Oldalak

2010. szeptember 13., hétfő

Mi lesz veletek, kommunisták? (2006) IV/4. Önfeladás egyenlő politikai süllyesztő

7.
Politikai program megírására nem vállalkozunk, hiszen sem profi, sem műkedvelő politikusok nem vagyunk. Nem hisszük továbbá, hogy nekünk kell megmondani, milyen program jelenthet szavazói rokonszenvet.
Ezért hiába írunk le különféle javaslatokat, ha azok nagy részének kivitelezése igen sokba kerül.
Jó lenne persze egy újság, amely csak a Párté, de hát hol vagyunk ettől? A Szabadsággal külső szavazatot nem lehetett elvárni, ráadásul még a saját tábor sem vásárolta igazán. (Az internetes megjelenés nem rossz, ha valaki a képernyő előtt hajlandó olvasni.) Az újság belterjes volt, túl bonyolultak voltak egyes eszmefuttatásai, nem elsősorban a szavazók problémáira adott választ, de még kínosabb volt, hogy az akkor még tízezres párttagság sem érezte magáénak. Más lenne a helyzet egy megyei újsággal, különösen hetente. Az már közelebb állna a megye szavazóihoz, ott könnyebb lenne modern értelemben agitálni. Tudjuk, hogy hihetetlen, de ennek költsége nem akkora, mint amennyit általában gondolnak az emberek (ez azonban külön téma lehet)…
Igen sokan vélik úgy, hogy elég sokszor szerepelni a megyei napilapokban, az megoldhat sok mindent. Szintén sokan hivatkoznak arra, hogy néha valóban ott van benne a Párt, tehát nincs semmi baj. Pedig baj van. A megyei napilapban való ritka megjelenés nem használ a Pártnak (a sokszori sem!). Ha azon múlna a szavazat, hogy ki mennyit szerepel a sajtóban, akkor a Szadinak kétharmados többsége lenne, a jobboldal pedig soha nem kormányozna, olyan kevés szavazatot kapna. A Párt tagjai nyilván örülnek minden egyes ritka hírmorzsaléknak, ami ott megjelenik, de ettől nem lesz több szavazó.
Más lenne a helyzet, ha legalább minden héten sikerülne megnyilvánulni, de nem olyan típusú anyagokkal, hogy ülésezett a megyei elnökség, vagy hogy itt járt az országos elnök stb., hanem hogy mit gondol a Párt a gyárbezárásokról, az önkormányzat vagy parlamenti képviselő ostoba húzásairól és ehhez hasonlókról. Erről persze szó sem lehet, és erről nyilván elsősorban az újság tehet. Az egyértelmű politikai hovatartozás szinte kizárja a Párt valódi megjelenését ebben az újságban. De egyébként is! Csak nem fog egy polgári sajtótermék segíteni egy baloldali ellenlábasának, mégha az jóval kisebb a szociknál…
De tegyük fel, hogy lenne lehetőség a megnyilvánulásra. Vajon van-e minden választókerületben, minden településen olyan személy, aki képes profi módon megnyilvánulni minden kérdésben, és minden esetben, amikor az újság kérdez? (Az nem fog menni, hogy az illető arra kéri az újságot, hogy most éppen nem tud mit mondani, jöjjön vissza később.) És akkor is, ha az esetleg szoci érdekeket sért? Aligha hisszük. Könnyű dolog a Fidesz és csatlósai ellen megnyilvánulni, de a szocik húzásai ellen már nem mindig, különösen ha a Párt jó kapcsolatban van a helyi szocikkal, vagy mondjuk a volt tanácselnök (aki most polgármester) döntése alapján kap a Párt helyiséget az adott településen. Pedig a szocik melletti kiállás (vagy jobb esetben: döntéseik szelíd kritizálása) nem a Pártot segíti a választásokon. A szocik piszkálása nélkül soha nem lesz érdemi mennyiségű szavazat. Soha. Lesz viszont helyette beolvadás. Kinek jó ez? A Pártnak nem, az bizonyos.
Van még egy nagyon fontos dolog, amiről a pártok általában megfeledkeznek sajtóügyben. Úgy gondolják, hogy a sajtóban való szerepléssel kizárólag csak a pozitív dolgok fognak látszódni a választók számára, ami súlyos tévedés. A sajtó valamilyen szinten mindig tükröz, különösen, ha elektronikus. Ott pedig a negatívumok is látszódni fognak. Ha ezt nem veszik figyelembe a pártok, akkor kellemetlen meglepetések érhetik őket.
Érthető persze, ha a Párt saját embereinek szereplésekor nem igazán arra összpontosít, hogy mi volt abban a sikertelen. Ezt csak külső, független személyek láthatják meg igazán. Az írott sajtóban persze nem látszik az összeszedetlenség, vagy ha a jelölt nem képes azonnal briliánsan fogalmazni (papír nélkül is!), esetleg rossz debattőr, illetve ha személyisége nem üt át igazán (függetlenül attól, hogy tehet-e erről vagy nem). A tévé és a rádió viszont kihozza ezeket a negatívumokat, különösen ha vitafórum van, és többen versenyeznek a választók kegyeiért.
Kényelmesebb persze bólogatni az önkormányzati döntésekre, nem összekülönbözni a szocikkal, és más megyéktől várni a parlamentbe jutáshoz szükséges szavazatot.
De ugyan melyik változat a jobb a Párt szempontjából? Az, ha a baloldal kormányoz, és ebben segíti a Párt már az első fordulóban az átszavazással, aminek következtében a Párt nem kerül be a parlamentbe – vagy pedig az, hogy a Párt szavazói végre saját pártjukat segítik az első fordulóban, ezzel bejutnak a törvényhozásba, viszont a hiányzó szoci szavazatok miatt esetleg a jobboldal kerül hatalomra?
Hány, de hány szavazó vallotta be négyszemközt, hogy inkább a szocikra szavazott, csakhogy a baloldal győzzön! És vajon hányan ismerik el, hogy ezzel semmilyen változás nem történt? Igen kevesen. Inkább ideológiát gyártanak az átszavazásra, és nagy erővel győzködik magukat: igaz, hogy nem lett jobb az élet Antall és Orbán után, de legalább nem a jobboldal kormányoz!
Ez a mentalitás még jobban gyengíti a Pártot, mint az egyébként sivár körülmények. Ezzel a mentalitással csak a politikai süllyesztő felé közelít a Párt. Ezt azonban az érintettek nem hajlandók elismerni. Utána megy az álmélkodás: már megint nincs meg az öt százalék. Az öt? 2001 óta már a kettő is alig volt meg, 2006 pedig a számokat illetően szinte a teljes megsemmisülés...
Újságügyben egyébként a legjobb megoldás az lenne, ha minél több településen lenne önálló sajtója a Pártnak. Akkor is, ha az önkormányzat már kiad egyet. Ezek nagy része ugyanis színvonalban könnyen legyőzhető, és ha valódi ellenszenv van egyes helyi döntésekkel kapcsolatban, akkor lehet szavazót is gyűjteni. Ellenkező esetben persze ez visszaüthet, hiszen egy jónak látszó döntést hiába kritizál a Párt. Egymáshoz közeli települések esetében lehet közös újságot is kiadni. Nagyobb városoknál pedig érdemes először elhanyagolt, külterületi településrészekkel kezdeni, ahova nem jut helyi pénz.
Mibe kerül ez? Nem olyan sokba, mint ahogy az első pillantásra látszik. Ilyen kis példányszámot nagyobb nyomda nem nagyon vállal, ha mégis, az fajlagosan valóban drága. Viszont egy lézernyomtató már csak húszezerbe kerül, és nagyon szépen nyomtat. Nincs már akkora különbség egy házi nyomtatás és egy nyomda között. Egy négyoldalas, A5-ös formátumú újságot már néhány forintból is ki lehet nyomtatni egy otthoni lézernyomtatón (ebből a nyolcvangrammos papír kb. négy-öt forint). Igaz, avatott szem észreveszi a nyomdai és az otthoni nyomtatás közti különbséget. De nem nekik készülne az újság elősorban. A szavazó nem azt nézi, hogy milyen a szövegbetű rajzolata, illetve hogy milyen a felbontás. Ő a szövegre koncentrál.
Na és a Párt megyei kiadású lapjai? Ezekkel leginkább az a baj, hogy elvont elméleti fejtegetésekkel vannak tele, ráadásul a biztos törzsszavazón kívül senkihez nem jutnak el. Szavazatszerzési szempontból legalább olyan felesleges pénzkidobás és energiafecsérlés, mint a Szabadság. Persze ha arról van szó, hogy elmondhassuk: van újságunk, akkor erre a célra kiválóan megfelel. Egy civil szervezet saját újságjának (mondjuk esetleg a Marx Károly Társaság megyei szervezetének) szintén. De a Pártnak azért ennél többet kell felmutatnia. Kivéve, ha nincs ambíció. Ebben az esetben semmi gond: elkészül egy újság, és a szervezetek szétosztják. Egymás közt. Ez is becsülendő dolog. De még egyszer ismételjük: a Pártnak, ha akar valamit, valamit fel is kell mutatnia, ami megkülönbözteti a többiektől.
Még egyszer leszögezzük: minél kisebb a település, annál könnyebben be lehet törni a médiafrontra. Erre példákat is fel lehet hozni. Békés megyében, Eleken tíz éve az ottani Fidesz egy nagyon jó újságot hozott össze, aztán behozta oda Kétegyházát is, és ott is terjesztették. Ehhez persze az is kell, hogy egyforma súllyal jelenjen meg a két falu az újságban.
8.
A 3167 darab magyarországi megyei település legfeljebb egyötödében ha van a Pártnak alapszervezete. Így persze nehéz megnyilvánulni, megmutatkozni a szavazók előtt, különösen a kampány nélküli években.
Alaptételünk az, hogy legyen minél több helyen egy afféle „kör”, „csapat”, akár egy-két taggal (nem feltétlen párttaggal!), akik tolakodásmentesen képesek megjeleníteni a Pártot a választók előtt – de legalább felkelteni az érdeklődést iránta. Hogy a szavazófülkében ne egy ismeretlen személy vagy párt legyen a Párt és jelöltje. Mit lehet tenni ennek érdekében?
Először is az, hogy a csapat tagjainak nem feltétlenül kell a Párt tagjainak lenniük. Elég, ha baloldali (ez nem egyenlő a szocisággal!) érzelműek, politikailag képzettek – itt elsősorban arra lenne szükség, hogy képesek legyenek bemutatni, miért nem szabad mondjuk a sokak által imádott szocikra szavazni –, és ne ijedjenek meg a saját árnyékuktól.
A hagyományos szemlélet azt mondja, hogy minél több tagja van egy pártnak, annál inkább számíthat a jó választási szereplésre. Ez ma már nem így van. Gondoljunk arra, hogyan nyert hat éve a Fidesz, miközben alig volt helyi alapszervezete. Volt viszont egy Orbán Viktora, aki a két forduló között lesodorta a tévés vitában Hornt, és a második fordulóban a vesztésre álló Fidesz nyert. A Pártnak persze nincs ilyen személyisége, de még Szekerese vagy Hillere sem.
Az elnök ugyan sok mindenre képes, de választási, szavazatgyűjtő szempontból nem igazán átütő személyiség mondjuk Orbánhoz vagy Hornhoz, esetleg Kovácshoz képest (erről nem igazán ő tehet!). Ráadásul lassan húsz éve van elöl, és ez mindenkit elkoptatna. Más pedig gyakorlatilag nincs. Vajnai már átállt a szocikhoz, Vajda János inkább elméleti, mint gyakorlati ember, Karacsné pedig a főpolgármesterválasztáson mutatta meg, hogy szavazatszerző szempontból nem lehet rá számítani. A többiek médiailag nem léteznek, és halkan tesszük hozzá: az esetek döntő többségében jobb is.
