Moldova György: Kádár János (2006) 33/5. Rákosi: Túl érzékeny vagy, Kádár fiam

Az idősebb moszkovita vezetőgárda mögött egyre inkább kirajzolódtak egy fiatalabb generáció körvonalai, soraiból leginkább Rajk László és Kádár János vonta magára a figyelmet. Sorsuk, pályájuk bővelkedett közös jellemzőkben: Rajk alig három évvel idősebb a társánál, mindketten korán bekapcsolódnak a KIMSZ, majd a KMP munkájába, és illegális tevékenységükért megjárják a vádlottak padját. A különbségek is szembeszökőek. Rajk egy erdélyi sokgyerekes családból származik, később egyik bátyja államtitkári posztot tölt be a nyilaskeresztes kormányban. Ő maga is tanári diplomát szerez, alapvetően iskolázottabb, műveltebb a négy polgárit végzett Kádár Jánosnál.

Míg Kádár csak 48 éves korában lépi át először az ország nyugati határát, Rajk már fiatalon bejár néhány országot. 1937-ben részt vesz a spanyol polgárháborúban a Nemzetközi Brigádok önkénteseként, majd a vereség után Franciaországba internálják. 1941-ig egy németországi üzemben dolgozik, segítve az emigráns magyar kommunisták hazafelé vezető útját, lebukik, munkatáborba kerül, de sikerül megszöknie onnan. Visszajön Magyarországra, ismét bekapcsolódik a földalatti mozgalomba, az illegális KMP titkára lesz – szinte egymást váltva Kádárral. 1944-ben ismét letartóztatják, Németországba viszik, ahonnan a felszabadulás után tér haza. Magas párttisztségeket tölt be, országgyűlési képviselő, majd belügyminiszterré nevezik ki. A párthierarchiában messze megelőzte Kádár Jánost, aki csak a nyolcadik-tizedik helyek egyikét foglalta el. Azt azonban egyikük sem képzelte magáról, hogy képes volna a párt vezetésére, Rákosi Mátyás helyébe lépve. (Sok évvel később Kádár azt mondta Berecz Jánosnak: „én pártmunkás vagyok, a második helytől a tízezredikig helyt tudok állni, de első embernek nem tartom alkalmasnak magam.)

A zárkózott és puritán Kádár János nem kedvelte a lendületes, túláradó önbizalommal rendelkező, a szabályokat gyakran áthágó Rajkot, afféle „bolsevik arisztokratának” tartotta. 1954-ben börtönbüntetését töltve egy feljegyzésben is kifejtette elítélő véleményét az akkor már halott társáról:

„Rajk László kommunista – idézi az írást Hajdú Tibor. – A pártmunka gyakorlati részében járatos, fellépésében úgy szűkebb körű megbeszéléseken, mint tömegek előtt beszélve volt meggyőző erő. Elméletileg képzetlen [egy elemző szerint ezzel a megjegyzéssel Kádár épp a saját műveltségbeli hátrányát próbálta kompenzálni – M. Gy.], sőt gondolkodásában soviniszta és fasiszta teóriák hatása is tapasztalható volt. Előbbire példa a pécsi értekezleten mondott formulája: »előbb magyarok vagyunk, azután kommunisták, kisgazdák vagy más pártok«. A közigazgatás átszervezésére vonatkozó javaslata így kezdődött: »ez a javaslat az egy nép, egy állam elvéből indul ki«. Ez kétségtelen, a hitlerista »egy nép, egy állam, egy führer« jelszóból származik…

…A fiatalabb nemzedékből való pártfunkcionáriusok fölött önmagát toronymagasan kiemelkedőnek tartotta… Bárkivel is állt szemben, akár nála nagyobb tudásúakkal, vagy legyen a kérdés százszor is kimerítve, szenvedélyesen szeretett sokat és kimerítően beszélni. Rossz, hatalomvágyó, büszke, sértődékeny természete és modora volt. Aki ezeket a jellemvonásait ismerte és azokkal vissza akart élni, az a világon mindenbe beugrathatta…”

Néhány nappal később rehabilitálása ügyében már a bíróság előtt állva Kádár így vall:
„…Én Rajk Lászlóval pártkapcsolatban voltam. Személyileg nem volt különösen jó viszony köztünk, mert Rajk büszke természetű ember volt. 1948-ban – amikor komoly kifogások merültek fel Rajk magatartása ellen –, hogy barátkozzak én is vele, talán énrám, akit régről ismer, hallgatni fog…”

Kádár sokkal fegyelmezettebb volt annál, semmint hogy intrikákat kezdeményezzen a pártvezetésen belül, megtartotta a véleményét magának. 1949 elején a körülmények mégis úgy alakultak, hogy Rajk helyzete megingott.

„Egy vasárnap Rákosi meghívta Kádárt a lakására – írja Gyurkó László – Ott volt Gerő, Farkas, Révai is, de Kádárnak rögtön feltűnt, hogy nincs jelen Rajk László, aki pedig hivatalosan is a párt legfelső vezetői közé tartozott.

– Arra csak később jöttem rá – mondja Kádár, hogy ez a négy ember (mintegy külön fórumot alkotva) rendszeresen megbeszél minden fontos kérdést, mielőtt az a Központi Bizottság elé kerülne.” Ez az eljárás a párt szervezeti szabályzatának felrúgását jelentette.
A tanácskozáson elhangzottakat különbözőképp mondja el két krónikás: Gyurkó László és Kanyó András, bár mindegyiküknek Kádár személyesen nyilatkozott, nekem az utóbbi tűnik tényszerűbbnek – igaz, hogy később is keletkezett –, ezért ebből iktatok ide a történetet feltáró részleteket:

„Rákosi azt mondta – emlékszik vissza Kádár –, hogy Rajk gátolja az Államvédelmi Hatóság munkáját. Tudtam, hogy ez a vád csak Péter Gábortól származhatott, mert én is hallottam tőle ilyen megjegyzéseket.
– Elhangzott konkrét vád is Rajk ellen?
– Valami olyasmi, hogy Rajk többször is többórás előadást tartott a Hatóság emberei előtt, s ezzel elvonta őket a munkától. Meg hogy mint belügyminiszter, ellenőrizni akarja az államvédelmet. Én szót kértem és azt mondtam, ismerem Rajk Lászlót, nem hiszem, hogy ellenség volna. Arra már nem emlékszem, ki mondta, de elhangzott az is, hogy Rajk afféle világcsavargó entellektüel. A spanyol polgárháborúból is Hitler Németországán át tért haza, az átutazási engedélyt munkával váltotta meg, s ez módot adhatott a beszervezésére…
– Tehát már ott alakult a koncepció. Döntés is született a letartóztatásáról?
– Nem. Rákosi azzal zárta le a megbeszélést, hogy ha így áll a dolog, jobb lesz, ha Rajk átadja a Belügyminisztériumot valaki másnak, ő pedig átveszi a külügyi tárcát.
– Arról beszéltek-e, hogy Rajk helyett Ön legyen a belügyminiszter?
– Nem, ez későbbi időpontban történt, a Politikai Bizottság ülésén. De én akkor is csak egy negyed órával előbb tudtam meg Rákositól, hogy mi is a terve velem…
– Amikor átvette a Belügyminisztériumot Rajk Lászlótól, nem beszélgettek a kialakult helyzetről? Vagy akkor még nem észleltek semmit a készülő tragédiából?
– A csere 1948. augusztus 5-én történt, a folytatást akkor még egyikünk sem sejtette…
– Egyes nyugati szerzők arra a következtetésre jutottak, hogy a Rajk-perben Ön is fontos szerepet játszott. Mások egyenesen azt állítják, hogy Ön beszélte rá Rajkot a vallomásra.
– Nem tudom, kik azok, akik ilyesmit állítanak, de nem igaz.
– Vajon Ön hitt-e abban, amit Rajk vallott, vagy voltak kételyei?
– Én jól ismertem Rajkot, ezért nekem nagyon nehéz volt hinnem. S ha bárkiben felébredhetett a gyanú ellene, mint később bennem is, akkor az éppen az önvallomása miatt történhetett. Rajkot veréssel, kínzással sem vehették rá a vallomásra. Talán azért vállalt végül is mindent, mert nem akart a pártnak ártani…” Közben folyt a titkos nyomozás, Rajk bűnlajstroma mindinkább terebélyesedett:
„…Rajk bűnéül rótták fel, hogy Horthy rendőrségének besúgója volt, kémszolgálatot teljesített az OSS nevű amerikai felderítő szervezetnek, a Gestapónak és az utóbbi ügynökeként tért haza, majd jelentkezett Hain Péternél…”
A bűnlistát a nemzetközi politikai események is formálták. Jugoszlávia nemzeti önállósága védelmében szembeszállt a moszkvai irányítás utasításaival – többek között azt követelték tőle, hogy lépjen államszövetségre Bulgáriával –, ezért kizárták a szocialista országok közösségéből, ellenségként, az „imperialisták láncos kutyájaként” kezelték.

A Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája azzal vádolta meg Tito jugoszláv elnököt, hogy beépített ügynökei titkos összeesküvéseket szerveztek a „béketábor” országaiban a szocialista rend megdöntésére és meg akarják gyilkolni a kommunista pártok vezetőit. Ezzel az indokkal állították bíróság elé és végezték ki Albániában Kocsi Dzodze belügyminisztert, Bulgáriában Trajcso Kosztov miniszterelnök-helyettest, Csehszlovákiában Rudolf Slansky főtitkárt, később valamennyiről bebizonyosodott, hogy semmiféle párt- vagy államellenes cselekményt nem követtek el, rehabilitálták őket. Magyarországon Rajk Lászlót szemelték ki erre a szerepre.

„Elhangzott – mondta Kádár –, hogy Titóék formálisan beszervezték, a belügyminiszter Alekszandar Rankovics állítólag Tito utasításaként közölte volna Rajk Lászlóval, hogy likvidálni kell a magyar állam és a kommunista pártok vezetőit, továbbá hogy a vezetést ezután Rajk vegye a kezébe.

– Kik szerepeltek a fizikai megsemmisítésre szántak állítólagos listáján? – kérdezi a riporter.
– Rákosi, Farkas és Gerő.

Valószínűleg soha nem derül ki teljes bizonyossággal, hogy miért épp Rajk Lászlóra esett a választás. Az „imperialista aknamunka” veszélyének bizonyításához nálunk is csak egy nagy formátumú és magas posztot betöltő személyiség jöhetett számításba: nyilvánvalóan az is szerepet játszott, hogy nem tartozott a moszkovita vezetőgárdához, rossz szemmel nézték egyre növekvő országos népszerűségét is. (A fenti jellemzők Kádár Jánosra is ráillettek, nem véletlen, hogy alig két év múlva az ő útja is az ÁVH börtönébe vezetett.)

Közel hatvan év telt el Rajk kivégzése óta, de máig is terjengenek különféle ezzel kapcsolatos legendák. Olyanokat is hallani, hogy azért kellett meghalnia, mert a kommunista párton belül egy bizonyos keresztény-nemzeti vonalat képviselt – mintegy Nagy Imre politikai előfutáraként. Erről a témáról valaha sokat beszélgettem barátommal, Kardos Györggyel, a Magvető Könyvkiadó igazgatójával.

– Ha valóban létezett volna ilyen irányzat – mondta Kardos –, az bizonyos értelemben Rákosi Mátyás gyilkosságainak enyhítő körülményéül szolgált volna, mondván: így akarta megőrizni a párt egységét és cselekvőképességét.”
Kardos egy dokumentumot is mutatott, egy Lukács György hagyatékából előkerült pár soros feljegyzést:

„…meg kell mondanom: soha nem tapasztaltam, hogy Rajk László elvi ellenzéki álláspontot képviselt, még kevésbé azt, hogy ellenzéket akart szervezni…Ha tehát az egész Rajk-ügyre visszatekintek, mindig megerősödik bennem az a meggyőződésem, hogy az ellene indított per tisztán preventív jellegű volt.”

Ha elméletileg feltételezünk egy olyan esetet, hogy a dolgok épp ellentétesen alakultak volna, Moszkvából Rajkot utasítják, hogy számoljon le Rákosival, meggyőződésem szerint ő is minden ellenkezés nélkül végrehajtotta volna ezt a feladatot. Rajk párthűségéhez semmiféle kétség nem fért.

Péter Gábor 1949. május 30-án tartóztatta le Rajkot. Leleplezését és magát a pert Rákosi úgy tüntette fel mind a magyar közvélemény, mind a szovjet kapcsolatai előtt, mint a maga személyes teljesítményét. Azt állította, hogy megfelelő apparátus hiányában egyedül, éjszakáit is munkára áldozva derítette fel az ügyet. Kétségtelenül ő volt az „értelmi szerző”, de taktikai érzéke sugallatára nem kívánta magára vállalni a teljes felelősséget, a per szervezését és lebonyolítását gyakorlatilag mások nyakába rakta, mindenekelőtt a belügyminiszteri posztot betöltő Kádár Jánoséra.

Hitt-e Kádár Rajk László bűnösségében? Úgy gondolom, kezdetben igen. Ez egyaránt következett Rákosi Mátyásba vetett feltétlen bizalmából és járatlanságából a koncepciós perek történetében, melynek során a Szovjetunióban ártatlan emberek százezreit ítélték el hamis vádakkal.

„A Moszkvából hazatért csoport tagjai (Rákosi, Gerő, Farkas, Révai, Nagy Imre és Vas Zoltán) nekünk soha nem beszéltek arról, hogy ők ott mit csináltak, mit láttak, mit tapasztaltak. Nagy Imréről tudtuk, hogy a moszkvai magyar rádiónál dolgozott, mások ennyit sem mondtak magukról. Ez is jellemző volt az akkori légkörre, amelyet a titkolózás jellemzett…”

Nem ismerte azokat a Nyugaton megjelent sajtóközléseket, könyveket se, melyek leleplezték a koncepciós perek hátterét. Hitt a tanúvallomások hitelességében, jóllehet kínzással – néha maroknyi sót megetetve, gumibottal verve a talpát, nyelvére villanydrótot tekerve és ráengedve az áramot – csikarták ki az illetőkből.
Rajkot letartóztatása után sem tudták megtörni, sőt, makacs ellenállásával azt is kivívta, hogy levelet írhasson az MDP vezetőitől meghallgatást kérve. Rákosi most is kivonta magát minden lehetséges felelősség alól, a Politikai Bizottság két tagját: Farkas Mihályt és Kádár Jánost küldte ki abba a szabadsághegyi villába, ahol Rajkot fogva tartották. A beszélgetést magnóra vették és gépiratos másolat is készült róla, ez a dokumentum sokáig kallódott különféle fiókokban, sőt páncélszekrényekbe zárva, míg végül 1992-ben előkerült az archívumból, és Hajdú Tibor történész közzétette.
A szöveget olvasva feltűnt, hogy nemcsak Farkas Mihály, hanem Kádár János is milyen kemény hangot használ. Rajk hiába erősítgette a maga ártatlanságát, Kádár továbbra is azzal vádolta, hogy kezdettől fogva bomlasztó tevékenységet folytatott, provokátorokat épített be a kommunista pártba, és minden eszközzel zavarni próbálta az apparátus munkáját. Mentőövként csak azt ajánlotta fel Rajknak, hogy vallja be őszintén a bűneit, ebben az esetben enyhébb elbírálásra számíthat.

(Közszájon forog az a legenda, hogy Kádár ezen a beszélgetésen azzal hitegette Rajkot: ha hajlandó együttműködni a bírósággal, a fölötte meghozandó ítélet csak formaság lesz. Börtön helyett a Szovjetunió valamelyik távoli köztársaságába kerül, magával viheti a családját, és megfelelő egzisztenciához juttatják. A fogoly állítólag bele is ment ebbe az alkuba. A legendát még azzal is meg szokták toldani, hogy mikor Rajkot kivégzésre vitték, azt mondta az akasztófánál álldogáló Kádárnak:
– János, becsaptál!
A beszélgetés szövege teljes egészében hozzáférhető, aki vesz magának annyi fáradságot, hogy elolvassa, megbizonyosodhat róla, hogy fel sem merült hasonló kelepceállítás.)

Ennek a „leleplezésbombának” a hatóerejét az is csökkenti, hogy Kádár soha nem tagadta, hogy szerepet játszott az ügyben. Később, 1956 nyarán, mikor egy vizsgálóbizottság Farkas Mihály bűncselekményével foglalkozott, Kádár János a következőket mondta:
„…a bizottság jelentésének központi kérdése az elkövetett törvénysértések. Ezzel kapcsolatban meg kell mondanom, hogy én a törvénysértéseket illetőleg alany és tárgy is voltam. Soha nem tettem, most sincs szándékomban és a jövőben sem lehet ilyen szándékom, hogy tagadjam a Rajk-ügyben engem terhelő felelősséget. A Rajk-ügy idején én tagja voltam mindazoknak a pártszervezeteknek, amelyek államvédelmi ügyekkel foglalkoztak, és habár csak az ügy kezdeti szakaszában és meglehetősen rövid ideig, de ameddig élveztem Rákosi elvtárs teljes bizalmát, én eljártam a Rajk-ügyben. És az én akkori fellépéseim, amelyek közül talán a legjelentősebb az volt, amit a bizottság jelentése is említett, amikor közös megbízás alapján Farkas Mihály mellett én is részt vettem Rajk László egyik kihallgatásán, így magam is hozzájárultam ahhoz, hogy az akkori Államvédelmi Bizottság többi tagjai, Gerő és Révai elvtárs is bizonyos mértékig Rákosi elvtárs is megerősödhessenek abban a feltevésben, hogy Rajk bűnös. Ebben nekem tényleg szerepem volt. Meg kell mondanom, hogy ebben az időszakban magam is hittem Rajk bűnösségében. Mégis ezt a szerepemet sajnálom és kérem, fogadják el azt a kijelentésemet, hogy azt a cselekedetemet önkritikusan tekintem…”

Kádár János a per további lebonyolításában már nem vett részt, de kötelezték, hogy 1949. október 15-én jelenjen meg a Conti utcai börtönben Rajk Lászlónak és két társának, Szalai Andrásnak és Szőnyi Tibornak a kivégzésén.

Kádár Farkas Mihály és Péter Gábor között állva egy emeleti ablakból nézte végig az akasztást. Hallotta az elítéltek utolsó szavait, Rajk állítólag „Éljen Sztálin! Éljen Rákosi!” szavakkal búcsúzott, mások szerint a magyar népet és hazát köszöntötte. Szőnyi hallgatagon állt a bitó alá, Szalai ártatlanságát hangoztatta. Kádár a látványtól rosszul lett, Rákosi meg is feddte érte:
– Túlságosan érzékeny vagy, Kádár fiam!

Kádár mentalitására, realitásérzékére jellemző, hogy milyen apróságon fennakadva ingott meg a hite a vádak valódiságában, így beszélt erről Kanyó Andrásnak, a riporternek:
„– …Amikor tehát Rajk »bevallotta«, hogy valami Paks melletti üdülőben…
– egy csőszkunyhóban
– szóval egy csőszkunyhóban találkozott Rankoviccsal, a jugoszláv belügyminiszterrel, elmentem Rákosihoz, és azt mondtam neki: ez nem lehet igaz. Mert én ugyan kém még nem voltam, sem imperialista ügynök, de az nem létezik, hogy magyar területen találkoztak volna. Rankovics nem lehetett olyan tökkelütött, hogy Magyarországra jön, ahol őt sokan ismerik. Még valaki elkiálthatta volna magát: éljen Rankovics! Rajk pedig tapasztalt, illegális vezető volt, ő ilyen hibát nem követhetett el. Miért nem ő ment a határ túlsó oldalára, ahol őt kevesen ismerték? Szóval ez sehogy sem fért a fejembe.
– Mit szólt Rákosi ehhez az okfejtéshez?
– Azt mondta nekem: te nem ismered ezeket, ezek kalandorok. Én meg megkérdeztem tőle, tud-e ő olyan esetről, hogy valamely ország első embere rendőrspicli lett volna? Igen, felelte, III. Napóleon. Én fenntartottam az álláspontomat, hogy bármit vallott is Rajk, ez nem lehet igaz.
– Mi történt ez után a beszélgetés után?
– Sokáig vívódtam, de újragondolva a dolgokat, arra kértem Rákosit, hogy mentsenek fel a belügyminiszteri tisztség alól.”

Ez a bejelentés nem tartozott a veszélytelen vállalkozások közé, az MDP „barlangjába” csak befelé vezettek a kétkedők nyomai, kifelé szinte soha. Rákosi igyekezett maga mellett tartani az egyszer már maga mellé szegődött embereket, mind az anyagi előnyökkel, mind elkötelező szerepeltetésekkel igyekezett „lekorrumpálni” őket, meg akarta akadályozni, hogy bármiféle fordulat esetén átmehessenek a barikád túlsó oldalára. Rákosi a maga módján jól számított, 1956 októberében az ávéhásoknak fegyvert kellett fogniuk, ha nem akarták az Oktogon vagy a Köztársaság tér fáira felakasztva befejezni az életüket.

Ilyen körülmények között különösnek tűnik, hogy Rákosi vita nélkül elfogadta Kádár János lemondását a belügyminiszteri posztról, még csak a döntés okait sem firtatta. Csak az iránt érdeklődött, hogy kit javasol utódjának, Kádár Zöld Sándor belügyi államtitkárt, régi illegális kommunista mozgalmárt nevezte meg.

A Kádártól származó ajánlás aligha szolgált az új miniszter javára, kezdettől fogva különféle gyanúsítgatások és támadások középpontjába került. Azzal vádolták, hogy nem hajtja végre a Titkárság határozatát, miszerint a rendőrséget meg kell tisztítani az ellenséges elemektől.

Rákosiék a fokozódó éberség, vagyis bizalmatlanság jegyében egyre kíméletlenebbül folytatták az erőszakszervezetek átalakítását. A legjelentéktelenebb mozzanatok is felkeltették a gyanakvásukat. Annak idején Rajk László ellen főbenjáró bűnként hozták elő, hogy ki akart rúgni a főkapitányságról egy kommunista párttagot, mert az tiltakozott az ellen, hogy a menetoszlopukat egy volt horthysta rendőrtiszt vezesse.
A párt Katonai Bizottsága elhatározta, hogy az Államvédelmi Hatóságnál nagyobb arányú tisztogatást kell végrehajtani, 200-250 fiatal, szakképzetlen káderrel akarták felfrissíteni a személyi állományt – ezzel egyidejűleg le akartak cserélni 25-30 vezetőt.

Ez utóbbiak listájának összeállításánál Farkas Mihály hangsúlyozta, hogy a „Rajk-féle kémbanda tagjai között feltűnően nagy számban akadtak »cionisták«, a halálra ítéltek jelentős százaléka is zsidó volt”. A moszkovita emigráns vezető négyes vallási viszonyairól természetesen nem esett szó. A leszámolás szándéka azonban nem csak a zsidókra, hanem a volt szociáldemokratákra és a háború alatt itthon ténykedő, egykori „nemzeti kommunistákra” is kiterjedt. A tisztogatást kíméletlen módon hajtották végre, Szűcs Ernő ávéhás ezredest, Péter Gábor egyik helyettesét öccsével együtt formálisan agyonverték.

Ugyanilyen rendteremtést határoztak el a rendőrség területén is. A világos gondolkodású Zöld Sándor tisztában volt vele, hogy az e téren végrehajtott meggondolatlan lépések az ország belső biztonságát veszélyeztetik, de hiába próbálta mérsékelni a folyamat lendületét. Manipulált számokkal támadták, többek között azt állították, hogy a rendőrőrsöknek több mint a felét a korábbi horthysta gárda tagjai vezetik.
A Politikai Bizottság megtárgyalta Zöld helyzetjelentését. Az ülésen részt vett a Pártközpont közigazgatási osztályának vezetője, Nagy Imre is. Pozíciójánál fogva ő felügyelte a belügyminisztérium munkáját is, egy szót sem szólt a megvádolt Zöld Sándor érdekében.

„…Zöld Sándor nem volt hajlandó személy szerint megnevezni, hogy kit milyen felelősség terhel, különösen az őrsparancsnokságok személyi-politikai összetételével kapcsolatban – írja Huszár Tibor. – Ezt a vita során Gerő Ernő és Révai József az őszintétlenség és az opportunizmus megnyilvánulásának minősítette.” Rákosi négyszemközt közölte Zöld Sándorral, hogy leváltják a miniszteri posztjáról, azt ígérte neki, hogy valahol vidéken kap majd feladatot. Ez a biztatás nem jelentett többet puszta álcázásnál, „a fejsze már a fa gyökereire vettetett”.

Zöld Sándor magas beosztású operatív pártmunkásként már számos példán felmérhette azt az irányt, melybe az események ilyen esetben haladnak. Pontosan kiszámolta, mit jelent az, ha a belügyminiszterről feltételezik, hogy félre akarja vezetni a Politikai Bizottságot, és az Államvédelmi Hatósággal figyeltetik minden lépését. Már a letartóztatásának napja is el volt határozva, de Zöld keresztülhúzta az előzetes számításokat. Nem tudta elviselni a feszültséget, és 1951. április 20-án agyonlőtte anyját, feleségét és két gyerekét, majd önmagával is végzett.

Személyével a magyar kommunista mozgalom újabb értékes harcosát vesztette el. Zöld Sándor polgári foglalkozását tekintve orvos volt, és már 1932-ben belépett az illegális KMP soraiba. A debreceni egyetemen ő irányította a fiatalok antifasiszta megmozdulásait. A két munkáspárt egyesülése után az MDP Központi Vezetőségének tagjává választották, majd a Politikai Bizottságba is bekerült. Mindvégig Kádár János bizalmasai közé tartozott.