Oldalak

2014. június 6., péntek

Jogerős ítélet: az MSZMP használhatja újpalotai helyiségét

A Fővárosi Törvényszék, mint másodfokú bíróság 72.Pf.640.640/2013/7. ítélete
***
A Fővárosi Törvényszék, mint másodfokú bíróság
a dr. Eperjesi Tímea ügyvéd (1111 Budapest, Bartók Béla út 62. II/2.) által képviselt Budapest Főváros XV. kerületi Önkormányzat (1153 Budapest, Bocskai u. 1-3.) felperesnek a Karsai András meghatalmazott által képviselt Magyar Szocialista Munkáspárt (1119 Budapest, Etele u. 36/A. VIII/52.) alperes ellen helyiségkiürítés iránt indított perében a Budapesti IV. és XV. Kerületi Bíróság 2013. október 11. napján kelt 9.P.XV.21.085/2013/4. számú ítélete ellen a felperes által 5. sorszám alatt benyújtott fellebbezés folytán meghozta a következő
ítéletet:
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érinti, fellebbezett rendelkezését azzal hagyja helyben, hogy a le nem rótt 15.000,- (tizenötezer) Ft kereseti és 21.000,- (huszonegyezer) Ft viszontkereseti illetéket az állam viseli.
A le nem rótt 15.000,- (tizenötezer) Ft fellebbezési illetéket az állam viseli.
Az ítélet ellen nincs helye fellebbezésnek.
Indokolás:
Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította. Kötelezte a felperest, hogy az ítélet jogerőre emelkedésétől számított 15 nap alatt a Budapest XV. kerület Szentkorona utca 11. szám alatti ingatlan felülzárását szüntesse meg, és ezáltal biztosítsa az alperesnek a helyiségen fennálló zavartalan birtoklását. Rendelkezett arról, hogy a kereseti és viszontkereseti illetéket az állam viseli.
A megállapított tényállás szerint a felperes tulajdonában lévő Budapest, XV. kerület Szentkorona utca 11. szám alatti 121 m2-es ingatlan használója a 2000. július 3. napján megkötött határozatlan időre szóló szerződés alapján az alperes. Az alperesnek 2010 novemberében 1206,- forint díjhátraléka állt fenn, mert a használati díjakat rendszertelenül és hiányosan fizette. A felperes 2010. november 8. napján a helyiséget felülzárta, mivel ott jogosulatlan személyek tartózkodtak. Az alperes ezután csak a felperesi alkalmazott jelenlétében tudott a helyiségbe bejutni, használati díjat nem fizetett. A felperes a 2012. március 24. napján kézbesített nyilatkozatával felszólította az alperest 10.671,- forint bérleti díj 8 napon belüli megfizetésére, majd ennek elmaradása következtében a bérleti jogviszonyt 2012. május 31. napjára felmondta. Közölte, hogy amennyiben az alperes a hátralékát 2012. május 31. napjáig megfizeti, kérheti a bérleti jogviszony helyreállítását.
Az alperes a hátralékot rendezte, majd ezt követően ismételten nem fizetett használati díjat.
A felperes keresetével a helyiség kiürítésére, és 7.579,- forint, valamint ennek 2013. szeptember 1-től járó késedelmi kamatai, 2013. október 1-től pedig havi 696,- forint használati díj fizetésére kérte kötelezni az alperest. A keresetét a lakások és helyiségek bérletére, valamint az elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról szóló 1993. évi LXXVIII. törvény (a továbbiakban: Ltv.) 20. §-ára, valamint a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 193. § (1) bekezdésére, és a szerződés 7.1. pontjára alapította.
Az alperes a kereset elutasítását kérte. Nem vitatta, hogy a díjhátralékot a felszólításban megadott határidő után egyenlítette ki. Álláspontja szerint a felperest azért nem illeti meg használati díj, mert 2010. november 8. napja óta a helyiséget nem tudja használni.
Az alperes az általa indított viszontkeresettel kérte a felperes kötelezését a felülzárás megszüntetésére, és az alperes zavartalan birtoklásának biztosítására.
A felperes a viszontkereset elutasítását kérte.
Az elsőfokú bíróság a keresetet alaptalannak, a viszontkeresetet alaposnak találta. Abból indult ki, hogy a felek jogviszonyára a köztük létrejött használati szerződés volt irányadó, ami szerint a felperest felmondási jog illette meg abban az esetben, ha az alperes a használati díjat a fizetésre megállapított időpontig felszólítás ellenére nem fizette meg. Megállapította, hogy az alperesnek 2010. november 8. napján 1206,- forint díjhátraléka volt, és a felperes felmondása a Ltv. 24. és 25. §-ában foglaltaknak megfelelt, az alakilag érvényes volt. Következtetése szerint viszont a felmondás érdemben nem volt jogszerű, mert az azt megelőző felszólításban a felperes olyan időszakra járó használati díj megfizetésére is felhívta az alperes, amely időszakban a felülzárás miatt az ingatlant nem tudta használni.
