Oldalak

2011. január 6., csütörtök

Kommunista ideológiák és eszmei irányzatok

KOMMUNISTA ESZMEI IRÁNYZATOK

I. ALAPELMÉLETEK

I/1/A.  A proletárdiktatúra

A proletárdiktatúra a társadalomtudományba a 19. század közepén Karl Marx által bevezetett fogalom (Diktatur des Proletariats), azon átmeneti időszak, melynek során a proletariátus képviselői a kezükbe ragadnak minden hatalmat a tőkés társadalmakban fennálló burzsoá uralom lerombolása érdekében, és ezzel lehetővé teszik az átmenetet egy osztályok nélküli társadalomba, a kommunizmusba.[1] Friedrich Engels az 1871-es párizsi kommünt tartotta az első megvalósult proletárdiktatúrának.
A KMP gunyoros hangú röpcédulája 1918 decemberéből a szocdemek ellen
A fenti, társadalomtudományi meghatározottságú marxi értelmezést a későbbi évtizedekben többször újrafogalmazták. Georgij Valentyinovics Plehanov, a 19. század végi orosz szociáldemokraták vezetője tette mozgalmuk alaptételévé a marxi proletárdiktatúra kivívásának igényét. Ellenlábasa, a nála radikálisabb nézeteket valló Lenin már egészen más kontextusba helyezte a proletárdiktatúra fogalmát. 1917-ben megjelent áprilisi téziseiben elvetette a parlamentáris demokrácia jogosultságát egy esetleges proletárdiktatúrában, és társadalmi kérdésekben az osztályharcra helyezte a hangsúlyt. Az első, 1918-as szovjet alkotmány szerint országuk proletárdiktatúra, amelyet a szovjethatalom irányít (a passzus 1936-ban kikerült az alaptörvényből).
Az 1920-as évektől a nyugati közvélemény a keleti blokk országainak sztálini típusú államterrorját illette a proletárdiktatúra elnevezéssel (sokak szerint helytelenül).

I/1/B. Az internacionalizmus

Az internacionalizmus szó szerinti jelentése nemzetköziség, az internacionalizmus híveit internacionalistáknak nevezzük.
A Terényi István által szerkesztett Idegen szavak szótára szerint a szónak alapvetően két jelentése van:
„1. Minden ország proletárjának és dolgozóinak nemzetközi osztályegysége és szolidaritása a burzsoázia uralmának megdöntéséért, az imperializmus megsemmisítéséért és a kommunizmusnak az egész világon való felépítéséért folytatott küzdelemben. A proletárinternacionalizmus megerősítése csupán oly megingathatatlan, gránitszilárd alapon lehetséges, mint a marxizmus-leninizmus, amely a munkásosztály világnézete;
2. Valamennyi nép szabadságának és egyenlőségének, a népek együttműködésének és barátságának, a nemzetek önkéntes egyesülésének védelmezése; küzdelem a sovinizmus ellen, a nacionalista elzárkózás, szűklátókörűség, elkülönülés ellen; segítség és támogatás a kis népeknek; a valódi internacionalizmus példája és a népek barátságának mintaképe a Szovjetunió. Az internacionalizmus kibékíthetetlen ellentétben áll a kozmopolitizmussal.”
A magát hazafiasnak valló, nacionalista és nemzeti kötődésű pártok, irányzatok politikai zsargonjában negatív jelző, melynek jelentése hazátlan, antinacionalista és anarchista.
Az internacionalizmus gyökeresen ellentétben áll a kozmopolitizmussal, a nacionalizmussal és annak eltorzult formációival, azaz a sovinizmussal illetve utóbbi képviselőivel, így a fasizmussal és a nemzetiszocializmussal.

II. IRÁNYZATOK

II/1. Az anarcho-kommunizmus

Az anarcho-kommunizmus egy 20. századi eszmerendszer, amely a leninizmussal és a Szovjetunióval is szemben állt. Az anarcho-kommunisták elutasítottak mindennemű állami szervet, és az állam “elhalása” helyett annak azonnali eltörlését, forradalmi harcot követeltek. Ez lényegében a kollektivista anarchistákkal rokonította volna őket, ám az anarcho-kommunisták emellett többnyire a proletariátus diktatúráját is szükségesnek tartották, és ez az anarchisták számára elfogadhatatlan volt. Az anarcho-kommunisták szerint ezt a diktatúrát az önmagát megszervező proletárosztály gyakorolja majd (e szerveződés megfelelő formájának többnyire a munkástanácsokat vagy a kommunákat tartották), amely kíméletlen diktatúrát gyakorol a burzsoáziával szemben, de adott esetben akár a mozgalmon belül jelentkező reformizmussal szemben is. Így elutasították a klasszikus anarchizmus univerzális szabadságképét, és sokkal kisebb hangsúlyt helyeztek az egyén szerepére, mint általában az anarchisták. Megtartották azonban viszolygásukat minden politikai szerveződéssel szemben: a forradalmat mindig a termelők önfelszabadításaként értékelték, és a gazdasági harc formáira, mindenekelőtt az általános sztrájkra és az abból-amellett kifejlődő fegyveres felkelésre helyezték a hangsúlyt. A célzott politikai merényleteket adott esetben elfogadhatónak, sőt szükségesnek tartották, ám ideológiájuknak ez csak periférikus része volt: az 1890-es évek híres anarchista merényleteiért magányos, individualista anarchisták, illetve ilyen elméleti alapon álló kis csoportosulások voltak inkább felelősek. Az anarcho-kommunizmus gyakran összefonódott a tanácskommunizmussal, különösen Németországban.[1]
A mozgalomnak Európában sok híve volt, főleg az 1930-as 1940-es években. Elterjedt volt Franciaországban, Németországban és Magyarországon is. Legismertebb magyar anarcho-kommunista Schiess József. Maroknyi csoportja elsősorban merényletekre koncentrált, kevésbé az ideológiai munkára. Schiess csoportját a negyvenes évek végére felszámolták.[2]
Az anarcho-kommunizmus fogalmát gyakran azonosítják az anarchista kommunizmussal, ám ez nem teljesen helytálló. Itt egy lényegében marxista irányzatról van szó, amely azonban mélységesen antietatista, és a szerveződésben elutasítja a hagyományos pártformát. Az anarcho-kommunizmus (Angliában anarcho-marxizmusnak is nevezték) gyökerei a XIX. század hatvanas-hetvenes éveiig nyúlnak vissza; előképeit – Marx és Bakunyin mellett – Joseph Dietzgenben, Johann Mostban, Ricardo Flores Magonban stb. találta meg (akik mindnyájan fontosnak tartották a marxizmus és az anarchizmus “újraegyesítését”). Németországban az anarcho-szindikalizmushoz (Karl Roche és az FVGD-S), Angliában a Guy Aldred vezette Antiparlamentarista Kommunista Federációhoz (APCF), Franciaországban a “platformista” Pjotr Arsinovhoz és Nyesztor Ivanovics Mahnohoz, valamint az Anarchista-Kommunista Unióhoz (UAC) kötődött.

