Oldalak

2010. szeptember 12., vasárnap

Osztályharcot! - A Vörös Újság első cikke 1918. december 7-én

A kapitalizmus megérett a bukásra. Megérett nemcsak erkölcsileg, de megérett gazdaságilag is: az imperializmus azt jelenti éppen, hogy a kapitalizmus a termelés menetét már gazdasági eszközökkel nem képes fenntartani, hanem véres osztályharcot kell felidéznie, hogy azt kapitalisztikus alapon tovább folytathassa.
De a világháború rettentő embervesztesége, a gazdasági eszközök elpusztítása, a munkaerőnek a nyerstermények felszínre hozatalától évekig távoltartása tökéletes anarchiába döntötte a termelést. A barbarizmusba süllyesztett emberiség nem tudja és nem akarja újrakezdeni a termelőmunkát.
Az egyetlen kiút a szocializmus. A szocializmus, mely nemcsak a termelés anarchiáját szüntetné meg, de azt a lelki anarchiát is, melybe a kapitalizmus az emberiséget süllyesztette. A termelés köztulajdonba vételével visszaadná elvesztett hitét, de elvesztett munkakedvét is az emberiségnek.
Elérkezett tehát az ideje a szocializmus megvalósításának. És a proletariátus érzi az erőt s az akaratot is magában ezért a megvalósításért síkraszállani. A proletariátus ezt a harcot nemzetközileg és egységesen akiarja megvívni és kell megvívnia, mert amint a kapitalista imperializmus túlnőtte a nemzeti kereteket és világháborúvá fejlődött, úgy a proletár osztályharc is ezzel karöltve elérkezett arra a pontra, melyet Marx a Kommunista Kiáltványban a proletár osztályharc végső szakaszaként jelölt meg: az egyöntetű, nemzetközi forradalomhoz, melyben az egész világ proletariátusa egyesülve, mint egységes osztály támad a nemzetileg széttagolt és nemzetekként szembenálló burzsoáziára.
De ki vezesse a proletariátust ebben a harcban? A régi szociáldemokrata pártok szerte a világon társaivá szegődtek a burzsoáziának rablóhadjáratában. Scheidemann és Renaudel, Thomas és Henderson, Branting és a többiek, szóval valamennyien ott voltak a kapitalizmus oldalán, megszavazták a hadi hiteleket, a rablást védelmi hadjáratnak ismerték el, tűrték, hogy az imperialista kormányok bezárják Liebknechtet, Mehringet, az olasz szocialistákat, s mindazokat, kik bátran kitartva a szocializmus mellett, felemelték tiltakozó szavukat; nemcsak tűrték ezt, de állandóan rágalmazták és rágalmazzák a "bolsevikieket"; egy szavuk sem volt, mikor a németek letörték a finn, lett, észt és ukrán szocializmust, egy szavuk sincs, mikor most az antant rohamot indít az egyetlen megvalósult proletár köztársaság, Oroszország ellen.
A magyar munkás is, aki ma a Népszavát olvassa, azt hiheti, hogy polgári lapot tart a kezében. A földmíves proletár, aki a jegyzőt, a papot és földesurat megbünteti, csőcselék banda, mely a forradalom "vívmányait" veszélyezteti; Kunfi miniszter csak hat hétre tetette jégre a magyar proletárral az osztályharcot és osztálygyűlöletet, de a Népszava és a szociáldemokrata párt már örökre elintézettnek tartja a választójoggal, a nemzetgyűléssel, a polgári demokráciával. A munkás, aki csak a Népszavát olvassa, nem is sejti, hogy itt a döntő óra, melyben rettentő vajúdások közt születik az új világ, a szocializmus világa, az ő világa, hiszen a Népszava s a magyar szociáldemokrata párt szerint már győzött a forradalom. A Népszava s a szociáldemokrata párt Batthyány-val kibékült, Jászival a polgárságot, Szendével a finánckapitalizmust a keblére ölelte - tehát nincs célja a további harcnak, a munkásság nyugodjék meg s bízza a nemzetgyűlésre, hogy elhatározza a szocializmust.
Nemcsak a marxizmus kicsúfolása ez, nemcsak a munkásság s a paraszt-szegénység félrevezetése, több ez: a polgárság, sőt a kispolgárság vizeibe való átevezés, az osztályharc meghamisítása, a proletariátus forradalmi harcának, e harc céljainak és energiáinak elhomályosítása, lelohasztása.
Ezért állunk mi, kommunisták, a magyar munkásság elé, hogy őt a szükségszerűen elkövetkező, sőt már itt lévő új proletárforradalomra előkészítsük.
Fönn akarjuk tartani a magyar proletariátus osztálytudatát, el akarjuk őt választani a tudatlan, lelkiismeretlen, korrupt, a háború bűnével megfertőzött magyar uralkodó osztályoktól, melyekkel összekerítették; szervezni akarjuk őt a harcra s föl akarjuk benne kelteni a nemzetközi szolidaritásnak tervszerűen elhomályosított érzését, amely alapja minden osztályharcnak s mely a magyar proletariátust belekapcsolja majd a nemzetközi proletár forradalomba, odafűzi majd az orosz Szovjet Köztársasághoz éppúgy, mint mindenhová, ahol ennek a forradalomnak ki kell még törnie.
Ezt a célunkat minden poklokon keresztül követjük mindaddig, míg a proletárforradalom nem győzött!
Éljen az osztályharc!
Éljen a proletárforradalom!
Éljen az új, a harmadik, a forradalomra fegyverkező igazi Internacionálé!

Bogár Annamária: Amit Kádár Jánosnak köszönhetek IV/4. Horn elpuskázta - szegény ország, mi lesz veled?

Hölgyeim és uraim, kedves elvtársak!
A fenti címmel jelent meg a Kádár János Baráti Kör könyvtárának első könyve 1999-ben (az ára 198 forint volt).
Egy olyan munkásasszony gondolatait olvashatjuk benne, aki a második világháború után kapott igazi életlehetőségeket, és a kádári korszakban volt csak képes tartalmas életet élni - ezt is csak 1990-ig.
Visszaemlékezéseiben a Józsefvárosban született szerző leleplezi a Horthy-éra és az 1990 óta tartó rendszervisszaváltás árnyoldalait, és hitet tesz egy olyan világ mellett, ahol a dolgozót, a kisembert emberszámba vették. Számára ez a világ egyértelműen az volt, amikor Kádár János volt az ország első embere.
Az alábbiakban a könyv befejező, negyedik részét olvashatják.
***
A Horn-kormány
Már nagyon vártam, hogy az Antall-Boross-kormány négy éve leteljen. Nagyon-nagyon nehezen tudtam elviselni ezt a jobboldali, konzervatív, embertelen kormányt.
A második előtt éppen kórházban voltam, öten feküdtünk a kórteremben, és természetesen a választási esélyekről beszélgettünk Volt közöttünk munkás, értelmiségi, de mindenki Hornt, vagyis az MSZP-t választotta, hogy rá szavaz.
Értékeltük az előző négy évet, és senkinek nem tetszett. Abból elég volt, embertelen társaság uralkodott, csak a saját érdekeit nézte, és az elmúlt korszakot szidalmazta, rágalmazta. Sorba vettük a többi pártot, és nem találtuk jónak, jobboldali pártok voltak, ezeket senki nem akarta.
A Munkáspárt meg nagyon gyenge volt ahhoz, hogy győzzön. Én szerettem volna, ha bejut a Parlamentbe, a kopogtatócédulám is nekik adtam oda.
A szocialista, szociáldemokrata pártok eltűntek, a régebbi, a Szakasits-féle nem merte vállalni az esetleges vezetést, a fiatalok meg csak marakodtak a pozíciókért, soha nem is voltak szocialisták.
Tehát csakis az MSZP-re szavaztunk. Nagyon drukkoltam, és a családom is, hogy győzzön. Az eredményhirdetés napján le sem feküdtünk. (Azt hiszem, ez éjfél körül volt, vagy még később.)
És amikor megtudtuk az eredményt, majd a plafonig ugráltunk örömünkben. Mert még rágondolni is borzalom volt arra, hogy az eddigi kormánypártok győzzenek.
Horn is csak ennyit mondott: GYŐZTÜNK.
Sokan másképpen képzelték és várták el az egészet, valahogy úgy, hogy ami jó volt a kommunizmusban, az majd ismét visszajön. Csalódás ért egyeseket, hogy ez nem így történt.
Mert egy szocialista párt, az nem egy kommunista párt, a szocialisták nem államosítanak, de azt hangoztatják, hogy a szocialista vívmányokat előbbre viszik.
Amit sérelmezek a Horn-kormánynál, az az, hogy a munkássággal nem foglalkozott úgy, ahogyan elvárták volna. Nem kereste fel őket a gyárakban, nem hangsúlyozta a fontosságukat, mert mindig csak az értelmiségi réteggel foglalkoztak, mintha csak ők lennének fontosak, a munkás nem!
Pedig a munkások nélkül nem lenne élet, mert ami ahhoz kell, ők termelik meg, és nem az értelmiség. Jobban meg kell becsülni őket, mint bárki mást.
A kapitalista világ embertelen
Nem szeretem az MTV1 és az MTV2 műsorait, azok szereplőit, filmrendezőit, szóval az egész gárdát, mert mást sem csinálnak már nyolc éve, mint a Kádár-rendszert szapulják, ócsárolják és kritizálják, hazug módon valótlant állítanak. Mindig azokat az alanyokat keresik, akik csak rosszat tudnak mondani, merthogy valami sérelem érte őket, de ez lehet vélt sérelem is, mert ez most nagyon divatos lett, hogy sajnáltatják magukat egyesek.
Panaszkodnak, nyavalyognak, közben a háttérben ott a szép ház, amit a Kádár-rendszerben szereztek. A szép lakás. A kifestett körmű kövér nő. A jómódú paraszt. Az igen öreg úri ember, aki nyavalyog a recski bányában, hogy ott mi volt. Na és aki állandóan ott kell hogy dolgozzon, mert úgy keresi meg a kenyerét, mint bányász? Őket sajnálom, de ezeket nem. Mert legalább megtudták, hogy milyen az, szegénynek lenni. A gyűlölet csak úgy sugárzott az öregúr szeméből, de a háttér, ahol elmondta, az a saját pazarul, értékes bútorokkal és festményekkel berendezett lakása volt, és végül is túlélte az egészet.
A tévé sorban adja le azokat a témákat, hogy kiket börtönöztek be, ez valami sorozat volt, négy vagy több ember kreálta össze, persze csupa úri ember. És a bemondónő mutatta a hiteles dokumentumokat. Ez a műsor kit érdekel? Engem nem, az biztos, mert én, amikor láttam, miről szól, ki sem nyitottam többet a tévét. Én már nagyon sok műsorukat nem nézem, ahol szapulják a Kádár-rendszert. Fel sem tudom sorolni, a nyolc év alatt mennyi hazugságot állítottak a tévében.
És ha már kaparássza a tévé a 40 évet, akkor az előtte lévő 25 évet, a Horthy-korszakot miért nem hozza elő? De nem azt az úrit, amit ugyan szokott, hanem a népét, azt, amiben én is éltem, mint szegény a Horthy-korszakban. Ezt már leírtam, és az szóról szóra igaz, mert a szegény nép így élt, és nem úgy, ahogyan előadja a tévé a mostani embereknek, akiket becsap, és megint csak valótlant állít, mert amit mutat, úgy a jómódú és a felső elit osztály élt. A pompás bálok, ünnepélyek, felvonulások, az ökumenikus kongresszus, a fény, a pompa mutogatása, de ez csak egy pár ezer embernek a jó világa.
Miért nem ábrázolják a képernyőn a szegények nyomorúságát, a sok lerongyolódott munkanélkülit, az embertelen körülmények között élőket, több millió ember életét? Mert ez az igazi Horthy-világ, és nem az, amit a tévé mutogat róla. Azok, akik nem ismerték azt a szegényes világot, el sem tudják képzelni, hogy milyen embertelen volt.
A Horthy-korszakban senki semmit nem kapott sem a kormánytól, sem a gazdagoktól, sem a papoktól, akik szintén jó módban éltek. Senki sem segített a szegény embereken! Esetleg az elitek, úgy, hogy kitettek a jómódú kerületek terein egy kerek asztalt, azon volt a persely, de hogy mi abból soha egy fillért sem kapunk, és a többi körülöttem élő szegény sem, az biztos.
Arról már nem készült riport, hogy hová került, kik kapták azt a pénzt.
Nemcsak engem bánt és bosszant a nagy csomó hazugság és hamis beállítás, hanem nagyon sok ismerősömet, akikkel beszélek.
Az MTV vezetősége kikből, milyen emberekből áll? Ilyen reakciós, Kádárt lejárató, horthysta társaságból? Az 1-es és a 2-es műsor szerkesztői szégyelljék magukat! Még jó, hogy már létezik az RTL Klub és a másik 2-es csatorna.
Nem értem, hogy mi öröme van Friderikusznak is abban, hogy a Kádár-korszakot marja. Amikor az egyik adásában egy újságíró volt a riportalanya, hősnek minősítette, mondván, hogy a 70-es években életveszélyes volt a Nyugatról riportot csinálni. Nem gondolja, hogy valótlanságot beszél? Hiszen ha kiengedték az újságírót, akkor miért ne csinálhatott volna riportot?
Mások is szövegeltek a kádári nehéz időkről. Hát cseppet sem szégyenlik magukat? Hiszen már akkor is az MTV-nél dolgoztak, és onnan kapták a fizetésüket. Hogy ez most milyen divatba jött, meg az is, hogy mindenki megjátssza a jó keresztényt!
Csakhogy nem úgy élnek, ahogy Krisztus elvárja tőlük. Hát ezeket is nagyon utálom már a tévéműsorokban.
Ahol lakom, van a közelben egy könyves stand, meg szoktam ott állni, mert a könyveket nagyon szeretem. Megakad a szemem egy könyvön, aminek a címe: „Miért nem szeretem Horn Gyulát?”, írta Végh Antal. Kezembe veszem, és elolvasom a hátlapján lévő tartalmát, és ott írja, hogy azért nem szereti Horn Gyulát, mert Lenin emlőjén nevelkedett. A könyv ára 400 Ft felett volt. Én ugyan egy fillért sem adnék egy ilyen alantas írásért, de biztos volt, aki megvette. Hogy valaki ilyen mocskolódó, undorító módon írjon, az viszont alighanem őfőméltósága Horthy Miklós emlőjén nevelkedett.
Még az előtt felfedeztem a „Kádár kacatjait árverezik” című füzetet is. Kacatjai csak annak lehetnek, aki ezt a könyvet megírta, én ugyan nem olvasok el ilyen irományt.
Egy 1997. novemberi adásban egy hitvány „úriember” feljelentést tett a valahol Borsod megyében lévő Lenin-múzeum ellen. Lenint gyalázta ocsmány szavakkal, hogy sok embert megöltek, és hogy éhezett a nép Oroszországban. Csakhogy ez az állítása a cári Oroszországra volt igaz, Lenin ez ellen harcolt, hogy segítsen a sokat szenvedett népen, ahol úgy, mint nálunk, semmibe sem vették a szegényeket, a muzsikokat, a gazdájuk agyon is verhette őket, felelősségre ezért senki sem vonta. Mérhetetlen volt a nyomor, az embertelenség, csak a cár elitjei és a katonatisztek számítottak.
Lenin segíteni akart népén. Neki nem volt olyan rossz sora, mint a muzsikoknak, de forradalmár volt, nem úgy, mint az a nagyon pedánsan kiöltözött „úriember”, aki rágalmazta őt. Ajánlom, hogy olvassa el Gorkij: Az anya című könyvét és Lenin életrajzát, az így élt Lenin című könyvet (Móra Kiadó). Ebből a sorozatból nekem 24 kötet van, csupa híres, neves emberek életét írja le, köztük van Marx Károly, Engels Frigyes, akiktől Lenin az eszmét átvette, és igyekezett megvalósítani.
Marx elmélete, filozófiája is azért íródott, mert javítani akart a szegény emberek sorsán. Erre azért volt szükség, mert a gazdagok embertelenül kihasználták a munkásokat. Közben belelapozok a könyvbe, és rájövök, hogy úgysem tudom leírni, milyen zseni volt, határozott, meg nem alkuvó egyéniség, aki az elveit nem adta fel, ezért anyagi gondokkal küzdött.
Engels segítette, aki egy gyáros fia volt, de ő odafigyelt az apja gyárában 14 órát dolgozó nőkre és gyerekekre: „Iskolába menet benézett a füstös üzemablakokon, ahol az emberek alacsony helyiségekben dolgoznak, ahol több széngázt és port lehelnek be, mint oxigént, mégpedig már hatéves koruktól kezdve.” Megdöbbenve látta, hogy vele egyidős gyermekek iskola és játék helyett milyen szörnyű munkára kényszerülnek. Hazafelé rettegve tért ki a mámorba menekülő robotosok elől.
Az idősebb Engelsnek emiatt lelkiismeretfurdalása nem volt. Szentül meg volt győződve, mint református hívő, hogy Istennek tetsző dolgot cselekszik, személye kedves az Úr előtt. Megélhetésüket nekik köszönhetik, a vállalkozó gyárosnak.
De a fiatalabb Engels már gyermekként minden megtakarított pénzét a rászorultaknak adta, eszmélni kezdő serdülőként pedig tudatosan szembefordult a szülői ház világszemléletével. Amikor Berlinbe került katonának, Hegel fiatal követőihez csatlakozott, akik meg akarták szüntetni azt a társadalmi-politikai hátramaradottságot, ami akkoriban még egész Európában érvényesült (nálunk megmaradt a Horthy-időben is).
Amikor 1842-ben hazatért, apja rossz néven vette, hogy fia a filozófiai, politikai kérdésekkel foglalkozik. Így lett Marxnak jó barátja. Nemes célokat követve, amiket ők elvállaltak a munkások jobb jövőjéért, a javak igazságosabb elosztásáért.
És az ilyen nemes célokért küzdő embereknek a szobrait távolították el itt, Magyarországon, olyan pártok aktivistái, akik mindig csak magukkal törődtek, akik a népért soha semmit nem tettek.
Ezek az emberek merik gyalázni a kádári szocialista korszakot, ami miatt milliók jutottak szebb, emberibb sorsra. Az tény, hogy volt munka! És ha akart valaki dolgozni, boldogult is. Nagy szó, amikor szerte a világon mindenfelé nyomorog a sok munkanélküli, Amerikától kezdve az ázsiai országokon, főleg Indián át Afrikáig. Kínában is éheztek sokan, ezt leírta egy asszony az „Édes anyaföldem” című regényében, aki sokáig élt ott. A szegény parasztasszony a földeken dolgozott, és szülte meg a gyermekét. Ha lányt, akkor rögtön megfojtotta (a fiút megtartották, jobban lehetett munkára használni). Ezt azért tette, mert már voltak gyermekei, és még többnek már nem tudott mit enni adni. A kínai császárságra jellemző szomorú sorsot a kommunista Kína úgy oldotta meg, hogy szabályozta a szaporodást, és ezzel megszűnt Kínában az éhezés.
A kapitalista világ elferdíti a szocialista a szocialista vívmányokat, és ott mar, ahol csak tud, ahelyett, hogy a kapitalizmus embertelenségét írnák meg az újságok.
Az MTV 1-es csatornája még a Horn-kormány idején közvetítette a kisgazdák új irodájának felszentelését, egy ferencesrendi pap által. Az igen idős, barnacsuhás pap közölte, hogy a parlamentet is szívesen megáldaná, és kiűzné onnan az ördögöt. Arra gondoltam, hogy először is saját magából kellene az ördögöt kiűzni, mert a gyűlölet szinte sugárázott a szeméből. Hogyan lehet egy szerzetes pap ennyire gyűlölködő a más nézeteket valló embertársai iránt?
Hogy ha a kapitalista világ nem lenne embertelen, és nem zsákmányolnák ki a dolgozókat, akkor nem lenne szükség olyan pártra, ami ez ellen az embertelenség ellen harcol. De legyen, mindig legyen olyan párt, amely ez ellen küzd. Szocialista vagy kommunista, vagy bármilyen néven nevezhető párt, amely a dolgozókért, az embertelen kizsákmányolás ellen lép fel. Legyen és győzzön, mert nem lesz jobb a szegények sorsa!
***
Félek, nagyon félek!
Joggal! Győzött a jobboldal az 1998. májusi választáson!
Ezt valahogy elpuskázta Horn!
Hibázott! Hogy nem vette figyelembe a munkásokat, nem állt ki mellettük. Ők ezért csalódtak, nem mentek szavazni (ez is hiba volt, mert most nyakukon a jobboldal).
Hibázott Horn, amikor csak a liberális párttal állt szóba, a Munkáspárttal nem.
De a Munkáspárt is hibázott, hogy inkább egy jobboldal, mint az MSZP.
Így aztán ott a kormány élén az ígérgető Orbán, mellette pedig Torgyán, a másik színjátékos, aki a negédes bazsalygásával akarja elhitetni, hogy ő aztán ért a mezőgazdasághoz.
Az MDF ugrál, erőlködve az Antall-korszakot akarja visszaállítani. Nekik jó lenne, de a népnek nem, az biztos!
Szegény ország, mi lesz veled?
VÉGE

