minden kirekesztő szándékkal, így az antiszemitizmussal is – és ezt nemcsak szavakban tette. Az ő idejében elképzelhetetlen lett volna, hogy egy futballmeccsen a nézők százai „Megy a vonat Auschwitzba” kezdetű nótát énekeljék – és nem azért, mert az első titkár – Dávid Ibolyával ellentétben – értett a futballhoz.
A Párton belül is következetesen szembeszállt ezzel a jelenséggel, Thürmer Gyula szerint soha senki nem mert Kádár előtt zsidózni, kordában tartotta a Biszku–Komócsin nevével jelzett antiszemita „munkás ellenzéket”. Külön levélben követelt intézkedéseket, mikor egy Sütő Gábor nevű diplomata Aczél Györggyel kapcsolatosan zsidóellenes célzásokat engedett meg magának.
Legfőbb politikai protektora, Hruscsov azt tanácsolta neki, hogy „a zsidó származású elvtársakat ne nagyon tegyük olyan helyekre, ahol feltűnő a munkájuk”. Kádár minden Hruscsov iránt érzett szeretete és tisztelete ellenére sem fogadta el ezt a figyelmeztetést, munkatársait, személyi kapcsolatait nem volt hajlandó ilyen szempontok alapján megválogatni. Kádár János felfogását minden oldalról támadták. Standeyszky Éva tanulmányában két ügynöki hangulatjelentést idéz, mind a kettőben különböző töltetű háborgásokról számolnak be:
„…Kádárt nem lehet támogatni – mondja az egyik –, mit tett a Kádár kormány a magyarság biológiai állományának megőrzéséért és fejlesztéséért? Mit tett Kádár János a zsidó szemérmetlenség kiszorítására? Soha a zsidók olyan nagy fiúk, olyan szemtelenek nem voltak, mint Kádár idejében…”
A másik ügynökjelentés az ellenkezőjét állítja:
„…Kádárt és rendszerét a szocialista apparátusba beépített polgárok szeretik… Soha nagyobb úr a keresztény úri középosztály még nem volt, mint ma…” Ez a toleráns felfogás Kádár János fokozatos visszahúzódásával mindinkább háttérbe szorult. Utódja, Grósz Károly a nagygyűléseken nem egyszer így kezdte a beszédét: „…Grósz Károlynak hívnak, de nem vagyok zsidó!” Az iránt is érdeklődött, hogy egy-egy megyében hány zsidó él.
Az MSZMP utódpártja, a Magyar Szocialista Párt – tudom, hogy nem vállalják fel ezt a minősítést, bár én bóknak szánom, mert még mindig ez a legjobb, ami elmondható róla – csak látszólag követi ezt a kádári vonalat. Vezetői látványos nyilatkozatokban szállnak szembe mindenféle kirekesztéssel, demonstratíve ellátogatnak a Dohány utcai nagytemplomba, különféle gyászmegemlékezések alkalmából, de valójában semmiféle határozott intézkedésekre nem merik elszánni magukat. A rendszerváltás óta eltelt közel húsz év kevés volt ahhoz, hogy bevezessék a törvényt, mely büntetné a holokauszt tagadását, a legdurvább kiszólásokat is eltűrik és beillesztik a szólásszabadság általuk vélelmezett kereteibe. Egy-egy szórványos jel arra is utal, hogy magán az MSZP-n belül is egyfajta szalonantiszemitizmus uralkodik. Egyik képviselője a koncentrációs táborok égetőkamráin viccelődik, másikuk „díszzsidónak” minősíti politikai ellenlábasát, utána azzal védekezik, hogy ő maga is zsidó – ez szerintem nem enyhíti, hanem súlyosbítja a vétkét, mert fokozottabban tisztában kellene lennie egy ilyen kijelentés súlyával.
Visszatérve Rákosi további sorsához, később Krasznodarba, onnan a kirgiz fővárostól 80 kilométerre fekvő Tokmakba költöztették, majd különféle nevenincs településeken tengődött nyomorult körülmények között. Fennmaradt egy fénykép, mely a diktátort, aki valaha élet-halál ura volt, meghajlott tartású, foltozott nadrágú öregemberként ábrázolja, amint éppen vödrökben vizet hoz a kerti csapról.
Rákosi Mátyás 1971-ben halt meg, a porait tartalmazó urnát titokban hazahozták, de a temetőben kiderült, hogy a szovjet szabványok szerint méretezett hamvveder nagyobb, mint a magyar, ezért nem tudták azonnal elhelyezni a Farkasréti kolumbáriumban, előbb át kell alakítani a fülkét. Az urnát később gyakran megrongálták, ezért le kellett venni róla Rákosi monogramját, és át is helyezték.
Kádár János ugyanígy elzárkózott a vezető négyes másik tagjának, Gerő Ernőnek a repatriálásától is. Őt Rákosihoz hasonlóan politikai halottnak tekintette, és úgy vélte, nem volna célszerű minden héten újra eltemetni. Végül 1960-ban mégis hazaengedte, az értetlenkedőknek csak ezt a magyarázatot adta:
– Az a legbiztosabb, ha mi vigyázunk rá!
Gerő itthon fordítóként dolgozott, amíg látását majdnem teljesen elvesztette. Fennmaradt egy 1976 novemberében kelt levél, melyben valaki megkereste Kádárt, azt írta, hogy Gerő már 77 éves, 1920 óta dolgozik a mozgalomban, és szeretné rendezni a párttagságát. Kádár János így válaszolt:
„…Gerő párttagsága ügyét mi nem fogjuk napirendre tűzni. Ha Gerő írásban fordul a Központi Bizottsághoz, akkor – tetszik vagy nem – foglalkoznunk kell vele, de én semmi jóval sem biztathatom…”
A moszkovita vezetés harmadik tagját, Révai Józsefet Kádár hazaengedte. Nem felejtette el, hogy 1951-ben, letartóztatása előtt Révai a Központi Vezetőség ülésén szarjancsinak, szarházinak nevezte őt, de le tudta győzni az indulatait.
Révai magyarországi jelenlétét több taktikai szempont is indokolttá tette. Egyrészt meggyengítette a Szovjetunióba száműzött régi vezető tábort, másrészt itthon is megosztotta azt a kört, amely Rákosi visszatértét várta, főleg az értelmiség tagjai gyűlölték Révait.
(Révai fölényeskedő, ellenmondást nem tűrő megnyilvánulásainak egyszer én is tanúja voltam. Még 1952-ben a Színművészeti Főiskola elsőéves hallgatójaként részt vettem egy színházi szakemberek számára rendezett konferencián, ahol Révai is felszólalt. Major Tamás, Gellért Endre, Marton Endre és a színházi élet többi nagysága azt fejtegette, hogy minél több új magyar szerző művét kellene bemutatni, mert régi igazság, hogy úszni csak a vízben lehet megtanulni. A hozzászólások végén Révai megsemmisítő gúnnyal megjegyezte:
– Maguk, elvtársak, arra nem gondolnak, hogy a vízbe bele is lehet fulladni?!
A hallgatóság szervilizmusára jellemző, hogy ezen a poénon percekig kacagtak, Révai közben diadalmasan hordozta körbe a tekintetét.)
Kádár ugyanakkor nem tűrte el Révai szektás gesztusait. Mikor a Budapestre visszatért politikus egy cikkében kiállt a feloszlatott Államvédelmi Hatóság védelmében, Kádár erélyesen rendreutasította. Később, mikor egy kongresszuson Révai megengedte magának, hogy közbeszólásával zavarjon egy beszámolót tartó funkcionáriust, Kádár rendreutasította:
– A mi pártunkban, Révai elvtárs, nem szokás, hogy nem hagyjuk a másikat beszélni.
A súlyosan beteg Révai még 1959-ben meghalt, valószínűleg csak ennek köszönhető, hogy nem került sor látványos kenyértörésre. Kapcsolatuk utóéletéről annyit érdemes megemlíteni, hogy míg Rákosi szisztematikusan üldözte bukott ellenfeleinek házastársait, gyerekeit, Kádár soha nem állt bosszút ilyenféle módon. Hátrahagyott levelezésében több olyan feljegyzés is található, melyben kedvező döntést hozott Révai Gábor nevű fia érdekében, például akkor, mikor engedte továbbtanulni, holott bebizonyosodott, hogy részt vett egy szektás „maoista” szervezkedésben.
Magatartását még inkább kiemeli, hogy az MSZMP vezetésének többi tagja nem tanúsított hasonló elnézést Révaival kapcsolatban. Mikor meghalt, a Párttörténeti Intézet át akarta venni a hagyatékát, és mivel a család anyagi nehézségekkel küszködött, méltányosságból fizetni is szándékozott érte. Szirmai István, a Központi Bizottság titkára azonban nem engedélyezte, mondván: Révai József nem tartozik a párttörténethez.

Moldova György: Kádár János (2006) 33/12. Szuronyok hegyén ülve nem lehet sokáig kormányozni

„1956. november 4-én, moszkvai idő szerint 6, magyar idő szerint 4 órakor elhangzott a jelszó: »Mennydörgés« és ezzel megkezdődött a »Forgószél« fedőnevű hadművelet végrehajtása – írja Horváth Miklós hadtörténész a magyar főváros ellen indított szovjet támadásról. – A parancsban meghatározott objektumok elfoglalására kijelölt osztagok és a Különleges Hadtest kötelékébe tartozó hadosztályok fő erői, a főváros környékén települt felkelő erők egy részének ellenállását leküzdve 5 órakor különböző irányokból betörtek Budapestre. Vidéken is megindult a támadás, amelyben 17 szovjet – 8 gépesített harckocsi – 2 lövész – 2 légvédelmi tüzér 2 repülő – 2 légideszant-hadosztály részei vettek részt 60 ezer katonával…”
Ugyancsak Horváth Miklós idézi Zsukov marsall beszámolóját az akcióról:
„…November 4-re virradó éjszaka a harckocsiszázadainkat a repülőterekhez rendeltük. Harckocsijaink elfoglalták a le- és felszállópályákat, ágyúcsöveikkel a repülőgépeket megcélozták, és tüzet nyitottak azokra, amelyek megpróbáltak felszállni.
Megszálltunk minden rádióállomást és hírközpontot, minden állami és nemzetközi eszközt birtokba vettünk. A tábornokok lakásait és minden katonai törzset bekerítettünk [Maléter Pál honvédelmi minisztert és közvetlen parancsnoki stábját már korábban tőrbe csalták és letartóztatták – M. Gy.], a Honvédelmi Minisztérium »fejeit« jó előre, már éjfélkor foglyul ejtettük, hogy ne adjunk nekik lehetőséget az ellenállás megszervezésére.
A magyar csapatokat, a légvédelmi tüzérséget, a harckocsikat és másokat csapataink minden oldalról bekerítették és a kormány intézményekkel együtt blokád alá vették.
A magyar hadsereg erős volt, állományába 120 ezer ember, kb. 700 harckocsi, 5 ezer ágyú, néhány repülős hadosztály és ezred tartozott. A magyarok nem rossz harcosok, ezt mi tudtuk az I. és II. világháború tapasztalataiból. Ez a hadsereg pontosan 5 perc alatt megszűnt létezni.”
A reguláris csapatok felszámolódásával csak a nemzetőrök és más felkelő csoportok szálltak szembe a támadókkal, létszámuk országos méretekben összesítve is aligha érte el a háromezer főt. Nehézfegyverekkel, páncélosokkal nem rendelkeztek, csak egy-egy hevenyészve kialakított körlet vagy mozgó egység tarthatta magát ideig-óráig. Taktikai esélyeik abban rejlettek, hogy egy várost vagy más helységet csak lövész egységek tudnak megszállás alatt tartani, a szovjet hadsereg viszont egyelőre inkább páncélosokat vetett be.
November 4-én, vasárnap hajnali 5 óra húsz perckor a Szabad Kossuth rádió Nagy Imre bejelentését sugározta, a szövege ma már minden, a korszakkal foglalkozó történelemkönyvben szerepel:
„Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.”
Ez a bejelentés nem tükrözte a valódi helyzetet, nem léteztek olyan csapatok, melyek harcban álltak volna, és a kormánynak is csak egy tagja: Bibó István államminiszter maradt a helyén, ő egy távlati rendezési tervet kopogtatott az írógépén, a betörő szovjet katonák a szent őrülteknek szóló döbbenettel néztek rá. A többiek fél órán belül átmenekültek a menedékjogot nyújtó jugoszláv nagykövetségre. Zsukov marsall már délben jelentette: „Nagy Imre ellenforradalmi kormányának minden tagja bujkál. Felkutatásuk folyamatban van.”
Aki csak félig-meddig is ismeri a XX. század magyar történelmét, több hasonló deklarációra emlékezhet Ferenc Józseftől Horthy Miklóson át Antall Józsefig és napjaink „nemzet- és országmentő politikusáig”. A hatásos póz mögül mindig hiányzott a helyzet reális felmérése, vagy tudatos félrevezetési szándék rejlett mögötte. Nagy Imre beszédéből is sokan vonták le azt a következtetést, hogy van értelme a további fegyveres harcnak. Ezek az emberek aztán tucatszámra estek el, jó néhány holttestet láttam kiterítve utcaköveken, kapualjakban, játszótereken. A felkelés több mint két és félezres halálos áldozatának jelentős része ebben az időben vesztette életét.
