A Kádár Jánossal foglalkozó könyveken, tanulmányokon és néhány személyes tapasztalatomon kívül csak a néhai első titkár munkatársainak emlékezéseire, a velük folytatott beszélgetésekre, a tőlük kapott írásbeli anyagokra, illetve videofelvételekre támaszkodhattam. Ha számításba vesszük, hogy Kádár János 1912-ben született, tehát ha élne, már betöltötte volna a 94. évét, ez azt jelenti, hogy a környezetében dolgozók is inkább már a 85., mint a 80. esztendejükben járnak. Szinte havonta értesülök egy-egy halálhírről.
Akik még élnek, azok is ritkán, mondhatni sohasem szerepelnek a nyilvánosság előtt. Némelyikük korábban, közvetlenül a rendszerváltás után még vállalkozott rá, hogy leüljön a kamera elé, nem a saját mentségüket keresték, inkább Kádár János emlékét kívánták megóvni. Igyekvésük szinte mindig kudarccal járt, vagy le sem adták a velük készült anyagot, vagy megvágták és „…Így látta X. Y., ezzel szemben az a valóság, hogy…” formában beépítették átok-gyilok hadjáratukba, ezt megtapasztalván az öreg férfiak és nők végképp visszahúzódtak.
Megtiszteltetésnek tekintem, hogy – egy-két kivételtől eltekintve – nem utasították el az én jelentkezésemet, de többen is anonimitást kértek, attól tartva, hogy a gyerekeket, unokákat, dédunokákat retorziók érhetik. Kívánságukat, természetesen, elfogadtam.
Egy öt-hat tagú társasággal egy budai lakásban ültem le beszélgetni, valaha valamennyien a külpolitika területén dolgoztak. Szavaikból az a vélemény bontakozott ki, hogy Kádár János a nemzetközi kapcsolatok irányítását tekintette a legfontosabb tevékenységének.
– Kedvenc olvasmányai közé tartozott Bethlen Gábor emlékezéseinek könyve, aki a török fennhatóság és a német fenyegetések között egyensúlyozva teremtette meg Erdély aranykorát. Gyakran idézte a fejedelem egyik mondását, mely szerint: „nem lehet mindent megtenni, amit kellene, de mindent meg kell tenni, amit lehet”. Abban is hasonlított a helyzete Bethlen Gáboréhoz, hogy ő sem tudhatta, melyik udvartól küldtek éppen kémeket az ő környezetébe.
Kádárnak minden döntésénél figyelembe kellett vennie, hogy határozatait a szovjet vezetés gondosan ellenőrző tekintete kíséri. Felolvasok egy részletet a jelenlevőknek Aczél György elemzéséből:
„…Moszkva bizalmi emberei ott ültek minden vezető testületünkben, beleértve a Politikai Bizottságot is. Kádár tudatában volt annak, hogy rövid idő alatt mindenről értesülnek, ami csak elhangzik, sőt, a jegyzőkönyveket is megkapják…” Igaz ez?
Az asztal körött ülők egyike rábólint:
– Így volt! A Külügy összefoglalta a magyar diplomatáktól érkező jelentéseket a Politikai Bizottság számára, és ebből – bár semmiféle megállapodás nem írta elő – egy példányt kapott a budapesti szovjet nagykövet is. Csak később, már Péter János minisztersége alatt vezettük be, hogy kétféle beszámolót készítettünk: egyet „pro forma” a szovjetek számára, és egy valódit a Politikai Bizottságnak.
– „Számtalanszor szólt rám – folytatom az Aczél-idézeteket –, hogy miért beszélek ilyen nyíltan a Politikai Bizottságban:
– Hát nem tudod, hová megy minden? – kérdezte Kádár. Egy alkalommal tréfásan megjegyezte közeli munkatársára célozva: jó, hogy itt van nemcsak a magyar, de a szovjet elhárítás is, most már nyugodtan beszélhetünk!”
– Ez is így volt. Α szektás irányzat képviselői szinte hetenként jártak ki a Szovjetunióba, hogy titokban feljelentsék Kádárt. Előfordult, hogy épp moszkvai nagykövetünkbe, Marjai Józsefbe futottak bele a moszkvai repülőtéren, aki azonnal értesítette Kádár Jánost.
Ennek ellenére, mint említettem, Kádár János politikai gondolkodásának egyik sarkköve a Szovjetunió iránti elkötelezettség volt és maradt. Már tizenhat éves korában az illegális mozgalomba belépve a megvalósult szocializmus országába vetette minden reménységét. Neki köszönhette a háborús idők átvészelését és a felszabadulás után elindult sohasem remélt karrierjét. Rákosi Mátyás börtönéből is csak az SZKP XX. kongresszuson elhangzott, a személyi kultuszt leleplező megnyilvánulásoknak a nyomán jutott ki. Végül ami a későbbi fejleményeket illeti, nem felejtette el, hogy 1956 novemberében szovjet segítség nélkül aligha került volna az ország élére, és nélküle – legalábbis az első időszakban – egy órát sem tarthatta volna magát.
Kádárt mély rokonszenv fűzte magához az orosz néphez is. Tiszteletet keltett benne, hogy a Szovjetunió segíti a népi demokratikus országokat, jóllehet a saját népei rosszabb körülmények között éltek azoknál.
(Ennek ellenére a magyar közvéleményben az a felfogás uralkodott, hogy lényegében mi tartjuk el a kétszázmilliόs Szovjetuniót, erre utal a következő vicc is, amelyet Méray Tibor és Αczél Tamás idéz a könyvében:
„A magyar–szovjet határon fekvő záhonyi vasútállomás főnökét a közlekedési miniszter beszámoltatja a félévi átmenő forgalomról. Az állomásfőnök elkezdi sorolni:
– Kiment az országból 4000 vagon búza, 5000 vagon sertés, 100 ezer vagon alumínium [a jeles szerzők valószínűleg bauxitot akartak írni – M. Gy.], 3000 vagon gyümölcs, 600 vagon bor…
A miniszter idegesen szakítja félbe:
– Jó, jó, de mi jött be az országba?
Az állomásfőnök arcrándulás nélkül válaszolja: – A Mojszejev együttes!”)
Viccekkel nem érdemes vitatkozni, csak a valódi arányokról említek meg egy adatot. Például az 1982-es évben a Szovjetunió 750 millió dollár értékben vásárolt tőlünk árut szabad devizáért, és mi csak 60-70 millió dollárért. „Az az aktívum, amely itt, továbbá a fejlődő világban képződött, mintegy 300 millió dolláros aktívum tartott minket életben” (Puja Frigyes).
Az idők múltával Kádár korábbi egyértelmű rajongása racionálisabbá vált. Úgy vélekedett: „a szovjet–magyar barátság nem azt jelenti, hogy ha Moszkvában esik az eső, akkor Budapesten is ki kell nyitni az ernyőt”, nem kívánta alkalmazni a Rákosi Mátyás által követett szolgai másolást. Megint Aczél György feljegyzéseire kell hivatkozunk:
„…Olyan politikát kell folytatni, amelyet a Szovjetunió elfogad, vagy legalábbis nem ellenez, és amelyet a magyar nép is megért és támogatni tud. A Szovjetunió elvárásait és a magyar nép elvárásait együtt látta, együtt kezelte. A kettő egyidejű kielégítését, tartós konfliktusok elkerülését rendkívül bonyolult, kívülálló számára nem is érthető taktikázással próbálta elérni. Az ország és a nép érdekében igyekezett mindaddig elmenni, amíg a Szovjetunió nem mondott vétót. Nem véletlenül mondták rá: megtanult gúzsba kötve táncolni.”
Erre vonatkozóan kisebb és nagyobb jelentőségű példákat egyaránt lehetne sorolni, Bányász Rezső egykori nagykövet így emlékszik vissza:
„– …Kádár többször is hangsúlyozta a külföldön dolgozó diplomaták előtt: maguk csak nyugodtan végezzék kapcsolatjavító munkájukat a nyugati országokkal. Szerezzenek minél több barátot nekünk. Ha egyszer valami félreértés támad, én majd elmegyek Moszkvába és elmondom nekik, hogy szovjetellenes szocializmus nem volt és nem is lesz…”
Kádár János alapvető taktikai felfogása szerint kerülte, hogy egyszerre több frontot is nyisson a szovjet vezetéssel folytatott vitában. Formailag minden szóba kerülő kérdésben fenntartásokat hangoztatott, de a mellékesekben mindig kész volt kompromisszumot kötni, elfogadta például, hogy a moszkvai olimpiát nyugati résztvevők nélkül rendezzék meg. Az engedmények fejében több joggal ragaszkodhatott a valóban fontos követeléseihez. Tűzzel-vassal kitartott a magyar érdekek mellett.
Az asztal körül ülők felhoztak egy emlékezetes esetet. Szűrös Mátyás, a szovjetunióbeli nagykövetünk az MSZMP Központi Bizottságának megbeszélésén azzal kezdte a hozzászólását:
– Moszkvában azt mondják…
Kádár János azonnal félbeszakította:
– Szűrös elvtárs súlyos tévedésben van! Az Ön feladata az, hogy a magyar érdekeket képviselje Moszkvában, és nem az, hogy a szovjet érdekeket Budapesten.
Kádár János ugyanilyen óvatossággal kerülte el, hogy véleményt mondjon vezetőtársairól, a többi szocialista ország első embereiről. A Szovjetunió legfontosabb irányítói posztján Kádár sok változást látott Sztálintól egészen Gorbacsovig. Megnyilatkozásai szerint Hruscsov és Andropov állt hozzá a legközelebb. Hruscsovot nem csak a második világháborúban betöltött szerepéért tisztelte, tapasztalhatta, hogy az ilyen érdemek a változások során gyakran átértékelődnek.
– Mindig az éppen aktuális első titkár nyerte meg a sztálingrádi csatát – jegyezte meg valaki az asztal körül ülő társaságból.
Barátságukban Hruscsovval az is közrejátszott, hogy mindketten autodidaktaként kezdték a politikai pályájukat, döntéseiket nem akadémikus dogmák, hanem a személyes tapasztalat és a józan ész határozta meg. Kádár szerette Hruscsov egyszerű, nyílt természetét, azt a bizonyos „mély orosz lelket” érezte benne. Nem felejtette el, hogy az SZKP XX. kongresszusán épp Hruscsov tartotta azt a bizonyos leleplező beszédet Sztálin rémtetteiről, és a továbbiakban is ő vezette a harcot a diktátor szellemi öröksége ellen. Ismerte a hibáit is, fenntartásokat táplált ipari és mezőgazdasági kérdésekben alkalmazott rögtönzései iránt, nem értett egyet egy újabb világháború közvetlen veszélyét felidéző taktikai próbálkozásaival. Csendes derűvel fogadta Hruscsov olyasféle gesztusait, mint mikor az Egyesült Nemzetek közgyűlésén levette a cipőjét, és annak a sarkával verte maga előtt a szónoki pultot.
Kádár sohasem próbálta meg kritizálni, tolmácsnője is csak egy vitájukra emlékszik. Hruscsov arra biztatta, hogy újabb és újabb területeken termeljenek kukoricát, mire Kádár megjegyezte:
– Magyarországon a búza után így is a kukorica a legelterjedtebb gabonafajta.
– De nem ez az igazi, hanem a silókukorica!
– Lehet, kár, hogy a disznók ezt nem tudják.
A barátságuk mellett akkor is kitartott, mikor azt már veszélyes volt felvállalni. 1964 októberében Kádár épp Gomulkánál, a lengyel párt első titkáránál járt Varsóban, mikor Brezsnyev felhívta. Közölte vele, hogy a Központi Bizottság leváltotta Hruscsovot, és ő lett az új első titkár. Kádár annyira megdöbbent, hogy még gratulálni is elfelejtett, csak megköszönte az értesítést.
Kádár nemcsak érzelmileg rendült meg ettől a hírtől, hanem attól is tartott, hogy ez a fordulat az egész magyar népben is megingatja a nagy nehezen kialakított stabilitás hangulatát. Már hazafelé a vonaton elhatározta, miképp reagál a történtekre, egyetlen vezető társától sem kért és nem fogadott el tanácsot. Α Nyugati pályaudvaron óriási tömeg várta, Kádár nem köntörfalazott előttük.
„…Én magam részéről úgy gondolom, hogy Hruscsov elvtársnak nagyon nagy érdemei vannak a sztálini személyi kultusz elleni harcban és abban, hogy a béke fennmaradhatott. Ő a békéért dolgozott. Én azt hiszem, hogy azok a magyar százezrek, akik a közelmúltban és az idén is, itt, a mi hazánkban üdvözölhették és szívből üdvözölték Hruscsov elvtársat, államának, népének reprezentánsát és a béke fáradhatatlan harcosát, jól tették és utólag sincs semmi gondolkodnivalójuk ezen…”
Α diktátorok ritkán szeretik, ha az elődjüket nyilvánosan magasztalják, Brezsnyev sem tartozott a kivételek közé. Nem tekinthetjük véletlennek, hogy Kádár Jánoson kívül egyetlen szocialista ország vezetője sem mert tisztelegni a leváltott Hruscsov előtt.
Kádár tudatában volt, hogy a nyilatkozata milyen következményekkel járhat. A pályaudvarról egyenest a Pártközpontba ment, és leült beszélgetni néhány közvetlen munkatársával. Keserűen jegyezte meg:
– Soha többé nem alakítok ki ilyen szoros kapcsolatot szovjet vezetőkkel, nem teszem kockára emiatt az ország sorsát.
Α Központi Bizottság néhány tagja, ha óvatosan is, de felhánytorgatta Hruscsov hibáit, szerintük már korábban is le lehetett volna váltani őt, Kádár azonnal visszavágott:
„…Legalább ezen ne vitatkozzunk… én azt mondom, hogy nem ártana, ha tízévenként volna egynéhány Hruscsov. Hogyha ott, azon a ponton azt lehetne mondani, hogy amit eddig csináltál, azt köszönjük és most add át a helyedet a következő Hruscsovnak…”
Brezsnyev néhány nappal később meghívta Kádár Jánost Moszkvába. Kádár, mielőtt elindult volna, itthon még egy erőpróbát tartott, megkérdezte a Politikai Bizottság tagjait, vajon megingott-e a beléje vetett bizalmuk a Hruscsov-ügyben tanúsított magatartása miatt. Mindenki egyetértett vele.
– Ha csak egy ellenszavazatot kap, Kádár azonnal lemondott volna! – vélik az asztal körött ülők.
Brezsnyev egyedül fogadta a magyar párt első titkárát – máskor mindig ott ült mellette egy-egy beosztottja is –, és magyarázni kezdett. Elmondta, hogy Hruscsov a csőd felé vitte a Szovjetuniót, állandó ellátási problémák mutatkoznak, az állami és pártapparátus szétesik. Végül külön nyomatékkal említette meg, hogy Hruscsov személyi kultuszt alakított ki maga körül. Kádárt ez az utóbbi érv sem ingatta meg.
„– …Én ezt a témát nem erőltetném az Ön helyében, Leonyid Iljics. Épp most zárult le a sztálini személyi kultusz korszaka, hogy ha most Hruscsov személyi kultuszával hozakodnak elő, a világ arra fog következtetni, hogy a személyi kultusz a szocializmus elkerülhetetlen velejárója.”
Arra semmiképp sem gondolhatott, hogy kenyértörésre vigye az ügyet Brezsnyevvel, ez beláthatatlan következményekkel járt volna, mindenekelőtt az ország energiaellátását kockáztatta volna. Kádár önérzete azonban nem engedte, hogy nyilvánosan visszakozzon. Elutasító gesztusként abba sem egyezett bele, hogy átírják beszédeinek megjelenés előtt álló orosz nyelvű kiadását.
Kialakult szokásnak számított, hogy Kádár évente néhányszor egy-egy láda szabolcsi jonatánalmát küldött Hruscsovnak – aki kedvelte a magyar gyümölcsöt –, ezt változatlanul eljuttatta Moszkvába. Brezsnyev apparátusa azonban nem továbbította az ajándékot, a ládát berakták egy félreeső helyiségbe, megvárták, amíg az alma megrothad, és akkor visszaküldték Kádárnak, „a címzett ismeretlen” postai jelzéssel.
Kádár valójában soha nem békélt meg Brezsnyevvel.
„– Nagyon ritka oldott pillanataiban – írja Aczél György – éreztette, hogy Brezsnyevet egy színházat játszó pojácának tartja, ami olyan megjegyzéseiből derült ki, mint hogy »ismered Leonyid Iljicsnek a teatralitás iránti mély vonzalmát! «”
Kádár János még egy szovjet vezetővel állt hosszabb és bizalmasabb jellegű kapcsolatban: Jurij Vlagyimirovics Andropovval – ez is a korábbi időkből származott. Andropov 1953-tól 1957-ig különböző diplomáciai beosztásokban, végül nagykövetként Budapesten dolgozott, ennek következtében minden szovjet vezetőnél pontosabban ismerte a magyar politikát és szereplőit. Figyelmét, annak idején, nem kerülte el a Rákosi börtönéből frissen kiszabadult Kádár János tevékenysége sem, benne vélte megtalálni azt a személyt, aki leválthatja a csődbe jutott diktátort. Gyakran találkoztak, Kádárnak imponált Andropov intellektusa és műveltsége – a nagykövet állítólag szívesen gitározott és verseket is írt.
Andropov később a Szovjetunióba visszatérve a hatalom mind magasabb csúcsaira hágott, előbb az SZKP Központi Bizottságának osztályvezetőjévé, majd titkárává nevezték ki. Másfél évtizedig irányította a KGB-t, az Államvédelmi Bizottságot, majd a párt első titkárává, egyben a Legfelsőbb Tanács elnökévé lépett elő. Mindvégig fenntartotta barátinak nevezhető kapcsolatát Kádár Jánossal. Bartáné „Nágya”, a magyar első titkár tolmácsa úgy emlékszik vissza: akárhányszor is járt Moszkvában, minden alkalommal egy-két órás beszélgetést folytatott Andropovval. Bőven akadt mondanivalójuk egymásnak. Valaki úgy fogalmazta meg: Andropov azt szerette volna tenni a Szovjetunióval, mint amit Kádár tett Magyarországgal.
Andropov mindig különös figyelmet szánt a magyar ügyeknek. Egykori budapesti sajtófőnökét, Krjucskovot az SZKP Központi Bizottságának a szocialista országokkal foglalkozó osztályára helyezte át, aki ilyen minőségében behatóan követte a magyar események alakulását, naponta olvasta a Népszabadságot, és tapasztalatairól folyamatosan tájékoztatta a főnökét.
Andropov viszonylag korai halála mélyen érintette Kádár Jánost, kiutazott a temetésére. Az asztal körül ülő régi külügyesek egyike megjegyzi:
– Kádár megtörten kondoleált az új első titkárnak, Csernyenkónak:
– Szívem mélyéből sajnálom Jurij Vlagyimirovicsot. Mire Csernyenko gúnyosan megjegyezte:
– Azt elhiszem, hogy maguk őszintén sajnálják! A magyarokkal mindig kivételezett, de ennek én véget vetek!
Magyarország és talán egész Európa szerencséjére a szovjet „hatalmi gerontokráciá”-nak ő volt az utolsó képviselője – 74 éves elmúlt, mikor első titkárrá választották – rövid időn belül meghalt. Ekkor Gromiko, a külügyminiszter az asztalra csapott:
– Unok már minden héten első titkárok temetésére járni!
Ekkor kerestek az élre egy fiatalabb korosztályba tartozó politikust, „szerencsés kézzel” ki is halászták a későbbi likvidátorukat, Gorbacsovot. Kádár János a vele való találkozót sem kerülhette el. Beszélgetésük során kifejtette véleményét az új első titkár két legfontosabb jelszaváról: a „peresztrojkáról”, a gazdaságot helyrehozó átépítésről, illetve a „glásznotyról”, az elvek tisztázásáról. Itt is elhangzik egy kommentár az asztal körül ülőktől:
– Azt mondta neki: először jöjjön az ellátás, aztán az eszmék – állítólag Szabó Dezső mondását is idézte neki: „üres hassal nem lehet a Himnuszt énekelni!”
Gorbacsov kedvezmények helyett megszorításokat vezetett be. Meg a népet vigasztaló „mákonyokat”, az alkoholt és a cigarettát is korlátozta, sorra csukatta be a vodkafőzdéket és a dohánygyárakat. A további fejlemények ismeretében felesleges elemezgetni elképzeléseinek helyes vagy helytelen voltát.
Kádár János nemcsak a szovjet vezetőgárda nagyjai részéről, hanem úgymond „kollegáiról”, a többi szocialista ország pártfőtitkárairól sem táplált magában különösebben kedvező véleményt. Aczél György így emlékezik meg feljegyzéseiben:
„…Ulbrichtot korlátolt, vaskalapos, életidegen embernek tartotta, utódját, Honeckert ifjúsági mozgalmárt játszó pojácának, aki télen fiatalok módjára esőköpenyben járt, de az esőköpeny vastag szőrmével volt bélelve. Nőügyeiért, feleségével való kegyetlenségéért sem kedvelte. Zsivkovnál a butaság és a szituációk iránti érzéketlenség zavarta. Novotnyval kapcsolatban újra és újra előhozta, mint ostobasága jelképét, miszerint azt képzelte, hogy az egész 1968-as csehszlovák földindulás nem következett volna be, ha ő éppen akkor nem fekszik kórházban néhány hétig. Gomulkát konzervativizmusa, középhatalmi öntudata tette számára idegenné. Giereknél – mint Ηusák esetében is – szelíd humorral fogadta, hogy csak egy fél évre vállalja el a vezetést, tudta, hogy ez frázis, és humorral nézte, ahogy lassan beleszoknak a hatalomba és hogy mennyire élvezik. Megvetette Giereket gigantikus budapesti bevásárlásaiért s az elterjedt hírekért, hogy az asszony Párizsba jár ruhát csináltatni. [Ebben a véleményében valószínűleg Kádár Jánosné is osztozott – M. Gy.] Ηusákot gyávaságáért nézte le.
Ott voltam – teszi hozzá Aczél György –, amikor Husák Moszkvába menet megállt Budapesten, s Kádár oktatta, hogy mondja meg a szovjet vezetőknek: nem kér a hatalomból, de ne szóljanak bele abba, amit csinál, feje fölött átnyúlva ne forduljanak másokhoz. És amikor Ηusák a hosszú oktatást megköszönve elutazott, Kádár csak legyintett, tudta, egy szót sem fog elmondani mindabból, amit helyeslően meghallgatott… Castrót anarchista bohócnak tekintette, gondolkodott, hogy egyáltalán elvtársának nevezheti-e. Az utolsó években egyedül Jaruzelski volt az, akiről megbecsüléssel beszélt, ezt még a lengyel tábornok arisztokrata származása sem befolyásolta…”
(Felmerülhet a kérdés: Kádár János rendelkezett-e kellő alappal, hogy ilyen lesújtó véleményt alakítson ki a „kollegáiról”. Úgy gondolom, azt a jogát senki sem vonhatja kétségbe, aki az ő történelmi teljesítményét összehasonlítja az említettekével. Castro forradalma nyilvánvalóan nagyobb lelkesedést váltott ki Kubában, mint Kádár hatalomra kerülése Magyarországon, de a Főparancsnok iránti rajongás csak addig tartott, amíg be nem vezette a jegyrendszert.)
„Egyébként mindegyikkel udvarias volt, hisz Kádár, mint a diszciplínák embere, nem engedte meg magának, hogy a hivatalos ügyekben személyes érzelmei vegyenek erőt rajta… Mindenkivel pártszerűen, elvtársként beszélt.”
Önfegyelmét leginkább a román Ceauşescuval, a „Kárpátok Géniuszával” folytatott kapcsolata vette igénybe. Kádár helyzetét elemezve önkéntelenül egy régi emlékem idéződik fel. Még az 1970-es években Kolozsváron jártam, és Balogh Edgár, a magyar politikai és kulturális élet kiemelkedő személyisége megtisztelt azzal, hogy megmutatta a várost. Kimentünk a házsongárdi temetőbe is, szerettem volna fejet hajtani egyik kedvenc költőm, Dsida Jenő sírja előtt. Megdöbbenve konstatáltam, hogy valaki – aligha barátságos szándékkal – egy tintásüveget vágott a sírkőhöz, a kék lé végigcsorgott a márványon. Eltelt egy kis idő, amíg meg tudtam szólalni.
– Hogy bírjátok ezt, Edgár bácsi?
– Nézd, mondok egy példát. Tegyük fel, hogy az erdőben jársz és beleesel egy verembe, amelyben már ott van egy medve. Se te nem tudsz kimászni, sem a medve, most mit csinálsz? Elkezded ingerelni a medvét?
„A Történelem vermébe esve” Kádár sem mondhatta el őszintén a véleményét, csak néhány olyan belső körben tett megjegyzése szivárgott ki, mint hogy: „én Romániában nemcsak magyar nem szeretnék lenni, de román sem”.
Az elvárások szerint a Külügyminisztériumban minden évben kidolgozták az állami látogatások tervét, mely országok vezetőjét fogadják a következő esztendőben. Romániához érve Kádár megjegyezte:
– Ezt halasszuk el jövőre!
Tartózkodását formailag azzal indokolta, hogy nem lehetne biztosítani a Magyarországon gyűlölt diktátor személyi bántatlanságát, legfeljebb ha mások társaságában egy hosszú konvojhoz csatlakozik – ez viszont sértette volna Ceauşescu hiúságát.
Az asztal körött ülőknek ehhez is van hozzátennivalójuk:
– Én azt javasoltam, hogy a merénylet elkerülésére építsünk egy metrójáratot a Ferihegyi repülőtér és a Parlament között, amelyet csak ilyen alkalmakkor használnánk. Kádár mosolygott, de nem szólt.
Már említettem, hogy Ceauşescu sohasem vonult be állami vagy pártdíszvendégként Budapestre, Kádár csak határ menti városokban tárgyalt vele, Nagyváradon, illetve Debrecenben. Minden fenntartása ellenére azonban különös gonddal kezelte ezt a Trianonig visszanyúló kérdést. A jobboldal mindig is a határon túli magyarság elárulójának nevezi őt, ezzel kapcsolatban idézek egy részletet Földes György tanulmányából:
„…1964 újabb szovjet külpolitikai kezdeményezéssel indult. Tartalma: az államok mondjanak le az erőszakról a vitás területi kérdések rendezésében. A területi kérdés felvetése kellemetlenül érintette a magyar vezetést. Éles belső polémia bontakozott ki arról, szabad-e Magyarországnak kijelentenie, hogy senkivel szemben nincsenek területi követelései, és ha igen, ne kerüljön-e valamilyen formában említésre a határon túli magyarság ügye, a nemzetiségi probléma. Maga Kádár is úgy nyilatkozott a Politikai Bizottság ülésén, hogy ez a kérdés mindenkit izgat, nemcsak az értelmiséget. Majd kijelentette, hogy a második világháború jó eredménnyel végződött, de helyreállította a status quót:
»Igazságosnak kell nevezni a második világháborút lezáró szerződést, de ami helyre van állítva, az imperialista rabló szerződés… Őrültség volna azt mondani, hogy nincs határprobléma, 18 éve ezzel küszködik a párt«. Ezt az álláspontját a helsinki értekezleten is kifejtette.”
Titkára, Ribánszki Róbert mesélte, hogy a VIII. kerületi pártbizottság új épületének felavatása után is felmerült ez a téma. Szűk társaságban maradva Kádár azt fejtegette, hogy ha van igazán kényes ügy, akkor ez a magyar–román viszony, de a megoldásában nem juthat szerep az erőszaknak:
„– …Ha valaki most azt hirdetné, hogy foglaljuk vissza Erdélyt, akkor egymillió katona és önkéntes sorakozna fel a határon. Ha bárkitől ezt a jelszót hallanák, lőjék agyon, egy golyót bele, de lehet kettőt is, hogy fel ne támadjon. Mert mi volna a következmény? Nemcsak az az egymillió ember veszne el, de minden szomszédos állam is elindulna, és eljönnének Budapestig. Óva intern az optimistákat: román katonatisztek már kétszer is táncoltak a budapesti szállodák parkettjén: 1920-ban és 1944-ben, magyar tisztek viszont még sohasem keringőztek valamelyik bukaresti hotelben. Az USA és az egész Nyugat is őket támogatja, mert borsot törnek a Varsói Szerződés országainak orra alá. Amíg én a helyemen állok, addig Ceauşescu miatt nem fog magyar vér folyni. Kétmillió túszt tart a kezében…”
Önfegyelme néha cserbenhagyta, vagy éppen a humorérzéke kerekedett felül, egy volt miniszter említett egy különös esetet. Ceauşescu valamilyen alkalomból vacsorát adott 100-120 meghívott előkelőség tiszteletére. A pincérek minden vendégnek ugyanazt az előételt szolgálták fel, csak a diktátor kapott valamilyen más fogást. A mellette ülő Kádár megrökönyödött a házigazda illetlenségén, és megkérdezte:
– Maga mit eszik?
– Brindzát.
– És jó?
– Igen.
– Akkor adjon belőle egy kicsit.
Kádár megkóstolta, aztán bólintott:
– Elég jó.
Elkerülte az öncélú versengő vitákat. Míg Románia hivatalosan használta nevében a „kommunista” jelzőt, Kádár János a „szocialista” szót sem engedte beilleszteni a Magyar Népköztársaság meghatározásba, úgy vélte, ehhez még sokban kellene fejlődnie a viszonyoknak, másrészt a lényeg amúgy sem a hangzatos szavakon múlik.
Ezt az alapállást munkatársaitól is megkívánta, bárhol és bármilyen ügyben képviselték az országot. Márta Ferenc akadémikus így emlékszik vissza erre Gál Jolánnak adott nyilatkozatában:
„…1976-ban tartották Moszkvában azt a tanácskozást, amelyen döntés született a közös űrrepülési programról. A megoldást magyar részről – mint az Inter-kozmosz Tanács elnöke – én írtam alá. Elkezdődött már ott a vita, hogy melyik ország adja az első űrhajóst a szovjetek mellé. Sőt, már korábban lehetett hallani, hogy a lengyelek nagyon akarnak elsőként repülni. Nekem személy szerint az volt a véleményem, hogy nem perdöntő, ki lesz az első, de megkérdeztem Kádár Jánost, ő hogy vélekedik erről. »Nézze – válaszolta –, mondja meg, kint: nem attól függ a káposztatermés, hogy ki lesz az első űrhajós.« Bizonyára arra célzott, hogy a lengyel szocialista mezőgazdaság teljesítménye nagyon elmaradt a kívánatostól és a magyar mezőgazdaság teljesítményétől.”
