Vajnai Attila: Csak a munkások képesek önmagukat felszabadítani

Vajnai Attila: Csak a munkások képesek önmagukat felszabadítani (2006. december)

Interjú Vajnai Attilával, a Magyarországi Munkáspárt 2006 alelnökével (2010 tavasza óta elnökével, és a Zöld Baloldal alelnökével) a kadarizmus.gportal.hu internetes hálószemen

  2006.12.06. 08:18

A polgári demokráciával ellentétben a kommunisták a társadalmi demokráciát, a többség demokráciáját képviselik. A szükséges társadalmi változásokat akkor lehet megvalósítani, ha az elszegényedett tömegeken kívül az átlagos életszínvonalon élők is megértik a kizsákmányolás lényegét, annak igazságtalanságát, illetve azt, hogy a haladás gátja maga a rendszer. Szerintem a többség csak sejti vagy érzi a kapitalizmus működésének ellentmondásait – nyilatkozta Vajnai Attila, a Magyarországi Munkáspárt 2006 alelnöke internetes lapunknak.

Az önök pártja igen kevéssé szerepel a magyar polgári sajtóban, legfeljebb akkor, ha a belső vitákat kell felnagyítani. Hogyan értékeli a sajtó érdeklődését, ha az interjú során egyértelműen érzékeli a provokatív vagy az ellenséges, lejárató szándékot a sajtó részéről? A Hírszerző, a Heti Válasz és a Napkelte egyes anyagaira gondolok.

A polgári sajtó érdeklődése valóban gyakran "bulvár" jellegéből ered. Ez érzékelhető más közszereplő esetében is. Igen ritka, ha valakit nem valamiféle botrány miatt kérdeznek meg. Én szeretem az élő adásokat, mert ott kevesebb lehetőség van a manipulációra. Próbálok úgy válaszolni a feltett kérdésekre, hogy abban benne legyenek azok az értékek, amelyeket képviselünk. Az írott sajtó esetében általában a megjelenés előtt ellenőrzés miatt elolvasom a tervezett cikket, és csak aztán döntök annak publikálásáról. Volt már rá példa, hogy nem engedtem megjelentetni egy velem készített interjú torzított változatát.

A Magyarországi Munkáspárt 2006 marxista-kommunista alapú pártként határozza meg önmagát. Az ön számára mit jelent a kommunizmus elméleti-ideológiai és gyakorlati téren?

Marx gondolatával válaszolok: "A kommunizmus szemünkben nem állapot, amelyet létre kell hozni nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti."

Ezen elméleti alapvetést, ha megértjük, akkor beláthatjuk, hogy legfőbb gyakorlati feladatunk egy olyan mozgalom megszervezése, amely képes ráébreszteni a kizsákmányoltakat a kapitalizmus jellegére, amely segít nekik szerveződni az elnyomás és a kizsákmányolás ellen. Meg kell értetnünk a többséget képviselő emberekkel, hogy összetartoznak, hogy csak akkor tudnak változtatni nyomorúságos helyzetükön, ha összefognak. Különösen fontosnak tartom a szakszervezetek szervezését, erősítését.

A mozgalom szervezésének módja is eltér a polgári társadalom módszereitől. A cél nem az, hogy a kisebbség képviselje a többséget, hanem az, hogy lehetőség szerint minél többen kapcsolódjanak be saját sorsukat érintő ügyeik intézésébe. A képviseleti demokrácia helyett egyre inkább a részvételi demokrácia módszerei fognak teret nyerni. Egy másik kedvenc idézetemmel zárom válaszom: "A szabadság abban áll, hogy az állam a társadalom fölé rendelt szervből a társadalomnak mindenben alárendelt szervvé váljék."

Ön a képviseleti demokrácia helyett a részvételi demokrácia módszereire hivatkozik. Ez azt jelenti, hogy elfogadja Marx kifejezését a parlamenti kreténizmusról? Érdemes-e indulni a pártnak bármilyen választáson?

Én nem egyszerűen Marx megfogalmazását (parlamenti kreténizmus) fogadom el, hanem egyetértek azzal a lényeges gondolattal, hogy a munkásosztály felszabadítása csak magának a munkásosztálynak a műve lehet. A tulajdonviszonyok forradalmi (ami természetesen alapvetően nem erőszakot jelent) megváltoztatása nem lehetséges a társadalom túlnyomó többségének bevonása nélkül közös ügyeik intézésébe.

Természetesen érdemes indulni a választásokon, hiszen jelenleg a polgári demokrácia viszonyai között ez lehetőséget ad a párt elveinek ismertetésére. A választási kampányokban felhívhatjuk a társadalom többségének figyelmét a kapitalista rendszer igazságtalanságaira, megmagyarázhatjuk a szegényeknek, hogy lényeges javulásra életszínvonalukban csak egy új típusú társadalom ad esélyt.

Különösen fontosnak tartom Dr. Nagy András gondolatát: "A kommunisták, bár különösen fontos politikai fórumnak tekintik a parlamentet, nem tartják mindenáron elérendő célnak a parlamentbe kerülést, és nem gondolják, hogy a parlamentbe kerülve már lényegében el is érték céljaikat. Felkészülnek a hatékony parlamenti munkára, de akár bekerülve, akár kívül maradva is a törvényes kereteket tiszteletben tartva élni fognak a parlamenten kívüli politizálás eszközeivel is."

Amennyiben önök meggyőzik a munkásosztály tagjait arról, hogy fel kell szabadítaniuk önmagukat, és ezt ők el is fogadják, miképp kezdenek ehhez hozzá ők maguk a gyakorlatban, és kívánnak-e segíteni önök ebben?

Mi arról akarjuk meggyőzni a munkásosztály tagjait, hogy önmaguk felszabadításához össze kell fogniuk, hogy a termelőeszközök magántulajdonának megszüntetése nélkül nem érhetnek célt. Ha ezt sokan megértik, akkor azt javasoljuk nekik, hogy alakítsanak szakszervezeteket, önszerveződő közösségeket. Arra biztatjuk őket, hogy kapcsolódjanak be a helyi közösségi ügyek megvitatásába, aktívan vegyenek részt a közéletben. Mi segíteni tudunk nekik a szervezetek létrehozásában, a rendszer manipulációs kísérleteinek leleplezésében. Azt tanácsoljuk nekik, hogy tanuljanak, szerezzenek diplomát, sajátítsanak el szakmákat, tanuljanak nyelveket. Így kevésbé tudják becsapni és félrevezetni őket. Mi minden generáció számára elérhetővé akarjuk tenni a történelem materialista elemzésének tudományát, a társadalmi folyamatok elemzésének tudományos módszereit.

Ha a szavazók többsége elfogadja az önök elképzeléseit, akkor mit jelent konkrétan a tulajdonviszonyok megváltoztatása a gyakorlatban (nyilvánvalóan azon az elméleti tételen kívül, hogy a magántulajdont a közösségi tulajdon váltja fel)? Mit kell tenniük ennek érdekében?

Ha a munkásosztály tagjainak többsége megérti a kizsákmányolás lényegét, akkor azt javasoljuk nekik, hogy hozzanak létre szövetkezeteket, kezdeményezzék a közszolgáltatások társadalmi ellenőrzését (például a társadalombiztosítási önkormányzatok megszervezésével), törekedjenek megszerezni a részvénytársaságok részvényeinek többségét, alakítsanak munkavállalói tulajdonban lévő vállalkozásokat. Segíteni fogjuk politikai eszközökkel olyan törvények meghozatalát, amelyek lehetővé teszik, hogy akár népszavazáson lehessen dönteni a beszedett adók elosztásáról, vagyis segítünk a többségnek megszervezni a részvételi költségvetést.

Természetesen a közösségi tulajdonformák sok változata alakulhat ki, hiszen azt maguk a közösségek alakítják majd, ezért nem a kommunisták feladata "meghatározni", hogy miként kell cselekedniük az embereknek. Mi csupán kezdeményezői lehetünk a folyamatoknak, de a szocializmust maguk az emberek fogják megvalósítani felismert érdekeik alapján, ugyanis a munkásosztály felszabadítása csak magának a munkásosztálynak a műve lehet.

Az ön által említett, többséget képviselő emberek – az én értelmezésemben: a megroggyant életszínvonalú választók – közül sokan nem értik teljesen azt, hogy mi lesz itt, ha a kommunista mozgalom győzedelmeskedne, vagy legalábbis szélesebb körben elterjedne. Azt már tudják, milyen jellegű a kapitalizmus, illetve hogy őket elnyomják és kizsákmányolják, de azt nem, hogy a gyakorlatban mi történik, ha az önök mozgalma, elképzelései nagyobb teret nyernek. Mielőtt tehát hajlandóak lennének önökre szavazni, érthető okokból tudni szeretnék: önök képesek megszüntetni a kapitalizmust? Megszűnik a polgári demokrácia? Vagy minden marad úgy, ahogy eddig, csak egy kicsivel több méz kerül a madzagra (nyugdíjasoknak 14. havi nyugdíj, munkavállalóknak kisebb adóterhelés és több álláslehetőség)? Ez utóbbi esetben ugyanis önök gyakorlati szempontból nem sokban különböznek azon polgári pártoktól, amelyeket meghaladni igyekeznek...

A társadalom többsége alatt én sokkal többet értek a "megroggyant életszínvonalú" választóknál. A szükséges társadalmi változásokat csak akkor tudja a többség keresztül vinni, ha az elszegényedett tömegeken túl az átlagos életszínvonalon élők is megértik a kizsákmányolás lényegét, annak igazságtalanságát illetve azt, hogy a haladás gátja maga a rendszer. Szerintem a többség csak sejti vagy csupán érzi a kapitalizmus működésének ellentmondásait. Sokan nem értik a kizsákmányolás módszereit, és abban bíznak, hogy bizonyos reformok és javítgatások után megvalósítható lehet a "szociális piacgazdaság". Meg kell nekik magyarázni, hogy nem elég a kommunisták pártjára szavazni a rendszer megváltoztatásához. A rendszert csak ők maguk tudják megváltoztatni, melyben a kommunisták javaslataikkal, programjaikkal csupán segíthetnek.

Ha bekerülnek a kommunisták a polgári demokrácia fő intézményébe, attól még nem omlik össze a rendszer. Szívós napi küzdelmet kell folytatni olyan szabályok kialakításáért, amelyek egyre több beleszólást biztosítanak a választóknak közös ügyeik intézésébe. Küzdeni kell a választójogi törvények módosításáért, a népszavazások és a társadalmi vita intézményének bővítéséért. Mindenkivel meg kell értetnünk, hogy a piac szabadsága nem azonos az emberek szabadságával, és csak akkor szüntethetjük meg a kapitalizmus igazságtalanságait, ha mindenkinek biztosítani tudjuk a szabadságot. A lényeg az, hogy kiharcoljuk a társadalom többsége számára a lehetőséget a valódi döntéshez. A demokrácia lényege szerintem nem az, hogy négy évente döntünk arról, hogy ki fog a nevünkben kormányozni. A polgári demokráciával ellentétben a kommunisták a társadalmi demokráciát vagyis a többség demokráciáját képviselik.