Sokan és sokszor hangoztatják, hogy a hősök vére a jövendő kovásza, én mégsem szeretem ezt a mondást.
„Emberileg végtelenül becsülöm azokat a hősöket, akik reménytelen helyzetben sem adják fel az elveiket – írja Kopátsy Sándor –, de az ilyen vezetőktől óvnám a népemet. Nagy Imrével szaporodott azoknak a nagy hősöknek a sora, akik útját a bitófáig a naivságuk kövezte ki…”
Münnich mint honvédelmi miniszter csatlakozott a Budapestet ostromló szovjet csapatokhoz. Kádár János egyelőre Szolnokon maradt, neki kellett megszervezni az új kormány működését.
„…Csak lépésről-lépésre lehetett rendet teremteni – emlékezett vissza Kádár János –, azokban a zűrzavaros időkben az is előfordult, hogy egyszerre két központi pártlap jelent meg, az egyik Budapesten, ebből lett a mai Népszabadság, főszerkesztőként Fehér Lajos irányította, a másik Szolnokon »Szabad Nép« fejléccel, Berei Andor és Andics Erzsébet szerkesztésében. Mit mondjak, ebben az utóbbiban nem éppen az a vonal tükröződött, amit az MSZMP új vezetősége és a kormány felvállalt [Kádár arra utal, hogy az Andics–Berei házaspár Rákosi Mátyás legelfogultabb hívei közé tartozott – M. Gy.]. A probléma abból adódott, hogy a szolnoki lapot a Népszabadság megjelenése után is kiadták – fokozva a tájékoztatási zűrzavart.”
November 6-án éjszaka Kádár és néhány minisztere szovjet harckocsik kíséretében elindult a főváros felé. Amerre elhaladtak mindenütt hadiállapot uralkodott még, a szovjet forgalomirányítók biztonsági okokból gyakran mellékutakra terelték a konvojt, csak hetedikén hajnalban érkeztek meg a Parlamentbe.
Az épület kapujában Kádárt a felesége várta, aki már egy hete semmit nem tudott a férje sorsáról, most is csak az utolsó pillanatban közölték a jöttét, kiabálva tett szemrehányást neki a maga keresetlen modorában: – Ezt a szart már hagyhattad volna a Rákosiékra! Nem neked kellene csinálni!
Kádár alig tudta befelé tuszkolni a feleségét, hogy a kísérők ne hallják a panaszkodását. Beérve az épületbe az asszony alaposabban szemügyre vette, úgy találta, rosszabbul néz ki, mint akkoriban, mikor három és fél év után kikerült Rákosi börtönéből. Kádár a végletekig lefogyott, alig eszik, az egyik cigarettáról a másikra gyújt, a szovjet partnerekkel állandó tósztok ivására kényszerült, gyomrában csak úgy buzog a sav. A tüdőtágulása is súlyosbodott, egy orvos megvizsgálja, és azt tanácsolja, hogy sokat sétálgasson a szabad levegőn. A Kossuth tér akkor is izzik a torkolattüzektől és hangos a lövések becsapódásától. Kádár egy határozott mozdulattal elküldi a kissé életidegen doktort.
Kádár János hatalma nem terjedt túl a szovjet tankok lőtávolságán. A nyílt fegyveres harcok egy-egy helyi összecsapástól eltekintve már véget értek, de néhány felkelőcsoport változatlanul akcióképes maradt, bármikor lecsaphattak. Ha Kádár visszatér a régi Cserje utcai lakásukba, biztonságát senki sem garantálhatta volna. Csak a Parlamentben nem fenyegette veszély, mert az előtte fekvő Kossuth téren valósággal egymásba értek a szovjet páncélosok.
Kádár az Országház egyik irodájában kezdett el dolgozni, kénytelen-kelletlen, sőt a szállását is az épületben alakította ki. Felesége, aki mindvégig vele maradt, egy olyan szobát választott ki, melynek szinte minden ablaka a belső udvarra nyílott, így közvetlenül senki sem vehette célba. Az asszony figyelme arra is kiterjedt, hogy a lakrészre zárat szereltessen és az őrizetét magyar biztonsági emberek lássák el.
Huszár Tibor könyvében leírja, hogy a tényleges hatalom a szovjet megszállók kezében összpontosult. Az ország területét katonai körzetekre osztották és embereik átvették vagy legalábbis irányították a közigazgatási, belbiztonsági feladatok végrehajtását.
„November elején Budapestre érkezett és több mint egy hónapon keresztül itt tartózkodott néhány magas rangú szovjet funkcionárius: Malenkov, a szovjet párt központi bizottságának elnökségi tagja, továbbá a KB két tikára: Szuszlov és Arisztov is… Aligha túlzás kijelenteni, hogy történelmének e nem egyszerű időszakában Malenkov és társai kormányozták Magyarországot”.
A valódi konszolidációra kevés jel mutatott. Az Üllői úton és más, alig kihűlt csatatereken még romokban álltak a házak, tartott az általános sztrájk, több mint kétszázezer ember hagyta el az országot, a közellátás is akadozott – az újjáépítés feladata Kádár Jánosra és kormányára hárult.
Nem állt rendelkezésére megfelelő apparátus, a takarító személyzeten és néhány személyi biztosítón kívül alig akadt magyar ember Kádár János környezetében, és a Parlament falain kívül sem számíthatott jelentős erők támogatására. A nemzeti gondolkodásúak tömege, különösen a jobboldali beállítottságúak engesztelhetetlenül gyűlölték, őt tekintették a felkelés vérbefojtójának, de a baloldal is gyanakodva figyelte, mint olyan személyiséget, aki, mint mondtuk, kétszer is feloszlatta a kommunista pártot.
Kádár maga sem táplált túl sok bizalmat a szovjet hadsereggel együtt harcoló és ezért most a jussukat követelő egykori ávéhások iránt. Még nem felejtette el a velük folytatott vitáit, a Conti utca börtönben töltött éveit. Megtanulta, hogy a karhatalmat a legszorosabb ellenőrzés alatt kell tartani, különben önállósul és áthágja a törvényeket. Ugyanilyen kevéssé tudhatta maga mögött a Honvédelmi Minisztérium, a Belügyminisztérium és ez utóbbin belül a rendőrség állományát.
Új embereket kellett keresnie maga mellé, de még a titkárságának a megszervezése is komoly nehézségekkel járt. Horváth Imre külügyminiszter vállalta el ezt a feladatot, átment a Bem rakparti épületbe, és megkérdezte az ott várakozó, fiatalabb korosztályhoz tartozó beosztottjait, hogy ki hajlandó Kádár mellett dolgozni a Parlamentben. A külügyeseket nem lelkesítette ez a feladat, abban reménykedtek, hogy a helyzet hamarosan rendeződik, és előnyös beosztásba kerülhetnek valamelyik külföldi nagykövetségen, ezért nem akarták más irányba elkötelezni magukat. Egyedül egy a pályán kezdőnek számító referens, Ribánszki Róbert jelentkezett. Horváth és Ribánszki egy rendőr kíséretében elindultak Pestre. A hídon posztoló szovjet katonák feltartóztatták őket, csak nehezen jutottak el a Parlamentig. A fiatal diplomatát bemutatták Kádárnak, Erdélyi Károllyal együtt a miniszterelnök-első titkár személyi titkára lett.
Erdélyi neve később gyakran felmerült a kortársak emlékezéseiben, valóságos legendává vált. Erdélyi az októberi felkelés kitörésekor Moszkvában tartózkodott, értesülve a dolgok fenyegető jobboldali fordulatáról, egy 50-60 tagú csoportot szervezett a kint tanuló magyar ösztöndíjasokból, és repülőgépre szálltak, hogy hazatérve leverjék az „ellenforradalmat”. A felkelők több alkalommal is letartóztatták, de már az első adandó alkalommal szolgálatra jelentkezett.
Erdélyi elnyerte a nehezen barátkozó Kádár János bizalmát. Egyes híresztelések szerint majdani utódjaként is számításba vette, sorsa meredeken ívelt felfelé, egészen a külügyi államtitkári posztig. Szinte egyik napról a másikra súlyos idegbetegség támadta meg, egy évig kezelték a Szovjetunióban, úgy látszott, hogy sikerült meggyógyulnia, de ismét elviselhetetlen fájdalmak fogták el, kínjában állítólag léccel ütögette a fejét, hamarosan öngyilkos lett.
Ribánszki is megállta a helyét titkári beosztásában. Egy alkalommal Kádár későn és fáradtan tért haza egy pártgyűlésről, aludni tért a feleségével. Ribánszki jóéjszakát kívánt nekik és leült az ügyeleti asztal mellé. Már éjfél után Sándor József, Kádár közeli barátainak egyike jelentkezett telefonon, és beszámolt arról, hogy a pártgyűlés viharos körülmények között zajlott le. Valamelyik résztvevő árulónak nevezte az MDP-t feloszlató első titkárt, és azt mondta neki, hogy ha akár minimális önkritikával is rendelkezne, öngyilkos lenne. Sándor attól tartott, hogy abban a felfokozott hangulatban egy őrült nem éri be a szavakkal, hanem merényletet kísérel meg Kádár János ellen. Rendelkezhet olyan rendőri vagy más igazolvánnyal, melyet felmutatva az első titkár közelébe juthat. Ribánszki riasztotta az őrséget, meghagyta, hogy még az ide vezető folyosóra se engedjenek be senkit. Ő maga elővette a páncélszekrényből a géppisztolyt, és figyelt minden neszre. Kádár altató segítségével is csak négy-öt órát aludt éjszakánként, ezalatt is sokszor felkelt és elszívott egy cigarettát, szokásától most sem tért el, de Ribánszki csak akkor nyugodott meg, mikor reggel öt óra tájban lenyomódott a hálószoba kilincse és Kádár kilépett.
Kádár az első napokban sokat tárgyalt a szovjet tisztekkel. Az iroda padlójára terítették ki a nagy méretarányú, elképesztően részletes térképeiket, melyeken még a budapesti kapualjak is be voltak jelölve. A tisztek arról panaszkodtak, hogy gyakran támadnak rájuk orvlövészek az élelmiszerért sorban állók mögé húzódva. Ők ilyenkor viszonozzák a tüzet, de a házak belső udvaraira már nem követhetik a gerillákat. Ez már háborús cselekménynek számítana, és mindenképpen el kell kerülniük az eseményeknek ilyetén minősítését. Sokallták a veszteségeiket is: 85 tiszt, 584 tiszthelyettes és sorkatona meghalt, közel kétezer emberük pedig megsebesült.
– Nektek magatoknak kell megteremtenetek a saját biztonságotokat! – mondták.
Kádár már 1956. november 8-án kísérletet tett két magyarokból álló és hazai irányítás alatt álló ezred megszervezésére, de akkor épp a szovjet hatóságok halogatták a terv megvalósítását – lehetséges, hogy „akit a kígyó megmar, az a gyíktól is fél” alapon.
Ribánszki megemlíti, hogy a legmagasabb rangú szovjet katonai parancsnokok, Zsukov és Konyev marsall is megjelent Kádár Jánosnál, ezek a tárgyalások főleg alapvető stratégiai döntéseket érintettek. A szovjet csapatok nagy erőkkel lezárták Magyarország nyugati határát, mind a kifelé, mind a befelé való mozgást meggátolva. Kádár arra kérte a partnereit, hogy hagyjanak nyitva egy néhány kilométeres kaput és az oda vezető utat, hogy aki el akar menni, hadd menjen. Nem szándékozott visszatartani két-háromszázezer távozni kívánó embert, tisztában volt vele, hogy ezek, ha ittmaradásra kényszerülnek, ellenséggé válnának. Inkább azt is tudomásul vette, hogy ily módon néhány olyan személynek is lehetőséget ad a menekülésre, akiket különben bíróság elé kellett volna állítani. Szovjet tárgyaló partnerei, ha vonakodva is, de teljesítették ezt a kérését.
Kádár baloldali szektás ellenfelei azonban tudomást szereztek a szándékáról, és megpróbálták keresztülhúzni. A Belügyminisztérium egyes beosztottjai kiszálltak erre a nyitva hagyott határszakaszra és ellenőrizték a távozni igyekvőket. Magukkal vitték a budapesti Pártház ostrománál és más harci cselekmények színhelyén készült fotókat, és azokat, akiket felismertek az ott szereplő fegyveresek között, kiemelték a tömegből, letartóztatták és felhozták Budapestre.
Kádár hiába szólt az ügyről Münnichnek, a belügyminiszter képtelen volt megregulázni az egykori ávéhásokból álló „régi” gárdát, mely a megszálló szovjet csapatok vezetőinek, elsősorban Szerov tábornoknak a támogatását élvezte.
Sok belügyis úgy nyilatkozott, hogy 1956. november 4. után a kihallgatásoknál többé nem alkalmazták a régi módszereket: a fizikai erőszakot, kínzásokat, a családtagok ellen irányuló fenyegetéseket, a valóságban ezek továbbra is gyakran előfordultak. Az elhárítás egyik akkori vezetője mondta nekem, hogy egészen 1957 márciusáig éltek ezekkel az eszközökkel. Az önkényeskedések sorában az is előfordult, hogy egy rendőr bekísért egy gyanúsítottat, és karhatalmista járőr társa menet közben lelőtte az illetőt. Kádár Jánosnak ki kellett építenie a maga bázisát ahhoz, hogy megkövetelhesse a törvényes út betartását. Kiadta az „ártatlanul senkit sem szabad bántani” utasítást, és elrendelte, hogy minden vádlott mellé állítsanak védőügyvédet.