A párttagság ma már nem vonzó dolog. Túlságosan merev, sok kötelezettséggel jár, tagdíjat kell fizetni stb. A tagdíj persze nem egy nagy összeg, de amikor az ember sok apró tételt kell befizessen (nem a lakásfenntartásra gondolunk), akkor még egy újabb összeg kifizetése, legyen az a legcsekélyebb is, nem népszerű. Különösen visszatetsző az a koldulás, amit Karacsné 2002–2004 környékén csinált a Párt fórumain – különösen, ha közben ezer-kétezer új tagot akar felvenni a Párt. Így ez nem fog menni; aki pedig mégis új tag lesz, azt elriasztja az a pénzkunyerálás, illetve annak a módja, ahogy ezt Karacsné igyekszik a tagság torkán lenyomni. Más az, amikor a tehetősebb polgári köröket kérik fel adakozásra, és más az, amikor többségében idős, ráadásul egyedülálló embereket.
Az alapszervezet nélküli falvakban nem tagság kell tehát leginkább (persze az se baj, ha van), hanem olyan hálózat, amely az adott településen élve, képes érvelni a Párt mellett (és ezzel párhuzamosan a szocik ellen! – ezt nem győzzük hangsúlyozni). A kisebb településeken különösen sok kérdés merül fel egyes kormány- és egyéb testületi döntésekkel kapcsolatban. Ilyenkor lenne szükség olyan emberre, aki képes elmagyarázni egyszerű eszközökkel, mi a baj a polgári pártokkal, és miért lenne szükség egy kommunista pártra. Olyan személyre gondolunk, mint mondjuk Baktakéken (Borsod-Abaúj-Zemplén) Szádváry Gyula. De jó példa lehet Szőke János is Kötegyánban (Békés). (Mindkét településen nagymértékben megugrott a listás szavazat 2002-ben, amikor ők voltak az egyéni jelöltek a parlamenti választáson! A jó egyéni jelölt általában erősen meghúzza a listát…) Ha ilyen emberekből több van, és ők képesek meggyőzően érvelni, akkor a szavazatszám is növekedni fog előbb-utóbb.
Figyelembe kell venni továbbá azt is, hogy mostanában nem igazán az számít, hogy egy párt milyen programot talál ki, és azt mennyire próbálja benyomni a szavazók tudatába. Különösen áll ez a kicsi pártokra. Mostanában leginkább az számít, hogy egy adott problémára képes-e egy párt azonnali, nem a sablonok szintjén mozgó választ adni. Nem papíron és a kampány idején, hanem mondjuk nagyobb összejöveteleken, személyesen, szóban, a parlamenti ciklus közepén vagy elején. Is.
Mondunk egy példát. Barnevál-ügyben lehet hangoztatni, hogy a parlamenti pártok így, a kormány úgy. Ebben persze sok igazság van, de szavazatszerzésre ez kicsi pártnál alkalmatlan. Ezt bárki el tudja mondani. Ettől eltérőt kell mondani úgy, hogy az azért közben lehetőleg ne ámítás legyen, vagy irreális vágyálom. Jelen esetben tehát azt, hogy az állam ne csirkékkel foglalkozzon, hiszen csak az adókat öli bele az egyébként láthatóan veszteséges foglalkoztatásba. Hagyja ezt a magáncégekre, és azzal segítse őket, hogy nem a külföldi tőkések előtt hajbókol adókedvezményekkel. Adja oda ezeket a kedvezményeket azoknak, akik magyarok ugyan, de kiszorultak a külföldiek miatt. És ha a külföldiek azzal fenyegetőznek, hogy továbbállnak – menjenek! Annál több hely és lehetőség lesz a magyar vállalkozónak. Márpedig egy állástalannak nem az a jó, ha a helyi cégek elsüllyednek. Csak az a jó, ha megmaradnak, hiszen csak ekkor van esélye elhelyezkedni. Hiába vannak külföldi cégek az országban, ha azok gyarmatnak tekintik az országot, és rabszolgának az alkalmazottakat (Tesco és társai). Ezekkel magyar munkavállaló nem megy semmire.
Helyhiány miatt kissé elnagyoltan és leegyszerűsítve, igazi invenció nélkül próbáltunk érvelni Barnevál-ügyben. Kétségtelen persze, hogy az ilyen típusú gondolatmenetre nem mindenki vevő, különösen ha teljesen szkeptikus és pesszimista. És hát nem is lehet mindenre azonnal tetszetős, gyorsan ható megoldáscsomaggal előállni. Arról nem is beszélve, hogy ha a nagy pártok valamilyen ügyben képesek valamit tenni, az megint a kicsik ellen hat; íme, a nagyok megoldották, mi szükség van akkor a kicsi pártokra?
De a kórháztörvény elleni népszavazást a Párt találta ki. A NATO-ellenes népszavazást is. Erre mások képtelenek lettek volna, és eszükbe se jutott. Mondhatta volna azt, hogy nem érdekel az ilyesmi, mi közöm hozzá, de nem így tett. Ezt kellene csinálni helyben is. Békés megyében szinte ismeretlen a helyi, települési népszavazás intézménye. Pedig lenne mit felvetni. Csak az ehhez hasonló politizálás vezethet szavazathoz – ha nem is automatikusan. Csak hát az önkormányzatok hozzászoktak ahhoz, hogy ők döntenek, a választó pedig elviseli a rossz döntések következményeit, mégpedig hang nélkül. A csabai Petőfi utcai iskola esete azonban megmutatta, hogy mit tehet a választó a képviselőkkel szemben – ha akar valamit. (Az önkormányzat kénytelen volt elállni az épület eladásától.) Néha azonban erre úgy kell rávezetni őket. Az általunk említett hálózat emberei ebben is sokat segíthetnek.
Tehát meg kell nézni, hogy a párttagsággal nem rendelkező falvakban ki lehetne alkalmas az ilyen típusú munkára. Szinte bizonyos, hogy sok helyen senki. De ha csak néhány helyen találunk ilyen embert, már megérte. Szóba jöhet az, aki jelöltséget vállalt valamelyik választáson, de nem tag. A választókerületi elnökök nyilván ismerik annyira településeiket, hogy ebben érdemben tudjanak lépni – vagy ismernek olyan embereket, akik ennek az adott településen utána tudnak nézni. Különösen ott érdemes körülnézni, ahol korábban volt alapszervezet, most viszont nincs. Azok pedig, akik egy faluban ismertek, és adnak a szavukra, a hozzájuk közeli falvakban is több eséllyel tudnának körülnézni. Legalább kiderülne, hol mi a helyzet. Ha embert nem is, de fontos információt lehetne találni a választásokkal, az esetleges reménybeli önkormányzati jelöltekkel kapcsolatban (akkor is, ha csak függetlenként indulna a kislistán). Már az is eredmény lenne, ha lenne sok helyen egy olyan személy, aki ha párttagságot és pártszervezést nem is, de a falu dolgaival kapcsolatos információszolgáltatást vállalna.
Tudjuk, hogy erre a legkönnyebb azt válaszolni, hogy voltunk már ezen vagy azon a településen, de hiába. Nos, éppen ezért kellene nem a szervezeti, hanem az általunk vázolt kör vagy csapat hálózati szintjét inkább erőltetni. A Pártnak persze nyilván a minél több alapszervezet kellene, de ha ezekkel a hálózatokkal meg lehet ágyazni a későbbi tagságnak, akkor érdemesebb ezzel kezdeni. Amennyiben pedig nem, akkor ott a tagság sem fog menni.
Ugyanez vonatkozik a tagsági díjakra is. Erős hittel állítjuk: sokkal többre lehet menni szavazatszerzési ügyben, ha nem a szervezeti szabályzatban foglaltakra hivatkozunk, amikor az emberekkel beszélünk. Elméleti szinten nem lehet egy minden falura érvényes tételsort felállítani, amely azonnal hatni is fog. A tárgyalási taktika ott helyben, abban a pillanatban dől el, és lehet, hogy a válaszokat hallva a taktikát még menet közben is módosítani kell a siker érdekében. Az viszont bizonyos, hogy könnyebben nyílnak meg a pénztárcák akkor, ha nem tagdíjakat kérünk havonta, hanem egy bizonyos ügyben szeretnénk pénzhez jutni (mondjuk az éppen akkor felvázolt helyi újság érdekében; hát még ha az illetőt sikerül beszervezni az újság összeállításakor arra, hogy segítsen erős helyi témákat keresni). Igaz, ez nem lenne szabályszerű. De mi a fontosabb: a tagdíj beszedettetése, az alapszervezet erőltetése a szervezeti szabályzat szerint, vagy ehelyett bevonni az embereket az érdemi munkába? Ha ugyanis ez utóbbi sikerül, az érintettek nagyobb kedvvel próbálnak meg a Párt mellé állni idővel, és könnyebb lesz őket rávenni arra, hogy a számukra fontos pártügyekben adjanak pénzt. Aligha hisszük, hogy szentségtörés lenne, ha nem a szervezeti szabályzat szerint próbálnánk meg a Párt iránti választói rokonszenvet felkelteni, de ha mégis így van, és ez a fontosabb, akkor meg sem kell próbálni… Arról nem is beszélve, hogy ha egy hegyre nyílegyenesen nem lehet feljutni a nagy szintkülönbség miatt, akkor érdemes megpróbálni a szerpentines úton – még akkor is, ha az több időt igényel…
Egyébként pedig az nem állapot, hogy a parlamenti jelöltek az utolsó pillanatokban válnak ismertté. (Baranya már 2004 végén, 2005 elején nyilvánosságra hozta mind a hét jelöltjét, bár ezek a Vajnai-ügy miatt nem lettek valóban a Párt hivatalos jelöltjei is…) Így nem lehet érdemi kampányt folytatni mellettük, még akkor sem, ha lenne ehhez sok pénz. Nem hisszük, hogy az országos vezetés ellenezné, ha a biztos jelöltek azonnal nekilátnának a munkának. Lehet persze azt mondani, hogy ráérünk arra még, de a tapasztalat az, hogy a jelöltek neve a bizonytalan szavazók között szinte teljesen ismeretlen – még közvetlenül a szavazás előtt is. Nem áll olyan jól a Párt, hogy ne kelljen újra és újra megerősíteni: a kommunisták is jelen vannak, indulnak, és lehet rájuk és a listára szavazni. Ha a jelöltek csak az utolsó pillanatokban kampányolnak, és csak akkor lesz nyilvános a névsor, akkor annak súlya csekélyebb, hiszen akkor mindenki azt teszi, és a választóban – ha egyáltalán képes figyelemmel kísérni a kampányt – kezd összekeveredni az a sok ígéret és egyéb információ, amit olvas vagy hall.
9.
Egyszerűen érthetetlen (vagy nagyon is érthető, csak még a Párt sem meri saját magának bevallani), hogy miért nem hajlandóak a fiatalok (a huszonöt év alattiak) közeledni a Párthoz semmilyen módon. Ebből a szempontból még a MIÉP is jobban áll, különösen az egyetemisták körében. Igaz, létezik a Baloldali Front, de aligha mindenütt, és a különféle nyári táborokon kívül egyebet nemigen csinálnak.
Sokan úgy vannak ezzel, hogy a fiatalokkal úgysem lehet elfogadtatni a Párt ideológiáját, így aztán meg sem próbálják. Majd az idősebbek beszavazzák a Pártot, ha meg nem, akkor is majd csak lesz valahogy. Mások úgy vélik, hogy elég, ha csak segédmunkára alkalmazzák őket (olyan dolgokat csináltatnak meg velük, amelyeket az idősebbek már nem szívesen csinálnak), és ha ezt hajlandók elvégezni, akkor jöhetnek, ha nem, akkor nincs rájuk szükség. Mások féltik a számukra fontos pozíciókat, amelyeket egyelőre még betöltenek, ezért nem erőltetik fiatalok bevonását az alapszervezetekbe.