Egy rövid kitérő. Széchy András munkásmozgalom-történész egy írásában Thürmer Gyulát és fiát támadta, amely az interneten is megjelent. Ezt az anyagot Ferencz Lajos óbudai pártelnök elküldte egy Juhász Róbert nevű, Pest megyében élő, 18 éves fiatalnak, aki ezen anyag elolvasásáig rokonszenvezett az MMP 2006-tal, ezt követően azonban felháborodva visszautasította az együttműködést Ferenczcel és a párttal. Mindennek nyilvánosan is hangot adott az MKMP Hajdú-Bihar megyei szervezetének honlapján, a Magyarországi Munkáspárt 2006 című vitatémában. Az anyag személyeskedéstől sem mentesen (ifjabb Thürmer egykori menyasszonyát is belekeverve, oda nem illően) azt igyekszik sejtetni, hogy apa és fia más-más oldalról ugyan, de egyre többet serénykedik a hazai burzsoázia érdekében. Miért fontos önöknek, illetve Széchynek és Ferencznek, hogy minden megnyilvánulásukkal (Dialektika, Támpont újságok, illetve az interneten a Munkásmozgalmi Fórumban) Thürmert vádolják érzelmi alapon?

Én saját tapasztalataim miatt is idegenkedem a személyeskedéstől. Tudom, hogy a meggyőzés egyik legfontosabb eszköze a vitapartner lejáratása, de a kommunisták elég szellemi munícióval rendelkeznek a meggyőzéshez, így nagy valószínűség szerint nincs szükségük a személyeskedés eszközére. A fentiekből talán érthető, ha nem kívánok reagálni politikai vitapartnereim és ellenfeleim magánéletével kapcsolatos kérdésekre.

Kissé félreértett. Nem arra kértem önt, hogy reagáljon politikai vitapartnerei és ellenfelei magánéletével kapcsolatos kérdésekre, hanem arra, hogy miért fontos az önöknek, hogy illetve Széchynek és Ferencznek, hogy minden megnyilvánulásukkal (Dialektika, Támpont újságok, illetve az interneten a Munkásmozgalmi Fórumban) Thürmert vádolják érzelmi alapon?

Ha konkrét emberek konkrét cikkeivel kapcsolatban vannak kérdései, kérem, azokat tegye fel az érintett embereknek.

Milyen embernek ismerte meg ön Thürmer Gyulát 2004 nyaráig?

Már korábban jeleztem, hogy nem kívánok vitapertnereim, politikai ellenfeleim magánéletével, személyes ügyeivel foglalkozni.

Milyen véleményt alakított ki magában az 1995-ös Simon Evans-interjúval kapcsolatban (ez a Budapest Business Week-ben jelent meg), amikor Thürmer egyebek közt ezt mondta: mi nem vagyunk egy jó kapitalizmus ellen?

Már ezen a fórumon is megírtam többször, hogy részben én is felelős vagyok azokért a hibákért, amelyeket a Munkáspárt korábban elkövetett. Természetesen sok példát lehet erre találni, így azt is, hogy az ön által idézett interjú után nem tettem szóvá az ügyet. Ma már tudom, hogy tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy pontatlan fogalmazásról van szó.

Mikor érezte először úgy, hogy nincs helye a Munkáspártban?

Soha nem éreztem úgy, hogy nincs helyem a Munkáspártban, és belépésem óta folyamatosan tagja vagyok a pártnak.

Lehet, hogy nem egyformán használjuk a "tagja a Munkáspártnak" szavakat. Én arra gondoltam, hogy ha ön az MMP 2006 alelnöke, akkor ennek a pártnak a tagja, és ezzel együtt nem tagja a thürmeri MKMP-nek. A bíróság ugyan szabálytalannak ítélte az ön kizárását, de ha ön továbbra is tagnak tekinti magát ott, akkor kettős párttagsággal rendelkezik, vagy úgy véli, hogy az MMP 2006 az igazi "Munkáspárt", és csak annak a tagja?

A Munkáspárt 2006 átmeneti állapotnak tartja a megosztottságot. Mi a kommunista mozgalom egyesítésére is törekszünk, és számunkra egyformán fontosak elvtársaink, bármely pártban is tevékenykednek.

A "nincs helye" kitétel arra vonatkozott, hogy a 2004 nyara utáni, ön szerint nyilván káros folyamatok kialakulását érzékelve gondolhatta azt, hogy egy ilyen Munkáspártban nincs értelme tovább dolgozni. Ami persze korántsem biztos, hogy így van...

Én soha nem gondoltam úgy, hogy nincs értelme dolgozni. Tevékenységemmel talán ezt igazoltam is.

Jó, de akkor most konkrétan: az MKMP tagjának is tekinti magát, vagy csak az MMP 2006 tagjának?

A Magyarországi Munkáspárt 2006 pártot a korábbi Munkáspárt tagjai hozták létre, így jogfolytonosan tagjai a magyarországi munkásmozgalomnak. Ezért is tartjuk december 10-én a 22. kongresszust. Én jelenleg a Magyarországi Munkáspárt 2006 alelnöke vagyok.

Milyen elképzelései vannak a kommunista mozgalom egyesítésére?

A Munkáspárt 2006 olyan politikát követ, amelyet minden baloldali érzelmű állampolgár támogathat. Minél több akcióban sikerül együttműködést kialakítani a baloldali és kommunista szellemiségű szervezetekkel, annál nagyobb igény lesz a tagok és szimpatizánsok részéről az egységes párt megteremtésére. Egy egységes kommunista párt sokkal nagyon erővel tud fellépni a szociáldemokráciától balra álló erők összefogása érdekében is. Hangsúlyozom, hogy mozgalmunknak nyitottnak kell lennie a baloldali szocialisták, szociáldemokraták, a szakszervezetek, civil szervezetek és antifasiszta mozgalmak felé.

Ön szerint milyen irányba haladt volna a párt, ha 2002 után valamelyik kongresszuson nem Thürmer Gyulát választották volna meg elnöknek?

Találgatásokba nem bocsátkozom. Szerintem a helyes lépés egy olyan politika kialakítása lett volna, amelyet ma a Munkáspárt 2006 képvisel.

Találkozott már olyan választóval, aki megindokolta önnek, miért szavazott az ön pártjára – vagy éppen ellenkezőleg? Ha ideje van, mennyire tud pozitív értelemben "kampányolni" a közösségi társadalom, az MMP 2006 mellett – személyesen, tehát nem az interneten?

Igen, találkoztam már olyan választóval, aki megindokolta, miért szavazott a Munkáspárt 2006-ra, és ismerek olyan embert is, aki nem erre a pártra szavazott. A civil életben is sok alkalom nyílik a beszélgetésre a "világ nagy dolgairól". Azt hiszem, hogy a sajtón és az interneten kívül személyesen is sikerült megértetni sok ismerősömmel az általam képviselt értékeket.

Miután ön a párt pontos taglétszámának megállapítását a decemberi kongresszus utánra ígérte, csak azt kérdezem: van-e egy olyan szám, amit már most nyugodtan, a tévedés kockázata nélkül megmondhat ebben az interjúban? Hozzávetőleges, százas vagy ezres nagyságrendű tételre gondolok. Továbbá mennyi alapszervezet működik már az országban?

A legutóbbi kongresszuson 2100-nál is több tag mintegy 100 alapszervezetben dolgozott. Azóta fejlődött szervezetünk, és december 10-ig (sőt utána is!) további belépésekre számítunk. A kongresszuson meg tudjuk mondani, hogy abban a pillanatban hány tag képviseletében vannak jelen a küldöttek, aztán a számítógépes adatbázist folyamatosan feltöltjük.

Azt tudom, hogy a párt Baranya, Heves és Jász-Nagykun-Szolnok megyében (de idevehető Szabolcs-Szatmár is, illetve Nógrád pásztói választókerülete) már megkerülhetetlen politikai tényező. Mi a helyzet Békésben, Borsodban, Hajdú-Biharban, Csongrádban? Sikerült-e a Nyugat-Dunántúlon (Vas, Győr-Sopron-Moson, de különösen Zala) is alapszervezeteket kialakítani? Különösen érdekes lenne megtudni ugyanezt Tolna megyében, illetve konkrétan a paksi választókerületben...

Ön sok megyét kihagyott a felsorolásból…

Az igazság az, hogy nem akartam 20 megyét bezsúfolni egy kérdésbe.

Komárom-Esztergom megyében az önkormányzati választásokon például mindkét megyei listát felállították szervezeteink, és tisztes eredményt értek el. Tudomásom szerint Zala megye kivételével minden megyében van alapszervezetünk, és a tavalyi állapotokhoz képest a megyei szervezetek száma is nőtt. A paksi választókerületben és Tolna megyében is van szervezetünk. A megyében a megyei közgyűlésben egy tagunk bizottsági tagként dolgozik. A következő választások idejére (Európai Parlament képviselőinek választása) már remélhetőleg minden megyében megyei szervezet fog működni.

Ha ön ilyen pozitívan áll ehhez a kérdéskörhöz, akkor most megkérdezem: mekkora mélységig tudunk ebbe a témába belemenni?

Azokat a részletes adatokat, amelyeket a párt vezetése nyilvánosságra akar hozni, a párt hivatalos honlapján lehet majd olvasni. Javaslom, hogy a kongresszusig ne bonyolódjunk bele ebbe az adatkérdésbe, hiszen a szervezet folyamatos fejlődésben van. Szerintem inkább a társadalmi, gazdasági és politikai kérdéseket kellene vizsgálni.

A parlamenti és az önkormányzati eredményeket ismerve önnek milyen mércéje van, ha elemzi azokat? Pontosabban: mi számít önnél lehangolónak, elfogadhatónak, tisztesnek és kiugróan jónak?

Egy újjászerveződő párt számára természetesen fontos mérce az 1 százalékos eredmény. Azok a listák, illetve egyéni jelöltek, akik ezt a szintet elérték, tisztes eredményt értek el.

Hány jelölt kezdett bele az ajánlószelvénygyűjtésbe a parlamenti választást megelőzően? (Nekem 30-ról biztosan van tudomásom, de úgy gondolom, hogy ötvennél több nem volt.) Az év elején önök arról beszéltek, hogy a nyugat-dunántúli megyéket leszámítva 110-120 jelölttel kezdik meg a gyűjtést.