Kádár minden más túlkapás ellen is tiltakozott. A „Hiányzó lapok” című dokumentumgyűjtemény idézi Szerov tábornoknak az SZKP Központi Bizottságához intézett jelentését:
„A mai nap folyamán Kádár és Münnich elvtársak (mindegyik külön-külön) többször is felhívtak, közölték, hogy a szovjet hatóságok egy vasúti szerelvényen a fegyveres felkelésben részt vett magyar fiatalokat szállítottak a Szovjetunióba (Szibériába). Ezzel kapcsolatban Kádár és Münnich elvtárs kijelentette, hogy nem helyeslik tevékenységünket, mivel szerintük ez váltotta ki a magyar vasutasok általános sztrájkját és rontotta meg az ország belpolitikai helyzetét…” A közbelépés nyomán a deportáló vonatot visszafordították.
November végén Kádár János újabb konfliktusba keveredett. A még mindig ellenálló, a szovjet megszállást tudomásul venni nem kívánó budapestiek úgynevezett „nőtüntetést” szerveztek a Parlament elé. A szovjet vezetők, élükön Szuszlovval semmiképp sem akarták engedélyezni ezt a demonstrációt. Úgy gondolták: ez csak álcázásul szolgálna a továbbra sem szünetelő ellenséges katonai akciókhoz. Arra hivatkoztak: akadt olyan nap, hogy hat tankjukat is felgyújtották.
A páncélos fegyvernem parancsnoka, egy ukrán tábornok kijelentette, hogy bármiféle csoportosulás esetén tűzparancsot ad ki a katonáinak. Egy Z. Sáray Gábor nevű, egyébként ismeretlen krónikás szerint Kádár megdöbbent, és a következőket válaszolta:
„– Tudja mit, tábornok elvtárs? Akkor hajtsák végre maguk a konszolidációt” – mondta és elindult az ajtó felé.
Szuszlov visszatartotta az első titkárt, és leültek tárgyalni, a szerző szerint a következő párbeszéd zajlott le közöttük:
„– Szuszlov elvtárs – mondta Kádár –, nagyon szeretném, ha tudomásul vennék: szuronyokkal lehet, szuronyok hegyén ülve azonban nem lehet sokáig kormányozni.
– Értem, Kádár elvtárs, de nekem jelentenem kell az álláspontját.
– Magam is így tennék. Várni fogom Hruscsov elvtárs telefonját. Ezúton Öntől is szeretnék kérni valamit: a jövőben, itt a kormány épületében ne tartózkodjék szovjet katonai személyzet.
– De a tanácsadók…
– Értesíteni fogjuk őket, ha szükség lesz a tanácsaikra.”
A nőtüntetésre, ha nem is az előre tervezett méretben és formában, mégis sor került. Fegyvertelen szovjet katonák állították meg az utcák torkolatában a Kossuth térre igyekvő tömeget. Az asszonyok megrugdosták és leköpdösték őket, de nem viszonozták az inzultust. Az összecsapást figyelő Ribánszki megkérdezte Kádárt:
– Kellünk mi egyáltalán Magyarországnak?
– Itt most a mocsok van a felszínen, ha félretoljuk, meglátjuk majd a kút alját.

Moldova György: Kádár János (2006) 33/11. De milyen terror lett volna itt, ha nem én csinálom?

Senki sem láthatott bele Kádár János akkori gondolataiba, de a megnyilatkozásaiból úgy tűnik, hogy október utolsó napján még nem határozta el, hogy szembefordul a felkelést irányító erőkkel. A Rubicon című folyóirat felidézi Heltai Györgynek, a Nagy Imre vezette kormány államtitkárának visszaemlékezését. Heltai egy kabinetülésről számol be, melyre bejött Andropov, a budapesti szovjet nagykövet és állítólag a következőket jelentette ki:
„…Mert ők csak jót akarnak, a csapataik azért tartózkodnak itt, hogy az ellenforradalmat leállítsák. És erre Kádár közbeszólt, nagyon ingerülten:
– Itt nincs ellenforradalom és [ha lesz – M. Gy.] ezt az ellenforradalmat a maguk csapatai váltják ki. És ilyen körülmények között nekem csak egy kötelességem van. Tudja, hogy mióta vagyok kommunista, tudja, mi nekem a Vörös Hadsereg, mégis veszem a pisztolyomat, kimegyek az utcára és lelövöm őket.
Ennek tanúja voltam, a dátumra nem emlékszem pontosan – teszi hozzá Heltai –, de a jelenetre nem lehet nem emlékezni, olyan impozáns volt Kádár.”
Mivel nem voltam jelen az esetnél, és direkt cáfolatokat sem hallottam senkitől, nincs jogom kétségbe vonni a Heltai által elmondottakat, de némi gyanút nem fojthatok el magamban. Sem a mondanivaló, sem a stílus nem tűnik jellemzőnek a megfontolt és túlzásoktól tartózkodó Kádár Jánosra. Heltai látszólag dicséri ugyan Kádárt, de lehet, csak azért teszi, hogy ennek fényében még elítélőbb legyen a november eleji fellépése.
A többpártrendszer engedélyezésével és a koalíciós kormány létrejöttével a hatalom birtoklása gyakorlatilag kicsúszott a kommunisták kezéből. Kádár egy rádióbeszédében fordult az elvtársaihoz:
„…Pártunkra az elmúlt évek rossz vezetése következtében nagy súlyú terhek árnyéka vetődött. Ezektől teljes mértékben, tiszta lelkiismerettel, bátor, egyenes elhatározással meg kell szabadulni. A párt sorai meg fognak inogni, de én nem tartok tőle, hogy a tiszta, becsületes lelkű, őszinte szándékú kommunisták lesznek hűtlenek. Elhagynak bennünket azok, akik önző egyéni érdekből, karrierből vagy más szándékkal csatlakoztak hozzánk, de ettől a tehertől és vezetésünk egyes személyeinek múltbeli bűnei terhétől megszabadulva, ha bizonyos tekintetben elölről is kezdve, de kedvezőbb és tisztább feltételek között fogunk küzdeni eszméink, népünk, honfitársaink, hazánk javára… Kis párt leszünk, de tisztességes…”
Kádár hozzákezdett programjának megvalósításához, mindenképpen meg akarta tisztítani az MDP-t a Rákosi-rendszer hagyatékától, de a Történelem a szó legszorosabb értelmében csak néhány órát engedélyezett neki erre a feladatra.
A budapesti Pártház után a vidéki bázisok is elestek. Nem csak a fegyveres hatalom került a felkelők kezébe, de a különféle politikai és közigazgatási pozíciókat is az újonnan alakult pártok emberei kaparintották meg. Mind nyíltabban bontakozott ki az antikommunista irányzat, nem csak a Sztálin-szobrot döntötték le és a házak falairól verték le a vörös csillagokat, hanem a szovjet hősi emlékműveket is eltávolították. Október 30-tól folytak a letartóztatások, a Corvin közi csoport állítólag egy különleges csoportot, „zöld vadászkalaposok társaságát” alakította ki erre a célra. Solymár József írja „Kádár koszos ingei” című könyvében – már a cím is jelzi, hogy nem az első titkár iránti rajongás jegyében fogant:
„…este fegyveresek csengettek be hozzájuk és közölték: »Ávóst, zsidót vagy kommunistát keresünk! Lakik ilyen a házban?«”
Szembe kellett volna szállni a mind világosabban kirajzolódó terrorral. Kádár felismerte, hogy az MDP-ből semmiféle reformmal nem lehet egy akcióképes szervezetet kialakítani, egy új párt létrehozására van szükség. Az elnevezés kiválasztásánál vita keletkezett, Kádár megérezte, hogy nem lehet beiktatni a „kommunista” szót, mert ez távol tarthatná az egykori szociáldemokrata szimpatizánsokat. Végül a munkásmozgalom hagyományaiból merítve a Magyar Szocialista Munkáspárt nevet választották.
Egy kiáltványban kívánták bejelenteni az új párt megszületését. Kádár abban reménykedett, hogy tekintélyes, a forrongó közvélemény által hitelesnek tartott személyiségeket is sikerül megnyernie a felhívás támogatására, de várakozásában csalódnia kellett. Még a korábbi rendszer olyan sokszorosan kitüntettetjei is, mint Déry Tibor vagy Háy Gyula sem csatlakoztak a mozgalomhoz, jóllehet minden nyilatkozatukban az ország szocialista szellemű megújhodását hirdették.
Csak találgatni tudunk, hogy milyen okok húzódtak meg az elzárkózásuk hátterében, az a hír terjengett, hogy egy önálló értelmiségi pártot akartak alakítani. Mind a kettőjüket ismertem, Háy Gyula osztályfőnököm volt a Főiskolán, és úgy gondolom, inkább az vezérelte őket, hogy nem kívántak szembeszállni a közvéleménnyel, élvezték a prófétának kijáró népszerűséget.
Mindenki igyekezett eltávolodni a megbukott rendszertől. A majd egymillió volt párttag próbálta „kaserolni” magát. A körúti házak falait teleragasztották a párttagsági igazolványokból kitépett lapokkal. Tagdíjként a kereset egy százalékát kellett befizetni, a bélyegek tanúsága szerint tulajdonosaik a jól fizetett rétegből kerültek ki. Csoportosan tűntek fel az új pártok rendezvényein.
Kádár néhány régi, illegális mozgalombeli társát is hiába hívta, egyikük azzal tért ki, hogy többé nem akar „üllő” lenni, melyre folytonos kalapácsütések zuhognak, a választ Kádár sohasem bocsátotta meg neki.
A felhívásban végül is csak az új párt Ideiglenes Intéző Bizottságának névsorát tüntették fel. Elsőként Kádár Jánost jelölték meg, tagjai között Nagy Imre, Losonczy Géza, Donáth Ferenc, Szántó Zoltán, Lukács György és a rendőrfőkapitány Kopácsi Sándor szerepelt. Akkor is érződött, hogy a bizottság eszmeileg megosztott, sőt egymással szemben álló emberekből áll.
Ezt később a Történelem is igazolta, a testület többsége alig pár héttel később már börtönben ült, és néhányan bitófán végezték – mindezt egy olyan rendszerben, melyet a bizottság elnökének neve fémjelzett.
Az alakuló gyűlést október 31-én délutánra hívták össze. Alig 24 óra telt el a rádióban elmondott beszéde óta, melyben kifejezte a politikai kibontakozásba vetett bizalmat, de ez az idő elég volt ahhoz, hogy Kádár János felfogása alapvetően megváltozzék. Az események menete felgyorsult, tapasztalnia kellett a jobboldal újabb és újabb térhódítását, mely a Mindszenty bíboros kiszabadítására irányuló akciókban, a nagybirtokok és a gyárak visszavételét célzó törekvésekben öltött testet. Ami érzelmileg leginkább hathatott rá: értesült barátjának, Mező Imrének a halálhíréről.
Ha kinézett az ablakon, Kádárnak azt kellett látnia, hogy az utcákat valósággal elöntik a végleg megdöntöttnek hitt Horthy-rezsim jelképei: a Trianon előtti Magyarország térképei, feltűntek a nyilaskeresztek, a falakra kommunistaellenes és antiszemita szövegeket írtak ki. A járókelők külső jelekkel is bizonyítani kívánták nemzeti gondolkodásukat, előszedték a naftalinból régi Bocskai-kabátjukat, egykori katonai uniformisukat, sapkájukat, aki nem rendelkezett ilyenekkel, piros-fehér-zöld karszalagot húzott.
Bár az országot kommunista kormány irányította, az élén Nagy Imre személyében kommunista miniszterelnökkel, Kádárnak nem lehetett kétsége, hogy a dolgok a Horthy-rendszernek a restaurálása vagy legalábbis valami hasonló államalakulatnak a kialakulása felé tartanak.
Kádár János ettől a felismeréstől kezdve taktikát váltott, többé nem fedte fel a kártyáit, bár nem húzódott vissza teljesen a közszerepléstől, utólag szinte lehetetlen megállapítani, hogy nyilatkozatai valóban a tényleges véleményét tükrözik-e. Aczél György emlékezése szerint Kádár János még arra is felkészült, hogy – életében már nem először – illegalitásba kell vonulnia.
Az alakuló gyűlés megrendezéséhez már nem álltak rendelkezésre a pártszékházak és központok, egy Nádor utcai épületben tartották meg. Az őrt álló katonák a számukra ismeretlen Kádár Jánost nem akarták beengedni a kapun, ugyanígy fogadták az intézőbizottsági tagokat is. Túl sok résztvevőre egyébként sem lehetett számítani, a korábban karriervágyból csatlakozottak nem kívánták rontani esélyeiket a megjelenéssel, a meggyőződésükhöz hűséges kommunisták pedig attól tartottak, hogy itt kelepcébe kerülnek, és a felkelők lecsapnak rájuk. Megint másokban az keltett ellenérzést, hogy bár Kádár János kifejezetten nem jelentette be az MDP feloszlatását, ez a Magyar Szocialista Munkáspárt megalakításával jogilag és gyakorlatilag egyaránt megtörtént. Ez utóbbi réteg Kádár Jánost likvidátornak tartotta, az első titkár még sokáig érezhette a bőrén feléje irányuló gyűlöletüket. Bizonyos – bár inkább csak formai tekintetben érthető volt ennek az ortodox rétegnek a felháborodása. Kádár János volt valószínűleg az egyetlen olyan kommunista vezető a történelemben, aki alig másfél évtized alatt kétszer is feloszlatta a saját pártját, először 1943-ban a KMP-t, most pedig az MDP-t. Nem voltak képesek felfogni, vagy nem akarták tudomásul venni azokat a kényszerítő indokokat, melyek Kádár döntését meghatározták.
