Moldova György: Gumikutya (1967) 19/1. Ellopták a Gumikutya és Gumimacska Trösztöt

A szerző előszava

Ismerem a régi igazságot, hogy amelyik íráshoz előszó kell, azon az előszó már úgysem segít. Mégis ebben az esetben szükségesnek éreztem néhány megjegyzést fűzni munkám elé.
Öt évig dolgoztam ezen a kisregényen - a Kortárs nem tud érte annyi pénzt adni, amennyibe a felhasznált papír került - és még évek fognak eltelni, amíg késznek, vagy legalább is megfelelőnek tekinthetem. Mi az az ok, amiért mégis az olvasó elé terjesztem?
Csak a nyomtatott forma és az olvasók véleménye adhat választ, mennyire sikerült elérni célomat: a pozitív szatirikus hős megteremtését és a környezetével vívott harc ábrázolását.
Erről a témáról még nem írtak elméleti szakkönyvet - akit felkértek rá, tömören csak annyit felelt: bukjon le más! - tehát mégiscsak gyakorlatban illene megoldani a kérdést. Most vegye úgy az olvasó, mintha valamelyik latin klasszikust idéztem volna, sajnos, egy átkozott idézet sem jut az eszembe, és induljunk el a "Gumikutya és Gumimacska Tröszt" felé.

Moldova György

***

A város középpontjából a 77/A villamos vitt ki Angyalföldre, a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” gyártelepére. Kezdetben, míg a modern, úgynevezett Stuka kocsik jártak, harminc percig tartott az út, de később a Stukákat átirányították a Körútra, ide pedig a Közlekedési Múzeumból hoztak ki négy restaurált hegyi járgányt.
A közlekedési vállalat szégyellte ezeket a kocsikat, ezért igyekezett lehetőleg eldugni a belső végállomást, hogy minél kevesebben lássák őket. Különböző bérházak hátsó udvaraiból, pincéiből indultak a kocsik, míg meg nem találták a végleges indulási helyet a Budapest Építészettörténeti Kiállítás nagytermében, ahol csakugyan soha egy lélek sem járt.
A vállalat szégyenkezése nem volt egészen alaptalan: ezek a járgányok műszakilag valóban egy kissé elmaradottnak tűntek. Reggelenként kurblival kellett beindítani őket – a motor ilyenkor a Rákóczi-indulót játszotta –, estére viszont a kocsik annyira bemelegedtek, hogy nem akartak megállni, vascsövekkel kellett szétverni a transzformátort.
A menetidő fokozatosan felemelkedett két és fél órára, sőt télen négy órába is beletellett, amíg kiért a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-ig. Ugyanis az öreg kocsik könnyen kisiklottak a fagyos pályán, a kalauz egy önborotva-készülékkel a járgány előtt haladt, és levakarta a jeget a sínekről.
A kocsi hátsó peronján a Szabó Ervin Könyvtár egyik részlege működött, az út tartamára kölcsönöztek könyveket, sokan olvastak, egy fiatal munkás, aki később szédítő tudományos karriert futott be, a Nobel-díj átvételekor kijelentette, hogy széleskörű ismereteit jórészt a 77/A villamoson szerezte, munkahelyre menet és jövet.
Ezen a járaton jórészt a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” munkásai utaztak, külföldi turistákat ritkán hoztak errefelé az idegenvezetők, igaz, hogy nem túl sok érdekeset tudtak volna mutatni ezen a környéken.
A „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” egyáltalán nem különbözött a többi angyalföldi üzemtől. Rozsdás ablakrácsaival – melyek titokzatos módon füstöltkolbász-szagot árasztottak magukból – beilleszkedett a széles, poros utca egységes színébe.
A bejárat fölött a homlokzaton rajta maradt a régi tulajdonosoknak: „Katz és Grossartig”-nak a neve. Ezt egyébként a gyártmányokon is feltüntették, mert a külföldi cégek csak a régi, megbízható „Katz és Grossartig” márkával vették át a gyár készítette gumiállatokat. Később egyáltalán nem vették át, de akkor már senki sem tartotta fontosnak, hogy a márkán változtasson.
A kapu elé a szemközti „Fa- és Fémkutya Kombinát” rakta le dombokban a törmelékeit – éppúgy, mint a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” az átellenes oldalra. A dombokat természetesen senki sem hordta el, egy idő múlva, ha akarta, se tehette volna meg, mert már feltüntették őket a katonai térképeken is mint fontos tájékozódási pontokat.
A szakszervezet kiharcolta, hogy egy segédmunkás csákánnyal minden reggel lépcsőket vágjon a dombokba, így a dolgozók viszonylag könnyen át tudtak kelni rajtuk. Később a dombokon kikeltek az elköpködött narancsmagok, és valóságos narancsfa-erdő borította el a törmeléket, az illetékesek komolyan foglalkoztak azzal a tervvel, hogy a dombokat Állami Nemzeti Parkká nyilvánítsák.
A gyárudvar viszont annál rendezettebb képet mutatott. Az udvar fölé emelkedő tornyon ugyan még 1921. december 4-én megállt az óra, azóta egyfolytában fél hatot mutatott, a szerkezetet nem hozták rendbe, de a mutatókat naponta gondosan kiszidolozták. Finom pasztával felkenték a kövezetet is, a gyári táppénzcsalók megszokott trükkjei közé tartozott, hogy néhányszor végigsétáltak az udvaron, előbb-utóbb elcsúsztak, és eltörték a kezüket vagy a lábukat.
A szakmunkásgárda méltó volt ehhez a környezethez. Nem tűrt el semmiféle rendbontást. Szabályszerűen tíz perccel a munkakezdés előtt mindenki megjelent, kikészítették az aprópénzt, és osztottak, mire a duda megszólalt, a hívó már nyúlt is a talonért. Ezentúl a példás csendet legfeljebb egy-egy segédmunkás fegyelmezetlen kiáltozása zavarta meg, aki bent az öntőteremben megégette magát a forró gumimasszával.
A szakmunkások minden órában tíz percre letették a kártyákat, nyújtózkodtak, és bementek dolgozni a műhelyekbe, gondosan ügyeltek azonban, hogy legfeljebb tíz-tizenöt százalékkal teljesítsék túl a normát.
Az szinte magától értetődik, hogy ez a becsületes munkamorál egységes, jó kollektívát hozott létre. A munkások szervezetten jelentek meg a Vörös Gumi FC mérkőzésein, biztatásuknak volt köszönhető, hogy a gyári futballcsapat feljutott a hatodik osztályból az ötödikbe. Fizetésük négy százalékát leadták a „névnapalapra”, ugyanis minden munkatársuk nevenapját megünnepelték a hűvösvölgyi Nagyvendéglőben, kugli- és snapszliversennyel, utána baráti vacsorával.
Ha egy-egy szakmunkás nyugdíjba vonult, a gyártól aranyozott kártyacsomagot kapott ajándékba, ezenkívül továbbra is bejárhatott ultizni, azzal a megszorítással, hogy havonként legfeljebb ötszáz forintot nyerhetett.
Öregbítette a Tröszt hírnevét, hogy öntudatos munkásgárdája élen járt a szocialista temetkezés bevezetésében, pedig ez halottanként 300 forintjukba került, ugyanis ennyit kellett fizetniök a sírásóknak, akik a tanácsi búcsúztató után kiásták a koporsót, hogy a pap beszentelhesse, mielőtt újból eltemetik.
Még azt sem lehetett volna mondani, hogy a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-ben többet loptak volna, mint más hasonló gyárakban. Az igaz, hogy otthon a Tröszt munkásainak családjában szegény gyereknek számított, akinek nem volt legalább száz-százötven gumikutyája és ugyanannyi gumimacskája, de Pipás Zsiga, a régi igazgató, joggal állapította meg: „A csokoládégyári munkásoknak sem kell levéltetűket fogni, ha egy kis édességhez akarnak jutni.”
Így zajlott az élet a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-ben, és joggal lehetett remélni, hogy az üzem egykor majd a korszerűtlen technológia derűs aggkori végelgyengülésében múlik ki a világból, mikor egyik nap Pipás Zsiga váratlanul lebukott.
Az történt, hogy egy miniszteri látogatás alkalmával a miniszter a nagy futószalagterembe akart menni, de Pipás Zsiga tévedésből az üzemi konyha burgonyaraktárába vezette. Hiába védekezett, hogy ő sem ismerheti töviről hegyire az egész üzemet, még aznap áthelyezték Balmazújvárosba tejellenőrnek, utódjául Noch Józsefet nevezték ki.