A párt vezetése valóban olyan tájékoztatást kapott a helyi szervezetektől, hogy mintegy 110-120 jelölt kezdte el az ajánlószelvények gyűjtését. Hitelesen csak azok esetében tudjuk megállapítani az összegyűlt ajánlások számát, akik leadták azokat ellenőrzésre.

Akkor úgy kérdezem: hányan adták le az összegyűlt ajánlásokat ellenőrzésre? Csak azok, akik hivatalosan is jelöltek lettek, vagy pedig voltak olyan személyek is, akik ugyan leadták a szelvényeket, de nem lettek hivatalosan jelöltek, azaz nem kerültek fel a szavazólapra? Ez azért fontos, mert támpontot adhat egy országos reprezentatív mintavételhez ott is, ahol nem volt jelölt. Talán ismeri a közvéleménykutatások logikáját: nem kell mindenkit megkérdezni ahhoz, hogy következtetést tudjunk levonni a párttal rokonszenvezők számát illetően – országosan is...

Az őszi választások bebizonyították, hogy valós szervezeti erő volt a többi jelöltünk mögött is. A konkrét számok megjelentek az interneten és a TámPontban is, ezért ezt most nem részletezem.

Egyébként ezt már csak azért is bátorkodom kérdezni, mert a számokat illetően március közepén önt már egyszer megpróbálták csapdába csalni, ha emlékszik...

Ha ön a csapdába csalási kísérlettel arra kíván utalni, hogy egy vidéki jelöltünknek felajánlottak ajánlószelvényeket, akkor erre csak azt tudom válaszolni, hogy konkrét hangfelvételek igazolják állításainkat.

Nem erre utaltam, hanem arra, amikor öntől mint mérnöktől kérdezte Bethlen János, hogy miként lehet százezer támogatójuk az egész országban, ha nincs száz jelöltjük. Ha nem emlékszik erre, tudom csatolni a pontos, szó szerinti szöveget.

Amit Bethlen Jánosnak mondtam, ma is fenntartom. A két választás (országgyűlési és önkormányzati) megmutatta, hogy jelöltjeink nagy többségben átlépték az 1 százalékos támogatási küszöböt, így nagy valószínűséggel állítható, hogy országosan 100 ezer körül lehet azok száma, akik készek pártunkra és jelöltjeinkre szavazni, ha erre lehetőségük van.

Hogyan kell értelmezni a százezres támogatói kört? Arról van szó, hogy ha lett volna 176 jelöltjük, és mindegyik szerez hétszázötven ajánlást, akkor ezt összeszorozva van 132 ezer potenciális szavazójuk? Vagy pedig úgy, hogy volt 100 jelöltjük, aki nekilátott a gyűjtésnek, és átlagosan ezer szelvényt szerezve jön ki a százezres szám?

Magyarországon közel 8 millió választójogú állampolgár él. Ha országosan 1 százalék szavazna ebből a körből egy pártra, az 80 ezer választót jelent.

A párt országos vezetői közül ön vagy Bársony Margit, illetve az elnökség tagjai közül indult-e a választáson egyéniben? (Annyit tudok, hogy az elnökség tagjai közül Kiss Bálint - Szabolcs, Tajcs Ferenc - Heves, Balog Jánosné - Bács-Kiskun, Molnár Miklós - Borsod bizonyosan elkezdte a gyűjtést.) Azért kérdezem, mert aki indult, nem mindegy, hogy hány szelvényt szerzett a leadási határidőig.

Ilyen részletességgel (név szerint) nem gyűjtöttem össze az adatokat, és most nincs is időm ezt megtenni. Azt tudom javasolni, hogy keresse meg közvetlenül az említett vezetőket, akik saját adataikról könnyen tudnak nyilatkozni.

Voltak-e következményei a márciusi nyíregyházi Fidesz-felajánlásnak? (A Fidesz pert helyezett kilátásba.)

A Fidesz nem tett feljelentést az ügyben, a hangfelvételek most is letölthetők a rednews.hu oldalról.

Mikor ismerkedett meg a kommunista eszmékkel, és mennyi ismeretet szerzett meg a marxizmus-leninizmus szakirodalmából?

Már a családomtól sokat kaptam ezen a téren, az egyetemen külön vizsgát tettem a tárgyban. Legtöbbet mégis önképzéssel, és a mozgalomban való aktív részvétellel tanultam.

Mit jelent önnek az 1956 és 1989 közötti úgynevezett Kádár-rendszer?

Erről nagyon sokat is lehetne írni, de az interjú jellegéből adódóan csak röviden válaszolhatok: Nekem a gyermekkoromat és az egyetemi tanulmányaimat jelenti ez a korszak (1987-ben kezdtem dolgozni). Megkaptam mindent, hogy elindulhassak az életben, és láttam mindazt, ami miatt a munkások nem védték meg a rendszert a rendszerváltóktól.

Kíván-e az önök pártja Kádár nevével és politikájával szavazókat szerezni?

Mi szeretnénk, ha a hivatalos politika Kádár János emlékét érdemeinek megfelelően kezelné. Nem hiszem, hogy ezt szavazatszerzésnek lehetne minősíteni.

Két és fél év múlva Magyarországon europarlamenti választások lesznek. Milyen eredménnyel lenne elégedett, figyelembe véve azt, hogy akkorra a Magyarországi Munkáspárt 2006 már negyedik életévébe lép?

2009-ben szívesen válaszolok erre a kérdésre. Mivel láthatóan egészen mélyen érdekli önt a Munkáspárt 2006 tevékenysége, ezúton meghívom önt is a kongresszusunkra. Ott olyan kérdéseire választ kaphat, amelyekre most nem tudtam érdemben reagálni.

Vannak-e olyan személyiségek, alapszervezetek az önök pártjában, akik említésre méltóak ebben az interjúban? Ha igen, kik és melyek azok?

Olyan sok kiváló emberrel találkoztam a mozgalomban, hogy mindenkit felsorolni egyszerűen képtelenség.

Ön szerint mi vezetett az úgynevezett rendszerváltozáshoz 1989–1990-ben, és mennyi szerepe volt ebben a KGB-nek?

Ez olyan komoly kérdés, amire röviden nem szeretnék válaszolni, hosszan pedig az idő hiányában most nincs lehetőség. Talán egy későbbi időpontban, egy csak ezzel a témával foglalkozó beszélgetésben térjünk vissza erre a kérdésre.

Ön szerint melyik lesz az a pillanat, amikor el lehet mondani: Magyarország áttért a polgári demokráciáról a társadalmi demokráciára?

Nem vagyok jós, és valószínűleg az ilyen pillanatokat csak utólag, alapos elemzések után lehet megállapítani.

Szívesen látná-e ön azt, ha Moldova György író segítene valamilyen módon az önök pártjának? Mi a véleménye az ő eddigi írói pályafutásáról, könyveiről?

Moldova György egész életútjával hatalmas segítséget nyújtott a mozgalomnak, amiért ezúton is köszönetet mondok neki.

Milyen típusú interjúkat becsül ön többre: azokat, amelyek szervilisen alákérdeznek önnek, és tartózkodnak a "rázósabb" felvetésektől, vagy amelyek igyekeznek összeszikráztatni az önétől eltérő elképzeléseket is a párt hivatalos álláspontjával – és ennek érdekében provokatív elemeket is felhasználnak?

Azokat az interjúkat szeretem, ahol komoly érvekkel szemben fejthetem ki álláspontomat. Engem nem zavar, ha a kérdező ellenszenvesen viselkedik.

Amint az ismert, 2002-ben az akkori kongresszuson Thürmernek lett volna ellenfele az elnöki posztért folytatott versenyben, már az alelnökjelöltek is megvoltak, de utóbbiak az utolsó pillanatban visszaléptek, ezt követően az elnökjelölt is. Mennyi ennek a valóságalapja? Volt-e önnek köze ehhez az egészhez, játszott-e ebben valamilyen szerepet?

Az adott esetről azokat kellene megkérdeznie, akik jelöltként indulni akartak. Csak ők tudják hitelesen elmondani, hogy mi motiválta őket döntéseikben. Nekem annyi közöm volt az eseményekhez, hogy én indultam alelnöknek, és a tagsági szavazáson megerősítettek ebben a pozícióban.

Debrecenben a következő sztorit hallottam: még évekkel ezelőtt a Munkáspárt elnöke önt szemelte ki politikai utódjául, ön azonban cserbenhagyta, elárulta (mármint e sztori terjesztői szerint) a pártot 2004 nyara és 2005 ősze között az akkori tevékenységével. Van-e ennek realitása? Egyáltalán akart-e valaha ön a párt elnöke lenni, vagy akar-e Thürmer után a párt első embere lenni?

Nem vagyok híve annak, ha egy vezető "kiszemel" valakit utódjának. A mozgalomnak magának kell vezetőit kiválasztani, az nem a vezető előjoga. Egyébként én nem tudok róla, hogy engem bárki is "kiszemelt" volna. Természetesen ennek alapján nem is hagytam cserben a mozgalmat, mert a negatív jelenségeket feltártam a vezető testületek előtt, amint azokat felismertem. Többször (írásban is) megerősítettem, hogy nem akarok a párt elnökének helyére törni. Szerintem a kollektív vezetés erősítésére van szükség a párt demokratikus működésének biztosításához.

Milyen gondolatai voltak/vannak az interjú közben, és hogyan értékeli azt? Hasznára vált-e a pártnak, vagy lejáratta azt? Kapott-e olyan kérdést, amelyre legszívesebben nem válaszolt volna?

Örömmel válaszoltam a kérdéseire, és annak is örülök, hogy többen is érdeklődéssel figyelték válaszaimat a nyilvános interjú közben a Munkásmozgalmi Fórumon. A kongresszusi előkészületek miatt most eléggé elfoglalt leszek, ezért további kérdéseire majd a kongresszus napján (remélem, ott találkozunk) és azután tudok válaszolni. Az interjút az olvasóknak kell értékelniük, és az ő reakcióik döntik el azt is, hogy a pártnak javára vált az vagy sem. Köszönöm önnek, hogy lehetőséget adott véleményem kifejtésére.

***

Amint arra Vajnai Attila is hivatkozott, a fenti online interjú nyilvánosan, a Munkásmozgalmi Fórum nevű portálon készült, ezért szándékainktól függetlenül a portál fórumozói közül elméletileg bárki hozzászólhatott. Ezekre a hozzászólásokra Vajnai Attila az interjú készítése közben reagált.

Az „Endymion” nevet választó fórumozó Vajnai azon mondatához szólt hozzá, amelyben az alelnök kijelenti: a meggyőzés egyik legfontosabb eszköze a vitapartner lejáratása, de a kommunisták elegendő szellemi munícióval rendelkeznek a meggyőzéshez, így nincs szükségük a személyeskedésre.