Végül is 100-150 ember jelent meg a gyűlésen. Nem hiányozhatott közülük a már említett régi főiskolás társam, Csongovai Per Olaf sem, a Tűzoltó utcai felkelő csoport képviseletében. A Rubicon című folyóirat leközölt néhány részletet a gyűléssel kapcsolatos visszaemlékezéseiből:
„…Kádár itt nem akart senkinek sem szót adni. Mondott egy összefoglaló bevezetőt és utána nem akarta, hogy bárki is megszólaljon. Csak nekem engedte meg… Én azt mondtam, hogy a kommunizmus nem egy ideál, nem egy eszme, amit meg kell valósítani, hanem a valóság mozgása. S ezt kell tudomásul venni, hogy a mai helyzetet megérthessük. A magyar munkásosztály pedig hozza létre a munkástanácsokat, amelyeknek meg kell szerezniük a gazdasági és politikai hatalmat… (Elképzelni is nehéz, hogy a halálosan fáradt Kádár János honnan vett elegendő türelmet ennek a filozofálgatásnak a végighallgatására.)…úgy emlékszem – folytatja Csongovai –, hogy a gyűlés után egy csoportban állt Kádár, mellette Hollós Ervin és még néhányan. Kádár intett, hogy menjek oda. Akkor mesélték, hogy mi történt a Köztársaság téren. »Mit szól ehhez?« – kérdezte tőlem Kádár. Hát – mondom ide figyeljen, magával mit csináltak annak idején? Tudja, hogy ezrével és tízezrével kínozták az embereket és mennyi igazságtalanság és gyalázatos dolog történt itt! Ez most ennek a visszavágója. Nem lehet azt várni, hogy az egész országnak az legyen az álláspontja, mint magának, hogy megbocsát nekik! Erre ő valamit mellébeszélt…” (Nyilván megtört „Csolaf” argumentumainak súlya alatt.)
A gyűlés után Kádár visszatért a Parlamentbe, itt értesült a magyar vasutasok jelentéséről, miszerint a már kifelé tartó szovjet csapatok mozgásiránya megváltozott, újra Budapest felé tartanak. A kormány tiltakozni kívánt, tárgyalási pozícióinak megerősítésére felvetette, hogy Magyarország lépjen ki a Varsói Szerződés katonai kötelékéből és nyilvánítsa ki a semlegességét. Kádár nem tiltakozott a törekvések ellen, de nem hallgathatta el a fenntartásait sem:
„…Őszintén beszélünk hozzátok. A nép felkelése válaszút elé érkezett. Vagy lesz elég erejük a magyar demokratikus pártoknak a vívmányaik megszilárdítására, vagy szembekerülünk a nyílt ellenforradalommal. Nem azért ömlött a magyar ifjak, honvédek, munkások és parasztok vére, hogy a Rákosi-féle önkényuralmat az ellenforradalom váltsa fel. Nem azért harcoltunk, hogy a munkásosztály kezéből kiragadják a bányákat és a gyárakat, a parasztságtól a földet. Vagy biztosítja a felkelés népünk számára a demokrácia alapvető vívmányait: a gyülekezési és szervezkedési jogot, személyes szabadságot és biztonságot, az emberséget – vagy visszasüllyedünk a régi úri világ rabszolgaságába és ezzel együtt idegen szolgaságba.”
A kormány hatalma óráról órára gyengült, Mindszenty József hercegprímás a bukott rendszer örökösének minősítette, újabb biztatást adva a felkelőknek. Kádár még bízott benne, hogy a Szovjetunióval folytatandó tárgyalások nyomán el lehet kerülni a vérontást, reményei november 1-jén 19 óra 50 perckor oszlottak el végleg, mikor Nagy Imre a Rádióban hivatalosan is bejelentette Magyarország semlegességét és kilépését a Varsói Szerződésből.
Ilyen lépések csak taktikai jellegű fenyegetésként jöhettek számításba, tényleges megvalósításukra egyetlen igazi politikus sem gondolhatott komolyan. Mint már említettük, Nagy Imre emigránsként hosszú éveket töltött a Szovjetunióban, Magyarországra visszatérve is jól ismerte a moszkvai vezetés irányultságát. Tisztában kellett legyen azzal, hogy Jaltában, majd később Potsdamban a világhatalmak vezetői: Churchill, Sztálin, Roosevelt (majd az utódja, Truman) egymás között érdekövezetekre osztotta fel Európát. A keleti részt – Görögország kivételével – a Szovjetunió kapta meg, ami gyakorlatilag teljes hatályú és időben sem korlátozott, leghamarabb a békekötés aláírását követően feloldható megszállást jelentett, Magyarország is ebbe a sorba tartozott. A szóban forgó államok sorsa nem érdekelte különösebben a Nyugatot, a felosztásukat állítólag egy, az ebédnél használt papírszalvétára jegyezték fel.
Ez a helyzet már több mint egy évtizede érvényben volt, és semmiféle jel nem mutatott arra, hogy Anglia és az Egyesült Államok a szuezi válságtól egyébként is vészterhes 1956-os évben próbálják megkísérelni bármelyik csatlós állam felszabadítását. Legfeljebb a „Szabad Európa” rádióadásaiban vagy más propagandaeszközeik révén próbáltak ilyen képzeteket kelteni a „vasfüggöny mögötti” hallgatókban. Soha még a gondolata sem merült fel annak, hogy akár egyetlen katonát is bevetnek a magyar felkelés támogatására, mint ahogy később az 1968-as csehszlovák szabadságmozgalmak idején sem tettek kísérletet a beavatkozásra.
A legújabb kutatások szerint a „Kelet-Európa felszabadításáról” szóló ígéreteket nem kísérte semmiféle gyakorlati lépés. Azok, akik mindig és mindenből feltételezik az amerikai hírszerzés, a CIA aknamunkáját, meg lesznek lepve, ha megtudják, hogy „az 1956-os forradalom idején a szervezetnek egyetlen alkalmazottja volt Magyarországon, a követség magyarul tudó munkatársa, aki viszont más beosztása miatt nem is igen tudta elhagyni az épületet” (Charles Gati). Kopátsy Sándor professzor írja könyvében:
„…Az érintett népek szabadságharcának reménytelenségét a Nyugat még a legsúlyosabb árulásai után sem vallotta be. Sokkal inkább a heccelő hálás szerepét játszotta… A rádiójuk harcra buzdított, a diplomáciájuk ugyanakkor közölte a szovjet vezetéssel, hogy az ő belügyüknek tekintik a kérdés elintézési módját.”
Semmiképp sem vállalhatták fel egy harmadik világháború kirobbanásának kockázatát. A Szovjetunió viszont nem engedhette meg egy, a szoros érdekkörébe tartozó ország leválását, mert az óhatatlanul az egész szocialista tábor felbomlását eredményezte volna.
Kopátsy a szovjet–finn kapcsolatot hozza fel meggondolandó példának.
„…A finnek kezdettől fogva tudták, hogy mi a Jaltában kijelölt sorsuk. Ezért aztán éppen a Finn Konzervatív Párt és annak nagytőkés elnöke lépett elsőnek Sztálin elé: mondja meg, mit vár el tőlük. Sztálinnak imponált a finnek fellépése, és megadta a feltételeket. Tekintsék magukat a szovjet érdekszférához tartozónak, és ennek megfelelő bel- és külpolitikát, külkereskedelmet folytassanak. Ezen a körön túl nem kíván a belső ügyeikbe beavatkozni. Ezt az ígéretét nemcsak Sztálin, de az utódai is bizonyos határok között megtartották. A tények tudomásul vétele a finnek számára kezdettől fogva a többi csatlósénál minőségileg nagyobb lehetőségeket biztosított…
…A későbbi csatlós országok minden polgári, politikai ereje kezdettől fogva a Nyugatban látta a szövetségesét, a Jaltában kötött egyezménynek a rájuk vonatkozó tartalmát vagy nem ismerte, vagy nem akarta tudomásul venni és megpróbálta a szovjet befolyást kivédeni…”
Nagy Imrével 1956. október végén-november elején nem lehetett elfogadtatni a Szovjetunióval kötendő kompromisszumok gondolatát. Mérlegelt-e minden körülményt? – ennek eldöntése maradjon a történészek dolga. Ha egy folyamat elindul, az szükségszerűen elfut a maga végletéig, Nagy Imre elzárkózott a realitások tudomásulvételétől, a saját maga és tanácsadói által kialakított légüres térben lebegett, el kellett jutnia egy ilyen, legalábbis kockázatos lépéshez. Objektíven tekintve: ha a helyén akart maradni, aligha tehetett mást, ha megegyezésekkel próbálkozik, az egyre szélsőségesebbé váló felkelő mozgalom néhány nap alatt elsöpörte volna. Kádár János szerint egy hétig sem tudta volna tartani magát. Doktor Szántó Konrád ferences, teológia tanár írja:
„A Moszkvával szakító Nagy Imre helyzete ingatag volt, mégpedig több okból. Csupán egy alkalmi kormány élén állt, amely nem rendelkezett működő államapparátussal, komoly hadsereggel és nem támaszkodhatott egy széles tömegbázissal bíró munkáspártra…”
Kádár János államminiszterként és az újonnan alakult MSZMP vezetőjeként természetesen követte az események alakulását, de nem állt módjában, hogy beleszóljon azok alakulásába. Tekintély dolgában nem versenyezhetett Nagy Imrével, semmiféle társadalmi vagy katonai erő nem állt mögötte – leszámítva néhány személyes hívét. A jobboldal, mint következetes kommunistát, gyűlölte, a kommunisták többsége pedig a párt likvidátorát látta benne. Meg sem fordulhatott a fejében, hogy Nagy Imre helyébe lépjen – ezt nem csak az erőviszonyok tették lehetetlenné, de ő maga sem vágyott a hatalom csúcsára.
Kádár mindinkább tartott egy jobboldali hatalomátvételtől, a tüntetők október 31-én már Mindszenty bíborost követelték a kormány élére, dr. Szántó Konrád említett könyvéből tudjuk, hogy Nyugaton egyetértettek ezzel a törekvéssel: „A Szabad Európa számára ki is adták a parancsot: »build up Mindszenty!«, kiemelni Mindszenty személyiségét, Mindszentyt az élre!”
Kádár vívódásait leginkább a nála 25 évvel idősebb, tapasztalt Münnich Ferenccel osztotta meg. Münnich alkalmasnak látszott a zavaros politikai helyzetek megítélésére, annak idején magas rangú tisztként részt vett a spanyol polgárháborúban, majd Moszkvába emigrált. Münnich a felszabadulás után hazatérve előbb rendőrkapitányként szolgált, majd különféle diplomáciai beosztásokat kapott, egy időben ő töltötte be a moszkvai nagykövet posztját. 1956. október 26-tól belügyminiszterként dolgozott, ezalatt részt vett az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának munkájában is. Végig kapcsolatban állt Andropov szovjet nagykövettel.
Hosszú beszélgetéseket folytattak, nem tudni, hogy melyiküktől indult ki a Nagy Imrével való szakítás gondolata, ezt Kádár későbbi nyilatkozatában sem részletezi:
„…Mi Münnich elvtárssal úgy határoztunk, hogy kilépünk a kormányból és olyan megoldást keresünk, amely véget vet a szemünk láttára kibontakozó tragikus folyamatnak és közelgő katasztrófának…”
Kádár november elsején döntött a távozás mellett, közvetlen gyakorlati céljait valószínűleg még nem tisztázta magában, csak egy újabb megbeszélésre készülődött Münnichhel. A források eltérően írják le az ezután történteket, én Kádár későbbi titkárának, Ribánszki Róbertnek az elbeszéléséből indulok ki.
Szerinte Kádár János a Parlament parkolójából előrendelte a kocsiját, melyet kedvenc sofőrje, Moczár „Csibu” vezetett, személyi biztosítóját nem vitte magával. A gyanút elkerülendő ballonkabátot sem húzott, csak zakót és nadrágot viselt. A kocsit az Andrássy (akkor „Magyar Ifjúság”) út sarkán megállíttatta és utasította a sofőrt, hogy oltsa el a fényszórókat. Kádár kiszállt és átment az úttest túlsó oldalára, ahol egy másik autó várakozott, ugyancsak kikapcsolt reflektorral. Beült és hamarosan eltávoztak.
Moczár néhány percig vesztegelt arra számítva, hogy Kádár esetleg visszatér, de nem tűnt fel újra, a sofőr visszahajtott az állomáshelyére. Később Nagy Imre hívatta:
– Hol a János?