Kiemelte, hogy a felszólításban foglalt összegnek pontosnak kell lennie, különben a felszólítás nem felel meg a Ltv. 24. és 25. §-ában, valamint a szerződés 7.1. pontjában foglaltaknak. Amennyiben ugyanis nem a tényleges hátralék alapulvételével történik meg a felszólítás, a használó olyan helyzetbe kerülhet, hogy a felmondás elkerülése végett a tévesen meghatározott hátralékot is meg kellene fizetnie. Az elsőfokú bíróság érvelése szerint ez nyilvánvalóan nem lehetett a jogi szabályozás célja.
A felperes hátraléki kimutatása alapján állapította meg, hogy a felszólítás a felülzárás idejére is díjkövetelést tartalmazott. Ezen időszak alatt viszont az alperes a használattal nem tudott élni. Az elsőfokú bíróság szerint a használattal nem minősül egyenértékűnek az, hogy az alperes ingóságai a helyiségben maradtak, és az ingatlanhoz a felperes jelenlétében hozzáférhetett. Megállapította, hogy a felülzárás az alperesi használatot akadályozta, ezért erre az időre a felperes díjat nem követelhet, a felmondás során az erre az időre fennálló követelésére nem is hivatkozhatott. Megjegyezte, hogy a szerződés 7.2. pontja szerint a felperes akkor zárhatja ki egyoldalúan a használatból az alperest, ha a helyiséget nem pártpolitikai és érdekképviseleti céllal használja. A felülzárás viszont arra figyelemmel történt, hogy a felperes idegeneket észlelt, amit nem követett felmondás.
A viszontkereset elbírálása során abból indult ki, hogy miután a felmondás nem vezetett eredményre, a felperes köteles a szerződésben foglalt használatot biztosítani az alperes részére. A felülzárás viszont a felperes számára egyoldalúan teremt olyan jogosítványt, ami csak az alperesi szerződésszegés esetén korlátozhatja a használatot. Figyelemmel azonban arra, hogy a szerződésszegés esetére kikötött szankció a felmondás is, különös gonddal kell eljárni a felülzárás során.
Az elsőfokú bíróság szerint nem lehet jogszerűnek tekintetni az olyan felülzárást, ami évekre akadályozza a helyiség használatát felmondás nélkül. Ez az intézkedés ugyanis nem tekinthető a felmondást és a kiürítést helyettesítő eljárásnak.
A díjhátralék iránti követelést azért utasította el, mert az alperes a 2010. november 8. napjáig fennállt hátralékát rendezte.
A kereseti és a viszontkereseti illetékről az illetékekről szóló 1990. XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) 5. § (1) bekezdésének b) pontja, és a 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet (a továbbiakban: Kmr.) 14. §-a alapján rendelkezett.
Az ítélet ellen a felperes fellebbezett. Kérte az elsőfokú ítélet akként való megváltoztatását, hogy a bíróság kötelezze az alperest a perbeli helyiség elhagyására, és annak a felperes kizárólagos rendelkezésére bocsátására. Kérte továbbá, hogy a másodfokú bíróság az alperest marasztalja a perköltségben. Fellebbezését arra alapította, hogy az alperes a felülzárás ellenére az ingatlant bármikor használhatja, a felperes biztosította számára a bejutás és ott tartózkodás korlátlan lehetőségét. Az alperes azonban ezzel nem kívánt élni, illetve azt, hogy kívánt volna, a per során nem bizonyította.
Az alperes fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult. Kiemelte, hogy a perrel érintett időszakban 2010. szeptember végéig fizette a díjakat, és csak október hónapra nem fizetett. Ezt követően azonban rendszeresen teljesítette a díjfizetési kötelezettségét.
A fellebbezés alaptalan.
Fellebbezés hiányában jogerőre emelkedett az elsőfokú ítélet viszontkeresetnek helyt adó rendelkezése, továbbá a 7.579,- forint használati díj, és késedelmi kamatai, valamint 2013. október 1-jétől havi 696,- forint használati díj megfizetésére kötelezés iránti keresetet elutasító rendelkezése. Ezért ezt a másodfokú bíróság, figyelemmel a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 228. § (4) bekezdésére nem érintette, és az elsőfokú ítéletet kizárólag a fellebbezési kérelem korlátai között bírálta felül.
Az elsőfokú bíróság a tényállást a jogvita elbírálásához szükséges mértékben feltárta. A másodfokú bíróság egyetértett az elsőfokú bíróság érdemi döntésével, annak indokait azonban a felek közötti szerződés minősítése tekintetében az alábbiak szerint pontosítja.