Ezt kiegészítve „Endymion” úgy vélte, hogy az ellenfél – a vitapartner – lejáratása csak rövid távon jelenthet sikert, és főleg az ostoba hallgatóságot lehet ezzel ideig-óráig meggyőzni. Vajnai Attila ehhez a következőket fűzte hozzá:

Én is szeretném, ha hosszabb távon nem lenne kifizetődő a vitapartner lejáratása, de a jelenlegi politikai viszonyok mellett gyakran a lejárató kampányt szinte azonnal követi a szavazás, és (képviseleti demokrácia lévén) később már hiába igazolódik be a lejárató alantas volta, a célját (a hatalom megszerzése vagy megőrzése) mégis eléri. Mivel a kommunisták hosszabb távon gondolkodnak, és amúgy is megfelelő szellemi munícióval bírnak, kevésbé szorulnak a tudomány (pl. szociálpszichológia) által feltárt manipulációs eszközök használatára.

Egy másik hozzászólásában „Endymion” örömmel konstatálta, hogy a párt alelnöke szombat éjjel is egy interjúra válaszol. Úgy gondolta viszont, hogy ha a pártnak komolyabb politikai befolyása lesz, ez időhiány miatt kevéssé megvalósítható. Ezért kérdezte meg, hogy milyen elképzelései vannak az alelnöknek a munkamegosztással, a szükséges emberi erőforrások bevonásával kapcsolatban.

A Munkáspárt 2006 vezető testületeinek ülései már most nyitottak – hangzott a válasz. – Azokon rendszeresen több meghívott vendég és érdeklődő párttag (esetenként szimpatizáns) vesz részt, mint amennyi tagja van a testületnek. A december 10-re tervezett kongresszusunk is nyitott, azon minden érdeklődőt szívesen látunk. Tudatosan törekszünk egyre több aktív tagot bevonni a közös munkába. Szerencsére fiatalok is jelentkeznek a feladatok elvégzésére, és remélem, hogy folyamatosan bővülni fog az aktivisták száma. Mi mozgalmat szervezünk, amely nem nélkülözheti az önszerveződő közösségeket. Én erre helyezem a hangsúlyt, mert szerintem így tudjuk az egyre növekvő feladatokat megosztani.

Annyira soha nem szeretnék elmerülni a hivatalos politikában, hogy ne tudjak beszélgetni barátaimmal, ismerőseimmel vagy ne legyen időm az ehhez hasonló fórumokon vitatkozni. Az ilyen viták (mert ugye egy interjú is vitának minősíthető) jelentik azt az alapot, amely nélkül a politika csupán úri passzió. Én pedig nem a polgári demokrácia, hanem a társadalmi demokrácia híve vagyok.

A „sakkgyuri” nevet választó fórumozó aziránt érdeklődött, hogy létezik-e még Európában munkásosztály – mert szerinte csak urak vannak és szolgák, s utóbbiak érdekei nem mindenben és nem mindig egyezik meg. A szolgák többsége lumpenproletár a maga klasszikus értelmezésében, és bármely kis koncért hajlandó elárulni munkatársait – miközben az „urak” közé vágyik. Vajnai Attila válasza ez volt:

Szerintem létezik a munkásosztály Európában is, de az baj, hogy tagjainak nagy többségében nincs meg az összetartozás tudata, és sokan inkább szolgának érzik magukat. Az természetes, hogy ennek a társadalmi osztálynak tagjai között nincs teljes érdekazonosság, de a kommunisták feladata többek között az, hogy megértessék a többséggel, hogy a legfontosabb ügyben, a rendszerhez, a kapitalistákhoz való viszonyban közösek az érdekeik.

A „(SZEM) Gulliver” nevet választó fórumozó az interjú egyik kérdését továbbgondolva a következőket írta:

Tisztelt Vajnai Attila!

"...Miért fontos önöknek, illetve Széchynek és Ferencznek, hogy minden megnyilvánulásukkal (Dialektika, Támpont újságok, illetve az interneten a Munkásmozgalmi Fórumban) Thürmert vádolják érzelmi alapon?"

"a kommunisták elég szellemi munícióval rendelkeznek a meggyőzéshez, így nagy valószínűség szerint nincs szükségük a személyeskedés eszközére."

És mégis? Vagy mégsem? Ha az érve ellenére ezt teszik, akkor logikáját követve a "szellemi munícióval" van a gond, amit nem feltételeznék. Kár kikerülnie a kérdést, hiszen pártjának ellenzői igen gyakran ezt hánytorgatják fel Önöknek. Tehát...

Erre a felvetésre azonban Vajnai Attila külön – úgy, mint az előző háromra – nem válaszolt.

Moldova György: Kádár János (2006) 33/5. Rákosi: Túl érzékeny vagy, Kádár fiam

Az idősebb moszkovita vezetőgárda mögött egyre inkább kirajzolódtak egy fiatalabb generáció körvonalai, soraiból leginkább Rajk László és Kádár János vonta magára a figyelmet. Sorsuk, pályájuk bővelkedett közös jellemzőkben: Rajk alig három évvel idősebb a társánál, mindketten korán bekapcsolódnak a KIMSZ, majd a KMP munkájába, és illegális tevékenységükért megjárják a vádlottak padját. A különbségek is szembeszökőek. Rajk egy erdélyi sokgyerekes családból származik, később egyik bátyja államtitkári posztot tölt be a nyilaskeresztes kormányban. Ő maga is tanári diplomát szerez, alapvetően iskolázottabb, műveltebb a négy polgárit végzett Kádár Jánosnál.

Míg Kádár csak 48 éves korában lépi át először az ország nyugati határát, Rajk már fiatalon bejár néhány országot. 1937-ben részt vesz a spanyol polgárháborúban a Nemzetközi Brigádok önkénteseként, majd a vereség után Franciaországba internálják. 1941-ig egy németországi üzemben dolgozik, segítve az emigráns magyar kommunisták hazafelé vezető útját, lebukik, munkatáborba kerül, de sikerül megszöknie onnan. Visszajön Magyarországra, ismét bekapcsolódik a földalatti mozgalomba, az illegális KMP titkára lesz – szinte egymást váltva Kádárral. 1944-ben ismét letartóztatják, Németországba viszik, ahonnan a felszabadulás után tér haza. Magas párttisztségeket tölt be, országgyűlési képviselő, majd belügyminiszterré nevezik ki. A párthierarchiában messze megelőzte Kádár Jánost, aki csak a nyolcadik-tizedik helyek egyikét foglalta el. Azt azonban egyikük sem képzelte magáról, hogy képes volna a párt vezetésére, Rákosi Mátyás helyébe lépve. (Sok évvel később Kádár azt mondta Berecz Jánosnak: „én pártmunkás vagyok, a második helytől a tízezredikig helyt tudok állni, de első embernek nem tartom alkalmasnak magam.)

A zárkózott és puritán Kádár János nem kedvelte a lendületes, túláradó önbizalommal rendelkező, a szabályokat gyakran áthágó Rajkot, afféle „bolsevik arisztokratának” tartotta. 1954-ben börtönbüntetését töltve egy feljegyzésben is kifejtette elítélő véleményét az akkor már halott társáról:

„Rajk László kommunista – idézi az írást Hajdú Tibor. – A pártmunka gyakorlati részében járatos, fellépésében úgy szűkebb körű megbeszéléseken, mint tömegek előtt beszélve volt meggyőző erő. Elméletileg képzetlen [egy elemző szerint ezzel a megjegyzéssel Kádár épp a saját műveltségbeli hátrányát próbálta kompenzálni – M. Gy.], sőt gondolkodásában soviniszta és fasiszta teóriák hatása is tapasztalható volt. Előbbire példa a pécsi értekezleten mondott formulája: »előbb magyarok vagyunk, azután kommunisták, kisgazdák vagy más pártok«. A közigazgatás átszervezésére vonatkozó javaslata így kezdődött: »ez a javaslat az egy nép, egy állam elvéből indul ki«. Ez kétségtelen, a hitlerista »egy nép, egy állam, egy führer« jelszóból származik…

…A fiatalabb nemzedékből való pártfunkcionáriusok fölött önmagát toronymagasan kiemelkedőnek tartotta… Bárkivel is állt szemben, akár nála nagyobb tudásúakkal, vagy legyen a kérdés százszor is kimerítve, szenvedélyesen szeretett sokat és kimerítően beszélni. Rossz, hatalomvágyó, büszke, sértődékeny természete és modora volt. Aki ezeket a jellemvonásait ismerte és azokkal vissza akart élni, az a világon mindenbe beugrathatta…”

Néhány nappal később rehabilitálása ügyében már a bíróság előtt állva Kádár így vall:
„…Én Rajk Lászlóval pártkapcsolatban voltam. Személyileg nem volt különösen jó viszony köztünk, mert Rajk büszke természetű ember volt. 1948-ban – amikor komoly kifogások merültek fel Rajk magatartása ellen –, hogy barátkozzak én is vele, talán énrám, akit régről ismer, hallgatni fog…”

Kádár sokkal fegyelmezettebb volt annál, semmint hogy intrikákat kezdeményezzen a pártvezetésen belül, megtartotta a véleményét magának. 1949 elején a körülmények mégis úgy alakultak, hogy Rajk helyzete megingott.

„Egy vasárnap Rákosi meghívta Kádárt a lakására – írja Gyurkó László – Ott volt Gerő, Farkas, Révai is, de Kádárnak rögtön feltűnt, hogy nincs jelen Rajk László, aki pedig hivatalosan is a párt legfelső vezetői közé tartozott.