Mert létezik, nem szűnt meg soha (csak újjá kellett alakítani 1989-ben és 1993-ban, és ez meg is történt). És a mostani vadkapitalizmusban látszik csak igazán, mekkora szükség van rá. Aki nem hiszi, szavazzon rá, hogy kiderüljön: mi a különbség. Mert most csak azt tudjuk: miért NEM ÉRDEMES élni a jelenlegi rendszerben.
2010. szeptember 12., vasárnap
Moldova György: Kádár János (2006) 33/17. Az "ostoba panelproli" a spanyol királlyal és Thatcherrel is egyenrangú félként tudott tárgyalni
„Kádár János eredetileg nemcsak képzetlen, de műveletlen is volt” – állapítja meg róla egy 1948-ban megfogalmazott jelentését elemezve Gyarmati György, a hatásos ítéleteket kedvelő történész. „Stilisztikai és helyesírási otrombaságai Kádár korabeli műveltségi szintjéről tájékoztatnak.” Egy másik historikus hozzáteszi: „ahhoz képest, hogy honnan indult, akár műveltnek is tekinthetjük, ahhoz képest viszont, hogy milyen pozíciókat töltött be Kádár 1945 után, műveletlenségének kérdésében Gyarmatinak kell igazat adnunk”.
Már valamikor a 2000-es évek elején Aczél Endre újságíró egy Népszabadság-beli cikkében „ostoba panel prolinak” nevezte Kádár Jánost. Aligha személyes sértettsége, háttérbe szorítottsága sugallta neki ezt a jelzőt. Aczél Endre a szocializmus idején a legfuttatottabb zsurnaliszták közé tartozott, hosszú évekig töltötte be a londoni, majd a pekingi tudósító irigyelt posztját.
(Nomina sunt odiosa – a nevek említése gyűlöletet vált ki. Ilyen alapon jobban járnék, ha Aczélt és a később szóba kerülő újságírókat egy semleges kezdőbetűvel jelölném. Azt hiszem, semmiképp sem szolgálnak rá az anonimitás kedvezményére. Hasonló esetekben ők soha nem fogják vissza magukat, és gátlástalan pankrátorok ellen nem lehet görög-római stílusban birkózni.)
Valóban műveletlen volt-e Kádár János? Hazulról, a Dob utca 10. szám alatti ház egyetlen helyiségéből álló viceházmesteri lakásából kevés tudáselemet hozhatott magával. Mint mondani szokás, ha nekidőlt a falnak, egy fedő esett a fejére, és nem egy Dante-kötet. Idegen nyelveket nem beszélt, oroszul és németül értett valamicskét, főiskolát-egyetemet nem végzett.
Mikor Huszár Tibor a Kádár Jánosról írandó könyvéhez gyűjtött anyagot, útbaigazításért felkereste Katona Istvánt, az első titkár már említett irodavezetőjét is. Katona beszélgetésük elején figyelmeztette:
– Ne ugorjon be annak a tévhitnek, hogy Kádár műveletlen volt. Egy politikus műveltségét nem az jelzi, hogy milyen pontossággal fütyüli el, mondjuk a Tannhäuser dallamait, hanem a teljesítménye és az elfogadottsága. Kádár egyenrangú társként tudott tárgyalni akár Brezsnyevvel, akár Thatcher asszonnyal, akár a spanyol királlyal.
– „…Mégis tévednek azok, akik primitív embernek tartották Kádár Jánost – írja róla Αczél György. – Rendkívül okos volt. Műveltsége az a munkásműveltség, mely sok tekintetben rokonítható Veres Péter paraszti műveltségével, de kevésbé volt bonyolult és hiányzott belőle az autodidakták nagyképűsége is… Társadalomtudományi műveltsége messzemenően felülmúlta egy átlagos munkásét. Ugyanakkor megtartotta primitívségre utaló, de nem primitívséget jelentő szokásait, mint például a »bottya« helyett dunántúli tájszólással a »botja« kiejtést. Figyelmeztetések ellenére tartotta meg, tudatos arcként.”
Nehéz meghatározni, hogy mit értünk műveltségen, mindenképpen túlterjed a lexikális adatok felhalmozásán – ez gyakran passzív szellemi vagyon, egy olyan várhoz hasonlít, melyből nem tudnak kijönni a katonák. A görögök, mint köztudomású, az úszni tudást is a műveltség részének tekintették.
„…Ha viszont nemcsak egyféle műveltség létezik – folytatja Aczél György –, ha egyként lehet művelt egy parasztember, egy műszerész, egy könyvtáros és egy egyetemi tanár, ha a műveltség nem csak a mindentudás és minden összefüggés csalhatatlan ismerete, hanem a gyarló igazságkeresés is, az eligazodás, a megértés, a lényeglátás és a használni tudás és akarás is, akkor Kádár János aligha tekinthető műveletlen átlagembernek.”
Egyszer különös tapasztalatokat szereztem Kádár gondolkodásának jellegéről. A halálának évfordulóján rendezett ünnepségen egyszer azzal próbálták meg színesíteni az eseményt, hogy magnetofonról beadják Kádár János régi beszédeinek részletelt. Az ötletet mindenki jónak találta, emlékeztek rá, hogy például a kongresszusokat lezáró összefoglalói valósággal lenyűgözték a hallgatóságot, még a vendégként jelen lévő Kodály Zoltán is elragadtatva figyelte. A kísérlet nem sikerült, majdnem hogy érdektelenségbe fulladt, a következő alkalommal már nem is került sor rá.
Ő minden szónoki tehetsége ellenére nem volt aranyszájú orátor, nem tartott idézhető aforizmákban bővelkedő, az öröklétnek szánt eszmefuttatásokat, minden megnyilvánulásában az adott időszak konkrét valóságához és a belőle fakadó tennivalókhoz kötődött. Eszmei és elméleti fejtegetésekre pedig egyáltalán nem fordított időt és energiát.
„…Az elmélet a gyakorlatért van – mondta egyszer Aczél Györgynek –, más értelme és rendeltetése nincs. Nem azért tanulunk, hogy tanuljunk, hanem azért, hogy jobban dolgozhassunk… Mozgalmunkban is előfordult: egyesek úgy vélték, a tömegek arra valók, hogy elméleteket próbáljunk ki rajtuk… Az ilyen próbálkozásoknál előfordulhat ugyan, hogy az elmélet megállja a helyét, de ez ritkaság, a páciensek többnyire belehalnak és a tömegek agyonütik a tételek kiagyalóit.
…Jellemző vonása volt: az ideológia mély lebecsülése – folytatja Aczél. – Miközben az ideológia jelentőségéről szóló üléseket vezetett, itt maga is hangoztatta a fontosságát, legbelül nullának, kártékony dolognak tekintette. Számára csak egyetlen dolog számított, hogy hogyan élnek az emberek az országban, mérhetetlen pragmatizmusával csak erre figyelt. [Ha el is jutott a marxi tételig, miszerint nincs gyakorlatibb dolog a jó elméletnél, soha nem helyezte gondolkodásának centrumába. – M. Gy.] Az a fajta marxizmus, ami a Szovjetunióból áradt, kiábrándította, musz feladatként kezelte és valójában soha meg nem engedte, hogy az éppen aktuális tételeket átvenni és alkalmazni próbálják. Attól félt, hogy a szocialista Magyarország – ez a lakályossá teendő épület összedől, ha elkezdik ideológiai szempontok alapján átformálni…
A ideológia tolldíszként maradt meg – folytatja Aczél –, amit belső és külső okok miatt viselni kellett, de száz és száz megjegyzése tanúskodik arról, hogy mennyire lenézte azt. Amikor Herczeg Ferenctől felolvastam neki, hogy a hittan tanároknak ki volt adva egy utasítás, mely szerint csak püspöki engedéllyel lehet buktatniuk, mert nem az a fontos, hogy valaki tudja-e a hittant, hanem hogy megkedvelje, akkor arra biztatott, hogy a marxista oktatóknak is mondjam el, mert mélységesen lenézte őket és úgy tekintette, mint akiket el kell tartani anélkül, hogy bármi praktikus hasznuk lenne. Tehát itt is tetten érhető az a pragmatikus államférfi, aki jobb életet akart, aki tudta, hogy az úgynevezett kispolgárosodás: az önálló ház, kis telek, az autó, II. kötet 8az utazás kell az embereknek és nem az ideológia. Ezzel is magyarázható, hogy a saját szocializmusa alapkérdésének tekintette az életszínvonal rendszeres emelkedését…”
Érdekes megemlíteni első találkozását a marxista elmélettel. Kádár gyerekkorától fogva szeretett sakkozni, az utcai lámpák fényénél ülve sokszor éjfélig tologatta a bábukat. Társadalmi helyzetéből kiindulva feltételezem, hogy a sakk nemcsak időtöltést jelentett a számára, hanem az egyenlőség szimbolikus terepét is, egy vagyoni, származásbeli és egyéb előjogokkal felszabdalt világban. A sakktáblán mind a két fél ugyanannyi figurával és lépéslehetőséggel rendelkezik, érvényesül az igazság: aki jobban játszik, az nyer.
Kádár tizenéves korában elindult kezdők számára rendezett versenyeken is, sikeres szereplése jutalmául egyszer Engels: Anti-Dühring, vagyis „Hogyan forradalmasítja Eugen Dühring úr a tudományt” című könyvét kapta. Kádár emlékezéseiben azt írja, hogy ez az olvasmány alapvetően meghatározta gondolkodásának irányát, szinte betűről betűre küzdötte át magát az ismeretlen elvont fogalmakon.
Nem tudok elfojtani némi kétkedést, hogy a kamaszkorú Kádárnak sikerült megbirkóznia ezzel az elvont elméleti szöveggel. Nem illik magamra hivatkoznom, mégis azt kell mondanom: felnőtt fejjel, főiskolai végzettséggel a hátam mögött olvastam el ezt az Engels-művet, és csak kínlódva, pontosabban szólva nem teljes sikerrel rágtam át magamat rajta. Találomra idézek egy nehezen felfogható részt:
„Dühring azt mondja: »Az elosztási érték tisztán és kizárólag ott van meg, ahol a nem termelt dolgok feletti rendelkezési hatalmat, avagy (!) közönségesebben szólva magukat a (nem termelt) dolgokat teljesítményekre vagy tényleges termelési értékű dolgokra cserélik ki.« Engels megjegyzése:
Mi egy nem termelt dolog? A modern eljárással megmunkált föld? Vagy oly dolgok talán: melyeket nem maga a tulajdonos termelt? De az ellentét a »tényleges termelési érték«. A következő mondat megmutatja, hogy az ismét egy mauvais calembour. Nem termelt természeti tárgyakat egy kalap alá vesz »ellenszolgáltatás nélkül elsajátított értékalkat részeként… «”
Nem könnyű olvasmány egy tizenéves gyerek számára.
Ami a sakkozáshoz való viszonyát illeti, hamar szakítani kényszerült ezzel a szórakozásával, idejét az inaskodás és a korán elkezdett mozgalmi munka foglalta le. Már az ország első embereként beszélgetve Portisch Lajos nagymesterrel, azt mondta, ha folytathatta volna a játékot, lehetséges, hogy eléri a mesteri címet.
Játékerejéről csak két nyom maradt fenn. Portisch egy nyilatkozatában megemlíti, hogy 1973-ban rövid, úgynevezett „négykezes” partikat játszottak.
„…Kádár partnere Karpov nagymester volt, az enyém Pavlov szovjet nagykövet. Mint a pingpongban szokásos, mind a két oldal felváltva húzott, közben nem tárgyaltuk meg a lépéseket. Két parti döntetlenül végződött, a harmadikat a Karpov–Kádár páros nyerte meg. Karpov akkor még nem játszott nálam jobban, de Kádár jobban sakkozott, mint Pavlov.”
Egyszer láttam Kádárnak egy játszmáját valamilyen gyűjteményben, de csak a feléig közölték a partit, a szakmai elemzés ott politikai mocskolódásba ment át.
Α sakkozás minden bizonnyal erősen befolyásolta a gondolkodását. Egyrészt megtanulhatta, hogy minden hibáért csak önmagunkat okolhatjuk, másrészt mindig arra kell felkészülnünk, hogy az ellenfél a számunkra legkellemetlenebb lépést húzza. Kádárnak a politikában megnyilvánuló taktikai érzéke, stratégiai vonalvezetése, a hosszú kivárás sok szempontból ide vezethető vissza.
A Kádár Jánossal foglalkozó tanulmányok szerzői gyakran megemlítik, hogy mindig is fenntartással kezelte az értelmiséget. Nem tartotta önálló osztálynak, csupán az uralmon levőkhöz idomuló társadalmi rétegnek, melynek tagjai úgy viselik magukon az eszmei meggyőződésüket, mint a zsoldosok az éppen aktuális egyenruhájukat, anyagi vagy egyéb előnyök felkínálására bármikor készek egy másikra cserélni. Valóban így gondolta-e, nem tudhatjuk.
Néha ugyan megmutatta magát vezető értelmiségiek társaságában, ismerünk például olyan fotót, amelyen Törőcsik Mari ad tüzet neki, egy másik felvételen Bessenyei Ferenc, Kiss Manyi és más színészek veszik körül, Németh László, Illés Endre koccint vele. Aligha a saját kedvére tette, csak el akarta kerülni a híreszteléseket, hogy szemben áll a szellemi arisztokráciával.
„Olykor sikerült rávenni, hogy találkozzék Illyés Gyulával, Lukács Györggyel és másokkal, de mindig megkönnyebbült, mikor ezek az összejövetelek véget értek… Egyetlen értelmiségi réteghez sem fűzte személyes kapcsolat… Kádár számára a nép elsősorban a dolgozó embereket, a munkásságot és a parasztságot jelentette és csak másodsorban az értelmiséget” – írja Aczél György.
Nem folytatta Rákosi Mátyás fraternizáló politikáját, aki Veres Pétert komámnak szólította és verstani tanácsokat adott Juhász Ferencnek. Fenntartásai néha „átütöttek a szigetelésen”, ilyenkor kemény szavakat használt.
1961 júliusában Illyés Gyula a következő levéllel kereste meg:
„Kedves Barátom!
Hivatalos természetű ügyben fordulok Hozzád, az alábbi hivatalos, pecséttel ellátott levelet kaptam, vidéki tartózkodásom miatt csak a mai napon:
»A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány Első Elnökhelyettese
Tisztelt Illyés Gyula!
Az újabban megjelent allegóriáidat is érdeklődéssel olvasom. Ezek eszembe juttatják ‚figyelmességedet’, amellyel tavaly az Élet és Irodalomban megjelent, ‚Sötét’ című versedet elküldted nekem és ezzel külön felhívtad rá a figyelmemet. Igaz, annyi bátorságod nem volt, hogy a saját nevedben tedd meg, hanem hitvány módon Dömöcki János nem létező mérnök nevét választottad. Szerencsére az írásodat jól ismerem, és így nem volt nehéz rájönni, hogy ki rejlik az álnév mögött. Magatartásod miatt én már rég lemondtam arról, hogy a kettőnk közötti barátságról beszéljek, mégis megkérdem: nem érzed, milyen mélyre süllyedtél a szarban?
Budapest, 1961. július 3.
Üdvözlettel
Kállai Gyula (s. k.)«
Ilyen indulatú levélre nincs módom válaszolni. A vádat és a sértést azonban vissza kell utasítanom. Ez igen könnyű. Általad kérem, de a pályámat és életemet téve rá, állapítsa meg azonnal hites írásszakértő és törvényszéki ujjlenyomat-vizsgálat, hogy otromba provokáció történt: ezt a névtelen levelet nem én írtam. Soha nem írtam névtelen levelet.
Amilyen eredetű, természetű és alap nélküli az egyik vád, olyan a másik. Bizalommal kérem válaszod, a továbbiakban mitévő legyek.
Őszinte nagyrabecsüléssel köszönt
Illyés Gyula
Cím péntekig: Budapest, II. Józsefhegyi u. 9.
Azontúl: Tihany, Veszprém m.”
Kádár János, bár elborították az országos fontosságú ügyek, mindig készen állt, hogy akár személyesen, akár munkatársain keresztül megvédje a méltatlanul, igazságtalanul megbántott embereket. Ez a személyeskedő torzsalkodás azonban feldühítette:
„Illyés Gyula író
Budapest,
Józsefhegyi u. 9.
Tisztelt Barátom!
Megkaptam július 9-én kelt különös tartalmú leveled. Érdemi választ nem tudok adni. Ugyanis más irányú elfoglaltságom miatt nem vállalkozhatom arra, hogy számodra postás és írnoki munkát végezzek.
Ha úgy gondolod, hogy a szóvá tett ügy további tisztázást kíván, akkor ezt légy szíves és végezd el az én személyem közreműködése nélkül.
Minden jót kívánok, üdvözlettel
Kádár János”
Emlékezetes marad állásfoglalása egy Hofi Gézával kapcsolatos ügyben is. A zseniális, de szertelen humorista gyakran túllépte a véleménynyilvánítás illendő határait, egy előadóestjén nyílt színen „görény”-nek nevezte Végh Antal írót, annak a „haknikról” szóló riportját nehezményezve. Fekete Sándor, a „Tükör” főszerkesztője lapjában visszautasította ezt a méltatlan gesztust, Hofi Kádárhoz fellebbezett. Az első titkár nem ismerte a hátteret, ezért nem nyilvánított véleményt, csak annyit jegyzett meg:
– Szerintem éppen ideje volt, hogy valaki ezt megmondja Hofi elvtársnak!
Hofi akkor valószínűleg nem örült ezeknek a szavaknak, de később őszinte tisztelettel emlékezett Kádár Jánosra.
Ellenérzései, mint említette, a sajtóra is kiterjedtek. Fennmaradt az a megjegyzése az újságírókról, hogy „azt hiszik, ők csinálják a változásokat, mint ahogy a kakas is azt képzeli, hogy ő kelti fel a napot”.
Kádár János a hivatalával kötelezően vele járó megnyilvánulásoktól eltekintve kerülte a sajtóban való szereplést. Csak ritkán adott interjút magyar újságíróknak. Környezetét is óva intette ettől:
– Ha leáll velük beszélgetni, a saját felelősségére teszi! – figyelmeztette az egyik referensét.
Kivételes esetnek számított a május elsejei felvonulást követő televíziós nyilatkozat, melynek időtartama legfeljebb tíz percre korlátozódott. Egyszer a szokásos partnere helyett egy külföldről frissen hazatért újságíróra bízták a feladatot, aki nem ismerte ezt a megkötést és túllépte a megszabott időt, Kádár tekintete valósággal megdermesztette a túlbuzgót.
Ha valamelyik műsorban az ő személyét, arcát mutatták, kiment a szobából, sajnálta azt az időt, melyet „a szem rágógumijára”, a televízió nézésre fordított kedvenc időtöltése: az olvasás helyett. (Egy évben egyszer azonban biztosan bekapcsolta a készüléket, május elsején, mikor Moszkvából a Vörös téren rendezett parádét közvetítették. Nem a dekorációk, a látványosságok érdekelték, csak a vezetői tribünt figyelte: ki hol áll az emelvényen, beljebb vagy kijjebb, előrébb vagy hátrébb került, ebből messzemenő következtetéseket tudott levonni a szovjet irányításban végbemenő változásokról.) Nem járult hozzá ahhoz sem, hogy a Magyar Televízió portréfilmet készítsen róla.
Miből eredt ez a viszolygás? Aligha a külseje miatt restelkedett, hiszen például Rákosi Mátyással ellentétben magas, egyenes testtartású, jó megjelenésű ember volt. Magyarázatért megint Aczél Györgynek róla készített életrajzi vázlatához kell folyamodnunk.
„…Kádár János személyiségének, politikai habitusának egyik legjellemzőbb vonása: félelme, tartózkodása a nyilvánosságtól. Ez alapvető zárkózottságából, óvatosságából adódott. De mentalitásán, belső indítékain kívül az is szerepet játszott, hogy ahhoz a bonyolult taktikai játszmához, lehet mondani taktikai zsenialitáshoz, amellyel a 32 évet végigcsinálta, nem illett a nyilvánosság. Erről egyszer 1975-ben a kongresszus alatt egy éjszaka a pártközpont foyer-jában azt mondta nekem: minek a nyilvánosságnak azt a sok szennyet, nehézséget, szörnyűséget tudni, csak megterheljük vele az embereket. Ha a tizedét is tudnák annak, amit ő, csak megzavarnánk az életüket…”
Nem hiszem, hogy csak a szerepléstől való irtózás állt volna a háttérben. Kádár Jánosban mélyen éltek Lenin értékelései a közélet különböző jelenségeiről, és ő az újságírókat egyszer úgy rangsorolta, hogy morálisan közvetlenül az örömlányok, kerítők és lakájok után következnek. Ezt egy életre megjegyezhette magának, 1951-es letartóztatásakor, majd 1956-ban is a saját bőrén érezhette a zsurnaliszták rágalomhadjáratát és később élete utolsó szakaszát is megkeserítették.
Annyi azonban elmondható, hogy az idők folyamán olykor enyhültek a fenntartásai, Pethő Tibor, a Magyar Nemzet egykori legendás főszerkesztője így emlékszik meg a kapcsolatuk alakulásáról:
„…És Kádár, azt sem tudom, hogy velem szemben is, de azt tudom, hogy a szakmával szemben nagy bizalmatlansággal viseltetett. Nem szerette az újságírókat. Szirmainak, a KB titkárának a javára írandó, hogy ő megpróbálta befolyásolni Kádárt, hogy az újságírók nem mind betyárok és gazemberek, hogy azért lehet velük beszélni.”
A közbenjárás, legalábbis Pethő esetében eredményesnek bizonyult, mert hatvanadik születésnapján az első titkár levélben üdvözölte őt. Az újságíró a következő szavakkal köszönte meg a gratulációt:
„…Önnek, Kádár elvtárs, bizonyára nem hangzik különösnek, amikor a mi nemzedékünk tagjai kivételes szerencsének mondják, hogy a két évtized roppant törekvéseinek szemtanúi, részesei, kortársai voltunk… Jó érzés az Ön által kialakított és folytatott magyar politikát szolgálni, képviselni valamilyen területen, de különösen a közéletünkben és az újságírói hivatásban. Az ember végre-valahára szeretheti a hazáját, de büszke is lehet rá, hogy magyar…”
Már valamikor a 2000-es évek elején Aczél Endre újságíró egy Népszabadság-beli cikkében „ostoba panel prolinak” nevezte Kádár Jánost. Aligha személyes sértettsége, háttérbe szorítottsága sugallta neki ezt a jelzőt. Aczél Endre a szocializmus idején a legfuttatottabb zsurnaliszták közé tartozott, hosszú évekig töltötte be a londoni, majd a pekingi tudósító irigyelt posztját.
(Nomina sunt odiosa – a nevek említése gyűlöletet vált ki. Ilyen alapon jobban járnék, ha Aczélt és a később szóba kerülő újságírókat egy semleges kezdőbetűvel jelölném. Azt hiszem, semmiképp sem szolgálnak rá az anonimitás kedvezményére. Hasonló esetekben ők soha nem fogják vissza magukat, és gátlástalan pankrátorok ellen nem lehet görög-római stílusban birkózni.)
Valóban műveletlen volt-e Kádár János? Hazulról, a Dob utca 10. szám alatti ház egyetlen helyiségéből álló viceházmesteri lakásából kevés tudáselemet hozhatott magával. Mint mondani szokás, ha nekidőlt a falnak, egy fedő esett a fejére, és nem egy Dante-kötet. Idegen nyelveket nem beszélt, oroszul és németül értett valamicskét, főiskolát-egyetemet nem végzett.
Mikor Huszár Tibor a Kádár Jánosról írandó könyvéhez gyűjtött anyagot, útbaigazításért felkereste Katona Istvánt, az első titkár már említett irodavezetőjét is. Katona beszélgetésük elején figyelmeztette:
– Ne ugorjon be annak a tévhitnek, hogy Kádár műveletlen volt. Egy politikus műveltségét nem az jelzi, hogy milyen pontossággal fütyüli el, mondjuk a Tannhäuser dallamait, hanem a teljesítménye és az elfogadottsága. Kádár egyenrangú társként tudott tárgyalni akár Brezsnyevvel, akár Thatcher asszonnyal, akár a spanyol királlyal.
– „…Mégis tévednek azok, akik primitív embernek tartották Kádár Jánost – írja róla Αczél György. – Rendkívül okos volt. Műveltsége az a munkásműveltség, mely sok tekintetben rokonítható Veres Péter paraszti műveltségével, de kevésbé volt bonyolult és hiányzott belőle az autodidakták nagyképűsége is… Társadalomtudományi műveltsége messzemenően felülmúlta egy átlagos munkásét. Ugyanakkor megtartotta primitívségre utaló, de nem primitívséget jelentő szokásait, mint például a »bottya« helyett dunántúli tájszólással a »botja« kiejtést. Figyelmeztetések ellenére tartotta meg, tudatos arcként.”
Nehéz meghatározni, hogy mit értünk műveltségen, mindenképpen túlterjed a lexikális adatok felhalmozásán – ez gyakran passzív szellemi vagyon, egy olyan várhoz hasonlít, melyből nem tudnak kijönni a katonák. A görögök, mint köztudomású, az úszni tudást is a műveltség részének tekintették.
„…Ha viszont nemcsak egyféle műveltség létezik – folytatja Aczél György –, ha egyként lehet művelt egy parasztember, egy műszerész, egy könyvtáros és egy egyetemi tanár, ha a műveltség nem csak a mindentudás és minden összefüggés csalhatatlan ismerete, hanem a gyarló igazságkeresés is, az eligazodás, a megértés, a lényeglátás és a használni tudás és akarás is, akkor Kádár János aligha tekinthető műveletlen átlagembernek.”
Egyszer különös tapasztalatokat szereztem Kádár gondolkodásának jellegéről. A halálának évfordulóján rendezett ünnepségen egyszer azzal próbálták meg színesíteni az eseményt, hogy magnetofonról beadják Kádár János régi beszédeinek részletelt. Az ötletet mindenki jónak találta, emlékeztek rá, hogy például a kongresszusokat lezáró összefoglalói valósággal lenyűgözték a hallgatóságot, még a vendégként jelen lévő Kodály Zoltán is elragadtatva figyelte. A kísérlet nem sikerült, majdnem hogy érdektelenségbe fulladt, a következő alkalommal már nem is került sor rá.
Ő minden szónoki tehetsége ellenére nem volt aranyszájú orátor, nem tartott idézhető aforizmákban bővelkedő, az öröklétnek szánt eszmefuttatásokat, minden megnyilvánulásában az adott időszak konkrét valóságához és a belőle fakadó tennivalókhoz kötődött. Eszmei és elméleti fejtegetésekre pedig egyáltalán nem fordított időt és energiát.
„…Az elmélet a gyakorlatért van – mondta egyszer Aczél Györgynek –, más értelme és rendeltetése nincs. Nem azért tanulunk, hogy tanuljunk, hanem azért, hogy jobban dolgozhassunk… Mozgalmunkban is előfordult: egyesek úgy vélték, a tömegek arra valók, hogy elméleteket próbáljunk ki rajtuk… Az ilyen próbálkozásoknál előfordulhat ugyan, hogy az elmélet megállja a helyét, de ez ritkaság, a páciensek többnyire belehalnak és a tömegek agyonütik a tételek kiagyalóit.
…Jellemző vonása volt: az ideológia mély lebecsülése – folytatja Aczél. – Miközben az ideológia jelentőségéről szóló üléseket vezetett, itt maga is hangoztatta a fontosságát, legbelül nullának, kártékony dolognak tekintette. Számára csak egyetlen dolog számított, hogy hogyan élnek az emberek az országban, mérhetetlen pragmatizmusával csak erre figyelt. [Ha el is jutott a marxi tételig, miszerint nincs gyakorlatibb dolog a jó elméletnél, soha nem helyezte gondolkodásának centrumába. – M. Gy.] Az a fajta marxizmus, ami a Szovjetunióból áradt, kiábrándította, musz feladatként kezelte és valójában soha meg nem engedte, hogy az éppen aktuális tételeket átvenni és alkalmazni próbálják. Attól félt, hogy a szocialista Magyarország – ez a lakályossá teendő épület összedől, ha elkezdik ideológiai szempontok alapján átformálni…
A ideológia tolldíszként maradt meg – folytatja Aczél –, amit belső és külső okok miatt viselni kellett, de száz és száz megjegyzése tanúskodik arról, hogy mennyire lenézte azt. Amikor Herczeg Ferenctől felolvastam neki, hogy a hittan tanároknak ki volt adva egy utasítás, mely szerint csak püspöki engedéllyel lehet buktatniuk, mert nem az a fontos, hogy valaki tudja-e a hittant, hanem hogy megkedvelje, akkor arra biztatott, hogy a marxista oktatóknak is mondjam el, mert mélységesen lenézte őket és úgy tekintette, mint akiket el kell tartani anélkül, hogy bármi praktikus hasznuk lenne. Tehát itt is tetten érhető az a pragmatikus államférfi, aki jobb életet akart, aki tudta, hogy az úgynevezett kispolgárosodás: az önálló ház, kis telek, az autó, II. kötet 8az utazás kell az embereknek és nem az ideológia. Ezzel is magyarázható, hogy a saját szocializmusa alapkérdésének tekintette az életszínvonal rendszeres emelkedését…”
Érdekes megemlíteni első találkozását a marxista elmélettel. Kádár gyerekkorától fogva szeretett sakkozni, az utcai lámpák fényénél ülve sokszor éjfélig tologatta a bábukat. Társadalmi helyzetéből kiindulva feltételezem, hogy a sakk nemcsak időtöltést jelentett a számára, hanem az egyenlőség szimbolikus terepét is, egy vagyoni, származásbeli és egyéb előjogokkal felszabdalt világban. A sakktáblán mind a két fél ugyanannyi figurával és lépéslehetőséggel rendelkezik, érvényesül az igazság: aki jobban játszik, az nyer.
Kádár tizenéves korában elindult kezdők számára rendezett versenyeken is, sikeres szereplése jutalmául egyszer Engels: Anti-Dühring, vagyis „Hogyan forradalmasítja Eugen Dühring úr a tudományt” című könyvét kapta. Kádár emlékezéseiben azt írja, hogy ez az olvasmány alapvetően meghatározta gondolkodásának irányát, szinte betűről betűre küzdötte át magát az ismeretlen elvont fogalmakon.
Nem tudok elfojtani némi kétkedést, hogy a kamaszkorú Kádárnak sikerült megbirkóznia ezzel az elvont elméleti szöveggel. Nem illik magamra hivatkoznom, mégis azt kell mondanom: felnőtt fejjel, főiskolai végzettséggel a hátam mögött olvastam el ezt az Engels-művet, és csak kínlódva, pontosabban szólva nem teljes sikerrel rágtam át magamat rajta. Találomra idézek egy nehezen felfogható részt:
„Dühring azt mondja: »Az elosztási érték tisztán és kizárólag ott van meg, ahol a nem termelt dolgok feletti rendelkezési hatalmat, avagy (!) közönségesebben szólva magukat a (nem termelt) dolgokat teljesítményekre vagy tényleges termelési értékű dolgokra cserélik ki.« Engels megjegyzése:
Mi egy nem termelt dolog? A modern eljárással megmunkált föld? Vagy oly dolgok talán: melyeket nem maga a tulajdonos termelt? De az ellentét a »tényleges termelési érték«. A következő mondat megmutatja, hogy az ismét egy mauvais calembour. Nem termelt természeti tárgyakat egy kalap alá vesz »ellenszolgáltatás nélkül elsajátított értékalkat részeként… «”
Nem könnyű olvasmány egy tizenéves gyerek számára.
Ami a sakkozáshoz való viszonyát illeti, hamar szakítani kényszerült ezzel a szórakozásával, idejét az inaskodás és a korán elkezdett mozgalmi munka foglalta le. Már az ország első embereként beszélgetve Portisch Lajos nagymesterrel, azt mondta, ha folytathatta volna a játékot, lehetséges, hogy eléri a mesteri címet.
Játékerejéről csak két nyom maradt fenn. Portisch egy nyilatkozatában megemlíti, hogy 1973-ban rövid, úgynevezett „négykezes” partikat játszottak.
„…Kádár partnere Karpov nagymester volt, az enyém Pavlov szovjet nagykövet. Mint a pingpongban szokásos, mind a két oldal felváltva húzott, közben nem tárgyaltuk meg a lépéseket. Két parti döntetlenül végződött, a harmadikat a Karpov–Kádár páros nyerte meg. Karpov akkor még nem játszott nálam jobban, de Kádár jobban sakkozott, mint Pavlov.”
Egyszer láttam Kádárnak egy játszmáját valamilyen gyűjteményben, de csak a feléig közölték a partit, a szakmai elemzés ott politikai mocskolódásba ment át.
Α sakkozás minden bizonnyal erősen befolyásolta a gondolkodását. Egyrészt megtanulhatta, hogy minden hibáért csak önmagunkat okolhatjuk, másrészt mindig arra kell felkészülnünk, hogy az ellenfél a számunkra legkellemetlenebb lépést húzza. Kádárnak a politikában megnyilvánuló taktikai érzéke, stratégiai vonalvezetése, a hosszú kivárás sok szempontból ide vezethető vissza.
A Kádár Jánossal foglalkozó tanulmányok szerzői gyakran megemlítik, hogy mindig is fenntartással kezelte az értelmiséget. Nem tartotta önálló osztálynak, csupán az uralmon levőkhöz idomuló társadalmi rétegnek, melynek tagjai úgy viselik magukon az eszmei meggyőződésüket, mint a zsoldosok az éppen aktuális egyenruhájukat, anyagi vagy egyéb előnyök felkínálására bármikor készek egy másikra cserélni. Valóban így gondolta-e, nem tudhatjuk.
Néha ugyan megmutatta magát vezető értelmiségiek társaságában, ismerünk például olyan fotót, amelyen Törőcsik Mari ad tüzet neki, egy másik felvételen Bessenyei Ferenc, Kiss Manyi és más színészek veszik körül, Németh László, Illés Endre koccint vele. Aligha a saját kedvére tette, csak el akarta kerülni a híreszteléseket, hogy szemben áll a szellemi arisztokráciával.
„Olykor sikerült rávenni, hogy találkozzék Illyés Gyulával, Lukács Györggyel és másokkal, de mindig megkönnyebbült, mikor ezek az összejövetelek véget értek… Egyetlen értelmiségi réteghez sem fűzte személyes kapcsolat… Kádár számára a nép elsősorban a dolgozó embereket, a munkásságot és a parasztságot jelentette és csak másodsorban az értelmiséget” – írja Aczél György.
Nem folytatta Rákosi Mátyás fraternizáló politikáját, aki Veres Pétert komámnak szólította és verstani tanácsokat adott Juhász Ferencnek. Fenntartásai néha „átütöttek a szigetelésen”, ilyenkor kemény szavakat használt.
1961 júliusában Illyés Gyula a következő levéllel kereste meg:
„Kedves Barátom!
Hivatalos természetű ügyben fordulok Hozzád, az alábbi hivatalos, pecséttel ellátott levelet kaptam, vidéki tartózkodásom miatt csak a mai napon:
»A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány Első Elnökhelyettese
Tisztelt Illyés Gyula!
Az újabban megjelent allegóriáidat is érdeklődéssel olvasom. Ezek eszembe juttatják ‚figyelmességedet’, amellyel tavaly az Élet és Irodalomban megjelent, ‚Sötét’ című versedet elküldted nekem és ezzel külön felhívtad rá a figyelmemet. Igaz, annyi bátorságod nem volt, hogy a saját nevedben tedd meg, hanem hitvány módon Dömöcki János nem létező mérnök nevét választottad. Szerencsére az írásodat jól ismerem, és így nem volt nehéz rájönni, hogy ki rejlik az álnév mögött. Magatartásod miatt én már rég lemondtam arról, hogy a kettőnk közötti barátságról beszéljek, mégis megkérdem: nem érzed, milyen mélyre süllyedtél a szarban?
Budapest, 1961. július 3.
Üdvözlettel
Kállai Gyula (s. k.)«
Ilyen indulatú levélre nincs módom válaszolni. A vádat és a sértést azonban vissza kell utasítanom. Ez igen könnyű. Általad kérem, de a pályámat és életemet téve rá, állapítsa meg azonnal hites írásszakértő és törvényszéki ujjlenyomat-vizsgálat, hogy otromba provokáció történt: ezt a névtelen levelet nem én írtam. Soha nem írtam névtelen levelet.
Amilyen eredetű, természetű és alap nélküli az egyik vád, olyan a másik. Bizalommal kérem válaszod, a továbbiakban mitévő legyek.
Őszinte nagyrabecsüléssel köszönt
Illyés Gyula
Cím péntekig: Budapest, II. Józsefhegyi u. 9.
Azontúl: Tihany, Veszprém m.”
Kádár János, bár elborították az országos fontosságú ügyek, mindig készen állt, hogy akár személyesen, akár munkatársain keresztül megvédje a méltatlanul, igazságtalanul megbántott embereket. Ez a személyeskedő torzsalkodás azonban feldühítette:
„Illyés Gyula író
Budapest,
Józsefhegyi u. 9.
Tisztelt Barátom!
Megkaptam július 9-én kelt különös tartalmú leveled. Érdemi választ nem tudok adni. Ugyanis más irányú elfoglaltságom miatt nem vállalkozhatom arra, hogy számodra postás és írnoki munkát végezzek.
Ha úgy gondolod, hogy a szóvá tett ügy további tisztázást kíván, akkor ezt légy szíves és végezd el az én személyem közreműködése nélkül.
Minden jót kívánok, üdvözlettel
Kádár János”
Emlékezetes marad állásfoglalása egy Hofi Gézával kapcsolatos ügyben is. A zseniális, de szertelen humorista gyakran túllépte a véleménynyilvánítás illendő határait, egy előadóestjén nyílt színen „görény”-nek nevezte Végh Antal írót, annak a „haknikról” szóló riportját nehezményezve. Fekete Sándor, a „Tükör” főszerkesztője lapjában visszautasította ezt a méltatlan gesztust, Hofi Kádárhoz fellebbezett. Az első titkár nem ismerte a hátteret, ezért nem nyilvánított véleményt, csak annyit jegyzett meg:
– Szerintem éppen ideje volt, hogy valaki ezt megmondja Hofi elvtársnak!
Hofi akkor valószínűleg nem örült ezeknek a szavaknak, de később őszinte tisztelettel emlékezett Kádár Jánosra.
Ellenérzései, mint említette, a sajtóra is kiterjedtek. Fennmaradt az a megjegyzése az újságírókról, hogy „azt hiszik, ők csinálják a változásokat, mint ahogy a kakas is azt képzeli, hogy ő kelti fel a napot”.
Kádár János a hivatalával kötelezően vele járó megnyilvánulásoktól eltekintve kerülte a sajtóban való szereplést. Csak ritkán adott interjút magyar újságíróknak. Környezetét is óva intette ettől:
– Ha leáll velük beszélgetni, a saját felelősségére teszi! – figyelmeztette az egyik referensét.
Kivételes esetnek számított a május elsejei felvonulást követő televíziós nyilatkozat, melynek időtartama legfeljebb tíz percre korlátozódott. Egyszer a szokásos partnere helyett egy külföldről frissen hazatért újságíróra bízták a feladatot, aki nem ismerte ezt a megkötést és túllépte a megszabott időt, Kádár tekintete valósággal megdermesztette a túlbuzgót.
Ha valamelyik műsorban az ő személyét, arcát mutatták, kiment a szobából, sajnálta azt az időt, melyet „a szem rágógumijára”, a televízió nézésre fordított kedvenc időtöltése: az olvasás helyett. (Egy évben egyszer azonban biztosan bekapcsolta a készüléket, május elsején, mikor Moszkvából a Vörös téren rendezett parádét közvetítették. Nem a dekorációk, a látványosságok érdekelték, csak a vezetői tribünt figyelte: ki hol áll az emelvényen, beljebb vagy kijjebb, előrébb vagy hátrébb került, ebből messzemenő következtetéseket tudott levonni a szovjet irányításban végbemenő változásokról.) Nem járult hozzá ahhoz sem, hogy a Magyar Televízió portréfilmet készítsen róla.
Miből eredt ez a viszolygás? Aligha a külseje miatt restelkedett, hiszen például Rákosi Mátyással ellentétben magas, egyenes testtartású, jó megjelenésű ember volt. Magyarázatért megint Aczél Györgynek róla készített életrajzi vázlatához kell folyamodnunk.
„…Kádár János személyiségének, politikai habitusának egyik legjellemzőbb vonása: félelme, tartózkodása a nyilvánosságtól. Ez alapvető zárkózottságából, óvatosságából adódott. De mentalitásán, belső indítékain kívül az is szerepet játszott, hogy ahhoz a bonyolult taktikai játszmához, lehet mondani taktikai zsenialitáshoz, amellyel a 32 évet végigcsinálta, nem illett a nyilvánosság. Erről egyszer 1975-ben a kongresszus alatt egy éjszaka a pártközpont foyer-jában azt mondta nekem: minek a nyilvánosságnak azt a sok szennyet, nehézséget, szörnyűséget tudni, csak megterheljük vele az embereket. Ha a tizedét is tudnák annak, amit ő, csak megzavarnánk az életüket…”
Nem hiszem, hogy csak a szerepléstől való irtózás állt volna a háttérben. Kádár Jánosban mélyen éltek Lenin értékelései a közélet különböző jelenségeiről, és ő az újságírókat egyszer úgy rangsorolta, hogy morálisan közvetlenül az örömlányok, kerítők és lakájok után következnek. Ezt egy életre megjegyezhette magának, 1951-es letartóztatásakor, majd 1956-ban is a saját bőrén érezhette a zsurnaliszták rágalomhadjáratát és később élete utolsó szakaszát is megkeserítették.
Annyi azonban elmondható, hogy az idők folyamán olykor enyhültek a fenntartásai, Pethő Tibor, a Magyar Nemzet egykori legendás főszerkesztője így emlékszik meg a kapcsolatuk alakulásáról:
„…És Kádár, azt sem tudom, hogy velem szemben is, de azt tudom, hogy a szakmával szemben nagy bizalmatlansággal viseltetett. Nem szerette az újságírókat. Szirmainak, a KB titkárának a javára írandó, hogy ő megpróbálta befolyásolni Kádárt, hogy az újságírók nem mind betyárok és gazemberek, hogy azért lehet velük beszélni.”
A közbenjárás, legalábbis Pethő esetében eredményesnek bizonyult, mert hatvanadik születésnapján az első titkár levélben üdvözölte őt. Az újságíró a következő szavakkal köszönte meg a gratulációt:
„…Önnek, Kádár elvtárs, bizonyára nem hangzik különösnek, amikor a mi nemzedékünk tagjai kivételes szerencsének mondják, hogy a két évtized roppant törekvéseinek szemtanúi, részesei, kortársai voltunk… Jó érzés az Ön által kialakított és folytatott magyar politikát szolgálni, képviselni valamilyen területen, de különösen a közéletünkben és az újságírói hivatásban. Az ember végre-valahára szeretheti a hazáját, de büszke is lehet rá, hogy magyar…”
Moldova György: Kádár János (2006) 33/16. Sosem ő lőtte a legtöbb vadat, és mindig ő használta el a legkevesebb töltényt
Még lehetőségem nyílott rá, hogy néhány alkalommal elbeszélgessek Kádár János egykori pártközpontbeli referensével, Katona Istvánnal – kapcsolatunkat sajnos megszakította váratlan halála. Hosszan kérdezősködtem, hogy folyt le az első titkár egy-egy munkanapja.
– Óraműszerű pontossággal élt, és ezt a környezetétől is elvárta. A titkárság minden beosztottjának az asztalán ugyanolyan bőr naptártok állt, mint az övén, évente egyforma betétet kaptunk hozzá – a legolcsóbb fajtából – ebbe fel kellett jegyeznünk az ő programját. Ceruzát kellett használnunk, hogy korrigálni tudjuk az esetleges változásokat, neki is hegyesre faragott B2-es irónt kellett beadnunk, csak a működése vége felé tért át a golyóstollra.
Kádár irodai felszerelése aligha lehetett volna egyszerűbb: egy Honeckertől kapott asztali lámpából, egy nagy méretű krómozott hamutartóból állt, egy közönséges jegyzettömbből és kéznél tartott egy pohár ásványvizet is. Levélpapírjára is csak a nevét engedte rányomatni, nem tüntette fel rajta miniszterelnöki vagy első titkári rangját.
Kádár János maga körül sem tűrt el semmiféle fényűzést. Mikor a régi Remingtonokat modern gömbfejes írógépekre cserélték le az irodájában, azonnal feltűnt neki, ami egyébként természetes, hiszen írógépműszerésznek tanult. Felháborodott:
– Maguk is csak a pénzt tudják költeni. Tudják, hogy mennyibe kerül egy ilyen gép?
– De hát már a Pártközpontban is ilyeneket használnak.
Kádár nem volt rest, átment a Pártközpontba, és leellenőrizte, hogy igazat mondtak-e neki.
– Mi reggel nyolckor kezdtük a munkát, előkészítettük számára a referendumokat. Tíz óra előtt néhány perccel a személyi biztosítói leszóltak a Cserje utcai házból, hogy a főnök elindult, a titkárnő már kapcsolta is be a kávéfőzőt. Rákosi három Mercedest tartott, egyet előfutárnak, egyet utóvédnek, Kádár beérte eggyel.
– A kocsijára nem volt felszerelve sem kék villogó lámpa, sem megkülönböztető hangjelzés, a közlekedési rendet a legszigorúbban betartotta. Nem védette le az útvonalat, amelyen elhaladt, bent, az irodája előtt is csak egy fegyvertelen kormányőr strázsált. Személyi titkárságán mindössze három ember dolgozott: a titkárnője, a politikai referense és az orosz tolmácsa, rangjuk nem volt, politikai munkatársnak minősültek.
(„Viszonya a munkatársaihoz mindig udvarias és korrekt volt, úgy vélte, az udvariasság a legjobb és legolcsóbb befektetés. Érzelmeit nem adta ki, titkárnőjét évtizedeken keresztül elvtársnőnek hívta, ritkán fordult elő, hogy a keresztnevén szólította – írja Aczél György. – Erdélyi Károlyt, aki őt apjaként szerette, s az első időben a személyi titkára volt, szintén elvtársnak szólította. Csak azokkal tegeződött, akikkel már az 1951-es börtönbüntetése előtt is pertu viszonyban állt, ezek száma a tízet sem érte el. Gondos, emberi dolgokat számon tartó vezető volt, tudta, mennyi ideig tart egy oldal legépelése, egy gépírónőnek mennyi a teherbíró képessége, és a munkában el is fáradhat. Az embereket azonban nem engedte közel magához, adott rá, hogy a környezete tudja: ő objektív és elfogulatlan.”)
Az emlékezésekben akadnak disszonáns hangok is.
Egyik munkatársnője, Ságvári Ágnes így ír:
„Féltem tőle [Kádár Jánostól – M. Gy.]. Azt hiszem, az utolsó évekig különös fenntartással viseltetett a nők iránt. Ellenszenvvel azokkal szemben, akik öltözködni szerettek, sőt mi több, egy kis mosollyal maguk körül feszültséget oldani voltak képesek. Rajongva tisztelte édesanyját s gondoskodásában a gyerekeket egyedül nevelő anyák megkülönböztetett helyet kaptak. Az anyákat nagyon tisztelte, de csak általában… A politikai életben ellenfeleket látott az ösztönükkel sokat kitapintani képes nőkben. Talán később már inkább megbocsátotta tapintatukat, egyéniségüket. Környezetében mindenkinek személytelenné kellett válnia, igaz, eleinte maga is erre törekedett… Kezdetben azzal tartott mindnyájunkat kordában, hogy az apparátus nem kerekedhet még egyszer a választott testületek fölé. Akkor még pártmunkás-önérzetem tiltakozott az ellen, hogy egy gépezetben jellegtelen csavarok, kerekek legyünk. Igaz, a pártfegyelem és a pártegység követelményeit joggal emelte magasra. S a későbbi hatalmi monopólium az én szememben ezt utólag sem teszi kérdésessé…”
Kádár János megérkezése után kezet fogott a beosztottaival, és leült az irodájában. A személyi titkárnője bevitte a kávét és a személyesen az első titkár számára készült jelentéseket és összefoglalókat.
– Maguk mindent felbonthatnak, ami a nevemre érkezik – közölte Kádár a munkatársaival, de a kék és szürke borítékokhoz ne nyúljanak, mert ebben érkeznek a belügyi és a katonai jelentések. Maguknak is ez áll az érdekükben, nekem elhihetik, hogy az ember csak azt nem vallja be, amint nem tud. Amit nem tud, attól sohasem lesz melege.
A III. Főcsoportfőnökség küldeményeit mindig saját kezűleg nyitotta ki és ragasztotta le, a kézjegyével látta el a borítékzáró szalagot.
Ezután Bartáné „Nágya”, a szovjet ügyek referense következett, aki a szovjet lapokat és jelentéseket szemlézte. Kádár minden, a Szovjetunióval kapcsolatos iratot, dokumentumot vagy bármilyen más írott szöveget különös gonddal ellenőrzött, még az üdvözlő táviratokat is átnézte az utolsó betűig. Tudta: ezen a téren a legkisebb botlást sem engedheti meg magának.
Utána sorra jöttek a tágabb keretbe tartozó titkársági tagok, referáltak neki, megbeszélték az aktuális feladatokat. Kádár János mindig megkérdezte a referálót, hogy mennyi idő alatt tudja elvégezni a szóban forgó munkát, a válaszát általában tudomásul vette, és a terminus lejártáig nem is zavarta, az elmaradást viszont annál keményebben kérte számon.
Nem tűrte, hogy bárki is felesleges vagy szubjektív témákkal traktálja, a fecsegést és a mellébeszélést jellegzetes értelmiségi defektusnak tartotta. Nem fogadta el azt sem, hogy a partnerei általánosságokban vagy hozzávetőlegesen fogalmazzanak, az 1+1 nála mindig pontosan kettő volt, és sohasem 1,9 vagy 2,1.
Megkövetelte, hogy a munkatársai folyamatosan a rendelkezésére álljanak. Katona István egy alkalommal átment egy másik irodába és valamiért elmaradt, közben Kádár kereste őt a Parlamentből, és mivel nem találta a helyén, átjött, és keményen összeszidta.
Rákosi Mátyás regnálása alatt nem illett hamarabb eltávozni a pártközpontból, mint a főtitkár, mindenki azt figyelte, mikor sötétedik el a szobáján az ablak. Kádár János idejében öt órakor kiürült a ház, csak az maradt benn tovább, aki halaszthatatlan feladaton dolgozott. Ahhoz viszont Kádár ragaszkodott, hogy reggel 9-től délután 5-ig mindenki munkára fordítsa az idejét.
Ugyanakkor nem a komorság jellemezte a hangulatot. Az első titkár számon tartotta közvetlen munkatársainak a születés- és névnapját. Pénzt nem hordott magával, de a páncélszekrényben őrzött egy borítékot, és titkárnőjét megbízta, hogy ilyen alkalmakkor vegyen ki belőle, és az ő nevében vásároljon egy csokrot az ünnepeltnek. Ezekre a köszöntőkre azonban csak öt óra után kerülhetett sor, az az igazi figyelmesség – vélte Kádár, ha valaki a szabadidejéből áldoz rá, és nem a munkaidejét rövidíti meg. Kádár születés- és névnapját is megünnepelték a munkatársai, általában neki is egy csokor virág járt, csak a 75. születésnapja számított kivételnek, mikor egy, a Skála Áruházban vásárolt paplannal lepték meg.
Kádár János azonban mindig is óvakodott attól, hogy túl magasra engedje fel a sorompókat a hozzá vezető úton, következetesen elhárította az ünneplés túlzó formáit:
„…Ezzel kapcsolatban én úgy vagyok, hogy az eszemmel értem és tulajdonképpen helyesnek is tartom, hogy bizonyos esetekben az ízlés megfelelő határáig egy tisztára személyes ügyből – mondjuk egy születésnapból – politikát és közügyet csinálnak. Két feltétellel helyeslem ezt és értem az eszemmel: azzal, hogy az ízlés megfelelő határáig terjed és azzal, ha nem rólam van szó. Akkor nagyon is helyeslem. Ha rólam van szó, akkor megerősítem, amit már mondtam, hogy engem feszélyez, zavarba hoz, zavar – egyszerűen nem szoktam hozzá.”
Kádár János már beteg volt, mikor Lakatos Ernő, a párt Agitációs és Propaganda Osztályának (az úgynevezett APO-nak) a vezetője meglátogatta őt a kórházban:
„…Nehezen indultam a betegszoba ajtaja felé – nyilatkozta Lakatos –, miközben előjöttek a szavak:
– Sajnos nem sok »nagy udvara« volt ennek az országnak. Olyan, mint István királyé, Mátyás királyé, Rákóczié vagy Kossuthé. Én ide sorolom a három évtizedes kádári korszakot is. Köszönöm Önnek, hogy ilyen udvarban »szolgálhattam«. Ennek élményét senki sem veheti el tőlem.
Kádár János szinte zavartan nézett rám és legyintett:
– Azért azt nem szeretném, ha még egyszer mondaná, netán híresztelné!”
(– Mennyire hatott Kádár személyes példája a párt többi vezetőjére? – kérdeztem Katona Istvántól. – Nem kötelező erővel, nem váltak „kis Kádárokká”. Ha tehették, sokat megengedtek maguknak. Az egész házban egyetlen valóban puritán ember volt: maga Kádár János.)
Ami a munkamorált illeti, Kádár azt sem tűrte el, hogy valaki otthon, családi környezetben pertraktálja a hivatalos ügyeket. Mikor Knopp András államtitkárról kiderült, hogy beszélni szokott róluk, magához rendelte:
– Maga kiviszi a házból a belső dolgokat? Figyelmeztetem, hogy most utoljára tette!
Azt sem engedte meg, hogy valaki kilépjen teendőinek megszabott keretei közül. Havasi Ferenc az MSZMP gazdaságpolitikai titkáraként egyszer egymillió márkás hitelt szerzett a nyugatnémetektől. Néhány héttel később a helyzet úgy alakult, hogy egy átszervezés során átkerült első titkárnak a Budapesti Pártbizottsághoz. Havasi célzást tett rá, hogy az áthelyezés nyomán meginoghat a németek bizalma, Kádár haragosan vágott vissza:
– Mi maga?! A németek ügynöke? Nem Németország fogja eldönteni, hogy milyen legyen a mi káderpolitikánk!
De folytassuk Kádár János napirendjének leírását.
A jelentések 11 óra felé lefutottak. Kádár ezután fogadta a külföldi tárgyalópartnereit, diplomatákat, újságírókat, leggyakrabban a szovjet nagykövetet. Szeretett ingujjra vetkőzve dolgozni, de ha a vendége zakót viselt, ő is felvette a magáét. Ha rá kívánt gyújtani, mindig engedélyt kért a látogatójától.
Az idővel folyamatosan igyekezett takarékoskodni, az előtte és a mögötte levő falon is lógott egy-egy óra, hogy mind ő, mind a vendégei tudják mihez tartani magukat. Ha valaki mégis tovább maradt a megszokottnál, belépett a titkárnője, és bejelentette, hogy megérkezett a következő tárgyalófél.
Egyre, fél kettőre ez a munkaszakasz is befejeződött, Kádár felkelt a székéből, és végigjárta a házat, meglátogatott néhány titkárt, osztályvezetőt. Helyére visszatérve megebédelt, általában fasírtot, tepertőt, felvágottat evett, a gyerekkori beidegződések nyomán egy falatot sem hagyott a tányérján, citromos-rumos teát ivott hozzá.
Ebéd után Kádár hátravonult az irodája mögötti kis szobába, lefeküdt és aludt egy-másfél órát. A titkárnője négy órakor kopogással ébresztette. A pihenőtől felfrissült, szinte a reggeli energiájával folytatta a napot.
Újra külső embereket fogadott, tárgyalt velük, telefonokat intézett, majd ezzel is végezve, a referenseknek kiadta a másnapra elvégzendő feladatokat, és egy nagy táskát ő is megrakott ügyiratokkal, aktákkal, olvasnivalóval. Ő nem tartotta be az ötórai „fájrontot”, általában nyolcig dolgozott. Néha úgy elfáradt, hogy a leírt szövegben duplázta a betűket, két á-t vagy b-t írt, ilyenkor megkérte a beosztottait, hogy különös gonddal nézzék át az anyagot.
Kádár nem szeretett diktálni, utasításait egy cédulára jegyezte fel, melyet gemkapoccsal fűzött az ügydarabhoz. Ez általában is jellemezte a munkastílusát, a hivatalos beszédeire is úgy készült fel, hogy egy papírszeletre írta fel mondanivalóját, teljesen kidolgozott szöveget ritkán rakott maga elé. Dr. Magyar Kálmán így emlékszik vissza erre a szokására:
„A kibontakozó gazdasági válság idején az a pletyka járta, hogy ha gyűléseken Kádár papírból beszél, ha csak felolvassa a szöveget, akkor nagy baj van, mert azt mondja, amit (elsősorban szovjet részről) ráerőltettek. Ha viszont szabadon beszél, akkor még nincs itt a vég. Lehet, hogy eljutott hozzá ez a szóbeszéd, mert néha tréfát űzött belőle, zsebéből kivette a papírt, és olvasni kezdte: »Kedves elvtársak! Elvtársnők!« – majd összehajtotta a lapot, zsebre tette, és szabadon folytatta a mondanivalóját. Lehetett hallani, hogy mindenki fellélegzett a teremben.”
Katona István mutatott egy-két utasításokat tartalmazó cédulát. Kádár kézírásából önkéntelenül az jutott az eszembe, hogy kisiskolás korában figyelmes, és rendes külalakra is sokat adó tanítónő ismertette meg vele a betűket, szabályos és könnyen olvasható sorokat vetett a papírra.
Miután felkelt az asztalától, még egyszer végigsétált a Pártközpont már kihalt folyosóján. Ha bent találta valamelyik munkatársát, bekopogott hozzá, és elbeszélgetett vele. Ha megkínálták, általában egyujjnyi whiskyt fogadott el, ennek a felét is áttöltötte a partnere poharába.
Az italnál sokkal erősebben élt benne a dohányzás iránti szenvedély. Napi húsz cigarettát szívott el, az orvosok hiába próbálták rábeszélni, hogy csökkentse a fogyasztását, Kádár csak legyintett:
– Ha most lemennék tízre, akkor legközelebb már csak ötöt engedélyeznének – mindennek van fele.
Rétsági professzor – Kádár János egyik állandó kezelőorvosa – Gál Jolán újságírónőnek egy jellemző apróságot mesélt el az első titkár precizitásáról, mely még a dohányzási szokásokban is megnyilvánult:
„…Általában gyufával gyújtott rá – a gyufásdobozra, amit használt, mindig húzott egy kis vonást. Ezzel jelezte, hogy hol van a gyufák feje, hogy amikor használja, ne kelljen forgatnia a dobozt, hanem tudja, hol lehet azt az ujjával megfogni.” (Én nem tartom kizártnak, hogy itt többről van szó puszta pedantériánál, nem szívesen mozgatta börtönben tönkrement csuklóját.)
Általában a felesége jött érte, sétálgattak a Duna-parton, aztán kocsiba ültek, és vagy betértek vacsorázni a közelben fekvő külügyi szállóba, vagy hazamentek, és valamilyen hideg ételt ettek. Maguknak tálaltak, csak egy háztartási alkalmazottat tartottak, aki addigra már rég hazament.
Vacsora után Kádár nekiállt feldolgozni a nagy aktatáskában magával hozott anyagot. Legföljebb négy-öt órát aludt, azt is altatóval, de előfordult, hogy munkával töltötte az egész éjszakát Az elintézett iratokat visszarakta a táskába, reggelenként a felesége egy órával korábban járt be dolgozni, mint ő, vele küldte be a titkárságra. Korán kelt, és megkezdte a felkészülést az új napra.
– Tevékenysége messze túlterjedt az első titkár számára meghatározott feladatok körén – mondja egykori referense, Katona István –, kancelláriájához tartozott az úgynevezett „Panasziroda” is, sőt a köznyelv épp ezt a részleget nevezte Kádár-titkárságnak. Minden magyar állampolgárnak jogában állt, hogy felszólalásával, tiltakozásával ide forduljon, függetlenül attól, hogy az illető párttag-e vagy sem. Kádár azt a véleményt vallotta: nincs olyan nagy ügy, amellyel ne volna szabad foglalkozni, és nincs olyan jelentéktelen, mellyel ne volna kötelező.
Számtalanszor lehetett hallani, hogy a valódi vagy vélt igazukban megsértett emberek azt vetették oda utolsó érvnek, hogy „akkor megírom a Kádár-titkárságnak!”. Az iroda nem minősült jogi fórumnak, bírósági peres folyamatokba sem avatkozhatott bele, de igyekezett méltányossági alapon megoldást találni a panaszokra. Ha más nem is, de Kádár neve a levél felzetén visszariasztotta azokat, akik áthágták a társadalom normáit. Ez a beavatkozás látszólag ellentmond a törvényességnek, de az ország életében sűrűn akadnak olyan helyzetek és ügyek, mikor inkább a méltányosság mutatja meg a helyes döntést.
Ez az intézmény szorosan kapcsolódott Kádár János személyéhez, nem véletlen, hogy amikor Grósz Károly lett az első titkár, szinte azonnal megszüntették ezt a panaszirodát.
Kádár ritkán adódó szabadidejét lehetőleg olvasással töltötte, ezen kívül csak egy péntek esti filmnézést engedélyezett magának. A Filmfőigazgatóság alagsori nagytermében vetítettek neki többnyire egy-egy amerikai vígjátékot. Dörzsölt filmrendezők időnként becsempészték egy-egy frissen elkészült alkotásukat, melyet a cenzúra nem akart engedélyezni, abban reménykedtek, hogy az első titkár majd felülbírálja ezt a döntést. Ez néhány esetben meg is történt, például Kovács András súlyos társadalmi problémákkal küszködő művével, a „Nehéz emberek”-kel.
– Igen, ez így van – sajnos! – mondta Kádár, és ez a mondat megnyitotta a film útját a nagyközönség felé.
Színházba csak akkor járt, ha az Aczél házaspár valósággal magával cipelte. Ha rá tudták bírni, úgy foglalta el a helyét, mint egy átlagos néző, ebben is különbözött Rákosi Mátyástól, aki egy szigorúan őrzött helyiségben várta ki, amíg a lámpák elsötétednek, és csak akkor jött elő, és a páholyában is biztonsági emberekkel vétette körül magát.
Szerette a természetet, el-eljárt vadászni.
„…A vadászati stílusa is jellemző volt Kádárra – írja Aczél György –, nem kockáztatott feleslegesen, nem akart nagy eredményeket felmutatni. Mérhetetlen mértékletességgel vadászott, egy-egy szép trófea után évekig csak selejtet akart lőni: nem fogta el a vadászat mámora. Egyetlen világrekordot lőtt, de azt is csak azért, mert félrevezették, azt mondták neki, hogy egy közepes dámszarvas. Ha utolsó éveiben elment társas vadászatokra, mindig azt kérte: olyan helyre osszák be, ahol nem kell sokat használnia a puskáját.”
Aczél szavai mellé oda kívánkozik egy fővadász róla adott jellemzése:
„…sosem Kádár elvtárs lövi a legtöbb vadat, és mindig ő használja el a legkevesebb töltényt…”
Az ilyen alkalmakkor tanúsított magatartását érdemes összehasonlítani más szocialista pártvezetőkével, például Ceauşescuéval vagy Hruscsovéval. A „Kárpátok Géniusza” nyolc-tíz kastélyt tartott fenn magának saját használatra Románia különböző tájain, ha felkereste valamelyiket, ötméterenként felállított rendőrök és katonák biztosították az útját, az erdőben beetetéssel odaszoktatott, világrekorder medvepéldányokat tereltek a puskacsöve elé. Hruscsovról is kevés jót jegyeztek fel a vadászat annaleseiben. Egyszer állítólag a zsákmánynak kijelölt szarvast egy vastag nejlonfonattal a fához rögzítették, de a szovjet pártvezérnek sikerült ezt a célpontot is elvéteni, az állat helyett a kötelet találta el.
Kádár még ebben a kedvtelésében sem fogadott el kivételezést, közhasználatú szállásokon helyezkedett el. Mikor Somogyban a túlbuzgó helyi vezetők egy vadászkastélyt építettek neki, széles ívben elkerülte az ottani területet. Esténként együtt vacsorázott a társaival, rabló ultit játszottak, tízfilléres alapon, a többiek egy forintra akarták emelni a tétet, de Kádár azt már hazardírozásnak tekintette.
Itt is megpróbálta érvényesíteni azt az elvet, hogy a vezetők ingyen semmihez se juthassanak hozzá, mindenért fizessék meg a méltányos árat – ennek a jegyében szüntette meg azt a budapesti Széchenyi utcában működő boltot is, ahol a kiválasztottak magas kedvezményeket élvezhettek. Kádár a vadászházban is szó nélkül és az utolsó fillérig kiegyenlítette a számlát – néhány társa viszont sokallta a szállás és koszt díját, olyanokba kötöttek bele, hogy valamelyik nap nem is fogyasztottak reggelit, mégis felszámolták nekik.
Azt se engedte, hogy valaki a munkát összekeverje a szórakozással. Egy időben bevett szokásnak számított, hogy a vidékre kiszálló ellenőröket a helyiek meghívják egy-egy alkalmi vadászatra. Egyszer jelentették Kádárnak, hogy valamelyik felelős pártfunkcionárius kiküldetése helyszínére tartva megcsúszott az úton, és a balesetet helyszínelő rendőr vadászfegyvereket talált a kocsi csomagtartójában. Kádár felelősségre vonta és megbüntette az illetőt.
A hivatásos vadászok szerették, ennek számos jelét adták. A hajtók egyszer elevenen fogtak el egy fácánt, felajánlották neki, de Kádár elhárította az ajánlatot:
– Köszönöm, de nekem épp elég az a néhány tyúk, amely ott kapirgál az ablakunk előtt. Ha ezt most hazavinném, a feleségem rögtön csináltatna még egy ketrecet a kertünkben.
Mikor fel kellett hagynia a vadászattal, akkor is szeretett a szabadban járni. Folyamatos fülzúgás gyötörte, mely még alvás közben is elő-előjött, csak akkor enyhült, ha sétálgatott az erdőben vagy valamilyen ligetes vidéken. Fenn a dobogókői hegyi ösvényeken gyakran lehetett látni egy jellegzetes hármast: elöl Kádár lépkedett gondolataiban elmerülve, a felesége, hogy ne zavarja a töprengésben, egy-két méterrel lemaradt tőle, mögöttük pedig tisztes távolban haladt a személyi biztosító.
Luxusutakat nem tett, mint említettem, már betöltötte a negyvennyolcadik évét, mikor először lépte át a határt – nyugati irányban. Gyakran meghívták a Szovjetunióba vagy más szocialista országokba, hosszabb-rövidebb pihenőre, de Kádár, ha csak tehette, itthon töltötte a szabadságát – többnyire az aligai pártüdülőben. Előfordult, hogy édesanyját, a félig vak Csermanek Borbálát is levitte magával. Kádár az úgynevezett „Aliga I”-ben kapott egy lakosztályt – itt helyezték el a magasabb rangú funkcionáriusokat, az alacsonyabb beosztásúakat az „Aliga II”-ben, ez egyben más ellátási fokozatot jelentett. Kádár, ha megszüntetni nem is tudta ezt az elkülönítést, mindent megtett az enyhítésére, például intézkedett, hogy az üdülőben kialakított uszodát és más létesítményeket is használhassa mindenki.
Akárhogy is nézzük a mindennapjait-ünnepeit, csak azt mondhatjuk, hogy kevés látványos szín keveredett bele. Kádár János életét alárendelte a munkájának. Akadhatnak olyanok, akik ezt „kispolgári életformának” minősítik, Kádár, ha meghallotta volna, aligha sértődik meg ettől a vélekedéstől. Egyrészt soha nem találta sértőnek ezt a magyar emberek tömegeire érvényes jelzőt, másrészt úgy gondolta, hogy az idővel-erővel takarékoskodó, túlzásoktól tartózkodó puritán életvitel a legforradalmibb magatartás, mert lehetővé teszi, hogy minden energiát – képességet a nagy célok szolgálatára lehessen fordítani.
– Óraműszerű pontossággal élt, és ezt a környezetétől is elvárta. A titkárság minden beosztottjának az asztalán ugyanolyan bőr naptártok állt, mint az övén, évente egyforma betétet kaptunk hozzá – a legolcsóbb fajtából – ebbe fel kellett jegyeznünk az ő programját. Ceruzát kellett használnunk, hogy korrigálni tudjuk az esetleges változásokat, neki is hegyesre faragott B2-es irónt kellett beadnunk, csak a működése vége felé tért át a golyóstollra.
Kádár irodai felszerelése aligha lehetett volna egyszerűbb: egy Honeckertől kapott asztali lámpából, egy nagy méretű krómozott hamutartóból állt, egy közönséges jegyzettömbből és kéznél tartott egy pohár ásványvizet is. Levélpapírjára is csak a nevét engedte rányomatni, nem tüntette fel rajta miniszterelnöki vagy első titkári rangját.
Kádár János maga körül sem tűrt el semmiféle fényűzést. Mikor a régi Remingtonokat modern gömbfejes írógépekre cserélték le az irodájában, azonnal feltűnt neki, ami egyébként természetes, hiszen írógépműszerésznek tanult. Felháborodott:
– Maguk is csak a pénzt tudják költeni. Tudják, hogy mennyibe kerül egy ilyen gép?
– De hát már a Pártközpontban is ilyeneket használnak.
Kádár nem volt rest, átment a Pártközpontba, és leellenőrizte, hogy igazat mondtak-e neki.
– Mi reggel nyolckor kezdtük a munkát, előkészítettük számára a referendumokat. Tíz óra előtt néhány perccel a személyi biztosítói leszóltak a Cserje utcai házból, hogy a főnök elindult, a titkárnő már kapcsolta is be a kávéfőzőt. Rákosi három Mercedest tartott, egyet előfutárnak, egyet utóvédnek, Kádár beérte eggyel.
– A kocsijára nem volt felszerelve sem kék villogó lámpa, sem megkülönböztető hangjelzés, a közlekedési rendet a legszigorúbban betartotta. Nem védette le az útvonalat, amelyen elhaladt, bent, az irodája előtt is csak egy fegyvertelen kormányőr strázsált. Személyi titkárságán mindössze három ember dolgozott: a titkárnője, a politikai referense és az orosz tolmácsa, rangjuk nem volt, politikai munkatársnak minősültek.
(„Viszonya a munkatársaihoz mindig udvarias és korrekt volt, úgy vélte, az udvariasság a legjobb és legolcsóbb befektetés. Érzelmeit nem adta ki, titkárnőjét évtizedeken keresztül elvtársnőnek hívta, ritkán fordult elő, hogy a keresztnevén szólította – írja Aczél György. – Erdélyi Károlyt, aki őt apjaként szerette, s az első időben a személyi titkára volt, szintén elvtársnak szólította. Csak azokkal tegeződött, akikkel már az 1951-es börtönbüntetése előtt is pertu viszonyban állt, ezek száma a tízet sem érte el. Gondos, emberi dolgokat számon tartó vezető volt, tudta, mennyi ideig tart egy oldal legépelése, egy gépírónőnek mennyi a teherbíró képessége, és a munkában el is fáradhat. Az embereket azonban nem engedte közel magához, adott rá, hogy a környezete tudja: ő objektív és elfogulatlan.”)
Az emlékezésekben akadnak disszonáns hangok is.
Egyik munkatársnője, Ságvári Ágnes így ír:
„Féltem tőle [Kádár Jánostól – M. Gy.]. Azt hiszem, az utolsó évekig különös fenntartással viseltetett a nők iránt. Ellenszenvvel azokkal szemben, akik öltözködni szerettek, sőt mi több, egy kis mosollyal maguk körül feszültséget oldani voltak képesek. Rajongva tisztelte édesanyját s gondoskodásában a gyerekeket egyedül nevelő anyák megkülönböztetett helyet kaptak. Az anyákat nagyon tisztelte, de csak általában… A politikai életben ellenfeleket látott az ösztönükkel sokat kitapintani képes nőkben. Talán később már inkább megbocsátotta tapintatukat, egyéniségüket. Környezetében mindenkinek személytelenné kellett válnia, igaz, eleinte maga is erre törekedett… Kezdetben azzal tartott mindnyájunkat kordában, hogy az apparátus nem kerekedhet még egyszer a választott testületek fölé. Akkor még pártmunkás-önérzetem tiltakozott az ellen, hogy egy gépezetben jellegtelen csavarok, kerekek legyünk. Igaz, a pártfegyelem és a pártegység követelményeit joggal emelte magasra. S a későbbi hatalmi monopólium az én szememben ezt utólag sem teszi kérdésessé…”
Kádár János megérkezése után kezet fogott a beosztottaival, és leült az irodájában. A személyi titkárnője bevitte a kávét és a személyesen az első titkár számára készült jelentéseket és összefoglalókat.
– Maguk mindent felbonthatnak, ami a nevemre érkezik – közölte Kádár a munkatársaival, de a kék és szürke borítékokhoz ne nyúljanak, mert ebben érkeznek a belügyi és a katonai jelentések. Maguknak is ez áll az érdekükben, nekem elhihetik, hogy az ember csak azt nem vallja be, amint nem tud. Amit nem tud, attól sohasem lesz melege.
A III. Főcsoportfőnökség küldeményeit mindig saját kezűleg nyitotta ki és ragasztotta le, a kézjegyével látta el a borítékzáró szalagot.
Ezután Bartáné „Nágya”, a szovjet ügyek referense következett, aki a szovjet lapokat és jelentéseket szemlézte. Kádár minden, a Szovjetunióval kapcsolatos iratot, dokumentumot vagy bármilyen más írott szöveget különös gonddal ellenőrzött, még az üdvözlő táviratokat is átnézte az utolsó betűig. Tudta: ezen a téren a legkisebb botlást sem engedheti meg magának.
Utána sorra jöttek a tágabb keretbe tartozó titkársági tagok, referáltak neki, megbeszélték az aktuális feladatokat. Kádár János mindig megkérdezte a referálót, hogy mennyi idő alatt tudja elvégezni a szóban forgó munkát, a válaszát általában tudomásul vette, és a terminus lejártáig nem is zavarta, az elmaradást viszont annál keményebben kérte számon.
Nem tűrte, hogy bárki is felesleges vagy szubjektív témákkal traktálja, a fecsegést és a mellébeszélést jellegzetes értelmiségi defektusnak tartotta. Nem fogadta el azt sem, hogy a partnerei általánosságokban vagy hozzávetőlegesen fogalmazzanak, az 1+1 nála mindig pontosan kettő volt, és sohasem 1,9 vagy 2,1.
Megkövetelte, hogy a munkatársai folyamatosan a rendelkezésére álljanak. Katona István egy alkalommal átment egy másik irodába és valamiért elmaradt, közben Kádár kereste őt a Parlamentből, és mivel nem találta a helyén, átjött, és keményen összeszidta.
Rákosi Mátyás regnálása alatt nem illett hamarabb eltávozni a pártközpontból, mint a főtitkár, mindenki azt figyelte, mikor sötétedik el a szobáján az ablak. Kádár János idejében öt órakor kiürült a ház, csak az maradt benn tovább, aki halaszthatatlan feladaton dolgozott. Ahhoz viszont Kádár ragaszkodott, hogy reggel 9-től délután 5-ig mindenki munkára fordítsa az idejét.
Ugyanakkor nem a komorság jellemezte a hangulatot. Az első titkár számon tartotta közvetlen munkatársainak a születés- és névnapját. Pénzt nem hordott magával, de a páncélszekrényben őrzött egy borítékot, és titkárnőjét megbízta, hogy ilyen alkalmakkor vegyen ki belőle, és az ő nevében vásároljon egy csokrot az ünnepeltnek. Ezekre a köszöntőkre azonban csak öt óra után kerülhetett sor, az az igazi figyelmesség – vélte Kádár, ha valaki a szabadidejéből áldoz rá, és nem a munkaidejét rövidíti meg. Kádár születés- és névnapját is megünnepelték a munkatársai, általában neki is egy csokor virág járt, csak a 75. születésnapja számított kivételnek, mikor egy, a Skála Áruházban vásárolt paplannal lepték meg.
Kádár János azonban mindig is óvakodott attól, hogy túl magasra engedje fel a sorompókat a hozzá vezető úton, következetesen elhárította az ünneplés túlzó formáit:
„…Ezzel kapcsolatban én úgy vagyok, hogy az eszemmel értem és tulajdonképpen helyesnek is tartom, hogy bizonyos esetekben az ízlés megfelelő határáig egy tisztára személyes ügyből – mondjuk egy születésnapból – politikát és közügyet csinálnak. Két feltétellel helyeslem ezt és értem az eszemmel: azzal, hogy az ízlés megfelelő határáig terjed és azzal, ha nem rólam van szó. Akkor nagyon is helyeslem. Ha rólam van szó, akkor megerősítem, amit már mondtam, hogy engem feszélyez, zavarba hoz, zavar – egyszerűen nem szoktam hozzá.”
Kádár János már beteg volt, mikor Lakatos Ernő, a párt Agitációs és Propaganda Osztályának (az úgynevezett APO-nak) a vezetője meglátogatta őt a kórházban:
„…Nehezen indultam a betegszoba ajtaja felé – nyilatkozta Lakatos –, miközben előjöttek a szavak:
– Sajnos nem sok »nagy udvara« volt ennek az országnak. Olyan, mint István királyé, Mátyás királyé, Rákóczié vagy Kossuthé. Én ide sorolom a három évtizedes kádári korszakot is. Köszönöm Önnek, hogy ilyen udvarban »szolgálhattam«. Ennek élményét senki sem veheti el tőlem.
Kádár János szinte zavartan nézett rám és legyintett:
– Azért azt nem szeretném, ha még egyszer mondaná, netán híresztelné!”
(– Mennyire hatott Kádár személyes példája a párt többi vezetőjére? – kérdeztem Katona Istvántól. – Nem kötelező erővel, nem váltak „kis Kádárokká”. Ha tehették, sokat megengedtek maguknak. Az egész házban egyetlen valóban puritán ember volt: maga Kádár János.)
Ami a munkamorált illeti, Kádár azt sem tűrte el, hogy valaki otthon, családi környezetben pertraktálja a hivatalos ügyeket. Mikor Knopp András államtitkárról kiderült, hogy beszélni szokott róluk, magához rendelte:
– Maga kiviszi a házból a belső dolgokat? Figyelmeztetem, hogy most utoljára tette!
Azt sem engedte meg, hogy valaki kilépjen teendőinek megszabott keretei közül. Havasi Ferenc az MSZMP gazdaságpolitikai titkáraként egyszer egymillió márkás hitelt szerzett a nyugatnémetektől. Néhány héttel később a helyzet úgy alakult, hogy egy átszervezés során átkerült első titkárnak a Budapesti Pártbizottsághoz. Havasi célzást tett rá, hogy az áthelyezés nyomán meginoghat a németek bizalma, Kádár haragosan vágott vissza:
– Mi maga?! A németek ügynöke? Nem Németország fogja eldönteni, hogy milyen legyen a mi káderpolitikánk!
De folytassuk Kádár János napirendjének leírását.
A jelentések 11 óra felé lefutottak. Kádár ezután fogadta a külföldi tárgyalópartnereit, diplomatákat, újságírókat, leggyakrabban a szovjet nagykövetet. Szeretett ingujjra vetkőzve dolgozni, de ha a vendége zakót viselt, ő is felvette a magáét. Ha rá kívánt gyújtani, mindig engedélyt kért a látogatójától.
Az idővel folyamatosan igyekezett takarékoskodni, az előtte és a mögötte levő falon is lógott egy-egy óra, hogy mind ő, mind a vendégei tudják mihez tartani magukat. Ha valaki mégis tovább maradt a megszokottnál, belépett a titkárnője, és bejelentette, hogy megérkezett a következő tárgyalófél.
Egyre, fél kettőre ez a munkaszakasz is befejeződött, Kádár felkelt a székéből, és végigjárta a házat, meglátogatott néhány titkárt, osztályvezetőt. Helyére visszatérve megebédelt, általában fasírtot, tepertőt, felvágottat evett, a gyerekkori beidegződések nyomán egy falatot sem hagyott a tányérján, citromos-rumos teát ivott hozzá.
Ebéd után Kádár hátravonult az irodája mögötti kis szobába, lefeküdt és aludt egy-másfél órát. A titkárnője négy órakor kopogással ébresztette. A pihenőtől felfrissült, szinte a reggeli energiájával folytatta a napot.
Újra külső embereket fogadott, tárgyalt velük, telefonokat intézett, majd ezzel is végezve, a referenseknek kiadta a másnapra elvégzendő feladatokat, és egy nagy táskát ő is megrakott ügyiratokkal, aktákkal, olvasnivalóval. Ő nem tartotta be az ötórai „fájrontot”, általában nyolcig dolgozott. Néha úgy elfáradt, hogy a leírt szövegben duplázta a betűket, két á-t vagy b-t írt, ilyenkor megkérte a beosztottait, hogy különös gonddal nézzék át az anyagot.
Kádár nem szeretett diktálni, utasításait egy cédulára jegyezte fel, melyet gemkapoccsal fűzött az ügydarabhoz. Ez általában is jellemezte a munkastílusát, a hivatalos beszédeire is úgy készült fel, hogy egy papírszeletre írta fel mondanivalóját, teljesen kidolgozott szöveget ritkán rakott maga elé. Dr. Magyar Kálmán így emlékszik vissza erre a szokására:
„A kibontakozó gazdasági válság idején az a pletyka járta, hogy ha gyűléseken Kádár papírból beszél, ha csak felolvassa a szöveget, akkor nagy baj van, mert azt mondja, amit (elsősorban szovjet részről) ráerőltettek. Ha viszont szabadon beszél, akkor még nincs itt a vég. Lehet, hogy eljutott hozzá ez a szóbeszéd, mert néha tréfát űzött belőle, zsebéből kivette a papírt, és olvasni kezdte: »Kedves elvtársak! Elvtársnők!« – majd összehajtotta a lapot, zsebre tette, és szabadon folytatta a mondanivalóját. Lehetett hallani, hogy mindenki fellélegzett a teremben.”
Katona István mutatott egy-két utasításokat tartalmazó cédulát. Kádár kézírásából önkéntelenül az jutott az eszembe, hogy kisiskolás korában figyelmes, és rendes külalakra is sokat adó tanítónő ismertette meg vele a betűket, szabályos és könnyen olvasható sorokat vetett a papírra.
Miután felkelt az asztalától, még egyszer végigsétált a Pártközpont már kihalt folyosóján. Ha bent találta valamelyik munkatársát, bekopogott hozzá, és elbeszélgetett vele. Ha megkínálták, általában egyujjnyi whiskyt fogadott el, ennek a felét is áttöltötte a partnere poharába.
Az italnál sokkal erősebben élt benne a dohányzás iránti szenvedély. Napi húsz cigarettát szívott el, az orvosok hiába próbálták rábeszélni, hogy csökkentse a fogyasztását, Kádár csak legyintett:
– Ha most lemennék tízre, akkor legközelebb már csak ötöt engedélyeznének – mindennek van fele.
Rétsági professzor – Kádár János egyik állandó kezelőorvosa – Gál Jolán újságírónőnek egy jellemző apróságot mesélt el az első titkár precizitásáról, mely még a dohányzási szokásokban is megnyilvánult:
„…Általában gyufával gyújtott rá – a gyufásdobozra, amit használt, mindig húzott egy kis vonást. Ezzel jelezte, hogy hol van a gyufák feje, hogy amikor használja, ne kelljen forgatnia a dobozt, hanem tudja, hol lehet azt az ujjával megfogni.” (Én nem tartom kizártnak, hogy itt többről van szó puszta pedantériánál, nem szívesen mozgatta börtönben tönkrement csuklóját.)
Általában a felesége jött érte, sétálgattak a Duna-parton, aztán kocsiba ültek, és vagy betértek vacsorázni a közelben fekvő külügyi szállóba, vagy hazamentek, és valamilyen hideg ételt ettek. Maguknak tálaltak, csak egy háztartási alkalmazottat tartottak, aki addigra már rég hazament.
Vacsora után Kádár nekiállt feldolgozni a nagy aktatáskában magával hozott anyagot. Legföljebb négy-öt órát aludt, azt is altatóval, de előfordult, hogy munkával töltötte az egész éjszakát Az elintézett iratokat visszarakta a táskába, reggelenként a felesége egy órával korábban járt be dolgozni, mint ő, vele küldte be a titkárságra. Korán kelt, és megkezdte a felkészülést az új napra.
– Tevékenysége messze túlterjedt az első titkár számára meghatározott feladatok körén – mondja egykori referense, Katona István –, kancelláriájához tartozott az úgynevezett „Panasziroda” is, sőt a köznyelv épp ezt a részleget nevezte Kádár-titkárságnak. Minden magyar állampolgárnak jogában állt, hogy felszólalásával, tiltakozásával ide forduljon, függetlenül attól, hogy az illető párttag-e vagy sem. Kádár azt a véleményt vallotta: nincs olyan nagy ügy, amellyel ne volna szabad foglalkozni, és nincs olyan jelentéktelen, mellyel ne volna kötelező.
Számtalanszor lehetett hallani, hogy a valódi vagy vélt igazukban megsértett emberek azt vetették oda utolsó érvnek, hogy „akkor megírom a Kádár-titkárságnak!”. Az iroda nem minősült jogi fórumnak, bírósági peres folyamatokba sem avatkozhatott bele, de igyekezett méltányossági alapon megoldást találni a panaszokra. Ha más nem is, de Kádár neve a levél felzetén visszariasztotta azokat, akik áthágták a társadalom normáit. Ez a beavatkozás látszólag ellentmond a törvényességnek, de az ország életében sűrűn akadnak olyan helyzetek és ügyek, mikor inkább a méltányosság mutatja meg a helyes döntést.
Ez az intézmény szorosan kapcsolódott Kádár János személyéhez, nem véletlen, hogy amikor Grósz Károly lett az első titkár, szinte azonnal megszüntették ezt a panaszirodát.
Kádár ritkán adódó szabadidejét lehetőleg olvasással töltötte, ezen kívül csak egy péntek esti filmnézést engedélyezett magának. A Filmfőigazgatóság alagsori nagytermében vetítettek neki többnyire egy-egy amerikai vígjátékot. Dörzsölt filmrendezők időnként becsempészték egy-egy frissen elkészült alkotásukat, melyet a cenzúra nem akart engedélyezni, abban reménykedtek, hogy az első titkár majd felülbírálja ezt a döntést. Ez néhány esetben meg is történt, például Kovács András súlyos társadalmi problémákkal küszködő művével, a „Nehéz emberek”-kel.
– Igen, ez így van – sajnos! – mondta Kádár, és ez a mondat megnyitotta a film útját a nagyközönség felé.
Színházba csak akkor járt, ha az Aczél házaspár valósággal magával cipelte. Ha rá tudták bírni, úgy foglalta el a helyét, mint egy átlagos néző, ebben is különbözött Rákosi Mátyástól, aki egy szigorúan őrzött helyiségben várta ki, amíg a lámpák elsötétednek, és csak akkor jött elő, és a páholyában is biztonsági emberekkel vétette körül magát.
Szerette a természetet, el-eljárt vadászni.
„…A vadászati stílusa is jellemző volt Kádárra – írja Aczél György –, nem kockáztatott feleslegesen, nem akart nagy eredményeket felmutatni. Mérhetetlen mértékletességgel vadászott, egy-egy szép trófea után évekig csak selejtet akart lőni: nem fogta el a vadászat mámora. Egyetlen világrekordot lőtt, de azt is csak azért, mert félrevezették, azt mondták neki, hogy egy közepes dámszarvas. Ha utolsó éveiben elment társas vadászatokra, mindig azt kérte: olyan helyre osszák be, ahol nem kell sokat használnia a puskáját.”
Aczél szavai mellé oda kívánkozik egy fővadász róla adott jellemzése:
„…sosem Kádár elvtárs lövi a legtöbb vadat, és mindig ő használja el a legkevesebb töltényt…”
Az ilyen alkalmakkor tanúsított magatartását érdemes összehasonlítani más szocialista pártvezetőkével, például Ceauşescuéval vagy Hruscsovéval. A „Kárpátok Géniusza” nyolc-tíz kastélyt tartott fenn magának saját használatra Románia különböző tájain, ha felkereste valamelyiket, ötméterenként felállított rendőrök és katonák biztosították az útját, az erdőben beetetéssel odaszoktatott, világrekorder medvepéldányokat tereltek a puskacsöve elé. Hruscsovról is kevés jót jegyeztek fel a vadászat annaleseiben. Egyszer állítólag a zsákmánynak kijelölt szarvast egy vastag nejlonfonattal a fához rögzítették, de a szovjet pártvezérnek sikerült ezt a célpontot is elvéteni, az állat helyett a kötelet találta el.
Kádár még ebben a kedvtelésében sem fogadott el kivételezést, közhasználatú szállásokon helyezkedett el. Mikor Somogyban a túlbuzgó helyi vezetők egy vadászkastélyt építettek neki, széles ívben elkerülte az ottani területet. Esténként együtt vacsorázott a társaival, rabló ultit játszottak, tízfilléres alapon, a többiek egy forintra akarták emelni a tétet, de Kádár azt már hazardírozásnak tekintette.
Itt is megpróbálta érvényesíteni azt az elvet, hogy a vezetők ingyen semmihez se juthassanak hozzá, mindenért fizessék meg a méltányos árat – ennek a jegyében szüntette meg azt a budapesti Széchenyi utcában működő boltot is, ahol a kiválasztottak magas kedvezményeket élvezhettek. Kádár a vadászházban is szó nélkül és az utolsó fillérig kiegyenlítette a számlát – néhány társa viszont sokallta a szállás és koszt díját, olyanokba kötöttek bele, hogy valamelyik nap nem is fogyasztottak reggelit, mégis felszámolták nekik.
Azt se engedte, hogy valaki a munkát összekeverje a szórakozással. Egy időben bevett szokásnak számított, hogy a vidékre kiszálló ellenőröket a helyiek meghívják egy-egy alkalmi vadászatra. Egyszer jelentették Kádárnak, hogy valamelyik felelős pártfunkcionárius kiküldetése helyszínére tartva megcsúszott az úton, és a balesetet helyszínelő rendőr vadászfegyvereket talált a kocsi csomagtartójában. Kádár felelősségre vonta és megbüntette az illetőt.
A hivatásos vadászok szerették, ennek számos jelét adták. A hajtók egyszer elevenen fogtak el egy fácánt, felajánlották neki, de Kádár elhárította az ajánlatot:
– Köszönöm, de nekem épp elég az a néhány tyúk, amely ott kapirgál az ablakunk előtt. Ha ezt most hazavinném, a feleségem rögtön csináltatna még egy ketrecet a kertünkben.
Mikor fel kellett hagynia a vadászattal, akkor is szeretett a szabadban járni. Folyamatos fülzúgás gyötörte, mely még alvás közben is elő-előjött, csak akkor enyhült, ha sétálgatott az erdőben vagy valamilyen ligetes vidéken. Fenn a dobogókői hegyi ösvényeken gyakran lehetett látni egy jellegzetes hármast: elöl Kádár lépkedett gondolataiban elmerülve, a felesége, hogy ne zavarja a töprengésben, egy-két méterrel lemaradt tőle, mögöttük pedig tisztes távolban haladt a személyi biztosító.
Luxusutakat nem tett, mint említettem, már betöltötte a negyvennyolcadik évét, mikor először lépte át a határt – nyugati irányban. Gyakran meghívták a Szovjetunióba vagy más szocialista országokba, hosszabb-rövidebb pihenőre, de Kádár, ha csak tehette, itthon töltötte a szabadságát – többnyire az aligai pártüdülőben. Előfordult, hogy édesanyját, a félig vak Csermanek Borbálát is levitte magával. Kádár az úgynevezett „Aliga I”-ben kapott egy lakosztályt – itt helyezték el a magasabb rangú funkcionáriusokat, az alacsonyabb beosztásúakat az „Aliga II”-ben, ez egyben más ellátási fokozatot jelentett. Kádár, ha megszüntetni nem is tudta ezt az elkülönítést, mindent megtett az enyhítésére, például intézkedett, hogy az üdülőben kialakított uszodát és más létesítményeket is használhassa mindenki.
Akárhogy is nézzük a mindennapjait-ünnepeit, csak azt mondhatjuk, hogy kevés látványos szín keveredett bele. Kádár János életét alárendelte a munkájának. Akadhatnak olyanok, akik ezt „kispolgári életformának” minősítik, Kádár, ha meghallotta volna, aligha sértődik meg ettől a vélekedéstől. Egyrészt soha nem találta sértőnek ezt a magyar emberek tömegeire érvényes jelzőt, másrészt úgy gondolta, hogy az idővel-erővel takarékoskodó, túlzásoktól tartózkodó puritán életvitel a legforradalmibb magatartás, mert lehetővé teszi, hogy minden energiát – képességet a nagy célok szolgálatára lehessen fordítani.
Moldova György: Kádár János (2006) 33/15. Úgy kellett dolgoznia, hogy az egyik oldalán Marosán ült, a másikon Nemes
Egy felmérés szerint a felkelés során lezajlott harci cselekmények nyomán mintegy húszmillió forintnyi kár keletkezett. Ha ezt mai értékre kívánjuk átszámítani, legalább ezres, de könnyen lehet, hogy még annál is magasabb szorzót kellene használnunk. A válságot tovább növelte a termelés nagymérvű visszaesése, az úgynevezett „fixfizetéses sztrájkok”, mikor a munkát megtagadók is megkapták a teljes bérüket – számuk százezreket tett ki. Az éhínséget is csak a Szovjetunióból és más szocialista országokból beérkező élelmiszerszállítmányokkal lehetett elkerülni, az energiaellátást hasonlóképpen a tőlük kapott segélyek tartották fenn. A teljes gazdasági összeomlás veszélye fenyegetett, több mint kérdéses volt, hogy az új kormány megtalálja-e a csődből kivezető utat. Az 1956-os esztendő végén Kádár még folyamatos harcra kényszerült a tömegeket irányító munkástanácsokkal, az ellenállást nyíltan vagy titokban folytató értelmiségi csoportokkal. Ebben a küzdelemben nem segítette őt egy megfelelő színvonalú vezetőgárda.
Mint említettem, a huszadik század folyamán sokszor megtizedelték a magyar kommunisták sorait, a mozgalom több alkalommal is a teljes felszámolódás szélére sodródott. Ez történt 1919-ben Horthy fehér terrorja idején, mikor kivégezték vagy emigrációba kényszerítették a Tanácsköztársaság vezérkarát, majd a konszolidáltabbnak tűnő évek-évtizedek alatt is akasztófára küldték az illegális kommunista párt irányítóit: Schönherzet, Sallait, Fürstöt, Rózsa Ferencet és még hosszan lehetne sorolni a neveket. A kommunistákkal való leszámolás folytatódott a frontra küldött büntetőszázadokkal, melyek tagjai „fegyvertelen álltak az aknamezőkön…” A sorozatot végül is a Szálasi-rendszer tetőzte be.
A Szovjetunióba emigrált magyar kommunisták a „szocializmus szülőföldjén” sem találtak sokkal több irgalomra. Százszámra ismerték meg belülről a Ljubjankát, a Monfortot és a többi orosz börtönt, tucatszámra estek a sztálini önkény áldozatául Kun Bélától Landler Jenőn át Vági Istvánig, az első Magyar Szocialista Munkáspárt alapítójáig. Szerencsésnek mondhatta magát, aki megúszta néhány, büntetőtáborban eltöltött évvel.
(Sok Szovjetunióból hazatért egykori emigránssal találkoztam, többségük még most sem mert szót ejteni erről az időszakról. Az egyik felkeresett alanyom már túl járt a századik évén, őt 12 évre csukták be kint – az egyik volt párttársa szerint ebből kilencet megérdemelt, mert mindig is az „osztály-osztály elleni” szektás vonalat, a frontális támadás taktikáját képviselte:
– Itthon is bármilyen munkaterületre ment – a bosszúvágy, a személyes elfogultság, az intrika és a cenzúra járt a nyomában.
Az öregember bár fogadott, valójában egyetlen szót sem volt hajlandó mondani.
– Milyen ember volt Kádár János? – kérdeztem.
– Jó, jó ember volt. Sokat sakkoztunk, ő több partit nyert, mint én.
Látva, hogy ezzel hiába próbálkozom, témát váltottam.
– Rákosit ismerte?
– Igen, ismertem.
– Ő milyen ember volt?
– Rossz. A szegedi csillag börtönben ő volt a könyvtáros, és csak annak adott könyvet, aki gazsulált neki, másnak nem.
Itt megköszöntem a beszélgetést, és eltávoztam.)
A felszabadulás is csak rövid viharszünetet hozott, a hatalom átvétele után Rákosi elindította a koncepciós perek sorozatát, melynek elsősorban kommunista vezetők estek áldozatául. Az 1956. októberi felkelés is tovább ritkította a sorokat, mind az elesettek, mind az emigrálók, mind a Kádár-rendszerrel közösséget nem vállalók, vagy azzal nyíltan szembeszállók révén. A legjellemzőbb példának azt az egyszer már említett tényt hozhatjuk fel, hogy az MSZMP első Ideiglenes Intéző Bizottságának hét tagja közül ötöt Romániába száműztek, egyet pedig letartóztattak, Kádár János magára maradt. A korábbi állami és pártvezetésből is alig néhányan tartottak ki mellette, többségük politikai súlyát és képességeit tekintve a második-harmadik vonalba tartozott.
A kivételek közé sorolható Kádár kormánybeli közvetlen helyettese: Münnich Ferenc. Bár ő volt a szovjet csapatok novemberi bevonulásának egyik legalizálója, senki sem tekintette őt a KGB beszervezett ügynökének.
1956-ban Münnich már túl járt a hetvenedik évén, de edzett katonatisztként bírta a ránehezedő feladatokat. A fegyveres testületek összevont minisztériumát irányította, és minden erejét erre a feladatra összpontosította, nem a delegációkkal, a munkástanácsi küldöttségekkel tárgyalt, inkább a karhatalom szervezésével foglalkozott.
Münnich munkájában nem fogadott el kompromisszumokat, bár kifakadt egyesek „magán lelkiismereti válsága ellen olyan időkben, mikor tenni, vállalni kell”. Több mint hatezren nem írták alá az úgynevezett „tiszti nyilatkozatot”, mely a karhatalomba való belépést és a szovjet hadsereggel folytatandó együttműködés kötelmét tartalmazta, de ezeken sem állt bosszút, gondoskodott róla, hogy képzettségüknek megfelelően helyezkedhessenek el a polgári életben. Ismerte saját képessége határait, gazdasági ügyekben, részkérdésekben sohasem foglalt állást. Nyíltan vállalta, ha valamihez nem értett, Marosánnal ellentétben mindig röviden szólt hozzá a megbeszéléseken – írja róla egy volt munkatársa – a sztálinista önkényt gyűlölte, egyértelműen diktatúraellenes, konszolidációpárti politikusnak bizonyult. Mélyen lenézte az apparátus passzívan viselkedő tagjait.
– Rákosit várják vissza, a jelenlegi pártot csak átmenetinek tekintik – mondta róluk.
Münnich kora ellenére változatlanul kedvelte az ételt és italt, nem vetette meg a nők társaságát sem – ez utóbbi szenvedélye majdnem a tisztsége elvesztésével járt.
1957 nyarán Hruscsov egy krími üdülésre hívta meg az MSZMP Politikai Bizottságának tagjait. Mindegyikük magával vitte a feleségét, csak Münnich érkezett a titkárnőjével, akivel már hosszú ideje gyakorlatilag együtt élt. A helyzet megértéséhez tudni kell, hogy Münnichné már hosszú évek óta súlyos idegbajban szenvedett, megbénult, állandó kórházi kezelésre szorult, kapcsolata a férjével már régen megszakadt. A titkárnő nem tartozott a lángeszek közé, de ez Münnichet nem zavarta.
– Tudjátok, hogy milyen pihentető egy buta nő?! – szokta mondani.
A többi vezető funkcionárius felesége nem nézte jó szemmel Münnich eljárását. Már csak a saját pozíciójuk védelmében is megtettek mindent a kapcsolat felszámolásáért, mozgósították az ügyben a férjüket. Az ügy Kádár fülébe is eljutott, behívatta magához Münnichet – ez már eleve rossz előjelnek számított, mert általában ő szokta felkeresni a beosztottjait, ha valamit meg akart beszélni velük.
A titkára úgy emlékszik vissza, hogy ez volt az egyetlen eset, mikor Kádár János olyan magasra emelte a hangját, hogy még a dupla, párnázott ajtón is áthallatszott. Felszólította Münnichet, hogy ne csorbítsa a Párt tekintélyét, tisztázza a magánéletét. Mivel a felesége gyógyíthatatlan és csak vegetál, váljon el tőle, és vegye el már régen az élettársának számító szeretőjét. Megígérte, hogy segítséget nyújt a magára maradt asszony ellátásához, további gyógykezeléséhez. Ez a megértés nem afféle „kan szolidaritásból” származott, nem abból, hogy Kádár mintegy igazolást keresett a maga esetleges gáláns kalandjára, neki a felesége mindvégig egyetlen társa és bizalmasa maradt.
Kádár másik feltétlen támasza a vezetésen belül Fock Jenő volt. Ő apjával együtt már a háború előtt bekapcsolódott az illegális kommunista mozgalomba, a legendák szerint az idősebb és ifjabb Fock Jenőt egyszerre fogta el a Horthy-rendőrség, és a vallatók kínzásai között egymást biztatták kitartásra. A munkások iránt érzelmileg elkötelezett Kádár szemében az is jó pontnak számított, hogy régi, törzsökös MÁVAG-kolóniabeli családból származott és hosszú ideig fizikai munkásként dolgozott, közelről ismerte társai gondjait.
„A szakszervezetben végzett tevékenysége áttekintést adott neki és meggyőzte arról, hogy a munkásság csak akkor dolgozik, ha jobban fizetik – írja róla Ságvári Ágnes (ez a megállapítás így primitívnek hangzik, de ne felejtsük el, hogy olyan világban tették, melyben az öntudatra való hivatkozással próbálták helyettesíteni a tisztes keresetet) –, gazdaságpolitikai titkár lett, majd a Politikai Bizottság tagja. Rend, biztonság, bátorság volt körülötte, feltűnés, lárma nem… Mindig tele volt ötletekkel, számokkal, akik nála „előszobáztak”, nem aktákat, hanem koncepciókat hoztak.”
Kádár munkatársai közül talán Marosán Györgyöt kellett volna elsőként említeni, valószínűleg a kapcsolatuk kínos befejezése változtatta meg gondolataimban a sorrendet. Valaha együtt ült Rákosi börtönében az első titkárral, tagja lett a Szolnokon megalakult Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak. Megítélésében Kádár úgy gondolta: Marosán munkás múltja, dinamikus egyénisége felkeltheti, erősítheti a tömegek bizalmát a Párt iránt. Az is mellette szólt, hogy magánéletét nem érhette kifogás, mintaszerű házasságban élt, felesége naponta küldte neki az ebédet, mert a börtönkoszton tönkrement a gyomra.
A Kádár János vezette kormányban államminiszteri posztot töltött be, és ő vette át a pártapparátus irányítását. Kádár János távollétében, mintegy annak helyetteseként ő hitelesítette aláírásával a határozatokat. Több-kevesebb joggal tekintette magát a vezetés második emberének, bár képességek tekintetében nem vehette fel a versenyt az első titkárral. Személyesen ismertem „Buci Gyuri”-t, ahogy a közvélemény nevezte őt – pék múltjára való tekintettel –, véleményem szerint egyszerű és tisztességes ember volt. Soha nem láttam hozzá hasonló tömegszónokot. A Kádár-kormány elfogadottságáért küzdve száz és száz alkalommal tartott beszédet: munkások, értelmiségiek, diákok előtt. Fellépései egy időben a leglátványosabb programok közé tartoztak a szórakoztató eseményekben nem túlságosan bővelkedő Budapesten. Ha tudtam, én is meghallgattam őt.
Beszéd közben Marosán ritkán maradt fenn a pulpituson, előrejött, a közönség első sorától alig egy-két méterre állt meg. Arca elvörösödött, kis terpeszbe vágta magát, és harsogó hangon megszólalt:
– Akarják tudni, hogy novemberben ki hívta be Magyarországra az oroszokat – kérdezte kihívóan a hallgatóktól, egy pillanatnyi szünetet tartott, majd megdöngette a mellét: ÉN!
A felkelés emlékétől még mindig felfűtött tömeg, ha felfogja kijelentésének súlyát, talán agyon is verte volna, de Marosán egy pillanatnyi gondolkodási időt sem engedélyezett neki. Egyszerre szidta Rákosit, aki annak idején halálra ítélte őt, és Nagy Imrét, amiért elárulta a szocializmust. Új és új témákat hozott elő olyan stílusfordulatokkal, hogy: „tetűfészek”, „húgyagyú”, „kurvapecér”. Mikor kifogásolták triviális szóhasználatát, azzal vágott vissza, hogy ezeket a szavakat valamelyik Balzac-regényben olvasta, azt is megemlítette, hogy melyikben.
– Vagy maguknak Balzac sem elég művelt? – kérdezte számonkérően.
Sortűzzel fenyegette meg az ellenállókat, a szakmától való eltiltással a renitenskedő újságírókat, de a valóságban sokkal több emberen segített, mint amennyinek ártott. Elfogultság nélkül intézkedett politikai ellenfelei érdekében is, például kiállt a börtönbe vetett színész, Darvas Iván szabadon bocsátásáért is.
Kádár a maga visszafogott stílusával alapvetően különbözött a végletekre hajlamos Marosántól. Ha egy-egy bizottsági ülésen Marosán túl indulatosan beszélt, Kádár figyelmeztetésül a térdére tette a kezét.
„Kádár egyre nehezebben viselte el Marosán hipertrófiás megnyilvánulásait – írja Aczél György. – Olyan kijelentéseket tett, miszerint »ahhoz, hogy Kádár elvtárs ma elismert vezető, nekem sok közöm van! Elismertségében az én munkám is bőven benne van!« Igyekezett magát Kádár mellett főszereplőként beállítani. Kádár mindig rendkívül udvariasan, a konfliktus kerülésének igényével tárgyalt vele, de belülről mosolyogva. Nyíltan sohasem fordult ellene, még négyszemközt sem tett megjegyzést rá, de a mindennapi munkában egyre inkább másokkal dolgozott, igyekezett »domesztikálni« Marosán utasításait.”
Ahogy a helyzet konszolidálódott, kialakult a szabályos ügymenet, a nagyon aktív, anarchiába hajló, mégis egyéni arcélű Marosán egyre nehezebben találta a helyét. A szakítás előbb-utóbb elkerülhetetlennek látszott.
Az említetteken kívül talán még két-három valóban jelentős egyéniséget tudnánk megemlíteni az akkori idők vezető gárdájából. Kádár Jánosnak a meglevő emberanyaggal kellett együtt dolgoznia, új kádereket egyelőre sehol sem találhatott. Az új Ideiglenes Központi Bizottság 21 tagjából tizenöten az MDP régi Központi Vezetőségében is helyet foglaltak, és bár most elfogadták ezt az újabb tisztséget is, nem kívánták túlságosan is elkötelezni magukat Kádár mellett. Egyáltalán nem tartották kizártnak, hogy a Szovjetunió megelégeli Kádár ténykedését, és néhány hónapon belül meneszti majd.
Akik beálltak a sorba és őszinte meggyőződéssel próbálták segíteni Kádár János munkáját, meg sem közelítették Münnich, Fock vagy Marosán színvonalát. Apró Antal azzal az ötlettel állt elő, hogy a kínai példa nyomán a magyar párt- és állami vezetők csak a fél napjukat töltsék az irodájukban, a nap másik felében végezzenek fizikai munkát, hogy ne szakadjanak el a dolgozó néptől. (Nehéz elképzelni, hogy a tüdőtágulással küszködő, szétroncsolódott csuklójú Kádár János vagy a hetvenen felül járó Münnich miképp vált volna be például kubikosnak vagy vasbetonszerelőnek.) Kádár indulatosan hárította el ezt a demagóg felvetést, mondván: az ő munkája a miniszterelnöki feladatok ellátása és a párt irányítása, ha ezt nem végezné el, akkor lenne hűtlen a dolgozó néphez.
– Nem minden politika népi, amely népi jelszavakat hirdet! – tette hozzá.
A hatalom belső eszközeit jól ismerő Ságvári Ágnes más személyeket is megemlít.
Kádár János beszédének megfogalmazásánál gyakran értekezett Szirmai Istvánnal. Az ő kapcsolatuk még az illegális időkből származott, és tovább erősítette az a körülmény, hogy mindketten hosszú éveket töltöttek el Rákosi börtöneiben.
„Kállai Gyula árnyékában az értelmiségi »politikáért«, de inkább a tárgyalásokért és elhallgatásokért volt felelős… Szirmai kapcsolatát az alkotó értelmiségiekkel a tudatos félelemkeltés jellemezte… Amikor Lukács György romániai kényszertartózkodásából kérte visszavételét a pártba, Szirmai vonakodott… Később behívatta Lukácsot, és sugalmazta, majd követelte a filozófustól, hogy kérjen kivándorlóútlevelet. Lukács György, aki személyében valósággal megtestesítette a marxizmust és a kommunista pártot, azt válaszolta neki: »nem vándoroltathatja ki a gondolkodást!«” – írja Ságvári Ágnes.
Szirmai szakmai gondolkodása is formális keretekbe szorult. Még a Rádió elnöke volt, mikor azt a javaslatot tette, hogy az intézmény nagy hírű zenekarában kevesebb fúvóst kellene alkalmazni, mert egy-egy művön belül csak ritkábban szólalnak meg, mint a vonósok, vagy pedig a játékkal töltött idővel arányosan csökkentsék a fizetésüket, mivel nem dolgozzák ki teljesen a munkaidőt. 1956 után Aczél György színrelépéséig ő számított a kulturális élet legfőbb irányítójának. Még a televízióban fellépő hölgyek ruháinak a szabását is ő határozta meg. Döntéséért állítólag néha ellenszolgáltatásokat igényelt, a pletykák szerint a fontos tanácskozásokat is otthagyta, mert valahol egy autóban egy nő várta „pásztor tízpercre”.
Ságvári Ágnes másik története Nemes Dezsőről szól, aki másfél évtizeden át számított meghatározó szereplőnek a párt Politikai Bizottságában. Lojalitása és elvhűsége vitán felül állt. 1956 októberében a Köztársaság téri Pártház védőihez csatlakozott, és kitartott a helyén, de életidegensége, a mindennapokban való tájékozatlansága folyamatosan kiütközött.
Nemes Dezső egyszer a feleségével együtt lement úszni a Lukács fürdőbe, és az asszony némi aprópénzt kért tőle, hogy borravalót adhasson a kabinosnak. Nemesnek fogalma sem volt arról, hogy milyen is az aprópénz, a felesége mutatta meg a pénztárcájában: látod, ez itt az apró, ez a papír pedig a nagy pénz.
Kádár János később megjegyezte:
– Sajnos úgy kell dolgoznom, hogy az egyik oldalamon Marosán György ül, a másikon Nemes Dezső.
Kiélezett helyzetekben Kádár János nem számíthatott valódi segítségre munkatársai részéről, neki magának kellett megkeresni a megoldást, vagy legalábbis meghozni a döntést. 1956 végén is neki kellett szembenézni azzal a gonddal, hogy a nyugati bankoktól felvett hitelek soros törlesztése lehetetlennek látszik.
Fekete János, a bankár akkoriban a Magyar Nemzeti Bank úgynevezett „kis deviza főnöke” volt. 1956. november 23-án jött haza külföldi útjáról, jelentkezett főnökénél, Antos István pénzügyminiszternél. Antos közölte, hogy másnap magával viszi a kormányülésre:
– Addig is gondolkozzál, próbáld kitalálni, hogy lehetne megoldani az aktuális törlesztések problémáját.
Elbeszélése szerint Fekete el is kísérte Antost, mint külső ember a tárgyalóterem előszobájában ült le, de hamarosan szólították.
Kádár János komoran nézett rá.
– Az elvtársak azt javasolják, hogy kérjünk moratóriumot az esedékes törlesztésekre. Azt a példát hozták fel, hogy Szovjetunió sem fizette vissza a cári adósságokat – így mi sem vagyunk kötelesek helytállni Rákosiért. Szerintük elégséges magyarázat, hogy az országban még alig fejeződtek be az utcai harcok, akadozik a termelés. Ha nem fizetünk, egy kis levegőhöz juthatunk. Maga tapasztalt és a világban járatos ember, egyetért velük?
– Nem. Ha százmilliárd dollárról volna szó, akkor nem lehetne mást tenni, de a mi tartozásunk legfeljebb egy-két milliárd, ennyiért nem érdemes „bedobni a törülközőt”, tönkretenni a jó hírünket Európa előtt. A nyugati kereskedelmi bankoknak módjában áll azonnal visszavágni, nem csak új kölcsönöket nem kapunk, hanem lefoglalják a mi követeléseinket, és leáll az importunk is.
– Mit csináljunk?
– Írjanak egy levelet az érintett nyugati bankoknak, melyben rövid haladékkal vállaljuk a további kamattörlesztéseket, ettől le fognak csendesedni. Ha úgy gondolják, én magamra vállalom, hogy tárgyalok velük, de csak akkor, ha senki nem szól bele a dolgomba.
– Ezt meg kell beszélnünk! – mondták, és kiküldtek a teremből. A háttérben hosszú vita kezdődött, Kádár nyilvánvalóan tájékozódni kívánt, mielőtt döntene. December 8-án újra behívattak. Kádár azt mondta, hogy Antos és Kossa a kormányból engem támogattak, és neki magának is szimpatikusabb, ha nem kérünk átütemezést. Menjen és próbálja meg!
Engedélyezték, hogy a feleségemet és a kislányomat átvihessem Prágába, ahol nagyobb biztonságban tudtam őket, mint a még mindig forrongó Budapesten.
– Arra nem vállalkozhattam – folytatja Fekete János –, hogy sorra járjam az ügyeinkben érdekelt száz és száz bankot, úgy döntöttem, elutazom Baselbe, ahol a Nemzetközi Fizetések Bankja működött. Ismertem az elnököt, Maurice Fréret, a Belga Nemzeti Bank kormányzóját, kihallgatást kértem tőle. Bent éppen a szokásos havi konferencia folyt, melyen az összes fontos nemzeti bank vezetője részt vett mint tag. Frére kijött, rám nézett:
– Megszöktél hazulról?
– Nem.
– Azt akarod bejelenteni, hogy nem fizettek?
– Nem.
– Akkor miért jöttél?
– Csak azt akarom kérni, hogy hagyjátok levegőhöz jutni Magyarországot.
– Várj itt rám.
Visszatért a tárgyalóterembe tájékozódni a többiek véleményéről, majd újra megjelent és behívott. Frére kijelentette, hogy ha az igazgatóság teljesíti a magyar kérést, akkor ők lesznek felelősek a tagság előtt.
– Milyen biztosítékot tudsz adni? Esetleg a Szovjetunió áll mögöttetek?
– Nem, semmi hasonlót sem állíthatunk.
– Akkor mi a garancia?
– Ma parole, az én becsületszavam.
Nem tudok róla, hogy egy pénzügyi kérelmet valaha is hasonló alapon terjesztettek volna bankok elé. Az asztal mellett ülők összenéztek, végül Wilhelm Vocke, a Bundesbank elnöke szólalt meg:
– Nekem elég a Fekete becsületszava, nem kell lefoglalni a magyar követeléseket.
Ott helyben kibocsátottak egy körlevelet, amelyben minden érintett bankot felszólítottak, hogy ne foglaljanak, ne pereljenek, a Magyar Nemzeti Bank fizetni fog. Ennek alapján folytatódhatott a felénk irányuló nyugati export.
Fekete hazatért, és jelentette Antos és Kossa minisztereknek, hogy teljesítette a vállalását. Megdicsérték és Kádár is behívatta:
– Most ezzel elintézte, amit vállalt?
– Igen.
– Köszönöm, nem fogom elfelejteni magának.
Ezután Kádár és Fekete találkozásai gyakorivá váltak.
Később egy alkalommal Fekete kifejtette abbeli véleményét, hogy az olyan ország, amelyből a polgárok nem tudnak kiutazni, börtönnek számít, mindenképpen szélesíteni kell a turistautak körét és a velük kapcsolatos lehetőségeket. Azt javasolta, hogy aki megkapja az útlevelet, az egyúttal részesüljön egy hetvendolláros banki ígérvényben is – ez az összeg úgy alakulhatott ki, hogy az átlagosan kéthetes kinttartózkodás minden napjára öt dollár költőpénzt számítottak.
Az ügy kormányülés elé került, Benkei, a belügyminiszter ellene szavazott, véleménye szerint a kiutazás liberalizálása csak tovább növelné a disszidálások számát. Fekete ragaszkodott az ötletéhez, és Kádár Jánoshoz fordult, biztosította, hogy a könnyítés ellenére sem maradnak kinn többen, Kádár hozzájárult. Az eredmény az elgondolást igazolta, kevesebben léptek le.
Mint említettem, a huszadik század folyamán sokszor megtizedelték a magyar kommunisták sorait, a mozgalom több alkalommal is a teljes felszámolódás szélére sodródott. Ez történt 1919-ben Horthy fehér terrorja idején, mikor kivégezték vagy emigrációba kényszerítették a Tanácsköztársaság vezérkarát, majd a konszolidáltabbnak tűnő évek-évtizedek alatt is akasztófára küldték az illegális kommunista párt irányítóit: Schönherzet, Sallait, Fürstöt, Rózsa Ferencet és még hosszan lehetne sorolni a neveket. A kommunistákkal való leszámolás folytatódott a frontra küldött büntetőszázadokkal, melyek tagjai „fegyvertelen álltak az aknamezőkön…” A sorozatot végül is a Szálasi-rendszer tetőzte be.
A Szovjetunióba emigrált magyar kommunisták a „szocializmus szülőföldjén” sem találtak sokkal több irgalomra. Százszámra ismerték meg belülről a Ljubjankát, a Monfortot és a többi orosz börtönt, tucatszámra estek a sztálini önkény áldozatául Kun Bélától Landler Jenőn át Vági Istvánig, az első Magyar Szocialista Munkáspárt alapítójáig. Szerencsésnek mondhatta magát, aki megúszta néhány, büntetőtáborban eltöltött évvel.
(Sok Szovjetunióból hazatért egykori emigránssal találkoztam, többségük még most sem mert szót ejteni erről az időszakról. Az egyik felkeresett alanyom már túl járt a századik évén, őt 12 évre csukták be kint – az egyik volt párttársa szerint ebből kilencet megérdemelt, mert mindig is az „osztály-osztály elleni” szektás vonalat, a frontális támadás taktikáját képviselte:
– Itthon is bármilyen munkaterületre ment – a bosszúvágy, a személyes elfogultság, az intrika és a cenzúra járt a nyomában.
Az öregember bár fogadott, valójában egyetlen szót sem volt hajlandó mondani.
– Milyen ember volt Kádár János? – kérdeztem.
– Jó, jó ember volt. Sokat sakkoztunk, ő több partit nyert, mint én.
Látva, hogy ezzel hiába próbálkozom, témát váltottam.
– Rákosit ismerte?
– Igen, ismertem.
– Ő milyen ember volt?
– Rossz. A szegedi csillag börtönben ő volt a könyvtáros, és csak annak adott könyvet, aki gazsulált neki, másnak nem.
Itt megköszöntem a beszélgetést, és eltávoztam.)
A felszabadulás is csak rövid viharszünetet hozott, a hatalom átvétele után Rákosi elindította a koncepciós perek sorozatát, melynek elsősorban kommunista vezetők estek áldozatául. Az 1956. októberi felkelés is tovább ritkította a sorokat, mind az elesettek, mind az emigrálók, mind a Kádár-rendszerrel közösséget nem vállalók, vagy azzal nyíltan szembeszállók révén. A legjellemzőbb példának azt az egyszer már említett tényt hozhatjuk fel, hogy az MSZMP első Ideiglenes Intéző Bizottságának hét tagja közül ötöt Romániába száműztek, egyet pedig letartóztattak, Kádár János magára maradt. A korábbi állami és pártvezetésből is alig néhányan tartottak ki mellette, többségük politikai súlyát és képességeit tekintve a második-harmadik vonalba tartozott.
A kivételek közé sorolható Kádár kormánybeli közvetlen helyettese: Münnich Ferenc. Bár ő volt a szovjet csapatok novemberi bevonulásának egyik legalizálója, senki sem tekintette őt a KGB beszervezett ügynökének.
1956-ban Münnich már túl járt a hetvenedik évén, de edzett katonatisztként bírta a ránehezedő feladatokat. A fegyveres testületek összevont minisztériumát irányította, és minden erejét erre a feladatra összpontosította, nem a delegációkkal, a munkástanácsi küldöttségekkel tárgyalt, inkább a karhatalom szervezésével foglalkozott.
Münnich munkájában nem fogadott el kompromisszumokat, bár kifakadt egyesek „magán lelkiismereti válsága ellen olyan időkben, mikor tenni, vállalni kell”. Több mint hatezren nem írták alá az úgynevezett „tiszti nyilatkozatot”, mely a karhatalomba való belépést és a szovjet hadsereggel folytatandó együttműködés kötelmét tartalmazta, de ezeken sem állt bosszút, gondoskodott róla, hogy képzettségüknek megfelelően helyezkedhessenek el a polgári életben. Ismerte saját képessége határait, gazdasági ügyekben, részkérdésekben sohasem foglalt állást. Nyíltan vállalta, ha valamihez nem értett, Marosánnal ellentétben mindig röviden szólt hozzá a megbeszéléseken – írja róla egy volt munkatársa – a sztálinista önkényt gyűlölte, egyértelműen diktatúraellenes, konszolidációpárti politikusnak bizonyult. Mélyen lenézte az apparátus passzívan viselkedő tagjait.
– Rákosit várják vissza, a jelenlegi pártot csak átmenetinek tekintik – mondta róluk.
Münnich kora ellenére változatlanul kedvelte az ételt és italt, nem vetette meg a nők társaságát sem – ez utóbbi szenvedélye majdnem a tisztsége elvesztésével járt.
1957 nyarán Hruscsov egy krími üdülésre hívta meg az MSZMP Politikai Bizottságának tagjait. Mindegyikük magával vitte a feleségét, csak Münnich érkezett a titkárnőjével, akivel már hosszú ideje gyakorlatilag együtt élt. A helyzet megértéséhez tudni kell, hogy Münnichné már hosszú évek óta súlyos idegbajban szenvedett, megbénult, állandó kórházi kezelésre szorult, kapcsolata a férjével már régen megszakadt. A titkárnő nem tartozott a lángeszek közé, de ez Münnichet nem zavarta.
– Tudjátok, hogy milyen pihentető egy buta nő?! – szokta mondani.
A többi vezető funkcionárius felesége nem nézte jó szemmel Münnich eljárását. Már csak a saját pozíciójuk védelmében is megtettek mindent a kapcsolat felszámolásáért, mozgósították az ügyben a férjüket. Az ügy Kádár fülébe is eljutott, behívatta magához Münnichet – ez már eleve rossz előjelnek számított, mert általában ő szokta felkeresni a beosztottjait, ha valamit meg akart beszélni velük.
A titkára úgy emlékszik vissza, hogy ez volt az egyetlen eset, mikor Kádár János olyan magasra emelte a hangját, hogy még a dupla, párnázott ajtón is áthallatszott. Felszólította Münnichet, hogy ne csorbítsa a Párt tekintélyét, tisztázza a magánéletét. Mivel a felesége gyógyíthatatlan és csak vegetál, váljon el tőle, és vegye el már régen az élettársának számító szeretőjét. Megígérte, hogy segítséget nyújt a magára maradt asszony ellátásához, további gyógykezeléséhez. Ez a megértés nem afféle „kan szolidaritásból” származott, nem abból, hogy Kádár mintegy igazolást keresett a maga esetleges gáláns kalandjára, neki a felesége mindvégig egyetlen társa és bizalmasa maradt.
Kádár másik feltétlen támasza a vezetésen belül Fock Jenő volt. Ő apjával együtt már a háború előtt bekapcsolódott az illegális kommunista mozgalomba, a legendák szerint az idősebb és ifjabb Fock Jenőt egyszerre fogta el a Horthy-rendőrség, és a vallatók kínzásai között egymást biztatták kitartásra. A munkások iránt érzelmileg elkötelezett Kádár szemében az is jó pontnak számított, hogy régi, törzsökös MÁVAG-kolóniabeli családból származott és hosszú ideig fizikai munkásként dolgozott, közelről ismerte társai gondjait.
„A szakszervezetben végzett tevékenysége áttekintést adott neki és meggyőzte arról, hogy a munkásság csak akkor dolgozik, ha jobban fizetik – írja róla Ságvári Ágnes (ez a megállapítás így primitívnek hangzik, de ne felejtsük el, hogy olyan világban tették, melyben az öntudatra való hivatkozással próbálták helyettesíteni a tisztes keresetet) –, gazdaságpolitikai titkár lett, majd a Politikai Bizottság tagja. Rend, biztonság, bátorság volt körülötte, feltűnés, lárma nem… Mindig tele volt ötletekkel, számokkal, akik nála „előszobáztak”, nem aktákat, hanem koncepciókat hoztak.”
Kádár munkatársai közül talán Marosán Györgyöt kellett volna elsőként említeni, valószínűleg a kapcsolatuk kínos befejezése változtatta meg gondolataimban a sorrendet. Valaha együtt ült Rákosi börtönében az első titkárral, tagja lett a Szolnokon megalakult Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak. Megítélésében Kádár úgy gondolta: Marosán munkás múltja, dinamikus egyénisége felkeltheti, erősítheti a tömegek bizalmát a Párt iránt. Az is mellette szólt, hogy magánéletét nem érhette kifogás, mintaszerű házasságban élt, felesége naponta küldte neki az ebédet, mert a börtönkoszton tönkrement a gyomra.
A Kádár János vezette kormányban államminiszteri posztot töltött be, és ő vette át a pártapparátus irányítását. Kádár János távollétében, mintegy annak helyetteseként ő hitelesítette aláírásával a határozatokat. Több-kevesebb joggal tekintette magát a vezetés második emberének, bár képességek tekintetében nem vehette fel a versenyt az első titkárral. Személyesen ismertem „Buci Gyuri”-t, ahogy a közvélemény nevezte őt – pék múltjára való tekintettel –, véleményem szerint egyszerű és tisztességes ember volt. Soha nem láttam hozzá hasonló tömegszónokot. A Kádár-kormány elfogadottságáért küzdve száz és száz alkalommal tartott beszédet: munkások, értelmiségiek, diákok előtt. Fellépései egy időben a leglátványosabb programok közé tartoztak a szórakoztató eseményekben nem túlságosan bővelkedő Budapesten. Ha tudtam, én is meghallgattam őt.
Beszéd közben Marosán ritkán maradt fenn a pulpituson, előrejött, a közönség első sorától alig egy-két méterre állt meg. Arca elvörösödött, kis terpeszbe vágta magát, és harsogó hangon megszólalt:
– Akarják tudni, hogy novemberben ki hívta be Magyarországra az oroszokat – kérdezte kihívóan a hallgatóktól, egy pillanatnyi szünetet tartott, majd megdöngette a mellét: ÉN!
A felkelés emlékétől még mindig felfűtött tömeg, ha felfogja kijelentésének súlyát, talán agyon is verte volna, de Marosán egy pillanatnyi gondolkodási időt sem engedélyezett neki. Egyszerre szidta Rákosit, aki annak idején halálra ítélte őt, és Nagy Imrét, amiért elárulta a szocializmust. Új és új témákat hozott elő olyan stílusfordulatokkal, hogy: „tetűfészek”, „húgyagyú”, „kurvapecér”. Mikor kifogásolták triviális szóhasználatát, azzal vágott vissza, hogy ezeket a szavakat valamelyik Balzac-regényben olvasta, azt is megemlítette, hogy melyikben.
– Vagy maguknak Balzac sem elég művelt? – kérdezte számonkérően.
Sortűzzel fenyegette meg az ellenállókat, a szakmától való eltiltással a renitenskedő újságírókat, de a valóságban sokkal több emberen segített, mint amennyinek ártott. Elfogultság nélkül intézkedett politikai ellenfelei érdekében is, például kiállt a börtönbe vetett színész, Darvas Iván szabadon bocsátásáért is.
Kádár a maga visszafogott stílusával alapvetően különbözött a végletekre hajlamos Marosántól. Ha egy-egy bizottsági ülésen Marosán túl indulatosan beszélt, Kádár figyelmeztetésül a térdére tette a kezét.
„Kádár egyre nehezebben viselte el Marosán hipertrófiás megnyilvánulásait – írja Aczél György. – Olyan kijelentéseket tett, miszerint »ahhoz, hogy Kádár elvtárs ma elismert vezető, nekem sok közöm van! Elismertségében az én munkám is bőven benne van!« Igyekezett magát Kádár mellett főszereplőként beállítani. Kádár mindig rendkívül udvariasan, a konfliktus kerülésének igényével tárgyalt vele, de belülről mosolyogva. Nyíltan sohasem fordult ellene, még négyszemközt sem tett megjegyzést rá, de a mindennapi munkában egyre inkább másokkal dolgozott, igyekezett »domesztikálni« Marosán utasításait.”
Ahogy a helyzet konszolidálódott, kialakult a szabályos ügymenet, a nagyon aktív, anarchiába hajló, mégis egyéni arcélű Marosán egyre nehezebben találta a helyét. A szakítás előbb-utóbb elkerülhetetlennek látszott.
Az említetteken kívül talán még két-három valóban jelentős egyéniséget tudnánk megemlíteni az akkori idők vezető gárdájából. Kádár Jánosnak a meglevő emberanyaggal kellett együtt dolgoznia, új kádereket egyelőre sehol sem találhatott. Az új Ideiglenes Központi Bizottság 21 tagjából tizenöten az MDP régi Központi Vezetőségében is helyet foglaltak, és bár most elfogadták ezt az újabb tisztséget is, nem kívánták túlságosan is elkötelezni magukat Kádár mellett. Egyáltalán nem tartották kizártnak, hogy a Szovjetunió megelégeli Kádár ténykedését, és néhány hónapon belül meneszti majd.
Akik beálltak a sorba és őszinte meggyőződéssel próbálták segíteni Kádár János munkáját, meg sem közelítették Münnich, Fock vagy Marosán színvonalát. Apró Antal azzal az ötlettel állt elő, hogy a kínai példa nyomán a magyar párt- és állami vezetők csak a fél napjukat töltsék az irodájukban, a nap másik felében végezzenek fizikai munkát, hogy ne szakadjanak el a dolgozó néptől. (Nehéz elképzelni, hogy a tüdőtágulással küszködő, szétroncsolódott csuklójú Kádár János vagy a hetvenen felül járó Münnich miképp vált volna be például kubikosnak vagy vasbetonszerelőnek.) Kádár indulatosan hárította el ezt a demagóg felvetést, mondván: az ő munkája a miniszterelnöki feladatok ellátása és a párt irányítása, ha ezt nem végezné el, akkor lenne hűtlen a dolgozó néphez.
– Nem minden politika népi, amely népi jelszavakat hirdet! – tette hozzá.
A hatalom belső eszközeit jól ismerő Ságvári Ágnes más személyeket is megemlít.
Kádár János beszédének megfogalmazásánál gyakran értekezett Szirmai Istvánnal. Az ő kapcsolatuk még az illegális időkből származott, és tovább erősítette az a körülmény, hogy mindketten hosszú éveket töltöttek el Rákosi börtöneiben.
„Kállai Gyula árnyékában az értelmiségi »politikáért«, de inkább a tárgyalásokért és elhallgatásokért volt felelős… Szirmai kapcsolatát az alkotó értelmiségiekkel a tudatos félelemkeltés jellemezte… Amikor Lukács György romániai kényszertartózkodásából kérte visszavételét a pártba, Szirmai vonakodott… Később behívatta Lukácsot, és sugalmazta, majd követelte a filozófustól, hogy kérjen kivándorlóútlevelet. Lukács György, aki személyében valósággal megtestesítette a marxizmust és a kommunista pártot, azt válaszolta neki: »nem vándoroltathatja ki a gondolkodást!«” – írja Ságvári Ágnes.
Szirmai szakmai gondolkodása is formális keretekbe szorult. Még a Rádió elnöke volt, mikor azt a javaslatot tette, hogy az intézmény nagy hírű zenekarában kevesebb fúvóst kellene alkalmazni, mert egy-egy művön belül csak ritkábban szólalnak meg, mint a vonósok, vagy pedig a játékkal töltött idővel arányosan csökkentsék a fizetésüket, mivel nem dolgozzák ki teljesen a munkaidőt. 1956 után Aczél György színrelépéséig ő számított a kulturális élet legfőbb irányítójának. Még a televízióban fellépő hölgyek ruháinak a szabását is ő határozta meg. Döntéséért állítólag néha ellenszolgáltatásokat igényelt, a pletykák szerint a fontos tanácskozásokat is otthagyta, mert valahol egy autóban egy nő várta „pásztor tízpercre”.
Ságvári Ágnes másik története Nemes Dezsőről szól, aki másfél évtizeden át számított meghatározó szereplőnek a párt Politikai Bizottságában. Lojalitása és elvhűsége vitán felül állt. 1956 októberében a Köztársaság téri Pártház védőihez csatlakozott, és kitartott a helyén, de életidegensége, a mindennapokban való tájékozatlansága folyamatosan kiütközött.
Nemes Dezső egyszer a feleségével együtt lement úszni a Lukács fürdőbe, és az asszony némi aprópénzt kért tőle, hogy borravalót adhasson a kabinosnak. Nemesnek fogalma sem volt arról, hogy milyen is az aprópénz, a felesége mutatta meg a pénztárcájában: látod, ez itt az apró, ez a papír pedig a nagy pénz.
Kádár János később megjegyezte:
– Sajnos úgy kell dolgoznom, hogy az egyik oldalamon Marosán György ül, a másikon Nemes Dezső.
Kiélezett helyzetekben Kádár János nem számíthatott valódi segítségre munkatársai részéről, neki magának kellett megkeresni a megoldást, vagy legalábbis meghozni a döntést. 1956 végén is neki kellett szembenézni azzal a gonddal, hogy a nyugati bankoktól felvett hitelek soros törlesztése lehetetlennek látszik.
Fekete János, a bankár akkoriban a Magyar Nemzeti Bank úgynevezett „kis deviza főnöke” volt. 1956. november 23-án jött haza külföldi útjáról, jelentkezett főnökénél, Antos István pénzügyminiszternél. Antos közölte, hogy másnap magával viszi a kormányülésre:
– Addig is gondolkozzál, próbáld kitalálni, hogy lehetne megoldani az aktuális törlesztések problémáját.
Elbeszélése szerint Fekete el is kísérte Antost, mint külső ember a tárgyalóterem előszobájában ült le, de hamarosan szólították.
Kádár János komoran nézett rá.
– Az elvtársak azt javasolják, hogy kérjünk moratóriumot az esedékes törlesztésekre. Azt a példát hozták fel, hogy Szovjetunió sem fizette vissza a cári adósságokat – így mi sem vagyunk kötelesek helytállni Rákosiért. Szerintük elégséges magyarázat, hogy az országban még alig fejeződtek be az utcai harcok, akadozik a termelés. Ha nem fizetünk, egy kis levegőhöz juthatunk. Maga tapasztalt és a világban járatos ember, egyetért velük?
– Nem. Ha százmilliárd dollárról volna szó, akkor nem lehetne mást tenni, de a mi tartozásunk legfeljebb egy-két milliárd, ennyiért nem érdemes „bedobni a törülközőt”, tönkretenni a jó hírünket Európa előtt. A nyugati kereskedelmi bankoknak módjában áll azonnal visszavágni, nem csak új kölcsönöket nem kapunk, hanem lefoglalják a mi követeléseinket, és leáll az importunk is.
– Mit csináljunk?
– Írjanak egy levelet az érintett nyugati bankoknak, melyben rövid haladékkal vállaljuk a további kamattörlesztéseket, ettől le fognak csendesedni. Ha úgy gondolják, én magamra vállalom, hogy tárgyalok velük, de csak akkor, ha senki nem szól bele a dolgomba.
– Ezt meg kell beszélnünk! – mondták, és kiküldtek a teremből. A háttérben hosszú vita kezdődött, Kádár nyilvánvalóan tájékozódni kívánt, mielőtt döntene. December 8-án újra behívattak. Kádár azt mondta, hogy Antos és Kossa a kormányból engem támogattak, és neki magának is szimpatikusabb, ha nem kérünk átütemezést. Menjen és próbálja meg!
Engedélyezték, hogy a feleségemet és a kislányomat átvihessem Prágába, ahol nagyobb biztonságban tudtam őket, mint a még mindig forrongó Budapesten.
– Arra nem vállalkozhattam – folytatja Fekete János –, hogy sorra járjam az ügyeinkben érdekelt száz és száz bankot, úgy döntöttem, elutazom Baselbe, ahol a Nemzetközi Fizetések Bankja működött. Ismertem az elnököt, Maurice Fréret, a Belga Nemzeti Bank kormányzóját, kihallgatást kértem tőle. Bent éppen a szokásos havi konferencia folyt, melyen az összes fontos nemzeti bank vezetője részt vett mint tag. Frére kijött, rám nézett:
– Megszöktél hazulról?
– Nem.
– Azt akarod bejelenteni, hogy nem fizettek?
– Nem.
– Akkor miért jöttél?
– Csak azt akarom kérni, hogy hagyjátok levegőhöz jutni Magyarországot.
– Várj itt rám.
Visszatért a tárgyalóterembe tájékozódni a többiek véleményéről, majd újra megjelent és behívott. Frére kijelentette, hogy ha az igazgatóság teljesíti a magyar kérést, akkor ők lesznek felelősek a tagság előtt.
– Milyen biztosítékot tudsz adni? Esetleg a Szovjetunió áll mögöttetek?
– Nem, semmi hasonlót sem állíthatunk.
– Akkor mi a garancia?
– Ma parole, az én becsületszavam.
Nem tudok róla, hogy egy pénzügyi kérelmet valaha is hasonló alapon terjesztettek volna bankok elé. Az asztal mellett ülők összenéztek, végül Wilhelm Vocke, a Bundesbank elnöke szólalt meg:
– Nekem elég a Fekete becsületszava, nem kell lefoglalni a magyar követeléseket.
Ott helyben kibocsátottak egy körlevelet, amelyben minden érintett bankot felszólítottak, hogy ne foglaljanak, ne pereljenek, a Magyar Nemzeti Bank fizetni fog. Ennek alapján folytatódhatott a felénk irányuló nyugati export.
Fekete hazatért, és jelentette Antos és Kossa minisztereknek, hogy teljesítette a vállalását. Megdicsérték és Kádár is behívatta:
– Most ezzel elintézte, amit vállalt?
– Igen.
– Köszönöm, nem fogom elfelejteni magának.
Ezután Kádár és Fekete találkozásai gyakorivá váltak.
Később egy alkalommal Fekete kifejtette abbeli véleményét, hogy az olyan ország, amelyből a polgárok nem tudnak kiutazni, börtönnek számít, mindenképpen szélesíteni kell a turistautak körét és a velük kapcsolatos lehetőségeket. Azt javasolta, hogy aki megkapja az útlevelet, az egyúttal részesüljön egy hetvendolláros banki ígérvényben is – ez az összeg úgy alakulhatott ki, hogy az átlagosan kéthetes kinttartózkodás minden napjára öt dollár költőpénzt számítottak.
Az ügy kormányülés elé került, Benkei, a belügyminiszter ellene szavazott, véleménye szerint a kiutazás liberalizálása csak tovább növelné a disszidálások számát. Fekete ragaszkodott az ötletéhez, és Kádár Jánoshoz fordult, biztosította, hogy a könnyítés ellenére sem maradnak kinn többen, Kádár hozzájárult. Az eredmény az elgondolást igazolta, kevesebben léptek le.
Moldova György: Kádár János (2006) 33/14. Nagy Imre kivégzését nem Magyarországon döntötték el
Néhány évvel ezelőtt egy életrajzi könyvet írtam Kardos Györgyről, a Magvető Kiadó néhai igazgatójáról. Kardos a barátom volt, legfőbb támaszom az írói pályámon, érthető, hogy minél megtisztelőbb képet kívántam rajzolni róla.
Kardos kiadói működését megelőzően az Államvédelmi Hatóságnál szolgált magas rangú tisztként. Sorsa különös párhuzamot mutat Kádár Jánoséval, egyszerre volt alanya és tárgya a hatalom által elkövetett bűnöknek. A felszabadulás után ő szervezte meg az új magyar határőrséget, fontos szerepet játszott kémek és hazai diverzánsok leleplezésében és elfogásában, és még tovább sorolhatnánk tevékenységének egyéb állomásait. 1950-ben mégis elbocsátották a Hatóságtól, majd koholt vádakkal elítélték, és hosszú éveket töltött börtönben. 1956-ban ennek ellenére újra felhúzta magára a kékparolis egyenruhát, és fegyverrel szállt szembe a felkelőkkel.
Tudtam az említett testületeknél lezajlott kegyetlenkedésekről, beszélgetéseink során soha nem kérdeztem rá, de hittem benne, hogy Kardos ezekben nem vett részt. Nem ütött meg letartóztatott, védtelen embereket akkor sem, ha az illetők csakugyan bűnösök, esetleg gyilkosok voltak. Állításom alátámasztására több bizonyítékot is összegyűjtöttem: hozzáértőkkel folytatott párbeszédek tanúságait, könyvekből, megemlékezésekből vett részleteket, már el is oszlottak kétségeim, mikor Kardos egyik közvetlen beosztottjával találkoztam. Azt mondta: bizony előfordult, hogy Kardos kiélezett helyzetekben valóban ütött.
– Nincs olyan operatív tisztje a világnak, sem Keleten, sem Nyugaton, aki ha szükséges, ne ütne.
– Kardos is?
– Ő is.
Nehezen tudtam megemészteni, hogy az a kéz, amellyel huszonöt éven keresztül oly sokszor paroláztam barátilag, emberek arcán csattant, de fel sem merült bennem a gondolat, hogy elhallgassam ezt a tényt, úgy éreztem, a könyv egész hitelessége meginogna, ha megtenném.
Elítéltem a durvaságát, de be kell vallanom, akkor is, ha rossz fényt vet rám, továbbra is tisztelem és szeretem Kardos emlékét. Úgy gondolom, hogy egy ember életét felmérve mind a két serpenyőbe kerülnek súlyok, és csak ezek összevetése alapján kaphatunk hiteles eredményt.
Most az 1956. november 4-e után hatalomra került Kádár Jánosról írva ugyanez a szorongó érzés fog el. Bármilyen jól is esne makulátlannak feltüntetni akkori működésének első éveit, ez a történelem meghamisítása volna. Kádár elvállalta az „első ember” szerepét egy hosszú időre szovjet katonai övezetté változott országban, tehát felelősség terheli őt az itt és ekkor történtekért.
Huszár Tibor idéz egy hivatalosnak tekinthető számvetést, e szerint 1958. október 1-jéig az első fokú bíróságok 16 798 személyt vontak felelősségre népköztársaság elleni, tehát ellenforradalmi cselekmények miatt. A jogerős ítéletekre vonatkozóan csak 1958. július 1-jéig vannak összesített statisztikai adatok, 63,95%-a egyévi börtönbüntetést jelentett, 26,2% 1-5 évig terjedőt, 5,88% 5 és 10 év közöttit, 3,5% a 10 évet meghaladók aránya, és 0,6 az életfogytig szólóké. 1958 októberéig a bíróságok 236 személyt ítéltek halálra, ellenforradalmi cselekmény elkövetéséért 206-ot, köztörvényes bűntett miatt 30-at, ez a szám kegyelmi kérvények és más törvényességi eljárás nyomán 229-re csökkent. Napjainkban egymásnak ellentmondó 230-tól 260 főig terjedő adatok keringenek a köztudatban.
Ez sok, rettenetesen sok, de akármilyen nehéz is, tudomásul kell vennünk, hogy Európának azon a felén, amelyhez Magyarország tartozik – és úgy lehet az egész kontinensen –, a Hatalom sohasem takarékoskodott a halálos ítéletekkel, ha le akart számolni ellenfeleivel.
Csak a XX. század magyar történelméből is számos példát idézhetnénk. „A Tanácsköztársaság bukását követő első három hónapban – írja Gyurkó László – a rendelkezésre álló adatok szerint 5 ezer embert öltek meg, több mint 70 ezret zártak börtönbe, internáló táborba.” Rákosi uralma alatt is megteltek a börtönök, nyújtott műszakban dolgoztak a hóhérok. Bármilyen cinikusan hangzik is, de a század minden fasiszta vagy kommunista megtorlása közül a Kádár János által végrehajtott hatalomátvétel járt a legkevesebb áldozattal. Az NDK megtorlásul 20 ezer kivégzést tartott volna indokoltnak.
Ez akkor is igaz, ha ide soroljuk a későbbi, de a felkeléssel kapcsolatos pereket is. 1956 októberének forgatagában, mely magába rejtette a Horthy-rendszer restaurációjának ígéretét is, sorra a felszínre kerültek a felelősségre vonást a mélybe való lemerüléssel elkerülő egykori terroristák, háborús bűnösök, akik addig téesztagokként vagy segédmunkásként élték az életüket. Annak idején Rákosi Mátyás Államvédelmi Hatósága kevesebbet törődött az egykori osztályellenség erőszakszervezete nyomainak felkutatásával, mint „a pártba befurakodott kémek és árulók”, Rajk és Kádár leleplezésével.
Kádár lerótta a magyar igazságszolgáltatásnak ezt a történelmi adósságát. A bűnüldöző szervek elővették a korábban már eredménytelenül lezárt ügyeket. Százával kerültek elő prominens fasiszta figurák: az újvidéki vérengzés résztvevői, különítményesek, a zuglói „Hűség Háza” nyilas pártszolgálatosai – köztük olyanok, mint Klöszl Vilmos, aki 1944 telén annyi embert ölt meg egy pincében, hogy kiomlott vérüktől eldugult a lefolyó.
Napjaink objektív pózt magukra öltő polgári történészei egyik-másik nevet a mártírok márványtáblájába vésték, mint például a fehérterror hóhérjáét, Francia Kiss Mihályét.
Formailag maga Kádár János személyesen nem tehető felelőssé az ítéletekért, nem sértette meg az akkor hatályban levő jogi rendelkezéseket. Nem avatkozott bele az eljárások törvényes menetébe: a vizsgálatot a rendőrség folytatta le, a vádiratot az ügyészség készítette el, a büntetéseket a bíróság szabta ki, a halálraítéltek kegyelmi kérvényeit a Dobi István vezette Elnöki Tanács bírálta el.
Szakolczai Attila történész azt írja, hogy „Ivan Szerov szovjet tábornok november 11-én Moszkvába küldött jelentésében Kádárt személyesen is megrója, amiért menteni igyekszik a lázadókat”.
A Rubicon című folyóiratban Rainer M. János is elemzi az első titkár akkori felfogását. „Kádár számára valószínűleg elegendő lett volna az ötvenhatosokkal való leszámolás. Élete vége felé azt híresztelte, hogy személyesen állította le a bosszút. 1985 szeptemberében azt mondta Mihail Gorbacsovnak: »Amikor a halálos ítéletek száma elérte az ellenforradalmi cselekményekben ártatlanul elhunytak számát, arra kértem az elvtársakat, hogy álljunk le«. Ez a megfogalmazás döbbenetes adalékot szolgáltat a »szemet szemért, fogat fogért« elv modern kori érvényességéhez. Emellett azonban rámutat Kádár egykori aggodalmára, attól félt, hogy a megtorlás túlmegy valamiféle »ésszerűnek« tartott határon”.
Fel kell tételeznünk, hogy Rainer rendelkezik a fenti állításait alátámasztó bizonyítékokkal, de nekem mégis hihetetlennek tűnik. Kádár személyét piti figurává fokozza le. Feltéve, de meg nem engedve, hogy eszébe jutott volna egy hasonló gondolat, semmiképp sem beszélt volna róla, főképp a likvidátor Gorbacsov előtt. Vélekedésem megerősítése céljából megkérdeztem az ügyről Nyers Rezsőt, nála alaposabban kevesen ismerték Kádár személyét, ő is elképzelhetetlennek tartotta, hogy ilyen kijelentést tett volna.
A büntető intézkedéseket végigtekintve úgy találjuk: 1956 végén még nem vetődött fel az a gondolat, hogy pert indítsanak Nagy Imre és társai ellen. Aczél György szerint Kádár János Moszkvából való visszatérése után arra számított, hogy a volt miniszterelnök a nyakába borulva köszöni meg, hogy megmentette az országot a Rákosi-féle restaurációtól, őt magát pedig a jobbra sodródó felkelők lehetséges inzultációitól. Kádár megdöbbent és megsértődött, mikor Nagy Imre árulónak tekintette és a jugoszláv követségre menekült előle.