A sofőr beszámolt az eseményekről, Nagy Imre egykedvűen vette tudomásul a jelentést, utasította a beosztottjait, hogy szóljanak, ha Kádár megjön. A továbbiakban is alig érdeklődött államminiszterének hollétéről.
Senki sem tudta, hogy mi történt Kádárral, különböző feltevések hangzottak el: tőrbe csalták és elfogták, illetve megszökött a Parlamentből, hogy csatlakozzék a szovjet erőkhöz. Nagy Imre környezete ezt az utóbbit tartotta valószínűnek. Kádár Jánosné sem értesült róla, hová lett a férje, bejött a Parlamentbe és az éjszakát is itt töltötte, esetleges híreket várva. Félig-meddig túsznak tekintették.
– Az uram eltűnt és engem se engednek el innen – mondta a kezét tördelve. – Ha János előkerül, szakítani fog a politikával, csak kertészkedni engedem majd.
Minden oka megvolt az aggodalomra, közeli barátjuk, Mező Imre alig néhány órája halt meg, nem zárhatta ki, hogy a férje hasonló sorsra jutott. Nem bízott Nagy Imrében, ezért kiszökött a Parlamentből, ismerősöknél bujkált, többek között első házastársánál, Róna Ottónál.
Kádár közben találkozott Münnichhel, aki közölte vele: Andropov arra kéri, hogy menjenek át a szovjet nagykövetségre. Andropov később így foglalta össze a történteket Aczél Györgynek:
„– …És akkor megszorongattuk a mi Jánosunkat, a maguk Kádár elvtársát. Megmondtam: neki döntenie kell, hogy ki jöjjön, ki vegye át a dolgokat…”
A beszélgetés után, máig sem tudni, önszántából-e vagy kényszerítés hatására, de beszállt egy szovjet katonai autóba. Andropov nem engedte meg, hogy értesítést küldhessen a feleségének. Kádár valósággal tombolt emiatt.
A kocsi kivitte őt Tökölre, a szovjet katonai repülőtérre, a rendkívüli körülmények következtében az akcióba kisebb-nagyobb szervezési hibák csúsztak bele. A nagykövetség valószínűleg nem tájékoztatta megfelelően a légi bázist, mert kint Tökölön Kádárékat alacsony beosztású tisztek fogadták, nem értették, hogy a jövevények mit akarnak, és szóba se álltak velük, időbe tellett, amíg a félreértés tisztázódott.
Egy olyan kis repülőgépre rakták őket, amely még fűtőberendezéssel sem volt ellátva, majd megfagytak vékony öltözékükben. Munkácson szálltak le, onnan átvitték őket Ungvárra, a körzet központjába, ahol az akció irányításával megbízott Brezsnyev fogadta őket. Brezsnyev akkor még nem tartozott a legfőbb hatalom részesei közé, most sem volt felhatalmazva, hogy részletesebb információkat adjon. „Itt talán annyit időztünk, hogy egy zsíros kenyeret megegyünk” – mondta Kádár, aztán őt és Münnichet külön-külön gépre ültetve elindították Moszkva felé.
Huszár Tibor szerint mikor Kádár János megérkezett Moszkvába, a magyar felkelés katonai leverését célzó „Forgószél” fedőnevű hadművelet előkészítése már az utolsó szakaszába lépett. A tervről már tájékoztatták a jugoszlávokat és a Varsói Szerződés tagjait is.
A szovjet vezetés felmérte, hogy ennél a támadásnál nem számíthat magyarországi belső támogatásra. A kommunista párt gyakorlatilag szétesett, a néhány száz bujkáló ávéhás katona pedig legfeljebb a helyi tájékozódásban nyújthatott segítséget. Viszont azt sem téveszthették szem elől, hogy a világ közvéleménye minden bizonnyal elítéli majd a kívülről indított fegyveres akciót, így legalább a látszat megóvására úgy kellett feltüntetni az akciót, mintha magyar kérésre került volna rá sor.
A hasonló politikai maszkírozások a XX. században már rutinfeladatnak számítottak, mint emlékezetes, a II. világháborúban ilyesfajta ürüggyel vonultak be a német csapatok a Szudéta-vidékre, vagy a Vörös Hadsereg a balti államokba. A megvalósítás technikájához hozzátartozott, hogy egy hirtelenjében összetoborzott bábkormány felhívást intézett a néphez: fogadják el megmentőként őt és a segítséget hozó „baráti” idegen erőket.
Adott esetben Hruscsov és a szovjet vezetők is ehhez a megoldáshoz kívántak folyamodni, de egyelőre nem döntötték el, hogy ki írja alá majd a beavatkozást legitimáló kiáltványt, az illető személy a továbbiakban Magyarország első számú vezetőjének minősült.
Nagy Imre vagy csoportjának bármelyik tagja számításba se jöhetett, a semlegesség bejelentése és a Varsói Szerződésből való kilépés után nyílt ellenségnek számított, a katonai akció éppen az ő megdöntésükre irányult, de a szovjet vezetés így is egyszerre több vasat tartott a tűzben. Rákosi Mátyás és Gerő Ernő Moszkvában tartózkodott és készséggel állt volna rendelkezésre, ellenük szólt, hogy a Kreml nem szokta feltámasztani és újra bevetni egyszer már csődöt mondott kádereit, de taktikai eszköznek megfeleltek, lebegtetni lehetett a visszatérésüket. Talán szóba jöhetett a „régi gárda” néhány kevésbé kompromittálódott tagja – leginkább egy Piros László–Hegedüs András páros –, bár később Hegedüs azt állította, hogy egy pillanatig sem tárgyaltak vele komolyan. Most már Münichhel és Kádárral is kombinálhattak – jóllehet az utóbbiak egyelőre még nem tudták, hogy milyen konkrét célból hozták ide őket.
Megkezdődtek a tárgyalások a helyzet tisztázására és a megfelelő jelölt kiválasztására. Aczél György így ír ezekről:
„…Behívták Rákosit és Gerőt a Pártközpontba, ami pár perc autón a Kremltől, és ott mindenkitől elkülönítve megszövegeztették velük azokat a felhívásokat, melyeket majd a beavatkozásnál kívántak felhasználni… Amikor Kádár elolvasta a felhívást, azt mondta, hogy ő ehhez nem tud hozzájárulni, mert nincs benne szó a régi vezetés felelősségéről [melyet Kádár a felkelést kiváltó okok legfontosabbikának tartott. – M. Gy.]. Azt hiszem, tudta, hogy a felhívást Rákosiék fogalmazták meg.”
A Szovjetunió Kommunista Pártjának vezetésén belül változatlanul folyt a harc a Hruscsov által irányított reformerők és Sztálin eszmei örökösei, a többek között Molotov és Kaganovics által képviselt csoport között. Ez a konfliktus a magyar helyzet megítélésére is kihatott. Hruscsov tisztában volt vele, hogy Rákosiék ezer szállal kötődnek Molotovékhoz, és az esetleges magyarországi hatalomra kerülésük az ő otthoni pozícióit is gyengítené. Azt is felmérte, hogy a magyar nép Rákosiék iránt érzett gyűlölete eleve hiteltelenítené a szovjet beavatkozást, fokozná az ellenállást, és az akció még több véráldozattal járna.
Mindenképpen egy új első embert kellett állítani. Kádár János jelölésétől többen is óvakodtak, túl frissen éltek bennük a felkelés alatt tett forradalmi és nemzeti tartalmú megnyilatkozásai. Így Münnich személye került előtérbe, Hruscsov barátja és fegyvertársa – egy katonai főiskolára jártak, egy sátorban aludtak, és moszkvai nagykövetként is már nyílott lehetőség felfogásának megismerésére. Münnich elvi kifogásokat aligha táplált magában, de már betöltötte a hetvenedik évét, és fizikailag alkalmatlannak érezte magát erre a feladatra. A riválisok háttérbe szorításával Kádár János maradt a legkomolyabb jelölt.
Kádár Magyarországra visszatérve még a feleségének se beszélt a Moszkvában történtekről. Évtizedekkel később is úgy nyilatkozott: lényegében vita nélkül vállalta el, hogy az újonnan kialakítandó kormány élére álljon.
„…Az történt – mondta Kanyó Andrásnak –, hogy mi november 2-án és 3-án tárgyaltunk több szocialista ország és testvérpárt vezetőivel a magyarországi helyzet alakulásáról. Teljes volt az egyetértés, hogy a dolgoknak nem engedhetünk szabad folyást… ha nem történik valami, az események elsöprik a Magyar Népköztársaságot. Ők is szükségesnek tartották egy olyan kormány létrehozását, amely képes fellépni a demokratikus rendszer védelmében…”
Ez a magyarázat egyszerűnek és egyértelműnek tűnik, a történelmi források viszont arra vallanak, hogy Kádár János a döntést latolgatva életének talán legsúlyosabb emberi-politikai válságát élte át. Tudnia kellett, mit vállal, hogy ezt a lépést népének-nemzetének nagy része hazaárulásnak tekinti majd, és ennek ódiuma visszahullik rá. Helyzetét még ellentmondásosabbá tette, hogy még mindig a Nagy Imre-kormány államminiszterének tekintette magát, és ezt nyíltan meg is vallotta. Bár a semlegességet és a Varsói Szerződésből való kilépést a miniszterelnök deklarálta, ő felvállalta a felelősségnek azt a részét, mely rá mint a kabinet tagjára hárult. Kádár János szíve mélyén azzal az illúziójával is nehezen tudott leszámolni, hogy a magyar nép tudatában van a felszabadulás óta eltelt több mint egy évtized vívmányainak, és ezek védelmében szembeszáll majd a jobboldali restaurációs törekvésekkel. Mint már említettük: nem érezte képesnek magát az első ember posztjának betöltésére – érdekes megfigyelni, hogy gyenge képességű vezetőket sohasem gyötörnek hasonló kételyek.
Hruscsov és a szovjet pártvezetés lankadatlanul agitálta Kádárt, fel kellett ismernie, hogy a kérdés már eldöntetett. Mindvégig tisztázatlan maradt ugyan, hogy vendégként vagy fogolyként tartózkodik a Kremlben, de azt biztosra vehette, hogy ha véglegesen nemet mond, ő lesz a majdan minden bizonnyal bekövetkező Nagy Imre-per másodrendű vádlottja. Kádár két rendszer börtönét is megjárta, aligha riasztotta az esetleges újabb büntetés, de racionálisan felmérte, hogy egy személy tiltakozása nem állíthat meg egy történelmi folyamatot. Ha ő nemet mond, okvetlenül akad valaki más, aki felvállalja ezt a feladatot: Apró Antal, Marosán György vagy más súlytalan figura, sőt Rákosiék visszatérése sem látszott eleve kizártnak, ellenszegülésével előttük nyitja meg az utat. Kádár sokáig magába fojtotta vívódásának emlékét, csak élete vége felé, idegi tartásában már meginogva tett rá néhány célzást. Aczél így ír erről:
„…Meg kéne nézni a Kádár búcsúbeszédet [Aczél itt az 1989. április 12-i Központi Bizottsági ülésen elmondott szavaira utal – M. Gy.] ilyen szempontból is, mert rengeteg utalás van benne. »Nem vagyok szovjetbérenc« stb. ezt ezzel kapcsolatban mondja el… Tehát úgy néz ki, hogy számára a dilemma az ’56 utáni terror volt, amire aztán később is utalt: »De milyen terror lett volna itt, hogy ha nem én csinálom?!« És ugyanakkor többször mondta nekem: de majd meglátod, ha nem lesz az én védőernyőm a te értelmiségijeid feje fölött…”
Végül is Kádár János november 3-án este, alig néhány órával a fegyveres szovjet agresszió kezdete előtt szánta el magát az igenlő válaszra. A támadás enélkül is bekövetkezett volna, megint csak Aczélt idézem:
„…A drámai szituációt jelzi, hogy két csapat volt előkészítve, hogy valamelyikük majd behívja a szovjeteket. Az egyik a pártközpontban volt Moszkvában Rákosi és Gerő, a másik Kádár és Münnich volt a Kremlben.” Valószínűleg egy félreeső szobában ott tartózkodott a harmadik számításba vett páros: Piros László és Hegedüs András is.
Kádár és Münnich még egyszer elolvasták a magyar néphez intézendő felhívást, és korábbi szándékaiknak megfelelően bevették a szövegbe azt a toldalékot, mely elítélte a Rákosi–Gerő klikk által elkövetett bűnöket.
„Mindenesetre, ami minket illet – emlékezik vissza Kádár János –, november 3-án már készen volt az elhatározás…, hogy semmi időt ne vesztegessünk, hiszen minden perc késedelem újabb véráldozatokat hozott volna…”
Megkezdődtek az előkészületek a „Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány” megalakítására. Egy 1989-ben megjelent újságcikk azt állította, hogy ez a kabinet még Ungváron jött létre. Kádár János cáfolta ezt a feltételezést, mondván: „azt, hogy egy független magyar kormány ne magyar földön alakuljon meg, azt sem én, sem Münnich Ferenc nem vállalta volna”, az esemény Szolnokon ment végbe. Kádár és Münnich visszatérését állítólag maga Brezsnyev szervezte meg, néhány vezető kommunista politikust pedig szovjet páncélosok hoztak le Budapestről.
November 4-én öt óra öt perckor Münnich Ferenc egy nyílt levelet olvasott fel a magyar néphez intézve. Bejelentette, hogy Apró Antal, Kádár János, Kossa István valamint ő maga, valamennyien a Nagy Imre-kormány volt tagjai, 1956. november 1-jei hatállyal kapcsolatukat megszakítják a nevezett kormánnyal és kezdeményezik a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulását.
A testület alig néhány tagból állt. Kádár János szerepelt miniszterelnökként, helyettesének, Münnich Ferencnek a kezébe került a belügyi és honvédelmi tárca, a névsorban szerepelt még Kossa, Apró, Rónai, Kiss, pótlólag ide sorolták még Dögeit és Horváth Imrét – ez utóbbit a külügyek irányítójaként. A miniszterek némelyikének fogalma sem volt az eseményekről, telefonhívásokból vagy csak a rádió híradásaiból értesült a kinevezéséről.

Moldova György: Kádár János (2006) 33/10. Ne a forradalom lépjen be a pártba, hanem a párt a forradalomba

A kormányhoz hű katonai és karhatalmi erők szervezeti meggyengülése és a vele járó demoralizálódás már hónapokkal korábban elkezdődött és egyre riasztóbb méreteket öltött. Mikor október 23-án este eldördültek az első lövések a Rádiónál, felbontották a riadótervet tartalmazó borítékot, kiderült, hogy a karhatalmi szolgálat Budapesten csak a különféle tisztiiskolák hallgatóira és a Honvédelmi Minisztérium őrzászlóaljára számíthat, mindent együttvéve alig 4600 fegyveresre.
„…Ráadásul senki sem tudhatta – írja könyvében Kiszely Gábor –, hogy a mozgósítottak miként juthatnak el a bevetés színhelyére, mivel egy módfelett pihent agyban született döntés szerint a gépkocsiállomány a kaszárnyáktól távol egyetlen központba csoportosítva várakozott. Ráadásul először a sofőröket kellett berendelni, akik jórészt civil alkalmazottak voltak és a város különböző pontjain laktak.”
Az ilyetén módon bevethető erők még a legfontosabb központi létesítmények biztosítására sem voltak elegendőek. A helyzet tovább romlott, mikor Münnich Ferenc, az új belügyminiszter kihirdette a határozatot az ÁVH feloszlatásáról. Az Akadémia utcai Pártközpont őrei vadonatúj rendőruniformist kaptak, melynek még villogó fémgombjai és csatjai, a feltűnő sárga cipők azonnal jelezték viselőik eredeti hovatartozását. Ok továbbra is hajlandók lettek volna ellátni a feladatukat, de a biztonság érdekében civil ruhát kértek, ezzel azonban nem tudták ellátni őket. Nonn György, a lemondott legfőbb ügyész, aki akkor hagyta el az épületet, tovább korlátozta a lehetőségeiket, utasította őket, hogy ne használjanak fegyvert, mert ez veszélyes következményekhez vezethet.
„…Számos volt politikai vezető – köztük a BM miniszterhelyettesek is – szovjet tankon távozott. A védelem megszűntével minden vezető átment a Parlamentbe – írja a szemtanú Ságvári Ágnes. – Véletlenszerűen összeverődött katonák jöttek be a Pártközpontba, belelőttek a páncélszekrényekbe, még a szőnyegek alatt is aranyat, ezüstöt, pénzt kerestek, de legfeljebb egy-egy gazdátlan párttagkönyvet találhattak, egy-egy divatos Tevan kovácsolta cigarettatárcát…”
A Néphadsereg – nem utolsósorban a megfelelő irányítás hiányában – gyakorlatilag szétesett, sőt, számos egységük átállt a felkelők oldalára. A sajtó csak fokozta a soraikban terjengő eszmei zűrzavart, a párt központi lapja október 29-i számának „Hajnalodik” című cikkében kiállt a felkelők mellett, ezt elolvasva minden katona, aki megpróbált volna szembeszállni velük, joggal érezhette magát hazaárulónak. A felkelők létszámbeli és felszereltségi fölénye egyre fokozódott.
Legjelentősebb budapesti bázisukat a Corvin köz jól védhető térségében alakították ki. Elfoglalták a Corvin mozit, a Kisfaludy köz 4. számú házának I. emeletét és a Práter utcai iskolát. A kezdetben alig 80 főt számláló csapat létszáma hamarosan a háromszázat is meghaladta, és irányító szerepet játszottak a többi felkelő központ irányításában is. Géppisztollyal és modern Thompson típusú géppuskákkal voltak felszerelve, sőt egy ágyúval is rendelkeztek.
A katonai vezetésnek a rendszerhez hű maradt tagjai egy döntő akcióra szánták el magukat. Az október 29-re virradó éjszaka le akartak csapni a Corvin közre, a Széna térre és más felkelőközpontokra is, és felszámolni őket. A terv Nagy Imre ellenállásán hiúsult meg, a miniszterelnök kijelentette: ha a Corvin közt megtámadják, azonnal lemond.
A rendőrség is átállt a túloldalra, Kopácsi Sándor, a főkapitány fegyvereket és épületeket engedett át a felkelőknek, beosztottjainak megtiltotta, hogy fellépjenek velük szemben. Az akciók minden további nélkül folytatódhattak, a támadások célkeresztjében a különböző pártintézmények álltak.
„…A VII. kerületi pártbizottságot nagyobb létszámú fegyveres csoport támadta meg – írja könyvében Hollós Ervin. – Egy ideig tartották magukat, sőt, visszaverték a rohamozókat, de ezek újabb erősítést kaptak és október 29-én az épület elesett…”
Többszöri kísérlet után elfoglalták a VIII. kerületi pártbizottságot, majd a XVIII., XIX. kerületit is, ostrom kezdődött a II., a XX. és a XXI. kerületi MDP-székház ellen. Néhány órán belül a többi helyi központban is megtörték a védők ellenállását, az utolsó bástya a Köztársaság téri Budapesti Pártbizottság maradt.
„…Ez a kommunisták utolsó támaszpontja – mondta egy korabeli tudósítás. A szovjet csapatok visszavonultak, már csak a Köztársaság téri Pártház veszélyes. Ha azt elfoglalják, akkor övék a főváros, és akié Budapest, azé az ország…”
A támadásra a felkelők minden bevethető osztagukat összpontosították, a Corvin közieket – most is nekik szánták a szervező-irányító szerepet –, a Széna tériek mellett az olyan kisebb létszámú egységeket is, mint például a Víg utcai vagy a Thököly úti rendőrőrsön elhelyezkedőket is.
A Budapesti Pártbizottság védelme az adott időszakban meggyengült, a csapatkivonások következményeként a térről elvezényelték azt a három szovjet tankot, mely a biztosítást szolgálta. Mintegy az ő pótlásukra ötven magyar tisztiiskolást vezényeltek ki a helyszínre, ezek a szemközti Városi Színházban [Erkel Színház – M. Gy.] helyezkedtek el, meggátolva a Pártház körülzárását és a frontális támadást. Őket azonban hamarosan visszarendelték.
Így a védelem kétszakasznyi (46 fő) karhatalmista sorkatonából állott – többségük novemberben leszerelt volna, két hadnagy parancsnoksága alatt, rajtuk kívül három-négy magasabb rangú tiszt is benn tartózkodott, akik a munkásmilíciák felállításának terveit próbálták kidolgozni. Az épületben néhány tucatnyi pártfunkcionárius és alkalmazott maradt, olyanok, mint a helyben szerkesztett „Esti Budapest” című lap munkatársai, de akadt bent borbély, szakácsnő, adminisztrátor is. Ez utóbbiak nagy része soha életében nem használt lőfegyvert, bár megpróbáltak egy „gyorstalpaló” képzést adni nekik, de az esetleges harcokban nem lehetett számítani rájuk.
A védelem irányítása Mező Imrének, a Budapesti Pártbizottság titkárának kezében összpontosult. Mező az egyébként bizalmatlan és zárkózott természetű Kádár János legjobb barátjának számított. (Az első titkár később mindvégig megőrizte kapcsolatuk emlékét, ezzel kapcsolatosan érdemes ide iktatni az „Esti Budapest” egykori főszerkesztőjének, Kelen Bélának a feljegyzését.
„…Már 1959-ben történt, hogy Kádár Jánost irodájában felkereste Illyés Gyula, Erdei Ferenc, Darvas József. Az első titkár rögtön rákérdezett a lényegre:
– Ti valamiért jöttetek hozzám, nem?
Illyés átvette a szót és azt mondta:
– Tulajdonképpen azért, mert Déry Tibor még mindig bent van, Nyugaton is érdeklődnek utána, a PEN Klub is.
Kádár felállt a helyéről és le-fel sétált:
– Volt a Pártban egy zsidó fiú, aki a legközelebb állt hozzám, egy Szabolcs megyei fiú. Ti, akik itt falukutatással foglalkoztok, talán ezt az oldalát nem is néztétek a dolgoknak. Az anyja özvegyen tíz gyereket nevelt fel, olyan szegények voltak, hogy még a vásárra is tetves szamárral mentek, mezítláb. Írni-olvasni nem tudott ez a fiú és a munkásmozgalomba kerülve tanulta meg a betűvetést. Majd fokozatosan különböző feladatokat vállalt, részt vett a spanyol polgárháborúban, a belga pártban is nagyon fontos szerepet játszott. Ezt az embert 1956-ban megölték. Négy gyerek maradt utána, de az özvegye egyszer sem kért tőlem segítséget. Majd ha Mezőné és az árvák eljönnek, utána tárgyalhatunk Déry Tiborról is.
Erre Illyés azt mondta:
– Nem is gondoltam volna, hogy ilyen lelki válságot okozok, hogy nektek ilyen lelkivilágotok van.
– Nem csak nektek van – felelte Kádár János. Nekünk kommunistáknak nem lehet?!”
(Megjegyzendő, Kádár mindvégig támogatta a Mező családot, még abban is közbenjárt, hogy az özvegy tisztességes nyugdíjat kapjon.)
Mező Imre 1945-ben tért haza Magyarországra, akkor kezdődött barátsága Kádárral. A törvénytelen származású proligyerek és a zsidó parasztfiú a magyar pokol legmélyebb bugyraiból indult, szót értettek egymással. Mindketten a kommunista mozgalomban találták meg a maguk követendő útját, de elkötelezetten is megőrizték valóságérzéküket, kötődésüket a dolgozó emberekhez. Szükségszerűen szembekerültek a Rákosi Mátyás által kijelölt vonallal, és nem is maradhattak meg a helyükön. Mező Imre politikai fontosság tekintetében nem tartozott egy súlycsoportba Kádár Jánossal, így elkerülte a börtönt, de leváltották és alacsony beosztásba helyezték. 1954-ben tért vissza a fősodorba, a Budapesti Pártbizottság titkára lett. Kádár gyakran meglátogatta a munkahelyén, és hosszú sétákat tettek. Számos tény vall politikai nézeteik közelségére, ilyen például, hogy Mező Imre Kádárral együtt távol maradt arról az ünnepségről, melyet Nagy Imre hatvanadik születésnapja alkalmából rendeztek az Orsó utcai villában, jóllehet a házigazda külön nyomatékot adott a meghívásának. Megbeszélték az országban, az MDP Központi Vezetőségében történteket, egyetértettek abban is, hogy fel kell lépni a Petőfi Körben és a sajtóban izgató írók és újságírók ellen.
Véleményük nem mindig esett egybe, Kelen Béla a Rubicon folyóiratban erre is idéz egy példát:
„…(A gyűlésen) Mező Imre állatian kikelt Rákosi ellen és nagyon szidta, Kádár szót kért:
– Elvtársak, ha valakinek van elszámolnivalója Rákosi Mátyással, az én vagyok. Nekem személyileg is van elszámolnivalóm. De én nem Rákosi Mátyás személyéről beszélek, nem ez a lényeg, hanem az ország ügye, és abban az esetben, ha ezt az országot erről a mélypontról Rákosival tudjuk kiemelni, akkor én félreteszem a személyi sérelmeimet és az elszámolnivalómat. Úgyhogy nem értek egyet Mező elvtárssal, a barátommal, ahogy a szitok-átok háborúba átmegy…”
Utoljára alig néhány órával az ostrom megindulása előtt találkoztak. Kádár kiment a Köztársaság téri Pártházba, Mező beszámolt arról, hogy hiába fordult támogatásért a Minisztertanácshoz, Nagy Imre nem vette komolyan a veszélyt. Később, mikor már teljes erővel kibontakozott az ostrom, elfoglaltságára hivatkozva ismét nem fogadta Mező Imre telefonhívását. A Honvédelmi Minisztériumtól is hiába kért erősítést, onnan csak egy repülőgép kiküldését ígérték meg, mely a magasból feltérképezi majd a helyzetet. A rendőrség a felkelés óta tanúsított magatartásához híven most is elzárkózott.
„…Azért mentem oda – mondta később Kádár János –, hogy megtudjam, mi történik a Budapesti Pártbizottságban, tájékozódni akartam, milyen a helyzet a Köztársaság téren, és persze a személyi szimpátia is vezetett. Jól ismertem, jó barátom volt Mező Imre, és izgatott a többi ott dolgozó elvtárs sorsa is. Azokban a napokban nem voltak világosak a frontok. Nem voltak normális viszonyok. Lehet-e mai fogalmaink szerint pártként jellemezni azt az alakulatot? A lényeg az, hogy létrejött ugyan egy Központi Bizottság, amely azonban munka- és határozatképtelen volt. Ülésezett éjjel-nappal napirend nélkül, nem tartottak formális megbeszéléseket valamilyen meghatározott tárgyról.” Kádárnak nem állt módjában segíteni, nehéz szívvel köszönt el Mező Imrétől.