II/2. Az anarcho-szindikalizmus

Az anarcho-szindikalizmus egy 20. századi politikai ideológia. Megalapítója Mihail Bakunyin. Az anarchizmusnak egy olyan irányzata, amelynek központjában a munkásmozgalom áll. Neve az anarchizmus és a szindikalizmus (franciául syndicalisme) szóból ered, ami „szakszervezeti mozgalmat” jelent. Ugyanis ez az irányzat sokkal fontosabbnak tartotta a munkásmozgalmat, mint a korábbiak. Az anarcho-szindikalisták a munkások szakszervezeteit a forradalmi társadalmi változás egy lehetséges erőforrásának tekintik, hogy a kapitalizmust és az államot egy új, demokratikus társadalommal helyettesíthessék, amelyben a munkások igazgatnak. Az anarcho-szindikalisták a bérrendszer és a termelőeszközök magántulajdonának eltörléséért küzdenek, mert ezek léte vezetett az osztályok létrejöttéhez. Az anarcho-szindikalizmus három legfontosabb alapelve a munkások összetartása, a közvetlen cselekvés, és a munkások önigazgatása.
A kommunizmus Bakunyin- és Marx-féle felfogása 1872-ben szakított egymással végelegesen, amikor az I. Internacionáléban a marxista többség kizárta a bakunyinista kisebbséget. Bakunyin hívei a politikai hatalom megragadását se hasznosnak, se kívánatosnak nem tartotta, hiszen, ha a cél a hatalom lerombolása révén a teljes társadalmi emancipáció (ebben még természetesen Marx és Bakunyin egyetértett), akkor hogy lehetne a munkások felszabadulásának az útja ennek a hatalomnak a meghódítása.
Rudolf Rocker az egyik legnépszerűbb anarcho-szindikalista volt. Ő írta le a mozgalom eredetét, céljait és a fontosságát az 1938-ban megjelent Anarcho-szindikalizmus című művében.
Habár gyakrabban működött együtt a munkásmozgalmakkal a korai 20. században, sok szindikalista szervezet ma is aktív.
„Megállapítjuk, hogy a proletariátusnak nem lehet más célja, mint egy teljesen szabad gazdasági egyesülés megalkotása, mely a munkán és tagjainak teljes egyenlőségén alapszik és független minden politikai kormánytól. Ez a szervezet nem lehet más, mint magának a proletariátusnak, a szakmai testületeknek és az autonóm közösségeknek spontán tevékenységének az eredménye. Megállapítjuk, hogy az összes politikai szervezet az uralom szervezete, amelyben egy osztály dominál a tömegek kárára. A proletariátus, ha meg akarja kaparintani a hatalmat, maga is uralkodó és kizsákmányoló osztállyá válik.”
"A politikai hatalom mindenféle formájának a lerombolása a proletariátus elsőszámú feladata, hogy minden magát időlegesnek és forradalminak beállító hatalmi szervezet, amely éppen a hatalom lerombolását tűzte ki célul, a legnagyobb becsapás, amely ugyanolyan veszélyes magára a proletariátusra, mint a jelenleg létező kormányokra. Kijelentjük, hogy a társadalmi forradalom sikere érdekében visszautasítva minden kompromisszumot minden ország proletariátusának kötelessége a burzsoá politikán kívül álló forradalmi szolidaritás.”

II/3. A dzsucse vagy csucshe

A dzsucse vagy csucshe  autarkikus politikai és vallási eszme, Észak-Korea hivatalos ideológiája és a rajta alapuló államrendszere, a Kim-dinasztia rezsimjének szerves része.
Főbb megkülönböztető jellegzetességei
·    A történelem fő mozgatóerői a modern korban immár nem az osztályok, hanem a nemzetek.
·    Az antiglobalizmus filozófiájának integrálása a kommunista elméletbe.
·    A forradalmi világnézet alapja a Párt és a Pártvezető iránti megkérdőjelezhetetlen hűség.
·    Kim Ir Szen halála után vallási elemekkel gazdagodott a dzsucse-ideológia: Kim Ir Szen halhatatlan lélekként halála után is jelen van.
Története
Dzsucse-torony, Phenjan
A dzsucsét Kim Ir Szen hirdette ki 1955. december 28-án, amikor egy Korea központú forradalom szükségességéről beszélt. Az eszme elmondása szerint a nemzeti büszkeséget és egységet, és hogy a nemzeti öntudatot egy nemzetközileg is jelentős erővé tegye, Kim és a Koreai Munkáspárt köré szerveződve.
A vezér szerint a dzsucse a „másoktól való függés megtagadása és az egyén erejének használata az ember saját erejébe vetett hitével és az önellátás forradalmi szellemének kimutatása”. A dzsucse Észak-Korea céljaihoz kapcsolódik: egy független külpolitikához, a gazdasági önellátáshoz és az önmagára támaszkodó hadsereghez. Az eszme kinyilatkoztatása 1955-ben az első lépés volt egy nagy, jól működő, Kim teljes befolyása alatt álló politikai hatalom felé. A dzsucse megalkotása a külföld felé érdeklődő személyek központi irányításból való eltüntetésének filozófiai eszköze, célja a Kína- és szovjetbarátok és a Kim-ellenesek eltüntetése volt.
A dzsucse nem vált egyik napról a másikra jelentős ideológiává. Észak-Korea első tíz éve alatt a marxizmus-leninizmust megkérdőjelezhetetlenül az egyetlen hivatalos eszmének tartották. A Szovjetunióhoz és Kínához való szoros kapcsolatok tiszteletben tartása miatt a nacionalizmus a háttérbe szorult. Kim Ir Szen az 1950-es évek végén nagy erőfeszítéseket tett a dzsucse elfogadtatására. Hangsúlyozta, hogy bár a marxizmus-leninizmus is tartalmaz forradalmi eszméket, de csak a dzsucse képes új utakat nyitni a forradalmi Észak-Korea felé.
Kim ideológiája első fontossági próbatételéhez az 1960-as években ért. Az 1950-es években a vezető segítséget tudott szerezni a szovjet- és Kína-barát párttagokkal szemben, de a 60-as évek elején már olyan ügyekkel találta magát szemben, amelyek kedvezőtlenül befolyásolhatták az ország gazdasági politikáját és védelmi rendszerét. Ilyen gondok voltak a Szovjetunióból és Kínából érkező segélyek apadása, a viszály az előbb említett két állam között, Észak-Korea ellentétei az Egyesült Államokkal és Dél-Koreával, Phenjan és Moszkva egyet nem értése, valamint a szovjet–észak-koreai barátság újraértelmezése. Ezek az események tették szükségessé az önellátást. A munkáspárt az áldozathozás, a szigorúság és a hazafiasság szellemében próbálta elfogadtatni a dzsucsét a néppel. Az 1960-as évek közepére azonban Észak-Korea ismét fellélegezhetett: sikerült javítani Phenjan és Moszkva kapcsolatán, és a két ország újra szoros gazdasági és katonai együttműködést tudhatott magáénak