– Arra csak később jöttem rá – mondja Kádár, hogy ez a négy ember (mintegy külön fórumot alkotva) rendszeresen megbeszél minden fontos kérdést, mielőtt az a Központi Bizottság elé kerülne.” Ez az eljárás a párt szervezeti szabályzatának felrúgását jelentette.
A tanácskozáson elhangzottakat különbözőképp mondja el két krónikás: Gyurkó László és Kanyó András, bár mindegyiküknek Kádár személyesen nyilatkozott, nekem az utóbbi tűnik tényszerűbbnek – igaz, hogy később is keletkezett –, ezért ebből iktatok ide a történetet feltáró részleteket:

„Rákosi azt mondta – emlékszik vissza Kádár –, hogy Rajk gátolja az Államvédelmi Hatóság munkáját. Tudtam, hogy ez a vád csak Péter Gábortól származhatott, mert én is hallottam tőle ilyen megjegyzéseket.
– Elhangzott konkrét vád is Rajk ellen?
– Valami olyasmi, hogy Rajk többször is többórás előadást tartott a Hatóság emberei előtt, s ezzel elvonta őket a munkától. Meg hogy mint belügyminiszter, ellenőrizni akarja az államvédelmet. Én szót kértem és azt mondtam, ismerem Rajk Lászlót, nem hiszem, hogy ellenség volna. Arra már nem emlékszem, ki mondta, de elhangzott az is, hogy Rajk afféle világcsavargó entellektüel. A spanyol polgárháborúból is Hitler Németországán át tért haza, az átutazási engedélyt munkával váltotta meg, s ez módot adhatott a beszervezésére…
– Tehát már ott alakult a koncepció. Döntés is született a letartóztatásáról?
– Nem. Rákosi azzal zárta le a megbeszélést, hogy ha így áll a dolog, jobb lesz, ha Rajk átadja a Belügyminisztériumot valaki másnak, ő pedig átveszi a külügyi tárcát.
– Arról beszéltek-e, hogy Rajk helyett Ön legyen a belügyminiszter?
– Nem, ez későbbi időpontban történt, a Politikai Bizottság ülésén. De én akkor is csak egy negyed órával előbb tudtam meg Rákositól, hogy mi is a terve velem…
– Amikor átvette a Belügyminisztériumot Rajk Lászlótól, nem beszélgettek a kialakult helyzetről? Vagy akkor még nem észleltek semmit a készülő tragédiából?
– A csere 1948. augusztus 5-én történt, a folytatást akkor még egyikünk sem sejtette…
– Egyes nyugati szerzők arra a következtetésre jutottak, hogy a Rajk-perben Ön is fontos szerepet játszott. Mások egyenesen azt állítják, hogy Ön beszélte rá Rajkot a vallomásra.
– Nem tudom, kik azok, akik ilyesmit állítanak, de nem igaz.
– Vajon Ön hitt-e abban, amit Rajk vallott, vagy voltak kételyei?
– Én jól ismertem Rajkot, ezért nekem nagyon nehéz volt hinnem. S ha bárkiben felébredhetett a gyanú ellene, mint később bennem is, akkor az éppen az önvallomása miatt történhetett. Rajkot veréssel, kínzással sem vehették rá a vallomásra. Talán azért vállalt végül is mindent, mert nem akart a pártnak ártani…” Közben folyt a titkos nyomozás, Rajk bűnlajstroma mindinkább terebélyesedett:
„…Rajk bűnéül rótták fel, hogy Horthy rendőrségének besúgója volt, kémszolgálatot teljesített az OSS nevű amerikai felderítő szervezetnek, a Gestapónak és az utóbbi ügynökeként tért haza, majd jelentkezett Hain Péternél…”
A bűnlistát a nemzetközi politikai események is formálták. Jugoszlávia nemzeti önállósága védelmében szembeszállt a moszkvai irányítás utasításaival – többek között azt követelték tőle, hogy lépjen államszövetségre Bulgáriával –, ezért kizárták a szocialista országok közösségéből, ellenségként, az „imperialisták láncos kutyájaként” kezelték.

A Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája azzal vádolta meg Tito jugoszláv elnököt, hogy beépített ügynökei titkos összeesküvéseket szerveztek a „béketábor” országaiban a szocialista rend megdöntésére és meg akarják gyilkolni a kommunista pártok vezetőit. Ezzel az indokkal állították bíróság elé és végezték ki Albániában Kocsi Dzodze belügyminisztert, Bulgáriában Trajcso Kosztov miniszterelnök-helyettest, Csehszlovákiában Rudolf Slansky főtitkárt, később valamennyiről bebizonyosodott, hogy semmiféle párt- vagy államellenes cselekményt nem követtek el, rehabilitálták őket. Magyarországon Rajk Lászlót szemelték ki erre a szerepre.

„Elhangzott – mondta Kádár –, hogy Titóék formálisan beszervezték, a belügyminiszter Alekszandar Rankovics állítólag Tito utasításaként közölte volna Rajk Lászlóval, hogy likvidálni kell a magyar állam és a kommunista pártok vezetőit, továbbá hogy a vezetést ezután Rajk vegye a kezébe.

– Kik szerepeltek a fizikai megsemmisítésre szántak állítólagos listáján? – kérdezi a riporter.
– Rákosi, Farkas és Gerő.

Valószínűleg soha nem derül ki teljes bizonyossággal, hogy miért épp Rajk Lászlóra esett a választás. Az „imperialista aknamunka” veszélyének bizonyításához nálunk is csak egy nagy formátumú és magas posztot betöltő személyiség jöhetett számításba: nyilvánvalóan az is szerepet játszott, hogy nem tartozott a moszkovita vezetőgárdához, rossz szemmel nézték egyre növekvő országos népszerűségét is. (A fenti jellemzők Kádár Jánosra is ráillettek, nem véletlen, hogy alig két év múlva az ő útja is az ÁVH börtönébe vezetett.)

Közel hatvan év telt el Rajk kivégzése óta, de máig is terjengenek különféle ezzel kapcsolatos legendák. Olyanokat is hallani, hogy azért kellett meghalnia, mert a kommunista párton belül egy bizonyos keresztény-nemzeti vonalat képviselt – mintegy Nagy Imre politikai előfutáraként. Erről a témáról valaha sokat beszélgettem barátommal, Kardos Györggyel, a Magvető Könyvkiadó igazgatójával.

– Ha valóban létezett volna ilyen irányzat – mondta Kardos –, az bizonyos értelemben Rákosi Mátyás gyilkosságainak enyhítő körülményéül szolgált volna, mondván: így akarta megőrizni a párt egységét és cselekvőképességét.”
Kardos egy dokumentumot is mutatott, egy Lukács György hagyatékából előkerült pár soros feljegyzést:

„…meg kell mondanom: soha nem tapasztaltam, hogy Rajk László elvi ellenzéki álláspontot képviselt, még kevésbé azt, hogy ellenzéket akart szervezni…Ha tehát az egész Rajk-ügyre visszatekintek, mindig megerősödik bennem az a meggyőződésem, hogy az ellene indított per tisztán preventív jellegű volt.”

Ha elméletileg feltételezünk egy olyan esetet, hogy a dolgok épp ellentétesen alakultak volna, Moszkvából Rajkot utasítják, hogy számoljon le Rákosival, meggyőződésem szerint ő is minden ellenkezés nélkül végrehajtotta volna ezt a feladatot. Rajk párthűségéhez semmiféle kétség nem fért.

Péter Gábor 1949. május 30-án tartóztatta le Rajkot. Leleplezését és magát a pert Rákosi úgy tüntette fel mind a magyar közvélemény, mind a szovjet kapcsolatai előtt, mint a maga személyes teljesítményét. Azt állította, hogy megfelelő apparátus hiányában egyedül, éjszakáit is munkára áldozva derítette fel az ügyet. Kétségtelenül ő volt az „értelmi szerző”, de taktikai érzéke sugallatára nem kívánta magára vállalni a teljes felelősséget, a per szervezését és lebonyolítását gyakorlatilag mások nyakába rakta, mindenekelőtt a belügyminiszteri posztot betöltő Kádár Jánoséra.

Hitt-e Kádár Rajk László bűnösségében? Úgy gondolom, kezdetben igen. Ez egyaránt következett Rákosi Mátyásba vetett feltétlen bizalmából és járatlanságából a koncepciós perek történetében, melynek során a Szovjetunióban ártatlan emberek százezreit ítélték el hamis vádakkal.

„A Moszkvából hazatért csoport tagjai (Rákosi, Gerő, Farkas, Révai, Nagy Imre és Vas Zoltán) nekünk soha nem beszéltek arról, hogy ők ott mit csináltak, mit láttak, mit tapasztaltak. Nagy Imréről tudtuk, hogy a moszkvai magyar rádiónál dolgozott, mások ennyit sem mondtak magukról. Ez is jellemző volt az akkori légkörre, amelyet a titkolózás jellemzett…”

Nem ismerte azokat a Nyugaton megjelent sajtóközléseket, könyveket se, melyek leleplezték a koncepciós perek hátterét. Hitt a tanúvallomások hitelességében, jóllehet kínzással – néha maroknyi sót megetetve, gumibottal verve a talpát, nyelvére villanydrótot tekerve és ráengedve az áramot – csikarták ki az illetőkből.
Rajkot letartóztatása után sem tudták megtörni, sőt, makacs ellenállásával azt is kivívta, hogy levelet írhasson az MDP vezetőitől meghallgatást kérve. Rákosi most is kivonta magát minden lehetséges felelősség alól, a Politikai Bizottság két tagját: Farkas Mihályt és Kádár Jánost küldte ki abba a szabadsághegyi villába, ahol Rajkot fogva tartották. A beszélgetést magnóra vették és gépiratos másolat is készült róla, ez a dokumentum sokáig kallódott különféle fiókokban, sőt páncélszekrényekbe zárva, míg végül 1992-ben előkerült az archívumból, és Hajdú Tibor történész közzétette.
A szöveget olvasva feltűnt, hogy nemcsak Farkas Mihály, hanem Kádár János is milyen kemény hangot használ. Rajk hiába erősítgette a maga ártatlanságát, Kádár továbbra is azzal vádolta, hogy kezdettől fogva bomlasztó tevékenységet folytatott, provokátorokat épített be a kommunista pártba, és minden eszközzel zavarni próbálta az apparátus munkáját. Mentőövként csak azt ajánlotta fel Rajknak, hogy vallja be őszintén a bűneit, ebben az esetben enyhébb elbírálásra számíthat.

(Közszájon forog az a legenda, hogy Kádár ezen a beszélgetésen azzal hitegette Rajkot: ha hajlandó együttműködni a bírósággal, a fölötte meghozandó ítélet csak formaság lesz. Börtön helyett a Szovjetunió valamelyik távoli köztársaságába kerül, magával viheti a családját, és megfelelő egzisztenciához juttatják. A fogoly állítólag bele is ment ebbe az alkuba. A legendát még azzal is meg szokták toldani, hogy mikor Rajkot kivégzésre vitték, azt mondta az akasztófánál álldogáló Kádárnak:
– János, becsaptál!
A beszélgetés szövege teljes egészében hozzáférhető, aki vesz magának annyi fáradságot, hogy elolvassa, megbizonyosodhat róla, hogy fel sem merült hasonló kelepceállítás.)

Ennek a „leleplezésbombának” a hatóerejét az is csökkenti, hogy Kádár soha nem tagadta, hogy szerepet játszott az ügyben. Később, 1956 nyarán, mikor egy vizsgálóbizottság Farkas Mihály bűncselekményével foglalkozott, Kádár János a következőket mondta:
„…a bizottság jelentésének központi kérdése az elkövetett törvénysértések. Ezzel kapcsolatban meg kell mondanom, hogy én a törvénysértéseket illetőleg alany és tárgy is voltam. Soha nem tettem, most sincs szándékomban és a jövőben sem lehet ilyen szándékom, hogy tagadjam a Rajk-ügyben engem terhelő felelősséget. A Rajk-ügy idején én tagja voltam mindazoknak a pártszervezeteknek, amelyek államvédelmi ügyekkel foglalkoztak, és habár csak az ügy kezdeti szakaszában és meglehetősen rövid ideig, de ameddig élveztem Rákosi elvtárs teljes bizalmát, én eljártam a Rajk-ügyben. És az én akkori fellépéseim, amelyek közül talán a legjelentősebb az volt, amit a bizottság jelentése is említett, amikor közös megbízás alapján Farkas Mihály mellett én is részt vettem Rajk László egyik kihallgatásán, így magam is hozzájárultam ahhoz, hogy az akkori Államvédelmi Bizottság többi tagjai, Gerő és Révai elvtárs is bizonyos mértékig Rákosi elvtárs is megerősödhessenek abban a feltevésben, hogy Rajk bűnös. Ebben nekem tényleg szerepem volt. Meg kell mondanom, hogy ebben az időszakban magam is hittem Rajk bűnösségében. Mégis ezt a szerepemet sajnálom és kérem, fogadják el azt a kijelentésemet, hogy azt a cselekedetemet önkritikusan tekintem…”

Kádár János a per további lebonyolításában már nem vett részt, de kötelezték, hogy 1949. október 15-én jelenjen meg a Conti utcai börtönben Rajk Lászlónak és két társának, Szalai Andrásnak és Szőnyi Tibornak a kivégzésén.

Kádár Farkas Mihály és Péter Gábor között állva egy emeleti ablakból nézte végig az akasztást. Hallotta az elítéltek utolsó szavait, Rajk állítólag „Éljen Sztálin! Éljen Rákosi!” szavakkal búcsúzott, mások szerint a magyar népet és hazát köszöntötte. Szőnyi hallgatagon állt a bitó alá, Szalai ártatlanságát hangoztatta. Kádár a látványtól rosszul lett, Rákosi meg is feddte érte:
– Túlságosan érzékeny vagy, Kádár fiam!

Kádár mentalitására, realitásérzékére jellemző, hogy milyen apróságon fennakadva ingott meg a hite a vádak valódiságában, így beszélt erről Kanyó Andrásnak, a riporternek:
„– …Amikor tehát Rajk »bevallotta«, hogy valami Paks melletti üdülőben…
– egy csőszkunyhóban
– szóval egy csőszkunyhóban találkozott Rankoviccsal, a jugoszláv belügyminiszterrel, elmentem Rákosihoz, és azt mondtam neki: ez nem lehet igaz. Mert én ugyan kém még nem voltam, sem imperialista ügynök, de az nem létezik, hogy magyar területen találkoztak volna. Rankovics nem lehetett olyan tökkelütött, hogy Magyarországra jön, ahol őt sokan ismerik. Még valaki elkiálthatta volna magát: éljen Rankovics! Rajk pedig tapasztalt, illegális vezető volt, ő ilyen hibát nem követhetett el. Miért nem ő ment a határ túlsó oldalára, ahol őt kevesen ismerték? Szóval ez sehogy sem fért a fejembe.
– Mit szólt Rákosi ehhez az okfejtéshez?
– Azt mondta nekem: te nem ismered ezeket, ezek kalandorok. Én meg megkérdeztem tőle, tud-e ő olyan esetről, hogy valamely ország első embere rendőrspicli lett volna? Igen, felelte, III. Napóleon. Én fenntartottam az álláspontomat, hogy bármit vallott is Rajk, ez nem lehet igaz.
– Mi történt ez után a beszélgetés után?
– Sokáig vívódtam, de újragondolva a dolgokat, arra kértem Rákosit, hogy mentsenek fel a belügyminiszteri tisztség alól.”

Ez a bejelentés nem tartozott a veszélytelen vállalkozások közé, az MDP „barlangjába” csak befelé vezettek a kétkedők nyomai, kifelé szinte soha. Rákosi igyekezett maga mellett tartani az egyszer már maga mellé szegődött embereket, mind az anyagi előnyökkel, mind elkötelező szerepeltetésekkel igyekezett „lekorrumpálni” őket, meg akarta akadályozni, hogy bármiféle fordulat esetén átmehessenek a barikád túlsó oldalára. Rákosi a maga módján jól számított, 1956 októberében az ávéhásoknak fegyvert kellett fogniuk, ha nem akarták az Oktogon vagy a Köztársaság tér fáira felakasztva befejezni az életüket.

Ilyen körülmények között különösnek tűnik, hogy Rákosi vita nélkül elfogadta Kádár János lemondását a belügyminiszteri posztról, még csak a döntés okait sem firtatta. Csak az iránt érdeklődött, hogy kit javasol utódjának, Kádár Zöld Sándor belügyi államtitkárt, régi illegális kommunista mozgalmárt nevezte meg.

A Kádártól származó ajánlás aligha szolgált az új miniszter javára, kezdettől fogva különféle gyanúsítgatások és támadások középpontjába került. Azzal vádolták, hogy nem hajtja végre a Titkárság határozatát, miszerint a rendőrséget meg kell tisztítani az ellenséges elemektől.

Rákosiék a fokozódó éberség, vagyis bizalmatlanság jegyében egyre kíméletlenebbül folytatták az erőszakszervezetek átalakítását. A legjelentéktelenebb mozzanatok is felkeltették a gyanakvásukat. Annak idején Rajk László ellen főbenjáró bűnként hozták elő, hogy ki akart rúgni a főkapitányságról egy kommunista párttagot, mert az tiltakozott az ellen, hogy a menetoszlopukat egy volt horthysta rendőrtiszt vezesse.
A párt Katonai Bizottsága elhatározta, hogy az Államvédelmi Hatóságnál nagyobb arányú tisztogatást kell végrehajtani, 200-250 fiatal, szakképzetlen káderrel akarták felfrissíteni a személyi állományt – ezzel egyidejűleg le akartak cserélni 25-30 vezetőt.

Ez utóbbiak listájának összeállításánál Farkas Mihály hangsúlyozta, hogy a „Rajk-féle kémbanda tagjai között feltűnően nagy számban akadtak »cionisták«, a halálra ítéltek jelentős százaléka is zsidó volt”. A moszkovita emigráns vezető négyes vallási viszonyairól természetesen nem esett szó. A leszámolás szándéka azonban nem csak a zsidókra, hanem a volt szociáldemokratákra és a háború alatt itthon ténykedő, egykori „nemzeti kommunistákra” is kiterjedt. A tisztogatást kíméletlen módon hajtották végre, Szűcs Ernő ávéhás ezredest, Péter Gábor egyik helyettesét öccsével együtt formálisan agyonverték.

Ugyanilyen rendteremtést határoztak el a rendőrség területén is. A világos gondolkodású Zöld Sándor tisztában volt vele, hogy az e téren végrehajtott meggondolatlan lépések az ország belső biztonságát veszélyeztetik, de hiába próbálta mérsékelni a folyamat lendületét. Manipulált számokkal támadták, többek között azt állították, hogy a rendőrőrsöknek több mint a felét a korábbi horthysta gárda tagjai vezetik.
A Politikai Bizottság megtárgyalta Zöld helyzetjelentését. Az ülésen részt vett a Pártközpont közigazgatási osztályának vezetője, Nagy Imre is. Pozíciójánál fogva ő felügyelte a belügyminisztérium munkáját is, egy szót sem szólt a megvádolt Zöld Sándor érdekében.

„…Zöld Sándor nem volt hajlandó személy szerint megnevezni, hogy kit milyen felelősség terhel, különösen az őrsparancsnokságok személyi-politikai összetételével kapcsolatban – írja Huszár Tibor. – Ezt a vita során Gerő Ernő és Révai József az őszintétlenség és az opportunizmus megnyilvánulásának minősítette.” Rákosi négyszemközt közölte Zöld Sándorral, hogy leváltják a miniszteri posztjáról, azt ígérte neki, hogy valahol vidéken kap majd feladatot. Ez a biztatás nem jelentett többet puszta álcázásnál, „a fejsze már a fa gyökereire vettetett”.

Zöld Sándor magas beosztású operatív pártmunkásként már számos példán felmérhette azt az irányt, melybe az események ilyen esetben haladnak. Pontosan kiszámolta, mit jelent az, ha a belügyminiszterről feltételezik, hogy félre akarja vezetni a Politikai Bizottságot, és az Államvédelmi Hatósággal figyeltetik minden lépését. Már a letartóztatásának napja is el volt határozva, de Zöld keresztülhúzta az előzetes számításokat. Nem tudta elviselni a feszültséget, és 1951. április 20-án agyonlőtte anyját, feleségét és két gyerekét, majd önmagával is végzett.

Személyével a magyar kommunista mozgalom újabb értékes harcosát vesztette el. Zöld Sándor polgári foglalkozását tekintve orvos volt, és már 1932-ben belépett az illegális KMP soraiba. A debreceni egyetemen ő irányította a fiatalok antifasiszta megmozdulásait. A két munkáspárt egyesülése után az MDP Központi Vezetőségének tagjává választották, majd a Politikai Bizottságba is bekerült. Mindvégig Kádár János bizalmasai közé tartozott.

Moldova György: Kádár János (2006) 33/4. Tízmillió fasisztával kell felépítenünk a szocializmust

Rákosi Mátyás csak később, 1945 márciusában érkezett meg Budapestre, a párt irányítása egyelőre Gerő Ernő kezébe került. Gerő vitathatatlanul a rangban második embernek számított, sőt, Moszkvában Rákosinál is jobban bíztak benne. Közgazdásznak tanult, de már húszéves korában, 1918-ban belépett a Kommunisták Magyarországi Pártjába, és részt vett a Tanácsköztársaság harcaiban. A bukás után emigrál, de 1922-ben visszatér. Illegális szervező munkát végez, a Horthy-rendőrség elfogja, 15 évi fegyházra ítélik, majd fogolycserével a Szovjetunióba kerül.

Gerőt később újabb és újabb titkos küldetésekbe vetik be, dolgozik Belgiumban és Franciaországban, majd a spanyol polgárháborúban a Nemzetközi Brigád egyik politikai biztosa lesz „Pablo” néven. Főleg fegyelmi ügyekkel foglalkozik, az emlékezések szerint különösen szigorú ítéleteket hoz. Húsz éven át meghatározó munkát végez a Komintern irányításában.

Vas Zoltán egy beszélgetésünk során „weltfremd”-nek, életidegennek minősítette, igazi „komintern személyiség”-nek. A nemzetközi kommunista mozgalom termelte ki a hivatásos forradalmároknak ezt a típusát.

„Se társadalom nem volt körülöttük, se haza, se család, ismeretlen országokban kellett ismeretlen kimenetelű utasításokat végrehajtaniuk. Nem tudták lemérni az utasítások igazságértékét. Ezek az emberek, bár nem hajtottak végre terrorista akciókat, fegyver nélkül is rendkívül hasonlítottak a zsoldosokhoz és terroristákhoz. Meghatározta a személyiségüket a konspirációs életmód, amikor az embernek nincs semmije, ami igazán az övé volna. Se egy személyes tárgya, se egy fészke, csak a konspirációs lakás és a titkos kapcsolatok” – írja egy elemző.

Ernst Fischer a következőképpen jellemzi a típust ezen belül önmagát is: „A világot nem a saját szememmel, hanem a Kominternével láttam, anélkül, hogy erőszakot tettem volna magamon, teljes mértékben egyetértettem ezzel a világnézettel.” Kis túlzással azt mondhatnánk, hogy Gerő számára a Magyarországra visszatérés nem jelentett sokkal többet, mint hogy tevékenységét egy másik területen folytatja. Rajk a maga naivitásában úgy fogalmazott, hogy „szívünk minden melegével vártuk a moszkvai elvtársakat”, akik szinte magát a Szovjetuniót jelentették a hazai kommunisták számára.

Gerő hamarosan megjelent az MKP Tisza Kálmán téri központjában, egykori munkatársnője így emlékszik a bemutatkozásra:

„…Gerő bejött, körülnézett és azt mondta: micsoda pártközpont az, ahol az asztalokon rendetlenség van és a tolltartók nincsenek a helyükön. »Belépője« azt mutatta, hogy az ő katonás stílusa ettől a kicsit bohém, dehát az életéért is pontosan így küzdő magyar pártmozgalomtól távol állt.

Gerő megjegyzése hallatán meghűlt bennünk a vér. Kinek jutott eszébe azokban az időkben a tolltartó?… És akkor mosolytalanul, mint egy komiszár, végigvonult a szobában és mindenkivel magázódott. Nem sokkal később Gerő közölte, hogy Rákosi a Vezér. Ez a szó, ott a Tisza Kálmán téren, a Conti utcában meg a Vasas-otthonokban addig Hitlerrel volt azonos. Számunkra elképzelhetetlen volt, hogy egy szocialista azt mondja az elvtársára, hogy ő a Vezér!

Az első megütközés után azonban hamar túltettük magunkat Gerő szokatlan viselkedésén. A pártközpontban összeverődött, nemrég még üldöztetésnek kitett elvtársak annyira kicsinek érezték magukat Gerő mellett, hogy azt hitték, az ő viselkedése az igazán pártszerű.”
Gerőnek, akár a többi, Moszkvából hazatért vezetőnek eredendő emlékei az emigrációban eltöltött évek alatt sémákká merevedtek, nélkülözték a valóság ismeretének, a változásoknak a kontrollját, a társadalom jelenségeit a Szovjetunióban beléjük ivódott értékelési rendszer alapján ítélték meg. Fenntartással viseltettek saját elvtársaik ellen is, akik a felszabadulás előtt Magyarországon vagy a nyugati államokban végezték illegális munkájukat.

Maga Kádár János sem kerülhette el a felelősségre vonást. Gerő likvidátori magatartással vádolta a KMP 1943-as feloszlatása miatt. Kádár, nem tudni, hogy meggyőződésből, taktikából vagy Gerő tekintélyétől befolyásoltan nem vitatkozott, beismerte, hogy politikai járatlanságból és opportunizmusból valóban hibát követett el. Az ügyet végül is egy szigorú megrovás zárta le.

Kádárt megnyugtatta, hogy Rákosi Mátyás látszólag nem tulajdonít döntő fontosságot ennek a ballépésnek – bár szokásához híven elraktározta memóriájában, hogy alkalomadtán felhasználhassa majd. Ez az elnéző gesztus visszaállította köztük azt az „apa-fiú”-kapcsolatot, mely még a szegedi „Csillag” börtönben alakult ki.

„…Viszonyukat a tiszteleten alapuló alárendelődés határozta meg – írja egy történelmi elemző –, amit jól mutatott, hogy Kádár visszautasította a felajánlott pertut, így Rákosi tegezte, ő viszont magázta a párt első emberét… Kádár hitt Rákosiban, ő bízott Kádárban.”

Kádár bekerült az MKP budapesti központi bizottságába, majd az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe, de nem törekedett minél magasabb és látványosabb pozícióba. Jellegzetes, sokat emlegetett mondását gyakran idézték: „aki nem fél a fogorvostól és a hatalomtól, az nem is ember”.

1945. január 21-én Nagy Budapest rendőrfőkapitányává nevezték ki, egyetlen szóval sem tiltakozott, úgy vélte, ha a pártnak most rendőrként van szüksége rá, akkor oda megy. Napjainkból visszatekintve szinte hihetetlen szereposztás alakult ki. Kádár közvetlen főnöke az a Sólyom László tábornok lett, akit 1949-ben a Rajk-per elítéltjeként épp az ő belügyminisztersége idején akasztottak fel, a legközvetlenebb beosztottja pedig a már említett Péter Gábor, aki 1951-ben személyesen tartóztatta le Kádárt.

Valójában természetesen többről volt szó, mint hogy a köznyelvben csak „lószarrugdosásként” emlegetett utcai járőrtevékenységet irányítsa, valójában a politikai rendőrséget felügyelte. Fent Budán még alig hogy megadták magukat a német-nyilas csapatok, a rommá lőtt Budapesten fosztogató bandák kószáltak, az Ideiglenes Nemzeti Kormány továbbra is Debrecenben tartotta a székhelyét, csak igen laza kapcsolatban állt Budapesttel. A rendteremtéshez olyan emberre volt szükség, aki mindvégig a fővárosban élt, ismerte a tetteket és végrehajtóikat, Kádár Jánosnál alkalmasabb embert aligha lehetett volna találni erre a feladatra.

Egy percre leteszem a tollamat, és eltűnődöm: élt-e bosszúvágy Kádár Jánosban? Vissza akart-e fizetni a nyomorért, amelyben felnőtt, üldöztetéséért, az elszenvedett verésekért, a börtönévekért, elvtársai haláláért? Erre a kérdésre már soha nem kapunk konkrét választ, de semmilyen nyom nem vall arra, hogy megpróbálta volna megtorolni régi személyes sérelmeit. Húsz-harminc évvel később már nem viselkedett ilyen megbocsátóan – igaz, addigra sok történelem lefolyt a Dunán.

Az akkori Kádár Jánost minden döntésében a párt szolgálata vezette, ezt magasabb szempontnak tekintette a polgári erkölcs kategóriáinál. Olyan konfliktusokat is felvállalt, ahol az igazság és a jog az ellenkező oldalon állt. A legismertebbek közé tartozott az Apor Vilmos győri püspök halálával kapcsolatos botrány és a pócspetri rendőrgyilkosság. 1945. április elején Aport szovjet katonák támadták meg székhelyén, a „Püspökvár”-ban: ki akarták rabolni a borospincét és meg akarták erőszakolni az épületbe menekült apácákat. Apor a testével zárta el a kaput, mire a katonák géppisztolysorozatokkal végeztek vele. Az incidensnek országszerte híre terjedt, a katolikus hívek általános felzúdulása fenyegetett. Kádár Jánosnak kellett lemennie Győrbe, hogy megállapodásra jusson a szovjet parancsnoksággal a bűnösök megbüntetéséről, és az MKP-t is megóvja az ügy beláthatatlan politikai következményeitől. A feladatot megoldotta, itt már megmutatkozott egyik alapvonása: a kompromisszumok megteremtésének képessége.

Később, már belügyminiszterként őrá hárult az úgynevezett pócspetri ügy rendezése. Gyarmati György történész így foglalja össze a történteket:
„…Itt meghalt egy közrendőr, aki ügyetlen fegyverhasználat közben saját magának okozott halálos sérülést. Ezt azonnal »átideologizálták«, és úgy interpretálták a híradásokban, hogy a klerikális reakciót szimbolizáló pap felbujtására lincselték meg a helybéliek a szóban forgó rendőrlegényt…” Ez az ügy valószínűleg bonyolultabban zajlott le, csak évtizedek múlva, már a rendszerváltás után született meg a végleges lezáró ítélet.

A Magyar Kommunista Párt nem engedte meg magának azt a luxust, hogy Kádár Jánost sokáig ebben a fontos, de nem átfogó jelentőségű pozícióban tartsa. Hamarosan a nagy-budapesti pártbizottság titkárává választották, majd az MKP káderosztályának az élére került.
Kádár János aligha kaphatott volna ennél nehezebb és összetettebb feladatot. Az illegalitás időszakában elenyésző taglétszámú párt felé megindult a felvételüket kérők rohama, a tagság alig egy fél év alatt félmillióra növekedett. Ezt nehéz volna egy eszmei sugallat által kiváltott hirtelen megvilágosodásnak tulajdonítani, a „vörös könyvért” tolongók különféle előnyökben reménykedtek.

Az MKP félig-meddig nyíltan fogalmazva bűnbocsánatot hirdetett. „Van itt egy réteg, az úgynevezett kisnyilasok, akiket a forradalmi vágy vitt a nyilasokhoz, hazug ígéretek, hogy földet és kenyeret kapnak. Ezek iránt a megbocsátást kell alkalmaznunk” – mondta Darvas József, a későbbi miniszter. Az MKP magához vonzotta a külvárosi kerületek fiatalságát is érvényesülési lehetőségekkel kecsegtetve őket, de Kádár feladatköre messze túlterjedt ezen a rutinszerű szervezési tevékenységen.

A koalíciós kormányzási forma a tisztségek arányos elosztását írta elő a kormánypártok között. Ez az egyenlősdi néha nevetséges marakodássá fajult. Olyan esetekről lehetett hallani, hogy ha a Városházán egy kisgazda párttag kapta meg a büfé működtetési jogát, akkor az egyensúly kedvéért fel kellett venni egy szociáldemokrata fűtőt is. Ez alól csupán a belügyi szervek számítottak kivételnek, itt az MKP kizárólagos fölényre törekedett, ezt a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet frakciójának támogatásával sikerült is elérni.

A pártok igyekeztek megfelelő gondossággal betölteni a vezető állások nekik jutó kvantumát. Jelentkezőkben az MKP-nél sem volt hiány. Sok közéleti személyiség kompromittálódott a Horthy-, majd az azt követő Szálasi-korszakban, valódi megítélésükben Kádár János számított a legilletékesebb döntőbírónak. „Ismét bebizonyosodott annak előnye, hogy ő itthon élte végig az elmúlt évtizedeket, szinte minden kívülről érkező pályázóval kapcsolatosan rendelkezett tapasztalatokkal, vagy legalábbis megbízható ismeretekkel. Annak a képességnek is birtokában volt, hogy – mint mondani szokás –, egy egész kosárnyi tojásban is felismerje az egyetlen megzápultat.” Kádár véleménye nem minden esetben érvényesült, Rákosiék számos kifogásolható múltú, de tekintélyes személyt befogadtak, hogy velük is erősítsék az MKP bázisát a soron következő választásokon.