(Kádár még kísérletet tett rá, hogy támogatást nyújtson a Pártház védőinek. Felkereste őt a Tűzoltó utcai és Tompa utcai felkelőcsoportok delegációja, Csongovai Per Olaf vezetésével. Csongovait magam is jól ismertem, talán két évvel járt fölöttem a Színművészeti Főiskolán, filmrendezőnek tanult. „Csolaf” – ez volt a beceneve – fekete hajú, villogó fogú fiú volt, állandóan a nők körül legyeskedett. Mindent el tudtam képzelni róla, csak azt nem, hogy egyszer majd egy fegyveres osztagot irányít. Párttag volt ugyan, de ez nem látszott többnek, mint a szakmai előmenetelt biztosító eszköznek, én soha egyetlen politizáló mondatot sem hallottam tőle.
Hasonlóan a felkelők fiatal értelmiségi rétegéhez, „Csolaf” is elsősorban a munkás kötődésű Kádár Jánosban bízott. Az egyik gyűlés után megkereste az első titkárt, és szinte nyílt utasítást adott neki:
– Egyetlen lehetőség van a forradalom megmentésére – mondta –, ha maga átáll. A párt át tudná venni a forradalom vezetését is, csak magáévá kellene tennie a forradalom követeléseit.
– Kádár azt mondta, hogy nagyon érdekes ez a javaslatunk – emlékszik vissza Csongovai –, de előbb mintegy szimbolikus első lépésként adjunk őrséget a Budapesti Pártközpont védelmére. Erre azt válaszoltam Kádárnak, hogy én nem azt ajánlottam, hogy a forradalom lépjen be a pártba, hanem a párt lépjen be a forradalomba.
– Ezen még gondolkodunk, majd találunk rá valamilyen megoldást – mondta Kádár udvariasan, de többé nem tért vissza az ügyre. Megértette, hogy a felkelők nem kívánják megvédeni saját társaik támadásától a Pártközpontot.
A felkelés leverése után „Csolaf” Franciaországba emigrált, és egy filmvállalatot alapított. Él-e még? Ki tudja.)
Tompa Károly, az épületet védő katonák egyik hadnagya megpróbált ember- és élelmiszerpótlást hozni a karhatalom központjából, de azt a választ kapta, hogy a karhatalmi szervezetet már törvényesen feloszlatták. Erre a hírre Mező Imre összehívta az alakulatot, és közölte tagjaival, hogy törvényesen már semmi sem kötelezi őket az ott maradásra. Aki akar, eltávozhat, senkit sem kívánnak ott tartani meggyőződése és akarata ellenére. Mind a negyvenhat katona úgy döntött, hogy kitart az őrhelyén.
Mind több jel mutatta, hogy a Pártház tényleges ostroma hamarosan megkezdődik. A felkelők nem csak a saját fegyvereseiket mozgósították, hanem a környékbeli polgári lakosságot is feltüzelték. Olyan híreket terjesztettek, hogy a Köztársaság téri épületben sok száz volt ávéhás tiszt gyűlt össze és fegyveres akcióra készülődik. Elhangzott az is, hogy az épület alatt többemeletnyi mélységben egy börtönrendszer húzódik, a cellákban politikai foglyokat és letartóztatott felkelőket őriznek. A propaganda feltehetőleg azt a taktikai célt szolgálta, hogy ha a harcok az épületen kívülre is kiterjednének, a környékbeliek ne segítsék a védők menekülését.
„…Október 30-án reggel nyolc órától – írja Hollós Ervin a »Köztársaság tér 1956« című könyvében – a terveknek megfelelően a felkelők egységei elfoglalták a számukra kijelölt kiindulási körzeteket, megszállták a Pártbizottság környékét. A színház bal oldalán, mögötte és a téren a Corvin köziek és a Víg utcaiak helyezkedtek el tüzelőállásban, ők foglalták el a színházat és a Luther utcai MÁV-épületet is. Ok vették be magukat a Köztársaság térnek azokba a bérházaiba is, ahonnan kilövés nyílt a Pártházra. A Corvin köziek különleges osztaga, mely a felderítéseket és a letartóztatásokat is végezte, a fák mögött, a tűzoltólaktanya előtt rendezkedett be. A Baross téri felkelők egy része a Pártház háta mögött, másik részük a színház jobb oldalán, valamint a Légszesz és a Kenyérmező utcában helyezkedett el.”
Becslések szerint hat-hétszáz fegyverest összpontosítottak a támadásra, ez mintegy tíz-tizenkétszeres túlerőt jelentett a védőkkel összevetve. A fegyverzetben is sokszoros különbség mutatkozott, géppuskák és golyószórók álltak szemben géppisztolyokkal és puskákkal. A Corvin köziek az ágyújukat is bevetették.
Maléter Pál honvédelmi miniszter egy T–34-es páncélossal támogatta a támadókat, Kádár értesült erről a lépéséről és nem felejtette el neki. Az épületben működő „Esti Budapest” szerkesztőségének ablakaiból jól meg lehetett figyelni a színház tetején tüzelőállásba helyezett géppuskát, a támadólánc kibontakozását, de Mező Imre egyelőre nem adta ki a tűzparancsot. – Várjatok! Hagyjátok nyitva a kaput, hátha tárgyalni akarnak.
Tudta, hogy a kormány és a felkelők október 28-án egy órától tűzszünetet kötöttek, és reménykedett benne, hogy az ostromra készülődők végül is ehhez tartják majd magukat. Kilenc óra felé harminc-negyven civil, néhány rendőr és katona elcsalva posztjáról a kapuőrséget, behatolt az épület előterébe, körülfogta és letartóztatta az ott elhelyezkedő hét karhatalmistát, majd visszavonulva magukkal vitték őket.
A karhatalmistákat kint a téren arccal a Pártház felé fordítva felsorakoztatták, és a mögöttük megbúvó fegyveresek az épület védői felé kiáltottak:
– Adjátok meg magatokat! Ha nem, akkor kivégezzük a foglyokat! – ezzel szinte egyidejűleg kézigránátot vágtak a hét fogoly közé.
Az átfogó támadás délelőtt tíz óra tíz perckor indult meg a Pártház ellen, mind a téren, mind a határoló utcákban, mind a környékbeli házak ablakaiban elhelyezkedett fegyveresek össztüzet zúdítottak rá. Az épület a maga átlagos vastagságú falaival, hatalmas ablakfelületeivel katonailag védhetetlennek számított. Az ostromlók viszonylag biztos fedezékből lőttek, egy golyószórós egy sérült karhatalmista testét rakta maga elé sáncként, amíg belülről egy mesterlövész nem végzett a fegyver kezelőjével.
„Az ablakok már az első percekben nagy csörömpöléssel betörtek – írja az épületben tartózkodó Hollós Ervin. – A szobákba csapódó golyók eleinte a mennyezetet érték, annak jeléül, hogy még csak a térről, a fák mögül, rögtönzött lövészteknőkből tüzelnek. Alig fél óra múlva azonban a golyók már az ablakokkal szemközti falakat találták el, sőt, mélyebben csapódtak be, mint az ablakpárkány szintje…”
A becsapódásoktól fullasztó por terjengett, a kézigránátoktól egymás után gyulladtak ki az irodák, egyre nehezebben sikerült eloltani a lángokat. A telefon továbbra is működött, Mező Imre folyamatosan próbált segítséget kérni. Újra felhívta a Parlamentet, a titkárnő közölte vele, hogy Nagy Imre változatlanul nem ér rá, de hallva a kagylóba is beszűrődő lövések és robbanások dörejét, a nő elszánta magát, és jelentette a helyzetet a miniszterelnöknek. Nagy Imre változatlanul rémhírnek minősítette a híradást – később a bírósági tárgyalásán azt vallotta, hogy nem tudott az ostromról.
Az erők aránya mindinkább eltolódott, az ostromlókhoz újabb és újabb egységek csatlakoztak, a védők viszont nem tudták pótolni veszteségeiket, sőt a lőszertartalékaik is kimerülőfélben voltak, a parancsnokok kiadták az utasítást, hogy csak biztos célpontra lehet tüzelni. A harc kimenetelét mégsem a közvetlen összecsapás döntötte el.
Mező a Honvédelmi Minisztériumot is felhívta, itt egy, a kormányhoz hű ügyeletes tiszttől ígéretet kapott, hogy harckocsikat küldenek a Pártház felszabadítására.
A páncélos erők – hasonlóan a Néphadsereg többi fegyverneméhez – általában igyekezték elkerülni, hogy beleavatkozzanak a harcokba, inkább a passzivitást választották. Egy jellemző kép maradt meg bennem: október 23-án éjszaka, amikor már folyt a Rádió ostroma, lejjebb, a Bródy Sándor utcában vesztegelt egy T–34-es, alatta egy olajtócsa sötétlett, a személyzete inkább kifolyatta az üzemanyagot, semmint hogy valamelyik fél mellé álljon.
A Mátyás laktanyában, ahol a páncélosok elhelyezkedtek, hasonlóan rossz volt a hangulat, a többség úgy vélte, hogy a tömeggel szemben nem szabad fellépniük. A felmentő hadműveletre kijelölt tankoszlop parancsnoka is megpróbált kitérni a feladat elől. Az eligazításnál azt jelentette felettesének, Virágh Ede ezredesnek, hogy ő nem budapesti, nem tudja, hol fekszik a Köztársaság tér és annak melyik részén áll a Pártház. Virág ezredes nem akarta kioktatni őt a beosztottai előtt, inkább elmagyarázta a megközelítési útvonalakat, és egy vázlatos térképet is rajzolt neki a helyszínről. Arról is tájékoztatást adott neki, hogy a Corvin köziek ágyúja és a Maléter Pál ezredes által kivezényelt T–34-es már lövi a Pártházat, megparancsolta, hogy mind a kettőt semmisítsék meg.
A parancsnok az oszlopot vezető harckocsiba ült, és a tömegen át utat tört magának a Köztársaság térre, a többi hat tank követte. Rádióösszeköttetés nem állt fenn az oszlop tagjai között, így a parancsnok nem kérhetett útbaigazítást a társaitól, periszkópon át próbált tájékozódni. A kapott vázlat ellenére sem ismerte ki magát a helyszínen, így a saját feltételezéseiből indult ki. Vidéki állomáshelyein megszokta, hogy a helyi pártbizottság központja mindig egy-egy térség legnagyobb, legimpozánsabban elhelyezett épületében működik. A budapesti Köztársaság téren kétségkívül a Városi Színház tűnt ilyennek, következésképpen a vele szemben álló sárga házból a felkelők tüzelnek. (Aki ismerős a hely színen, az tudja, hogy éppen fordítva állt a helyzet.)
A parancsnok nem bízott a megítélés helyességében, ezért ki akarta vonni az oszlopot a térről, de csak egy harckocsi követte, a többi négy tüzelőállást vett fel. Mindkét oldalon dermedten figyelték, hogy mire határozzák el magukat, tudták, hogy a beavatkozásuk végképp eldönti a harc kimenetelét. A lövegtornyok végül is a Pártház ellen fordultak és lőni kezdtek. A parancsnok leírt egy kört, bement a Zrínyi Akadémiára újabb tájékozódást kérni, ott tisztázódott a helyzet, ekkor visszafordult, de a Pártház addigra már elesett. Az emlékezések szerint, ha a tankok nem kapcsolódnak bele a harcokba, az ostrom csak egy-két nap múlva tört volna át, ezalatt végig fennállt volna az esély, hogy egy, a rendszer mellett kitartó felmentő alakulat érkezik. Délután három óra felé az utcai homlokzat nagy része már leomlott, a védők felfogták a helyzetük reménytelenségét. Az utolsó töltényig való harc helyett egy olyan megoldást választottak, amellyel megmenthetik a bent tartózkodókat, elsősorban az asszonyok és gyerekek életét: szabad elvonulás fejében átengedik a épületet.
„…Rövid vita kezdődött – írja könyvében Hollós Ervin –, hogy ki menjen ki a térre, ki vállalja a kockázatot, hogy tárgyal a támadókkal. Mező Imre ragaszkodott hozzá, Papp és Asztalos ezredes tiltakozott a fellépése ellen.” Mező számára ez az akció különösen veszélyesnek számított, hiszen őt jól ismerték, és fennállt a veszély, hogy végeznek vele, de nem tudták lebeszélni szándékáról. Papp és Asztalos viszont ragaszkodott hozzá, hogy ez esetben vele tartson, úgy vélték, jó hatással lehet a fegyveresekre, ha látják, hogy nemcsak karhatalmisták, hanem katonatisztek is tartózkodnak a házban.
Egy szétlőtt ablakkeret roncsára felkötött abrosz helyettesítette a fehér zászlót. Mező Imre magához vette, utasítást adott, hogy kilépésük után zárják be a kaput, és ha fegyveres felkelőkkel tér vissza, ne lőjenek rájuk.
Mikor a három parlamenter megjelent a kapuban, a téren csend támadt, többen is kiabáltak:
– Ne lőjetek! Megadják magukat!