II/4. Eurokommunizmusközzétett változatellenőrizveSablon- vagy fájlváltoztatások

Antonio Gramsci munkássága is inspirálta az eurokommunizmust.
Mint ideológia, az eurokommunizmus a kommunizmus egyik reformista irányzata volt.
Mint politikai mozgalom, az eurokommunizmus az 1970-es és 1980-as években aktív európai kommunista pártokra vonatkozik, amelyek eltávolodván a Szovjetunió politikájától, az eurokommunista ideológiát hordozták.
Az eurokommunizmus alapjai többek között Santiago Carillo: „Eurokommunizmus és az állam” című könyvében fogalmazódtak meg.
Jean Ellenstein, Francia Kommunista Párt: „Pártunk 22-edik kongresszusa, amelyiken a proletárdiktatúrát kivettük a programból, egy teljes váltást jelentett … nem holmi formalitást. A mi dolgunk most hogy újragondoljuk az állam, hatalom és forradalom szerepét. … a forradalom leninista elgondolásával ellentétben, a forradalom a nyugat-európai országokban, és főleg Franciaországban, csakis békés, demokratikus, legális és fokozatos lehet.”
A nyugat-európai kommunista pártok létrejöttüktől fogva ideológiailag (és pénzügyileg) erősen függtek a Szovjetunió Kommunista Pártjától.
Az 1960-as évek végétől a Prágai Tavasz erőszakos leverése, Alekszandr Szolzsenyicin A Gulag szigetcsoport című regényének nyugaton való megjelenése erősen megtépázta e pártok támogatottságát, a baloldali értelmiség köreiben való népszerűségét. Egyes pártok emiatt megpróbáltak eltávolodni az SZKP-tól, programjaikba beemelni a demokrácia, a többpártrendszer, az emberi jogok európai értékeit, ugyanakkor megőrizve marxista, antikapitalista identitásukat.
·    A hatalom többpártrendszerű gyakorlása, egész addig amig az emberek készen állnak a kommunista társadalomra;
·    Feminizmus;
·    Szabad szexuális orientáció, a homoxeszuálisok, leszbikusok, biszexuálisok, és egyéb szexuális kisebbségek jogainak a védelme. A jelenlegi eurokommunista pártok programjában benne van a homoszexuális házasság legalizálása;
·    Szabad sajtó védelme, beszéd és vélemény-nyilvánitási szabadság védelme, és minden nem gazdaságra vonatkozó individuális szabadság;
·    Progresszivizmus.
Eurokommunizmus ma
A spanyol, az olasz és a francia kommunista pártokra volt jellemző ez az irányvonal, a kisebb kommunista pártok, például az osztrák, kitartottak a Szovjetunió által képviselt hagyományos marxizmus–leninizmus mellett.
Az eurokommunizmus fogalma a Szovjetunió 1991-es megszűnése után, a hidegháború befejeztével okafogyottá vált. A nyugat-európai kommunista pártok nagyobb része irányt váltott, áttért a szocialista vagy szociáldemokrata értékekre. Kisebb részük továbbra is kommunista irányultságú. Kevés kivétellel ezek általában marginális pártok, alacsony szavazati aránnyal.
A név ellenére az eurokommunizmus nem csak Európában terjedt el. Mexikóban kisebb eurokommunista csoportosulások léteznek, míg Japánban az eurokommunista nézeteket valló párt 1 000 000 fővel a legtöbb taggal rendelkező baloldali párt az országból.
A jelenlegi főbb eurokommunista pártok:
·    Olaszország: Kommunista Újraszületés Pártja;
·    Európai Parlament: Európai Baloldal (a tagpártok között leninista és demokratikus szocialista pártok is találhatóak, köztük a Magyarországi Munkáspárt 2006);
·    Japán: Japán Kommunista Párt
Az hogy ki használta legelőször az eurokommunizmus szót, azt mai napig biztosan nem lehet megmondani. Deutschland-Archiv (1977) szerint az eurokommunizmust 1975 nyarán Frane Barbieri jugoszláv újságíró használta legelőször, a NIN újság volt szerkesztője.
A leggyakoribb jobboldali kritika arra vonatkozik, hogy az eurokommunizmus igaziból csak a szerintük borzalmas kommunista ideológia enyhén megpuhított változata, és pont a sztálinista politikát akarja véghezvinni, de a választópolgárok félrevezetésével, pacifista szlogenekkel. Szintén jobboldali kritika az is, hogy a kommunizmusnak nem létezhet emberséges változata, mert önmagában gyilkos ideológia.
Trockista álláspontból Ernest Mandel úgy látja az eurokommunizmust mint a Szovjetunió 1924-es irányvonalának a folytatása amivel lemondtak a világforradalomról a Szovjetunió fejlesztése érdekében, az úgynevezett „szocializmus egy országban”.
Ezenkívül a francia és olasz eurokommunistákat anti-internacionalista nacionalistáknak tekinti. Ennek ellenére az olasz eurokommunisták maguk mellé trockistákat is befogadtak.
A forradalmi baloldal az eurokommunizmus rovására írja azt, hogy az eurokommunizmus nem kíván se forradalmat, se proletárdiktatúrát.
Leninista szempontból megbocsáthatatlan a forradalmi munkás-paraszt párt egyeduralmának (egész a kommunista társadalom megjelenéséig) az elvetése, és a demokratikus centralizmus elvének a félredobása.
Az általános sztálinista vélemény az eurokommunizmusról az, hogy az eurokommunizmus antikommunizmus.
Ugyancsak sztálinista vélemény az is, hogy az eurokommunizmus a burzsoák taktikája a kommunizmus ellen, és hogy az eurokommunisták a kapitalisták megbízására jelentek meg.

II/5. Keresztény kommunizmusSablon- vagy

A keresztény kommunizmus a vallási kommunizmus egy formája, a keresztényszocializmus egy radikális formája. Ez egy teológiai és politikai világnézet aminek alapja, hogy Jézus Krisztus tanításai kötelezik a keresztényeket, hogy támogassák a kommunizmust mint a legmegfelelőbb társadalmi rendszert. Habár nincs általános megegyezés a keresztény kommunizmus gyökereiről, de a keresztény kommunisták állítják: a Biblia egyértelműen kimondja, hogy az első keresztények – beleértve az apostolokat – saját maguk által kialakított kommunista közösségben éltek a Jézus halálát és feltámadását követő években. A Szentírásnak vannak más részei, vagy könyvei, amelyek egybe vágnak a kommunizmus számos elvével. Ilyen Mikeás próféta könyve, ahol az említett személy egyszerű paraszti közösségből való, nem is tagadja, sőt büszkén vállalja származását és keményen bírálja az elvilágiasodott, számos vallási előírást figyelmen kívül hagyó városi közeget, ahol a zsidó főpapok vagyonszerzésre törekednek. Jézusnak sok konfliktusa akadt a farizeusokkal és szadduceusokkal, akik ideológiájukban a tagadták a feltámadást. Vallástörténészek szerint mindez arra szolgált, hogy szabaddá tegyék az élet örömeinek élvezetét. Sokan vitatják, hogy a keresztény kommunizmus Jézus tanítása lenne és hogy az apostolok eszerint éltek volna. Ez a tétel sok vitát kavart a többi keresztény között is. A keresztény kommunista eszme híres magyar képviselője Gellért Oszkár költő. A keresztény kommunisták átvettek bizonyos tételeket a marxizmusból, de természetesen a marxizmus ateizmusát elvetették. Egyetértenek a marxizmus több gazdasági és társadalmi vonatkozású tételével, így például azzal, hogy a kapitalizmus kihasználja a munkásosztály által nyert többlet értékét (értéktöbblet-elmélet). Általában a keresztény kommunisták szembenállnak azzal a marxista gondolattal, miszerint a kommunista társadalomba vezető útnak mindenképp szervezettnek kell lennie.

II/6. A leninizmus

A leninizmus (avagy másként bolsevizmus) ideológia, a marxizmus Vlagyimir Iljics Lenin általi továbbfejlesztése.
Lenin főbb újításai az eredeti marxizmushoz képest:
·    A kommunista párt döntő szerepe a kommunizmushoz vezető út során. Az eredeti marxi állásponthoz képest, mely szerint a kapitalizmus megdöntése után a folyamatok maguktól mennek tovább a kommunista társadalom felé, Lenin úgy vélte, a szubjektív emberi tényező igen fontos. Egy ideológiailag felvértezett kisebbség (a párt) képes arra, hogy elősegítse a kommunizmushoz vezető úthoz szükséges társadalmi változásokat.
·    A kapitalizmus világméretű megdöntése, a világforradalom kezdőpontja nem a legfejlettebb kapitalista államokban kell, hogy megtörténjék, hanem éppen ellenkezőleg, a kapitalizmus leggyengébb pontjain, az iparilag kevésbé fejlett kapitalista államokban.
·    A munkásosztály mellett a szegényparasztság is forradalmi osztály. Az iparilag fejletlenebb országokban a kislétszámú munkásosztályt a szegényparasztság egészíti ki, így elegendő mértékű munkásosztály nélkül is lehetséges a proletárdiktatúra.
·    A 20. század eleji imperializmusnak, mint a kapitalizmus utolsó lépcsőfokaként való felfogása.
A [kommunisták egy része a leninizmust sem tartja kommunizmusnak, hanem az eszme elferdüléseként tekint rá (pl. Rosa Luxemburg álláspontja).
Sokak szerint a lenini kommunista rend ma is működik és hatalmon van Kubában.
A leninizmus (avagy másként bolsevizmus) ideológia, a marxizmus Vlagyimir Iljics Lenin általi továbbfejlesztése.
Lenin főbb újításai az eredeti marxizmushoz képest:
·    A kommunista párt döntő szerepe a kommunizmushoz vezető út során. Az eredeti marxi állásponthoz képest, mely szerint a kapitalizmus megdöntése után a folyamatok maguktól mennek tovább a kommunista társadalom felé, Lenin úgy vélte, a szubjektív emberi tényező igen fontos. Egy ideológiailag felvértezett kisebbség (a párt) képes arra, hogy elősegítse a kommunizmushoz vezető úthoz szükséges társadalmi változásokat.
·    A kapitalizmus világméretű megdöntése, a világforradalom kezdőpontja nem a legfejlettebb kapitalista államokban kell, hogy megtörténjék, hanem éppen ellenkezőleg, a kapitalizmus leggyengébb pontjain, az iparilag kevésbé fejlett kapitalista államokban.
·    A munkásosztály mellett a szegényparasztság is forradalmi osztály. Az iparilag fejletlenebb országokban a kislétszámú munkásosztályt a szegényparasztság egészíti ki, így elegendő mértékű munkásosztály nélkül is lehetséges a proletárdiktatúra.
·    A 20. század eleji imperializmusnak, mint a kapitalizmus utolsó lépcsőfokaként való felfogása.
A kommunisták egy része a leninizmust sem tartja kommunizmusnak, hanem az eszme elferdüléseként tekint rá (pl. Rosa Luxemburg álláspontja).
Sokak szerint a lenini kommunista rend ma is működik és hatalmon van Kubában.

II/7. A luxemburgizmus

A luxemburgizmus a kommunizmusnak Rosa Luxemburg (1870–1919) munkásságában összegződő és elgondolásain alapuló forradalmi elmélete, amely a Lenin képviselte bolsevizmus dominanciájával szemben az internacionalizmusra, a kommunizmus és a szociáldemokrácia nemzetközi összefogására helyezte a hangsúlyt.[1]
A németországi emigrációban élő Rosa Luxemburgnak és követőinek az 1890-es évek végétől kibontakozó politikai krédója a munkástanácsokra épülő államrend és a parlamentáris demokrácia együttélése, az orosz parlamentarizmus szétzúzásának kritikája, illetve a lenini teljhatalmú párt – mint ideológiailag felvértezett, a hatalmat megszerző kisebbség – koncepciójának elutasítása volt.
Noha az 1910-es évek európai baloldali mozgalmaiban még nagy hatása volt az eszmeirányzatnak, s követői, a Spartacus Szövetség (Spartakusbund) között találjuk Karl Liebknechtet és másokat,[2] 1924-ben, a Komintern V. Világkongresszusán a luxemburgizmust mint a bolsevizmussal összeegyeztethetetlen, téves politikai utat megbélyegezték.[3] Ezt követően a szovjet befolyás alatt álló területen mint tévtant tartották számon, s csak a nyugati baloldali mozgalmakban jelentkeztek nagyobb hatású követői (például az Amerikai Egyesült Államokban Daniel Singer és Eric Chester).
Rosa Luxemburg az egypártrendszerről:
„Szabadság csak a kormány tagjainak, csak a párttagoknak – attól függetlenül, hogy elég sokan vannak – az egyáltalán nem szabadság. A szabadság mindig a disszidensek, a másképpen gondolkodók szabadsága. A politikai szabadság lényege nem az »igazság« fanatikusain alapul, hanem inkább egy felvilágosító, építő, és tisztító disszidenciára alapul. Ha a »szabadság« »kiváltság« lesz, akkor a politikai szabadság munkája elvész.”

II/8. Maoizmus

Sztálin halála után a kommunista rendszer enyhült a Szovjetunióban és a szovjet érdekövezet államaiban. Mao Ce-tung elítélte ezt az enyhülési folyamot, s azt revizionizmusnak nevezte. Mao egyetértett Sztálinnal az osztályharc folytatódásának kérdésében a kommunista hatalomátvétel után, sőt egyenesen a kommunista párt funkcionáriusait, a nomenklatúrát tartotta burzsoáziának, melynek érdekében áll a kapitalizmus visszaállítása. A kínai kulturális forradalom meghirdetett célja éppen ennek meggátolása volt. Emellett azonban a maoizmus kifejlesztett bizonyos saját elképzeléseket, melyek különböznek a többi kommunista irányzathoz képest, a legfontosabb, hogy a a munkásság helyett a fő hangsúlyt a parasztságra helyezi, a kapitalizmus elleni harc legfontosabb módszere nem a munkások és a szakszervezetek harca, hanem a parasztfelkelés.
Mao halála Kínában a reformista irányzatok kerekedtek felül, bár hivatalosan mind a mai napig Maot tekintik alapnak.
A hagyományos maoizmus Albániában még pár évig vezető politikai eszme maradt, egészen a két ország 1978-as szakításáig, amelyet követően Albánia az izolacionizmus politikáját képviselte.
Több kommunista országban is léteztek az 1960-as és 70-es éveben úgynevezett baloldali ellenzéki csoportok, melyek a maoizmus talaján állva kritizálták a fennálló rendszert. Legmesszebb Bulgáriában mentek ezek a csoportok: 1965-ben Bulgáriában egy maoista ellenzéki csoport puccsot kísérelt meg Todor Zsivkov ellen.

II/9. A Marxizmus

Ez a közzétett változat, ellenőrizve: 2010. december 28.
A marxizmus Karl Marx német közgazdász és filozófus tanításainak összessége, valamint az erre hivatkozó társadalomelméleti irányzatok és politikai ideológiák együttese.
"Az előfeltételek, amelyekkel kezdjük, nem dogmák, hanem való­ságos előfeltételek, amelyektől csak a képzeletben lehet elvonatkoztat­ni. Ezek az előfeltételek a valóságos egyének, cselekvésük és anyagi életfeltételeik, mind azok, amelyeket készen találtak, mind azok, amelye­ket saját cselekvésükkel hoztak létre."[1]
"Az áru eredetileg mint kettős valami jelent meg előttünk: mint használati érték és mint csereérték. Később kitűnt, hogy a munkának, amennyiben értékben fejeződik ki, szintén nem ugyanazok már az ismertetőjelei, amelyekkel mint használati értékek létrehozója rendelkezik. Az áruban foglalt munka e kettős természetét először én mutattam ki kritikai módon."[2]
"Nem az én érdemem, sem a modern társadalomban levő osztályok létezésének, sem ezek egymás közötti harcának felfedezése. Polgári történetírók már jóval előttem ábrázolták az osztályok e harcának történelmi fejlodését, polgári közgazdászok pedig az osztályok gazdasági anatómiáját. Ami újat én tettem, az az volt, hogy kimutattam:
·    hogy az osztályok létezése csak a termelés fejlődésének meghatározott történelmi szakaszaihoz van kötve;
·    hogy az osztályharc szükségszerűen a proletariátus diktatúrájához vezet;
·    hogy maga ez a diktatúra csak átmenet az összes osztályok megszüntetéséhez és az osztály nélküli társadalomhoz" [3]
Lenin hagyományossá vált felosztása ([1]) szerint a marxizmus három alkotórésze:
·    marxista filozófia – a dialektikus materializmus
·    marxista gazdaságelmélet – a politikai gazdaságtan marxista iskolája
·    marxista politikaelmélet – a tudományos szocializmus
Ember és állat megkülönböztetése történhet ugyan önkényesen – öntudattal, vallással stb. – ám a valós különbég az, amellyel maguk az emberek különböztetik meg önmagukat az állatoktól: az eszköztermelés, a szerszámhasználat.[1] A világtörténelem az ember létrejötte emberi munka által – része annak a természetrajzi folyamatnak, amelyben a természet emberré válik.[4]
Ez a folyamat nem egyenes irányú, hanem tagadásokon keresztül vezet, a hegeli logika tézis – antitézis – szintézis sémája szerint, de fordítva, a kiindulópont az önmagával azonos természet, amely létrehozza az embert, amely attól elkülönül, szembe kerül vele, elidegenül tőle, hogy utána egy magasabb szinten újra egységbe kerüljön vele, és ez „…az embernek a természettel és az emberrel való ellentmondásos harcának igazi feloldása, az exisztencia és a lényeg, a tárgyiasulás és önigazolás, a szabadság és szükségszerűség, az egyén és a nem közötti harc igazi feloldása”.[4]
Az ember a természettörténetből nem mint egyén lép elő, hogy aztán fokozatosan társadalmiasuljon, hanem fordítva, kezdetben „nembeli”, szorosan egy természetadta közösséghez tartozó lény: „Eredetileg mint nembeli lény, törzsi lény, csordaállat jelenik meg – bár semmiképpen mint politikai értelemben való zoón politikon.” [5] Az egész általunk ismert történelem annak folyamata, hogyan szabadul meg az ember fokozatosan ezektől a közösségi kötelékektől, hogyan válik fokozatosan szabad emberi egyénné. A jövő titka pedig az, hogyan fog az ember – a tagadás tagadása révén – atomizált, elidegenült világából kitörve egy magasabb fokon újra társadalmi, nembeli lénnyé válni.
Életük társadalmi termelésében az emberek meghatározott, szükségszerű, akaratuktól független viszonyokba, termelési viszonyokba lépnek, melyek anyagi termelőerőik meghatározott fejlődési fokának felelnek meg. Az anyagi élet termelési módja határozza meg a társadalmi, politikai és szellemi életfolyamatot általában. Nem az emberek tudata az, amely létüket, hanem ellenkezőleg, társadalmi létük az, amely tudatukat meghatározza.” A fejlődés, a társadalmi haladás dinamikája abból adódik, hogy „A társadalom anyagi termelőerői, fejlődésük bizonyos fokán, ellentmondásba jutnak a meglevő termelési viszonyokkal, vagy ami ennek csak jogi kifejezése, azokkal a tulajdonviszonyokkal, amelyek között eddig fejlődtek. (…) A gazdasági alap megváltozásával lassabban vagy gyorsabban forradalmi átalakuláson megy át az egész óriási felépítmény”, vagyis a gazdasági termelési feltételekre épülő „…jogi, politikai, vallási, művészi vagy filozófiai, egyszóval ideológiai formák…” összessége.
Nagy vonásokban az ázsiai, antik, feudális és modern polgári termelési módok jelölhetők meg a gazdasági társadalomalakulat progresszív korszakaiként.” Ezek mindegyike belső konfliktusokat, ellentéteket hordoz magában „…nem az egyéni ellentétek, hanem az egyének társadalmi életfeltételeiből fakadó ellentét értelmében…”, tehát az egyének mint meghatározott társadalmi osztályok tagjai kerülnek szembe egymással.
A polgári termelési viszonyok a társadalmi termelési folyamatnak utolsó antagonisztikus formája…”, mert itt az előző formációk szövevényes osztályellentétei a tőkés és a bérmunkás szembenállására egyszerűsödnek. De „…a polgári társadalom ölében fejlődő termelőerők megteremtik egyúttal azokat az anyagi feltételeket, amelyek ennek az ellentétnek a feloldásához szükségesek. Ezzel a társadalmi alakulattal lezárul tehát az emberi társadalom előtörténete.
A polgári termelési viszonyok, a kapitalizmus alatt eddig sosem látott mértékben növekednek a termelőerők, a munka a bérmunka formájában egyre inkább közösségi, társadalmi jelleget ölt, szemben a tőkés elsajátítás egyéni jellegével. „…A tőkemonopólium bilincsévé válik annak a termelési módnak, amely vele és alatta virágzott fel. A termelési eszközök centralizációja és a munka társadalmasítása olyan pontot ér el, amelyen már nem fér meg tőkés burkában. A burkot szétrepesztik. Üt a tőkés magántulajdon végórája. A kisajátítókat kisajátítják. A tőkés termelési módból eredő tőkés elsajátítási mód, ennélfogva a tőkés magántulajdon, az első tagadása az egyéni, saját munkán alapuló magántulajdonnak. De a tőkés termelés egy természeti folyamat szükségszerűségével létrehozza saját tagadását. Ez a tagadás tagadása. Ez nem állítja vissza a magántulajdont, de helyreállítja az egyéni tulajdont a tőkés korszak vívmánya: a kooperáció és a földnek valamint a maga a munka által termelt termelési eszközöknek a közös birtoklása alapzatán.[7]
A tőke
Marx gazdaságelméletét háromkötetes fő művében, a Tőkében fejtette ki. Ebben a gazdaság elemzésére új módszert vezet be. A gazdasági eseményeket a történeti háttér előtt, fejlődésük folyamatában szemléli, nem pedig tértől és időtől elvonatkoztatva. Az emberek gazdasági cselekvéseit nem egy állandó emberi természet valamely tulajdonsága – például az önérdekkövetés – magyarázza, hanem a mindenkori ember és a mindenkori társadalom kapcsolata dialektikus: az aktuális társadalmi viszonyok közé születő ember maga is alakítója eme viszonyoknak. A társadalmi (benne a gazdasági) szféra ekkor egy óriási társasjátékhoz hasonlítható, amelynek a szabályait a legtöbben elfogadják. (Ennek nem természetes voltát jól látnánk, ha nem folyamatosan születnének eme viszonyok közé az emberek, hanem – mondjuk – 60 évente születnének 60 évig élő teljes generációk.) Ugyanakkor az óriási társasjáték nem teszi lehetővé, hogy tetszés szerint javítsunk helyzetünkön, hiszen az csak kollektíve lehetséges. A változtatás szabályai, formái és közvetítői is részei a játéknak.
Marx szerint a kapitalista gazdaságot jellemző alapvető és uralkodó viszony az áruviszony. Az áru egyszerre fizikai tárgy szükségletkielégítésre alkalmas tulajdonságokkal, és egyszerre mással pénzre vagy másik árura elcserélhető valami. Az előbbit hívjuk az áru használati értékének, az utóbbit az áru csereértékének. A csereérték tehát már feltételez egy viszonyt a többi emberrel szemben. A magántulajdon miatt az áru tulajdonosa kizárhatja a többieket az áru jellemzőinek kollektív vagy egyéni hasznosításából. Ezt a szeparációt a közösség fenntartja és legitimként ismeri el. A kereskedelem során az áruból pénz lesz, a pénzből megint csak áru. A pénz a rendszerben kering, ahová a termelés után belépnek és ahonnan a végső fogyasztás előtt kilépnek az áruk. Nem közvetlenül kapcsolódik össze a termelés és a fogyasztás, a szükségletek és a kapacitások összehangolása a piac közvetítésével történik. A liberális közgazdászok elismerik, hogy a piacon keresztül történő összehangolás nem tökéletes, de szerintük 1) még mindig jobb, mint bármely más alternatíva (mondjuk a tervgazdaság vagy az állami beavatkozás); 2) a piac hibái korrigálhatók; végül 3) a piac hosszú távon mindenképpen létrehozza az összhangot, azaz kialakul a harmónia. Marx kritikája nem is a piac hatékony vagy nem hatékony összehangoló erejét támadja, hanem a elképzelést magját: ha a termelés piacra történik, akkor nem a használati érték előállítása motiválja a termelőt, hanem az, hogy könnyen és drágán értékesíthesse az általa termelt árut, azaz minél nagyobb legyen árujának a csereértéke, a fogyasztót pedig az, hogy minél olcsóbban jusson használati értékhez. A termelést nem az érték, hanem a csereérték növelése hajtja előre.
A 19. század második felétől a marxizmus fogalom és eszmerendszerét több, magát forradalminak minősítő politikai mozgalom és párt a programjába foglalta, később pedig a Szovjetunió állami berendezkedését mintaként követő államok az állami ideológia részeként fogadták el. Ennek következtében a marxista irodalom igen terjedelmessé, ám színvonalában szélsőségesen egyenetlenné vált, miközben – a hatalmi viszonyoktól függően – a marxizmus megítélését egyrészt politikai előítéletek, másrészt politikai elfogultságok terhelték meg.
Marx azt hangsúlyozta, hogy az ideális társadalom megteremtéséhez szükség van egy átmeneti, politikai korszakra, ezért a megvalósítást két elméleti szakaszra bontotta. Az első szocializmusnak nevezett szakaszban az állam és a jog még megmarad, a javak elosztása pedig a végzett munkateljesítmény alapján történik. Ebben a szakaszban azonban a társadalmon belüli egyenlőtlenségek, konfliktusok még nem szűnhetnek meg. A végső, elérendő tökéletes és ideális szakasz, az a kommunizmus, ahol már a szükségletek szerinti elosztás rendszere valósulhat meg.

II/10. Marxizmus–leninizmus

A marxizmus–leninizmus kifejezést – amelyet Sztálin Lenin halála után alkotott – különböző politikai csoportulások használják. A kifejezést elsősorban három különböző csoport használja magára:
·    Lenin követői közül az a többség, aki Sztálint Lenin hű követőjeként fogják fel, s úgy vélik, hogy Sztálin tevékenysége alapvetően Lenin művének folytatása volt;
·    a poszt-sztálini kommunista mozgalomban azok, akik szerint Sztálin tevékenysége letért a „helyes útról”: ők a marxizmus–leninizmus kifejezést mint a sztálinizmus ellentétét, azaz az „igaz” lenini elvekhez való visszatérést jelző kifejezésként értelmezik;
·    Mao és követői, Mao halála óta használják még a marxizmus–leninizmus–maoizmus kifejezést is ugyanebben az értelemben.
Fentiektől függetlenül, a marxizmus–leninizmus lényege hívei számára ugyanaz: a kapitalista társadalom erőszakos megdöntése, proletárdiktatúra kialakítása, mely szocializmus néven a kommunizmus első lépcsőfoka, s amely átmenet során a kulcsszerepet a proletárdiktatúra élcsapata, a kommunista párt viszi.
Miután Sztálin megalkotta a marxizmus–leninizmus kifejezést, különböző országok hivatalos ideológiájukká nyilvánították, önmagukat pedig szocialista államoknak nevezték.
A marxizmus–leninizmust sokféle módon értelmezik.Az egyik vélemény az, hogy a marxizmus–leninizmus a leninizmus szinonímája. Egy másik vélemény az, hogy a marxizmus–leninizmus a sztálinizmus szinonímája (a kifejezést Sztálin találta ki). A vita valójában nem terminológiai, hanem tartalmi és arra vezethető vissza, hogy Sztálin tevékenysége folytatása-e a Lenin által megkezdett műnek, vagy eltérés attól (a kommunisták nagy többsége és az antikommunisták szerint folytatása, lásd erről a sztálinizmus szócikket).
A kifejezés a Sztálin által uralt Szovjetunió propagandája és a többségi kommunista felfogás szerint a marxi elmélet Lenin általi továbbfejlesztése és gyakorlati megvalósítása Oroszországban 1917 után.
A Szovjetunió vezetősége a marxizmus–leninizmus jelentését alkalmakként különbözőképpen értelmezte :
·    mint Lenin írásainak összességét ;
·    mint Lenin 1917-1922 között folytatott politikáját ;
·    mint a Komintern és a Szovjetunió Kommunista Pártjának aktuális politikai irányvonalát.
A marxizmus–leninizmus a Szovjetunió hivatalos ideológiája volt. Az éppen aktuális hivatalos ideológia elnevezéseként használták, függetlenül attól, hogy az Sztálin uralma alatt, vagy azután, a sztálinizmust elítélő poszt-sztálini évtizedek alatt volt. Sztálin uralma alatt nagyrészt a sztálinizmus színonímájaként használták; jelentése Sztálin igényei alapján változott, halála után más vezetők is megváltoztatták a marxizmus–leninizmus hivatalos jelentését (például Nicolae Ceauşescu, aki a marxizmus–leninizmust ultranacionalizmusnak értelmezte). Kétértelmű kifejezés amelynek értelmezését állandóan változtatták, politikai igények alapján, azzal a céllal hogy legitimitást nyerjenek, magukat a nagyok ( Marx, Engels, Lenin) követőjeként tüntetvén fel. A történelem során a marxizmus–leninizmust mint nacionalizmust (szocialista patriotizmus, amely kifejezést főleg Nicolae Ceauşescu használta a szélsőségesen nacionalista állampolitikájának a leírására), de facto kapitalizmust (szocializmus kínai jellemzőkkel), izolacionizmust (Enver Hoxha) , és mint misztikus-vallásosságot (Kedves Vezető, Észak-Korea) is értelmezték.
A leninisták kisebb része (főleg trockisták) még a marxizmus–leninizmus feltalálásakor megalkották a leninizmus saját interpretációját, visszautasítva a sztálinista interpretációt, amelyet hibásnak, reakciósnak és antikommunistának tekintenek.
A leninisták kisebb részén kívül a nem-leninista kommunisták is elutasítják a marxizmus–leninizmus kifejezést.
Az önmagukat kommunistának tekintő pártok jelentős része továbbra is a marxizmus–leninizmust tekinti ideológiájának. Gyakran a marxizmus–leninizmus azért van feltüntetve ezeknek a pártoknak a megnevezésében, hogy megkülönböztessék magukat az ország revizionista kommunista pártjaitól (lásd például: eurokommunizmus).

II/11. A Reformkommunizmus

A kommunisták ideológiája nem dogma, hanem a marxista tanok időszerű alkalmazása, ezért folyamatos igény, hogy újítsanak a kommunista elméleten. Az egyik legjelentősebb ilyen reformkommunista áramlat az eurokommunizmus.
A reformkommunizmus másik, jóval sikeresebb áramlata, a maoizmus talaján fejlődött ki, a Mao halála utáni Kínában. Ezen áramlat szerint a kommunizmus bevezetését hosszú időszak előzi meg, melyben a kapitalista gazdasági viszonyok dominálnak. A kommunista párt szerepe a gazdaság koordinálása és a politikai egyeduralom megőrzése abból a célból, hogy a kapitalisták ne jussanak politikai hatalomhoz. Ez a reformkommunista áramlat tagadja a termelőeszközök társadalmi tulajdonának szükségességét a hosszú átmeneti időszak alatt, sőt kifejezetten a magántulajdon mellett száll síkra. Jelenleg ilyen típusú reformkommunista rendszer működik Kínában, Vietnamban és Laoszban.
Korai reformkommunista áramlat a luxemburgizmus is.

II/12. Sztálinizmus

A sztálinizmus kifejezés a marxizmus–leninizmus ideológiájának a Sztálin által kifejlesztett elméleti és gyakorlati változatát jelenti
Sztálin önmagát sohasem nevezte sztálinistának, hanem marxista–leninistának. Ez a helyzet a sztálinistákkal is, akik szintén marxista–leninistának tartják magukat, és nem sztálinistának. A sztálinisták és sokan mások szerint a sztálinizmus nem is létezik, mert szerintük Sztálin marxista–leninista és Lenin hű követője volt, és nem tért le a lenini útról soha.
Sztálin főbb újítása Leninhez képest az osztályharc folytatódásának elve a kommunista hatalomátvétel után. E szerint a proletárdiktatúra bevezetése után nem csökkennek, hanem nőnek az osztályellentétek, mivel a volt kapitalisták egyre agresszívabban lépnek fel a kapitalizmus visszaállítása érdekében, csak most már ezek az erők nem antikommunista szervezetekben, hanem a kommunista párton belül jelennek meg. Ez az elv volt Sztálin idejében a tömeges terror növelésének ideológiai alapja. Jelenleg egyetlen országban működik a sztálini kommunista ideológián alapuló rendszer: Észak-Koreában.
A sztálinizmus ugyanakkor egy korszak, amely Sztálin uralomra jutásától egészen haláláig tartott. Magyarországnak a második világháború végétől, s a kommunista hatalomátvételtől (1948), egészen az 1956-os forradalomig tartó időszakban volt része a sztálinizmusban.
A sztálinizmus megítélését illetően két fő vélemény létezik.
A független elemzők, a kommunizmus ellenfelei és a legtöbb kommunista a sztálinizmust nem tartja önálló ideológiának, rámutatva arra, hogy Sztálin nem változtatott lényegesen a Lenin által kialakított társadalmi renden. Sem a tömeges terror, sem a kritikus vélemények elnémítása nem Sztálin találmánya, ezeket a módszereket a rendszer a kezdettől fogva alkalmazta. Emellett a Lenin által kialakított rendszer eleve egy totalitárius rendszer volt, bármiféle társadalmi kontroll nélkül. Sztálin csupán megerősítette ezt a hatalmat, az addigi kollektív vezetést, mely 10-12 ember ellenőrizetlen teljhatalmát jelentette, egyetlen személy ellenőrizhetetlen teljhatalmával váltotta fel. Ezen álláspont szerint Sztálin munkássága nem több, mint Lenin munkásságának logikus és magától következő folytatása. Egyetlen fontosabb új elképzelés, melyet Sztálin fejlesztett ki, az osztályharc folytatódásának elve a kommunista hatalomátvétel után.
Ezzel szemben a kommunisták egy része a sztálinizmust a Lenin általi kommunizmushoz képest radikális újításnak tekinti. Ezen elmélet szerint radikális változtatás, hogy míg Lenin alatt proletárdiktatúra volt, addig azt Sztálin egyszemélyi diktatúrával váltotta fel. Fontos különbségnek tartják azt is ezen álláspont hívei, hogy az állami terror mértéke kisebb volt Lenin alatt, s úgy vélik, hogy a Lenin alatti terror szükségszerű és korlátozott volt, szemben a Sztálin-időszak nagyobb mértékű és szerintük nem igazolható repressziójával. A gazdaságpolitika terén is fontosnak tartják azt a különbséget, hogy míg Lenin a magántulajdon korlátozott szerepét megengedhetőnek tartotta (NEP-politika), addig Sztálin a magántulajdont teljes egészében megszüntette.








Kontinuitás-elmélet
Sztálin Lenin tanait követte
Diszkontinuitás-elmélet
Sztálin szakított Leninnel

Lenin úgy vélte, hogy a proletariátus nem képes felismerni önmaga érdekeit, ezért egy külső erőre van szükség, a hivatásos forradalmárokéra és a pártra, hogy tudásuk segítségével vezessék a proletárdiktatúrát a kommunizmus első szakasza (a szocializmus) idején. Sztálin nem tett mást, mint ezt követte.
Lenin az állam fokozatos gyengülését tervezte a proletárdiktatúra működése során.

Lenin ellenezte a pluralizmust, mind a társadalomban, mint a párton belül. A demokratikus centralizmus csupán taktikai szólam volt. Valójában a párton belüli vitákat is Lenin vezetése alatt és az ő javaslatára tiltotta be a párt X. kongresszusa. A demokráciát tagadó totális rendszert tehát Lenin vezette be.
Bár Lenin sem tűrte a kommunizmussal ellentétes ideológiákat, Lenin idejében valódi demokrácia létezett a párton belül. Ezt változtatta meg Sztálin, amikor egyszemélyi vezetést vezetett be.

A szovjetállamban a gazdasági nyitás (NEP) valójában csupán taktikai lépés volt, Lenin a totális államosítás és centralizáció híve volt a gazdaságban, ezt folytatta Sztálin is.
A NEP-politika hosszú távú gazdaságpolitika volt, a magánszektor jelenléte nem mond ellent az ideológiának a proletárdiktatúra idején, a magántulajdon csak a proletárdiktatúra végén, a kommunizmus második szakaszának bevezetésével szűnik meg.

Az állami terrort, a teljhatalmú titkosrendőrséget, a gyilkosságokat, a deportálásokat, a koncentrációs táborokat mind Lenin hozta létre.
Lenin terrorja csupán válasz volt a polgárháborús körülményekre, ezek mértéke sokkal kisebb volt, mint Sztálin ideje alatt.

A párton belüli antidemokratikus hatalmi mechanizmust Lenin építette ki, Sztálin csak kihasználta a már kész helyzetet. Lenin elsősorban személyes modortalansága miatt kritizálta Sztálint, s nem politikája miatt.
Bár Lenin javaslatára került 1922-ben Sztálin a pártfőtitkári posztra, ez a poszt akkoriban másodrendű volt, s Lenin 1924-ben javasolni szerette volna Sztálin leváltását, de halála miatt ezt már nem tudta megtenni.

II/13. Tanácskommunizmus

A tanácskommunizmus a marxista, de antileninista kommunista eszmeáramlatok egyike.
A tanácskommunizmus legfőbb alapelve, amelyben különbözik a marxizmus–leninizmustól, az államhatalom gyakorlásáról vallott nézete. A tanácskommunizmus hívei szerint az államhatalom gyakorlásának módja a munkástanácsok rendszere, nem a kommunista párt által vezetett proletárdiktatúra.
A tanácskommunisták elutasították Lenin politikáját és a szovjet rendszert, úgy vélték, hogy a Szovjetunió nem kommunista, hanem kapitalista állam, amelyben a tőkések osztályának szerepét a pártapparátus vette át, ezért a szovjet rendszert államkapitalistának nevezték.

II/14. A trockizmus

A trockizmus a kommunista eszmeáramlatok egyike.
Lev Trockij zsidó származású szovjet politikus elmélete, a Marx és Lenin általi kommunista elmélet továbbfejlesztett változata. Maga Trockij sosem használta a trockizmus szót, mivel elméletét az eredeti lenini elmélettel egyezőnek tartotta, szemben az általa ferdülésnek tartott sztálinizmussal.
Trockij főbb újításai az eredeti marxizmus–leninizmushoz képest:
·    A kapitalizmus világméretű megdöntése nélkül nem lehetséges létrehozni a kommunista társadalmat. Ezért nem lehet az Oroszországban győztes kommunista forradalom célja a kommunizmus építése Oroszországban, ugyanis ebben az esetben a kommunista rendszer egyetlen országban sem képes ellenállni a világkapitalizmusnak. Tehát az Oroszországban győztes kommunisták feladata a világforradalom elősegítése.
·    A szegényparasztság forradalmi osztályként való elutasítása. Trockij szerint egyetlen forradalmi osztály a proletariátus. Ebben Trockij az eredeti marxi elképzelést osztja.
·    Állandó forradalomra van szükség, a proletárdiktatúra bevezetése után is, mivel ellenkező esetben a proletárdiktatúra apparátusa a kapitalizmus visszaállítása nélkül is burzsoáziává válik.
Trockij 1938-ban saját kommunista világmozgalmat hozott létre Negyedik Internacionálé néven. A trockista irányzat azonban mindig is jelentéktelen maradt a kommunista mozgalmon belül, soha nem jutott a hatalom közelébe egyetlen országban sem.
Magyarországon tisztán trockista csoport nem alakult ki, az átmeneti jellegű trockizmus azonban kimutatható az 1929-ben alakult, Hartstein Iván és Fürth Barnabás vezette Marxista Ellenzéki Frontnál, a Kassák Lajos-féle Munka-kör esetében, vagy Weisshaus Aladár Népmozgalmában és Stolte István Miklósnál.

TARTALOMJEGYZÉK

Nincsenek megjegyzések: