Oldalak

2010. augusztus 18., szerda

Moldova György: Gumikutya (1967) 19/5. Kis ügyekben taktikáznunk kell, hogy megőrizhessük magunkat a Nagy Ügy számára

Lágymányosi az íróasztalnál ült, és az alvéleményezők által beterjesztett jelentéseket korrigálta. Gondosan kihúzta az összes előforduló „igen”-t és „nem”-et, ezeket a „bizonyára”, illetve az „alig feltehetőleg” szavakkal helyettesítette. Épp az „emberi nem” helyett írt be „emberi alig feltehetőleg”-et, mikor Balaskó benyitott hozzá.
Bár Balaskót előre felkészítették Lágymányosi jóindulatára, mégis meglepődött, mikor a kövér, fekete hajú fővéleményező elébe sietett egészen a szoba közepéig, tovább nem engedte a lánc, mellyel az íróasztalhoz csatolta magát. Hasonló biztosítóláncot használt egyébként a Gumiügyi Minisztérium többi vezető hivatalnoka is, nem akarták kitenni magukat annak, hogy egy óvatlan pillanatban elvegyék tőlük méltóságuk jelképét: az íróasztalt.
Lágymányosi elérzékenyült mosollyal két tenyere közé fogta Balaskó kezét, sokáig szorongatta, leszedett a válláról egy odahullott hajszálat, vendégét a saját párnás székébe ültette le, ő maga inkább egy két lábon ingadozó sámlin foglalt helyet.
Kisvártatva újra felugrott, és málnalekvárral töltött mézbonbonnal kínálta meg Balaskót. Szája és állizmai együtt mozogtak Balaskóéval, mintha így akarná megkönnyíteni a rágást vendége számára. Magának csak Balaskó hosszas unszolására vett ki egy málnalekvárral töltött mézbonbont, úgy látszik, nem találta elég édesnek, mert elfogyasztás előtt meghengergette még porcukorban is.
Nem engedte, hogy vendége rögtön a hivatalos tárgyra térjen, előbb részletesen elmondatta vele sorsának alakulását és jelenlegi körülményeit.
Már akkor sírni kezdett, mikor kiderült, hogy Balaskó a lelencházban nevelkedett, később, ahogy Balaskó a börtönéveket és a többi kiállott szenvedését ecsetelte, Lágymányosi végigvetette magát a padlón, és fájdalmas részvétében foggal rángatta a szőnyeg bojtjait.
– De hiszen ez borzasztó, Balaskó elvtárs.
Az elbeszélés végeztével nagy nehezen összeszedte magát, felkelt a szőnyegről, kezét vigasztalóan Balaskó vállára tette.
– De azért ne ess kétségbe, Balaskó elvtárs. A múltkor is szóba kerültél, az elvtársak nagyon sok jót mondtak rólad. Hidd el, nem múlik el nap anélkül, hogy össze ne ülnénk az elvtársakkal, és órák hosszat gyötrődünk, hogy segíthetnénk rajtad.
A fővéleményező mélyen Balaskó szemébe nézett.
– És most mondd meg, Balaskó elvtárs, hogy én mit tehetek érted? Akarod, hogy kipucoljam a cipődet?
– Hogy gondolhatsz ilyesmire, Lágymányosi elvtárs?
Erre levette a zakóját, és rá akarta tuszkolni a feltalálóra, Balaskó alig tudta elhárítani. Lágymányosi eltöprengett, valamilyen szokatlanul nemes, de fájdalmas gondolat ötlött fel benne, arcára egyszerre ült ki az emelkedettség és a fájdalom kifejezése.
– Balaskó elvtárs. Ismered te Marikát, az én feleségemet?
Egy csipkekeretes fényképtartót emelt fel, melynek üvegét gyakori csókok zsíros nyomai borították.
– Marika a legjobb elvtárs, a legjobb anya, négy fiút szült nekem, egyik nagyszerűbb, mint a másik, a legnagyobbik: Jenőke, már bemászik a zongora alá, és iratokat visz be magával önálló véleményezésre. Amellett Marika a legtökéletesebb szerető. Igen, mondjuk ki ezt is, Balaskó elvtárs, ne tegyünk úgy, mintha az ember a nadrágszíjnál véget érne. Marikának köszönhetek mindent, ő segített át életem nagy válságain is.
Lágymányosi felemelte tekintetét.
– Nekem Marikán kívül más nő nem létezik a világon, de ha egy olyan nagyszerű ember, mint te, Balaskó elvtárs, úgy érzed, hogy szükséged van rá, én elválok tőle, és átengedem neked.
Egy könnyet morzsolt szét a szeme sarkában.
– Legyetek nagyon-nagyon boldogok.
Most már Balaskó is sírva szorította meg Lágymányosi kezét.
– Köszönöm, Lágymányosi elvtárs, sohasem fogom elfelejteni neked, de szerencsére nincs szükség ekkora áldozatra. Csak annyit kérek tőled, hagyd jóvá te is a találmányomat.
Lágymányosi arca elkomorult.
– Milyen találmányt?
Balaskó átnyújtotta a papírt, a fővéleményező sokáig nézte.
– Ez nem olyan egyszerű, Balaskó elvtárs.
– De hiszen azt mondtad, mindent megtennél értem!
– Ezt láthattad magad is, Marikát nem sajnáltam volna tőled. De ezért felelősséget kell vállalni.
– A szakértők is elfogadták.
– Az ő dolguk. Ők csak a saját ügyeikért felelnek, tőlük engem nyugodtan kirúghatnak.
Felállt, indulatos léptekkel sétált fel s alá, a lábán csörgött az íróasztal biztosítólánca.
– Nem az állásomat féltem, csak a becsületemet. Hogy nézhetnék a kis Jenőke szemébe, ha megkérdezné: apuka, lehet, hogy te felelőtlen voltál abban a tisztségben, melybe a nép bizalma helyezett? Mit mondanál te a gyereknek?
– Azt mondanám: menj vissza, Jenőke, a zongora alá, játszani, elég baj, hogy már ilyen hülyeségeket tudsz kérdezni.
– Nincs igazad, Balaskó elvtárs.
Újból megnézte a találmány kísérőlapját.
– Pedig te tudod a legjobban, mennyire szeretnék segíteni.
Arca hirtelen felragyogott.
– Megvan, megvan a megoldás. Azt nem vállalhatom, hogy teljes mértékben jóváhagyjam a találmányodat, de azt lehetne jelezni, hogy inkább elfogadtam, mint visszautasítottam. Nem festem be az egész lakmuszpapírt pirosra, csak az egyik felét.
Felemelte a mutatóujját.
– De a piros rész valamivel nagyobb lesz, mint a kék. Így te jogosan hivatkozhatsz arra, hogy én voltaképpen elfogadtam a találmányodat, viszont én is biztosítva vagyok arra az esetre, ha ne adj Isten valami baj történne.
Fogta az ecsetet, savba mártotta, és végighúzta a lakmuszpapíron, a piros rész valóban néhány milliméterrel meghaladta a kéket. Lágymányosi a kezét dörzsölte.
– Meg vagy elégedve, Balaskó elvtárs?
– Meg – felelte Balaskó szomorúan.
– Ne keseredj el, Balaskó elvtárs, kis ügyekben, sajnos, néha taktikáznunk kell, nem kockáztathatjuk meg, hogy egy narancshéjon elcsússzunk, kötelességünk megőrizni magunkat a Nagy Ügy számára.
Arca kigyúlt, mintha trombitaszót hallana és képzeletbeli zászlók csattogását látná.
– De egyszer, ha majd a Becsületről lesz szó, a Népről, a Nagy Döntésről, mikor vállalni kell valamit életemmel vagy halálommal, akkor gyere el hozzám, mondd azt: Lágymányosi elvtárs, eljött az a pillanat, mikor félre lehet tenni minden fontolgatást, légy olyan, amilyennek lenni kell. Én abban a pillanatban lefogyok tizenöt kilót és követlek bárhová. Addig is fogadj el tőlem még egy málnalekvárral töltött mézbonbont.

Moldova György: Gumikutya (1967) 19/4. A magyar gumipitypang olyan satnya volt, hogy a gyalogbolha térdelve ette meg

Néhány héttel azután, hogy ez az ünnepség lezajlott, egy Balaskó Pál nevű fiatal agronómus nyitott be a Gumiügyi Minisztérium impozáns üveg-acél palotájának kapuján. Hóna alatt egy fehér csomagolópapírba takart cserepet hozott, melyben muskátlihoz hasonló, de annál valamivel nagyobb, piros-fehér-zöld levelű növény volt ültetve. Félszegen a portáshoz lépett, és megkérdezte, milyen hivatalos formák között lehet beterjeszteni egy új találmányt?
A portás egy GM 31/1964 mintájú találmánybejelentési lapot nyújtott át Balaskónak. Ez az űrlap feltüntette a gumiipari találmányok elfogadásának hivatalos útját, melyik szobában kik jogosultak és kötelesek véleményt nyilvánítani, összesen négy állomást jelölt meg.
I. Tudományos szakértői véleményezés.
II. Lágymányosi Miklós fővéleményező.
III. Buzás Dezső főkalkulátor, az aznapi ügyeletes szakértő.
IV. Kunfalvi Huba, a „Gumiállatok Konstrukciós Főosztályá”-nak vezetője.
A portás gemkapoccsal négy lakmuszpapírt tűzött rá az űrlapra, látva Balaskó csodálkozó arcát, elmagyarázta a mellékelt lakmuszok rendeltetését.
A minisztérium úgy gondolta: a találmányok benyújtói joggal tartják megalázónak, hogy találmányuk sorsáról éppúgy, mint a múltban, a bürokrácia jelképei: a stemplik döntenek. Kitűnő, becsületben megőszült emberek roppantak össze egy-egy lelketlen „Nem javaslom” formula lebélyegzésekor, míg végül egy újítás segítségével sikerült kiküszöbölni a kapitalizmusnak ezt az átkos hagyatékát.
A P. H. (pecsét helye) jelzést lakmuszpapírokkal helyettesítették. Az ügyintézők pozitív vagy negatív véleményüket azzal jelezték, hogy a lakmuszpapírt savba vagy lúgba mártották, mire a lakmusz pirosra, illetve kékre vált, a piros szín jelentette az elfogadást, a kék az elutasítást. Ez az emberséges véleményezési mód megkímélte az emberi önérzetet, még az elutasított feltalálók is emelt fővel és mosolygó arccal léptek ki a minisztérium kapuján.
Sajnos, mint minden nagy horderejű újítás, kezdetben ez a rendszer is módot nyújtott visszaélésekre. Egyes feltalálók kis üvegben sósavat hoztak magukkal, és ahelyett hogy hivatalos véleményezésre terjesztették volna be találmányukat, a folyosó félhomályos sarkaiban önhatalmúlag idézték elő a lakmuszokon a számukra kedvező elszíneződést.
Ezeket a visszaéléseket egy kiegészítő rendszabály küszöbölte ki. Minden reggel lakmuszpozitív színmegállapító értekezlettel indult a munkanap, ekkor adták ki zárt borítékban az osztályvezetőknek a rendelkezést, hogy aznap a piros vagy a kék szín jelenti az „igen”-t.
A portás barátságos mosollyal indította el útjára a fiatal agronómust, biztatta, hogy mindenütt a lehető legnagyobb jóindulatot tapasztalja majd.
Balaskó első állomásként a „Tudományos Szakértők Véleményezési Alcsoportjá”-t kereste meg a földszinten. Néhány perces várakozás után bebocsátották a tárgyalóterembe, ahol Balaskó előadhatta jövetele célját.
Leszedte a csomagolópapírt a cserépről, és a magával hozott növényt az asztal közepére állította. Bejelentette, hogy ez az általa kitenyésztett újfajta guminövény első példánya, mely, ha beválik, alkalmas lehet rá, hogy forradalmasítsa az egész világ gumigyártását.
Ezt a növényt feltalálója magyarul gumimuskátlinak nevezte el, a latin tudományos megjelölésbe viszont önérzetesen belevette a saját családi nevét is: „Muskátli Gumifer Balaskoensis”-t. Egy akadékoskodó szakértő ezt jogtalannak találta, azt vitatta, hogy a gumimuskátli csak gyakorlatilag új felfedezés, elméletileg nem más, mint a régebbről ismert albán eredetű gumicserjének, a gumipitypangnak korszerűsített, magyar viszonyokra helyesen alkalmazott változata.
A vitában részt vevő tudósok arra számítottak, hogy Balaskó felháborodik majd találmánya ilyen minősítésén, legnagyobb meglepetésükre a fiatal agronómus meggyötört arcára boldog mosoly ült ki. Mikor elmondta élete történetét, mindenki megértette, hogy ez a mondat milyen súlyos méltatlanságot hozott helyre.
Balaskó, az egykori lelencgyerek, miután vörös diplomával végezte el az egyetemet, 1949-ben bizalmi posztra a lakonyai „Joszif Visszárionovics Sztálin” állami gazdaságba került. Első feladatként mindjárt a gazdaság legfontosabb területét: a 2000 holdas kísérleti gumipitypang-táblát bízták rá.
Balaskó nagy becsvággyal látott neki a munkának, de a szakirodalom áttanulmányozásakor megdöbbenve látta, hogy a gumipitypangnak legalább évi négyszázhetvenhárom napsütéses nap kell a teljes megéréshez, ugyanígy akadályokba ütközik a leírásokban követelt évi 150 000 milliméter természetes csapadék előteremtése is.
Kétségeit az állami gazdaság vezetői elé terjesztette, de ők a legszigorúbban megrótták. A rendszer neveltjétől, aki lelencgyerek sorból jutott el az agronómusi méltóságig, ráadásul még vörös diplomás is, harcosságot és önfeláldozást vártak, nem pedig olyan burzsoá álobjektivista latolgatást, hogy egy év hány napból áll.
A fejlemények azonban Balaskó rossz sejtelmeit igazolták. A növények olyan satnyák maradtak, hogy a parasztok szóhasználata szerint a gyalogbolha térdelve ette meg őket, a kétezer holdról összesen egy talicskára való termést sikerült betakarítani. Beszállították a gumigyárba, itt a kísérleteknél kiderült, hogy a gumipitypang ragasztó képessége nem éri el a kovászét.
Másnap Balaskót és a gumipitypang-tábla két éjjeliőrét letartóztatták szabotázsért, később a vádlottak névsora a méhész szakcsoport vezetőjével bővült, aki állítólag a méheknek olyan utasítást adott, hogy ne végezzék el a pitypang beporzását.
Balaskót negyvenegy évi börtönre ítélték, de a büntetésnél sokkal jobban fájt neki, hogy a bíróság bebizonyítottnak tekintette a szabotázs tényét. Bár bízott abban, hogy valaha még felmentik, de azt is tudta, a gyanúnak egy halvány árnyéka rajta marad mindaddig, amíg nem sikerült kitenyésztenie egy valóban jó, újfajta gumicserjét.
Még bent a börtönben hozzákezdett a kísérletekhez. A falról meszet kapart le, a rabruhák zsebéből összegyűjtötte a kócot és a morzsákat, összekeverte borsófőzelékkel, ezt a keveréket addig locsolta, amíg termőtalajjá nem rothadt, ebbe vetette el a magával becsempészett magvakat. Még nehezebben tudta előteremteni a hűvös cellában a növény fejlődéséhez szükséges hőmennyiséget. Néha egész nap a leheletével melegítette a gyönge sarjat, éjszakára pedig a mellére tette, és hajnalig mozdulatlanul feküdt, nehogy egy óvatlan fordulattal kárt tegyen benne.
Később, jó magaviselete jutalmául, rábízták a börtönudvar egyik virágoskertjének gondozását, akkor ide telepítette át a sarjakat.
Évek teltek el megfeszített kísérletező munkával, a börtönből szabaduló Balaskó zsebében már ott vitte a gumimuskátli egyik, még kezdetleges, de sokat ígérő válfaját. Szabadlábon, kedvezőbb körülmények között, gyorsabban fejleszthette tovább a találmányát, a cserépben, melyet lerakott a Gumiügyi Minisztérium asztalára, már minden tekintetben tökéletes példány foglalt helyet.
A szakértők – a már említett egyetlen akadékoskodón kívül – a legnagyobb elismeréssel adóztak az új növény kiváló tulajdonságainak. Balaskó valóban mindenre gondolt. A gumimuskátli tökéletesen alkalmazkodott a magyar éghajlati viszonyokhoz, nem igényelt sem esőt, sem napsütést, illetve, ha volt, korlátlan mértékben fel tudta használni mind a kettőt.
Ragasztóképessége – ami híven mutatja a növényből kisajtolható folyadék gumitartalmát – egyenesen bámulatba ejtette a jelenlevőket. Egyetlen cseppjével össze lehetett illeszteni egy ízzé-porrá zúzott üvegvázát vagy egy apró forgácsokra széthasogatott asztalt úgy, hogy erősebbnek és ellenállóbbnak bizonyult, mint új korában.
Kérdezgették: mihez akar kezdeni a találmánnyal? Balaskó mindössze annyit kért, hogy biztosítsanak helyet számára valamelyik gumigyár laboratóriumában, és egyik műhelyrészlegében szerette volna kipróbálni a gumimuskátlit üzemi méretekben is.
A szakértők lelkesen támogatták a kérést, az első lakmuszpapírt az aznapi pozitív színre: pirosra festették, és átküldték Balaskót hivatalos útjának második állomására, a „Központi Véleményező Csúcsközpont” vezetőjéhez, Lágymányosi Miklós fővéleményezőhöz. Biztosították Balaskót, hogy Lágymányosi személyében a világ legjobb indulatú emberével találkozik majd.

Moldova György: Kádár János (2006) 33/3. Dologra, emberek, ne tartsanak fel

A háború mindinkább közeledett, a Kommunista Internacionálé a kiéleződő helyzetben új stratégiára kényszerült. A Dimitrov által meghirdetett „Népfront” gondolat jegyében nyitni kellett a legális keretek között működő pártok, elsősorban a szociáldemokraták felé.
A Csillag börtönből kiszabadulva Kádár találkozott egykori vádlott-társával, Rudas Ervinnel, aki közölte vele, hogy be kell épülnie a Magyar Szociáldemokrata Párt VI. kerületi szervezetébe, és ott kell folytatnia a mozgalmi munkát. A pártszervezet egy viszonylag szűk lakásban működött, előfordult, hogy Kádár a fürdőszobában tartotta meg a szemináriumi előadását. Lelkiismeretes és szigorú tanár volt, egy hét múlva kikérdezte a hallgatóit, hogy mit jegyeztek meg a szavaiból. Irányította a Népszava terjesztésével kapcsolatos akciókat, kirándulásokat, tüntetéseket szervezett. 1940 elején az egyik közeli szociáldemokrata pártszervezet titkára lett. Az Izabella utca 71. szám alatti párthelyiség gyakorlatilag kommunista bázissá alakult át. Négy csoport közül három kommunista, egy pedig trockista vezetés alatt állt. Ezt az irányzatosságot mindenképpen leplezni kellett, a korlátozó körülmények között kibontakozott Kádár páratlan taktikai-lavírozó képessége. Hamarosan megkereste őt Goldmann György, a neves szobrászművész, aki a kerületi illegális mozgalmi sejtek munkáját fogta össze:
„– …Goldmann György közölte velem, hogy a párt dolgozik, és ha én egyetértek a párt politikájával és kedvem van hozzá, beléphetek a Kommunisták Magyarországi Pártjába – írja Kádár János. – Én akkor közöltem Goldmannal, hogy nekem van egy fegyelmi ügyem, amit el kell intézni. Goldmann azt mondta: nézd, mielőtt én azt mondtam neked, hogy a párt dolgozik, be kellett küldenem a nevedet a pártba. Ott már ismerik a rendőrségi viselkedésedet és azt a hibát, amit elkövettél. De ezt a munkáddal már jóvátetted, a fegyelmi ügyed már rendben van.”
Kádár ezután már kommunista pártmunkásként dolgozott, de folytatta tevékenységét a Szociáldemokrata Pártban is. Mind bonyolultabb feladatokkal kellett megbirkóznia.
Munkájuk egyre nehezebbé vált. „1941. június 22-én a németek megtámadták a Szovjetuniót, a magyar uralkodó körök azt várták, hogy Hitler fel fogja szólítani Magyarországot az akcióba való belépésre. Hitler azonban június 23-i Horthyhoz intézett levelében csak gazdasági segítséget és a kárpátukrán határok megerősítését kérte. Horthy válaszában biztosította Hitlert Magyarország támogatásáról, sőt másnap megszakította a diplomáciai kapcsolatokat a Szovjetunióval.
A moszkvai magyar nagykövet június 24-én táviratot küldött Bárdossynak [az akkori miniszterelnöknek – M. Gy.], melyben közölte, hogy a Szovjetuniónak nincsenek ellenséges szándékai Magyarországgal szemben. A miniszterelnök eltitkolta a táviratot kormányának tagjai előtt, de közölte annak tartalmát a hadba lépést sürgető német és magyar hadvezetőséggel” – írják a történelemkönyvek.
Provokációtól lehetett tartani, és ez be is következett. „Június 26-án német repülőgépek bombázták Kassát [a város a bécsi döntés értelmében akkoriban Magyarországhoz tartozott – M. Gy.], Bárdossy ezt szovjet gépek akciójának tüntette fel, javaslatára a kormányzó elnökletével összegyűlt minisztertanács elhatározta, hogy Magyarország hadat üzen a Szovjetuniónak. Ezt a döntést másnap, június 27-én – miután magyar repülőgépek szovjet városokat bombáztak – Bárdossy a Parlamentben is bejelentette… Horthy, a magyar államfő a szovjetellenes háború kirobbanása után személyesen kereste fel Hitlert a főhadiszálláson, hogy biztosítsa Magyarország aktív részvételéről…”
Egy hadtörténész egyszer azt mondta, hogy a magyar hadsereg minden új háborújában technikailag az előző háborúját vívja. Felkészültsége 1941-ben érte el azt a szintet, ahol 1914-18-ban, az első világháború idején kellett volna tartania. A magyar bakák silány felszereléssel, valóban hatékony harceszközök nélkül indultak harcba. Otthonuktól 1000 kilométerre eltávolodva kellett küzdeniük a hazáját önfeláldozó elszántsággal védő, kimeríthetetlen emberanyaggal és mozgástérrel rendelkező Vörös Hadsereg ellen.
Kihasználva a „villámháború” kezdeti sikereit, itthon is mind nagyobb hangerőre állítva szólt a háborús propaganda. A fasiszta szellemű képes magazinokban sorra jelentek meg a képek, hogy tör előre a II. magyar hadsereg a Don felé. Emlékszem azoknak a katonáknak a fotóira, akik puskájukkal állítólag szovjet repülőgépeket lőttek le, és ezért a hőstettükért öt-tíz holdas földbirtokkal jutalmazták meg őket, melyeket majd a végső győzelem után foglalhatnak el.
És az ellenállás milyen mértékben bontakozott ki Magyarországon? Ha valaha is megépül majd a II. világháborús antifasiszta ellenállás múzeuma, minden bizonnyal az lesz a világ legkisebb múzeuma. Akármilyen kevés tárlót is állítanak majd be, komoly gondokat fog okozni, hogy mivel töltsék meg a szekrények polcait. Csak alig néhány bátor és a hazája sorsáért elkötelezett személyiség relikviái kaphatnának itt helyet, mint Bajcsy-Zsilinszky Endréé, Kiss János altábornagyé.
A rendőrség minden erejét az ellenállás lehetséges legfőbb bázisának tekintett baloldali mozgalmak ellen fordította. Alig egy hónap alatt kétszáz kommunista párttagot és szimpatizánst fogtak el és ítéltek el, Schönherz Zoltánt ki is végezték.
„…1941 nyarán közölték velem, hogy bevonnak a KMP területi bizottságának tagjai közé, és ezért a szociáldemokratáknál minden legális munkát építsek le – idézi Kádár János emlékezését Sípos Levente. – De azért járjak le néhányszor, hogy ne tűnjön föl, hogy egyszerre kimaradtam… Hat hét alatt a legális munkát leépítettem. A KMP budapesti területi bizottságának tagjaként megbízást kaptam a vasas csoport és a középfokú pártszerv irányítására.”
Kádárra mind felelősebb feladatokat bíztak, előbb a Központi Bizottságnak, majd a titkárságnak a tagja lett, 31. életévében gyakorlatilag a párt élére került. A folytatódó lebukások következtében a taglétszám 10-12 fő körül járt, ezt csak szívós munkával lehetett 70-80-ra feltornázni. Kádár megpróbált nyitni a szociáldemokraták felé. Találkozott is vezetőjükkel, Szakasits Árpáddal, aki azt követelte tőle, hogy a KMP hagyjon fel minden illegális tevékenységével. Kádár ezt elutasította, egy fasiszta háborúban álló országban a kommunista párt nem mondhat le erről a harci formáról.
Más szövetségest nem talált, mint Huszár Tibor megjegyzi, a polgári pártok nem kívántak együttműködni egy olyan politikai szervezettel, mely még a nevében sem hordja a „nemzeti” jelzőt, hanem a Kommunista Internacionáléhoz tartozik.
A Komintern 1919-ben jött létre, mintegy kommunista világpártként. Működése során számos eredményt ért el, például az ő kezdeményezése nyomán jött létre a francia párt, segítette a nemzetközi szolidaritási mozgalom megszervezését az első szocialista állam, a Szovjetunió védelmében a fegyveres intervenciók ellen. A Komintern már az említett 1936-os határozattal átértékelte irányvonalát, mikor a már említett Dimitrov-javaslat nyomán a szűk pártkeretek helyett a népfrontos politikát helyezte előtérbe. A folyamat következő lépéseként 1943-ban fel is oszlatta önmagát. Gyakorlatilag képtelen volt egyetlen központból szervezetileg egységesen irányítani a legkülönbözőbb feltételek között működő tagpártjait. A párbeszédet vagy a kapcsolat más formáit lehetetlen volt fenntartani a frontvonalakkal átszabdalt Európában. A szervezet abban bízott, hogy az egyes országokban működő pártok rendelkeznek annyi képességgel és tapasztalattal, hogy önmaguk is szervezhetik a korábbi tevékenységüket.
Kádár kiutat keresett ebből a megoldhatatlannak látszó helyzetből.
„…Kiokoskodtam, hogy hozzunk egy pártfeloszlató határozatot, ténylegesen azonban nem kell feloszlatni a pártot. Új néven folytatja a működését. Akcióit néhány hétig szüneteltetjük, ez alatt gondos és fokozott előkészítés után komolyan kiszélesítjük a szervező munkát, kapcsolatokat terveztünk a falu és a parasztság felé …az erre alkalmas antifasiszta pártot és kapcsolatot keresve létrehozunk egy hazafias frontot…”
Kevéssel később egy röpiratot terjesztettek: „hogy a magyar nemzet számára létfontosságú legszélesebb összefogást megkönnyítsük, a Kommunisták Magyarországi Pártját feloszlatjuk. Eddig fennálló szervezeteit a mai nappal megszűntnek nyilvánítjuk, tagot senki sem vehet fel…”
Mintegy kettős illegalitást kialakítva a KMP „kemény” magja – hat-hét ember – azonban továbbra is együtt maradt, és folytatta a tevékenységét.
Bár ez az új párt is illegálisan működött, meg kellett változtatni a KMP-vel kapcsolatos imázsát. Ha valóban meg akarta vetni a lábát a tömegek között, a régi névben szereplő „kommunista” jelzőt sem tarthatta meg. A Horthy rendszer huszonöt éven át támaszkodott arra a propagandalehetőségre, hogy a Tanácsköztársaság kiemelkedő alakjai, sőt, a két világháború közötti illegális mozgalom vezetői is, túlnyomó részben a zsidók közül kerültek ki. (A korabeli újságok gyakran elsütötték azt a poént, miszerint Gabnai Sándor nevű paraszti származású népbiztos azért került be a Kommün kormányába, hogy legyen valaki, aki „sábeszkor”, vagyis szombaton is aláírja a kivégzési határozatokat.) A magyar köztudatban a zsidó és a kommunista fogalma összefonódott. Ugyanilyen visszatetszést szült a párt nemzetközi volta, a propaganda könnyen el tudta hitetni, hogy a tevékenységük idegen hatalmak, elsősorban a Szovjetunió érdekeit szolgálja. Kádár a KMP helyett a Munkás-Paraszt Párt nevet javasolta, de vezetőtársai a Békepárt mellett döntöttek.
A Központi Bizottság ezeket a lépéseit aligha beszélhette meg Rákosi Mátyással és a moszkvai magyar kommunista emigrációval. A velük fenntartott kapcsolat szinte kizárólag a kinti Kossuth rádió adásainak hallgatására korlátozódott. A Rákosi-csoport állítólag a hadifogságba esett magyar katonák elbeszéléseiből értesült a feloszlatás tényéről. Felháborodással fogadták és likvidátori magatartásnak minősítették, a „kommunista” szó törlését a párt nevéből pedig egyenesen merényletnek tekintették az „élcsapat” jelleg ellen. Megjegyzendő: álláspontjukat úgy alakították ki, hogy alig-alig rendelkeztek ismeretekkel a valós magyarországi helyzetről. Sokasodtak a fekete pontok Kádár János neve mögött: a bíróságon tett, társait terhelő vallomás, a Szakasitscsal való találkozás után egy újabbat jegyeztek be. Ez egyelőre nem járt következményekkel, de később, 1951-ben, sőt 1956-57-ben is annál nagyobb súllyal esett latba.
Arra eleve nem lehetett számítani, hogy a névváltoztatás megtéveszti majd a horthysta rendőrséget, de a párt munkája és összefogása a többi demokratikus szervezettel mégis hozott eredményeket. Vidéken is erősödött az ellenállás szelleme, megnyílt az út egy Magyar Front létrehozásához.
A helyzet azonban gyökeresen megváltozott 1944 márciusában, amikor a német csapatok megszállták az országot. A Gestapo letartóztatott szinte minden potenciális ellenállónak minősíthető politikust és gazdasági vezetőt.
Különösebb ellenállásba – Bajcsy-Zsilinszky Endre pisztolylövéseit leszámítva – a németek nem ütköztek. A megszállás – a korabeli anekdota szerint – csak azért tartott valamivel hosszabb ideig, mint a nyugati országokban, mert nálunk sokkal terjedelmesebb üdvözlő beszédek fogadták őket.
Kádár János ekkorra már mély illegalitásba vonult, nevet változtatott, bajuszt növesztett, és albérleti szobáit is gyakran cserélte, most azonban akcióba kellett lépnie. A pártvezetés szükségesnek találta, hogy Rákosi Mátyással személyes kapcsolatot alakítsanak ki. Úgy tervezték, hogy valaki majd a fronton át jut el Moszkvába, de egy többet ígérő lehetőség kínálkozott.
Kádár János arra számított, hogy a front közeledtével Magyarországon is partizánharcok bontakoznak ki – erről és az esetleges együttműködésről tárgyalni szeretett volna Tito marsallal, a jugoszláv ellenállók fegyveres erejének parancsnokával. A találkozás gondolata Titóban is felmerült, egy küldött – egy név nélküli nő közvetítésével magához hívatta a magyarországi kommunisták első emberét. Kádár János magára vállalta ezt a feladatot, távolabbi célok is vezették, úgy gondolta, Titóval folytatandó tárgyalása után jugoszláv segítséggel folytathatja az útját Moszkváig, ahol végre beszélhet Rákosi Mátyással. Lustyák János névre szóló hamis iratokkal elindult a déli határ felé, egy jugoszláv kommunista kíséretében.
„…Éjjel értünk a határhoz, ahol az erdőben a németek elfogtak bennünket. Nem tudtak mit kezdeni velünk, ezért átadtak a helybeli csendőröknek…” – emlékezett vissza Kádár János.
Semmiképp sem vallhatta be az útja eredeti célját, inkább azt vállalta fel, hogy katonaszökevényként készült elhagyni az országot. Szerencséjére a hadbíróság elfogadta a személyazonosságát igazoló hamis papírokat, és kétéves fegyházbüntetéssel sújtotta dezertálásért.