Kétségtelen az is, hogy ennek ellenére sok helyen átadják a vezetést a fiataloknak, vagy beválasztják őket a Központi Bizottságba, esetleg indítják őket az egyéni kerületekben vagy az önkormányzati választásokon. Ez azonban egyelőre még nem meghatározó.
Nehezíti a helyzetet, hogy a fiatalok elavult, lejárt szavatosságú ideológiát, továbbá idős embereket látnak a Pártban, és ez nem vonzza őket. Ugyancsak probléma, hogy a Párt tagságát merev, váltani képtelen, begyepesedett társaságnak látják, ami szintén taszító a szemükben.
Szintén visszaüt az, ha az idősebbek azt várják a fiataloktól, hogy saját, többévtizedes tapasztalataikat és elképzeléseiket visszhangozzák – akkor is, ha a fiatalok tudnának ennél jobbat is.
Előfordult olyan is, hogy a fiatal belépett ugyan a Pártba, de amikor ötleteit nem fogadták el, vagy arra hivatkoztak, hogy ő még tapasztalatlan (míg viszont ők a háború előtt már dolgoztak a mozgalomban), sértetten távozott. Arról nem is beszélve, hogy a gyakran unokányi életkorkülönbség olyan vitákat generálhat, amelyek szintén nem tesznek jót az alapszervezetben.
Különösen visszatetsző a fiatal szemében, ha azt látja, hogy az idősek minimális iskolai végzettsége nagyfokú arroganciával társul, miközben ő már felsőfokú tanulmányait is elvégezte, és jóval műveltebb és értelmesebb, mint az alapszervezetet évtizedek óta vezető idősek.
A Párt programja, amely természetesen a nehéz helyzetbe sodródottak helyzetére, annak javítására helyezi a fő hangsúlyt, csak akkor lehet igazán vonzó a fiataloknak, ha saját bőrükön tapasztalják meg a saját otthon létrehozásának visszásságait, illetve azt, hogy felsőfokú végzettségük ellenére évek óta képtelenek elhelyezkedni. Az, akit szülei eltartanak, nem biztos, hogy fogékony lesz egy ilyen programra. Fiatalon az ember egyébként is optimistább, és úgy képzeli, hogy ha másnak nem is, de neki sikerül az, amit eltervezett. Ekkor még érthetően nem izgatja őt a leszakadók helyzete, illetve a közösségi társadalom felvázolása. Különösen nem, ha örökké azt látja, hogy nem egészen törvényes úton jóval nagyobb jövedelmekre lehet szert tenni, mint ha valaki reggel nyolctól délután fél ötig (vagy még tovább is) robotol valahol a minimálbér környékén. (Úgynevezett „jobb körökben”, nem jobboldaliakban! – ha ott csak fiatalok vannak – egyébként is kínos a Párt eszméiről, fizikai munkásokról, trógerekről, „prolikról” beszélni. Nem illik. Nem szalonképes mások problémáin rágódni, ha mi munkaviszony nélkül is megvagyunk. És nem szalonképes olyan típusú pártokat szóbahozni, amelyek eltérnek az individualista mentalitástól. Kereskedelmi tévékből mi árad? Valósítsd meg önmagad, fogyassz, csak saját magaddal törődj. Ez idővel azt is átforgatja, akibe szorul némi közösségi mentalitás.) Így aztán persze hogy nehéz kommunizmusra hivatkozni, ami egyébként is valami kellemetlen, ódivatú, kényelmetlen valaminek látszik annak a tizenévesnek a szemében, aki vastag aranyláncokkal a nyakában mutogatja saját jólétét a diszkóban.
A Párt helyzetét nehezíti, hogy a két nagy parlamenti párt jóval nagyobb karrierlehetőséget tud felmutatni, de a két kisebb is jobb ebből a szempontból, mint a Párt. Márpedig kénytelenek leszünk tudomásul venni, hogy ma már a fiatalok igyekeznek mindenben megkeresni a karrierlehetőség akár legvékonyabb csíráját is.
Egy érdekes példa a Fideszből, ami egyértelműen mutatja a hozzáállás változását. Egy kisebb településen hangzott el egy 18 évestől az 1998-as önkormányzati választások után közvetlenül: mi az, hogy engem, aki már öt teljes perce itt vagyok a Fidesz pártszékházában, még nem nevezett ki a párt országos elnöke legalább alpolgármesterré?
Egyébként pedig most már nem lehet arra hivatkozni, hogy dolgozzál, kisfiam, a Pártért, úgy, mint mi korábban, mi pedig, idősebbek, akik éppen eleget dolgoztunk érte, majd nézzük közelről, s ha már nem akarunk semmit a Párttól, akkor majd jöhettek a helyünkre.
Nem tudunk mást írni, csak azt, hogy amennyiben az idősebbek nem tudnak vonzó, a plakátragasztáson és a szelvénygyűjtésen kívüli érdemi elfoglaltságot (titkárság, elnökség, KB-tagság) felmutatni az esetlegesen érdeklődő fiataloknak az alapszervezetekben, akkor hiába várják őket. És akkor még mindig nem biztos, hogy jönnek is a fiatalok. Ettől függetlenül az alapszervezet nélküli településeken meg lehetne próbálni egy újat létrehozni tisztán fiatalokkal (ha már az idősebbekkel tizenhat év alatt nem sikerült). És indítani őket tömegével az önkormányzati választáson, legalább a kislistán, majd föltenni őket a megyei listákra is. (Választókörzeti rendszerben pedig csak azért is indítani őket, a szocik ellen is, akkor is, ha csak ő szavaz saját magára. Ehhez, ismételjük, meg kell válni a politikai kényelemszeretettől. Hogy ne indítsunk, elvtársak, a baloldallal szemben senkit. Az ilyen helyeken fog a leggyorsabban szétesni a Párt. Előbb az önkormányzati választáson, majd a parlamentin is, vagy fordítva.)
A szelvényeket pedig a családból, az utcából már össze lehet szedni. A lényeg: derüljön már végre ki, mit tudnak csinálni. És ha nem megy, akkor még mindig lehet mást lépni. Az is információ, ha látjuk, hogy nem megy. De ha meg sem próbáljuk, akkor nem hivatkozhatunk arra, hogy a fiatalokkal semmit nem lehet mit kezdeni.
10.
Sajnálattal be kell vallanunk, hogy nem igazán látjuk, mivel lehetne rokonszenvessé tenni a Pártot a többi korosztály szemében. Aki még dolgozik, az arra fog hivatkozni, hogy ő nem akar pártosdit játszani (s bár nem teszi hozzá, de a Pártra sem akar szavazni). Aki nyugdíjas, elkényelmesedik, nem lehet mozgatni, elveti a központi irányítást („nem vagyok én hülye, tudom én, hogy kell ezt csinálni”), vagy el van kötelezve a szocik felé. Aki pedig hajlandó a szervezeti szabályzattal is megismerkedni, az azt veszi észre, hogy nemcsak tagdíjat kellene fizetnie, hanem ha Karacsné felhívja újabb pénzszerzési akcióra, akkor abban is részt kell vennie. Hogy most már nemcsak tagdíj, hanem a központi újság eltartása, a választásokra két éven át két-kétezer forint és így tovább. Az ilyesmi előbb-utóbb felgyorsítja a lemorzsolódást.
Legfeljebb egy dolgot lehetne megpróbálni: olyan programokat szervezni, amelyek helyi szinten érdeklődést válthatnak ki, és esetleg becsempészni ezek közé némi pártpropagandát. Ezek falun leginkább valamilyen étellel kapcsolatosak (ilyen-olyan fesztiválok), de hát ezek sem bírják el a propagandisztikus elemeket. Esetleg valami nőknek tetsző, kézimunkán alapuló köröket lehetne létrehozni (nőtagozatok vagy azok csírái segítségével), és ott valami ezen túlmutató dologba belefogni. Talán. Talán…
Ennél többet érne az a hálózat, amiről már szóltunk, hiszen helyben csak ők tudják, mivel lehet bevinni a köztudatba a Pártot. (Az ezres listákról szóló központi elképzelés jó volt, de mivel ehhez hasonlót már másfél éve mi is megfogalmaztunk, még egyszer nem akarjuk felvetni.)
Egyértelmű, minden településen ható receptet aligha lehet adni: mindenhol más lehet jó, s ami egy helyen jó, az másutt rossz lehet. Abban viszont bizonyosak vagyunk: fel kell mérni minden településen, milyen irányokba lehet elindulni, és ehhez milyen helyi embereink vannak (vagy lehetnének). Igaz, hogy nagyon sok helyen ez megtörtént, vagy tudnak annyit a kerületi vagy helyi elnökök és titkárok a településről, amivel már el lehet indulni, de mélyíteni kell ezt a rendszert, hogy ne kelljen kapkodni, ha konkrét munka vetődik fel, amit gyorsan el kellene végezni. (Aláírásgyűjtésnél a 13 fős Gagyapáti (Borsod-Abaúj-Zemplén) és Iborfia (Zala) is számít, nemcsak a főváros! A több mint háromezer magyarországi településből kétezernek csak néhány száz szavazója van!)
Az is bizonyos, hogy igazán megvillanni csak akkor lehet, ha sikerül egy adott ügyben érdemi megnyilvánulást produkálni. Ilyen az, amikor környezetvédelmi alapon lehet megtámadni egy önkormányzati döntést. Vagy tudatni a helyiekkel, hogy mondjuk a polgármester vagy a képviselő-testület mértéken felül emeli saját fizetését. Ehhez persze ott kell lenni a testületi üléseken valakinek folyamatosan. Érdemes ilyenkor szót is kérni, és „beolvasni”. Később erre lehet hivatkozni jelöltállításkor. Persze el kell találni a helyiek hangulatát, mert az öncélú támadás visszaüt.
Ha kisebb faluban van vitrin vagy valami hirdetőtáblaféle, akkor érdemes lenne kitenni némi pártról szóló anyagokat, illetve megnyilvánulásokat fontosabb ügyekben. Ezeket azonban frissíteni kell, mert ha hónapokig ugyanaz van kint, az elavul. Törekedni kellene az éles, sarkított megfogalmazásra, nem hosszú szövegre.
Jó lenne megnyerni olyan ismertebb országos vezetőket, akik hajlandók vidéken is szerepelni, hogy jöjjenek le egy kocsmai beszélgetésre (nők esetében valami olyan rendezvényre, amelyre férfiak nemigen járnak) az ország sarkába, apró településre (de ne a kampány előtt!). A kultúrház típusú fórumok azért nem jók, mert ilyenkor van egy hosszabb előadói szöveg, ami a semlegeseket riasztja vagy elálmosítja. De abban a pillanatban feléled az ilyen érdeklődő, ha ő kérdezhet, és olyat, ami csak neki fontos. Előtte azonban, ismételjük, ne legyen előadás. Azonnal kérdeztetni kell az embereket, és mindjárt élénk lesz az egész. Sokkal jobban bevésődnek a dolgok az ember agyába, ha nem elmondják neki, hanem saját kérdései által világosodik meg előtte az, amit a Párt közölni akar vele.
Meg kell keresni a faluban fontosnak számító ügyeket, ezekbe előtte a vendéget beavatni, elmondani neki, hogy mi várható, mi a fontos errefelé, és ha kell, beépített emberrel terelni az érdeklődést ezek felé. Az ilyenekre különösen a pártelnök képes jókat reagálni. Továbbá hagyni kell az esetleges élesebb, a Párt ellen megnyilvánuló felvetéseket is, hiszen a cél a most még távolabb álló szavazók lehetséges megnyerése. Erre, illetve az esetleg ellenséges hangulat leszerelésére pedig ki vagy mi lenne képes a legjobban, ha nem maga a Párt. Ezeknek még az is az előnye, hogy kiderül: mi taszítja esetleg a szavazót a Párttal kapcsolatban. Ezt általában nem mondják el az emberek, de élesebb, provokatívabb helyzetben talán igen.
Ilyenkor egyébként kínosan ügyelni kell arra, hogy a válasz ne hagyjon további kételyt az adott témával kapcsolatban, összetettebb témánál pedig hagyni kell visszakérdezni azt, aki még tudni akar valamit. A hagyományos lakossági fórumoknál általában az történik, hogy van egy hosszabb előadás, aztán egy-két kérdés, amire sablonos, semmitmondó válaszokat adnak. A kérdező még szeretne beljebb mászni a témába, de hiába (este van, az elvtársak sietnek haza stb.). Ezt el kell kerülni. Ha az érdeklődők a sablonhoz szoktak hozzá, és nem az élesebb fordulatokhoz, elsőként meg kell mutatni (akár beépített emberrel is), hogy lehet hosszabb dialógust is folytatni a meghívottal. Ennek jó hatása van azokra, akik esetleg kissé félénkebbek; így megérzik, hogy bele lehet lendülni, és akár vissza is lehet szólni, ha valami nem tetszik.
Érdemes megfontolni azt, hogy ha elég jól sikerül a társalgás, meg lehet ígérni azt, hogy mondjuk fél év múlva visszatérnek valamelyik témára (különösen ha erősen eltérőek az álláspontok). Elvégre nemcsak négyévenként fontos a szavazó. Amennyiben a vendég ezt pontosan teljesíti, és hajlandó vissza is jönni ugyanoda, azt megjegyzik. Apró gesztus, nagyvárosban nem jön be, de minél apróbb a település, annál inkább.
Agrárügyben hagyni kell beszélni az embereket, így kiderül, hogy agrártémában melyik szilánk az, amire építeni lehet a jövendőbeli jelöltnek. Itt is kerülni kell az olyan típusú sablonválaszokat, hogy ha bent vagyunk, szerzünk pénzt önöknek. Ha mégis közbe kell szólni, akkor azt röviden kell tenni, és utána haladéktalanul visszaadni a szót azzal, hogy „ön éppen ott tartott, hogy…”. Ilyenkor általában nagyon értékelik (különösen az idősebbek), hogy a közbevágás után ismét ők szólhatnak (és nem egy újabb hosszú előadást kell végighallgatniuk), továbbá nem is kell gondolkodniuk, hol tartottak, mert emlékeztetik őket rá.
Törekedni kell arra, hogy ne csak szöveg legyen (pestiek hajlamosak gyorsan letudni az egészet, és rohanni haza). Amennyiben nem a kocsmában van a rendezvény, és elsősorban nők vannak jelen, meg kell szervezni, hogy a gyermekek is produkálják magukat versmondással vagy hasonlóval (ezek is rövidek legyenek). Saját gyermek szerepeltetése mindig hat.
Amikor a vendég esetleg megkérdezi, mit szeretnének a Párttól, ha helyzetbe kerül, nem szabad megelégedni a jelenlevők válaszával, hanem tovább kell kérdezni őket a részletekről – de rövid, pergő módon; valahogy úgy, hogy „na és mi lenne, hogy ha erre vagy arra helyeznénk a súlyt ebben vagy abban az ügyben”. Lehet ez álkérdés is, azaz a társalgást továbblendítő rövid felvetés is. A lényeg, hogy ekkor a kérdező érezze meg, hogy mondhatja tovább, mert ez növeli az aktivitást, és nem fogja azt érezni, hogy holmi szövegszaloncukorral, politikai kampányaprópénzzel fizették ki.
Tegyük még hozzá, hogy egyenként külön-külön ezek az elemek nem igazán hatnak, csak együtt. Akkor ugyanis képesek egymást erősíteni.
11.
Mindenféleképpen meg kellene szervezni egy vetélkedőt (nem is egyet: többet) a Kádár-korról (és annak nemcsak politikai, hanem kulturális, gazdasági és egyéb résztényezőiről is!), mégpedig kisebb településen (és nem csak egyszer). Ott, ahol más párt nem jár, mert túl kevés szavazót lát. Viszont először lehetőleg ne ott, ahol a kisgazdák jól álltak.
És nem szabad direkt módon propagálni. Elég csak felvillantani olyan témákat, ami emlékezetbe idézhet korábbi, fiatalkori élményeket, és ami átkötés lehet a Párt irányába. A lényeg az, hogy a szavazásnál majd ne kelljen a szavazónak gondolkodni a Párt elképzelésével, jelöltjével, listájával kapcsolatban. Ne feledjük: nem a törzsszavazókról, hanem a semlegesekről van szó. És hogy ne csak tömény pártjellegű politikai kérdések legyenek, érdemes beiktatni a népi baloldal és mások 1945 előtti munkáit is: Nagy Lajost, Móra Ferencet, a falukutatókat stb.
Ahol a jobboldal jobban áll, ott más témát kell elővenni, vagy kevésbé hangsúlyozni az elmúlt rendszert. Vetélkedőt gyakorlatilag bármilyen témában lehet szervezni. Mindenütt figyelembe kell venni, milyen témára lehet érzékenyebb a semleges, kialakulatlan identitású szavazó. Elvégre róla van szó. Ha balra érzékenyebb, akkor esetleges kádári érzelmeire kell játszani és fordítva. Reménybeli szavazatokról van szó! Ilyenkor hajlékonyabbnak kell lenni, hiszen nem elsősorban a törzsszavazók előtt szerepel a Párt. Velük pedig könnyebben meg lehet értetni, ha elhajlást érzékelnek.
A Párt általában olyan, hogy egyszer megcsinál valamit, kihúzza magát, hogy most aztán szerzett egy csomó szavazót, és az egész ügy kialszik. Ritka az olyan hely, ahol visszatérnek a témára, frissítik azt, hogy mégse legyen ugyanaz. Tehát ahol „karbantartják” a választókat és a politikai gondolatvilágukat. Leginkább az van, hogy kampányidőszakban „lejön” valaki „föntről”, előadja, hogy miért kell „ránk” szavazni, és kész. (Ezt is leginkább a saját törzsszavazók előtt.) Utána négy évig sehol senki és semmi. Ez ma már nem megy.
Ahol van alapszervezet, ott sokszor baj, ha valaki kintről jószándékkal megmozgatja az állóvizet. „Tudjuk mi, mit kell csinálni, nem kell fentről okoskodni!” Csak közben a szavazat fogy. Kezek széttárása, vállak vonogatása: „mi mindent megtettünk, elvtársak, nem tehetünk róla, hogy nincs érdemi mennyiségű szavazat”. Megkezdődik a sértettség, a különféle csoportosulások kialakulása, amelyek egymást eszik. A Vajnai-ügy az ilyesmire csak ráerősített, és a törzsszavazói réteget is apasztotta.
12.
Önkormányzati választáson nem indítani jelöltet akkor is politikai-választási szűklátókörűségre vall, ha a jelöltek gyengén szerepelnek. Ha a párt mindenütt indít jelöltet, a kompenzációs listán akkor is bejuthat egy képviselő, ha a körzetekben egyenként egy-két százalékot ér el. Lehet persze azt mondani, hogy nincs emberünk ehhez, de akkor hogy lehet, hogy például Orosházán Németh József 23 százalékot gyűjtött össze 2002-ben? Nyilván úgy, hogy jelölték, és nem azon gondolkoztak: inkább ne induljon. Ha nem jelölik, soha nem derül ki, mire képes.
Szeretnénk továbbá megjegyezni, hogy az egyéni jelöltek esetében a választásra jogosultak egy százaléka elegendő a jelöléshez. Ez választókörzettől függően 30-40 ajánlószelvényt jelent. Ha ezt a jelölt családja vagy a szűkebben vett baráti köre nem tudja összeadni, az sem jelenti azt, hogy automatikusan nem kaphat ennyi szavazatot sem. A tapasztalatok azt mutatják, hogy szelvényt könnyebb gyűjteni (hiszen az még nem jelenti azt, hogy a jelöltre kötelező majd szavazni), mint szavazatot kapni. A lényeg tehát a szelvények összegyűjtésén van. Volt már arra példa, hogy a kínnal-keservvel összeszedett szelvények leadása után a jelölt több szavazatot kapott, mint ahány szelvényt a jelöléskor.
Lehet persze arra hivatkozni, hogy a szocikkal szemben nem akart a Párt egyes városokban jelöltet állítani. Ez egyrészt önbecsapás, másrészt elindítja a lassú leépülést. Ahol nincs önálló jelölt, ott előbb-utóbb a Párt neve, szándékai is eltűnnek, és szépen beleolvadnak a szocikba. És ezt előbb-utóbb a szavazók is megtanulják.
Önkormányzati választásnál helyben ismert jelölteket kellene indítani – ki ne tudná? Mégis, mintha a Párt vagy nem tudja, vagy nem akarja ezt megtenni. Sok körzetben „kényszerjelölés” történik, a „valaki induljon” alapon. Pedig hát három-négyezer választóból csak lehetne valakit találni, egy fajsúlyosabb személyt. A kérdés az, hogy vajon nekilátott-e a keresésnek a Párt, vagy eleve feladta ezt az esélyt? Nem tudjuk. Mint ahogy azt sem tudjuk, vajon a szocikkal milyen tárgyalások voltak a választás előtt, és ezek mit eredményeztek.
Budapest legalább képes volt az ismertebb pártszemélyiségek gyermekeit is elindítani egyéniben. Az eredményük persze elég szerényre sikeredett, de ott volt a nevük a szavazólapon. Még egyszer ismételjük: fel kell jutni a szavazólapra. Akkor is, ha utána legfeljebb a jelölt szavaz saját magára. Ha nincs jelölt, nincs kompenzációs lista, s ha az nincs, ki fog mosódni a Párt a szavazók emlékezetéből. A parlamenti választáson is.
Hódmezővásárhely azt csinálja, hogy közös jelölteket és listát állít a szocikkal, a Szadival és más apróbb pártokkal. Így be lehet jutni egyéniben is (igaz, ez már közös jelölés), de ehhez legalább egy erős jelölt kell, amelyik erősebb a szociknál is. Ha ez nincs, és az erősebb pártok nem engednek saját jelöltjeikből, akkor legfeljebb a közös listáról lehet bejutni, ha a jelölt eléggé elöl van azon. De ez is több, mint a semmi.
Mindenképpen le kell szögezni: mit akar a Párt? Ha csak a szocikkal közösködni, kényelmesen élvezni a velük kötött háttéralkukat, akkor valóban nem kell a saját jelöltekkel foglalkozni. Amennyiben nem, akkor viszont érdemes megfontolni a következőket:
Van-e erő a szervezetben, vagy nincs.
Ha nincs, akkor hiába írtuk le a fentieket. Ha van, akkor meg kell nézni: jár-e valamilyen hátránnyal a jelöltállítás. Amennyiben igen, a kérdés az, hogy hajlandó-e a Párt helyben ezt felvállalni.
Sokadszor térünk vissza ahhoz a tételünkhöz, hogy ha szükség van helyben az önállóan működő Pártra, akkor össze kell csapni a szocikkal, még akkor is, ha korábbi kapcsolatok szétesnek. Ha a megszokás nagy úr, akkor a Párt szavazói szinten el fog süllyedni. Ilyen alapszervezetre nem igazán van szükség, de hát ezt könnyű kívülről bekiabálni.
Amennyiben ezen akadályok elhárultak, még mindig kérdéses, ki legyen a jelölt. Általában az a helyzet, hogy a kiszemelt személy valamilyen ok miatt nem igazán akar indulni. Ha a Párttal van gondja, akkor lehet, hogy ebben az esetben segíthet valamit, ha függetlenként indul (és esetleg van esélye a győzelemre), mert ekkor a kompenzációs listáról hiányzó szavazatokat bőven kárpótolja a győzelem.
Gond lehet, ha a jelölt ugyan ambíciózus a Párton belül, de nem szokott hozzá a nagyobb nyilvánossághoz, és ezért nem vállalja a kampányt és a jelölést. Ennek ellenszere csak a szereplés lehet. Valamilyen szinten mindenütt meg lehet nyilvánulni, és ha a Párt egy ügy mögé áll (s abban ott van a jelölt is), akkor később könnyebben fog menni a kampány is.
Falvakban a helyzet némileg egyszerűbb, mert a kislistás rendszer jobban segíti az ismertebb személyek bejutását. Itt egyetlen gond lehet: a pártjelölés ténye. Ahol a pártok megegyeznek, hogy mindenki függetlenként indul, ott ez akkor jó, ha a nagy pártok gyengébbek, mert akkor jut szavazat a parlamenti választáson is. Ellenkező esetben nem biztos, hogy a független személy (akit a Párt legalább a szórólapon támogat) jó szereplése visszahat a Pártra is.
Ezzel együtt sok helyen áll jól a falvakban a Párt képviselői szinten, ami jó dolog, különösen, ha egyidejűleg a megyei listára is gyűlnek a szavazatok az önkormányzati választáson (ez nem mindenütt van így). Borsodbóta, Ócsárd, Kötegyán és Baktakék példája mutatja, mit jelent az, ha a megyei listán helyi ember szerepel. Az erős jelölt általában meghúzza a megyei listát is, és fordítva.
Talán egy dolgot lenne érdemes megfontolni falun: azt, hogy induljanak olyanok is, akik a helyi alapszervezet tagjai, akár teljesen esélytelenül is. Tulajdonképpen ez csak áljelölés, a lényeg a helyi rokonszenv lemérése. Ha kiderül, hogy nincsenek távol a bejutástól, akkor érdemes rájuk építeni a parlamenti választási kampánynál is. Szintén érdemes lenne indítani a nem tagokat is, mert ha jól szerepelnek, akkor a helyi hálózatba (tehát nem mindenáron tagként, különösen, ha averzióik vannak ezzel kapcsolatban) is beférnének (hiszen korábban már írtuk: szervezési szinten nem a tagság ténye az elsődleges! Hiába tag valaki, ha nem tud érdemi munkát végezni, és fordítva.).
13.
Nincsenek illúzióink. Nem csodaszert vázoltunk fel, aminek beszedése azonnali változást mutat fel. Az élet nem ilyen egyszerű.
Íróasztal mellett ülve könnyen születnek doktriner jellegű elképzelések, amelyek nem, vagy csak nagyon csekély mértékben állják ki a gyakorlat próbáját. Szeretnénk persze elkerülni az ilyesmit, de ez csak akkor sikerülhet, ha látjuk a megvalósítás sokszor csúnyán visszaütő problémáit. Akkor ugyanis lehetőség van a javításra.
Olvasás közben sokan vannak úgy, hogy eszükbe jut valami, amire a szerzők nem is gondoltak, és amelyről kiderülhet: nekik, és nem a szerzőknek van igazuk. Nos, készek vagyunk az indokolt módosításra bárkivel szemben, ha az értelmi és nem érzelmi alapon történik.
Befejezésként mit írhatnánk? Várjuk azokat az időket, amikor a választók felismerik és el is tudják választani a pártok között a selejtest a valóditól. De az is bizonyos, hogy egy ideig várnunk kell ezekre az időkre.
Nagyreéthy István – Botjansky Péter
2004. szeptember – 2006. december

Mi lesz veletek, kommunisták? (2006) IV/3. Hol vannak a munkásosztály szavazói?

Nem kívánjuk a dolgot úgy beállítani, hogy az az egyébként valóban sok ember, aki a korábbi rendszert szeretné ismét, nem létezik, ostoba vagy egy kézlegyintéssel elintézhető. Állítjuk viszont azt, hogy ebből a rétegből nem kap elég szavazatot a Párt (szerintünk jórészt a fenti okok miatt), és ezen, bármilyen lehangolóan hangzik is, nem igazán lehet segíteni, vagy ha igen, az nem parancsszóra és azonnal következik be.
A kizárólagosan a kádárizmusra hivatkozó, arra rájátszó választási taktika sokszor jelentkező bukkanóit jelzi az alábbi szöveg is:
  • ... tény, hogy sem programunkkal, sem jelöltjeinkkel nem tudtuk a választókat arról meggyőzni, hogy csak a Munkáspárttal lehet kormányt váltani, illetve arról sem, hogy a rendszerváltozás, a globalizáció vesztesei csak a Munkáspárttól várhatják életük jobbrafordulását.
  • Tévedtünk néhány lényeges kérdés megítélésében:
  • Először, az élet nem igazolta azt az értékelésünket, hogy a rendszerváltozás óta eltelt 12 évben a társadalom vesztes rétegeiben tudatosodott az a vélemény, hogy csak a Munkáspárt parlamenti bejutása változtathat a helyzetén.
  • Másodszor, nem igazolódott az a feltételezésünk, hogy a kádári időszak létbiztonságának felidézése mozgósító erőt jelent a ma élő nemzedékeknek is. Annak ellenére, hogy Kádár János tevékenységéről, sőt a korszakról sokan beszélnek a legnagyobb tisztelettel, a sokaság már távol van a Kádár-rendszer értékeitől, ezekre nem tudnak vagy nem akarnak emlékezni. A polgári propaganda kihasználva ezt, rágalmazó, mocskolódó kampányt kezdett, és a "nosztalgiázó öregek pártjának" állított be bennünket.
  • ... Elvtársaink egy része nem érti, vagy nem tudja befogadni a párt politikáját. Voltak, akik már az első fordulóban az MSZP feltétel nélküli támogatását szorgalmazták, s nyilvánosan hangot is adtak e véleményüknek. Ez a magatartás gyengítette a párt egységét.
  • Tagságunk egy részéből hiányzott a szilárd meggyőződés, hogy a Munkáspárt be tud jutni a parlamentbe.
  • Általános tapasztalatunk, hogy ahol négy éven nem csinálunk semmit, nem népszerűsítjük a párt politikáját, nem építjük a pártot, nem lehet csodát várni a választásokon sem.
 Ezek az idézetek a Párt elnökétől származnak 2002 júliusából.
2. „Kádár idejében volt biztos munkahelyünk.”
Igen. De azért azt is érdemes mindehhez hozzátenni, hogy 1990 előtt a biztos munkahely nem azt jelentette, hogy mindenki majd megszakadt főállásban a becsületes munkában. Kár lenne tagadni: igen sokan csak azért dolgozhattak, mert a rendszer nem tűrte a munkakerülőket. Ennek érdekében még azt is hajlandó volt elnézni, hogy sokan úgy álltak a munkához, hogy más is odaférjen. Ez 1990 után a vállalkozóknál lehetetlen hosszú távon. Ha tehát valaki most munka után sóhajtozik, akkor azt nem elsősorban azért teszi, mert mindenáron dolgozni akar (bár kétségtelen, hogy ilyen is van!), hanem azért, hogy legyen valami pénze, és ki tudja fizetni a legszükségesebbeket. Abban a pillanatban, amikor viszonylag jobban kezd állni anyagilag, csak akkor fontos neki a munka, ha annak révén még jobb életszínvonalat tud teremteni belőle – és még akkor sem biztos, hogy hajlandó többet dolgozni érte. Ellenkező esetben nem tragédiaként éli meg az esetleges elbocsátást. Ezt persze nem sokan vallják be, de ettől ez még így van. Az teljesen érthető, hogy korábban nagyon feltűnően kellett nem dolgozni ahhoz, hogy ezért elbocsássák – és ez utólag felértékelődik ahhoz képest, ami mostanában egyes multinacionális cégeknél történik –, de ettől még az átlagos magyar alkalmazotti munkamorál nem emelkedett látványosan 1990 óta.
De ha elfogadjuk, hogy az almát és a banánt össze lehet hasonlítani arra hivatkozva, hogy mindkettő növény, akkor is látható a Párt programjából, hogy még ha hatalomra is kerülne, akkor sem lesz képes azonnal minden egyes, valóban dolgozni akarónak munkát adni. Ehhez vagy több vállalkozás kell, vagy több külföldi hitel. Maga az állam sem lesz hajlandó tömegével újabb közalkalmazotti állást felkínálni, ha pedig választási szempontból mégis, akkor előbb-utóbb vissza kell belőle vennie, vagy új adókat bevezetnie.
Nem szeretnénk mereven ragaszkodni egyik tételünkhöz sem, ezért vegyük úgy, hogy lehetőség adódna visszatérni 1960-hoz, illetve legalább ahhoz, hogy legyen mindenkinek biztos munkahelye (és most tekintsünk el ennek gazdasági tényezőitől). Vajon lesz-e annyi szavazó, hogy a Pártot (vagy egy ilyen pártot) hatalomra segítsen? Hiszen ehhez a jelenleg egymilliósra becsült, valóban dolgozni akaró választónak egy irányba kellene szavaznia. Nem a szocikra, nem másokra, nem azon pártokra, akik undorodnak a közösségi társadalomtól, és mindenáron kapitalizmust akarnak ráerőltetni az országra. (De még ha most el is tekintünk a választási győzelemtől, és csak azt szeretnénk, hogy a Párt a hatalom részese legyen, akkor is kétséges, hogy a koalíciókötés után a nagyobbik párt hajlandó-e a kisebbik elképzeléseit megvalósítani, különösen, ha eleve a piacgazdaság pártján áll.)
Megismételjük a kérdést más nézőpontból. Vajon azok, akik biztos munkahelyet szeretnének, és ezért hajlandóak lennének a tőkés piacgazdaság ellen szavazni, kizárólag a Pártra (hiszen a többi párt erre nem hajlandó), azok egyrészt el akarnak-e menni szavazni (szerintünk: nem igazán), és ha mégis, képesek-e egy irányba szavazni?
Nem hisszük.
Nem azért, mert teljesen lehetetlennek tartjuk. Elméletileg ez elképzelhető, de hát ismerjük annyira ezt a réteget, hogy az első szoci szirénhangra (adunk egy kis pénzt, előbb fizetjük a 13. havi résznyugdíjat stb.) bizony azonnal elcsábulnak. Azonnal elfelejtik a Pártot, de még a biztos munkahely esetleges ígéretét is. (Jobb a költségvetésből pénzt kapni, mint külön meg is dolgozni érte.) És gyorsan ideológiát is találnak az átszavazásra: azt, hogy csak nem olyan rossz ez a kapitalizmus, ha kapunk egy kis pénzt. Vagy annak az ígéretét. Szomorúan hangzó dolog ez, de így van. (Ilyen szavazói mentalitással találkozva viszont nehéz a közösségi társadalomra hivatkoznia a Pártnak…)
Természetesen más a helyzet azokkal, akik ennél azért jobban állnak, de most elsősorban azokkal foglalkozunk, akiknek helyzetüknél fogva leginkább a Pártra kellene szavazniuk. A másik négymillióval nem érdemes foglalkozni a Párt szempontjából. Minél jobban él valaki, annál kevésbé hajlik a közösségi társadalomra, a szocializmusra, az egyenlősdire, arra, hogy adójából a dolgozni nem tudók vagy nem vágyók is kapjanak. Ezért aztán nyilván nem a Pártra szavaz. Minél jobban beindul valakinek a vállalkozása, vagy minél jobban fizető munkahelyet talált, annál kevésbé fog a kommunizmussal foglalkozni. Attól tart ugyanis, hogy egy esetleges rendszerváltozásnál ő anyagilag rosszul jár, és visszaszürkül oda, ahol 1990 előtt volt.
3. „Kádár idejében nem volt ekkora drágaság.”
1957 és 1973 között valóban nem. Csak utána, és akkor is szelídebb mértékben. De 1987 decemberében már nagyobb volt a pénzromlás, mint 2004 decemberében, és 1988 decemberében szintén nagyobb, mint 1998 decemberétől bármikor. 1989 utolsó hónapjában pedig közelített a húsz százalékhoz a pénzromlás (jelenleg négyszázalékos az infláció).
De mondunk mást. Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején kb. 600 forint volt a legkisebb fizetés, a rendszer végén a hivatalosan bevezetett minimálbér háromezer, most nettó 54 ezer. Ha jól emlékszünk, egy kiló kenyér akkor egy forint lehetett, 1989-ben kb. 15, most kb. 220. Egy kiló burgonya akkor két forint, 1989-ben kb. 20, most kb. 60-80 – és akkor még szó sem volt az akciós termékekről. Egy kilowattóra energia akkor egy forint lehetett, 1989-ben egy forint ötven fillér, most pedig 37. Az arányok tehát érdemben – ismételjük: érdemben – nem változtak, arról nem is beszélve, hogy mennyivel több energiát fogyasztunk most, mint négy évtizede.
Az emlékezet hajlamos megcsalni az embert, különösen akkor, ha az ember a múltból csak a jóra akar visszaemlékezni. Természetesen nem állítjuk, hogy a jelenlegi rendszer nagyságrendekkel jobb, mint a korábbi. Csak azt, hogy olyan elképesztően nagy különbség nem volt a bérek és az árak tekintetében a két rendszert összehasonlítva, mint ahogyan azt sokan szeretnék beállítani. Ha ugyanis így lenne, akkor tömegével kellene kilakoltatni a nemfizetőket, ezrével halnának éhen az emberek, és nem lennénk képesek négymillió háztartást fenntartani. Azért ilyen rosszul még nem állunk. Ha pedig nem, akkor igaz az, hogy a kádári nosztalgiára hivatkozva már nem lehet négyszázezer szavazatot szerezni. Arról nem is beszélve, hogy 1990 óta számtalan lehetősége lett volna a magyar választónak, hogy felerősítse a kádári örökség pártját szavazataival. Nem tette. Ez pedig csak egy dolgot jelent: az egyébként kényelmetlen kapitalizmus nem rosszabb (vagy nem annyival rosszabb, esetleg: nem érzékelhetően rosszabb), mint a szocializmus. És ahogy távolodunk az előző rendszertől, annál kevésbé lesz az. Az új nemzedéknek nem lesz összehasonlítási alapja, tehát az ő esetükben nem lehet arra hivatkozni, hogy milyen jó volt korábban.
Legalábbis a szavazatokból mintha ez következne.
5.
Az előző fejezetben néhány sokak által hangoztatott állítást igyekeztünk szembesíteni a tényekkel. Célunk nem az volt, hogy teljesen leromboljuk a korábbi rendszert, és teljesen hiteltelenné tegyük azt. Azt szerettük volna, ha érthetővé válik: a Kádár-rendszer iránti nosztalgiának sokszor nincs valós alapja – az emlékezet torzítása miatt –, amikor pedig van, nem mindig tud versenyezni a jelenlegi rendszerrel szavazói szempontból. Nyilvánvaló ezenkívül, hogy sok olyan dolgot lehet felvonultatni, amely egyértelműen a jelenlegi rendszer ellen szól.
Szeretnénk továbbá hangsúlyozni: tudatában vagyunk annak, hogy az általunk leírtak erősen vitathatóak. Bizonyos továbbá, hogy nagyon sokakban annyira él a piacgazdaság iránti gyűlölet (még csak azt sem mondhatnánk: ok nélkül), hogy érzelmi alapon az 1990 előtti életre vágyódnak, függetlenül attól, hogy akkor milyen volt az élet. Emiatt a legcsekélyebb elmarasztalás sem illetheti őket. Ugyancsak vitathatatlan az a tény, hogy legalább 700 ezer, de inkább egymillió azoknak a száma, akik nincsenek túl a hatvanon, nincs munkájuk (és belátható időn belül nem is lesz), de szívesen dolgoznának – megfelelő feltételek esetén. (Egymillió termékügynökre, „területi képviselőre” akkor sincs szükség, ha a cégek csupa olyan terméket vagy szolgáltatást kínálnának, amelyre valós kereslet mutatkozna – ami persze közel sincs így.)
Ha csak ebből a milliós, dolgozni vágyó rétegből jutna a Pártnak százezer szavazó, a többi hárommillióból (akik, ahogy írtuk, túl vannak a negyvenen, tehát van összehasonlítási alapjuk, és akár dolgoznak is) pedig további kétszázezer, akkor a Párt az öt százalék környékén mozogna. Erről azonban szó sincs, ráadásul ez már 1990-ben sem volt így (pedig akkor volt erre a legtöbb esély). Ha az akkor hiányzó Pest megyei listára leadott szavazatot húszezernek vesszük, akkor összességében kétszázezer szavazat jutott volna a Pártnak, ez elosztva a 4 911 ezer érvényes vokssal az 1998-as 4.08 százalékot jelenti, s miután a küszöb akkor nem öt, hanem négy százalék volt, ez körülbelül 15 képviselőt jelenthetett volna a Parlamentben a Pártnak. Lehet persze arra hivatkozni, hogy az emberek akkor nem tudták, hogy mire szavaznak – de azóta a Pártra leadott szavazatok száma és aránya is csak csökken…
6.
Leírtuk tehát, hogy szerintünk miért nem lehet nagy mennyiségű (többszázezres) szavazatot szerezni kizárólag a Kádár-rendszerre való hivatkozással. (Természetesen ez csak elmélet, a Párt bármikor megcáfolhatja ezt a gyakorlatban, egyelőre azonban erre reális esélyt nem látunk.) Ez azonban nem jelenti azt, hogy fel kell adni, a Pártot meg kell szüntetni, és hogy kommunista nézetrendszerrel nem lehet szavazatot szerezni.
Úgy véljük, nehezen vitatható: a Párt most szembesül azzal, milyen iszonyú nehéz talpon maradni, ha a polgári sajtó örökösen a kommunizmust, illetve az ahhoz ragaszkodó pártot igyekszik ellehetetleníteni. Érdemes szembenézni azzal a ténnyel is, hogy sok esetben védhetetlen érveket sorakoztatnak fel. Viszont marad éppen elég tény ahhoz, hogy a Párt közelebb férkőzhessen a szavazókhoz – csak nem mindegy, mely tényeket vesszük elő az eszköztárból, illetve hogy hogyan és mikor érvelünk azokkal.
Az érvelések alapja ez lehet:
1. Törekedjünk a kommunizmus felé (még akkor is, ha annak belátható időn belül nincs realitása). A Párt ezt tegye meg fő témának. A kommunizmus, a közösségi társadalom legyen a fő cél, amikor mindenki szükségletei szerint részesüljön a megtermelt javakból.
Ez nagyon szépen hangzik, de addig? Addig bizony marad az, ami most van. A legelfogultabb kommunista sem mondhatja, hogy holnaptól irány a közösségi társadalom. Ezzel nem lehet szavazókat szerezni. Erre nem érdemes hivatkozni. A szavazó nem valami ködösen látszó, ki tudja, mikor eljövendő közösségi társadalomra vár. Most akar jól élni, bármennyire is nehéz. És ha valaki ezt felvillantja előtte – legyen az a legnagyobb népámítás –, inkább a tőkés piacgazdaságot választja, mint a későbbi kommunizmust.
2. Hagyjuk a kommunizmust, maradjunk a tőkés gazdaságnál, de úgy, hogy növeljük meg a kádári államszocializmus vonásait. Azaz legyen több állami munkahely, vagy ha nem állami, akkor szorítsuk rá a vállalkozókat különféle kedvezményekkel, hogy alkalmazzanak több embert. Csoportosítsunk át több pénzt a szociális szférába, vegyünk el más területről pénzt, és akkor több embert lehet segélyezni és így tovább.
Ez már jobban hangzik. Igaz, iszonyú sokba kerül, még akkor is, ha különféle új adókat hoznak létre, vagy a meglévők mértékét emelik. (Az áram általános forgalmi adója egy éve nem 12, hanem 25 százalék, de ezt alig néhányan vették észre, és nem is különösebben nehezményezik.) Van viszont egy nagy hibája: azt is rászoktatja az ingyenélésre, aki esetleg dolgozna. Ettől függetlenül nagyon népszerű lehet, ha jól adják elő. Baloldali pártnak különösen jól jön, hiszen az általános szavazói vélekedés ezektől várja el az ilyen típusú politizálást. A Párt esetében viszont azt jelenti, hogy rövid távon le kell mondani a közösségi társadalomról. Ez esetleg szavazatvesztést jelent.
Az ilyen típusú érvelésnél roppant fontos az, hogy amikor pénzelvonást jelent be a Párt, akkor azonnal tegye is hozzá, hogy honnan kíván elvenni. (Ellenkező esetben csúnya demagógia jön ki az egészből, és az hosszabb távon visszaüt.) Erre a Párt képes is, hiszen a kórházprivatizáció anyagai az érdeklődők számára egyértelművé tehették, mi az igazság.
3. Hagyjuk a szocializmus bármilyen fajtáját, a kommunizmust pedig pláne. Maradjunk abban, hogy a tőkés piacgazdaság, ha nem is eszményi, de élhetőbb, mint a legjobb szocializmus. Ezért csak a legfeltűnőbb vadhajtásait nyesegessük le, aztán majd csak lesz valahogy.
Ez semmi egyéb, mint modern nyugati szociáldemokrácia. Az ilyen érvelés egy kommunista irányultságú Pártnak nem hoz szavazatot. Ilyenkor a szavazó egyformának találja a szocikat a Párttal, és aszerint szavaz, hogy kitől kapott már valamit (13. havi nyugdíj stb.), és kitől várható valami a jövőben. Ez biztos bukás, már rövidtávon is. Ha egy szociáldemokrácia felé tartó kommunista jellegű Párt olyasmiben akar versenyezni, amiben a polgári pártok jobbak, akkor nem számíthat semmi jóra. Ez bizonyos.
Ez pedig azt jelenti, hogy olyasmit kell felmutatni, amit más párt nem tud vagy nem mer. Ha ez nincs meg, akkor a Párt szavazói szempontból belesimul a polgári pártok közé, és nincs, ami megkülönböztesse tőlük. Ez persze nem jelenti automatikusan, hogy dől a szavazat, ha megvan a különbség. A gond az, hogy hiába hangoztatja ideológiai különbözőségét a Párt, erre nincs vevő. Lenne viszont vevő a polgári demokrácia keretein belüli radikális változtatásokra, amelyeknek azonban túl kell mutatniuk az általánosságokon és a közhelyeken, és egyedi, más párttal össze nem téveszthető, részletesen kidolgozott tételeken kell nyugodniuk. (Az nem radikális változtatás, hogy éljünk jobban, és munkát annak, aki dolgozni akar. Ezt bármelyik párt képes követelni.) Ezt viszont a Párt nem teszi, csak apróbb módosításokat javasol, amik elsüllyednek a többiek hasonló követeléstengerében. Ez a nagy baj.
Tehát még egyszer leírjuk: a mai magyar társadalom nagyobb része már elfogadta a kapitalizmust. Gazdasági rendszervisszaváltozásra már nem számít, de ha mégis, azt mástól (és nem elsősorban a Párttól!!!) várja el, hogy kiharcolják neki, és ő csak élvezhesse azokat.
(Óriási tévedés abban bízni, hogy az országban tömegek lennének készek egy véres vagy vér nélküli forradalomra, amelynek célja a kádári szocializmus visszaállítása. Ahhoz jóval gyengébb életszínvonalra lenne szükség, és még akkor is kétséges, hogy lenne valaki, aki szembeszállna az államapparátussal az utcán. Még akkor sem, ha örökké csak a forradalmat szuggerálnák a fejébe. Legfeljebb a többiektől várja el a forradalmi lépéseket. De ismételjük: nagyon mély, az ötvenes évek első feléhez hasonló nyomor kellene ahhoz, hogy egyáltalán elgondolkodjon mindezen. És akkor még mindig nem biztos, hogy adott esetben az életét is áldozná mindezért.)
Ha pedig ez így van, akkor nem közösségi társadalomra kell hivatkozni leginkább, hanem arra, hogyan lehet valódi változásokat csinálni a rendszer keretein belül. Igaz persze, hogy ez ellentétben van a Párt kommunista ideológiájával. De mi a fontosabb: mereven ragaszkodni ahhoz, hogy a kommunizmus jobb a kapitalizmusnál, és emiatt legfeljebb nulla és két százalék közötti eredményt felmutatni, vagy felrajzolni a lehetőségeken belül egy másik jövőt, és bízni abban, hogy ez előbb-utóbb érdemi mennyiségű szavazatot hoz a konyhára. Tudjuk, hogy ez a nehezebb…
Lehet persze arra hivatkozni, hogy a nyugati parlamentekben milyen jól állnak a kommunista pártok, és a brüsszeli europarlamentbe is folyamatosan jutnak be. A valóság azonban más. Az ötvenes-hatvanas években valóban volt egy viszonylag erős olasz és francia kommunista párt, de hol vannak már? A többiekkel együtt lecsúsztak a parlamenti küszöb szélére.
Az olaszokon és a franciákon kívül még hasonlóan viszonylag jól állnak a görögök és a portugálok, de hosszabb távon valamennyien a tíz százalék alatt vannak. A svéd, a finn és a spanyol pártok ideológiai szempontból már nem igazán kommunisták, hanem a szocialista-szociáldemokrata vonulathoz állnak közel. Ezt mutatja a nevük is: Baloldali Párt, Baloldali Unió, Egyesült Baloldal stb. Az ő esetükben az történt, hogy egy balközép irányvonal leszakadt az anyapárttól, csinált egy új formációt, és magához szippantott néhány kommunistát, de ez utóbbiak szerepe és ereje elhanyagolható (körülbelül úgy, mint a szociknál a Baloldali Tömörülés nevű platform). A feladatuk az, hogy néhány százaléknyi szavazatmorzsát fölcsipegethessenek a náluk jóval erősebb szocdemek elől. Az e pártokban lévő szoci-szocdem tömbök egyvalamihez erősen ragaszkodnak: ahhoz, hogy a párton belül övék a vezető szerep, és nem a kommunistáké. S ha valaki sokat okoskodik, pillanatok alatt kizárják a képviselőcsoportból, mint ahogy ez Finnországban is történt tíz éve.
Hollandiában van egy Szocialista Párt, de ez, miközben nem kommunista, a PvdA (kb. az ottani szocik) árnyékában próbál létezni. Kétségtelen, hogy beülnek az europarlament baloldali (tehát nem a szoci) képviselőcsoportjába, de ha valaki számon kérné rajtuk a kommunista ideológiát, valószínűleg hiába tenné. Hasonló a helyzet a dán Szocialista Néppárttal is.
A német kommunista párt (nem a PDS!) és az osztrák egy százalék alatt van. Belgium, Nagy-Britannia és Írország helyzete kommunistaügyben évtizedek óta reménytelen, s valószínűleg nemsokára ugyanezt lehet elmondani Luxemburgról is (ráadásul az ottaniak összeálltak a zöldekkel).
Egy másik nézőpontból nézve: nyilvánvalóan van a megcélozni vágyott négymillióból olyan, aki szeretne kommunizmust azonnal, hiszen az megvalósult formájában valóban jó dolog. Miután azonban ez egyelőre nincs, kénytelen lesz beérni azzal, ami van, és azon belül keres valami neki jobbnak látszót. Ha pedig azt esetleg megkapja, akkor már el is felejti a közösségi társadalmat. Akkor már az sem számít igazán, hogy kizsákmányolják. Ha pedig mégis észreveszi, nyel egyet, és örül, hogy életben van.
Mit jelentene a kommunizmus, a közösségi társadalom? Első lépésként nyilván azt, hogy társadalmi tulajdonba kerülnek a termelőüzemek (az érintettek ellenállása ellenére is), elvégre csak így lehet közelíteni ismét az állami foglalkoztatás felé. Ehhez persze sok pénz kell, ezért akit így foglalkoztatnak, kevés bért kapna. Mindenki egyformán keveset. Ez nem igazán vonzó, még akkor sem, ha biztos állásnak látszana. Míg viszont ha most a munkaügyi központ felajánl valami tanfolyamot, amelynek elvégzése után nagyobb az esély az újbóli foglalkoztatásra – nos, akkor ez valamivel jobban hangzik. Még akkor is, ha ettől még nem lesz automatikusan állása a munkanélkülinek, sőt. De mire ez kiderül, eltelik általában néhány év.
Ez tehát a helyzet. A Pártnak döntenie kell, melyik utat választja. Mindkét út tartalmaz jót is, rosszat is. Mindkettőbe bele lehet kötni, és mindkettő mellett fel lehet sorakoztatni érveket.
(A befejező rész következik)

Mi lesz veletek, kommunisták? (2006) IV/2. Vissza a kádárizmushoz?

3.

Tapasztalatból állítjuk: iszonyatosan nehéz és fájdalmas szembesülni a számunkra kellemetlen dolgokkal. Ezzel ellentétben könnyű széttörni a tükröt, ha az a mi ferde képünket mutatja. Ugyancsak kényelmes megoldás arra hivatkozni, hogy a mi képünk nem is ferde, kizárólag a tükör hibája, ha mégis ezt mutatja nekünk.
Egy párt megyei listás szavazatmennyisége döntően attól függ, hogy jelöltjei (különösen országos vezetői) milyen benyomást keltenek. A MIÉP egyes megyékben alig volt ismert, szervezetei nem voltak, a szavazó nem mindig tudta pontosan hova tenni őket, de a párt országos elnökének 1998-ra sikerült saját magát (és ezzel együtt a pártját) úgy beállítania, amilyennek egy vékony szavazói réteg látta, illetve akarta látni. (Kétségtelen, hogy a döntő többség iszonyodott a MIÉP-től, de egy választáson nem az számít, hányan iszonyodnak egy párttól, hanem hogy hányan akarnak rászavazni – még akkor is, ha ez utóbbi réteg elég vékony.) Arról nem is beszélve, hogy az általuk képviselt nemzeti radikalizmus más pártokban nem, vagy nem igazán létezett. Ilyen esetben jóval könnyebb eredményt felmutatni, mintha egy párt csak szűk csoportérdekeket akar képviselni, különösen akkor, ha azokat egy nagyobb párt már képviseli.
A Pártot és a MIÉP-et összevetve látható: a Pártnak nagyobb volt a múltja, jobban ismerték a választók, volt már egy törzsszavazói rétege, nagyobbat meríthetett a választók közül, hiszen a rendszerváltozás vesztesei jóval többen voltak, mint a nemzeti radikalizmus hívei – és mégis: a MIÉP országosan és egy-két megyét leszámítva megyei szinten is jobban szerepelt a Pártnál. Mi történt?
Anélkül, hogy részletesebben belemennénk ennek magyarázatába, csak néhány dolgot villantunk fel.
Nagyon vigyázni kell az elnagyolt és felületes kijelentésekkel. Az a tény, hogy egy párt ismert a szavazók számára, nem jelenti automatikusan azt, hogy szavazni kívánnak rá. Különösen nem, ha egy nagyobb párt szinte ugyanazt mondja, mint a kicsi. Miután a baloldalra való hivatkozás a szocik által szintén kedvelt fogás, a szavazó nagyobbrészt a nagyobbik pártot választja, arra az ugyancsak hibás következtetésre jutva, hogy a nagyobb jobban tudja ugyanazt, mint a kisebb. Természetesen a szocik nem baloldali párt, tehát az összehasonlítás nem jó, de ha abból indulunk ki, hogy örökké a baloldaliságukat hangoztatják, akkor érzelmileg érthető, hogy az egyébként a kapitalizmustól undorodó szavazó ezt hajlandó elhinni, és átszavaz – ráadásul arra hivatkozva, hogy a Párt úgysem jutna be a parlamentbe, ezért kell a hozzá legközelebb szocikat segíteni a szavazattal. Ez persze nagy szavazói hiba, de ismételjük: érzelmileg érthető. Rengeteg szavazat tűnik így el. Külön megfontolást kellene képeznie annak az egyébként nehezen észrevehető ténynek, hogy a szocik baloldalisága mindig csak akkor látszik egyértelműen, ha jobboldali kormány van hatalmon. Hozzájuk képest valóban baloldalinak látszanak a szocik, de amint hatalomra kerülnek, mindjárt kiderül, hogy szó sincs baloldaliságról.
A rendszerváltozás veszteseire való hivatkozásnak szintén hibás a kiindulópontja. Éppen ez a réteg az, amely a legkevésbé kíván szavazni. Ráadásul arra hivatkozik, hogy bárki van hatalmon, rajta nem akar majd segíteni, ezért ő nem hajlandó segíteni szavazatával senkinek sem. A MIÉP szavazói nemcsak a vesztesekből kerültek ki, sőt nagyobbrészt nem. Ők már relatíve elfogadható módon éltek, de annyira azért nem, hogy ne legyenek érzékenyebbek a nemzeti radikalizmus néhány populárisabb követeléseire. S miután nemcsak saját életszínvonalukkal törődtek, fontos volt számukra a nemzetben való gondolkodás. Ezt pedig mástól nemigen kaphatták meg. Ilyen alapon könnyebb szavazót szerezni.
Ami a Párt szavazóit illeti, ők nem voltak dühösek annyira a Horn-kormányra, mint a MIÉP szavazói. Számukra elfogadható lett volna, ha nincs annyi megszorítás, és ebben az esetben valószínűleg nagyobb arányban szavaztak volna ismét a szocikra. De hát volt. Ezért, ha kis mértékben is, de 1998-ban nőtt a Párt szavazatmennyisége. De a MIÉP-é még inkább, hiszen számukra a legapróbb megszorítás is jóval felháborítóbb volt (márcsak ideológiai alapon is), mint a Párt szavazóinak. Ráadásul ők büntetni akartak, míg a Párt szavazói már nem mindenáron.
Természetesen akkor, amikor a Fidesz is radikálisabb hangokat pengetett Kövér László révén, abban a pillanatban a MIÉP szavazói is átálltak. Ugyanez történt a kisgazdákkal is. A Párt balszerencséjére 2002-ben 60 ezer szavazó eltűnt az 1998-as szavazók közül, így a MIÉP még így meggyengülten is jobban áll a Pártnál (a Független Kisgazdapárthoz képest még a Párt is több voksot kapott).

4.

Túllépve most már a MIÉP-en, az alábbiakban néhány ismert állítást és magyarázatot próbálunk szembesíteni a tényekkel. Ezek az állítások azt igyekeznek alátámasztani és bizonyítani, hogy miután igazságtartalmuk nem vitatható, „ezt mindenki pontosan így tudja”, vagy ha nem, akkor elég, ha elmagyarázzák nekik, ezért ezt felismerve előbb-utóbb azok a szavazók is a Pártra szavaznak, akik ezt eddig nem tették.

1. „Kádár János idejében jobb volt az élet.”

Ezt természetesen leginkább azok mondják (túl a negyvenen-ötvenen), akik életük meghatározó részét a kádári érában élték le, tehát van összehasonlítási alapjuk. Ebből következően ebben az időszakban voltak fiatalok. Ekkor még bizonyosan volt munkájuk, ekkor alapítottak családot, s valóban igaz, hogy akkor jól éltek, mármint a mostanival összehasonlítva. (Körülbelül a választók feléről van szó.) Ez azonban nem azt jelenti, hogy most mindannyian rosszul élnek! Ha pedig mégis, abból nem az következik, hogy a Pártra fognak szavazni (még akkor sem, ha a kádári örökséget más nem hajlandó felvállalni)!
A másik: idősebb emberek érthető módon emlékeznek vissza szívesen fiatalkorukra. Nyilvánvaló, hogy ilyenkor úgy érzik, hogy jobban éltek, hiszen nem az fog eszükbe jutni azonnal, hogy valami akkor nem sikerült nekik. Ez természetes emberi dolog. A baj az, ha ebből arra következtet egy politikai erő, hogy az akkori rendszert kívánják vissza. Tömegével. És hogy erre építeni lehet választások idején és programíráskor.
Nem szeretnénk abba a hibába esni, hogy mereven kizárunk minden, számunkra lehetetlennek látszó lehetőséget. Elismerjük, sőt tudjuk is, hogy valóban van egy kb. két-három milliónyi szavazó, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy korábban jobban éltek. De más jól élni úgy, hogy mesterségesen alacsonyan tartják az árakat, és más piaci viszonyok között, amikor egy sereg egyéb tényező alakítja azokat. És bár persze mindenkinek az esne jól, ha nem lenne infláció, miközben a bérek utolérnék legalább a görög vagy portugál béreket, az élet ennél azért sokrétűbb és összetettebb. Minél inkább távolodunk az időben 1990-től, annál kevesebb lesz azok száma, akik elhiszik, hogy egyszerre lehet nagy mértékű állami pénzosztást csinálni az országos makrogazdasági mutatók javulásával, emelkedésével együtt.
Mindezzel együtt természetesen elfogadjuk, hogy életszínvonalcsökkentő programokra általában nem szavaznak a választók. Nyilvánvaló továbbá, hogy némi populizmusra, népszerűnek hangzó kijelentésekre, minden párt hajlandó. A különbség az, hogy a Párton kívül a többi párt mindezt a kapitalizmus keretein belül képzeli el és hangoztatja.
Ebből a szempontból még az sem lenne kirívó, ha a Párt a korábbi rendszerre hivatkozik. Az azonban szerintünk nem jó, ha ezt kizárólagosan teszi. A jelenlegi ellenzék vezére sem azért hivatkozott a kádári oktatáspolitikára, mert visszakívánja magát a korábbi rendszert (igaz, ezt senki nem várja tőle). Hanem azért, hogy összehasonlítsa a korábbit és a jelenlegit, természetesen az utóbbi rovására. Ezért vállalhatta még azt is, hogy lekádáristázzák. Ha van összehasonlítási alap, akkor sok esetben a szocializmus jön ki győztesen a kapitalizmussal szemben. Ha azonban nincs, akkor csak nosztalgiázásnak látszik kívülről az egyébként jó felvetés.
Nem tud tömegesen szavazót szerezni a Párt úgy, ha egyidejűleg nem mutatja fel a tőkés piacgazdaság hátrányait. Olcsó és könnyen átlátható propaganda az, ha valaki kizárólag a dolgok egyetlen vetületét emeli ki. A meggyőző propaganda az, ha ehhez hozzáteszi, miért nem jó a jelenlegi rendszer, illetve miért jobb az, amihez a visszatérést ajánlja fel. Kétségtelen, hogy lehet szavazót szerezni az előbbivel is, de úgy érezzük: egyre kevésbé. Minél több ismerettel rendelkezik valaki, annál kevésbé lehet egyszintűen tálalni neki az életet.
Érdemes elidőzni a fenti tételmondatnál. Mitől jobb az élet a különféle politikai és gazdasági rendszerekben? Egyrészt nyilván az életszínvonal különbözősége miatt. Akinek több pénze van, és ezért többet tud fogyasztani, nyilván jobbnak tartja azt a rendszert, amelyben ez fokozottabban, nagyobb mértékben lehetséges, mint amelyikben kevésbé. Másrészt jobb lehet az élet akkor, ha relatíve kevesebb munkával relatíve több pénzt lehet szerezni, és hát persze sokunk van úgy azzal, hogy ha munka nélkül áll pénz a házhoz, az azért csak jobb, mintha keményen dolgozni kell érte – még ha az előbbi esetben esetleg kevesebb pénz jut az embernek, mintha dolgozik is.
A Párt vezetői, tagjai, szimpatizánsai túlnyomórészt bizonyosak abban, hogy nagyon jól ismerik a „melóst”, azt a réteget, amelynek szavazatát a leginkább várják a választásokon. Mármost az valószínű, hogy ismerik, de hogy nem teljes mértékben, az bizonyos. Ha ebből a körülbelül négymillióból csak az egytizede, azaz négyszázezer szavazat jutna a Párt listáira, a Párt könnyedén bejutna a parlamentbe, és olasz, illetve francia példára kormányt segíthetne hatalomra, vagy akár kormányt buktathatna. Erről azonban szó sincs.
Érdemes azt is meggondolni, hogy 1957-ben nem mindenkinek volt telefonja, hűtőgépe, automata mosógépe, színes televíziója, fagyasztóládája. Ha azt a mostanihoz képest szürkébb életet vesszük alapul, akkor azt a nívót 2004-ben még minimálbéren is tartani lehet nagyobbrészt, vagy segélyen élve (különösen, ha lehet hozzá némi illegális munkát hozzátenni). A leszakadó térségekben (különösen az Ormánságban, a borsodi iparvidéken, továbbá Hajdúhadház, Nyírbátor, Mátészalka, Fehérgyarmat környékén) éppen ez történik.
Választókerület
1998. május
2002. április
2002. október
2004. június
Siklós
1047
4,38
807
2,62
560
2,05
293
1,86
Szeghalom
829
4,56
707
2,92
204
1,14
242
2,23
Mezőkovácsháza
1681
7,79
1291
4,71
598
2,84
430
3,60
Ózd
2028
8,99
956
3,63
502
2,89
392
3,32
Sajószentpéter
1608
8,14
885
3,56
1054
5,04
324
2,89
Kazincbarcika
1884
8,34
895
3,19
597
3,29
406
3,09
Edelény
1454
6,91
825
3,30
508
2,20
316
2,50
Encs
1325
5,12
812
2,62
719
2,45
340
2,16
Hajdúhadház
555
3,31
524
2,03
221
1,12
150
1,35
Nyírbátor
254
1,25
252
0,96
115
0,47
138
1,09

5. táblázat. Néhány gazdaságilag és életszínvonalban kirívóan leszakadó térség választási eredményei a parlamenti, a megyei listás önkormányzati és az europarlamenti választásokon egyéni választókerületi bontásban
Amint látható, a leszakadó térségekben nemhogy nem erősebb a Párt iránti szavazói rokonszenv, hanem néhol még gyengébb is az országoshoz képest. Ráadásul relatíve egyre csökken a Pártra eladott szavazat mennyisége. A választási logika szerint a leszakadó térségekben önmagához képest is erősnek kellene lennie a Pártnak, ez azonban közel sincs így. Vagy a két párt szívóhatása erősebb, vagy élelmiszercsomagokat osztogattak kampány idején, vagy pedig a Párt egyáltalán nincs jelen ezekben a térségekben. Tegyük hozzá, hogy 2002 óta e kerületekben mindenütt fideszes képviselő nyert (leszámítva Mezőkovácsházát és a borsodi iparvidéket, azaz Ózdot, Sajószentpétert és Kazincbarcikát), és a listán is a Fidesz volt a legjobb (leszámítva 1998-at és 2002 októberét). Különösen feltűnő, hogy Fehérgyarmaton Kapolyi László milliárdos az első kör után még vezetett, mégis veszített.
Persze felületesen nézve Kádár idejében jobb volt az élet (pontosabban: nem volt szükség öngondoskodásra, és ez mindig elkényelmesíti az embert; és amikor ez a helyzet megváltozik, valóban lehet a korábbi jobb életre hivatkozni), és persze hogy a Pártra kellene szavaznia annak, aki ezt elfogadja. Csakhogy ennél azonban a dolog jóval összetettebb.
Először is, más keseregni és nosztalgiázni, és más a szavazófülkében választani. (Már persze ha ebből a négymillióból mindenki hajlandó lenne elmenni szavazni, ami nyilván közel sincs így.) Egyébként pedig ha valaki pénzt kap a hatalomtól, az azt a hatalmat fogja dicsőíteni. Ehhez nem kell Kádár János, nem kell Magyar Szocialista Munkáspárt, nem kell szocializmus. Minden osztogatási jellegű pénzkiáramlás gyengíti az elmúlt rendszer iránti vágyódást, és legalábbis szinten tartja vagy nem rontja a jelenlegi iránti érzelmeket. Aki pedig most 25 éves, arra nem hat a Párt Kádár-nosztalgiája.
A másik: attól, hogy valaki a kádári éra után sóhajtozik, abból még nem következik, hogy teljes mértékben vissza is kívánja azt, az pedig pláne nem, hogy akar a Pártra szavazni. Pontosabb, ha azt mondjuk: a Kádár-korszakból a kiszámíthatóságot, a relatíve olcsó árakat, a biztos munkahelyet, a nyugalmat valóban sokan szeretnék, de leginkább csak akkor, ha ez a jelenlegi árubőséggel, technikai fejlettséggel stb. párosul. Ez persze csak egy vágyálom. (Az már keveseknek tetszene, hogy ismét az állam lesz mindenki foglalkoztatója, és mindenkinek egyformán kevés munkabért fizet. Nemcsak minimálbéren élnek azok, akik dolgoznak. A jelenlegi átlagbér nettó százezer környékén jár, és aki ide eljutott, az nem szívesen venne vissza a pénzéből, csak azért, hogy másnak is jusson munka az államtól, és azt mindig fizessék is úgy, hogy az övéből lecsippentenek egy kicsit.) Azt senki nem kívánja vissza a korábbi rendszerből, hogy autóra, telefonra évtizedekig kelljen várni, hogy ne lehessen szabadon szidalmazni a hatalmon lévőket, hogy ne lehessen külföldre utazni, hogy egyes termékekhez csak csúszópénzzel lehessen hozzájutni, és még hosszan sorolhatnánk.
A harmadik: nagyon sokat számít a csomagolás. Jó, nincs biztos és örökké tartó munkalehetőség, de milyen szépen csillog a városközpont, és mennyi mindent meg lehet venni (ha van pénz). És milyen jó munka helyett egész nap tévét nézni. Nem így volt ez harminc-negyven éve, tessék összehasonlítani az akkori városközpontot és az akkori tévéműsort (az egyetlent) a jelenlegivel. Ezek a különbségek sokak számára elfedik a kapitalizmus gondjait. Ha valaki hajlamos egysíkúan gondolkodni, és leginkább az evésen és a szórakozáson (leginkább: tévénézés) jár az esze, az a rendszerváltozás után is viszonylag kényelmesen el tud lébecolni. Igaz, nincs állandó munkahely. Van viszont sokaknak alkalmi munka és segély. És a segélynek van egy letagadhatatlan előnye: azért nem kell dolgozni. És ehhez feketén annyit lehet hozzádolgozni, amennyit az ember akar. Nem amennyit elvárnak tőle, hanem amennyit akar. Ez döntő különbség.
A negyedik: az ember alkalmazkodóképessége. Nyilván 1990 és mondjuk 1996 között (különösen 1990 és 1993 között) lórúgásszerűen érték az embereket a változások. De aki azt úgy-ahogy túlélte, az most már nem csúszik lejjebb. Tizenöt év alatt hozzá lehet szokni a legvadabb kapitalizmushoz is. És apránként lejjebb és lejjebb is lehet adni. Lehet engedni az életszínvonalból. Nincs már kedvezményes üdülés? Van viszont televízió éjjel-nappal, különben sincs már munkahely. Drágák a szórakozóhelyek? Nem vagyunk már fiatalok, különben is jobb otthon heverészni, mint ide-oda mászkálni. Drága a fűtés? Nem kell örökké bekapcsolni. Kétszáz forint a kenyér? A Tescóban van százforintos is. Rosszabbul élünk, mint korábban? Nem mi tehetünk róla. Különben is, oldják meg a gondokat mások. Menjünk el szavazni? Minek? Úgysem lesz jobb. Van egy párt, amelyik segíteni akar? Mind ezt mondja. Egyébként sincs arra garancia, hogy képes segíteni.
(Folytatjuk)