Bogár Annamária: Amit Kádár Jánosnak köszönhetek IV/3. Ki tette tönkre az országot?

Hölgyeim és uraim, kedves elvtársak!
A fenti címmel jelent meg a Kádár János Baráti Kör könyvtárának első könyve 1999-ben (az ára 198 forint volt).
Egy olyan munkásasszony gondolatait olvashatjuk benne, aki a második világháború után kapott igazi életlehetőségeket, és a kádári korszakban volt csak képes tartalmas életet élni - ezt is csak 1990-ig.
Visszaemlékezéseiben a Józsefvárosban született szerző leleplezi a Horthy-éra és az 1990 óta tartó rendszervisszaváltás árnyoldalait, és hitet tesz egy olyan világ mellett, ahol a dolgozót, a kisembert emberszámba vették. Számára ez a világ egyértelműen az volt, amikor Kádár János volt az ország első embere.
Az alábbiakban a könyv harmadik részét olvashatják.
***
Akiket szeretek és akiket nem
Azokat szeretem, akik a tévében és az újságban nem szidják a Kádár-rendszert. Tolnay Klárit, aki többszöri tévéinterjúban sem volt erre hajlandó, pedig egy fiatal riporter nagyon provokálta, szinte rá akarta venni, hogy mondjon valami sértőt. Antal Imrét, Koós Jánost, Hofi Gézát, akik szintén nem hazudnak. Szabó Sándort, aki ugyan disszidált, de hogy hazajött, nem ócsárolta a Kádár-korszakot. Sas Józsefet, aki szintén emberi. És mindazokat, akik nem hajlandók egy olyan korszakot szidni, ahol annyi sok jó és szép szerepük és nagy sikerük volt.
Nem szeretem Bessenyei Ferencet, aki a kommunistákat szidva, ócsárolva és a keresetével elégedetlenkedve, nagy hangon lamentált a tévében. De a vagyonát, a lovait honnét szerezte? Szégyellheti magát, hogy egy olyan korszakot szid, amelynek mindent köszönhet. És az a színész, aki az MDF győzelme után kijelentette, hogy neki egy munkáskormány ne dirigáljon? Hát az úri kormánnyal meg volt elégedve? Mert paraszt származású? Kapott elég szerepet. Sinkovits Imre MDF-es szövege sem tetszett, ki is ábrándultam belőle, pedig A tizedes és a többiek-ben nagyon imponálóan lépett fel.
Ki nem állhatom a neves színésznőt, a többször elmondott sztorijával, a nyugaton lenézett cseh
Nagyon utálom a hangsúlyozását, hogy ezáltal a Kádár-korszakban elszenvedett mártíromságát érzékeltesse. Megkapta a lehetőséget, hogy külföldön filmezzen, mindenféle szexfilmekben, jó pénzért. Inkább szégyellhetné magát ezért.
Vannak írók, akik a Kádár-korszakban sikeresek voltak, könyvük és színdarabjuk is megjelent, mégis ócsárolják a 40 évet. Undorodom tőlük, amikor a tévében beszélnek. És akiből csak a gyűlölet szól, de a balatonedericsi birtokát a Kádár-korszakban szerezte sok pénzért. A pártját hogy meri az igazságról elnevezni a maga kapzsi és konzervatív, horthysta világot visszakívánó nézeteivel?
Mostanában sokat hangoztatják a szabadságot és az emberi jogokat. Még a pápa is, amikor Kubában járt, azt nyilatkozta, hogy ott nincs szabadság. Már miért ne lenne? Csak hát nem a vallás dominál, ami egy pápának fontos lehet, de a népnek nem annyira.
Mert mit ér a vallás, ha a nép nyomorog, mint szerte Dél-Amerikában is, ahol erőszakkal térítették az indiánokat, és ölték őket a hívő, jó keresztény spanyol katonák, és a mai napig is nagyon szegények, de járhatnak a pompás, szép, csupa arany templomba?
Inkább azon lennének, hogy a szegényeken segítsenek, és ne Pazar és nagyon költséges templomokat építsenek a népnek. Ez nagyon nem krisztusi cselekedet, mert ő nem a pompát akarta, mint sokan a mostani papok közül, hanem az egyenlőséget és a jóságot hirdette, és nem a kapzsiságot és a harácsolást.
Nekem semmivel sincs több jogom most, mint volt a szocializmusban, sőt, több lehetőségem volt mindenkor, mint most van, ebben a kapitalista világban.
Ki tette tönkre az országot?
Még 1989–90-ben sokat szidták az elmúlt negyven évet a volt pártvezetők közül is: Németh Miklós és a többiek, na és Pozsgay. Ezen megdöbbentem.
Merthogy az ellenzék azt tette, tőlük mást nem lehetett várni. A Horthy-korszakban felnövekedett úri generáció mást sem szívott fel a szülői házban, csak azt, hogy őket micsoda veszteség és igazságtalanság érte. Nem élhették a kiváltságos, vitézi, főméltóságú, kegyelmes, hercegi, grófi, dzsentri életüket. És a jómódú polgárok, akik szintén összeharácsoltak szép vagyont, amitől megfosztották őket.
Már nem voltak cselédeik, akik kiszolgálták volna őket, hiszen faluról a fiatal cselédlányok fillérekért dolgoztak nekik, meg a fiatalúrnak ingyen ágyasai voltak sokszor. A földbirtokosok sem dolgoztatták éhbérért a zselléreket. A gyárakban sem kellett a munkásoknak napi 12 órát dolgozniuk.
Ezeknek az elit rétegeknek, meg jómódú polgároknak a siránkozásait eleget hallhattuk a tévében, mert most már csak ők léteztek az MTV számára. Az a rengeteg hazugság, ami ment és megy az MTV-ben és az újságokban, egyenesen felháborító.
Ez nemcsak az én véleményem, hanem sokmillió emberé is. A Kádár-korszak lejáratása, semmibe vevése a céljuk.
Ezek a mostani, úgynevezett úri értelmiségiek is nyaldossák sebeiket, összevissza hazudoznak, és a népet hülyének tartják. Mert el akarják hitetni, hogy akkor nem volt kultúra, meg semmi jó, folyton a demokráciáról meg az emberi jogokról, meg a hitről papolnak, hogy akkor diktatúra volt stb.
De a népnek sokkal emberibb élete volt, mint valaha volt, és a kapitalizmusban lesz. És ezt nem akarja elismerni a mostani értelmiség.
A tévé nem beszél arról, és az újság sem írja, hogy a nulláról kezdő ember, ha dolgozni akart, akkor tudott boldogulni és emberibb életet élni, nem úgy, mint a Horthy-korszakban. Ezt is sokmillió ember igazolja.
A „Magyarok cselekedetei”-ben meg más filmekben mindig csak az elit réteget és az értelmiségi postáskisasszonyokat, úrilányokat, úrifiúkat és úriembereket mutogatják.
És hol van a sokmilliós éhező, munkanélküli, nyomorgó nép? Nagyon ködösít a tévé, és az újságok is sokat hazudnak. A mai fiatalokat félrevezetik a jobboldali történészek, a kapitalista oldalra állt szociológusok.
A tévéműsorok szerkesztői jobban tennék, ha az igazat közvetítenék az elmúlt 40 évről, és ne mindig az olyan alanyokat keressék, akik csak szidni tudják, pedig semmi okuk rá, hiszen abban az időben szedték meg magukat.
Többször mondtam el ezt a véleményemet az MTV figyelőn és az üzenetrögzítőn: hogy sokat hazudnak és mindig az olyan alanyokat keresik, akik ezt teszik, főleg a jobboldali ellenzék és más „úri” fajta.
Előbb-utóbb megtanuljuk a saját kárunkon, hogy nem kell az úri Magyarország, mert az csak a rangkórságot, kivagyiságot és a saját maga jó életét akarja, de nem a népét.
Az Antall-kormány azzal kezdte, hogy keresik a bűnöst, aki tönkretette az országot. Az nem volt más, mint Horthy és kormánya.
Mit gondolt Antall? Hogy a nép nem tudja, hogy a háborút Hitler kezdte el, és a csatlósa volt Horthy és kormánya, és hogy milyen ostoba és korlátolt volt, hogy hadat üzent egy tízmilliós nép a többszáz milliós Szovjetuniónak, és elküldött a Donhoz meghalni többszázezer katonát?
Hagyta, hogy teljesen tönkretegyék az országot, mint az utolsónak kitartó a németek mellett, a németek hátvédjeként.
És ha már a győztesek jóvoltából így alakult a sorsunk, örülhetünk, hogy volt egy Kádár, aki amit megtehetett, megtett ezért a hazáért és népért, akinek a sorsát igenis jobbá tette, mint bármelyik úri, királyi korszakban volt, mert akkor csak a kiváltságosoknak volt jó.
És belemagyarázták, hogy az Isten így akarja, hirdették a papok, hogy Isten jóságos, igazságos. Elhitették a néppel, hogy ha itt a földön nem is, de majd a túlvilágon meglesz a jutalma. Viszont az embertelen törvényeket hozóknak már itt a földön is kijárt a jólét. Mint Benedek István írja, szegény mindig volt és lesz (különben a könyve tiszta MDF-es nézetű). De ne legyen! Harcoljon a nép a jobb életért, amihez mindenkinek joga van, és ne hagyja, hogy kihasználják.
Beszélnek itt sokat a kárpótlásról. És minket ki kárpótol az embertelen életért, a Horthy-világban jutott a szegényeknek? Amikor az Antall-kormány győzött, én megmondtam előre, hogy mi lesz. Nekem senki nem hitte el, hogy ezek a horthysta korszakot szeretnék visszaállítani, hogy lesz munkanélküliség, ez a biztonságos élet meg fog szűnni, tönkre fog menni minden. A családban, az ismerősök körében mindenki jobbat várt, mint ami volt, de én tudtam, hogy az MDF nem azon van, hanem csak a saját, úri fajtájával fog törődni, a néppel nem.
Mit akart a Fidesz a kampányában? Szórólapon hirdették, hogy majd ők (a narancs) fogják újjáépíteni ezt az országot. Hát mi megtettük, a mostani idősek. A felszabadulás után mi is, a többi keleti szomszédhoz képest – nemcsak a kisgazdáknak köszönhetően – nagyon sokra vittük mint háborús vesztes. Hiszen még a Rákosi-időkben is mennyi minden épült, mert saját erőből újjá kellett teremteni mindent, a város egy romhalmaz volt. Nekünk nem segített senki. Láttam, hogy Orbánnak is csak a nagy szája jár, okoskodik, de nem okos, Deutsch-csal együtt, szeretnének a bársonyszékbe kerülni a fiatal karrieristák. No meg Torgyán, aki a Kádár-rendszerben tanult, és lett doktor úr, ha a tévé képernyőjén megjelent, rosszul lettem tőle, de sokan mások is. A mocskoskodásban, a hazudozásban, a pufajkázásban, az oktondiságban az első helyen álltak. Mert ha nem lennének azok, akkor nem szidnák annyit a 40 évet.
A tényeket nem lehet letagadni! Azt, hogy mennyi minden jó történt a 40 év alatt. Az biztos, hogy ők már nem élvezhették az úri felsőbbrendűségüket, mert arra a néhány évtized alatt nagyot fütyült a Kádár-kormány.
De azért az uraknak sem volt olyan rossz dolguk, mint ahogyan feltüntetik. Mert szeretném tudni, hogy a Rózsadombon és az elit negyedekben kik laktak a Kádár-korszakban. Hogy nem a munkás, az biztos, hanem leginkább az MDF, a Fidesz, a kisgazda szimpatizánsok, egyszóval a jobboldaliak.
Az igaz, hogy a kivagyiság hiányozhatott nekik az elmúlt 40 év alatt.
Hit, vallás, politika
A Hit! Már ősidők óta hittek az emberek Istenben, vagy inkább istenekben. Nagyon sokféle istenség volt. Az egyiptomiak, a görögök, a rómaiak istenei, az indiai istenek, a kínaiak istenei és a többi, a többezer éves kultúrával rendelkező népek istenei, a mitológia jól leírja ezt.
Tehát a népeknek mindig szükségük volt istenre, istenekre. Kellett nekik a hit, a kapaszkodó, ha bajban voltak. Ha bűnt követtek el, tartottak tőle.
A több mint ötezer éves egyistenhitből, a zsidó vallásból alakult a keresztény vallás Jézus révén, aki szintén zsidó volt, és a keresztény vallás megalapítója. Megreformálta a zsidó vallást, mert az emberek már nagyon rosszak voltak, a templomokban kalmárkodtak.
Jézus a zsidókat akarta jobbítani, de inkább a pogányokra hatott a prédikációja, hiszen ő hirdette, hogy minden ember egyforma (kommunista eszmék), és Isten a jókat megjutalmazza, de nem a földön, hanem a mennyekben. (A kommunisták: itt a földön kell kiharcolni, hogy minden ember egyforma és egyenlő joga van mindenkinek.) Teljesen elferdítették Jézus tanait, mert ő az egyenlőséget hirdette, a jóságot, az emberek egymás iránti szeretetét (ne ölj!). De még a papok is öltek (megáldották az ölni készülő katonákat). Hány embert megöltek a papok saját érdekből, az inkvizíciók, az erőszakos térítések, a hódítások során, hány hívő keresztény ölt meg indiánokat, négereket és másokat, zsidókat is?
Ez az, amit nem értek, hogy magukat jó kereszténynek tartó emberek miért nem szeretik a zsidókat. Hiszen Jézus is zsidó volt, a hitük megalapítója.
Jézust én nagyon becsülöm, hogy az eszméivel jobbítani akarta az embereket. Érdekes, hogy Marx is, de ő vallás nélkül akarta, itt a földön a szegény emberek sorsát javítani.
Engem sokat foglalkoztat, hogyan alakultak át a mostani nagy vallások és a sok kisebb vallás. Valószínű, hogy a papok rájöttek, micsoda hatalom van a kezükben, és hogy ezáltal az embereket irányítani, maguk szerint nevelni lehet.
A katolikus, görög, római vallás nagy hatalom lett szerte a földön, irányították a politikát, beleszóltak az országok bel- és külügyeibe. És ha valamelyik császár, cár, király nem engedelmeskedett, kiátkozták, háborút üzentek, vagy a reformereket, haladókat megölték (inkvizíció). Miért fontos a katolikus vallásnak, hogy erőszakkal térítsen? Hogy muszáj templomba járni, hittant tanulni, mint a Horthy-korszakban volt?
Királyság király nélkül, méghozzá elavult módon. A haladás nem egyházi érdek! A tudatlanság, az együgyűség kitermeli a szegénységet, a kiszolgáltatottságot, tűrésre nevel, cserében megvillantja a túlvilági jutalmat. De ők, a papok és a hatalmon lévők (Horthy is) jól élnek, pompában, fényűzésben, Pazar ünnepségeket rendeznek, a nép pedig nyomorog.
Ilyet Jézus soha nem akart!
Nekem nagyon megnyerő az ősi zsidó vallás, hogy sokezer év óta fennáll, megmaradt. Becsülöm őket, az összetartozásukat, a szokásaikat, az egymást segítő készségüket, a szeretethirdetésüket. Szívesen nézem „Az utódaink reménysége” műsort a tévében.
Szoktam azon töprengeni, hogy én miért nem vagyok hívő, mi az, ami engem nem tud megfogni a hitben. Hogy van-e Isten? De hol van, kérdezem, a felhőkben? Ott nincsen semmi. De hogyan jött létre az élet az evolúció által? A majmoktól származunk? Egyik állítást sem bizonyították be: hogy fejlődés útján jött létre, vagy Isten teremtette a világot?
Jó lenne, ha volna Isten, aki igazságos, jóságos, a jókat jutalmazza, a rosszakat bünteti (kevés ember maradna a földön), de miért nem teremtett csak jókat? Miért a sok gonosz, a rossz, a hazug, a képmutató, másokat becsapni, meglopni, kihasználni, ölni képes ember?
Ha szabad akaratot adott az embereknek, miért választják a rosszat inkább? Mert így jutnak vagyonhoz, hatalomhoz. De az minek, hisz aki születik, az meg is hal, és nem viheti magával a sírba.
Sok úri és egyházi embernek csak az volt fontos, hogy a vagyonukat gyarapítsák, de a híveikkel nem törődtek.
Ha bajba sodorták az országot, akkor „húzták a csíkot”, mentek külföldre, a kimenekített pénzükkel, mint Horthy és társai.
A nép meg viselhette a vesztes országnak minden kínját és baját. A végén Mindszentyből még szentet csinálnak meg szobrot.
Holott az akkori pápa egyáltalán nem helyeselte a magatartását és a menekülését. Mert az volt a véleménye a pápának, hogy minden körülmények között helyt kell állni, és nem menekülni. Hiszen az itt maradt papok sokkal nagyobb szolgálatot tettek az egyháznak, mint Mindszenty. A jobboldali gárda csinált belőle nagy hőst.
Ugyan már, miért volt hős? Azért, mert itthagyta az országot?
Kimenekültek, de miért? Ki bántotta őket, ha nem ellenségeskednek! Hiszen itthon maradtak az Esterházy-fivérek, és még sokan mások is. Mert hazádnak rendületlenül légy híve, óh magyar. Ők bebizonyították, hogy minden származási előnytől mentesen tudnak boldogulni a saját erejükből, és tehetségükkel éltek emberi életet, amit itthon elismertek.
Ki nem állhatom a disszidált magyarokat, akik kint harácsoltak, és most visszajönnek hősködve, mint mártír menekültek.
És ha az MDF-től, a kisgazdáktól, no meg a többi jobboldalitól függne, Horthyból is hős hazafit csinálnának, mert nekik aztán igen jó volt az a korszak.
Kádárnak nem volt könnyű ’56 után az országot irányítani, ezt a Mr. Kádár című könyv jól megírja.
Kezdetben ellenségesen bírálták, de később már elismerték, a legnagyobb magyar reformerként. Méltatták a nyitás politikáját, a Nyugattal való kapcsolat javulását.
Idézem a könyvből: „Az elmúlt jó három évtizedben Kádár János minden objektív bíráló szerint történelmi egyéniséggé formálódott, akinek hagyatéka túlmutat korán, azokon a körülményeken, amelyek közepette kénytelen volt élni és cselekedni. Történelmi életutat mondhat magáénak. Gondolkodásmódja, embersége, kompromisszumkészsége fontos értékeket eredményezett, elkövetett hibái viszont a további útkereséséhez szolgálnak fontos tapasztalatokkal.”
Vannak, főleg a disszidált magyarok közül, akik összevissza írnak, elítélve, vádaskodva, és csak a maguk szemszögéből nézve Kádár János intézkedéseit, főleg ’56–57-ben.
Na és a Szabad Európa, amely csak uszítani és biztatni tudott a harc folytatására. Ezért kellett meghalni sok fiatalnak, mert hittek a hazug ígéreteknek.
Később már a nyugati sajtó is odafigyelt a magyarországi reformokra, hiszen a keleti tömb országaihoz viszonyítva mi értük el a jobb életszínvonalat.
Egy másik idézet a Mr. Kádár című könyvből:
„Salzburger Nachrichten, 1974. december 7. Franz Theodor Zölch: Kádár a reformerek reménysége. Budapest és Bonn élénk gazdasági forgalma kétségkívül annak a gazdasági reformnak is az eredménye, amelyet 1968-ban vezettek be „új gazdasági mechanizmus” néven, és amely az országban az évek során jóformán egy kis gazdasági csodát idézett elő. Magyarország termelése mennyiség és minőség szempontjából fejlődött, és ez a fejlődés rövidesen a külkereskedelem adataiban is tükröződött. Az országon belül az életszínvonal magasabbra emelkedett, mint a többi KGST-ország átlaga…”
Ebből is látszik, hogy a Nyugat is elismerte Kádárt.
De itthon, Németh Miklós és társai nem méltatták, hanem szidalmazták és ócsárolták; pedig Németh Miklós mindent kádárnak köszönhetett (mint parasztszármazású a pártkarriert), és végül úgy szólalt meg külföldi hivatalában, mintha már magyarul sem tudna. Mert amikor Friderikusz meghívta egy műsorához, csak angolul beszélt, aki az angoltudását is neki köszönheti, mert kiküldték tanulni Amerikába.
Féltem 1989–1990-ben, hogy mi lesz itt. De nemcsak én. Mit akarnak? Majd valami „urat” akasztanak a nyakunkban, vélte egy ismerősöm is. Megint egy Horthy-féle korszak kezdődik, így aggódtuk mi, kisemberek.
És győzött Antall, és én megmondtam előre, hogy mi lesz, mert az a kormány nagyon is vissza akarta állítani a Horthy-rendszert, hiszen nekik akkor volt nagyon jó, akkor voltak méltóságos urak, és kiélhették a kivagyiságukat.
Hát az első dolguk volt mindent tönkretenni! A gyárakat megszüntették, a jól menő téeszeket felszámolták, rögtön kárpótolták, főleg saját magukat. Többet vágtak zsebre, mint amennyi volt nekik. Ezt a 168 Óra egyik száma jól megírta, az okmányokat eltüntették. Megszüntették az orosz piacot, csupa mérhetetlen gyűlöletből a kommunisták miatt, nem törődve azzal, hogy a magyar munkásoknak nem lesz munkájuk.
Senkivel és semmivel nem törődtek, csak magukkal, az úri, értelmiségi réteggel. Szövegeltek a sérelmeikről és az egyházról, amit szintén sérelem ért, mert az egyházi birtokokat elvették (de minek az egyháznak a gazdagság, a vagyon?).
Az Antall-kormánynak az volt a nagyon sietős intézkedése, hogy a gyárakat leállítsa, a munkásokat az utcára tegye, lerombolja a munkásmozgalmi szobrokat, utcaneveket cseréljen, a parlamenti őröknek Bocskai-ruhát csináltasson nagy sürgősen. Ezzel pazarolta a pénzt, ezzel akarta a nagy magyarságát fitogtatni. De milyen magyar az, aki a magyar néppel nem törődik, munkanélkülivé teszi, teljes létbizonytalanságba sodorja?
Nem hangoztatni kell a magyarságot, mint Horthy is tette, és csupa irredenta szólamokkal, és Nagy-Magyarország térképével tüntetni, ezzel a szomszéd népeket ellenségnek tekinteni, mintha ők tehetnének róla, hogy mint vesztesre a trianoni béke így ítélkezett. A maradi, konzervatív királyságot fenntartó nézeteivel, ostoba politikájával nem tudta előbbre vinni Magyarországot, nem tett semmit, hogy fejlődjön az ipar, a mezőgazdaság, nagyon elmaradott volt ez az ország.
Nem állandóan hangoztatni kell a magyarságot, és címert meg nemzeti lobogót kitenni méltatlan helyre.
Mennyivel magyarabb, nemzetibb volt Kádár, aki állandóan azon munkálkodott, hogy a magyar embereknek segítsen, előbbre vitte ezt az országot. Iparosított, a mezőgazdaság is jól haladt, nem volt munkanélküliség, és aki dolgozni akart, az boldogult is. Ezt mind az adott lehetőségek mellett vitte végbe. Lépni tudott a reformmal, okos volt, emberséges, és törődött a néppel. Amit ugyan a jobboldal nem ismer el, a fontos az, hogy a nép tudja.

Bogár Annamária: Amit Kádár Jánosnak köszönhetek IV/2. Hazatérés és amerikai élmények

Hölgyeim és uraim, kedves elvtársak!
A fenti címmel jelent meg a Kádár János Baráti Kör könyvtárának első könyve 1999-ben (az ára 198 forint volt).
Egy olyan munkásasszony gondolatait olvashatjuk benne, aki a második világháború után kapott igazi életlehetőségeket, és a kádári korszakban volt csak képes tartalmas életet élni - ezt is csak 1990-ig.
Visszaemlékezéseiben a Józsefvárosban született szerző leleplezi a Horthy-éra és az 1990 óta tartó rendszervisszaváltás árnyoldalait, és hitet tesz egy olyan világ mellett, ahol a dolgozót, a kisembert emberszámba vették. Számára ez a világ egyértelműen az volt, amikor Kádár János volt az ország első embere.
Az alábbiakban a könyv második részét olvashatják.
 
A háború után
Megjelent a német újság, ott láttuk Németország felosztását, fel volt térképezve, hogy a győztesek mely részét kapták Németországnak Láttam, hogy a tantim városát orosz zónába osztották be. Akinek rokona volt ott, megkereshette.
Mi úgy véltük, hogy inkább hazamegyünk. A testvérem Magyarországon maradt, semmi sem tudtunk róla, így hát a legelső alkalommal hazaindultunk. Minden élelmiszert otthagytunk, mondván, hogy az van Magyarországon is. Nem hallgattam az anyukámra, el sem tudtam képzelni, hogy mi vár ránk itthon.
Míg ott voltunk, a háziasszony lányával bementünk Passauba. Teljesen tönkre volt bombázva. Később 1988-ban láttam újra, gyönyörűen újjáépítették.
Az amerikaiak intézték a hazaszállítást, először lágerekben voltunk, ott vártuk az indulást. Marhavagonokban vittek a magyar határig, olyan sebesen, hogy attól féltünk, kisiklik a vonat. Az ajtókat ránk zárták, és csak néha nyitották ki a szükségletek elvégzésére. Ha valakinek mégis kellett, akkor üres konzervdobozba végezte el a dolgát. Képzelhető, milyen bűz volt. Csak annyi hely jutott mindenkinek, hogy ült, fekvésről szó sem lehetett.
A határnál átvettek a magyar hatóságok, és szortírozták, ki merre megy haza. Mi nagyon lassan, bumlizva értünk a budai pályaudvarra.
A látvány, ami bennünket fogadott, szörnyű volt. Az egész város romokban hevert, egyetlen híd sem maradt meg. Az oroszok készítettek ideiglenes pontonhidat, hogy át lehessen jutni Pestre. Mi is azon mentünk, mivel a Hajós utcában laktunk. Amikor odaértünk, csalódás várt, nem volt meg a lakásunk, mások lakták. Mert ahogy mi elmentünk, az öcsém megnősült, egy ideig ott laktak, utána elköltöztek a sógornőm szüleihez Erzsébetre. Én mentem ki Erzsébetre megkeresni őket, addig anyukám a kisfiammal a házfelügyelőnél várakozott.
A testvéremmel nagyon megörültünk egymásnak, náluk kaptuk meg ideiglenesen a szoba-konyhás lakást.
Nagyon rossz volt itt nálunk a helyzet, nem volt ennivaló, a pénz semmit nem már billiós számjegyűre dagadt az infláció, a környező falvakban nem lehetett élelmiszert szerezni.
Így elmentem én is cserélni, mint a többi városi ember, akinek nem élt rokona vagy ismerőse vidéken, akitől élelmet lehetett volna kapni.
A házból egy ismerőssel mentem Tolna megyébe, és más tájakra is, Szarvasra, Jászapátiba, de igen nehezen lehetett utazni, nem jártak a vonatok rendszeresen, és inkább nyitott tehervonaton bumliztunk, télen. Nagyon fáztunk.
Az ismerős ott maradt a rokonoknál, én meg jártam a tanyákat, mert ott még lehetett cserélni. Összeszedtük itthon, amit lehetett, abroszt, törülközőt, konyharuhát, férfiinget meg egyebeket, és vittük cserélni élelemért. Sokat sírtam az ilyen utakon, volt, amikor a cipőm beleragadt a jeges, kicsit olvadó sárba. Ki sem tudtam húzni a lábam, csak úgy, hogy a cipőmből ki kellett bújnom, és úgy kiemelni a sárból. Szörnyű hideg volt. Sikerült „telecserélnem” a hátizsákot, és úgy indultam hazafelé, jól meg volt rakva.
Volt abban burgonya, kukorica, zsír és liszt is. Felegyenesedni nem tudtam, csak előrehajolva vittem a hátamon. A vonatra várva ráültem a hátizsákomra, hogy el ne tűnjön, és úgy aludtam el a kimerültségtől. Volt, amikor egész éjjel kellett várni a vonatra, és már tömve érkezett. Volt, hogy az ütközőn utaztam, és szerencsére aki a lépcsőn utazott, állandóan mondta nekem, hogy ne aludjak, mert különben biztosan leestem volna. A jobbik esetben a nyitott vagonban szereztem helyet, de utaztam a vonat tetején is. Szinte el sem tudom már hinni, hogy ezeken mind keresztülmentem.
Mikor megérkeztem az erzsébeti végállomásra, megkértem az egyik alkalmazottat, hogy szóljon az anyukámnak, jöjjön segíteni. Megjött, és állandóan azt mondogatta, hogyan tudtam elhozni a hátizsákot. Egy-egy ilyen utam végén annyira ki voltam merülve, hogy napokig aludtam.
A férjemről sokáig nem érkezett hír. Ő sem tudta, hogy mi hol vagyunk. 1946 tavaszán talált ránk Erzsébeten.
A munkahelyén visszaigazolták, az állása megvolt, de a pénz nem ért semmit, és nem is volt mit venni.
Kár, hogy az ember időnként selejtez, és kidobál mindent, mert most pontosítani tudnám, hogy a forintot mikor vezették be, azt hiszem, 1946. augusztus 20-án. Akkor költöztünk a Várba, egy romos házba. Megigényeltük, és meg is kaptuk.
A Vár egy összefüggő romhalmaz volt akkor, egyetlen ház sem maradt meg épségben, a törmelék buckákban állt. Amikor elkezdődött az újjáépítés, a Vérmezőt azzal töltötték fel.
A Vérmező a háború előtt lapályos volt, és csak a szélén fásították. Ott láttam egyszer Horthy tisztjeit hetykén lovagolni.
Az újjáépítés gyors tempóban elkezdődött, ezt a munkások végezték lelkesen, szorgalmasan és nagyon soványan, mert kövér embert nem lehetett látni akkoriban.
A férjem eljárt a munkahelyére, közben műszakira képezte magát, mert mindig az szeretett volna lenni. Én bedolgoztam egy műhelynek, főleg varrásból állt a munka, és mivel darabra fizettek, nagyon hajtottam magam. Miután nulláról kezdtük az életünket, az első a berendezkedés volt. Romos bútordarabokból készült a szekrény, a fekvőhely és minden más. Lakott a házban egy asztalos, aki ezeket elkészítette. Ő az első világháború után ment ki Amerikába, mert itthon nem volt munkája (tudom, az apámnak sem). Sokat mesélt az ottani életről. Clevelandbe került, ahol sok hazánkfia élt a magyar negyedben. Nehezen kapott munkát, nem is asztalosként.
Az autógyárba vettek fel embereket. A művezető megkérdezte, ki tud autózárat szerelni, erre jelentkezett. Persze kiderült, hogy nem ért hozzá, de a művezető jóindulatú volt, és hagyta, hogy beletanuljon. Minden futószalagon ment, és a normát mindenki igyekezett is elérni, de többet nem, mert a dolgozók nem hagyták, szervezettek voltak.
Amikor sztrájkot szerveztek a több fizetésért, nem engedték, hogy valaki megszegje. A cég próbálkozott a sztrájktörő olaszokkal, de a többiek kiverték őket a gyárból. Csakis így, összefogással lehetett több bért elérni.
Ő illegális kommunista volt, mert ott sem engedték meg, úgy, mint nálunk, hogy a dolgozók harcoljanak a jobb életért. Az FBI likvidálta a kommunistákat. Sokat mesélt ottani élményeiről.
Nekem ’52-ben sikerült egy kutatóintézetben laboránsként elhelyezkednem. Kezdetben féltem, hogy nem tudom ezt a munkát elvégezni, de tanfolyamra jártam, és volt egy nagyon aranyos, segítőkész kollégám és kolléganőm is. A harmadik nem volt az, egy főmérnök felesége, és azt képzelte, hogy csak neki van joga ilyen munkához (egy prolinak nem). Beletanultam, és a mikor a többiek elmentek, teljesen önállóan dolgoztam.
A férjem vállalatának a Római-parton csónakháza volt, hét végén sokat jártunk oda, a kisfiamat ott tanítottuk meg úszni. Akkor még a Duna vize nem volt szennyezett.
Volt az intézetünknek egy kultúrosa, aki időnként az előtérben árulta a könyveket. Részletre is lehetett venni, színház- és operajegyeket is. Éltem a lehetőséggel. A könyvtáram így jött létre.
Nagyon sok jó darabot láttunk: Moliere-t, Shakespeare-t, Molnárt, a Bolond Ásfainét Bajor Gizivel és Jávor Pállal, a Négy asszonyt szeretek-et szintén Bajor Gizivel. Csodálatos színésznő volt, ahogyan a négy különböző típusú nőt alakította. Jávor volt a nők ideálja, az enyém is, azóta sincs olyan. Igazi élményt nyújtott a Cyrano Szabó Sándorral, nem hiszem, hogy más tudná úgy alakítani, mint ő.
A legtöbb operát is akkor láttuk, szinte majdnem mindet. Verdi, Mozart, Puccini, Mascagni, Rossini, Bizet, Wagner és természetesen Erkel, Kodály, és Bartók műveit. Sok balettet is, Csajkovszkij Diótörőjét (többször), Bartóknak A csodálatos mandarinját, A fából faragott királyfiját, sok volna mind felsorolni. Említhetném az operetteket is, a Csárdáskirálynőt Honthyval, Németh Marikával.
Akkor törődtek a kultúrával, most inkább „szövegelnek” róla, és ami a szomorú, megint csak a gazdagoknak van rá pénzük. Akkor a dolgozó is elmehetett színházba, moziba, ha akart. A falvakban is egyre épültek a művelődési házak, és jártak a színészek vidékre is, akkor volt kultúra mindenki számára.
Ez is tönkrement, mint minden az MDF ideje alatt.
A családommal rengeteget jártunk kirándulni a hegyekbe, a szakszervezet jóvoltából majdnem minden évben eljutottunk az ország különböző üdülőibe, amiről a Horthy-korszakban nem is álmodhattunk volna. Ott ültünk együtt érkezéskor a bányászokkal, a szövetkezeti bőszoknyás dolgozókkal, akik soha nem jutottak volna el ilyen helyekre, csak a Kádár-korszakban volt rá módjuk.
A jobboldal ilyeneket nem vesz észre, ők soha nem törődtek a néppel, azzal hogy a szegényebbeket is megilleti a jobb élet és az emberi bánásmód.
Mivel a Várban csak egyszobás lakásban laktunk, és mert négyen voltunk, szerettük volna, ha a gyerek külön alszik, próbáltunk cserélni, de megfelelő megoldást nem találtunk. Így belevágtunk egy lakásleválasztásba. Átkerültünk Pestre, közel a Vígszínházhoz. Akkor már volt mosógépünk, centrifugánk, megvettük az első hűtőt, és nemsokára a tévét, még fekete-fehéret. Szépen gyarapodtunk, mivel nagyon megnéztük, hogy a pénzünket mire költsük, és tudtunk beosztva élni.
Utazgatni kezdtünk. Jöttek a megjegyzések a rokonoktól, az ismerősöktől: „Hát akinek van pénze…” A válaszom: semmivel sincs több keresetünk, mint nektek, sőt a ti férjetek többet keres, mint az enyém, csak mi jobban be tudjuk osztani. Én nem dohányoztam, és nem ittam, a férjem dohányzott, de később leszokott róla, nem volt italos, és spórolós volt.
Szóval utaztunk!
Először Jugoszláviába, több megszakítással, mert voltunk rokonlátogatáson is, de a fő célunk Dubrovnik volt. Csodálatosan szép régi város, valamikor az olaszok építették. Mindig ott járkáltam volna az utcákon, de kompromisszumot kötöttünk, mert a férjemet inkább a strand és a napozás érdekelte. Megnéztük a Lupa-szigetet is, a csónakot erősen himbálta az állandóan hullámzó tenger, a sziget tele volt délszaki növényekkel, virágokkal.
Fájt a szívem, amikor ott is háborúskodtak mostanában. Mindig vágytam oda vissza, de nem került rá sor, mert más helyekre utaztunk. Visszafelé jövet még megnéztük Splitet, az is igen szép, régi város. Megnéztük Zágrábot is. Majd elfelejtettem, hogy odafelé menet megcsodáltuk Szarajevót, akkor láttam először iszlám templomot, dzsámit, minaretet, bazárt és bugyogós, lefátyolozott nőket, fezes férfiakat. Ez mind nagy élmény volt. Belgrádot is megnéztük, a Kalimegdánt is.
Sokat-sokat utaztam a férjemmel, és hogy özvegy lettem, egyedül. Nem részletezem az utazásaimat, mert akkor egy útikönyvre valót írhatnék. Csak annyit erről, hogy majdnem bejártam a világot, Ázsiában, Amerikában, Afrikában is voltam. A célom az volt, hogy minél többet ismerjek meg a különböző országokról, népeikről, szokásaikról.
Egy-egy utam előtt jó pihenést kívántak a család tagjai és az ismerősök. Mindig tudtam, hogy nem pihenni fogok, különben is az volt az elvem, hogy pihenni itthon is tudok.
Amikor Görögországban jártunk, és felmentünk az Akropoliszra, a meghatódottságtól eleredtek a könnyeim, hogy én, a szegény (proli), a Horthy-rendszerben nem is álmodtam volna, hogy valaha ide eljutok. És ezt a Kádár-korszaknak köszönhetem, mert volt rá lehetőség, hogy egy kispénzű ember is elutazzon ilyen helyekre, ha akart. Már az a tény, hogy volt munkalehetőség, és két fizetésből – jó beosztással – ezt mind el lehetett érni.