Kádár Jánost a Conti utcában, majd a Margit körúti börtönben őrizték, valódi kilétét továbbra is sikerült eltitkolnia. 1944 októberében Horthy, mielőtt megkísérelte volna a háborúból való kiugrást, tárgyalni szeretett volna az elsőszámú kommunista vezetőkkel, Kádár Jánossal is, de nem tudta felderíteni, hogy az egyik börtönében őrzik Lustyák János néven.
A nyilas hatalomátvétel után a rabokat felsorakoztatták az udvaron, és menetoszlopba szervezték őket. Az elképzelések szerint Komáromig gyalog, onnan pedig vagonokba rakva tették volna meg az utat. Ehhez az eseményhez fűződik Kádár kötetbe soha nem foglalt önéletrajzi írásainak legérdekesebb darabja.
„…1944 telén körülbelül 60 rabból – sok volt köztük a halálraítélt is – és 38 katonából álló menetünket útnak indították a börtönből. Visszaadták a civil ruhánkat, a katonák egyenruhában maradtak. Lassú menetben ami teljes egy napig tartott – vergődtünk át a pilisvörösvári tüzérségi táborig. Második nap este Dorogra, harmadnap este pedig Nyergesújfaluba érkeztünk. Itt a templom közelében kerestek egy olyan parasztházat, ahol egy nagy fészer volt, oda bezsúfoltak minket. Az őrök, akiknek ránk kellett vigyázniuk, velünk maradtak, a többi katona ránk lakatolta a fészert – ami félig tele volt szénával –, és a házban helyezkedett el. Innen persze nem lehetett megszökni.
Másnap reggel, amikor kiengedtek bennünket – rabok és katonák –, össze voltunk törve. Éjszaka hideg volt, és hogy ne fázzunk, beástuk magunkat a szénába. Amikor kizúdultunk az udvarra, körülnéztem. Közönséges parasztudvar volt, s mi ott álltunk, foglyok, katonák, »össze-vissza alakzatban«. A parancs az volt, hogy a kútnál és a vályúnál mosakodjunk, de ott összekeveredtek a rabok a katonákkal, és egymás hegyén-hátán kavarogtunk.
Gondoltam magamban: itt az alkalom! Most vagy soha! Ha ezt a lehetőséget elmulasztom, többé nem valószínű, hogy ilyen helyzet adódik.
A szomszédban is hasonló parasztudvar volt és a másik oldalon is. Odamentem az udvar egyik oldalához, kitéptem egy kerítésdeszkát és átdugtam a fejem a másik udvarba. Ott német katonák egy teherautót tankoltak. Mondom magamban, ez nem nekem való hely. Megnéztem az udvar másik oldalát, ott valami gyümölcsöskert volt.
Szóltam annak a három rabnak, akikkel előzőleg megbeszéltük, hogy megszökünk, egyenként átugrottunk a kerítésen, majd mások is csatlakoztak hozzánk. Körülnéztem az utcai részen, csendőrök álltak ott és tátották a szájukat, mert a helyzetből semmit sem értettek. Nem tétováztunk, nekiiramodtunk libasorban az útnak a Duna felé. Jó iramot diktálva én mentem elöl, nyolcan mögöttem.
Egyszer csak kint voltunk a Duna-parton, megtorpantunk: mit csinálunk itt? Visszakanyarodtunk a zsúfolt községbe, és még vagy 200 métert mentünk a falu széléig. Láttuk, hogy ott hegyek vannak, arrafelé vettük az irányt.
Ránk esteledett, hideg volt, kegyetlenül fáztunk. A társaság fele azt mondta, hogy rakjunk tüzet, a másik fele – köztük én is – azt, hogy ne. Az előbbiek azonban hoztak fát és tüzet raktak. Nyomban elkezdett valamilyen repülőgép zümmögni felettünk. Persze azonnal széttapostuk a tüzet. Ezen összevesztünk, és megegyeztünk, hogy reggel mindenki megy, ki merre lát.
Az elején, mikor elindultunk, megbotlottam egy deszkában. Egy méter húszas, félcolos deszka volt. Felkaptam és a vállamra vettem, mert már az illegalitásban megtanultam, hogy ez pszichológiai dolog: akinek a kezében táska, fejes vonalzó, tejesköcsög vagy bármi más használati tárgy vagy munkaeszköz van, az valamilyen ügyben jár. Ez a deszka mindig velem volt. Tényleg elcsíptek a nyilasok – nem tudom, hány helyen sodródtam igazoltatásba –, de mikor mondtam, hogy: »dologra, emberek, reggel 6-kor kell a munkába jelentkeznem, ne tartsanak fel!« – rögtön látták, hogy komoly ügyben járok. Ez hatott. Körülbelül háromnapi bolyongás után eljutottam Zsámbékig…”
(Úgy gondolom, hogy később Tabi László ebből a történetből merítette „A vödör” című nevezetes humoreszkjének az alapötletét.)
„– …A Conti utcai (ma Tolnai Lajos utcai) börtönből elindulva hat napig tartott az út vissza Budapestre. Ez idő alatt a cipőmet egyszer se vetettem le, egyetlen éjszaka sem aludtam, ennivalóm nem volt, csak itt-ott kaptam egy-két falatot, és mégsem éreztem fáradtnak magam, mentem, mint a gép…
Szerencsésen megérkeztem a címre, és otthon találtam, akiket kerestem. Ahogy beléptem a lakásba és az ajtót betettem magam mögött, összecsuklottam… Lehúztam a cipőmet és elámultam saját lábam formájától. Megfürödtem és lefeküdtem, egyhuzamban huszonnégy órát aludtam. Két napig tartott, amíg magamhoz tértem…”
Ezután Kádár János egy ideig a híres orvosprofesszor, Babics Antal lakásán talált menedéket, majd újabb és újabb búvóhelyeket kellett keresnie. Csak a csodával határos módon úszta meg a lebukást. Kétszeres körözés is érvényben volt ellene, keresték eredeti nevén, mint illegális kommunistát és álnéven, mint frissiben megszökött foglyot. Kádár ennek ellenére bekapcsolódott a Központi Bizottság munkájába, bár a dühöngő nyilas terror körülményei között nagyobb arányú akcióba nem kezdhettek. Letartóztatottakat próbáltak kimenteni, robbantásokat hajtottak végre, kiadták az illegális „Szabad Nép”-et.
Harcukhoz most is alig néhányan csatlakoztak. Elképzelhetetlennek tartom Gyurkó László becslését, miszerint 2000-2500 ember vett részt a németek és a nyilasok ellen folytatott fegyveres küzdelemben – ez a szám a felszabadulás után csak tovább növekedett. Jellemzőnek érzem azt az anekdotát, mely szerint egy katonazenekarnak a vezetője azon az alapon kérte a felvételét a Magyar Partizán Szövetségbe, hogy a harctérre induló katonavonatok búcsúztatásánál szándékoltan lassabban vezényelte a Himnuszt, így a szerelvények csak később értek ki a frontra.
A nyugodt idegzetű, önmagát mindig kézben tartó Kádár János egy gyengeségén nem tudta túltenni magát, igen nehezen viselte el a háborús katasztrófák fenyegető veszélyét. Mikor a Conti utcai börtönben ült, a bombázások idején nem engedték le az óvóhelyre. Egy amerikai légitámadás során az épület telitalálatot kapott, a robbanás valósággal kettészakította a celláját. Ez az esemény gyógyíthatatlan rettegést váltott ki belőle, később is a légiriadót jelző szirénahangra mindent félretéve sietett le a pincébe. Kádár János pártbeli ellenfelei – mert még ebben a szűkre zárt csoportban is folytak villongások – később feljelentették őt, hogy ha légiriadó fenyegetett, elbújt és nem vett részt az akciókban. Azt is a szemére vetették, hogy ódzkodott a fegyveres harctól. Nem tekintem magam szakértőnek, de úgy vélem, hogy egy pártnak a kisebb jelentőségű vállalkozásokban nem szabad kockáztatni legfontosabb vezetője életét.
Mivel nyilvánvalónak látszott, hogy a főváros pesti oldala hamarabb szabadul fel majd, mint a budai, Kádár igyekezett búvóhelyét a front közelében megválasztani. Zuglóban, egy Hungária körúti romos házban húzódott meg. Vele tartott a pártvezetés két másik tagja is: Péter Gábor és Donáth Ferenc.
Gyurkó László megjegyzi, hogy alig néhány évvel később Péter Gábor mint államvédelmi altábornagy személyesen tartóztatta le az árulással vádolt Kádár Jánost, Donáth Ferenc viszont, mint a Kádár-rendszer ellenfele, a Nagy Imre-per másodrendű vádlottjává vált.
„…Mindjárt az elején valamiért ebben a társaságban Kádár Jánosnak volt a legnagyobb tekintélye – írja Aczél György. – Lehet, hogy azért is, mert nem zsidó volt, nem is értelmiségi, hanem ő volt az a bizonyos munkás…”
Itt találkoztak az első szovjet katonával, aki hitetlenkedve nézett rájuk, mikor próbálták elmagyarázni neki, hogy ők a magyar kommunista mozgalom vezetői. Szerencséjüknek tarthatták, hogy a katona nem csapta be őket valamelyik hadifogolymenetbe.
Ez a három-négy ember lett az újjászerveződő Magyar Kommunista Párt vezetősége. Ők mindjárt az elején igyekeztek kiküldeni delegátusaikat Debrecenbe, az Ideiglenes Országgyűlésbe, le Szegedre, ahol már 1944 őszén megalakult a pártszervezet, melynek élén nem kisebb tekintélyek álltak, mint a szovjet emigrációból hazatért Gerő Ernő, Farkas Mihály és Nagy Imre. Az illegalitásból kilépett párt megkezdte harcát a hatalom megszerzéséért.

Moldova György: Kádár János (2006) 33/2. Csak az tudott a végsőkig kitartani, aki belehalt a kínzásokba – a többiek vallottak

Ki volt és honnan jött az az ember, aki élete hosszú évtizedeiben meghatározta egy egész ország, sőt, Európa jelentős részének sorsát?
„Nem volt a magyar történelemben senki, aki olyan alacsonyról indulva olyan magasra jutott, mint Kádár János – ismeri el egy vele ellenséges életrajzírója is. A szociális származás mindenki számára életpályát meghatározó tényező. Kádár kivételes képessége abban rejlett, hogy az alacsony szociális származásából fakadó hátrányokat – miután tudatosan törekedett azok behozására – felhajtó erővé alakította.”
Kádár János 1912-ben született Fiuméban, egy cselédlány és egy baka viszonyából, a kor szóhasználata szerint „törvénytelen gyerekként”. Anyja után eredetileg Csermanek Jánosnak hívták, a „Kádár”-t később mozgalmi fedőnévként használta, hivatalosan csak a felszabadulás után vette fel.
Apja, Krézinger János somogyi parasztember nem fogadta el őt magáénak, anyja egyedül nevelte fel őt néhány évvel később született öccsével, Jenővel együtt. A tanulatlan, félig vak Csermanek Borbála gyermekeivel Budapestre költözött, viceházmesterként, mosónőként, újságkézbesítőként tartotta el a családot.
Kádár János még az iskoláskort is alig érte el, mikor már segített az anyjának. Hordta a vizet a lépcsőfelmosáshoz, összegyűjtötte a szemetet, esténként kipucolta az emeleten élő tehetősebb lakók cipőit. Alkalmi munkákat is vállalt. Pikolófiúként felszolgált a pestújhelyi Szabó-féle vendéglőben, a vendégek kedvelték a teli tálcát cipelő kisfiút, puszta kedveskedésből gyakran úgy leitatták, hogy görcsös rohamot kapott, összeesett.
Egy újsághirdetésben egy gyereket kerestek „szem”-nek egy vak öregasszony mellé. Kádár jelentkezett, de már az első nap után felmondott. A munkája abból állt, hogy a vak nőt elkísérje koldulni különböző kávéházakba, asztaltól asztalig vezetgetve őt. Erre a szerepre már nem vállalkozott és az anyja sem engedte. Azt szokták mondani, hogy a legtöbb, önmaga lehetőségeit megvalósító férfi sikere mögött egy-egy nő önfeláldozó munkája rejlik – leginkább az első útba indító édesanyáé. Csermanek Borbála is erején felüli robotot vállalt, hogy kimenthesse gyerekeit a nyomorból. Idősebb fiát, a későbbi Kádár Jánost az elit oktatási intézménynek számító Czukor utcai elemibe járatta, majd a Wesselényi utcai polgáriba.
Kádár a legszegényebb diákok közé tartozott, bár kiválóan tanult, hiányos tan- és tornafelszerelésével, kopott öltözékével gyakran vált gúnyolódások célpontjává. Előfordult, hogy megdühödött és napokra eltűnt, a Vásárcsarnokban vagy pályaudvarokon bujkált, számtalan igazolatlan órát összegyűjtve. A nyílt eszű fiú felfogta, hogy fölösleges túlságosan igyekeznie, úgysem juthat semmire. Ez a felismerés, mint maga Kádár írja: „…egy tégla volt a későbbi magány épületében”.
Bár Kádár Jánostól korban egy nemzedéknyi távolság választ el, a gyermekkorom néhány pontján alkalmam volt saját bőrömön is megtapasztalni az ő sorsát. Én is dermesztő külvárosi nyomorban nőttem fel, a szüleim elváltak, így engem is egyedül az anyám nevelt fel. Az én életemből is kimaradtak azok az apró fogások, melyeket az ember az apjától szokott ellesni, innen ered például az az apró megegyezés, hogy sem Kádár János, sem én nem tanultam meg nyakkendőt kötni, vagy elfogadhatóan táncolni.
Kádár említett konfliktusai környezetével, bennem is gyerekkori, többnyire egyenlőtlen feltételek között megvívott verekedések és üldöztetések emlékeit idézik fel. Ezeknek a nyomorunkból adódó összeütközéseknek az emlékét soha nem lehet kiirtani, sem a tudatunkból, sem az ösztöneinkből. Egy életre szóló gyanakvást ültetnek belénk a tehetősek iránt, akik erőt és felsőbbrendűségi tudatot merítenek abból, hogy magasabb kasztból származnak vagy oda csatlakoztak. A sors kárpótolt minket, cserébe megkaptuk a szegények és megalázottak iránti feltétlen kötődésünket és szolidaritásunkat, mely akár egy ólomnehezék, életünk minden válságában talpon tartott bennünket. Bár magában a megfogalmazásban is ellentmondás rejlik, mégis elmondhatjuk, hogy Kádár János utolsó tudatos pillanatáig „sikeres vesztes” maradt, az ország első embereként is mindig a legnehezebb sorsúakkal vállalt közösséget.
Csermanek Borbála továbbra is erején felüli robotot vállalva próbálta mind feljebb segíteni gyermekeit. Kisebb fiát, Jenőt később elvesztette – mikor egy zászlót akart kirakni egy ház homlokzatára, az erkély leszakadt alatta, és összezúzta magát. János, az idősebbik a polgári iskolát elvégezve kitanulhatta az úrinak számító írógépműszerész szakmát.
Az ilyen anya-fiú kapcsolatok éppen a magas érzelmi hőfok következtében gyakran járnak konfliktusokkal. Csermanek Borbála a gyerekeit a maga tulajdonának tekintette, úgy is érvényesítette az akaratát velük szemben – még felnőttkorukban is. Döme Piroska – Kádár egyik régi szerelme mesélt erről egy jellemző esetet.
Csermanek Borbála egyszer babot főzött ebédre, Kádár János akkor már a huszadik éve körül járt, gyomra tönkrement Horthy börtönében, nem bírta megenni ezt a nehéz ételt:
– Szeretném, ha megpasszírozná, mama…
– Megpasszírozni? Jó, hogy nem borjúhúst akarsz! Te szerezted magadnak a bajt a politizálásoddal!
Döme Piroska is ott tartózkodott a vicilakásban, félénken felajánlotta:
– Nekünk van otthon két passzírozónk is, elhozom az egyiket.
Csermanek Borbála a csípőjére tette a kezét:
– Mit képzel a kisasszony?! Mi vagyunk mi, koldusok?! Takarodjon innen!
Kádár nem szólt, ebéd helyett elszívott egy cigarettát.
Csermanek Borbála a továbbiakban sem érezte meg, hogy eljött az idő, mikor a gyerekét a maga útjára kell bocsátania, továbbra is beleavatkozott az életébe. Ezt Kádár János keményen megszenvedte. Úgy tudom, az anya fia későbbi – egyébként egyetlen – feleségén is talált kifogásolnivalót, elutasította, mert elvált asszony volt. Csak 1948-ban, a „Mama” halála után házasodhattak össze.
„…Egyszer megkérdeztem tőle – írja Aczél György Kádár Jánosról készített életrajzi vázlatában –, hogy miért nem nősül meg. Akkor már elmúlt 32 éves. Egy abszolút szabálytalan választ adott: «nézd, nekem van anyám, aki nagyon primitív asszony. Én egyetlen nőt sem teszek ki annak, hogy én nem tudok elszakadni az anyámtól. Más oldalról viszont egy nőnek sem engedem meg, hogy őt egzecíroztassa, mert ő az én anyám».”
Csermanek Borbála, az én anyám és más hasonló asszonyok alapvetően különböztek a kommunisták klasszikus anyamodelljétől, Gorkij „Anya” című regényének hősnőjétől, aki a végletekig segíti a forradalmi harc szolgálatába szegődött fiát, majd maga is a nyomába lép. Felesége, Kádár Jánosné jobban hasonlított erre a típusra. Egy legenda szerint egy szakszervezeti könyvtárban, ahol önkéntes segítőként dolgozott, találkozott leendő férjével mint olvasóval, és először épp az említett művet kölcsönözte ki neki. Közös sorsukról még sok szó esik majd, elöljáróban csak annyit; Kádár számára egyetlen asszony létezett; a felesége volt egy személyben a szerelme, bizalmasa, legjobb barátja. „Azonosságuk tudata minden mást megelőzött” – írták róluk valahol.
A Rákosi-korszakban megjelent történelemkönyvek úgy állították be, mintha a két világháború közötti időszakban a külvárosok és más nyomornegyedek az illegális kommunista mozgalmak bástyáinak számítottak volna. Ez a kijelentés messze járt a valóságtól. A mozgalom nem heverte ki a Tanácsköztársaság leverését, vezetőinek, aktivistáinak elvesztését, illetve emigrációba kényszerítését. Az 1930-as években a Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) egy hozzávetőlegesen ötszáz fős „kemény mag”-ból állt, és egy-kétezer, vele lazább kapcsolatot fenntartó szimpatizánsra számíthatott. Emellett létezett néhány más, magát kommunistának valló szervezet, frakció, de ezek csak ritkán működtek együtt a KMP-vel.
A magyar baloldal eszmei terepét a szociáldemokrata párt uralta. Legális szervezetnek számított, jelentős frakcióval képviseltette magát a Parlamentben, hálózata átfogta az egész országot, befolyásuk a szakszervezetekben is érvényesült. Központi napilapjuk, a „Népszava” 80 ezer olvasó kezébe jutott el, nagy részük elő is fizette az újságot. Felmerülhet a kérdés: miért nem hozzájuk csatlakozott a fiatal Kádár János?
Nyers Rezső, a munkásmozgalom legtekintélyesebb élő alakjainak egyike egy beszélgetésünk során úgy vélekedett, hogy ez inkább csak a véletlenen múlott. Huszár Tibor bonyolultabb magyarázatot ad. Az életrajzíró a magyar munkásosztály belső, már-már ellentmondásos tagoltságát említi: a nyomdászok, műszerészek és más, magas presztízsű szakmunkások külön kasztot alkottak, a város szélén tisztes családi házakban laktak, gyermekeiket iskoláztatták, ünnepi alkalmakkor keménykalapot viseltek. A segédmunkásoktól megkövetelték az „úr” megszólítást, a mozdonyvezető fehér kesztyűben szállt fel a lépcsőn, a fűtőnek meg kellett törölni előtte a kapaszkodóvasat. Ők alkották a szociáldemokrata párt és a szakegyletek meghatározó felső rétegét.
A tizennyolcadik évében járó Kádár János koránál fogva még nem élhette meg, de feltehetőleg hallott a német, a francia és más országokbéli szociáldemokrata pártok első világháborús árulásáról, mikor a nemzetközi osztályszolidaritást feledve a nemzeti egységet hirdették és csatlakoztak a militarista államvezetéshez. Tudnia kellett a Bethlen–Peyer paktumról is, melyben a szociáldemokraták feladták a sztrájkjogot és a munkások más önvédelmi eszközét.
„Csermanek János az úri proletárok – korabeli szóhasználattal a munkásarisztokraták világában sem érezte otthon magát, számára a kiszolgáltatott, a szegény ember volt a proli, ösztönösen azokkal szolidarizált” – írja Huszár. Az idézet itt akár véget is érhetne, de nem volna méltányos, ha nem folytatnánk:
„…gondolatvilágában már akkor megjelenik – jóllehet ekkor még nem tudatosul – egy kettősség, mely változó alakzatokban és tartalommal végigkíséri életét. Kötődik is az elesettek, peremre szorultak világához, amelyben maga is felnőtt és eszmélt, de – visszaemlékezéseiből kitetszően – ki is akar törni e világból. Olvasó, álmodozó, töprengő gyerekként többre vágyik, zavarja igénytelenségük, nyájtudatuk, az a természetesség, amellyel megalázottságukat tudomásul veszik.”
Nincs jogom vitába szállni a kiváló történésszel, de feltételezem, hogy itt is a Kádár „hasadtlelkűségéről” felállított elmélete nyilvánul meg, amely inkább a mélylélektan kétes tárgykörébe tartozik. Tudom, hogy magam is a találgatás vétkébe esem, de úgy vélem, egyszerűbb magyarázat is kínálkozik: egy fiatal munkást, aki olyan, számára elérhetetlen dolgokról álmodozik, mint hogy saját ágya legyen, melyet nem kell megosztania az öccsével és vehessen egy olyan cipőt, amely nem ázik be, szinte elkerülhetetlenül érdekelni kezdi a politika világa. Merre indulhat? A nyilaskeresztes mozgalom durva erőszakosságával, gyilkos céljaival eleve taszítja. A szociáldemokraták sem vonzzák, úgy találja, hogy ők csak megjavítani kívánják ezt a világot, melyet sarkaiból kellene kifordítani. Így válik kommunistává egy egész hosszú életre.
Gyurkó László könyvében megkérdezte Kádár Jánost akkori döntése okairól:
„Nem elméletből, hanem érdekből választottam így, a marxista elméletet én akkoriban nem ismertem – felelt az első titkár –, de megtanultam és felismertem, hogy jogos érdekeimet csak másokkal összefogva valósíthatom meg. Én, amikor érdeket mondok, nem csak a magam egyéni érdekeire gondolok. Felelősséget éreztem munkásbarátaimért s később, bármilyen nagy szónak hangzik is, minden munkástársamért is.
– Volt bennem indulat is. Nevezhetjük dacnak vagy sértettségnek. Meggyőződésem volt – ma is az, hogy aki dolgozik, annak jogai vannak. Még inkább annak, aki jól dolgozik. Én viszont azt tapasztaltam, hogy hiába végzem lelkiismeretesen a munkámat, a bért mintha szívességből adták volna, és soha nem voltam biztos, mikor kerülök az utcára, függetlenül attól, hogy jól dolgozom vagy sem. Ez bántott, felháborított, sértette az önérzetemet. Olyan világban akartam élni, ahol a munkás megkapja azt, amit a munkájával kiérdemel.”
1931-ben, mikor a 19 éves Kádár János elkezdi keresni a maga útját, a „kommunista” szó épp olyan gyűlöletesen hangzott a magyar társadalomban s a világ polgári országaiban, mint ahogy napjainkban. Feketelista, rendőri felügyelet járt érte és az első aktív mozdulatáért börtönbe zárták.
Kádár János önéletrajzi jegyzeteiben úgy írja le a Kommunista Ifjúmunkások Szövetségéhez, vagyis a KIMSZ-hez fűződő kapcsolatának kezdetét, hogy a szakmájában munka nélkül maradva sétált az utcán, mikor találkozott egy régi barátjával, akivel valaha együtt futballozott. Az illető a KIMSZ-hez tartozott, biztatta régi sporttársát, hogy csatlakozzon hozzájuk.
„…Én egy évig gondolkoztam, hogy belépjek, ne lépjek. Volt egy idős anyám, volt egy kisöcsém, gondolnom kellett arra is, hogy ha én nem vagyok, velük mi lesz. Részt vettem akciókban, de a belépésen gondolkoztam. Egyedül, egy évig. Ezt nem lehetett megkonzultálni. Aztán mentem el egy barátomhoz, akiről tudtam, hogy KIMSZ-tag, és beléptem.”
A folyamatos lebukások következményeként kényszerhelyzet állt elő, az újoncot harcba kellett vetni. Alig öt hete dolgozott a KIMSZ-ben, mikor közölték vele, hogy funkciót kap, tagságot kell vállalnia a szervezet körzeti bizottságában. Kádár vonakodott, tapasztalatlanságára hivatkozott, de végül mégsem mondhatott nemet. A megbeszélést detektívek figyelték, a hazafelé induló Kádár János nyomába eredtek és letartóztatták.
Három hónapot töltött el a toloncházban, utána a bíróság bizonyítékok hiányában kénytelen volt szabadlábra helyezni. A megbélyegzést azonban nem tudta elkerülni, rendőri felügyelet alá vonták, bekerült a „Fekete Könyvbe”, a kommunista bűnözők nyilvántartásába.
Átesve az első összecsapáson az osztályellenség bíróságával, Kádár folytatta a harcot, szabadulása után alig néhány nappal újra bekapcsolódott az illegális mozgalom tevékenységébe. A budapesti északi kerületben dolgozott tovább, egyre jelentősebb szervezési feladatokat látott el.
1932-től világszerte kibontakozó gazdasági és politikai válság rendítette meg a tőkés országokat. A rendőrség, hogy elkerülje a forradalmi megmozdulásokat, sztrájkokat, lecsapott a kommunista pártokra, ezt a taktikát mindig és mindenütt megszokottnak tekinthetjük:
„…Bármilyen mély és gyökeres különbségek vannak Hitler Németországa, Franco Spanyolországa és Albánia, Nasszer Egyiptoma és Görögország, Irán és Peru között, mindenütt elsősorban és szinte szimbolikusán a kommunisták vannak kitéve a kis és nagy zsarnokok dühének. Őket tartóztatják le elsőnek, őket lövik le a legkisebb kockázattal, és ha életben maradnak, őket bocsátják szabadon utolsónak” – írja Leroy, és a felsorolásban megemlíthette volna Horthy Miklós Magyarországát is.
Nálunk is 1932-ben indult meg a terror hengere, ebben az évben ítélték halálra Fürst Sándort, százával tartóztattak le kommunista pártmunkásokat és szimpatizánsokat. A detektívek 1933 júniusában egy magánlakáson Kádár Jánost is elfogták a KIMSZ néhány más vezetőjével együtt. Kádár ököllel próbált utat törni magának, de a túlerő legyűrte. „…Bevittek minket a rendőrségre, és már az igazoltatás alatt és után engem külön is nagyon megvertek… A detektívek rendkívül ingerültek voltak az ellenállás miatt, mivel a dulakodás során ők is megsérültek… Kérdezgettek, de a céljuk a megverés volt. Én nem szóltam semmit a kihallgatás alatt. Harmadízben éjszaka vittek kihallgatásra. Bevittek egy szobába, ahol ott volt Hain Péter [a rendőrség antikommunista elhárításának vezetője, akit később a »magyar Gestapo« vezetőjeként emlegettek – M. Gy.] – akit én már 1932-ben megismertem, és 14-15 detektív egy csoportban. Itt Hain a következőket mondta: »Lefogtuk a Vörös Segély embereket, lefogtuk az agitátor embereket, azok már mindent elmondtak… Azonkívül megtaláltuk a lakásodon levő illegális csomagot…« Hain Péter odament az asztalhoz és kiemelt öt-hat írást, láttam, hogy az egyik III. kerületi KIMSZ-anyag, a másik újpesti és így tovább…”
(Ezzel kapcsolatban Huszár megemlít egy pletykát, eszerint a szennyes ruhák alatt gondosan elrejtett iratokat Csermanek Borbála mutatta meg a nyomozóknak afölötti elkeseredésében, hogy a sok áldozattal felnevelt fia a szakmája helyett politikával foglalkozik.)
„…Ezután megkérdezte Hain Péter – folytatja Kádár –, hogy most teszek-e vallomást, vagy folytassák a verést. Láttam, hogy mindent tud, láttam, hogy itt valakinek vallania kellett már, ha a rendőrség tudja a dolgokat. Úgy láttam, hogy már konspirációról nem lehet szó, valami sötét történetet sem tudtam előadni, úgy láttam, hogy nincs értelme a tagadásnak, ezért minden újabb verés nélkül vallomást tettem.” Kádár, ha mozgalmi fedőnevükön is, de megnevezte társait és megszabott feladatkörüket.
Kádár János csak a vizsgálati szembesítések során döbbent rá, hogy csapdába csalták, a társai végig hallgattak. Erről értesülve megpróbálta jóvátenni a vétkét, és a tárgyaláson visszavonta a vallomását, de ezt a bíróság már nem vette figyelembe, az eredeti beismerését tekintette érvényesnek, és ennek alapján hozta meg az ítéletét. Kádár János és két társa, Rudas Ervin és Molnár László egyaránt két év fegyházat kapott. Beismerő vallomásának híre terjedt, árulásnak minősítették, kizárták a KIMSZ-ből, ez a döntés meg is jelent a „Kommunista” című illegális lapban.
Egy olyan embert ismertem, egy tisztes középszerhez tartozó írót, akiről az terjedt el, hogy illegális kommunistaként lebukott, a rendőrségi vallatások során megtört és feladta társait. Mivel az illető tudott fejben sakkozni, unalmas konferenciákon, ankétokon egymás mellé ültünk le és játszottunk, szájunk sarkából suttogva a lépéseket. Máskor is elbeszélgettünk irodalommal kapcsolatos témákról, gyakran tett finoman szarkasztikus megjegyzéseket.
Az írószövetségi tagok többsége, ha nem is közösítette ki, de lehetőleg elkerülte a vele való beszélgetést. Akkoriban az 1950-es évek elején, az „Áruló” mitikus figurává nőtte ki magát, a kommunista passiójáték leggyűlöletesebb szereplőjévé. Minden magára valamit adó költő politikai tárgyú verseit azzal a fogadkozással fejezte be, hogy ő milyen megtörhetetlen bátorsággal fog viselkedni az osztályellenség vallató pribékjei előtt. Ha minden jól megy, a szemük közé is köp majd. Ez a melldöngető attitűd úgy elterjedt, hogy még Révai József, a kultúra akkori diktátora is megsokallta, és mérsékletre intette a poétákat.
Sokat beszélgettem ezekről a témákról Demény Pállal is, a magyar munkásmozgalom valaha élt legtisztább alakjainak egyikével. Nála hitelesebb szakértőt aligha választhattam volna, ő a legendás francia anarchistánál, Louis Blanquinál is több időt töltött börtönben politikai fogolyként, 7 és fél évet Horthy, 11 évet és nyolc hónapot Rákosi regnálása idején. Egyszer Szász Béláról kérdeztem, aki a „Minden kényszer nélkül” című ismert könyvében azt írta, hogy ő mindvégig sikerrel ellenállt a vallatók terrorjának, és semmiféle koholt bűncselekményt nem vállalt magára. Demény elnéző mosollyal csóválta meg a fejét:
„– Kizárólag érettségi előtt álló diáklányok képzelhetik, hogy végig és mindenben ellent lehet állni egy tapasztalt elhárítással szemben. Valamilyen balhét mindenkinek el kell vinni. A végsőkig való kitartást csak azoknak hiszem el, akik belehaltak a vallatásba, mint például Rózsa Ferenc kommunista újságíróval történt.”
Mint láttuk, Kádár János sem tudta kiállni ezt a próbát. Számos mentő körülmény szól mellette, alig töltötte be a huszonegyedik évét, nem rendelkezett elégséges mozgalmi tapasztalattal, nem ismerte kellően a Horthy-rendőrség módszereit, és még lehetne folytatni a sort, de a bűn az általa felvállalt értékrendszerben továbbra is bűn maradt.
Isten nem tud különb poklot kitalálni, mint amilyent a lelkiismeret-furdalás teremt a magunk számára. Kádár János is hosszan gyötrődött, amiért a mozgalom elítélte és kivetette őt magából. Mindent megtett, hogy visszanyerhesse a társai bizalmát. Előzetes letartóztatása idején is részt vett a kommunista foglyok által szervezett éhségsztrájkban és más akciókban.
A bírósági eljárás hosszasan elhúzódott, Kádár János csak két évvel a lebukása után, 1937 februárjában vonult be a szegedi Csillag börtönbe. Ebben az időben itt raboskodott Rákosi Mátyás is, akit Kádár mozgalmi útjának kezdetétől évtizedeken át a példaképének tekintett.
Rákosi húsz évvel volt idősebb nála, és képzettségben, tapasztalatban is messze a négy polgárit végzett fiatal munkás fölött állt. Egy nyolcgyerekes falusi szatócs családjában született, az igyekvő zsidó házaspár nem sajnált semmiféle áldozatot, hogy iskoláztatni tudja. Rákosi az úgynevezett Keleti Akadémián végzett, öt-hat világnyelvet beszélt, elképesztő memóriával rendelkezett. Nyitva állt előtte a lehetőség, hogy jelentős kereskedelmi állást töltsön be: nemzetközi ügyintéző vagy vezető kormányhivatalnok legyen ehelyett a hivatásos forradalmár útját választotta.
Az első világháborúban orosz hadifogságba esett, ott érte a forradalom, belépett a kommunista pártba. 1918 végén hazajött a fogolytáborból, és belevetette magát a Tanácsköztársaság küzdelmeibe. Az itteni tevékenységét illetően többféle változat is kering. Egyesek szerint a Vörös Őrség országos parancsnoka volt, és döntő szerepet játszott például a salgótarjáni csatában. Később, mikor az emigrációs beszélgetéseken szóba került ez a teljesítménye, egyik párttársa megjegyezte:
– Lehet, Matyi, de csak délután, mert délelőtt ott ültél velünk a kávéházban.
Mások szerint a kereskedelmi népbiztoshelyettes posztját töltötte be. Bárhogy is történt, Horthy hatalomátvételekor menekülnie kellett. Bécsben ütötte fel a tanyáját, ott folytatta szervezőmunkáját, amiért az osztrák hatóságok kiutasították az országból. A Szovjetunióba emigrál, a Kommunista Internacionálé tagjává, majd titkárává választják. Hamarosan otthagyja az íróasztalát, operatív munkát végez, álnéven, hamis papírokkal agitátorként és szervezőként dolgozik több nyugat-európai országban.
1924-ben hazaküldik Magyarországra, az illegális kommunista párt irányítójaként. Egy év múlva lebukik, nyolcéves börtönbüntetésre ítélik, ezt letöltvén újra bíróság elé állítják ezúttal a Tanácsköztársaság idején viselt tetteiért. Rákosi a vádlottak padját agitációs szószékké változtatja, az ügyész halálbüntetést kért a fejére. Európa kultúrájának nagy személyiségei álltak ki a védelmére: G. B. Shaw-tól H. G. Wellsen át Romain Rolland-ig. Így nem végezték ki, de összesen 16 évet töltött börtönben.
Bár tudott az ottlétéről, a börtönbe való befogadásakor Kádár János nem ismerte fel Rákosit. Amikor lezárult mögötte a körlet ajtaja és szembekerült az összecsoportosult rabokkal, először egy magas, széles vállú, dús üstökű férfihoz lépett oda, az illető egy szemvillanással továbbküldte az alacsony, szinte nyak nélküli, kopasz Rákosihoz. Kádár sürgősen korrigálta ezt a tévedését.
„…Számára azért egy nagy élmény volt, hogy ő, egy csóró proli gyerek egy nemzetközileg, az egész világ által ismert kommunista vezérrel találkozik, aki nagyon leereszkedően kedves volt hozzá…” – írja Aczél György.
Rákosit nem csak a kommunista foglyok ismerték el feltétlen vezetőjüknek, hanem a börtönszemélyzet is bizonyos respektussal kezelte – nyilván tartottak attól, hogy minden rajta esett sérelem nemzetközi tiltakozást válthatna ki. Rákosi különféle egyedi kedvezményekben részesült, könyveket, folyóiratokat hozathatott be, állítólag azt is megengedték, hogy aranyere és bőrbaja gyógyítására meztelenül is napozhasson.
Fegyintézeteket megjárt öreg mozgalmároktól hallottam, hogy a börtönök tisztasága, az elhelyezés rendje, az ellátás minősége akkoriban magasabb fokon állt, mint a felszabadulás utáni időkben. Az elítéltek belső mozgását is kevésbé korlátozták, vagy azok konspiráltak ügyesebben, de Rákosi masszív és sokoldalú szervezetet építhetett ki a börtön falai között. Ő vizsgálta felül minden újonnan bekerült fogoly politikai hátterét, így Kádár Jánosét is.
Rákosi valósággal meggyóntatta az újoncot korábbi tevékenységéről, a rendőrségen tanúsított magatartásáról. Szavait később leellenőrizte, a Kádárral együtt lebukott és ugyancsak a szegedi börtönbe került Rudas Ervin által elmondottak alapján Rákosi úgy ítélte meg, hogy Kádár János nem követett el főbenjáró bűnt. Tudta azt is, hogy egy tapasztalatlan fiatalembert a rendőrség könnyen meg tud törni veréssel és megfelelően alkalmazott kihallgatási taktikával. (Rákosi megbocsátásra való készségében közrejátszhatott az a gyakran elhangzó legenda, amely szerint politikai pályafutása során tett bírósági vallomásával néha ő is nehéz helyzetbe hozta a társait.) Tapasztalt szemével azt is felmérte, hogy egy sokra hivatott fiatal pártmunkással áll szemben, akire a háború után komoly feladatokat bízhat majd.
Kádár valóságos „apa-imágóként” nézett fel Rákosira, részt vett az általa vezetett szemináriumokon, sokat tanult tőle, például itt kapott először hitelesnek tűnő képet a Tanácsköztársaság történetéről. Nem sejtette, hogy élete legkeményebb, sorsdöntő csatáit éppen az akkori példakép ellen kell majd megvívnia.
A börtönévek alatt súlyos és kedvezőtlen változások következtek be a nemzetközi és a hazai politikai helyzetben egyaránt. Németországban Hitler hatalomra került, és megsemmisítette a kommunista pártot, az egész baloldali mozgalom egyik fő letéteményesét, példáját néhány más, a nácikhoz közelálló európai országban is követték. 1936 januárjában a magyar rendőrség is rajtaütött a KMP vezérkarán, szervezeteit felszámolta, ezzel az illegális párt gyakorlatilag megszűnt.

Moldova György: Gumikutya (1967) 19/3. A vak főrevizor kitüntetésre javasolja az ellopott gyárat

Évek teltek el, és nemhogy senki sem fedezte fel a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” ellopását, de a gyár még bizonyos hírnevet is kivívott magának. Gondosan összeállított statisztikáit példaként emlegették a minisztériumban, nem érkeztek rendőri jelentések sem különféle botrányos balesetekről, melyeket a munkavédelmi előírások be nem tartása idézett elő, évről évre csökkenteni lehetett az állami támogatás mértékét is, végül – ami a legfontosabb – exportgyártmányait nem küldték vissza a határról a külföldi megrendelők, amellett eltörpült az a jelentéktelen tény, hogy a gyárnak egyáltalán nem voltak exportgyártmányai.
Személyes ellenőrzésre csak igen ritkán került sor, ezek sem rejtettek magukban különösebb veszélyt. Az ellenőrök gyomra nehezen állta az égő gumi szagát, nem mentek be a gyárba, inkább a szomszédos eszpresszóban ültek le, és oda kérették át az aktákat. Noch ilyenkor ki sem ment a gyárba, erre csak évenként egyszer szánta rá magát, mikor beépített emberei a Központi Főellenőrző Bizottság főrevizorának, Kraszner Benjáminnak érkezését jelezték.
Kraszner még a régi, megvesztegethetetlen gárdához tartozott, hiába ajánlotta fel Noch az állami helikoptert, az öregember gyalog kelt át a törmelékhegyeken, nem fogadta el az ebédre szóló meghívást sem, inkább zsávolyos asztalkendőből szalonnát bicskázott póréhagymával, melynek szaga még az udvaron lángoló gumicsizmát is zavarba hozta.
Kraszner személyét egyébként is legendák övezték.
Fizetése ötven százalékát minden hónapban fel akarta ajánlani a Vörös Segélynek, tapintatosan közölték vele, hogy ez a szervezet már rég megszűnt, de Kraszner a következő elsején ismét Vörös Segély-bélyeget kért.
Azt hitték, feledékenységből, holott Kraszner memóriája tökéletesen működött, csak munkatársait tartotta beépített árulóknak és provokátoroknak, akik szántszándékkal szabotálják a Vörös Segély ügyét. Abban bízott, ha kitartóan megismétli próbálkozásait, az árulók figyelme egyszer csak ellankad, és az ő felajánlása mégis eljut a megfelelő helyre.
Gyanúja nemcsak közvetlen munkatársaira terjedt ki, ellenőrzései során is gyanúsnak talált mindenkit, és lehetőség szerint megpróbálta őket leleplezni. A beszélgetésekbe váratlan kérdéseket szúrt bele, és gúnyosan mosolygott, ha valaki nem tudta az extraprofit képletét vagy az indiai kommunista párt III. kongresszusának időpontját. Máskor hirtelen felkelt a székről, minden nyilvánvaló ok nélkül mutatóujjával megkopogtatta a falat, és sokáig hallgatódzott, majd néhány sort írt bele a noteszébe.
Kraszner Benjámin azonban mégsem leplezhette le a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” ellopását, mert ezt a végletekig becsületes és tapasztalt öregembert egy testi hiba gátolta az ellenőrzésben, ugyanis mind a két szemére vak volt.
A börtönök sötétje és a magas vérnyomás tönkretette a látását, de Kraszner ezt tagadta. Tagja volt a „Lakinger Béla” lövészklubnak, rendszeresen indult versenyeken, mikor ő feküdt le a lőpadra, a rendezők nem tettek ki céltáblát, helyette a környék házainak harmadik emeletét látták el homokzsák-biztosítással, és hanyatt-homlok menekültek az eltévedt lövések elől. Kraszner kiállításokra, tárlatokra is járt, és valósággal kereste az alkalmat, hogy színárnyalatokról vitatkozhasson.
Vakságát persze így is tudta mindenki, de felettesei méltányolták a munkásmozgalomban szerzett kétségtelen érdemeit, és nem akarták megsérteni azzal, hogy közlik vele: egy vak ember nem tud kielégítő módon ellenőrizni, inkább meghagyták az állásában.
Noch természetesen könnyűszerrel elhárította Kraszner meglepőnek szánt kérdéseit, mint például: Kapnak-e a munkások levelet külföldről? Nincsenek-e az illemhelyeken demokráciaellenes feliratok? Az igazgató nyugodt lelkiismerettel felelhetett tagadóan, mert a gyárban akkor már sem munkások, sem illemhelyek nem voltak.
Ha Kraszner az emeleti műhelyeket akarta ellenőrizni – magától értetődik, hogy ezeket is rég ellopták már –, az udvar közepén meghagyott egyetlen lépcsőfokon vezették oda-vissza, amíg az öregember ki nem fulladt, akkor kijelentették, hogy megérkeztek. A fáradt Kraszner itt már elfogadta gumielefánt gyanánt a portás unokájának kihasadt gumiegerét, és elégedetten írta alá nevét egy újságpapírra, melyet az ellopott ellenőrzési napló helyett raktak elébe.
Távozásakor kijelentette: ellenőrzése során sehol sem akadt még hasonló szervezettséggel és alapossággal működő üzemre. Csak a munkatermek festését találta túlságosan egyhangúnak, azt tanácsolta, vegyék fokozottabban figyelembe a munkát serkentő színdinamika előnyeit. Nochot külön félrevonta, és bizalmasan közölte vele: mindent megtesz, hogy ezt a példaszerű gyárat mihamarabb élüzem címmel tüntessék ki.
Persze akadt néhány ember, főleg a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-tel együttműködő vagy ennek alárendelt vállalatoknál, akik felfedezték, hogy a gyárat ellopták. Ezek az emberek azonban – merő kollegialitásból – nem siettek közölni felfedezésüket a rendőrséggel, hanem előbb Nochhoz fordultak magyarázatért.
Noch ezt a magyarázatot minden esetben meg is adta, meghatározott tarifa szerint. A főkönyvelők tizenötezer forint magyarázatot kaptak, a könyvelők tízet, utolsó helyen az anyagbeszerzők és az újságírók szerepeltek, ötezer forinttal.
Néhányan, főleg idősebb szakemberek, akik nyugdíj előtt állva féltek egy esetleges botránytól, és pályájukat kezdő fiatal idealisták visszautasították a felajánlott készpénzt. Őket a „Megkísértő Villá”-ba vezették, és minden fizikai kényszer nélkül, pusztán logikai és érzelmi ráhatással álláspontjuk megváltoztatására bírták.
1964-ben, a gyár ellopásának negyedik évfordulóján, Noch kis háziünnepséget rendezett a néhány munkás számára, akik továbbra is tőle kapták fizetésüket biztonsági szolgálataikért. Noch ünnepi beszédében hangsúlyozta, hogy a törmelékhegyek mögött változatlan biztonsággal bűzlik ott a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-öt jelképező, lángoló gumicsizma.

Moldova György: Gumikutya (1967) 19/2. Nem félnek a tolvajok, ha látják, hogy az igazgató még többet lop, mint ők

Az ultizók a régi munkásközmondást ismételgették: „A piros ász minden rendszerben üti a piros felsőt”, mégis bizonyos idegességgel várták az új igazgatót. A szorongást csak fokozta, hogy senki sem tudott semmit Noch Józsefről.
Olyan hírek terjengtek, hogy hírhedt munkásfaló, fegyelmivel bocsátja el azokat, akik egy műszak alatt háromnál többször mernek ásítani. Mások viszont, ismerőseikre hivatkozva, azt állították, hogy Noch roppant kedélyes ember, minden csütörtökön lejár egy angyalföldi kisvendéglőbe pacalt vacsorázni.
Az új igazgató első rendelkezésétől várták, hogy megerősítse vagy megcáfolja ezeket a szállongó híreket, de ez a rendelkezés nem oldotta fel nyugtalanságukat, mert semmit sem tisztázott.
Noch azzal kezdte igazgatói működését, hogy utasította a szállítómunkásokat: ezentúl ne vigyék át az üzemi törmeléket a túlsó oldalra, hanem a kapu elé rakják le. A „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” hamarosan szinte megközelíthetetlenné vált a külvilág számára.
A szakszervezet kiharcolta, hogy a terhes anyák szöges turistabakancsot kapjanak a dombok megmászásához, de a többi munkás részére csak napi öt deka hecsedlilekvárt tudott szerezni mint „gyármegközelítési pótlékot”. Maga Noch AB jelzésű állami helikopteren járt be a gyárba, a padlástérből átalakított parkolóhelyen ereszkedett le.
Egyszer a helikopter elromlott, és az igazgató gyalog ment keresztül az udvaron, az egyik kártyás ijedtében tök kilencesre mondta be az ultimót, de Noch közömbös arccal sétált el mellettük, arca sem jóváhagyást, sem rosszallást nem fejezett ki.
Az igazgatóból sugárzó közömbösség hamarosan a gyár uralkodó szellemévé vált. A falakra nagy táblákat akasztottak ki: „Mi közöd hozzá?” „Törődj a saját dolgoddal!” „Azt hiszed, nekem nincs annyi eszem, mint neked? Amit te most tanulsz, azt én már rég elfelejtettem!”
Ez a közömbösség a gyári élet minden területére átterjedt. Az üzemi konyhán mindennap tejbegrízt főztek a munkásoknak, kakaószórattal, az óvoda számára pedig rizses tarhonyát, száraz füstölt kolbásszal és szalonnával, de senki sem mert szólni, hogy cseréljék fel a két menüt.
Az üzemi könyvtár vezetője, könnyebb áttekintés céljából, eladta a könyvtár teljes állományát, és helyette csak egy könyvet vásárolt, azt viszont tízezer példányban. Mindenki szó nélkül tudomásul vette, sőt az olvasók éppoly szabályszerűen bejártak a könyvtárba, mint régen, és kicserélték a könyvüket ugyanarra a könyvre.
Az üzemi fogorvos bejelentése sem lepett meg senkit: öntudatos dolgozó nem kér érzéstelenítést foghúzáskor.
Az általános hangulat alól természetesen a portások sem vonhatták ki magukat. Régebben botrányt csaptak, ha felfedezték, hogy valaki a köldökében elrejtve néhány vídiakést akar kicsempészni a kapun, és rohantak a rendészetre, most sokkal kevésbé álcázott lopásoknál is csak elnézően mosolyogtak. A portásfülke falára ők is kiragasztották a maguk jelmondatát: „Lopjál csak, annyit úgy sem tudsz lopni, hogy elég legyen.”
A fővárosi idegenforgalomnak hamarosan nevezetes színfoltja lett az úgynevezett Gumi utca, a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” munkásainak villanegyede. Itt minden lopott gyári gumiból készült. A házak körül széles kertet hagytak, mert a ruganyos falakat tetszés szerint lehetett nyújtani vagy tágítani, néhány élelmesebb háziasszony ötven-hatvan albérlőt is felvett egy szobába. A kertben pedig nyugodtan játszhattak gumilabdáikkal a gumicipős gyerekek, a vékony, átlátszó gumiablakokról lepattantak az eltévedt rúgások.
A tolvajok minden félelme eloszlott, mikor észrevették, hogy maga az igazgató is lop, méghozzá sokkal nagyobb méretekben, mint ők.
Egy nap új szállítómunkások jelentek meg az udvaron, legtöbben a Gyűjtőfogház stilizált bilinccsel ellátott törzsgárdajelvényét hordták a gomblyukukban – ezt a kitüntetést csak annak adományozzák, aki legalább tizenöt évet eltölt ugyanabban a büntetőintézetben. Az új szállítóbrigádot az igazgató közvetlenül saját irányítása alá rendelte.
A brigád először azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a hengerműből kiemelték a malomköveket, és elszállították valamilyen ismeretlen helyre, de osztatlan elismerést váltott ki az az akciójuk is, mikor ellopták a gyári ipari vasút mozdonyát, és kivitték a kapun egy kávéfőző gép papírjaival. Igaz, hogy a mozdony 600 lóerős volt, ami egy kávéfőző géptől szokatlan teljesítmény, de el kell fogadni a portás védekezését is: nyolcszáz forintért nem köteles elvégezni egy gépszakértő munkáját is.
Természetesen ettől a kisebb tolvajok is vérszemet kaptak, egyre kockázatosabb trükkökre mertek vállalkozni. Nyolc méter hosszú, hatvan centiméter vastag gumicsúzlit öntöttek, a hihetetlen erejű szalagot felkötözték egy első emeleti ablak vaskeretére, nyolc ember meghúzta, és különféle tárgyakat lőtt át vele a gyárral szomszédos salakdombokra: gépeket, az üzemi konyha lábasait, bútorokat. Munka után pedig átmentek értük és összeszedték.
Az udvar és a műhelyek hamarosan kiürültek. A szakmunkások – miután minden mozgathatót elloptak – bejelentették, hogy nem hajlandók tovább dolgozni ilyen rosszul felszerelt gyárban. Kikérték a munkakönyvüket, és felvételre jelentkeztek az utca túlsó oldalán a „Fa- és Fémkutya Kombinát”-ban.
Ez az üzem különben is nagy népszerűséget vívott ki magának a munkások körében, az úgynevezett „ellen-alkoholszondával”. Munkakezdés előtt beleleheltettek a munkásokkal egy kémcsőbe, de itt azokat küldték haza, akik nem ittak meg legalább egy fél deci pálinkát. A gyár egész munkaritmusa ugyanis bizonyos szolid ittasságra volt kalkulálva, és ezt a ritmust a józanok megbontották volna, állandó baleseti forrásokat képezve.
A termelés fokozatosan megszűnt. Ezzel párhuzamosan növekedett a tisztviselők létszáma, ugyanis egyre több kimutatást és statisztikát kellett készíteniök. A kalapácsok és öntőformák döngését felváltotta a golyóstollak sercegése és az összeadó gépek csattogása.
Az már semmiféle feltűnést nem keltett, mikor az egyik este Noch különleges szállítóbrigádja leereszkedett helikopterein az udvarra, néhány rutinos fogással darabokra szedte szét az egész gyárat, és elszállította. A „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” helyén csak egy üres telek maradt, egyik sarkában az irodaépületekkel, valamint néhány megsárgult, május elsejét ünneplő transzparens.
A kihalt udvaron éjjel-nappal nyitott tűz égett, az öreg portás táplálta, negyedóránként egy használt gumicsizmát dobott rá, ettől az egész környéket elborította az égő gumi szaga, és megfeszített munka látszatát keltette.