Mi lesz veletek, kommunisták? (2006) IV/2. Vissza a kádárizmushoz?

3.

Tapasztalatból állítjuk: iszonyatosan nehéz és fájdalmas szembesülni a számunkra kellemetlen dolgokkal. Ezzel ellentétben könnyű széttörni a tükröt, ha az a mi ferde képünket mutatja. Ugyancsak kényelmes megoldás arra hivatkozni, hogy a mi képünk nem is ferde, kizárólag a tükör hibája, ha mégis ezt mutatja nekünk.

Egy párt megyei listás szavazatmennyisége döntően attól függ, hogy jelöltjei (különösen országos vezetői) milyen benyomást keltenek. A MIÉP egyes megyékben alig volt ismert, szervezetei nem voltak, a szavazó nem mindig tudta pontosan hova tenni őket, de a párt országos elnökének 1998-ra sikerült saját magát (és ezzel együtt a pártját) úgy beállítania, amilyennek egy vékony szavazói réteg látta, illetve akarta látni. (Kétségtelen, hogy a döntő többség iszonyodott a MIÉP-től, de egy választáson nem az számít, hányan iszonyodnak egy párttól, hanem hogy hányan akarnak rászavazni – még akkor is, ha ez utóbbi réteg elég vékony.) Arról nem is beszélve, hogy az általuk képviselt nemzeti radikalizmus más pártokban nem, vagy nem igazán létezett. Ilyen esetben jóval könnyebb eredményt felmutatni, mintha egy párt csak szűk csoportérdekeket akar képviselni, különösen akkor, ha azokat egy nagyobb párt már képviseli.

A Pártot és a MIÉP-et összevetve látható: a Pártnak nagyobb volt a múltja, jobban ismerték a választók, volt már egy törzsszavazói rétege, nagyobbat meríthetett a választók közül, hiszen a rendszerváltozás vesztesei jóval többen voltak, mint a nemzeti radikalizmus hívei – és mégis: a MIÉP országosan és egy-két megyét leszámítva megyei szinten is jobban szerepelt a Pártnál. Mi történt?

Anélkül, hogy részletesebben belemennénk ennek magyarázatába, csak néhány dolgot villantunk fel.

Nagyon vigyázni kell az elnagyolt és felületes kijelentésekkel. Az a tény, hogy egy párt ismert a szavazók számára, nem jelenti automatikusan azt, hogy szavazni kívánnak rá. Különösen nem, ha egy nagyobb párt szinte ugyanazt mondja, mint a kicsi. Miután a baloldalra való hivatkozás a szocik által szintén kedvelt fogás, a szavazó nagyobbrészt a nagyobbik pártot választja, arra az ugyancsak hibás következtetésre jutva, hogy a nagyobb jobban tudja ugyanazt, mint a kisebb. Természetesen a szocik nem baloldali párt, tehát az összehasonlítás nem jó, de ha abból indulunk ki, hogy örökké a baloldaliságukat hangoztatják, akkor érzelmileg érthető, hogy az egyébként a kapitalizmustól undorodó szavazó ezt hajlandó elhinni, és átszavaz – ráadásul arra hivatkozva, hogy a Párt úgysem jutna be a parlamentbe, ezért kell a hozzá legközelebb szocikat segíteni a szavazattal. Ez persze nagy szavazói hiba, de ismételjük: érzelmileg érthető. Rengeteg szavazat tűnik így el. Külön megfontolást kellene képeznie annak az egyébként nehezen észrevehető ténynek, hogy a szocik baloldalisága mindig csak akkor látszik egyértelműen, ha jobboldali kormány van hatalmon. Hozzájuk képest valóban baloldalinak látszanak a szocik, de amint hatalomra kerülnek, mindjárt kiderül, hogy szó sincs baloldaliságról.

A rendszerváltozás veszteseire való hivatkozásnak szintén hibás a kiindulópontja. Éppen ez a réteg az, amely a legkevésbé kíván szavazni. Ráadásul arra hivatkozik, hogy bárki van hatalmon, rajta nem akar majd segíteni, ezért ő nem hajlandó segíteni szavazatával senkinek sem. A MIÉP szavazói nemcsak a vesztesekből kerültek ki, sőt nagyobbrészt nem. Ők már relatíve elfogadható módon éltek, de annyira azért nem, hogy ne legyenek érzékenyebbek a nemzeti radikalizmus néhány populárisabb követeléseire. S miután nemcsak saját életszínvonalukkal törődtek, fontos volt számukra a nemzetben való gondolkodás. Ezt pedig mástól nemigen kaphatták meg. Ilyen alapon könnyebb szavazót szerezni.

Ami a Párt szavazóit illeti, ők nem voltak dühösek annyira a Horn-kormányra, mint a MIÉP szavazói. Számukra elfogadható lett volna, ha nincs annyi megszorítás, és ebben az esetben valószínűleg nagyobb arányban szavaztak volna ismét a szocikra. De hát volt. Ezért, ha kis mértékben is, de 1998-ban nőtt a Párt szavazatmennyisége. De a MIÉP-é még inkább, hiszen számukra a legapróbb megszorítás is jóval felháborítóbb volt (márcsak ideológiai alapon is), mint a Párt szavazóinak. Ráadásul ők büntetni akartak, míg a Párt szavazói már nem mindenáron.

Természetesen akkor, amikor a Fidesz is radikálisabb hangokat pengetett Kövér László révén, abban a pillanatban a MIÉP szavazói is átálltak. Ugyanez történt a kisgazdákkal is. A Párt balszerencséjére 2002-ben 60 ezer szavazó eltűnt az 1998-as szavazók közül, így a MIÉP még így meggyengülten is jobban áll a Pártnál (a Független Kisgazdapárthoz képest még a Párt is több voksot kapott).

4.

Túllépve most már a MIÉP-en, az alábbiakban néhány ismert állítást és magyarázatot próbálunk szembesíteni a tényekkel. Ezek az állítások azt igyekeznek alátámasztani és bizonyítani, hogy miután igazságtartalmuk nem vitatható, „ezt mindenki pontosan így tudja”, vagy ha nem, akkor elég, ha elmagyarázzák nekik, ezért ezt felismerve előbb-utóbb azok a szavazók is a Pártra szavaznak, akik ezt eddig nem tették.

1. „Kádár János idejében jobb volt az élet.”

Ezt természetesen leginkább azok mondják (túl a negyvenen-ötvenen), akik életük meghatározó részét a kádári érában élték le, tehát van összehasonlítási alapjuk. Ebből következően ebben az időszakban voltak fiatalok. Ekkor még bizonyosan volt munkájuk, ekkor alapítottak családot, s valóban igaz, hogy akkor jól éltek, mármint a mostanival összehasonlítva. (Körülbelül a választók feléről van szó.) Ez azonban nem azt jelenti, hogy most mindannyian rosszul élnek! Ha pedig mégis, abból nem az következik, hogy a Pártra fognak szavazni (még akkor sem, ha a kádári örökséget más nem hajlandó felvállalni)!

A másik: idősebb emberek érthető módon emlékeznek vissza szívesen fiatalkorukra. Nyilvánvaló, hogy ilyenkor úgy érzik, hogy jobban éltek, hiszen nem az fog eszükbe jutni azonnal, hogy valami akkor nem sikerült nekik. Ez természetes emberi dolog. A baj az, ha ebből arra következtet egy politikai erő, hogy az akkori rendszert kívánják vissza. Tömegével. És hogy erre építeni lehet választások idején és programíráskor.

Nem szeretnénk abba a hibába esni, hogy mereven kizárunk minden, számunkra lehetetlennek látszó lehetőséget. Elismerjük, sőt tudjuk is, hogy valóban van egy kb. két-három milliónyi szavazó, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy korábban jobban éltek. De más jól élni úgy, hogy mesterségesen alacsonyan tartják az árakat, és más piaci viszonyok között, amikor egy sereg egyéb tényező alakítja azokat. És bár persze mindenkinek az esne jól, ha nem lenne infláció, miközben a bérek utolérnék legalább a görög vagy portugál béreket, az élet ennél azért sokrétűbb és összetettebb. Minél inkább távolodunk az időben 1990-től, annál kevesebb lesz azok száma, akik elhiszik, hogy egyszerre lehet nagy mértékű állami pénzosztást csinálni az országos makrogazdasági mutatók javulásával, emelkedésével együtt.

Mindezzel együtt természetesen elfogadjuk, hogy életszínvonalcsökkentő programokra általában nem szavaznak a választók. Nyilvánvaló továbbá, hogy némi populizmusra, népszerűnek hangzó kijelentésekre, minden párt hajlandó. A különbség az, hogy a Párton kívül a többi párt mindezt a kapitalizmus keretein belül képzeli el és hangoztatja.

Ebből a szempontból még az sem lenne kirívó, ha a Párt a korábbi rendszerre hivatkozik. Az azonban szerintünk nem jó, ha ezt kizárólagosan teszi. A jelenlegi ellenzék vezére sem azért hivatkozott a kádári oktatáspolitikára, mert visszakívánja magát a korábbi rendszert (igaz, ezt senki nem várja tőle). Hanem azért, hogy összehasonlítsa a korábbit és a jelenlegit, természetesen az utóbbi rovására. Ezért vállalhatta még azt is, hogy lekádáristázzák. Ha van összehasonlítási alap, akkor sok esetben a szocializmus jön ki győztesen a kapitalizmussal szemben. Ha azonban nincs, akkor csak nosztalgiázásnak látszik kívülről az egyébként jó felvetés.

Nem tud tömegesen szavazót szerezni a Párt úgy, ha egyidejűleg nem mutatja fel a tőkés piacgazdaság hátrányait. Olcsó és könnyen átlátható propaganda az, ha valaki kizárólag a dolgok egyetlen vetületét emeli ki. A meggyőző propaganda az, ha ehhez hozzáteszi, miért nem jó a jelenlegi rendszer, illetve miért jobb az, amihez a visszatérést ajánlja fel. Kétségtelen, hogy lehet szavazót szerezni az előbbivel is, de úgy érezzük: egyre kevésbé. Minél több ismerettel rendelkezik valaki, annál kevésbé lehet egyszintűen tálalni neki az életet.

Érdemes elidőzni a fenti tételmondatnál. Mitől jobb az élet a különféle politikai és gazdasági rendszerekben? Egyrészt nyilván az életszínvonal különbözősége miatt. Akinek több pénze van, és ezért többet tud fogyasztani, nyilván jobbnak tartja azt a rendszert, amelyben ez fokozottabban, nagyobb mértékben lehetséges, mint amelyikben kevésbé. Másrészt jobb lehet az élet akkor, ha relatíve kevesebb munkával relatíve több pénzt lehet szerezni, és hát persze sokunk van úgy azzal, hogy ha munka nélkül áll pénz a házhoz, az azért csak jobb, mintha keményen dolgozni kell érte – még ha az előbbi esetben esetleg kevesebb pénz jut az embernek, mintha dolgozik is.

A Párt vezetői, tagjai, szimpatizánsai túlnyomórészt bizonyosak abban, hogy nagyon jól ismerik a „melóst”, azt a réteget, amelynek szavazatát a leginkább várják a választásokon. Mármost az valószínű, hogy ismerik, de hogy nem teljes mértékben, az bizonyos. Ha ebből a körülbelül négymillióból csak az egytizede, azaz négyszázezer szavazat jutna a Párt listáira, a Párt könnyedén bejutna a parlamentbe, és olasz, illetve francia példára kormányt segíthetne hatalomra, vagy akár kormányt buktathatna. Erről azonban szó sincs.

Érdemes azt is meggondolni, hogy 1957-ben nem mindenkinek volt telefonja, hűtőgépe, automata mosógépe, színes televíziója, fagyasztóládája. Ha azt a mostanihoz képest szürkébb életet vesszük alapul, akkor azt a nívót 2004-ben még minimálbéren is tartani lehet nagyobbrészt, vagy segélyen élve (különösen, ha lehet hozzá némi illegális munkát hozzátenni). A leszakadó térségekben (különösen az Ormánságban, a borsodi iparvidéken, továbbá Hajdúhadház, Nyírbátor, Mátészalka, Fehérgyarmat környékén) éppen ez történik.

Választókerület	1998. május		2002. április		2002. október		2004. június
Siklós	1047	4,38	807	2,62	560	2,05	293	1,86
Szeghalom	829	4,56	707	2,92	204	1,14	242	2,23
Mezőkovácsháza	1681	7,79	1291	4,71	598	2,84	430	3,60
Ózd	2028	8,99	956	3,63	502	2,89	392	3,32
Sajószentpéter	1608	8,14	885	3,56	1054	5,04	324	2,89
Kazincbarcika	1884	8,34	895	3,19	597	3,29	406	3,09
Edelény	1454	6,91	825	3,30	508	2,20	316	2,50
Encs	1325	5,12	812	2,62	719	2,45	340	2,16
Hajdúhadház	555	3,31	524	2,03	221	1,12	150	1,35
Nyírbátor	254	1,25	252	0,96	115	0,47	138	1,09

5. táblázat. Néhány gazdaságilag és életszínvonalban kirívóan leszakadó térség választási eredményei a parlamenti, a megyei listás önkormányzati és az europarlamenti választásokon egyéni választókerületi bontásban

Amint látható, a leszakadó térségekben nemhogy nem erősebb a Párt iránti szavazói rokonszenv, hanem néhol még gyengébb is az országoshoz képest. Ráadásul relatíve egyre csökken a Pártra eladott szavazat mennyisége. A választási logika szerint a leszakadó térségekben önmagához képest is erősnek kellene lennie a Pártnak, ez azonban közel sincs így. Vagy a két párt szívóhatása erősebb, vagy élelmiszercsomagokat osztogattak kampány idején, vagy pedig a Párt egyáltalán nincs jelen ezekben a térségekben. Tegyük hozzá, hogy 2002 óta e kerületekben mindenütt fideszes képviselő nyert (leszámítva Mezőkovácsházát és a borsodi iparvidéket, azaz Ózdot, Sajószentpétert és Kazincbarcikát), és a listán is a Fidesz volt a legjobb (leszámítva 1998-at és 2002 októberét). Különösen feltűnő, hogy Fehérgyarmaton Kapolyi László milliárdos az első kör után még vezetett, mégis veszített.

Persze felületesen nézve Kádár idejében jobb volt az élet (pontosabban: nem volt szükség öngondoskodásra, és ez mindig elkényelmesíti az embert; és amikor ez a helyzet megváltozik, valóban lehet a korábbi jobb életre hivatkozni), és persze hogy a Pártra kellene szavaznia annak, aki ezt elfogadja. Csakhogy ennél azonban a dolog jóval összetettebb.

Először is, más keseregni és nosztalgiázni, és más a szavazófülkében választani. (Már persze ha ebből a négymillióból mindenki hajlandó lenne elmenni szavazni, ami nyilván közel sincs így.) Egyébként pedig ha valaki pénzt kap a hatalomtól, az azt a hatalmat fogja dicsőíteni. Ehhez nem kell Kádár János, nem kell Magyar Szocialista Munkáspárt, nem kell szocializmus. Minden osztogatási jellegű pénzkiáramlás gyengíti az elmúlt rendszer iránti vágyódást, és legalábbis szinten tartja vagy nem rontja a jelenlegi iránti érzelmeket. Aki pedig most 25 éves, arra nem hat a Párt Kádár-nosztalgiája.

A másik: attól, hogy valaki a kádári éra után sóhajtozik, abból még nem következik, hogy teljes mértékben vissza is kívánja azt, az pedig pláne nem, hogy akar a Pártra szavazni. Pontosabb, ha azt mondjuk: a Kádár-korszakból a kiszámíthatóságot, a relatíve olcsó árakat, a biztos munkahelyet, a nyugalmat valóban sokan szeretnék, de leginkább csak akkor, ha ez a jelenlegi árubőséggel, technikai fejlettséggel stb. párosul. Ez persze csak egy vágyálom. (Az már keveseknek tetszene, hogy ismét az állam lesz mindenki foglalkoztatója, és mindenkinek egyformán kevés munkabért fizet. Nemcsak minimálbéren élnek azok, akik dolgoznak. A jelenlegi átlagbér nettó százezer környékén jár, és aki ide eljutott, az nem szívesen venne vissza a pénzéből, csak azért, hogy másnak is jusson munka az államtól, és azt mindig fizessék is úgy, hogy az övéből lecsippentenek egy kicsit.) Azt senki nem kívánja vissza a korábbi rendszerből, hogy autóra, telefonra évtizedekig kelljen várni, hogy ne lehessen szabadon szidalmazni a hatalmon lévőket, hogy ne lehessen külföldre utazni, hogy egyes termékekhez csak csúszópénzzel lehessen hozzájutni, és még hosszan sorolhatnánk.

A harmadik: nagyon sokat számít a csomagolás. Jó, nincs biztos és örökké tartó munkalehetőség, de milyen szépen csillog a városközpont, és mennyi mindent meg lehet venni (ha van pénz). És milyen jó munka helyett egész nap tévét nézni. Nem így volt ez harminc-negyven éve, tessék összehasonlítani az akkori városközpontot és az akkori tévéműsort (az egyetlent) a jelenlegivel. Ezek a különbségek sokak számára elfedik a kapitalizmus gondjait. Ha valaki hajlamos egysíkúan gondolkodni, és leginkább az evésen és a szórakozáson (leginkább: tévénézés) jár az esze, az a rendszerváltozás után is viszonylag kényelmesen el tud lébecolni. Igaz, nincs állandó munkahely. Van viszont sokaknak alkalmi munka és segély. És a segélynek van egy letagadhatatlan előnye: azért nem kell dolgozni. És ehhez feketén annyit lehet hozzádolgozni, amennyit az ember akar. Nem amennyit elvárnak tőle, hanem amennyit akar. Ez döntő különbség.

A negyedik: az ember alkalmazkodóképessége. Nyilván 1990 és mondjuk 1996 között (különösen 1990 és 1993 között) lórúgásszerűen érték az embereket a változások. De aki azt úgy-ahogy túlélte, az most már nem csúszik lejjebb. Tizenöt év alatt hozzá lehet szokni a legvadabb kapitalizmushoz is. És apránként lejjebb és lejjebb is lehet adni. Lehet engedni az életszínvonalból. Nincs már kedvezményes üdülés? Van viszont televízió éjjel-nappal, különben sincs már munkahely. Drágák a szórakozóhelyek? Nem vagyunk már fiatalok, különben is jobb otthon heverészni, mint ide-oda mászkálni. Drága a fűtés? Nem kell örökké bekapcsolni. Kétszáz forint a kenyér? A Tescóban van százforintos is. Rosszabbul élünk, mint korábban? Nem mi tehetünk róla. Különben is, oldják meg a gondokat mások. Menjünk el szavazni? Minek? Úgysem lesz jobb. Van egy párt, amelyik segíteni akar? Mind ezt mondja. Egyébként sincs arra garancia, hogy képes segíteni.

(Folytatjuk)