Ezért szidni a Kádár-rendszert, szapulni, mint sokan teszik, akik jól megszedték magukat, és úgy tesznek, mintha az ő érdemük lenne, és nem a rendszeré, hogy erre megadta a lehetőséget. Miért nem tudták ezt megcsinálni a Horthy-korszakban?
Igazságtalanul gondolják úgy, hogy minden csak az ő érdemük, és nem méltatják, hogy a Kádár-korszaknak mit köszönhetnek.
Én nem voltam párttag (mint sokan mások, akik ezt karriervágyból tették), nem hittem abban, hogy a kommunizmus hamarosan megvalósítható. Ahhoz túl szép, hogy mindenki egyformán, vagyis az igényei szerint élhetne. Ehhez az embereknek angyaloknak kéne lenniük, de nem azok. Hiszen Jézus Krisztusnak sem sikerült az embereket jóra téríteni.
Mivel én munkás származású voltam, a munkahelyemen szerették volna, ha belépek a pártba. De én nem tettem, a leírtak miatt. És azért, hogy nem léptem be a pártba, nekem soha semmi bántódásom nem esett. Túlzások azok az állítások, hogy muszáj volt. Ez nem igaz! Az viszont igen, hogy én soha nem voltam a párt ellensége sem!
Amerika
A nagy csalódás! Még bakfis koromban rajongtam Amerikáért, ismereteimet a Színházi Életből merítettem. Amikor hozzájutottam egy-egy használt példányhoz, faltam a sorokat, ott olvastam a hazai színházi világról, a bemutatott darabokról, a színészekről és az elit társasági életről, pletykákról. Természetesen az amerikai filmvilágról és Amerikáról is sokat írtak, megcsodáltam a felhőkarcolókat, azt, hogy hogyan lehet ilyen magasat építeni.
Nagyon tetszett a nők önálló élete, hogy dolgoztak, és nem voltak kiszolgáltatva annak, hogy együtt kelljen élniük egy rossz, goromba férjjel, aki még üti is, ha részeg.
Mert egy szegény asszony több gyermekkel hová menekülhetett a Horthy-korszakban? Csak tűrnie kellett.
Lenyűgöztek a csodálatos amerikai filmek: csupa pazar otthon, jó élet. Azt gondoltam, hogy Amerikában mindenki így él.
Még Rákosi idejében volt magyar ENSZ-követ Randé Jenő, aki írt egy könyvet „New Yorkból jelentem” címmel. Rögtön megvettem, és a véleményem az volt, hogy Randé „nyalizik” a Rákosi-rendszernek, az nem lehet igaz, amit ír. Később meggyőződtem, hogy minden szóról szóra igaz. De ha nem látom a saját szememmel, el sem hiszem senki emberfiának.
Egy kedvező IBUSZ-utazáson vettem részt 1977-ben. Nyolcórai repülés után értünk a Kennedy-repülőtérre, amely hatalmas és gyönyörű. Mielőtt útra keltünk volna, a lelkünkre kötötték, hogy semmiféle élelmiszer nem vihető Amerikába, így nem is mertem kivinni téliszalámit, pedig igen szerettem volna. A vámos meg sem nézte a csomagomat, úgyhogy nyugodtan vihettem volna. Nagyon jó helyen szálltunk meg, Manhattan szívében, a Times Square közelében. A Broadway csak néhány lépés, a Central park is közel volt.
Még aznap, amikor megérkeztünk, elsétáltam oda. Figyelmeztettek, hogy messzire nem tanácsos menni, mert esetleg megtámadják az embert, az állatkertig azonban elmerészkedtem.
Csalódás ért, amikor a híres-nevezetes Broadway-n sétáltam. A Times Square-től végig a déli csücskéig a kirakatok tele giccses, ízléstelen árukkal, mindenféle bóvli emléktárggyal. Nagyon nem tetszett. A sok szemét, papír eldobálva, piszkos az út.
A szürke felhőkarcolók között nyomasztó volt már járni is, és az alacsonyabb, régebbi épületeket, az utcai falon lévő létrával mindennek lehetett nevezni, csak szépnek nem.
Ott láttunk először a kapualjakban fekvő hajléktalanokat, narkós fiatalokat, ordibáló prédikátorokat, összefirkált falakt, szobrokat, sok szörnyűséget, az emberi jogokkal élve. (Minden megengedett, ami rossz.) A közönyösséget. Ott ha egy ember a járda közepén fekszik, átlépik, és senki se törődik vele (hogyha tán rosszul van, esetleg részeg), míg nem jár arra egy rendőr, aki intézkedik, addig ott marad a szerencsétlen.
A metró olyan visszataszító (szemetes, összefirkált, piszkos), hogy amikor megláttam, hányingerem lett. A buszok meg rozogák és ízléstelen reklámmal cifrázottak voltak. Ez a híres Amerika? Nem ezt vártam!
Elmentem sétálni a magyar negyedbe is. Kíváncsi voltam arra, hogyan élnek ott a magyarok. Hát nem irigylem őket. Egy hazai ismerősöm rokona dolgozott az ottani EMKE étteremben, és őt keresgéltem. Közben megláttam egy Budapest feliratú éttermet, benyitok, ott ül egy nagydarab szőke nő. Kérdem magyarul, hogy hol van az EMKE. Erre megszólal németül, és hívja a konyhában mosogató magyar származású, kontyos, kicsi, összetöpörödött nénit. Üdvözöl, és kérdi tőlem: jöttem dolgozni? Nem, nem, mondom, hanem keresek valakit az EMKÉ-ben. Kijön velem az ajtóig, és rámutat az átellenben lévő épületre. Míg odaérek, arra gondolok: szegény kis töpörödött asszony, hát ezért érdemes volt kijönnie Amerikába, hogy egy német tulajdonú, magyar nevű, kis piti étterem sötét konyhájában mosogasson? Nagyon sajnáltam őt.
Átérek a túlsó oldalra, és benyitok az EMKÉ-be. Az is eléggé snassz étterem. Közlöm, hogy kit keresek, erre faggatnak, hogy mit akarok tőle. Már nem dolgozik itt, volt a válasz. Na, jól kinézek most, vihetem vissza az ajándékot. Megint faggatás, hogy én hogy kerülök oda, és nem munkát keresek-e. Elmeséltem, hogy egy társasutazáson vagyok itt, és mutatom a szállodám címét, amit mindig magammal vittem, ha netán eltévednék. Csodálkoztak azon, honnan van pénzem egy ilyen utazásra. Úgy, hogy spóroltam rá, és eszem ágában sincs itt maradni, mivel nekem már dolgoznom sem kell, mert nyugdíjas vagyok. Bolond is lennék, ha itt maradnék – válaszoltam.
Csodálkoztak ezeken a dolgokon, gondolom, tele voltak rémhírekkel a kommunizmusról.
Megkaptam a címet és a telefonszámukat is, és sikerült találkoznom velük. Mivel meghívtak ebédre egy alkalommal, megismerhettem egy úgynevezett alvó városrészt is. Hasonlóan épült faházak, igen mutatósak, egy kis bejárati gyepes előtérrel, amit hétvégén gondosan nyírnak, nehogy megszólják a szomszédok. Nagyon egyforma az életstílusuk, megvan az összkomfortos lakásuk, kocsijuk, reggelenként munkába menet köszönnek egymásnak a szomszédok, este úgyszintén, bevonulnak az otthonukba, tévét néznek, szóval úgy élnek, mint szerte a világon a kisemberek. A kedvemért elmentünk színházba, az Óh, Calcuttát megnézni, ezt is az én kedvemért, mert le akartak beszélni, hogy inkább a Hegedűs a háztetőn című darabot nézzük meg.
De mivel azt otthon láthatom, ragaszkodtam az Óh, Calcuttához. Tudniillik az egyik útitársunk már látta, és elmondta, hogy miről szól, és hogy a szereplők meztelenül is megjelennek. Ilyet én itthon nem láthatok, nálunk az erkölcstelen volt akkor Kádár idejében, a „kommunizmusban”, nem úgy, mint most, a nemzeti és keresztény világban, ahol megengedett a sok masszázsszalon és a kupleráj, az utcán a sok prostituált, na meg a sok szexhirdetés.
Szép kis keresztényi világ van most itt nálunk, meg erkölcsös, meg kábítós, meg robbantós. (Amerikai import.) Szóval én látni szerettem volna ezt a darabot, mert nem hittem el, hogy csakugyan pucérok a szereplők egy-egy jelenetben.
Az előadás több kisebb darabból állt, de mindegyik a szeretkezéssel kapcsolatban, a fiú hogyan veszi rá a lányt az izélésre, és ezt be is mutatják. A másik téma: a két házaspár hogyan cseréli a partnereket stb.
A végén én arra gondoltam, hogy ezek a színészek mire nem képesek a pénzért, a megélhetésért, és valahogy kezdtem megsajnálni őket. Nekünk akkor mennyivel nyugodtabb és szebb világunk volt 1977-ben.
Az egyik esős napon az ismerősömmel is körbejártuk kocsival a várost, közben betértünk egy igazi amerikai gyorsbüfébe. Ott ettem először hamburgert és sült krumplit. Ez igazi amerikai étel, amire én igazán kíváncsi voltam. Nekem nem ízlett. Annál inkább a vendéglátóm finom húslevese, a rántott csirkéje és a csokoládétortája, amit magyar szakácskönyvből készített a háziasszony.
Megnéztük a Metropolitan múzeumot, igen gazdag a gyűjteménye, rengeteg egyiptomi szarkofágával. Kaptam egy albumot a múzeumi anyagról, aminek nagyon örültem. Egyet a mai napig nagyon sajnálok, hogy ezen az utamon nem vettem részt a washingtoni kiránduláson. Reméltem, hogy majd az ismerősök elvisznek, de nem vittek, és így lemaradtam arról, hogy lássam Amerika fővárosát.
Igaz, hogy elmentem a magyar negyedbe másodszor is, és jól körülnéztem, de egy cseppet sem irigyeltem őket. Lehet, hogy a Horthy-korszakban ez ideális lett volna, de a Kádár-korszak áldásos változása, a munkanélküliség megszűnése a nyomornegyedekkel együtt, a jobb, szebb életkörülmények, amelyek 20 év alatt változtak nálunk, a mi oldalunkra billentették a mérleget. A rengeteg újonnan épült lakónegyed, a frizsider, a tévé és az összkomfortos munkáslakások, a falun a földszintes, vízzel, villannyal ellátott házak, az aszfaltozott utak, aki nem látta néhány évtized óta, az nem ismerne rá a falvakra, annyi minden változott, épült-szépült Magyarországon.
Tehát a magyar negyed, ahová elmentem, a 42. utcától a 90.-ig tartott, ez a Yorkville. Gyalog jártam be, mert csak így lehet jól megnézni mindent.
Betértem a híres Weiss-üzletbe, meg a Roet-ba is. Az előbbihez hasonló, mindent lehet kapni, ami magyaros: ruhát, kalocsai kézimunkát, konyhafelszerelési cikkeket, hagyományos gyúrótáblát, nyújtófát, na és élelmiszereket, téliszalámit, gyulai kolbászt, és ami nekem furcsa volt, zsákokba ömlesztett mákot, cukrot, lisztet, ami nálunk 1977-ben már másképp volt, hiszen így nem higiénikus. A Horthy-korszakban árusították így Magyarországon.
Elcsodálkoztam, hogy Amerikában ilyen is van, maradi és elavult, mint ahogy a hot dogot az utcán árulják, kétkerekű, tolható kézikocsin, mint gyermekkoromban az utcai fagylaltárus kocsija. Na és az árus, a gyászoló körmeivel, nem volt valami gusztusos.
Betértem egy utazási irodába, gondoltam, összeszedek egy-két prospektust. Meg sem szólaltam, amikor a tulajdonos odaköszön magyarul. Honnan tudta, hogy magyar vagyok? Nem volt a homlokomra írva!
Beszélgetni kezdtünk. Elmondtam, hogy Budapestről jövök, erre megkért, hogy vigyek el egy üzenetet Kellér Dezsőnek. Nagyon szívesen vállaltam, mert őt igen kedveltem, jó humora és emberi nézetei miatt. Az iroda falán sok magyar színész fotóját láttam, akiknek a kiutazását ez az iroda intézte. Beszélgetés közben felteszi a kérdést, hogy ő nem érti, mi tetszik a magyaroknak New Yorkban. Na, nekem nem tetszik, válaszoltam, és nem is tudnék itt élni semmi pénzért.
Az ott élő ismerőseim is visszatelepültek ’87-ben, mint nyugdíjasok hazajöttek.
New Yorkot csak hazafelé tartva, a repülőgépről láttam szépnek, amikor este ki volt világítva. Milliónyi apró, csillagszerű fénypont a város. A rendszerváltás óta megnőtt az amerikai import is, nagyon fogékonyak vagyunk a sok rosszra, ami onnét jött. Az emberi jogokra és a demokráciára hivatkozva átvettük az amerikai életformát, és a szabadságból szabadosság lett, mindent szabad csinálni, ami rossz. Ezt nemcsak mi vettük át, hanem egész Európa, ahelyett, hogy fordítva lenne, az európai kultúrának kellett volna átkerülnie oda. Sokkal szebb lenne a világ.
A sok krimi, thriller, horror, akciófilm, kalandfilm mind amerikai, a készítők mit sem törődnek azzal, hogy így a fiatalokat züllesztik. A pénzszerzés a fontos nekik mindenáron. Az is nyugatról jött. Sokat beszélnek mostanában az emberi jogokról, de az emberi kötelességről semmit, ez kiveszett a szótárból manapság.

Bogár Annamária: Amit Kádár Jánosnak köszönhetek IV/1. Bevezető és a Horthy-időszak

Hölgyeim és uraim, kedves elvtársak!
A fenti címmel jelent meg a Kádár János Baráti Kör könyvtárának első könyve 1999-ben (az ára 198 forint volt).
Egy olyan munkásasszony gondolatait olvashatjuk benne, aki a második világháború után kapott igazi életlehetőségeket, és a kádári korszakban volt csak képes tartalmas életet élni - ezt is csak 1990-ig.
Visszaemlékezéseiben a Józsefvárosban született szerző leleplezi a Horthy-éra és az 1990 óta tartó rendszervisszaváltás árnyoldalait, és hitet tesz egy olyan világ mellett, ahol a dolgozót, a kisembert emberszámba vették. Számára ez a világ egyértelműen az volt, amikor Kádár János volt az ország első embere.
Az alábbiakban a könyv első részét olvashatják.
***

Először is azt köszönöm Kádár Jánosnak, hogy mint szegényt, emberszámba vettek. Megadták a lehetőséget arra, hogy aki dolgozott, az boldogulni tudott. Volt munkaalkalom és tanulási lehetőség ahhoz, hogy jobban éljen a kisember, a dolgozó. Volt lehetőség a kultúrára. Éltem is vele. Sokfelé üdültünk szerte az országban, jártunk színházba, operába, moziba, múzeumba. Ez nekem nagyon fontos volt, mert nagyon szeretek olvasni. Szép kis könyvtáram van, amitől semmi pénzért nem válnék meg. Rengeteget utaztunk szerte a világban. Ezek az élmények megmaradnak az embernek, és megszépítik az életét. És ezt mind a Kádár-korszaknak köszönhetem. Ezt én egy Horthy-korszakban soha nem tudtam volna megvalósítani. Mert én szegénynek, „prolinak” születtem a VIII. kerületben.
Meddig ócsárolják még?
Az első rendszerváltó választás előtt – arra készülve – nagy volt a jobboldali kampány. A jobboldali pártok szapulták a Kádár-korszakot. Egy újságárusnál megláttam a Szabadság újságot, és vettem egyet. A villamosra várva a megállóban elkezdtem lapozgatni. Odajön hozzám egy férfi, hogy hogyan merek egy ilyen szennylapot olvasni – mondja nekem.
Válaszom: magának semmi köze ahhoz, hogy én mit olvasok, és a szenny az, ami a maga hajtókáján van kitűzve. És nehogy megbánja, hogy azt hordja, és visszasiratná még a Kádár-korszakot.
Amikor az MDF győzött, én nem bírtam elviselni azt a Horthy-korszakot visszakívánó Antall-kormányt. Ha tévét néztem, felment a vérnyomásom a sok hazugságtól, amiket mondtak. Inkább ki sem nyitottam a Híradónál és a napi politikai műsoroknál. Vigaszom a négy év alatt A Szabadság újság volt, később, amikor rábukkantam, az MSZMP Munkásjövő című lapja is, mert tévét csak a Horn-korszakban néztem, de ott is a 40 évet ócsárolták. Nagyon bosszankodtam, hogy miért engedi az MSZP.
Ez késztetett arra, hogy megírjam az igazat.
A Horthy-korszakban születtem
És szegénynek. Hogy ez mit jelent, csak az tudja igazán, aki maga is annak született, és átélte a Horthy-korszak embertelenségét.
Az a korszak a főnemesek, a nemesek, a gyárosok, a gazdagok, a jómódú polgárok, na meg a papság jóléti és kiváltságos korszaka volt. De nem a népé. Nem a szegény és kiszolgáltatott, a végsőkig kihasznált és kizsákmányolt népé. Akik 10-12 órát dolgoztak éhbérért, és örülhettek, ha volt munkájuk és egy szoba-konyhás lakásuk. Az elit réteg lenézte a prolit és a „büdös parasztot”, csak az számított embernek, aki legalább érettségivel bírt. Azok viszont a hivatalokban csak napi 6 órát dolgoztak. Fillérekért kaptak faluról jött cselédlányokat, akik sokszor az úrfik ágyasai lettek. (A Bakaruhában című film is jól érzékelteti ezt.)
A Teleki téren a kubikusok (a faluról jött szegényparasztok a folt hátán folt ruhájukban várták a munkát a talicskájukkal. Ezt a mérhetetlen szegénységet egy cseppet sem szégyellte Horthy és az elit réteg; csak én, miután láttam a különbséget.
Kispesten laktunk egy szoba-konyhás lakásban, mert a munkáscsaládoknak ez jutott. Apám asztalos volt. Nagyon sokszor munka nélkül, de amikor akadt munkája, akkor is éppen csak annyira futotta a keresete, amennyiből éppen hogy éhen nem haltunk. Ahol laktunk, bizony ott akkor én kövér embert nem is láttam.
Ez volt az első lakásunk, amire emlékszem. Innen lettem első áldozó, katolikus lévén. A templom elég messze volt tőlünk, és éhgyomorral kellett odamenni. Sokat kellett várakozni, míg rám került a sor. Mire lezajlott az elsőáldozásom, rosszul voltam a nem evéstől.
Lehettem 5-6 éves, amikor anyukámmal és az öcsémmel elutaztunk Németországba, a tantim jóvoltából. Az anyukám nővére meghívott bennünket, és útiköltséget küldött. Ott voltunk fél évig. Mi, gyerekek könnyen megtanultunk németül. Anyukám meg jól beszélte ezt a nyelvet, mivel Bécsben nőtt fel, és ott járt iskolába. Lehet, hogy ez a gyerekkori élményem volt az oka a későbbi örökös vágyamnak más országok, emberek, szokások megismerésére.
A tantim egy faluban élt, és volt nekik vendéglőjük, de nem ám olyan, mint akkor nálunk, Kispesten a kricsmik. A ház kétszintes, és volt egy balkonja is, ami szép virágos. A söntés tiszta, benne egy nagy kerek asztal, ahol ebédelni szoktunk, mert ebédidőben nem érkeztek vendégek, csak munkaidő után, estefelé. Akkor mi, gyerekek már fenn voltunk a szobában. A söntésből nyílt egy külön szoba, ahová hétvégeken kártyázni jöttek a vendégek.
Sok-sok élményem volt ott. Egy nagyon szép kirándulásra is emlékszem, amikor a Spreewaldon csónakáztunk. Nagyon titokzatosnak tűntek a fák összeérő koronái a folyón.
Soha nem felejtettem el, és később a férjemmel elmentünk megnézni. Csodálatosan szépek az ott élő szorbok (szláv betelepültek) ruhái, fejükön a csipkés főkötő. Végigjártuk a falut, és a régi házakat is megtaláltuk (nehezen). Akkor már nem volt meg a balkon, én pedig azt kerestem. Végül ott valakitől megtudtam, hogy lebontották, mert életveszélyessé vált.
Szerettem volna a házat ismét megtekinteni belülről, de amikor a kapun beléptünk, kiabálást, veszekedést hallottunk. Lemondtam arról, hogy jobban körülnézzek. Nem tudom, kiket telepítettek oda, de fájt a szívem, ahogyan az épület megkopott, ahonnan annak idején vissza kellett jönnünk a kispesti szoba-konyhába, a nyomorúságba.
Ma már tudom, hogy én gyerekkoromban miért mosolyogtam olyan ritkán. Kevés okom volt rá.
Az apám valami üzemben vagy gyárban dolgozott egy ideig, ahol a rádiódobozok készültek. Így jutott ő is egy rádióhoz, ami még fülhallgatós volt. De az nagy szenzációnak számított, mindenki jött az udvarból meghallgatni. És az volt a jó, hogy kevés hírt és sok zenét közvetített.
Apám örökölt a Léván élő nagyanyámtól kétezer pengőt, vett egy kis házat adóval terhelten. Az utcai részen egy szoba, konyha és kamra, padlás; ezt már lakták a lakók, mi az udvari lakásokban húzódtunk meg, ami szoba-konyhás.
Szerencsére ritkán voltunk betegek, mivel apámat nem jelentették be a betegbiztosítónál, mert azt fizetni kellett volna. Nem is volt állandó, stabil munkahelye. De nem is ismerek az egész környezetünkben olyat, akiknek lett volna, hogy ahol hasonló szegények voltak, oda orvos valakihez jött volna. Az orvos a szegénynek nem járt. Mi, ha belázasodtunk, anyukám priznicet rakott ránk, és az levitte a lázat.
Annak a családnak, akikkel együtt laktunk az udvarban, négy gyereke volt, három lány és egy fiú. Kettő közülük szövőgyárban dolgozott, és mindig köhögött. Sajnos a tüdőbaj elvitte őket fiatalon, mint a kis barátnőm húgát is. De ha mégis orvoshoz kellett menni, akkor szegénységi bizonyítványt kellett kérni.
Ilyen volt a szegények orvosi ellátása a Horthy-korszakban.
A házunkban csak két évig lakhattunk, mivel az adót nem tudtuk fizetni. Mert volt házadó meg kutyaadó, egyházadó és kéményseprődíj, ezt mind fizetni kellett. Aki nem tudott, azt kilakoltatták!
Kilakoltattak minket is! Az udvarra vitték ki minden bútorunkat, és a lakást lezárták. Az volt az első megrázkódtatás, hogy a házunk kié lett. Az adóhivatalé, a horthysta uraké? Ebből is okulva én irtózom az adósságtól.
Több napig tartott, míg apám egy másik utcában lakást szerzett, szintén szoba-konyhásat. Pontosan már nem emlékszem, meddig laktunk ott, de onnét is kilakoltattak, ez volt a második.
Apámnak valaki, akinek dolgozott valamikor, a lakásán a bútorukat javította, intézte el, hogy Pestlőrincre, az állami lakótelepre kerültünk. (Most az a Havanna-lakótelep.)
Ott éltem át életem legrosszabb karácsonyát. Mivel apám sokat volt munka nélkül, a szó szoros értelmében nem volt mit ennünk (nemhogy karácsonyfa és ajándék).
Ott gubbasztottunk a kis vaskályha mellett (amelynek a tüzelőjét az úgynevezett Cséridombról hordtuk, ez valami apró szemű potyadék volt, amit a földről át kellett rostálni, így lehetett eltüzelni). Egyszer csak kopognak, a szemben lévő szomszéd hozott bablevest, és még volt, aki hozott élelmet. Honnét tudták, hogy nekünk nincs? Mi nem mondtuk senkinek, és mégis megtudták. Igen, a szegények, azok és csakis azok segítenek a másik szegényen.
Már bakfis voltam (most úgy mondják, tini), amikor onnét is kilakoltattak bennünket. Kirakták az udvarra a bútorainkat és a holminkat.
Én sírógörcsöt kaptam, és napokig zokogtam, szegény anyukám is. Végül kaptunk egy konyhát a 9-es épületben, amiben négyen laktunk, egészen a telep végén. A csap a konyhában volt, és oda járt a szobában lakó család vízért. Voltak vagy hatan, és állandóan köhögtek, tbc-sek voltak szegények. A vallásuk meg baptista, akkor tudtam meg, hogy ilyen vallás is van. A WC meg közös volt.
Ide jutottunk a Horthy-rendszerben, ennél már jobban nem csúszhat le senki, egy konyhában lakni négy embernek, azért, mert nincs munka, és a Horthy-rendszer nem ad segélyt (olyan nem létezett akkor).
Egyszer sikerült apámnak egy hétig ínségmunkát kapni, árkot ásott, mert ez előfordult néha-néha. Ott mindenki így élt, ilyen embertelenül. Mert mit sem törődtek a szegényekkel. Fő, hogy az uraknak megvolt mindenük.
A televízió miért nem vetít filmet a szegények nyomoráról, hogy látnák a mai fiatalok az igazat? Mert csak a jobb módúak nosztalgiázhatnak. De az olyan szegények, mint amilyen én voltam, csakis a Kádár-rendszert dicsérhetik, az összes hibájával együtt, mert sokkal több volt a jó, az emberséges élet. Hiszen letagadni sem lehet, hiába próbálják a Horthy-korszak urai és azok leszármazottjai, a tények tények maradnak.
A Horthy-korszakot megíró történészek és írók (kivéve néhányat) mind hamisan és megszépítve írják át az akkori időket – a mostani 50 évesek is.
Mindig tűnődtem azon, hogy hogyan sikerült Horthynak hatalomra jutnia. Annyit tudok, hogy a Tanácsköztársaság leverésére a győztes hatalmak is segítették. Igen ám, de miért egy ilyen király nélküli királyság, egy feudális, konzervatív rendszer jött létre Magyarországon.
A hatalmon lévők védték, féltették, és mindent megtettek, hogy minden megmaradjon, ahogyan az nekik tetszett. A dinasztiáról is gondoskodtak, mert Horthy fia, István, a fiatalabb lett volna az utód, mivel az idősebb fia, Miklós, ledér, züllött életet élt. Hogy elgázolt egy embert, és az meghalt, abból nem lett semmi baja, nem csukták be, de nem is került tárgyalásra. Nekik aztán mindent szabad volt, őket senki nem vonta felelősségre, azt csináltak, amit akartak.
De a népnek hallgatnia kellett, és tűrni. Soha senki nem merte a nemtetszését, véleményét, panaszát elmondani, a sok igazságtalanságot. Horthyt szidni vagy bírálni nem merte senki, nagy volt a félelem.
Faluhelyen a kakastollas csendőrök kettesével jártak, ha meglátták, hogy jönnek, mindenki félrehúzódott. A városokban pedig a rendőröknek volt nagy tekintélyük, mindenki félt tőlük.
Egyszer volt munkástüntetés, amiről én tudok. Munkát, kenyeret! – ez volt a táblájukra írva, lovas rendőrök verték széjjel őket kardlapokkal. Sok szocialistát, kommunistát kivégeztek, és börtönbe hurcolták azokat, akik mertek harcolni a munkásért. Szegénynek születni a Horthy-korszakban, ezerszer jaj volt annak.
A háború előtt nagy nehezen (protekcióval) kaptam állást egy büfében, a cukrászpultnál blokk ellenében szolgáltam ki a vevőket. Igen kevés volt a fizetés. Kaptunk ebédet, de olyan rosszat, hogy nem tudtam megenni. Észrevette a tulaj, kérdőre vont, hogy én a süteményeket eszem. Ez nem volt igaz, hiszen megszámolva kaptam, blokk ellenében adtam ki. És látom, hogy a főnök esténként a blokkot számolja. De hát akkor miért gyanúsít azzal, hogy eszem a süteményeket? Úgy gondoltam, alaptalanul megvádolt, tehát ezután enni fogom a sütit. És ettem is. Egyszer éppen tömtem magamba a pult alá hajolva, látta kívülről egy fiatal pár, és jót nevettek rajta.
Kezdetben egy kolléganőmmel laktam, mivel Lőrincről bejárni, főleg a délutáni műszakban nehéz volt. De ahogy lehetett, kerestem egy olcsóbb szoba-konyhás lakást. Udvari, sötét, gáz nélküli lakás volt, sparhelten főztünk, ami főleg nyáron bizonyult kényelmetlennek. Akkor, a Horthy-világban mind ilyen lakásokban laktak a szegények.
És akadt lakás, lehetett bérelni, ez igaz, csak a pénz hiányzott hozzá. A szegények nem tudták fizetni a bérét. A Szomszédok tévésorozatban, az egyik adás kezdetén az írónő azt állította Etus nevében, hogy régen volt lakás. Csakhogy elfelejtette hozzátenni az akkori körülményeket.
A kádári időkben a horthysta időkhöz viszonyítva rengeteg lakás épült szerte az országban, a fővárosban a lakótelepek, a hegyeken gombamódra szaporodtak, épültek a paloták, és a vidéki városokban szintén sokasodtak a lakótelepek és a magánházak.
Nem szeretem a ködösítést, a hazugságot, a félrevezetést. Gondolkodjon az, aki ír. Én azóta a Szomszédokat sem nézem.
Szegény testvérem víz- és gázszerelő tanuló volt, a mesternek Budán volt a műhelye, neki Pestről, a Körúton lévő szerelvényüzletből kellett elhúznia négykerekű kézikocsival Budára a mosdót, a kádat, a WC-t. Olyan visszeres lett a lába fiatalon, hogy katonának be sem sorolták emiatt. És hogy egész életében hányszor volt trombózisa, azt én már el sem tudnám mondani. Ilyen élete volt akkor egy ipari tanulónak.
A háború alatt
Amikor férjhez mentem, már háborús idők jártak. A férjemet is azért vették fel az állásába, mert a férfiak a frontra mentek, és helyettük került hivatalba, tisztviselőnek.
Mivel volt érettségije, a fizetése éppen a kosztra futotta. Az élelem egyre drágult.
Elkezdődtek a mindennapos légiriadók, bombázások. A férjemet is behívták, karpaszományos őrmester volt, a megkülönböztetést az érettségije miatt kapta.
Megszületett a kisfiam ebben a rossz, háborús időben.
A férjem úgy úszta meg a frontot, hogy elkésett, amikor tőlünk visszament az alakulatához. Büntetést kapott, de az orosz frontot elkerülte. Később az alakulat nyugat felé indult, és mivel a családot is vitték, így mi is mentünk.
Egy erdészházba kerültünk. Kezdetben békés, csendes hely volt, de később a visszavonuló németek szállták meg az erdőt, ott rejtették el a lőszert, és az erdészház egy szobáját is igénybe vették. Már szívesen lettek volna otthon a családjuknál. Folyton rohangáltak.
Mivel volt rá mód, hogy a faluban lehetett disznót venni, hát vettünk, életünkben először és utoljára. Úgyhogy ennivalónk volt, sőt egyszer néhány német katona meg egy orosz foglyuk is kapott tőlem élelmet. Közben anyukám is rám talált. Budapestről indult, fogta magát, és eljött a kis unokát megnézni. De a mai napig nem tudom, hogy ezt hogyan tudta megcsinálni, mert akkor már nyilasok uralták a várost, és mindenkit agyonigazoltattak, hogy nem zsidó származású-e. Persze visszamenni már nem tudott, így velünk tartott, amikor az alakulat tovább vonult.
Mi nem akartuk elhagyni az országot, a férjem elrejtőzött az erdőben, az alakulat elment. Csak az volt a baj, hogy a hátramaradt dandárban mégis megtudták (biztos valaki értesítette őket), és eljöttek érte. Egy hadnagy, aki igen keményen lehordta, halálbüntetéssel fenyegette, mert a katonaszökevényeknek az jár. Mi csak hallgattunk, végül mégis megúsztuk. De akkor már azonnal pakolni kellett és indulni. Elmentünk egészen a határig, ott teleltünk, és tavasszal indultunk tovább Ausztriába. Néha éjjel kellett továbbmenni, az orosz csapatok a nyomunkban voltak.
Így mentünk Németország felé, közben a németek elvették a gépkocsikat, és szekérrel költöztünk tovább. Volt, amikor szétlőtték az alakulatot, és minden élelmünk és holmink odaveszett.
Az alakulat már nem számított egységesnek, a töredék, ahová kerültünk, kis létszámú volt. Elfogyott az ennivalónk. A gyerekem úgy maradt meg, hogy anyám vitte a kocsit, és így kapott egy-egy bögre tejet a falusiaktól.
Útközben borzalmas dolgokat láttam. Láttam csonttá soványodott zsidókat menetelni, volt, aki már járni sem tudott, egy deszkán vitték a társai, megborzadtam, és arra gondoltam, hogy miért nem próbálnak menekülni, hiszen csak a menet előtt és a végén haladt egy-egy német katona. És arra is gondoltam, hogy már világos, hogy a háborút elvesztették, mégis ilyenekkel törődnek, hogy a szerencsétleneket ide-oda hurcolják.
Irtózatos volt látni, hogy ilyen van, ilyet tesznek, ember az ember ellen, egy őrült parancsát teljesítik.
Végre az alakulat céljához ért, és Passautól néhány kilométerre, egy faluban, az erdőszélen telepedett le. A civilek a házakban kaptak szállást, így mi is.
1945. május elején jöttek az amerikai katonák, a falun csak átvonultak, de a férfiakat összeszedték, és fogságba vitték, minden házban keresték őket. Akinek sikerült elbújnia, az jól járt, mert nem hajtották el.
Nagyon hamar rendeződött ott minden, kaptunk jegyre cukrot, lisztet, húsfélét, konzervet. A faluban megnyílt az élelmiszerüzlet, apróságot ott lehetett kapni. Krumpli, tojás, tej mindig volt, és a háziak megengedték, hogy a fákról leesett gyümölcsöt felszedhessük – nem éheztünk.
Amikor bementünk a nagyobb településre, láttam az amerikaiak kiteregetett holmijait. Igen csodálkoztam azon, hogy a zoknijuk is khakiszínű, és frottírtörülközőjük van. Mert a férjemnek kapcái voltak, de sokat mostam! Ilyen nagy különbség volt az amerikai katonák és a magyar katonák felszereltsége között.

Moldova György: Gumikutya (1967) 19/19. Nekünk a nyál nem árthat: az csak szennyezett felületen tapad meg

Ahogy elhagyták a „Noch József Művek” folyosórendszerét, Momentán lelassította a lépteit, és minden lépcsőfordulónál óvakodva körülnézett. Vigyázniuk kellett, hogy ne vonják magukra Noch figyelmét, nehezen tudták volna megmagyarázni, hogy mit keresnek ilyenkor a „Megkísértő Villa” emeleti helyiségeiben. Bár végül is baj nélkül tették meg az utat, remegő lábakkal nyitottak be a négyes terembe.
Momentán félrehúzta a függönyt, az elválasztó üveglap mögött a munkás most is egyforma mozdulatokkal reszelte a futószalagon körbefutó fakutyákat. A professzornő bekapcsolta a mikrofont, de mielőtt átadta volna Balaskónak, megjegyezte:
– Vigyázzon, mert nem veszélytelen dologba kezd. Ha megtudja, hogy ellopták a gyárat, dühbe jön, és nem tudni, hová üt először, lehet, hogy az én fejemre, lehet, hogy a magáéra.
– Majd megpróbálom óvatosan.
Kezében a mikrofonnal, Balaskó az üvegfalhoz lépett.
– Hogy vagy, pajtás?
A munkás most sem emelte fel tekintetét a fakutyákról.
– Összevissza, pajtás, mint a szalmakazal.
– Nem vagy fáradt?
– Mi tagadás, pajtás, elfáradtam egy kicsit. De most még nem lehet pihenni, ez a munka exportra megy, meg kell csinálni.
Momentán sürgetőleg rátette a kezét Balaskó vállára.
– Mondja meg már neki.
– Igen. Emeld fel a fejed, pajtás, és nézz körül. Ellopták a gyárat.
A munkás csak lassan fogta fel, mi történt, de ahogy megértette, felragadott egy kalapácsot, néhány hatalmas ütéssel kidöntötte a villa falait, csak akkor állt meg, mikor az egész „Megkísértő Villa” már szétverve a földön hevert. Balaskóra nézett:
– És most gyere, pajtás, vigyük vissza.
Egy hatalmas szállítókocsin – valaha ennek a segítségével lopták el a gyárat – visszavitték a téglákat és a berendezési tárgyakat a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” üres telkére.
Megpróbálták összerakni a gyárat, az alapokat még könnyen helyre tudták tenni, de később egyre többet tanakodtak, hogy a villa egy-egy luxustárgya milyen célt szolgálhatott eredetileg. Munkájukból arra rezzentek fel, hogy a város felől közeledő, félelmetes zaj hallatszik.
– Mi lehet ez?
Hamarosan nyilvánvalóvá vált a zaj oka. Az ég alján, a felhők között megjelent mindenki, akinek valami köze volt a gyár ellopásához. Noch félelmetes helikopterén, Lágymányosi is az íróasztalán, tolvaj munkások állami anyagból összefusizott légi bicikliken. Ahogy repültek a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” felé, számuk nőttön-nőtt, valósággal elsötétítették az eget, de a munkás arcán nem látszott félelem.
– Szóval, itt akarnak végezni velünk, a bűneik színhelyén.
Balaskó legyintett.
– Csak jöjjenek, ennek előbb vagy utóbb, de meg kellett történnie.
A fenyegető tolvajhad az ég alján még tovább szaporodott, Balaskó körülnézett valami fegyver után, kitépte a május elsejei transzparens egyik rögzítőrúdját, és azt szegezte az ég felé, a munkás változatlanul a kalapácsot fogta, ütésre emelve.
– Maga pedig gyújtson valami fényt, professzornő. Mert a fény az egyetlen, amitől rettegnek. Ha világosság esik rájuk, elveszítik az erejüket.
A tolvajok visszafordultak, már úgy látszott, végképp elvonulnak, mikor hirtelen újból megjelentek az ég alján, egy hatalmas tartályt hurcolva magukkal. Momentán elsápadt.
– Végünk van.
– Miért, mi van abban a tartályban? Mérges gáz?
– Sokkal rosszabb. Nyál. Ebbe fullasztanak bele minden olyan szándékot, amely fenyegeti őket.
Balaskó megrázta a fejét.
– Nekünk nem árthat, a nyál csak szennyezett felületen tapad meg.
Visszaállt a munkás mellé, és nyugodt mozdulatlansággal várták a tolvajok támadását.
VÉGE

Moldova György: Gumikutya (1967) 19/18. Ha egy ember kibírja Magyarországon, féllábon megél bárhol a világon

Az autó hazavitte őket a „Megkísértő Villá”-ba. Balaskót most is a kényelmes vendégszobában helyezték el. A máskor oly előzékeny Noch alig engedett időt a feltalálónak, hogy megszokja új környezetét, másnap már kora reggel magához kérette.
– Nagyon szeretném, Balaskó úr, ha eredeti szándéka szerint kipróbálná a gumimuskátli tulajdonságait nagyüzemi méretekben is.
– Hol?
– Természetesen a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-ben.
– De hát azt, az…
Balaskó azt akarta mondani, hogy ellopták, de még idejében kiigazította szavait:
– …az elveszett.
Noch finoman mosolygott:
– Jegyezze meg, Balaskó úr, hogy erre is vonatkozik az energia megmaradásának törvénye: a gyárak nem vesznek el, legföljebb átalakulnak. Szeretném, ha velem jönne.
Liftbe szálltak, a mozgó szekrény sebesen ereszkedett velük lefelé. Balaskó úgy gondolta, legalább nyolc-tíz emeletnyi mélységben járhatnak, mikor a lift végre megállt velük. Néhány lépést tettek egy sötét folyosón, melyet megingathatatlan páncélajtó zárt le. Noch azonban kipörgette a sifrekulcs számjegyein a megfelelő variációt, mire az ajtó magától kinyílt.
Balaskó megdöbbent az elébe táruló látványtól: a több emelet mélységben és magasságban elágazó folyosórendszer a legtökéletesebben berendezett nagyüzemet foglalta magába, melyet Balaskó valaha is látott.
A hőkondícionált, a színpszichológia legújabb vívmányai szerint élénk, derűs színekkel kifestett termekben munkások helyett csak néhány fehér köpenyes technikus irányította a teljesen automatizált gépsorokat. Oldalt felvillanó fénypontok jelezték a munkadarab tovahaladását, ha valahol elakadt, egy daru önműködőleg kiemelte a futószalag megfelelő részét, és egy pótszakaszt iktatott be helyette. A gépsorok vége a folyosórendszer mélyén enyészett csak el, valószínűleg ott gyűltek össze a folyamatok késztermékei, de a kapuból belátható rész is jól mutatta az egész gyártás biztonságát és szervezettségét.
Noch észrevette a Balaskó arcára kiülő elismerést, ő maga is csak nehezen tudta leplezni megelégedettségét:
– Igen, ez az én büszkeségem: a „Noch József Művek”, és ne felejtse el, hogy mindezt a korszerűtlen és elhanyagolt „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-ből hoztam össze.
Balaskó nem akart hinni a fülének:
– Ez a maga gyára?
– Igen. Legjobb tudomásom szerint a Lajtától Vlagyivosztokig ez az egyetlen gyár, mely magántulajdonban van.
Balaskó csak nehezen ocsúdott fel a meglepetésből, megtörölte verejtékező homlokát.
– Mekkora botrány törne ki, ha ezt illetékes helyen megtudnák!
– Azt hiszi, nem tudják? Nyugodjon meg, állami tudomásulvétellel működik.
Balaskó már annyiszor kérdezte: miképp lehetséges ez és az, hogy most nem merte újból feltenni ezt a kérdést. Szerencsére Noch minden kérdezősködés nélkül elmagyarázta:
– Ha egy államban az üzemek szervezetlenek és ráfizetésesek, határidőket és minőségi előírásokat képtelenek teljesíteni, a vezetők és a munkások tolvajok és hanyagok, az nagy baj, de az állam még sokáig elfogadható gazdasági színvonal látszatát tudja kelteni, ha legalább egyetlenegy gyára van, mely megbízhatóan működik.
– Mit számít egyetlen gyár?
– Többet, mint képzeli. Egy jól szervezett, univerzális gyár, mely komolyan veszi a határidőket és a minőségi mutatókat, ki tudja elégíteni az állam összes valóban fontos intézményeinek: a minisztériumoknak, nemzetközi jellegű sportpályáknak és nagyszállóknak minden igényét. Ezt az illetékesek is nagyon jól tudják, sokáig kerestek egy gyárat, mely ellátná ezt a feladatot.
– És miért éppen magát választották? Miért nem egy már meglevő gyárat?
Noch neheztelően csóválta a fejét:
– Azt hittem, magának nem kell külön magyaráznom, hogy nem találtak és nem is találhattak ilyen gyárat a Kárpátoktól le az Al-Dunáig, mert kiemelkedő színvonalú munkát emberek csak kiemelkedő pénzért nyújtanak, és a fizetések hivatalosan előírt szabványain maga az Isten sem módosíthat. Arról nem is beszélve, milyen rossz vért szülne a kiemelt fizetés a többi gyár dolgozóiban. Tehát, hogy legalább a látszatot megóvják, egy új típusú gyárat kellett alapítani.
Noch szerénykedő kézmozdulatot tett:
– Túloznék, ha azt mondanám, hogy az illetékesek rögtön énrám gondoltak, egy emberem révén közöltem az illetékesekkel: módomban áll megoldani ezt a problémát, ha engedélyezik, hogy egy magántulajdonban levő gyárat nyissak.
– És mit szóltak hozzá?
– Először éppúgy felháborodtak, mint maga, aztán leültek, és elkezdtek gondolkozni, hamarosan belátták, milyen előnyös ajánlatot tettem. Túl azon, hogy betöltök egy különben betölthetetlen űrt, még erkölcsi felelősség sem terheli őket, mint saját gyáraikért. Ha valami rosszul megy nálam, annak csak örülhetnek, hiszen a kapitalizmus gyengeségét bizonyítja a szocialista szektorral szemben. Ajánlatomat végül is elfogadták, természetesen szigorú titoktartást kikötve. Ennek a feltételnek a végsőkig igyekeztem engedelmeskedni, közvetve ezért hoztam létre a „Megkísértő Villá”-t is, hiszen ha kipattan a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” ellopása, ez a „Noch József Művek” létét is veszélyeztette volna.
A vezérlőberendezés irányító lámpája kigyulladt, az automatikus gépsorokon kicserélődtek a munkadarabok. Noch leemelt a futószalagról egy kék zománccal bevont fürdőkád-csaptelepet, melyre már rá volt gravírozva a megrendelő Margitszigeti Nagyszálló emblémája, megnézte, aztán megmutatta Balaskónak:
– Mit szól hozzá?
– Tökéletes.
Noch visszatette a csaptelepet a futószalagra:
– Elhiheti, hogy kezdetben nem ment ilyen jól. Ugyanis abba a tévedésbe estem, hogy a munkások csak állami gyárakban dolgoznak hanyagul és csak a társadalmi tulajdonból lopnak. Egy kapitalista jellegű gyárban, ahol ráadásul jobban is fizetik őket, majd leszoknak erről. A selejt azonban hamarosan elérte a kinti általános színvonalat, és a kijáratnál a röntgengép egymás után leplezte le a lopási szándékokat. Bevezettem a pénzbüntetést, a visszaeső bűnösöket elbocsátottam, válaszul – legnagyobb megdöbbenésemre – megalakult az üzemben az illegális kommunista pártszervezet. Röpcédulákat terjesztettek, sztrájkoltak. Magamhoz hívattam őket: „Uraim, nem vagyunk a Putyilov gyárban, és maguk nem fogják végigjátszani velem a szociáldemokrácia két taktikáját a demokratikus forradalomban. Ha maguk mindenáron kommunisták akarnak lenni, mi sem egyszerűbb annál: menjenek ki a Váci útra, és jelentkezzenek felvételre a »Fa- és Fémkutya Kombinát«-ban, ott nagyon fognak örülni maguknak. De a »Noch József Művek«-ben én vagyok az úr, és ha nem tetszik, fel is út, le is út.” Behúzták a farkukat, másnap beszolgáltatták a párt titkos lobogóját, melyre a legális párttól való megkülönböztetésül nem öt-, hanem hétágú vörös csillag volt varrva, de én nem bíztam bennük többé. Akkor már eljutottam a végső igazsághoz: a munkások csak abban a gyárban nem lopnak, ahol egyáltalán nincsenek munkások. A lehetőséghez képest mindent automatizáltam, és a munkásokat fokozatosan elbocsátottam. Akiket itt lát a gépsorok előtt, ez a néhány ember nem munkás, hanem technikusok és mérnökök, a szakma legjobb erői, akiket magához hasonlóan becsaptak és tönkretettek, világraszóló ötleteiket ellopták, és mikor igazságukat keresték, még ők fizettek rá. Ha kívánja, beszélgethet velük – minden órában négy és fél perces szünetet tartunk, akkor áll a futószalag.
Noch bekanyarodott a jobb oldali folyosóra, intett Balaskónak, hogy kövesse. Egy laboratóriumba vezette, mely berendezésével még a gyár általános magas műszaki színvonalát is felülmúlta. A kísérletező minden emberi segéderő kiiktatásával, egy központi kapcsolóasztal előtt ülve, egymaga végezhette el a kísérleteket, sőt egy gépsoron rögtön a gyakorlatban is kipróbálhatta feltételezéseit.
A laboratóriumban Momentán már várta őket. Noch leült egy forgatható székre:
– Tehát néhány napig ez lesz a munkahelye, Balaskó úr, minden a rendelkezésére áll, hogy kipróbálhassa a gumimuskátlit nagyüzemi méretekben is. Maga a szakember, természetesen teljes szabad kezet adok magának, csak azt az egyet vegye figyelembe, hogy a gumimuskátli valószínűleg nem Magyarországon kerül feldolgozásra.
– Hanem hol?
– Még nem tudom pontosan, lehet hogy Észak-Afrikában, lehet hogy Ausztráliában, lehet hogy Japánban. Az a legvalószínűbb, hogy mindenhol egyszerre. A találmány túl jó ahhoz, hogy forintért adjuk el. Világszínvonalú lehetőség van a kezünkben, forradalmasítjuk a piacot. Képzelje el: burnuszos arabok gumimuskátlit ültetnek a sivatagban, japán háziasszonyok öntözik a gumimuskátlit kis kertjükben.
Balaskó aggályosan közbevágott:
– Azt hiszem, túloz. Magyar körülmények között bevált, de hát attól még egyáltalán nem biztos, hogy másutt is megél.
Noch a feltaláló vállára tette a kezét:
– Kedves fiam! Higgye el nekem, tapasztalt öreg connaisseurnek, ha egy növény vagy egy ember kibírja Magyarországon a magyar körülmények között, az röhögve, féllábon megél bárhol a világon.
Szivarra gyújtott, felemelt kézzel búcsút intve magára hagyta Balaskót és Momentánt. Balaskó azonnal munkához akart látni, de a professzornő legyintett:
– Hagyja a fenébe, maga is tudja, hogy a találmány offé. Noch nem hagyná itt a gyárat, ha nem volna biztos benne.
Kártyacsomagot vett elő:
– Játsszunk inkább. Huszonegyes jó lesz?
– Jó.
– Egy leosztás ezer forint.
– Nem lesz az sok?
– Nem. Én nem fogok veszíteni, magának pedig nem számít. Szeretnék nyerni magától egy nagyobb lakásra valót.
– Rendben van. Egy lapot kérek.
Momentán osztott:
– Mondja, miért kellett magának aláírnia azt a kötelezvényt?
– Kártyázunk vagy népművelünk? Még egy lapot.
Balaskó kivágta a kártyáit:
– Két ász.
– Ezer forinttal jövök.
Míg Momentán kevert, Balaskó eltűnődött:
– Miért írtam alá? Miért ne írtam volna alá?! Már untam a nyomort, untam megalázkodni a portások előtt. Miért ne írtam volna alá? Még mindig jobb, ha én kapom a pénzt, mint egy gazember.
– Látja, ezt utálom a legjobban, mikor valaki filozófiát csinál az aljasságából. „Még mindig jobb, ha én kapom a pénzt…” Vegye tudomásul, a lopott pénznek mindegy, ki költi el.
Gyűlölködve nézett Balaskóra:
– Hogy imponált maga nekem: „A becsületesség nem attól függ, hogy mások többé vagy kevésbé aljasok” – és most aljasabb lett mindenkinél.
Kibontotta a blúzát, és a nyakából ezüstláncon őrzött forintost vett elő:
– „Ez az öné a kiszolgálásért, egy dupla árával se akarok benne lenni a gyár ellopásában” – és most benne van nyakig. Maga akart egy szobrot a játszótéren? Bár kapna, és néznék a kutyák sarokkőnek.
Balaskó megrendülve hallgatta ezt a kitörést.
– De hát mit tehetnék?
Momentán imára kulcsolt kezekkel könyörgött:
– Robbantsa fel ezt az egész átkozott gyárat és a „Megkísértő Villá”-t.
– Hogyan?
– Jöjjön fel velem a négyes terembe, és mondja meg a munkásnak az üvegfal mögött, hogy ellopták a gyárat. Én nem merek szólni hozzá.
Belekapaszkodott a feltaláló karjába:
– Ő az egyetlen, akitől Noch fél, mert minden lopás ennek a munkásnak a rovására történt.
Balaskó nem tiltakozott, tekintetével elbúcsúzott a tökéletesen felszerelt laboratóriumtól, aztán megadóan tűrte, hogy Momentán kézen fogja és magával vigye.

Moldova György: Gumikutya (1967) 19/17. A levegő aljasságtartalma három ezrelékkel fokozódott

Ebszőnyi Balaskót a második emeletre vezette.
– Most pedig, kedves Balaskó úr, meg fogom mutatni magának intézetünk büszkeségét, az alkotószobát.
Egy elegáns és szabályszerűen berendezett helyiségbe nyitottak be, itt már valóban csak az ablakrácsok utaltak rá, hogy a helyiség egy kórházhoz tartozik. A fehérre festett bútorok között azonban néhány rendkívül furcsa tárgy is feltűnt Balaskónak. Mindenekelőtt a szoba közepén egy hatalmas hordó, azután egy nagyméretű szemléltető tábla az emberi szervezet működéséről, egérfogók, kalapács, egy falra szerelt, hatalmas polc.
A szobában három beteg tartózkodott, egyikük fel s alá sétált, egy kalapácsot tartva a kezében, másikuk a szemléltető táblánál tevékenykedett, a harmadik beteg csak körvonalaiban látszott, mert elbújt a hordóban.
– Szeretném bemutatni magának a kollégáit.
Balaskó tiltakozott:
– De én nem vagyok bolond, én feltaláló vagyok.
– Ők is feltalálók.
A szemléltető táblánál tevékenykedő betegre mutatott:
– Például ő magánéletében orvos, a rák gyógyításának új módszerét dolgozza ki most nálunk. Kedves doktor úr, nem mondaná el barátunknak néhány szóban az új módszer lényegét?
Az orvos szolgálatkészen bólintott:
– Kérem szépen. Azt hiszem, az teljesen világos, hogy a rákot a rák okozza. Mert ha nem a rák okozná, hanem például a béka, akkor a betegséget nem ráknak hívnák, hanem békának, amiről pedig szó sincs.
Ebszőnyi oldalba bökte Balaskót:
– Figyeli ezt a félelmetes logikát?
Az orvos folytatta:
– Na mármost, azért elhibázott az összes rák elleni védekezés, mert nem vették figyelembe, hogy a rák nem előre halad, hanem visszafelé. Ők előrefelé védekeztek, a rák hátrafelé ment, a beteg meghalt. Az én módszerem lényege az, hogy a rák háta mögött állítok fel csapdákat…
Mutatta a folyamatot a szemléltető táblán:
– …a rák beleesik, a csapda csönget, ki kell húzni, és a beteg meggyógyult.
Ebszőnyi megveregette a vállát:
– Dolgozzon csak tovább, egy percet sem akarunk elrabolni az idejéből. Egyébként legyen szabad megjegyeznem, Balaskó úr, hogy ez a kísérlet a legtöbb, amit a tudósaink eddig elértek a rák elleni küzdelemben.
Elsétált előttük a kezében kalapácsot tartó beteg:
– 11, 27, 43, 88, 89, nesze! – mondta, fejbe vágta magát a kalapáccsal, és tovább intézte lépteit a szoba egyik sarkából a másikba.
– Ez mit csinál?
– Lottózott a szerencsétlen, ezt az öt számot játszotta mindig, kivéve azt a hetet, mikor mind az öt bejött. Másfél milliót nyert volna. Beleőrült, azóta a lottó titkának megoldásán töri a fejét.
Megkülönböztetett tisztelet érződött a hangjából:
– De hadd mutassam be magának Diogenészt, osztályunk legnagyobb arányú gondolkozóját. Jellemzésül elég legyen annyi, hogy még itt a kórházban is társadalmi szervek egész légiója követi a munkáját.
Beszólt a hordóba:
– Dió!
Diogenész, hóna alatt egy paksaméta tervrajzai, előmászott a hordóból, és ellentmondást nem tűrően Balaskóhoz fordult:
– Önt ismerem. Ön Eberhard van Steffen holland építész és városbölcsész. Tudom, ön azért jött, hogy ellenőrizze a terveimet. Tessék, állok rendelkezésére.
Végiggurította a tervrajztekercset a padlón, és fölébe térdelt:
– A tervezet elnevezése: „Vendég Magyarország.” Kérem, én abból az alapvető elgondolásból indultam ki, hogy ipari termékeink nagy része nem versenyképes a világpiacon, sőt veszteséges, viszont a külföldi turisták értékes valutát hoznak be az országba. Tehát egész Magyarországot át kell építeni idegenforgalmi látványossággá.
Egy marékra való vázlatot emelt fel:
– Itt vannak a gyakorlati tervek: a Csepeli Vas- és Fémműveket át kell alakítani „Emléktárgy és Mütyürke Üzem”-mé. Gépek helyett szegedi papucsot, balatoni kecskekörmöt és árvalányhajat gyártanának. Tessék, egy másik tervezet a lakosság kötelező szűr- és fokosviseléséről, hogy a külföldieknek meglegyenek az illúzióik. Egy másik tervezet: mivel a külső kerületekbe: Kőbányára, Angyalföldre, Erzsébetre nem járnak külföldiek, az ezekre a területekre eső napfényt a Belvárosba kell átirányítani, helyette egyenértékként a Belvárosra jutó eső- és ködmennyiséget kapják.
Ebszőnyi magyarázólag közbeszólt:
– Már nagyon sok ötletét felhasználták illetékes hatóságok. Például mikor a Belvárosban összeszedték a tetves galambokat, és kitelepítették vidékre. Falun ugyanis már nyugodtan lehetnek tetvesek a galambok, mert ott a külföldiek nem járnak. Köszönjük szépen, Diogenész úr, az értékes tájékoztatást, gondolkozzon tovább, kérem, mindannyiunk javára.
Diogenész, hóna alatt a tervrajzpaksamétával, visszamászott a hordóba. Ebszőnyi ünnepélyes arcot vágott:
– Uraim, bemutatom új bajtársukat: Balaskó Pál agronómust. Őt az a cél vezette intézetünkbe, hogy egy gyárat, melyet körmönfont tolvajok elloptak, megkeressen és visszaadjon a népnek. Jóindulatukba ajánlom. Doktor úr!
– Tessék.
– Legyen szíves, kapcsolja ki a gépet, mert el kell haladnom előtte, és attól félek, hogy a benne keringő elektromosság megzavarná egyéniségemben a cinegyensúlyt.
Ahogy Ebszőnyi mögött becsukódott az ajtó, rövid várakozás után a három beteg abbahagyta eddigi foglalatosságát, és ujjongva vették körül Balaskót:
– Gratulálunk.
– Micsoda ötlet!
– Elloptak egy gyárat?! Piramidális! Ha megfeszülök, se tudtam volna ilyet kitalálni.
Balaskó megdöbbent:
– Maguk nem őrültek?
Diogenész vállat vont:
– Itt az egész osztályon egy őrült van: a főorvos.
– Akkor miért jöttek be?
– Mindannyiunkat apró kellemetlenségek fenyegettek. Én például építész vagyok, és az átkozott hajsza eredményeként, mely bent az intézetben folyik, elfelejtettem lépcsőházat tervezni ötven új lakóházba. A házakat felépítették, de a harmadik emeletre csak helikopterrel tudtak felmenni a lakók.
A lottózó ápolt folytatta:
– Én a népgazdaság anyagi alapjait próbáltam növelni, ennek lettem az áldozata. Egy közért-boltot vezettem, és a bevételből lottószelvényeket vettem.
A szívére szorította a kezét:
– Igazán nem a magam hasznára, csak a társadalom javára. Ha nyertem volna, mondjuk egymilliót, egy fillért sem költöttem volna magamra. Fogtam volna a pénzt, és elviszem a képviselőházba, és letettem volna az asztalra: nesztek, elvtársak, itt van egymillió, nektek nyertem, építsetek rajta bölcsődéket, úgyis kevés a bölcsőde. Sajnos, nem nyertem.
Az orvos kapott a szón:
– Én is a bölcsődehiányon próbáltam enyhíteni mint orvos, megelőző eszközökkel. Láttam, hogy a kórházi rendelők túlzsúfoltak, tehát a saját lakásomat áldoztam fel erre a célra. Nem akartam megalázni a pácienseket, hogy ingyen szívességet teszek nekik, ezért jelképes összegeket fogadtam el tőlük, így például húsz darab százforintost, melyen mind rajta volt a Magyar Népköztársaság jelképe: a Kossuth-címer. Sajnos, ellenségeim nem méltányolták áldozatos munkámat, és feljelentettek.
– De hát hogy jutott eszükbe éppen egy bolondházba menekülni?
– Mi régi ultipartnerek vagyunk, összedugtuk a fejünket, hogy lehet kikerülni a csávából, melybe önzetlenségünk és jóindulatunk juttatott minket. Kitaláltuk, hogy megpróbálunk bejutni ide. Az ötletet Ilf–Petrov: Szovjet milliomosából vettük, mely a szemináriumon kötelező olvasmány volt.
A közértes mutatóujjával oktatólag a levegőbe szúrt:
– Használd fel munkádban a szovjet szak- és szépirodalmat.
– A rögeszméket én dolgoztam ki a barátaim számára – mondta az építész –, őszintén szólva büszke is voltam az ötleteimre, de most be kell ismernem: ön legyőzött. Elloptak egy gyárat! Óriási! Képzelem, mekkora disznóságot kellett elkövetnie magának, hogy csak egy ilyen ötlet menthette meg. Szívből gratulálok.
– Én nem követtem el semmit, vegyék tudomásul, hogy én becsületes ember vagyok.
Az orvos a társaihoz fordult:
– Látjátok, gyerekek, mondtam nektek, hogy ez az igazi viselkedés a bolondokházában. Az ember még a saját anyjának se adja ki a trükkjeit.
Meghajolt Balaskó előtt:
– Maga ebben is a mesterünk lehetne.
A folyosón közeledő léptek hallatszottak:
– Jönnek. Szóródni.
Az építész beugrott a hordóba, a közértes a kalapácsért rohant, az orvos bekapcsolta a szemléltető berendezés világítását, mire az ajtó kinyílt, a terem mély elfoglaltság képét mutatta.
Noch és Momentán lépett be, az ellopott gyár igazgatója minden diadalmaskodó hangsúly nélkül megkérdezte:
– Nos, Balaskó úr, úgy történt minden, ahogy megjósoltam?
Balaskó letörten bólintott:
– Úgy sőt még rosszabbul. Arra nem számítottam, hogy a bolondok éppolyan gazemberek, mint a normálisok.
– És most hajlandó aláírni?
– Mindegy.
Momentánra nézett:
– Ugye, kisasszony, én húsz forinttal tartozom magának?
– Nem, miért tartozna?
– Huszonegyen vesztettem.
– Nem emlékszem rá.
Balaskó nem fogadta el a visszavonulási lehetőséget, melyet a professzornő kínált, hogy megakadályozza az aláírást. Nochhoz fordult:
– Ha ad húsz forintot, aláírom.
– Miért csak húszat? Amennyit akar, parancsoljon.
– Nem, elég lesz húsz.
A pénzt, ahogy kapta, átadta Momentánnak.
– Köszönöm. Szerettem volna legalább magával becsületesen viselkedni.
A professzornő csalódottan ingatta a fejét:
– Nem sikerült.
Balaskó most már minden töprengés nélkül aláírta a kötelezvényt, melyben elismerte, hogy a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-ben sem a termelésben, sem a fegyelem terén nem tapasztalt semmi kivetnivalót. Noch elégedetten nézte a papírt.
– Rendben van, természetesen egy percig sem marad itt tovább, bízza csak rám. A továbbiakról majd kint tárgyalunk.
Gyufát vett elő, és elégette a Balaskó által aláírt kötelezvényt. Balaskó értetlenül bámulta.
– Mit csinál?
– Én nem őrzöm páncélszekrényben ezeket az iratokat, elégetem őket, az sokkal hasznosabb, mert így fokozódik a levegő szenny- és aljasságtartalma, ami lényegesen megkönnyíti a munkámat.
A kötelezvényből megmaradt hamut a szemétkosárba dobta:
– Professzornő, jelez valamit a szennyeződésmérő?
Momentán egy pillantást vetett a kis kézi műszerre:
– Igen, a levegő aljasságtartalma nulla egész nulla három ezrelékkel fokozódott.
És letörten nézett Balaskóra.