A felszabadulást követő első országgyűlési képviselőválasztásokon a Kisgazda Párt abszolút többséget, 57 százalékot szerzett. Az MKP-re 17 százalék szavazott, ez az eredmény meg se közelítette Rákosiék várakozásait, akik átütő sikerre számítottak, talán még az 1919-es tanácsköztársaságbeli emlékek hatottak rájuk. Kádár reálisabban ítélte meg a helyzetet. Budapesten a baloldal tudta tartani az erőegyensúlyt, de a falvakban még a pap, a tanító, aki egy személyben korábban leventeoktató is volt, és a horthysta közigazgatás megmaradt tisztviselői számítottak a legfőbb véleményformáló tekintélynek. Jelentős részük tovább hangoztatta a Horthy-rendszer kommunistaellenes propaganda szövegeit a „csajkarendszerről”, a „nőközösségről” és így tovább. A földreform pedig az egyházat is a baloldal ellen hangolta.

Az MKP nem adta fel a harcot. A földosztás megvédésével, a stabil forint megteremtésével a kommunisták megerősítették politikai pozícióikat. Hosszú taktikai küzdelemben sikerült megbontaniuk a Kisgazdapárt egységét, a korabeli kifejezéssel élve „leszalámizták”, fokról fokra téve lehetetlenné az embereiket. Nagy Ferenc, a miniszterelnök Svájcba távozott, Kovács Bélát, a főtitkárt, aki fellépett Rákosiék önkényes intézkedései ellen, a szovjet biztonsági szervek letartóztatták, és bírósági tárgyalás nélkül húsz év kényszermunkát szabtak ki rá, Varga Béla is emigrált. Az akció sikeres keresztülvitelét nagyban segítette a jelentős szovjet támogatás és az erőszakszervezetek kommunista irányítása.

A Kisgazdapárt szétesett, megmaradt vezéregyéniségei – Barankovics István és Pfeiffer Zoltán neve rémlik fel az emlékezetemben közülük – külön pártot alapítottak, de a következő, 1947-es választásokon a jobboldal mindent összevetve sem érte el a negyven százalékot. Az MKP bizonyult az ország legerősebb pártjának, 1,1 millió szavazattal 22 százalékot szerzett. A Baloldali Blokk, melyet a kommunisták mellett a szociáldemokraták és parasztpártiak alkottak, abszolút győzelmet aratott.

A választások tisztaságát tudvalevőleg mindig csak a győztesek ismerik el, a vesztesek soha, ennek következtében a magyar történelem bővelkedik megcsontosodott, de örökké élő legendákban. Még több mint fél évszázad múlva, a 2002-es választásokon is előhozták, hogy a kommunisták annak idején csalással érték el ezt a sikerüket.

„…A választásokon valóban használták a hírhedt „kékcédulákat” – írja Gyurkó László. Ezekkel az igazolványokkal visszaélve azok, akik nem a lakóhelyükön tartózkodtak, többször is leszavazhattak”. [Teherautókra ültetett csoportok járták a falvakat, itt is, ott is leadva a voksukat – M. Gy.] „Hitelesnek tűnő számítások szerint a kommunisták talán két mandátumhoz jutottak ezáltal. A 411 fős országgyűlésben ez se nem osztott, se nem szorzott…”

Mosolyt kelt Gyurkó hozzáfűzött megjegyzése, miszerint erre az akcióra „a pártvezetés tudta és jóváhagyása nélkül került sor”. Elképzelhetetlen, hogy nem egy felülről kezdeményezett és irányított szándék valósult volna meg, mint ahogy Rákosinak és Gerőnek, úgy Kádár Jánosnak is tudnia kellett róla. Kádár az MKP irányítóinak első vonalába tartozott, ha ez nem is tükröződött a mindennapos propagandában.
A korabeli filmhíradók – televízió még nem lévén – a rádió mellett a közvélemény-befolyásolás legfőbb eszközeinek számítottak. Ez az orgánum is az MKP irányítása alá tartozott, felvett és leadott anyagaiban többnyire a párt vezetőit népszerűsítette. Leggyakrabban Rákosi Mátyás tűnt fel a filmvásznon, őt a megjelenések gyakoriságában Rajk László követte. A köztük levő, időben mérhető különbséget viszont erősen csökkentették azok a módszerek, melyekkel néhány Rajkkal rokonszenvező rendező és operatőr hatást próbált gyakorolni a nézőkre. Rajkot többnyire rokonszenvet kiváltó környezetben: fiatalok között, népünnepélyeken, kulturális eseményeken mutatták be, Rákosit viszont gyakran tompa, közömbös háttérrel, gyűlések emelvényein ülve, gyári-üzemi belsőkben, vagy falak előtt álldogálva. Ha eltértek ettől a sablontól, az eredmény gyakran lejáratás számba ment, mint például az a felvétel, melyet az aratással próbálkozó Rákosiról készítettek, a kövér, ügyetlen és paraszti munkában járatlan pártvezér a kaszával majdnem belevágott a saját lábába.

Kádár János ritkán, inkább csak egy-egy vágókép erejéig tűnt fel, említett vonakodása a nyilvánosság előtti megjelenéstől már akkor megmutatkozott, szereplést csak kényszerből, pártutasításra vállalt fel. Úgy vélem, politikai pályafutásának akkori szakaszában még nem versenyezhetett pártvezető társaival: a művelt és ugyanakkor rutinos demagóg Rákosival, a sodró lendületű, szuggesztív Rajk Lászlóval vagy az akkor még szociáldemokrata harsány agitátorral, Marosán Györggyel. Kádár szürkén fogalmazott, nehézkes artikulációval elmondott beszédein viszont mindig megérződött a témaként felvetett tények ismerete, a belőlük levont józan következtetés, a közhelyek kerülése.
„Januárban tartott egy beszédet – írja Aczél György –, amiért le is tolta Gerő, mert egyszerűen meg sem említette Lenint, és Sztálinra sem hivatkozott. De a szavaiban több volt az elgondolkodtató elem, mint bárkinek. Akkor kezdett kialakulni már az, hogy Kádár egy bizonyos belső körben egy mélyebb ember benyomását keltette, mint a társai. Kevésbé volt kifelé forduló. Ő például tartott egy beszédet 1919-ről, ahol nem azt mondta, hogy »dicsőséges Tanácsköztársaság«, hanem arról beszélt, hogy mi is történt akkor. Furcsamód ennek a tényleg tanulatlan, idegen szavakat rosszul ejtő embernek volt presztízse. Ez a bizonyos személyiség varázsa…”

A moszkovita pártvezetés önbizalmát megerősítették a sikerek, többé nem tartották szükségesnek hangsúlyozni, hogy „vér vagyunk a nép véréből, hús vagyunk a nép húsából”. 1945 nyarán magam is láttam, hogy egy a Népligetben rendezett nagygyűlésen Rákosi Mátyás leült a fűbe az emberek közé, keresztapaságot vállalt, futballmeccsekre járt. A népieskedő alapállás akkor is csak a külvilágnak szólt, Rákosi a magyar népet alapvetően jobboldali beállítottságúnak tartotta, gyakran panaszkodott pártbeli bizalmasainak:
– Tízmillió fasisztával kell felépítenünk a szocializmust!

Ahogy lehetett, felhagyott ezekkel a gesztusokkal. A párton belül is szigorú bolsevik típusú rituálékat vezetett be. Külön ebédlőben étkeztek a Politikai Bizottság tagjai, külön az osztály vezetői, megint külön az alacsonyabb beosztású pártmunkások. Kádár csak nehezen vette tudomásul ezeket az előírásokat. Aczél megemlíti, hogy egy Rákosi Mátyás által vezetett aktívagyűlésen Kádár a nézőtéren foglalt helyet, jóllehet akkor már tagja volt a Politikai Bizottságnak. „Aztán odalépett hozzá Rákosi egyik kísérője, és szólt neki, hogy menjen fel. Kérdeztem aztán, hogy mi történt. Azt mondta, hogy Rákosi felhívatta őt és kérdőre vonta: meg vagy te őrülve, hogy beülsz? Kádár azt válaszolta: vártam, hogy maga beszélni fog. Erre Rákosi: te nem érted meg, hogy egy PB-tag nem ül be, hanem bevonul a terembe!”

A fordulat évében tovább folytatódott a most már kormánytöbbséggel is rendelkező baloldal előretörése. Államosították a nemzetgazdaság fontosabb szegmenseit: a bankokat, a száz főnél több munkást foglalkoztató gyárakat, ugyanerre a sorsa jutottak az egyházi iskolák is. A vezető beosztásokba munkás és paraszt káderek kerültek – ekkor ment végbe az újabbkori magyar történelem első és máig is egyetlen valódi osztályátrétegződése. Ez a csoport tovább növelte és erősítette a kommunisták megbízható fundamentumát.

A párt tekintélye a tömegek előtt is megnőtt, a szociáldemokraták ezrével léptek át az MKP-ba. Rákosi és gárdája mindent megtett, hogy végképp felszámolja a másik baloldali párt tömegbázisát.

Egy valóban meggyőződéses kommunista mindig is gyanakodva figyelte a szociáldemokratákat, egy időben „szociálfasisztáknak” is nevezték őket. Nem felejtették el, hogy 1919-ben nem álltak ki a proletár forradalom mellett, a hatalmat, ha csak formálisan is, de a szociáldemokrata Peidl Gyula által vezetett kormány adta át Horthyéknak.

1948 júliusában végbement az egyesülés, létrejött az MDP, a Magyar Dolgozók Pártja. A két fél megosztozott a tisztségeken: az elnöki posztot Szakasits Árpád töltötte be, a főtitkárit Rákosi Mátyás, helyetteseinek Marosán Györgyöt, a kommunista Farkas Mihályt és Kádár Jánost jelölték. (Senki sem tételezte volna fel, hogy az öt tagból három rövid idő múlva a rendszer börtönébe kerül, a negyedik, ha időbeli késéssel is, de követi őket, az ötödik az országból kitaszítva hal meg.)

A többpártrendszer negyven évre szólóan megszűnt Magyarországon. Némelyik formailag létezett ugyan, például a Független Kisgazda Párt továbbra is szerepelt a budapesti távbeszélőnévsorban, de a gyakorlati politikából eltűnt, az MDP egyedül maradt a porondon.