Kádár hivatalos formában nem vádolta Nagy Imrét, de a párt Ideiglenes Intéző Bizottságának november 11-i ülésén a felelősség elvállalásával kezdte:
„Nagy Imrével egy úton jártam. Megszavaztam, hogy csoportja kapjon szerepet a vezetésben, de hogy hová vitt az útjuk, mindenki előtt világos. Az egész volt Elnökség felelős, annak a tagjai közül viszont már csak én vagyok itt…
Nekem személyes meggyőződésem, hogy Nagy Imre, Losonczy Géza és a többi elvtársak, akik a kormány tagjai voltak, az ellenforradalmat segíteni nem akarták… Ahogyan mentek előre az események, ezek az emberek mind élesebben olyan álláspontra helyezkedtek, amit nem lehet másnak minősíteni, mint nacionalista álláspontnak. Semmivel sem törődtek, mint azzal, hogy ússzanak az árral és a munka homlokterébe a szovjet csapatok kivonásának kérdését állították a kormányon belül is. Ezt a vonalat átvette Nagy Imre is, némi bizonytalansággal, és igen határozottan Losonczy Géza…
A múlt hét végén, általam nem ismert körülmények között, úgy látszik az események tovább sodródtak a nacionalista pozíciók felé, és vasárnap reggel az történt, hogy Nagy Imre fellépett a kormány nevében, hogy a szovjet csapatok támadnak és kijelentette, hogy a kormány a helyén van és védekezni fog… A nagy ellenállás után nem volt itt senki, pánikszerűen menekültek: Nagy Imre, Losonczy, Lukács, Donáth, Haraszti Sándor, Vas, Jánosi, Tánczos, Rajk Júlia, Vásárhelyi és mások a jugoszláv követségen kértek és kaptak menedéket… A jugoszláv követ átnyújtotta a névsort és kérte, egyezzünk bele, hogy az abban szereplőket kivigyék Jugoszláviába. Azt mondtam, hogy semmi szín alatt nem egyezhetünk bele, hogy elhagyják az ország területét. Először, mert Nagy és Losonczy utolsó fellépése az említett kormánynyilatkozat volt, a kormány széthullott, de sehol sem mondták ki, hogy nem tekintik magukat kormánytagoknak. Azt javasoltam, mondják meg nekik, hogy adják írásba, hogy önmagukat, mint minisztereket megszűntnek tekintik és mondjanak valamit a jelenlegi kormánnyal kapcsolatban. Feltétlenül ki kell jelenteniük, hogy ez ellen a kormány ellen sehol sem fognak fellépni. Amíg ezt nem mondják ki, semmiféle kérdésről tárgyalni nem lehet…”
Nagy Imre nem volt hajlandó aláírni egy ilyen tartalmú levelet, így az új, Kádár János vezette kormány legitimitása eleve vitathatóvá vált, bár tagjai november 7-én letették az esküt Dobi Istvánnak, az Elnöki Tanács elnökének a kezébe.
Huszár Tibor szerint: „…a csonka Elnöki Tanács nem volt jogforrás, több tagja is külföldön tartózkodott s hazahozataluk nem volt sem lehetséges, sem kívánatos…” Kádár Jánosnak viszont nem voltak kétségei:
„Ami a kormány törvényességét illeti, a megbízást mi ugyanattól a testülettől kaptuk, amelyik Nagy Imrét és kormányának tagjait is felmentette, vagyis az Elnöki Tanácstól. Az igaz, hogy az Elnöki Tanács teljes létszámmal nem volt jelen, de a két legfontosabb tagja: az elnök és a titkár, továbbá a parlament elnöke jelen volt. Mi előttük tettük le az esküt. Akkor rendkívüli állapotok voltak s ez az eljárás, azt hiszem, megfelelt minden formaságnak.”
Egyes emlékezések szerint Nagy Imre hajlandónak mutatkozott volna a megegyezést választani, még később romániai fogsága idején is találtak olyan széttépett papírlapot, amelyen ilyen tartalmú nyilatkozatot fogalmazgatott – de társai megakadályozták ebben. Számos más körülmény is közrejátszhatott, könnyen lehet: Nagy Imre attól tartott, hogy lemondásával kiadja kezéből a legfontosabb ütőkártyáját, retorzióknak teszi ki magát. Nem felejtette el Rajknak és Kádárnak az elítéltetését, annál is inkább, mert ezeknek ő maga is cselekvő részese volt.
Én a magam részéről azt hiszem, leginkább az vezérelte, hogy megérezte a látványos történelmi szerepvállalás lehetőségét, ez már talán akkor is eszébe jutott, amikor a semlegességet és a Varsói Szerződésből való kilépést bejelentette. Ha tudatos és fegyelmezett kommunistaként folytatott életútján nem következik be ez a váltás, neve rég elmerült volna a hatalmi nómenklatúra többi tagjával együtt.
„Elszigeteltségében, de tudatosan úgy döntött: példát mutat, megálljt parancsol… Nagy Imre magát halálra ítélte és így jelképpé vált” – írja egy elemző, majd hozzáteszi: „Kádár János magát életre ítélte – ez sem volt könnyebb –, s ő történelmi lecke lett. Kádárt egyébként soha nem tájékoztatták a megegyezésnek erről a lehetőségéről. Hruscsovék úgy magyarázzák, hogy Nagy Imre és társai jugoszláv ügynökök, és a magyar eseményekért való felelősség részben a jugoszláv oldalra hárulna.”
Tito visszautasította Hruscsov vádjait, megemlítette, hogy Nagy Imre és 15 vezető társa mindenféle előzetes tárgyalás és feltétel nélkül ment be a nagykövetségre és emelt még néhány más kifogást is, de valóságos szembeszállás sem szándékában, sem módjában nem állt. Isztriában elmondott beszédében már nyíltan Nagy Imréék ellen fordult:
„Ha a kormány erélyesebb lett volna, ha nem ingadozott volna ide-oda, ha elszántan fellépett volna az anarchia és a kommunistáknak a reakciós elemek részéről történő öldöklése ellen, ha elszánt ellenállást tanúsított volna a reakcióval szemben, a dolgok talán helyesebb útra kerültek volna, talán nem került volna sor a szovjet hadsereg közbelépésére. És mit tett Nagy? Fegyverbe szólította a népet a szovjet hadsereg ellen és kérte a nyugati országokat, hogy avatkozzanak be. Nyugaton ezt a beavatkozást óriási mértékben kihasználták. Az imperialisták használták ki, akik alig várták, hogy megtámadják Egyiptomot.”
(Nem tudom megállni, hogy ne idézzem fel azt a legendát, miszerint a Magyarországon harcolt szovjet páncélosokat eredetileg a Közel-Keleten folyó harcokba készültek bevetni. A múltkor is hallottam a rádióban egy öreg parasztember emlékezését, aki akár meg is esküdött volna rá, hogy a Tiszához érkező tankisták azt kérdezték tőle:
„– Papa, ez ugye már a Szuez csatorna?”
A történetet nyilvánvalóan alaptalanná teszi, hogy a páncélosok java részét Romániából és Lengyelországból vezényelték át direkt menetben, és pontosan láthatták, hogy hová is kerültek.)
„Hogy a lemondó levélnek és magának a lemondásnak miért volt ilyen jelentősége, az a mai olvasó számára nehezen érthető – fejtegeti Aczél. – Abban a nemzetközi légkörben az ENSZ szerepe a szovjet és a magyar vezetés számára túldimenzionált volt. Kádár János iszonyú indulatokkal beszélt arról, hogy a New Yorkban tartózkodó „szociáldemokrata nagyasszony”, Kéthly Anna azt követelte: a világszervezet fossza meg mandátumától Kádár külügyminiszterét, Horváth Imrét és mint az utolsó törvényes magyar vezetés, a Nagy Imre-kormány tagjaként őt ismerje el az ENSZ. Mindszenty, aki az amerikai követségre menekült, szintén a Nagy Imre-kormány mellett tört lándzsát. A görcsös félelem attól, hogy külföldön is alakulhat egy »Nagy Imre-kormány« (gyakorlatilag Kéthly Anna vezetésével) és Magyarország, illetve rajta keresztül a Szovjetunió diplomáciailag elszigetelődik, messze valódi jelentősége fölé emelte a kérdés megoldását.”
Az a megoldás természetesen fel sem merülhetett, hogy fegyveres erővel törjenek be a Nagy Imrének és társainak menedéket nyújtó követségre. Ez a lépés világméretű botrányt vont volna maga után, nem is említve azt a tényt, hogy Jugoszlávia az elsők között ismerte el a Magyar Munkás-Paraszt Forradalmi Kormányt. Az viszont elképzelhetetlennek látszott, hogy egy ország határain belül két kormány is létezzen folyamatosan – ezt a Szovjetunió nem volt hajlandó eltűrni.
Hruscsov egy levélben figyelmeztette Titót: „félreérthetővé teszi a helyzetet, hogy Nagy Imréék egy baráti ország követségén tartózkodnak. Egyértelműbb volna, ha az Egyesült Államok követségén volnának… Egy nagykövetség sem rejthet el senkit, még kevésbé viheti ki Magyarországról, ha erre nem kap engedélyt… Ha átadnák Nagyékat Jugoszláviának, az egész világon azzal vádolnák őket, hogy beleavatkoztak egy másik ország belügyeibe.”
„…A jelenlegi magyarországi események fejlődését szemlélve, mégpedig abból a szempontból, hogy szocializmus van-e, vagy ellenforradalom, nekünk Kádár mostani kormányát kell támogatni, mert nagyon nehéz helyzetben van” – mondta Tito, értve a szóból.
A jugoszlávok nem szívesen bonyolódtak volna bele egy konfliktusba a Szovjetunióval, a budapesti nagykövetségüknek egyébként is gondot jelentett a hozzátartozókkal együtt ötven főre tehető csoport ellátása. Soldatic nagykövet egy csellel próbálta megoldani a helyzetet. Azt állította Kádárnak, hogy tárgyalásokat folytatott Nagy Imrével, és három alapvető kérdésben egyezségre jutott velük. Elfogadták, hogy a semlegesség, a szovjet csapatok bevonulásának és a többpártrendszer bevezetésének ügyében helytelen álláspontot képviseltek. Ebből a három állításból semmi sem volt igaz, Nagy Imréék nem tettek hasonló kijelentést.
Soldatic félrevezető nyilatkozatával azt kívánta elérni, hogy mind a menedékjog, mind a Jugoszláviába való távozás eshetősége okafogyottá váljon. Huszár idézi a nagykövet konkrét kérését: a jugoszláv kormány csak egy belső formális levelet kér a magyar kormánytól, amelyben tudomására adják, hogy Nagy Imre és társai elhagyhatják a követséget és szabadon hazamehetnek. Ezt a levelet természetesen sehol sem használják fel, Kardelj jugoszláv pártvezér kezébe kerül. A többi már csak technikai kérdés, például az őrségnek utasítást kell adni, hogy ne gördítsenek akadályokat, ha kocsival hazaszállítják őket. Soldatic beérte a tények puszta rögzítésével, a megvalósításukhoz nem kért biztosítékot, nyilvánvaló, hogy a szovjet vezetéssel, személy szerint Andropovval állapodott meg ebben a tekintetben.
Kádárnak meg sem fordult a fejében, hogy a háttérben egy titkos alku lapul meg. Úgy vélte, hogy ez a megoldás tisztázza és egyértelművé teszi a helyzetet, elvezet addig a célig, hogy az általa vezetett kormányt mind Magyarországon, mind külföldön legitimnek tekintsék majd.
Kádár ugyan már nem elvtársaként említette Nagy Imrééket, de még mindig nem kívánt retorziót alkalmazni velük szemben. Szabad választást engedélyezett volna nekik az országban való maradás és a külföldre való távozás között, szívesebben vette volna, ha elvonulnak, attól tartott, hogy ha hazamennek, provokátorok megölhetik őket. A döntés azonban nem rajta múlott.
Még javában tartottak a tárgyalások a jugoszláv nagykövettel, mikor november 16-án a Leányfalun tartózkodó Malenkov, a „helytartó” és más magas rangú szovjet vezetők kihívatták magukhoz. Közölték Kádárral, hogy Nagy Imrét és társait, mikor elhagyják a jugoszláv nagykövetséget, őrizetbe veszik és Bukarestbe szállítják. Kádár megdöbbent, rá kellett jönnie, hogy szándékosan félrevezették, de nem tehetett mást, mint hogy tudomásul veszi a döntést.
November 22-én a menedékükből távozó Nagy Imre-csoportot egy autóbusz várta, mely a II. Rákóczi Ferenc katonai középiskolába, a KGB, a szovjet elhárítás magyarországi főparancsnokságára vitte őket.
A bekövetkező események arra bírták rá Kádár Jánost, hogy más módon értékelje Nagy Imre szerepét.
„Szeretném emlékeztetni arra, hogy magyar részről kezdetben az az álláspont alakult ki, hogy Nagy Imrével szemben nem kell eljárni – veti fel a riporter Kanyó András. – Ön például az Intéző Bizottság egyik ülésén kijelentette, hogy később bekapcsolódhatnak a munkába, nem kívánják őket örökre száműzni.
– Miért és hogyan változott meg ez az álláspont?
– A párt vezető testületeiben aztán merevedett meg az álláspont, hogy Nagy Imre a vele való többszöri beszélgetés után sem volt hajlandó elhatárolni magát és semmilyen formában nem akarta támogatni az új kormányt. Így nem lehetett többé miről tárgyalni.
– Ön 1957 márciusában magyar párt- és kormánydelegációt vezetett Moszkvába. Volt-e szó külön is Nagy Imréékről?
– A kérdést nem a szovjet elvtársak, hanem mi vetettük fel. Ők úgy vélekedtek, hogy az ügyet a magyar vezetésnek kell mérlegelnie és lezárnia. De azt mondták, hogy a büntető eljárás nem kerülhető el, bűncselekmények tömegéről van szó és minden vádlott azt mondja, hogy Nagy Imrétől vagy Losonczytól kapta az utasítást…”
Kádár Jánost nem véletlenül nevezték el a „kompromisszumok robotosának”, most sem próbálta karddal elvágni a gordiusi csomót, még egy kísérletet tett a helyzet békés megoldására. A megegyezésbe változatlanul egy feltételt támasztott: Nagy Imre jelentse ki, hogy lemond a miniszterelnöki tisztségről.
A misszió végrehajtását Kádár Kállai Gyulára, a Központi Bizottság titkárára bízta. Kállai sorsa egyes időszakokban párhozamos síneken futott Kádáréval. Ő is részt vett az illegális mozgalomban, lebukása után a sötétzárkában eltöltött évek annyira megviselték a szemét, hogy állandóan sötét szemüveget kellett hordania és az irodájában speciális fényforrásokat szereltek fel. A felszabadulás utáni életútjáról azt mondta az egyik volt munkatársa: „nagyformátumú politikusnak indult, és koncepció nélküli adminisztrátorrá vált”.
Kádár János kormányában miniszteri tárcát kapott, emellett komoly párttisztséget is betöltött, Kállai mégsem elégedett meg a neki jutó pozíciókkal. Úgy tekintette magát, hogy ő ennek a vezetésnek az ideológusa, sohasem nyugodott bele, hogy ezen a téren második emberré vált Aczél György mögött, később pedig a sokadik helyre szorult vissza.
Kállai fényűző életmódjával, akkor még ritkaságszámba menő úszómedencés villájával kivívta Kádár hallgatólagos ellenszenvét. Procc új felesége luxuriózus vacsorákat adott, ezeket a puritán Kádár házaspár undorral kóstolgatta végig – ők legfeljebb megszokott paprikás krumplijukat, káposztás kockájukat fogyasztották el esténként, esetleg néhány szelet felvágottal megtoldva. „Mariska néni”-t külön dühítette, hogy Kállainé képes volt háromméternyi selyem ruhaanyagért Párizsba utazni.
Kádár János általában ritkán gyakorolt önkritikát, de Kállai romániai kiküldetése ügyében megtette:
„– Állat voltam – mondta Aczél Györgynek –, hogy nem tudtam, Kállai október 23-a után valósággal követelődzve ajánlkozott, hogy vegyék be őt a Nagy Imre-kormányba és nem tudtam, hogy most a lelepleződéstől való félelmében durva fellépésre szánja el magát.” Később is élete súlyos hibájának tartotta, hogy Kállait küldte ki: ha más ment volna ki, akkor el tudta volna érni azt a bizonyos lemondást és akkor Nagy Imréék „itt sétálnának köztünk”.
A romániai találkozást gondosan készítették elő, még arra is gondoltak, hogy Nagy Imrét kivonják társai közelségének pressziója alól, ezért Snagovból egy bukaresti kastélyba vitték át tárgyalni. Kállai tolmácsolta a magyar pártvezetés ajánlatát, melyre Nagy Imre nemet mondott, de ott maradt a tárgyalóasztal mellett. A küldött azonban mintha a dolgát a legjobban végezte volna el, meg sem próbálta meggyőzni, érveket felhozni. Egy biccentéssel jelezte, hogy tudomásul veszi a tagadó választ, felállt és eltávozott, az egész tárgyalás állítólag alig néhány percig tartott.
Nagy Imrét és társait 1957. április 15-én formailag is letartóztatták Snagovón. A vizsgálatot néhány hónap alatt lefolytatták, de az ítélet csak egy év alatt született meg.
„– Mi volt ennek az oka? – kérdezte Kádárt a riporter.
– Ezt ma már nem tudnám pontosan megmondani, de gondolom, hogy ebben is szerepet játszottak a külső és belső okok.
– Igaz-e, hogy szovjet részről többször a per halasztását kérték?
– Egy esetre emlékszem. Egyszer azt közölték velem, talán 1958 elején, hogy a szovjet kormány nem tartaná jónak, ha a per az akkor napirenden levő fontos nemzetközi tanácskozás alatt kerülne megrendezésre.”
Csak találgatni lehet, hogy milyen esemény húzódott meg a háttérben, az SZKP kongresszusa, Hruscsov látogatása Eisenhower amerikai elnöknél, vagy a légköri atomrobbantások szüneteltetéséről folyó tárgyalások. Maga a szovjet szándék nem változott, nem tudni, mennyire tényszerű, de jól érzékelteti a helyzetet az a máig élő legenda, hogy kész névsort adtak át a kivégzendőkről.
Kádárra több kommunista testvérpárt részéről is nyomás nehezedett. 1957 őszén, kínai útja során találkozott Mao-Ce Tunggal, aki ragaszkodott a könyörtelen megtorláshoz. Elmondta, hogy a Kína különböző területein fel-fellobbanó zendüléseket a közvélemény „Kis-Magyarország”-nak hívja és ezt a folyamatot csak úgy lehet megállítani, ha magát a modellt elrettentő példával zárják le.
A bolgár és a keletnémet párt is ilyen követelésekkel lépett fel. Változatlanul kárhoztatták Kádár Jánost, amiért a felkelés leverése után nem hozott tízezerszámra halálos ítéleteket. A Nagy Imre-ügyet mintegy lehetőségnek tekintették az akkor elkövetett hiba kijavítására.
Kádár aligha állhatott ellent ennek a folyamatos nyomásnak, jóllehet tudta, hogy Nagy Imrének és társainak elítélésével addig elért politikai és gazdasági eredményeit is megingatja. Véget ért a hosszú sztrájkidőszak, a termelés folyamatosan emelkedett, az újjáépítés is látványosan haladt, személyes népszerűsége is mindinkább növekedett, 1957. május elsején százezrek köszöntötték őt a Hősök terén rendezett nagygyűlésen és minden a visszájára fordulhatott egyetlen téves döntés nyomán. Bár arra feltehetően nem számított, hogy megismétlődhetnek az októberi események – egy nemzedék életében csak egyszer szokott forradalmat csinálni.
Nagy Imre és társainak pere óta közel egy fél évszázad múlt el, ezalatt számtalan tanulmány, antológia, önálló kötetek foglalkoztak vele. Ezek mindenre kiterjedő pontossággal és részletességgel feltárták az ügyet, én itt csak az ítélet rövid kivonatára szorítkozom.
„A Magyar Népköztársaság legfőbb ügyésze vádiratában Nagy Imrét és bűntársait: Donáth Ferencet, Gimes Miklóst, Tildy Zoltánt, Maléter Pált, Kopácsi Sándort, Szilágyi Józsefet, Jánosi Ferencet, Vásárhelyi Miklóst a magyar nép demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés bűntettével, ezen kívül Nagy Imrét hazaárulás, Kopácsi Sándort és Maléter Pált katonai zendülés bűntettével vádolta meg. Losonczy Géza terhelt ellen az ügyészség a büntetőeljárást megszüntette, mert nevezett időközben betegség következtében meghalt…
…A Legfelsőbb Bíróság népbírósági tanácsa mérlegelve a bűncselekmények súlyát, a súlyosbító és enyhítő körülményeket, a lefolytatott tárgyalás alapján a vádlottakat bűnösnek mondta ki és ezért Nagy Imrét halálra, Donáth Ferencet 12 évi börtönre, Gimes Miklóst halálra, Tildy Zoltánt hatévi börtönre, Maléter Pált halálra, Kopácsi Sándort életfogytiglani börtönre, dr. Szilágyi Józsefet halálra, Jánosi Ferencet nyolcévi börtönre, Vásárhelyi Miklóst ötévi börtönre ítélte.
Az ítélet jogerős. A halálos ítéletet végrehajtották…”
Természetes reflexeink közé tartozik, hogy beleborzongunk és önkéntelen részvétet érzünk, ha kivégzésekről hallunk vagy olvasunk. Eltöprengünk, hogy a társadalomnak szabad-e bármelyik tagját megfosztani az életétől, de ez a gondolatsor messzire vezetne, maradjunk a témánknál.
Újra és újra felmerül a kérdés, hogy Kádár Jánost mekkora felelősség terheli Nagy Imre haláláért. Berecz János egy cikkében így ír erről:
„…Sokféle értelmezés látott már napvilágot… egyesek elítélik, mások mentegetik Kádár Jánost. Bármennyire is fájdalmas számomra, nem hallgathatom el a véleményemet. Álláspontom szerint – a nagyarányú hazai és nemzetközi nyomás ellenére – sem került volna sor Nagy Imre kivégzésére, ha Kádár János ezzel nem ért egyet.” Sajnos sem Berecz, sem a többi hasonló vélekedő elemző nem támasztja alá a véleményét bővebb és kézzelfoghatóbb bizonyítékokkal.
Semmit sem szeretnék jobban, mint elkerülni, hogy ezzel az üggyel foglalkozzam, de meghátrálásnak tekinteném, ha említés nélkül lépnék túl Kádár János egész életútjának ezen a sarkalatos pontján.
Nem tudok titkokat, csak elszórt utalásokra, feltételezésekre támaszkodhatok. Kádár nem akarta, hogy az útja levágott fejekkel legyen kikövezve, most még egy esetet említek, mikor megpróbált interveniálni halálraítéltek érdekében. Kopácsi Sándort, Budapest rendőrfőkapitányát, aki 1956 októberében átállt a felkelők oldalára, Hruscsov mindenáron bitófára akarta juttatni. Kádár állítólag negyven percig agitálta a szovjet vezetőt, amíg rábírta, hogy érje be nála börtönbüntetéssel.
Nagy Imre esetében hiába kísérletezett volna hasonló mentőakcióval – legalábbis a szocialista táboron belül –, a miniszterelnök azonosult magával a felkelés I. kötet 210sel, és a neki juttatott kegyelem az események utólagos elfogadását jelentette volna.
Kádár maga nem tett perdöntő lépéseket.
„– Van-e valamilyen valóságos alapja annak a híresztelésnek – kérdezte a riporter tőle 1989-ben –, hogy Nagy Imre és társai halálra ítélését az MSZMP Politikai Bizottsága, netán személy szerint Ön hagyta volna jóvá?
– Nincs. Ez minden alapot nélkülöz. Nem ismerek olyan embert az akkori Politikai Bizottságból, aki erre vállalkozott volna…”
(A „vérbíróként” emlegetett Vida Ferenc is úgy nyilatkozott, hogy „semmilyen eligazítást nem kértem és nem kaptam senkitől”, jóllehet enyhítette volna a maga felelősségét, ha az akkor már halott Kádár János ráhatására hivatkozik.)
Már említettem, hogy az írás menete során adódnak olyan események, melyek az általam elmondandók lényegét érintik. 2006. június elsején végighallgattam egy, a tárgyba vágó vitát a budapesti Pen Klubban. Huszár Tibor mutatta be új könyvét, ebben Nagy Imre sorsával kapcsolatos, újonnan feltárt dokumentumokat is ismertetett.
Huszár előadásából a hozzászólók különböző következtetéseket vontak le. A Párizsban élő Kende Péter (Pierre Kende) szociológus-történész az iratokból egyértelműen Kádár János bűnösségét vélte kiolvasni, szerinte felelős volt Nagy Imre kivégzéséért. Kendét egész életútja hajlamossá teszi az ilyen verdiktre, valaha a „Szabad Nép”-nél szolgált, mint külpolitikai szakértő, majd Nagy Imre lelkes hívévé szegődött. Nyugatra való távozása után a brüsszeli Nagy Imre Intézet főmunkatársa lett, a rendszerváltást követőleg itthon is sokszorosan kitüntették.
Kende sommás megállapításait Huszár Tibor, a szerző nem fogadta el. Hivatkozott a lappangó, máig sem hozzáférhető dokumentumokra, melyek perdöntő szerepet játszhatnak. A meghívottként jelen levő Nyers Rezső, a kérdés feltehetőleg legközvetlenebb magyar történelmi tanúja szintén ellentmondott Kendének:
– Nagy Imre sorsát nem Magyarországon döntötték el! – jelentette ki.
Zárszavában Huszár még megjegyezte, hogy Nagy Imre kivégzését a Kreml valószínűleg már 1956. november 4-én reggel elhatározta, mikor szembeszállt a szovjet csapatokkal, és csak külpolitikai meggondolások miatt halasztotta el két évvel a végrehajtását.
Kardos kiadói működését megelőzően az Államvédelmi Hatóságnál szolgált magas rangú tisztként. Sorsa különös párhuzamot mutat Kádár Jánoséval, egyszerre volt alanya és tárgya a hatalom által elkövetett bűnöknek. A felszabadulás után ő szervezte meg az új magyar határőrséget, fontos szerepet játszott kémek és hazai diverzánsok leleplezésében és elfogásában, és még tovább sorolhatnánk tevékenységének egyéb állomásait. 1950-ben mégis elbocsátották a Hatóságtól, majd koholt vádakkal elítélték, és hosszú éveket töltött börtönben. 1956-ban ennek ellenére újra felhúzta magára a kékparolis egyenruhát, és fegyverrel szállt szembe a felkelőkkel.
Tudtam az említett testületeknél lezajlott kegyetlenkedésekről, beszélgetéseink során soha nem kérdeztem rá, de hittem benne, hogy Kardos ezekben nem vett részt. Nem ütött meg letartóztatott, védtelen embereket akkor sem, ha az illetők csakugyan bűnösök, esetleg gyilkosok voltak. Állításom alátámasztására több bizonyítékot is összegyűjtöttem: hozzáértőkkel folytatott párbeszédek tanúságait, könyvekből, megemlékezésekből vett részleteket, már el is oszlottak kétségeim, mikor Kardos egyik közvetlen beosztottjával találkoztam. Azt mondta: bizony előfordult, hogy Kardos kiélezett helyzetekben valóban ütött.
– Nincs olyan operatív tisztje a világnak, sem Keleten, sem Nyugaton, aki ha szükséges, ne ütne.
– Kardos is?
– Ő is.
Nehezen tudtam megemészteni, hogy az a kéz, amellyel huszonöt éven keresztül oly sokszor paroláztam barátilag, emberek arcán csattant, de fel sem merült bennem a gondolat, hogy elhallgassam ezt a tényt, úgy éreztem, a könyv egész hitelessége meginogna, ha megtenném.
Elítéltem a durvaságát, de be kell vallanom, akkor is, ha rossz fényt vet rám, továbbra is tisztelem és szeretem Kardos emlékét. Úgy gondolom, hogy egy ember életét felmérve mind a két serpenyőbe kerülnek súlyok, és csak ezek összevetése alapján kaphatunk hiteles eredményt.
Most az 1956. november 4-e után hatalomra került Kádár Jánosról írva ugyanez a szorongó érzés fog el. Bármilyen jól is esne makulátlannak feltüntetni akkori működésének első éveit, ez a történelem meghamisítása volna. Kádár elvállalta az „első ember” szerepét egy hosszú időre szovjet katonai övezetté változott országban, tehát felelősség terheli őt az itt és ekkor történtekért.
Huszár Tibor idéz egy hivatalosnak tekinthető számvetést, e szerint 1958. október 1-jéig az első fokú bíróságok 16 798 személyt vontak felelősségre népköztársaság elleni, tehát ellenforradalmi cselekmények miatt. A jogerős ítéletekre vonatkozóan csak 1958. július 1-jéig vannak összesített statisztikai adatok, 63,95%-a egyévi börtönbüntetést jelentett, 26,2% 1-5 évig terjedőt, 5,88% 5 és 10 év közöttit, 3,5% a 10 évet meghaladók aránya, és 0,6 az életfogytig szólóké. 1958 októberéig a bíróságok 236 személyt ítéltek halálra, ellenforradalmi cselekmény elkövetéséért 206-ot, köztörvényes bűntett miatt 30-at, ez a szám kegyelmi kérvények és más törvényességi eljárás nyomán 229-re csökkent. Napjainkban egymásnak ellentmondó 230-tól 260 főig terjedő adatok keringenek a köztudatban.
Ez sok, rettenetesen sok, de akármilyen nehéz is, tudomásul kell vennünk, hogy Európának azon a felén, amelyhez Magyarország tartozik – és úgy lehet az egész kontinensen –, a Hatalom sohasem takarékoskodott a halálos ítéletekkel, ha le akart számolni ellenfeleivel.
Csak a XX. század magyar történelméből is számos példát idézhetnénk. „A Tanácsköztársaság bukását követő első három hónapban – írja Gyurkó László – a rendelkezésre álló adatok szerint 5 ezer embert öltek meg, több mint 70 ezret zártak börtönbe, internáló táborba.” Rákosi uralma alatt is megteltek a börtönök, nyújtott műszakban dolgoztak a hóhérok. Bármilyen cinikusan hangzik is, de a század minden fasiszta vagy kommunista megtorlása közül a Kádár János által végrehajtott hatalomátvétel járt a legkevesebb áldozattal. Az NDK megtorlásul 20 ezer kivégzést tartott volna indokoltnak.
Ez akkor is igaz, ha ide soroljuk a későbbi, de a felkeléssel kapcsolatos pereket is. 1956 októberének forgatagában, mely magába rejtette a Horthy-rendszer restaurációjának ígéretét is, sorra a felszínre kerültek a felelősségre vonást a mélybe való lemerüléssel elkerülő egykori terroristák, háborús bűnösök, akik addig téesztagokként vagy segédmunkásként élték az életüket. Annak idején Rákosi Mátyás Államvédelmi Hatósága kevesebbet törődött az egykori osztályellenség erőszakszervezete nyomainak felkutatásával, mint „a pártba befurakodott kémek és árulók”, Rajk és Kádár leleplezésével.
Kádár lerótta a magyar igazságszolgáltatásnak ezt a történelmi adósságát. A bűnüldöző szervek elővették a korábban már eredménytelenül lezárt ügyeket. Százával kerültek elő prominens fasiszta figurák: az újvidéki vérengzés résztvevői, különítményesek, a zuglói „Hűség Háza” nyilas pártszolgálatosai – köztük olyanok, mint Klöszl Vilmos, aki 1944 telén annyi embert ölt meg egy pincében, hogy kiomlott vérüktől eldugult a lefolyó.
Napjaink objektív pózt magukra öltő polgári történészei egyik-másik nevet a mártírok márványtáblájába vésték, mint például a fehérterror hóhérjáét, Francia Kiss Mihályét.
Formailag maga Kádár János személyesen nem tehető felelőssé az ítéletekért, nem sértette meg az akkor hatályban levő jogi rendelkezéseket. Nem avatkozott bele az eljárások törvényes menetébe: a vizsgálatot a rendőrség folytatta le, a vádiratot az ügyészség készítette el, a büntetéseket a bíróság szabta ki, a halálraítéltek kegyelmi kérvényeit a Dobi István vezette Elnöki Tanács bírálta el.
Szakolczai Attila történész azt írja, hogy „Ivan Szerov szovjet tábornok november 11-én Moszkvába küldött jelentésében Kádárt személyesen is megrója, amiért menteni igyekszik a lázadókat”.
A Rubicon című folyóiratban Rainer M. János is elemzi az első titkár akkori felfogását. „Kádár számára valószínűleg elegendő lett volna az ötvenhatosokkal való leszámolás. Élete vége felé azt híresztelte, hogy személyesen állította le a bosszút. 1985 szeptemberében azt mondta Mihail Gorbacsovnak: »Amikor a halálos ítéletek száma elérte az ellenforradalmi cselekményekben ártatlanul elhunytak számát, arra kértem az elvtársakat, hogy álljunk le«. Ez a megfogalmazás döbbenetes adalékot szolgáltat a »szemet szemért, fogat fogért« elv modern kori érvényességéhez. Emellett azonban rámutat Kádár egykori aggodalmára, attól félt, hogy a megtorlás túlmegy valamiféle »ésszerűnek« tartott határon”.
Fel kell tételeznünk, hogy Rainer rendelkezik a fenti állításait alátámasztó bizonyítékokkal, de nekem mégis hihetetlennek tűnik. Kádár személyét piti figurává fokozza le. Feltéve, de meg nem engedve, hogy eszébe jutott volna egy hasonló gondolat, semmiképp sem beszélt volna róla, főképp a likvidátor Gorbacsov előtt. Vélekedésem megerősítése céljából megkérdeztem az ügyről Nyers Rezsőt, nála alaposabban kevesen ismerték Kádár személyét, ő is elképzelhetetlennek tartotta, hogy ilyen kijelentést tett volna.
A büntető intézkedéseket végigtekintve úgy találjuk: 1956 végén még nem vetődött fel az a gondolat, hogy pert indítsanak Nagy Imre és társai ellen. Aczél György szerint Kádár János Moszkvából való visszatérése után arra számított, hogy a volt miniszterelnök a nyakába borulva köszöni meg, hogy megmentette az országot a Rákosi-féle restaurációtól, őt magát pedig a jobbra sodródó felkelők lehetséges inzultációitól. Kádár megdöbbent és megsértődött, mikor Nagy Imre árulónak tekintette és a jugoszláv követségre menekült előle.
Kádár hivatalos formában nem vádolta Nagy Imrét, de a párt Ideiglenes Intéző Bizottságának november 11-i ülésén a felelősség elvállalásával kezdte:
„Nagy Imrével egy úton jártam. Megszavaztam, hogy csoportja kapjon szerepet a vezetésben, de hogy hová vitt az útjuk, mindenki előtt világos. Az egész volt Elnökség felelős, annak a tagjai közül viszont már csak én vagyok itt…
Nekem személyes meggyőződésem, hogy Nagy Imre, Losonczy Géza és a többi elvtársak, akik a kormány tagjai voltak, az ellenforradalmat segíteni nem akarták… Ahogyan mentek előre az események, ezek az emberek mind élesebben olyan álláspontra helyezkedtek, amit nem lehet másnak minősíteni, mint nacionalista álláspontnak. Semmivel sem törődtek, mint azzal, hogy ússzanak az árral és a munka homlokterébe a szovjet csapatok kivonásának kérdését állították a kormányon belül is. Ezt a vonalat átvette Nagy Imre is, némi bizonytalansággal, és igen határozottan Losonczy Géza…
A múlt hét végén, általam nem ismert körülmények között, úgy látszik az események tovább sodródtak a nacionalista pozíciók felé, és vasárnap reggel az történt, hogy Nagy Imre fellépett a kormány nevében, hogy a szovjet csapatok támadnak és kijelentette, hogy a kormány a helyén van és védekezni fog… A nagy ellenállás után nem volt itt senki, pánikszerűen menekültek: Nagy Imre, Losonczy, Lukács, Donáth, Haraszti Sándor, Vas, Jánosi, Tánczos, Rajk Júlia, Vásárhelyi és mások a jugoszláv követségen kértek és kaptak menedéket… A jugoszláv követ átnyújtotta a névsort és kérte, egyezzünk bele, hogy az abban szereplőket kivigyék Jugoszláviába. Azt mondtam, hogy semmi szín alatt nem egyezhetünk bele, hogy elhagyják az ország területét. Először, mert Nagy és Losonczy utolsó fellépése az említett kormánynyilatkozat volt, a kormány széthullott, de sehol sem mondták ki, hogy nem tekintik magukat kormánytagoknak. Azt javasoltam, mondják meg nekik, hogy adják írásba, hogy önmagukat, mint minisztereket megszűntnek tekintik és mondjanak valamit a jelenlegi kormánnyal kapcsolatban. Feltétlenül ki kell jelenteniük, hogy ez ellen a kormány ellen sehol sem fognak fellépni. Amíg ezt nem mondják ki, semmiféle kérdésről tárgyalni nem lehet…”
Nagy Imre nem volt hajlandó aláírni egy ilyen tartalmú levelet, így az új, Kádár János vezette kormány legitimitása eleve vitathatóvá vált, bár tagjai november 7-én letették az esküt Dobi Istvánnak, az Elnöki Tanács elnökének a kezébe.
Huszár Tibor szerint: „…a csonka Elnöki Tanács nem volt jogforrás, több tagja is külföldön tartózkodott s hazahozataluk nem volt sem lehetséges, sem kívánatos…” Kádár Jánosnak viszont nem voltak kétségei:
„Ami a kormány törvényességét illeti, a megbízást mi ugyanattól a testülettől kaptuk, amelyik Nagy Imrét és kormányának tagjait is felmentette, vagyis az Elnöki Tanácstól. Az igaz, hogy az Elnöki Tanács teljes létszámmal nem volt jelen, de a két legfontosabb tagja: az elnök és a titkár, továbbá a parlament elnöke jelen volt. Mi előttük tettük le az esküt. Akkor rendkívüli állapotok voltak s ez az eljárás, azt hiszem, megfelelt minden formaságnak.”
Egyes emlékezések szerint Nagy Imre hajlandónak mutatkozott volna a megegyezést választani, még később romániai fogsága idején is találtak olyan széttépett papírlapot, amelyen ilyen tartalmú nyilatkozatot fogalmazgatott – de társai megakadályozták ebben. Számos más körülmény is közrejátszhatott, könnyen lehet: Nagy Imre attól tartott, hogy lemondásával kiadja kezéből a legfontosabb ütőkártyáját, retorzióknak teszi ki magát. Nem felejtette el Rajknak és Kádárnak az elítéltetését, annál is inkább, mert ezeknek ő maga is cselekvő részese volt.
Én a magam részéről azt hiszem, leginkább az vezérelte, hogy megérezte a látványos történelmi szerepvállalás lehetőségét, ez már talán akkor is eszébe jutott, amikor a semlegességet és a Varsói Szerződésből való kilépést bejelentette. Ha tudatos és fegyelmezett kommunistaként folytatott életútján nem következik be ez a váltás, neve rég elmerült volna a hatalmi nómenklatúra többi tagjával együtt.
„Elszigeteltségében, de tudatosan úgy döntött: példát mutat, megálljt parancsol… Nagy Imre magát halálra ítélte és így jelképpé vált” – írja egy elemző, majd hozzáteszi: „Kádár János magát életre ítélte – ez sem volt könnyebb –, s ő történelmi lecke lett. Kádárt egyébként soha nem tájékoztatták a megegyezésnek erről a lehetőségéről. Hruscsovék úgy magyarázzák, hogy Nagy Imre és társai jugoszláv ügynökök, és a magyar eseményekért való felelősség részben a jugoszláv oldalra hárulna.”
Tito visszautasította Hruscsov vádjait, megemlítette, hogy Nagy Imre és 15 vezető társa mindenféle előzetes tárgyalás és feltétel nélkül ment be a nagykövetségre és emelt még néhány más kifogást is, de valóságos szembeszállás sem szándékában, sem módjában nem állt. Isztriában elmondott beszédében már nyíltan Nagy Imréék ellen fordult:
„Ha a kormány erélyesebb lett volna, ha nem ingadozott volna ide-oda, ha elszántan fellépett volna az anarchia és a kommunistáknak a reakciós elemek részéről történő öldöklése ellen, ha elszánt ellenállást tanúsított volna a reakcióval szemben, a dolgok talán helyesebb útra kerültek volna, talán nem került volna sor a szovjet hadsereg közbelépésére. És mit tett Nagy? Fegyverbe szólította a népet a szovjet hadsereg ellen és kérte a nyugati országokat, hogy avatkozzanak be. Nyugaton ezt a beavatkozást óriási mértékben kihasználták. Az imperialisták használták ki, akik alig várták, hogy megtámadják Egyiptomot.”
(Nem tudom megállni, hogy ne idézzem fel azt a legendát, miszerint a Magyarországon harcolt szovjet páncélosokat eredetileg a Közel-Keleten folyó harcokba készültek bevetni. A múltkor is hallottam a rádióban egy öreg parasztember emlékezését, aki akár meg is esküdött volna rá, hogy a Tiszához érkező tankisták azt kérdezték tőle:
„– Papa, ez ugye már a Szuez csatorna?”
A történetet nyilvánvalóan alaptalanná teszi, hogy a páncélosok java részét Romániából és Lengyelországból vezényelték át direkt menetben, és pontosan láthatták, hogy hová is kerültek.)
„Hogy a lemondó levélnek és magának a lemondásnak miért volt ilyen jelentősége, az a mai olvasó számára nehezen érthető – fejtegeti Aczél. – Abban a nemzetközi légkörben az ENSZ szerepe a szovjet és a magyar vezetés számára túldimenzionált volt. Kádár János iszonyú indulatokkal beszélt arról, hogy a New Yorkban tartózkodó „szociáldemokrata nagyasszony”, Kéthly Anna azt követelte: a világszervezet fossza meg mandátumától Kádár külügyminiszterét, Horváth Imrét és mint az utolsó törvényes magyar vezetés, a Nagy Imre-kormány tagjaként őt ismerje el az ENSZ. Mindszenty, aki az amerikai követségre menekült, szintén a Nagy Imre-kormány mellett tört lándzsát. A görcsös félelem attól, hogy külföldön is alakulhat egy »Nagy Imre-kormány« (gyakorlatilag Kéthly Anna vezetésével) és Magyarország, illetve rajta keresztül a Szovjetunió diplomáciailag elszigetelődik, messze valódi jelentősége fölé emelte a kérdés megoldását.”
Az a megoldás természetesen fel sem merülhetett, hogy fegyveres erővel törjenek be a Nagy Imrének és társainak menedéket nyújtó követségre. Ez a lépés világméretű botrányt vont volna maga után, nem is említve azt a tényt, hogy Jugoszlávia az elsők között ismerte el a Magyar Munkás-Paraszt Forradalmi Kormányt. Az viszont elképzelhetetlennek látszott, hogy egy ország határain belül két kormány is létezzen folyamatosan – ezt a Szovjetunió nem volt hajlandó eltűrni.
Hruscsov egy levélben figyelmeztette Titót: „félreérthetővé teszi a helyzetet, hogy Nagy Imréék egy baráti ország követségén tartózkodnak. Egyértelműbb volna, ha az Egyesült Államok követségén volnának… Egy nagykövetség sem rejthet el senkit, még kevésbé viheti ki Magyarországról, ha erre nem kap engedélyt… Ha átadnák Nagyékat Jugoszláviának, az egész világon azzal vádolnák őket, hogy beleavatkoztak egy másik ország belügyeibe.”
„…A jelenlegi magyarországi események fejlődését szemlélve, mégpedig abból a szempontból, hogy szocializmus van-e, vagy ellenforradalom, nekünk Kádár mostani kormányát kell támogatni, mert nagyon nehéz helyzetben van” – mondta Tito, értve a szóból.
A jugoszlávok nem szívesen bonyolódtak volna bele egy konfliktusba a Szovjetunióval, a budapesti nagykövetségüknek egyébként is gondot jelentett a hozzátartozókkal együtt ötven főre tehető csoport ellátása. Soldatic nagykövet egy csellel próbálta megoldani a helyzetet. Azt állította Kádárnak, hogy tárgyalásokat folytatott Nagy Imrével, és három alapvető kérdésben egyezségre jutott velük. Elfogadták, hogy a semlegesség, a szovjet csapatok bevonulásának és a többpártrendszer bevezetésének ügyében helytelen álláspontot képviseltek. Ebből a három állításból semmi sem volt igaz, Nagy Imréék nem tettek hasonló kijelentést.
Soldatic félrevezető nyilatkozatával azt kívánta elérni, hogy mind a menedékjog, mind a Jugoszláviába való távozás eshetősége okafogyottá váljon. Huszár idézi a nagykövet konkrét kérését: a jugoszláv kormány csak egy belső formális levelet kér a magyar kormánytól, amelyben tudomására adják, hogy Nagy Imre és társai elhagyhatják a követséget és szabadon hazamehetnek. Ezt a levelet természetesen sehol sem használják fel, Kardelj jugoszláv pártvezér kezébe kerül. A többi már csak technikai kérdés, például az őrségnek utasítást kell adni, hogy ne gördítsenek akadályokat, ha kocsival hazaszállítják őket. Soldatic beérte a tények puszta rögzítésével, a megvalósításukhoz nem kért biztosítékot, nyilvánvaló, hogy a szovjet vezetéssel, személy szerint Andropovval állapodott meg ebben a tekintetben.
Kádárnak meg sem fordult a fejében, hogy a háttérben egy titkos alku lapul meg. Úgy vélte, hogy ez a megoldás tisztázza és egyértelművé teszi a helyzetet, elvezet addig a célig, hogy az általa vezetett kormányt mind Magyarországon, mind külföldön legitimnek tekintsék majd.
Kádár ugyan már nem elvtársaként említette Nagy Imrééket, de még mindig nem kívánt retorziót alkalmazni velük szemben. Szabad választást engedélyezett volna nekik az országban való maradás és a külföldre való távozás között, szívesebben vette volna, ha elvonulnak, attól tartott, hogy ha hazamennek, provokátorok megölhetik őket. A döntés azonban nem rajta múlott.
Még javában tartottak a tárgyalások a jugoszláv nagykövettel, mikor november 16-án a Leányfalun tartózkodó Malenkov, a „helytartó” és más magas rangú szovjet vezetők kihívatták magukhoz. Közölték Kádárral, hogy Nagy Imrét és társait, mikor elhagyják a jugoszláv nagykövetséget, őrizetbe veszik és Bukarestbe szállítják. Kádár megdöbbent, rá kellett jönnie, hogy szándékosan félrevezették, de nem tehetett mást, mint hogy tudomásul veszi a döntést.
November 22-én a menedékükből távozó Nagy Imre-csoportot egy autóbusz várta, mely a II. Rákóczi Ferenc katonai középiskolába, a KGB, a szovjet elhárítás magyarországi főparancsnokságára vitte őket.
A bekövetkező események arra bírták rá Kádár Jánost, hogy más módon értékelje Nagy Imre szerepét.
„Szeretném emlékeztetni arra, hogy magyar részről kezdetben az az álláspont alakult ki, hogy Nagy Imrével szemben nem kell eljárni – veti fel a riporter Kanyó András. – Ön például az Intéző Bizottság egyik ülésén kijelentette, hogy később bekapcsolódhatnak a munkába, nem kívánják őket örökre száműzni.
– Miért és hogyan változott meg ez az álláspont?
– A párt vezető testületeiben aztán merevedett meg az álláspont, hogy Nagy Imre a vele való többszöri beszélgetés után sem volt hajlandó elhatárolni magát és semmilyen formában nem akarta támogatni az új kormányt. Így nem lehetett többé miről tárgyalni.
– Ön 1957 márciusában magyar párt- és kormánydelegációt vezetett Moszkvába. Volt-e szó külön is Nagy Imréékről?
– A kérdést nem a szovjet elvtársak, hanem mi vetettük fel. Ők úgy vélekedtek, hogy az ügyet a magyar vezetésnek kell mérlegelnie és lezárnia. De azt mondták, hogy a büntető eljárás nem kerülhető el, bűncselekmények tömegéről van szó és minden vádlott azt mondja, hogy Nagy Imrétől vagy Losonczytól kapta az utasítást…”
Kádár Jánost nem véletlenül nevezték el a „kompromisszumok robotosának”, most sem próbálta karddal elvágni a gordiusi csomót, még egy kísérletet tett a helyzet békés megoldására. A megegyezésbe változatlanul egy feltételt támasztott: Nagy Imre jelentse ki, hogy lemond a miniszterelnöki tisztségről.
A misszió végrehajtását Kádár Kállai Gyulára, a Központi Bizottság titkárára bízta. Kállai sorsa egyes időszakokban párhozamos síneken futott Kádáréval. Ő is részt vett az illegális mozgalomban, lebukása után a sötétzárkában eltöltött évek annyira megviselték a szemét, hogy állandóan sötét szemüveget kellett hordania és az irodájában speciális fényforrásokat szereltek fel. A felszabadulás utáni életútjáról azt mondta az egyik volt munkatársa: „nagyformátumú politikusnak indult, és koncepció nélküli adminisztrátorrá vált”.
Kádár János kormányában miniszteri tárcát kapott, emellett komoly párttisztséget is betöltött, Kállai mégsem elégedett meg a neki jutó pozíciókkal. Úgy tekintette magát, hogy ő ennek a vezetésnek az ideológusa, sohasem nyugodott bele, hogy ezen a téren második emberré vált Aczél György mögött, később pedig a sokadik helyre szorult vissza.
Kállai fényűző életmódjával, akkor még ritkaságszámba menő úszómedencés villájával kivívta Kádár hallgatólagos ellenszenvét. Procc új felesége luxuriózus vacsorákat adott, ezeket a puritán Kádár házaspár undorral kóstolgatta végig – ők legfeljebb megszokott paprikás krumplijukat, káposztás kockájukat fogyasztották el esténként, esetleg néhány szelet felvágottal megtoldva. „Mariska néni”-t külön dühítette, hogy Kállainé képes volt háromméternyi selyem ruhaanyagért Párizsba utazni.
Kádár János általában ritkán gyakorolt önkritikát, de Kállai romániai kiküldetése ügyében megtette:
„– Állat voltam – mondta Aczél Györgynek –, hogy nem tudtam, Kállai október 23-a után valósággal követelődzve ajánlkozott, hogy vegyék be őt a Nagy Imre-kormányba és nem tudtam, hogy most a lelepleződéstől való félelmében durva fellépésre szánja el magát.” Később is élete súlyos hibájának tartotta, hogy Kállait küldte ki: ha más ment volna ki, akkor el tudta volna érni azt a bizonyos lemondást és akkor Nagy Imréék „itt sétálnának köztünk”.
A romániai találkozást gondosan készítették elő, még arra is gondoltak, hogy Nagy Imrét kivonják társai közelségének pressziója alól, ezért Snagovból egy bukaresti kastélyba vitték át tárgyalni. Kállai tolmácsolta a magyar pártvezetés ajánlatát, melyre Nagy Imre nemet mondott, de ott maradt a tárgyalóasztal mellett. A küldött azonban mintha a dolgát a legjobban végezte volna el, meg sem próbálta meggyőzni, érveket felhozni. Egy biccentéssel jelezte, hogy tudomásul veszi a tagadó választ, felállt és eltávozott, az egész tárgyalás állítólag alig néhány percig tartott.
Nagy Imrét és társait 1957. április 15-én formailag is letartóztatták Snagovón. A vizsgálatot néhány hónap alatt lefolytatták, de az ítélet csak egy év alatt született meg.
„– Mi volt ennek az oka? – kérdezte Kádárt a riporter.
– Ezt ma már nem tudnám pontosan megmondani, de gondolom, hogy ebben is szerepet játszottak a külső és belső okok.
– Igaz-e, hogy szovjet részről többször a per halasztását kérték?
– Egy esetre emlékszem. Egyszer azt közölték velem, talán 1958 elején, hogy a szovjet kormány nem tartaná jónak, ha a per az akkor napirenden levő fontos nemzetközi tanácskozás alatt kerülne megrendezésre.”
Csak találgatni lehet, hogy milyen esemény húzódott meg a háttérben, az SZKP kongresszusa, Hruscsov látogatása Eisenhower amerikai elnöknél, vagy a légköri atomrobbantások szüneteltetéséről folyó tárgyalások. Maga a szovjet szándék nem változott, nem tudni, mennyire tényszerű, de jól érzékelteti a helyzetet az a máig élő legenda, hogy kész névsort adtak át a kivégzendőkről.
Kádárra több kommunista testvérpárt részéről is nyomás nehezedett. 1957 őszén, kínai útja során találkozott Mao-Ce Tunggal, aki ragaszkodott a könyörtelen megtorláshoz. Elmondta, hogy a Kína különböző területein fel-fellobbanó zendüléseket a közvélemény „Kis-Magyarország”-nak hívja és ezt a folyamatot csak úgy lehet megállítani, ha magát a modellt elrettentő példával zárják le.
A bolgár és a keletnémet párt is ilyen követelésekkel lépett fel. Változatlanul kárhoztatták Kádár Jánost, amiért a felkelés leverése után nem hozott tízezerszámra halálos ítéleteket. A Nagy Imre-ügyet mintegy lehetőségnek tekintették az akkor elkövetett hiba kijavítására.
Kádár aligha állhatott ellent ennek a folyamatos nyomásnak, jóllehet tudta, hogy Nagy Imrének és társainak elítélésével addig elért politikai és gazdasági eredményeit is megingatja. Véget ért a hosszú sztrájkidőszak, a termelés folyamatosan emelkedett, az újjáépítés is látványosan haladt, személyes népszerűsége is mindinkább növekedett, 1957. május elsején százezrek köszöntötték őt a Hősök terén rendezett nagygyűlésen és minden a visszájára fordulhatott egyetlen téves döntés nyomán. Bár arra feltehetően nem számított, hogy megismétlődhetnek az októberi események – egy nemzedék életében csak egyszer szokott forradalmat csinálni.
Nagy Imre és társainak pere óta közel egy fél évszázad múlt el, ezalatt számtalan tanulmány, antológia, önálló kötetek foglalkoztak vele. Ezek mindenre kiterjedő pontossággal és részletességgel feltárták az ügyet, én itt csak az ítélet rövid kivonatára szorítkozom.
„A Magyar Népköztársaság legfőbb ügyésze vádiratában Nagy Imrét és bűntársait: Donáth Ferencet, Gimes Miklóst, Tildy Zoltánt, Maléter Pált, Kopácsi Sándort, Szilágyi Józsefet, Jánosi Ferencet, Vásárhelyi Miklóst a magyar nép demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés bűntettével, ezen kívül Nagy Imrét hazaárulás, Kopácsi Sándort és Maléter Pált katonai zendülés bűntettével vádolta meg. Losonczy Géza terhelt ellen az ügyészség a büntetőeljárást megszüntette, mert nevezett időközben betegség következtében meghalt…
…A Legfelsőbb Bíróság népbírósági tanácsa mérlegelve a bűncselekmények súlyát, a súlyosbító és enyhítő körülményeket, a lefolytatott tárgyalás alapján a vádlottakat bűnösnek mondta ki és ezért Nagy Imrét halálra, Donáth Ferencet 12 évi börtönre, Gimes Miklóst halálra, Tildy Zoltánt hatévi börtönre, Maléter Pált halálra, Kopácsi Sándort életfogytiglani börtönre, dr. Szilágyi Józsefet halálra, Jánosi Ferencet nyolcévi börtönre, Vásárhelyi Miklóst ötévi börtönre ítélte.
Az ítélet jogerős. A halálos ítéletet végrehajtották…”
Természetes reflexeink közé tartozik, hogy beleborzongunk és önkéntelen részvétet érzünk, ha kivégzésekről hallunk vagy olvasunk. Eltöprengünk, hogy a társadalomnak szabad-e bármelyik tagját megfosztani az életétől, de ez a gondolatsor messzire vezetne, maradjunk a témánknál.
Újra és újra felmerül a kérdés, hogy Kádár Jánost mekkora felelősség terheli Nagy Imre haláláért. Berecz János egy cikkében így ír erről:
„…Sokféle értelmezés látott már napvilágot… egyesek elítélik, mások mentegetik Kádár Jánost. Bármennyire is fájdalmas számomra, nem hallgathatom el a véleményemet. Álláspontom szerint – a nagyarányú hazai és nemzetközi nyomás ellenére – sem került volna sor Nagy Imre kivégzésére, ha Kádár János ezzel nem ért egyet.” Sajnos sem Berecz, sem a többi hasonló vélekedő elemző nem támasztja alá a véleményét bővebb és kézzelfoghatóbb bizonyítékokkal.
Semmit sem szeretnék jobban, mint elkerülni, hogy ezzel az üggyel foglalkozzam, de meghátrálásnak tekinteném, ha említés nélkül lépnék túl Kádár János egész életútjának ezen a sarkalatos pontján.
Nem tudok titkokat, csak elszórt utalásokra, feltételezésekre támaszkodhatok. Kádár nem akarta, hogy az útja levágott fejekkel legyen kikövezve, most még egy esetet említek, mikor megpróbált interveniálni halálraítéltek érdekében. Kopácsi Sándort, Budapest rendőrfőkapitányát, aki 1956 októberében átállt a felkelők oldalára, Hruscsov mindenáron bitófára akarta juttatni. Kádár állítólag negyven percig agitálta a szovjet vezetőt, amíg rábírta, hogy érje be nála börtönbüntetéssel.
Nagy Imre esetében hiába kísérletezett volna hasonló mentőakcióval – legalábbis a szocialista táboron belül –, a miniszterelnök azonosult magával a felkelés I. kötet 210sel, és a neki juttatott kegyelem az események utólagos elfogadását jelentette volna.
Kádár maga nem tett perdöntő lépéseket.
„– Van-e valamilyen valóságos alapja annak a híresztelésnek – kérdezte a riporter tőle 1989-ben –, hogy Nagy Imre és társai halálra ítélését az MSZMP Politikai Bizottsága, netán személy szerint Ön hagyta volna jóvá?
– Nincs. Ez minden alapot nélkülöz. Nem ismerek olyan embert az akkori Politikai Bizottságból, aki erre vállalkozott volna…”
(A „vérbíróként” emlegetett Vida Ferenc is úgy nyilatkozott, hogy „semmilyen eligazítást nem kértem és nem kaptam senkitől”, jóllehet enyhítette volna a maga felelősségét, ha az akkor már halott Kádár János ráhatására hivatkozik.)
Már említettem, hogy az írás menete során adódnak olyan események, melyek az általam elmondandók lényegét érintik. 2006. június elsején végighallgattam egy, a tárgyba vágó vitát a budapesti Pen Klubban. Huszár Tibor mutatta be új könyvét, ebben Nagy Imre sorsával kapcsolatos, újonnan feltárt dokumentumokat is ismertetett.
Huszár előadásából a hozzászólók különböző következtetéseket vontak le. A Párizsban élő Kende Péter (Pierre Kende) szociológus-történész az iratokból egyértelműen Kádár János bűnösségét vélte kiolvasni, szerinte felelős volt Nagy Imre kivégzéséért. Kendét egész életútja hajlamossá teszi az ilyen verdiktre, valaha a „Szabad Nép”-nél szolgált, mint külpolitikai szakértő, majd Nagy Imre lelkes hívévé szegődött. Nyugatra való távozása után a brüsszeli Nagy Imre Intézet főmunkatársa lett, a rendszerváltást követőleg itthon is sokszorosan kitüntették.
Kende sommás megállapításait Huszár Tibor, a szerző nem fogadta el. Hivatkozott a lappangó, máig sem hozzáférhető dokumentumokra, melyek perdöntő szerepet játszhatnak. A meghívottként jelen levő Nyers Rezső, a kérdés feltehetőleg legközvetlenebb magyar történelmi tanúja szintén ellentmondott Kendének:
– Nagy Imre sorsát nem Magyarországon döntötték el! – jelentette ki.
Zárszavában Huszár még megjegyezte, hogy Nagy Imre kivégzését a Kreml valószínűleg már 1956. november 4-én reggel elhatározta, mikor szembeszállt a szovjet csapatokkal, és csak külpolitikai meggondolások miatt halasztotta el két évvel a végrehajtását.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)