Mezőék folytatták az útjukat, és elindultak a Városi Színház felé, azt feltételezve, hogy az ostromot irányító stáb ott helyezkedik el. Hirtelen sortűz zúdult rájuk, először Asztalos esett el, majd Mezőt terítette le egy golyó. Papp ezredest egy géppisztolysorozat érte – megpróbált visszafordulni, de egy újabb lövés végzett vele. Mező Imre nem halt meg azonnal, egy bőrkabátos munkás „hagyjátok ezt a kommunistát, majd én elintézem!” felkiáltással kimentette, egy társával hordágyra rakta, beszállították a Péterfy Sándor utcai kórházba, de már ott sem tudtak segíteni rajta, másnap délután kiszenvedett.
Az események folytatását a szemtanú krónikás leírásából idézem:
„…Lelőtt parlamenter társai ott maradtak a földön. A közben odatódult fegyveresek Asztalos Jánost felemelték, de nem tudott megállni a lábán, visszazuhant. Erre nekiestek, ütni-verni, rugdalni kezdték, majd ketten a lábánál fogva a legközelebbi fához húzták, egy drótot duplán összehajtottak, hurkot csináltak és átfogták vele Asztalos mindkét lábát. Két fegyveres felment a fára, egyikük meghúzta a drótot és a fa legalsó ágára csavarta. Így lógott Asztalos János teste a lábainál felfüggesztve…
…A többiek Papp Józsefet fogták körül, a tömegből valaki felkiáltott:
– Kivenni a szívét!
A Papp ezredes mellett álló Jankó Piroskának valaki egy huszonöt centiméter hosszú, három centiméter széles pengéjű, barna fa markolatú tőrt nyomott a kezébe. Papp kezét-lábát lefogták, a nő pedig a tőrt többször is az ezredes szívébe döfte, a kifröccsenő vér elöntötte Jankó Piroska bőrkabátját. Ezután mások Papp felhasított mellkasát kezdték feszegetni és a kezükkel igyekeztek az áldozat szívét kitépni…
Ezek után az ellenforradalmárok [ezt a meghatározást az eredeti szövegből idézem – M. Gy.] egy csizmanadrágos férfit kezdtek el hurcolni:
– Ez egy ÁVH-s ezredes!
Amikor az úttest közepére értek, a foglyot többen megrohanták, és ütni, rugdosni kezdték… Mikor a földre zuhant, tovább rugdosták, majd a színház felé vonszolták. Ezután kötelet kerítettek, a lábára erősítették, s az egyik fára fel akarták akasztani. Amikor a kötelet meghúzták, az elszakadt, és az áldozat fejjel a földre zuhant. Akkor az egyik fegyveres géppisztolyával egy sorozatot lőtt ki rá, majd összekötözték a kötéllel és ismét felhúzták a fára.”
(A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a támadók között sok munkás fiatal, katona, egyetemista is akadt, akik őszintén hittek abban, hogy a „Forradalom” eszményeiért szállnak harcba. Elég a napjainkban az érdeklődés középpontjába került elhunyt filmrendezőt említeni, aki fegyvert fogott, de ez nem zavarta abban, hogy később művészeti Kossuth-díjat fogadjon el Kádár János rendszerétől.)
A mészárlást nem elsősorban a Corvin köziek, vagy más „elit alakulat” hajtotta végre, hanem egy velük együtt harcoló önálló „forradalmi” osztag. A Százház utcai nyomortanyákról érkezett mintegy száz többszörösen elítélt bűnöző – a hozzájuk csapódott szajhákkal együtt. Kegyetlenségük megdöbbentette ugyan a felkelőket, de meg sem kíséreltek közbelépni a foglyul esettek védelmében, így az ő felelősségük is kétségtelen.
Később a restaurálódott szocialista rendszer a gyilkosokra csapott le a legkeményebb szigorral. Jellemző, hogy a felkeléssel kapcsolatosan országszerte mintegy kétszázharminc embert ítéltek halálra, ebből harmincan a Százház utcaiak közül kerültek ki. A Pártházat lövő páncélosok vezetői két-három évvel megúszták. A felkelők betörtek a kapun, a védők visszavonultak előbb az első emeletre, majd lehúzódtak az alagsor felé. Zűrzavar keletkezett, ezt kihasználva néhány katonának és pártalkalmazottnak sikerült megszöknie, volt, aki úgy próbált menekülni, hogy a harmadik emeletről vetette ki magát. Az elfogottakat a falhoz állították és egy kivégzőbrigád sortüzet zúdított rájuk. Huszonöten haltak meg a helyszínen vagy egy-két napon belül a kórházban.
A megmenekült funkcionáriusok egyike a Parlamentbe sietett, és jelentette a történteket, Nagy Imre nem hitt neki:
– Nem jól tudja – válaszolta a miniszterelnök –, a Pártházból provokálták a felkelőket.
– De hiszen én ott voltam bent, magam láttam mindent.
– Akkor is téved.
A funkcionárius a közvetlen vezetést kézben tartóknak is hiába próbált jelentést tenni. Megkereste Tőkés Ottót, Rajk László egykori titkárát, és kétségbeesve mondta neki:
– Képzeld el: Nagy Imre nem tudja, hogy mi történt a Köztársaság téren.
Tőkés szúrósan nézett vissza:
– Biztos?! Lehet, hogy te nem tudod!
Donáth Ferenc haza is küldte:
– Majd hívunk, ha szükségünk lesz rád.
A helyszínre kivonuló esetleges segítség már semmit nem tehetett volna, a foglyokat elhurcolták vagy kivégezték. Egy halott szájába párttagsági könyvet raktak, a másiknak egy cigarettát dugtak a fogai közé.
Megkezdődött a fosztogatás: „A mintegy húsz-huszonöt főnyi Baross téri fegyveres kezdte kihordani a székház raktárában talált holmikat. Az itt tárolt függönyöket, rádiókat, írógépeket, szőnyegeket, bútorokat a Kenyérmező utcai ablakokon adogatták ki, rakták fel az odaállított teherautókra. Hordták a konyhafelszerelést, az irodai bútorokat, a szőnyegeket, a képeket” – írja Hollós Ervin. A páncélszekrényt nem tudták felnyitni, megszerezték a pénztárosnő címét és a helyszínre hozták. Hatvanezer forintot találtak, ennyit tett ki a pártalkalmazottak esedékes fizetése és a sorkatonák zsoldja. A székház előtt égetni kezdték a kihordott könyveket, képeket és iratokat.
Mint már említettem, a felkelők a Pártház ostromát két váddal is indokolták, ezeket utólag be is próbálták bizonyítani. Szükség volt rá, hogy a holttestektől, a sárral keveredő vértócsáktól, pusztításoktól megdöbbent közvéleményt meggyőzzék a végbement akció jogosságáról.
Az első vád, miszerint ávós tisztek százai gyűltek itt össze és akciókra szerveződtek, hamar elesett. Nyilvánvalóvá vált, hogy a takarítónőket, telefonkezelőket, levélelosztókat, borbélyt, sőt a gyerekeket leszámítva sem érte el a százat, a benn tartózkodó fegyveresek száma pedig az ötvenet sem.
Maradt a másik indok: az épület alatt többemeletnyi mélységben egy börtönrendszer húzódik, melyben politikai foglyokat, elfogott felkelőket őriznek. A Pártház elfoglalása után azonnal megkezdődött a feltételezett labirintus feltárása. Az egész székházat töviről hegyire végigkutatták, egy betonba ágyazott páncélajtót fel is robbantottak, de sehol sem találtak lehetséges lejáratot.
Ezután a vizsgálódást kiterjesztették a Köztársaság tér egész területére. Ellenőrizték a csatornákat, ki akarták dönteni az összes hirdetőoszlopot, aztán különféle ásatásokba fogtak. Fúrótornyokat hoztak ki a helyszínre, húsz aknát mélyítettek le, némelyikük mélysége elérte a húsz métert, a szélessége pedig a tízet, de semmiféle nyomot nem tudtak feltárni.
A „föld alatti hangok vételére” nagy teljesítményű oszcilloszkópokat is bevetettek. Újságfelhívásokban kerestek olyan személyeket, akik ismerik a titkos labirintusok lejáratát, számosan jelentkeztek, egyikük szerint a liftaknákból nyílik padlólapokkal álcázva, másikuk szerint egy folyosó az Operaház pincéjéig vezet, onnan lehet megközelíteni.
A „Magyar Nemzet” már tényként jelenti, hogy felfedezték a börtönrendszert:
„…Csütörtökön [november 1-jén – M. Gy.] az egyik aknánál dolgozók végre beszédhangra lettek figyelmesek. Messziről, nagyon távolról hallatszott a segélykérő szó:
– Szabadítsatok ki! Foglyok vagyunk! Élni akarunk! hallották a mélyből.
– Hányan vagytok?
– Száznegyvenheten – szólt a válasz… A hangokból eddig még csak körülbelül tudták megállapítani: tizennyolc-húsz méter lehet a mélység, de a bunker elhelyezését, fekvését még mindig homály fedi…”
A rádiós felszólítások sem hoztak eredményt. Többnyire egzaltált öregasszonyok jelentkeztek, egyikük szerint a labirintus lejárata a Csengery utca 46. szám alatt található. Egy közeli rokonát egyszer ott bevitték – állította –, és itt, a Luther utcában hozták ki. Kiszálltak a helyszínre, de hiába keresték a lejáratot.
A fúrógépek már agyag- majd márgaréteget harántoltak, de az egyre nyilvánvalóbb kudarc ellenére a felkelők nem vonhatták vissza vádjukat a „titkos börtönök” létezéséről. Előre próbáltak menekülni, gyanújukat kiterjesztették az Akadémia utcai pártszékházra is, de az itt állomásozó szovjet tankok visszaverték a próbálkozásaikat. A hisztérikus kutatás csak november 4-én, a szovjet csapatok támadásakor ért véget, helyrehozhatatlannak tűnő felfordulást hagyva maga mögött.
A Pártház ostromát azóta is különbözőképpen értékelik. Előbb szobrot emelnek a védők emlékezetére, aztán a rendszerváltás után lebontották, ugyanúgy eltűnt az előcsarnok faláról az elesettek névsorát megörökítő tábla. A Magyar Szocialista Párt soros elnöke valószínűleg épp odalát a szobor talpazatának a helyére, ezért szorgalmazhatja, hogy a pártközpont költözzék el innen valamilyen más környékre.
A történelmi megítélés is változott, a Fehér Könyv egyértelműen elítélő hangját összetettebb értékelések követik, melyek Pozsgay Imre emlékezetes „népfelkelés” meghatározásában érik el a csúcsukat, ezzel mintegy felmentve a Köztársaság téri támadókat is. Legfontosabb forrásom, Huszár Tibor másfél ezer oldalra terjedő munkája csak néhány sort fordít az eseményre – ezt is inkább filozofálgató szándékkal:
„…A lincselés és a céltalan öldöklés nem a felelős katonai vezetők [értve ezeken a felkelők parancsnokait – M. Gy.] szándékai szerint alakult: a forradalmak örvénylő mozgása azonban irracionális történéseket is eredményez. Így történhetett, hogy a fehér zászlóval tárgyalni induló Mező Imrét a támadók lelőtték, hogy az indulatok kisülése pillanataiban nem válogat: Mező Imre esetében a golyók nem egy despota pártbürokratával, hanem a mindenkori szegények tisztaszívű elkötelezettjével végeztek.” A gondolat igen szép, az ember csak azt sajnálhatja, hogy maga Mező Imre már nem olvashatta el.
A nyugati lapok eddig egyhangúan lelkendező jelentéseibe is behatol némi bizonytalanság. Hollós Ervin Marton Endrének Amerikában megjelent: „A tiltott egek” című írását idézi:
„…Meggyőződésem szerint nincs mentség erre az október 30-i értelmetlen öldöklésre, ami akkor történt, mikor úgy látszott, hogy a forradalom már győzelmet aratott…”
Október 30-án délután, mikor a Köztársaság téren még tartott a védők agóniája, mikor Nagy Imre beszédet tartott a Parlament előtt, ebben kijelentette: „Szabadságunk első óráit éljük”.
Mások viszont úgy vélték, hogy ez az ostrom egyértelműen feltárta az események várható alakulását, a megbékélés leghalványabb illúziói is eloszlottak.
(Még 2006 tavaszán is hiába próbáltam elmagyarázni a történteket egy politikai ügyekben forgolódó jogásznak. Ő, arcán megfellebbezhetetlen bizonyosságtudattal csak annyit kérdezett:
– Ki lőtt először?
Szemem-szám elállt:
– Hát nem mindegy? A Pártház félszáz védője vonult oda fegyverekkel, ágyúval, tankkal a Corvin közi vagy Baross téri felkelő bázis elé vagy 5-600 „forradalmár” a Köztársaság téri Pártház elé? Maga az alaphelyzet mutatja, hogy kit terhel a felelősség.)
Az újabb értékelések között érdemes megemlíteni Charles Gati nyilatkozatát:
„…Hangsúlyozom, hogy október 30-án, mint ezt levéltári forrásokból magyar, amerikai és orosz történészek már megírták, a szovjet pártelnökség egyhangúan a beavatkozás ellen szavazott. A döntés másnapi megváltoztatásához hozzájárult a Köztársaság téri atrocitás.”