Az elsőfokú bíróság megállapítása értelmében a felek között használati szerződés jött létre. A felek a szerződésüket valóban helyiséghasználati szerződésként nevesítették, annak megítélésénél azonban, hogy a felek közötti szerződés milyen típusú jogviszonyt hozott létre, nem a szerződés elnevezéséből, hanem az abban foglalt jogosultságokból és kötelezettségekből kellett kiindulni.
Egyértelmű volt, hogy a szerződés alapján a felperes köteles volt a helyiséget az alperes használatába adni, az alperes pedig díj fizetésére volt köteles. A szerződésben rendelkeztek annak időtartamáról is, miszerint az határozatlan időre szól. Mindezek alapján a szerződés a tartalma szerint a Ltv. 36. § (1) bekezdésére figyelemmel alkalmazandó 2. § (1) bekezdése szerinti helyiség­bérleti szerződésnek minősült.
Az elsőfokú bíróság helytállóan jutott arra a következtetésre, hogy a felperes által alkalmazott felülzárás időtartama alatt az alperes a helyiséget nem tudta rendeltetésszerűen használni. A felperes ugyanis azzal, hogy nem tette lehetővé a bérleménybe a korábbi módon való bejutást, és arra az alperesnek csak a felperes közreműködésével volt lehetősége, egyértelműen korlátozta az alperes használati jogát. Ebből a szempontból nem volt annak jelentősége, hogy az alperes kívánt-e e jogával élni, úgyszintén annak sem, hogy az ingóságait a bérleményben tartotta-e. A bérlőt ugyanis az a tény, hogy a bérleményt nem használja, nem mentesíti a díjfizetési kötelezettség alól, ugyanakkor a bérbeadó sem mentesül a rendeltetésszerű használat biztosításának kötelezettsége alól abban az esetben, ha a bérlő esetlegesen nem kíván a használati jogával élni. Nem volt vitás, hogy 2010. november 8-ától az alperes csak a felperes alkalmazottjának jelenlétében tudott bejutni a bérleménybe, így a zavartalan használat rajta kívül álló okból nem volt biztosított.
Helytálló volt ezért az elsőfokú bíróság következtetése abban a tekintetben, hogy a felülzárás időpontjától kezdődően a felperes a lakástörvény 1. § (3) bekezdése alapján alkalmazandó Ptk. 428. § (1) bekezdése alapján bérleti díjra nem tarthatott igényt.
Amint azt az elsőfokú bíróság helyesen fejtette ki, a felmondásra a szerződés 7. 1. pontjában, valamint a Ltv. 24., 25. §-ában foglaltak voltak irányadóak. Nem volt vitás, hogy a felmondást megelőző, a Ltv. 25. § (1) bekezdése szerinti felmondásban meghatározott díjhátralék olyan időszakra vonatkozó díjkövetelést is magába foglalt, amely időszak alatt a felperest díj nem illette meg, mert az alperes nem tudta a helyiséget rendeltetésszerűen használni.
Helytálló volt az elsőfokú bíróság következtetése abban a tekintetben, hogy felperes Ltv. 24. §-a alapján gyakorolt felmondása azért nem volt jogszerű, mert az azt megelőző 2012. március 24. napján közölt felszólítás nem felelt meg a Ltv. 25. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezéseknek. A felszólításból ugyanis a követelés jogcímének a tartozás pontos összegének és esedékességének is egyértelműen ki kell tűnnie. Minthogy a felperes a hátralékos bérleti díjat nem megfelelő összegben határozta meg, a nem valós, pontatlan összeget tartalmazó felszólítást követő felmondás nem volt alkalmas a bérleti jogviszony megszüntetésére.
Az elsőfokú bíróság az ítélet rendelkező részében csupán arról rendelkezett, hogy a kereseti és viszontkereseti illetéket az állam viseli. A Kmr. 15. § (3) bekezdése értelmében azonban a bíróságnak a megtérítendő illetéket összegszerűen kell megjelölni.
Ezért a másodfokú bíróság az elsőfokú ítélet fellebbezett rendelkezéseit a Pp. 253. § (2) bekezdése szerint, az Itv. 42. § (1) bekezdésének a) pontja alapján megállapított kereseti és az Itv. 39. § (3) bekezdés a) pontja szerinti viszontkereseti illeték meghatározásával hagyta helyben.
A fellebbezés nem vezetett eredményre, ezért a felperes a Pp. 239. §-a alapján alkalmazott Pp. 78. § (1) bekezdése szerint nem igényelhette perköltsége megtérítését. A fellebbviteli bíróság az alperes részére másodfokú perköltséget a Pp. 79. § (1) bekezdésére figyelemmel nem határozott meg, mert az alperes ezt nem vette számításba, és a rendelkezésre álló adatok alapján sem volt megállapítható.
A le nem rótt fellebbezési illetéket az Itv. 74. § (3) bekezdése alapján alkalmazandó Kmr. 14. §-a szerint az állam viseli.

Budapest, 2014. április 16.

Nincsenek megjegyzések: