Oldalak

2010. augusztus 23., hétfő

Moldova György: Gumikutya (1967) 19/9. Ne legyünk telhetetlenek: az is szép, ha egyszer az életben igazam volt

Hogy a feltaláló ne vegye észre a ráirányuló megkülönböztetett figyelmet, több más megkísértendővel közös csoportba osztották be. A csoport tagjai között szerepeltek főkönyvelők és revizorok éppúgy, mint diszpécserek vagy anyagbeszerzők, csak egyetlen közös vonás jellemezte őket, mindannyian be akarták jelenteni illetékes helyen a gyár ellopását.
A csoport először a „Lelkiismeretvizsgáló Röntgengép” elé járult, mely Momentán professzornő találmánya szerint kimutatta a jellem különböző eltorzulásait, akár a közönséges röntgengép a tüdő vagy a csontok betegségeit.
Mint más alkalmakkor is, már ez az első vizsgálat rögtön szelektálta a csoportot. A leghangosabban tiltakozókról kiderült, hogy már előleget is vettek fel a megvesztegetési pénzre, és a tágra nyitott szájukkal csak az árfolyamukat akarták felsrófolni. A gép a néhány megmaradt delikvensnél is pontosan jelezte, hogy a továbbiakban milyen irányban befolyásolhatók a legkönnyebben.
Balaskó átvilágítása azonban valósággal megdöbbentette a professzornőt, ilyen tökéletesen tiszta lelkiismereti kamrák, árnyéktalan becsületkötegek még nem fordultak elő a gyakorlatában. Önmaga megvigasztalására a gépet a játékszenvedély kisagyi gócára irányította, némi elégtétellel látta, hogy ez Balaskónál egyáltalán nem fejlődött ki.
– Így persze könnyű – sóhajtott fel Momentán, de önkéntelenül is tovább fokozódott benne a rokonszenv és elismerés, melyet először a gumimuskátli tulajdonságainak műszaki felmérése váltott ki benne a feltaláló iránt.
Ezután a delikvensek filozófiai-világnézeti felmérése következett. A további ráhatások megválasztása ugyanis attól is függött, hogy az illető milyen szilárd elvi alappal rendelkezik.
Momentán most Balaskót vette elsőnek.
– Foglalkozott ön marxizmussal?
Balaskó büszkén kihúzta magát.
– Középfokú szemináriumot végeztem. Kitüntetéssel.
– Akkor valószínűleg sokat olvasott a marxizmus klasszikusaiból.
– Rengeteget. Például a Kommunista Kiáltvány-t is olvastam, onnan, hogy „Kísértet jár Európa felett, a Kommunizmus kísértete”… egészen addig, hogy „és akkor…”
Momentán csodálkozva kérdezte:
– Mi az, hogy „és akkor…”?
– Én sem tudom pontosan. Ez volt a tizenhatodik lap alján, és a szemináriumra csak eddig volt feladva kötelező olvasmányként.
– Kitűnő. És mit tud még?
– „Hazánk nem rés, hanem…”
Balaskó elhallgatott.
Momentán sürgette:
– Hanem mi?
Balaskó vállat vont.
– Nem tudom, itt is lap vége volt.
– Ön az átlagosnál sokkal jobban ismeri a marxizmust – jegyezte meg Momentán, és a későbbi feleletek igazolták ezt a megállapítását. A többi kilenc jelölt összesen három olyan idézetet tudott összehozni, melyeket marxista klasszikusoknak tulajdonítottak. Az egyik idézetről kiderült, hogy a Bibliából származik, a másikat, „Az állam én vagyok”-ot XIV. Lajos mondta, a harmadikat pedig Tóth Tihamér atya írta Hát érdemes volt, fiúk? című, nemi felvilágosító jellegű könyvében.
A megfogyatkozott csoport átment a másik terembe, ahol különféle ismeretterjesztő-felvilágosító előadásokat tartottak a számukra.
A fizikai tárgyú elmefuttatás bebizonyította, hogy az újabb kutatások az anyagnak magát a létezését is kérdésessé tették, ezek után az már teljesen mindegy, kinek a tulajdonában vannak az anyag különféle megjelenési formái, például egy gyár.
Ez az előadó később visszajött, és sokáig keresgélte ottfelejtett ceruzáját. Sehogy sem tudta megtalálni, ezt, úgy látszik, a szívére vette, mert távozása előtt minősíthetetlen kifejezések kíséretében tolvajnak nevezte az egész hallgatóságot.
Egy jogtudós – aki csak másodállásban vállalta el a „Megkísértő Villa” ügyfeleinek oktatását, főfoglalkozása a „Társadalmi Tulajdon Védelmében Elméleti Tanszék”-éhez kötötte – a pénz történetéről beszélt.
Nevetségesnek bélyegezte azt az állítást, hogy a „forint” Florenz olasz város nevéből származik, kimutatta: a forint szó valójában tulajdonjogi rövidítés, kissé összevonva azt jelöli, kié a pénz: Feketézőké, ORgazdáké, INgyenélőké, Tolvajoké.
A jogtudós a rövidítés utolsó tagját, a tolvajokat tartotta a történelmileg legpozitívabb kategóriának, felsorolta, hányszor tettek hazájuknak felbecsülhetetlen szolgálatokat, amellett élen jártak az egyenlőtlen vagyonelosztás elleni harcban. Kérte hallgatóit, vessék félre előítéleteiket ezzel a társadalmi kategóriával kapcsolatban.
A legtöbben beadták derekukat ennek a tudományos érvelésnek. Lelkiismeretüket lecsillapította a meggyőződés – melyet az előadások sugalmaztak –, hogy ők mindent megtettek becsületük védelmében, de végül is kénytelenek voltak meghódolni egy náluk erősebb szükségszerűség előtt.
Míg az első fokozatnál kihullottak megvesztegetése szinte szabályszerű irodai körülmények között ment végbe, a nyilatkozat aláírása ellenében pénzt kaptak, és ezzel az ügy be is fejeződött – az eljárás a második fokozatnál már különleges formák kíséretében történt.
A „Megkísértő Villa” sebésze kioperálta az illetők gerincét – ezt a műtétet az első fokozatnál azért nem lehetett végrehajtani, mert az illetők sohasem rendelkeztek gerinccel –, helyette egy minden igényt kielégítő gumigerincet iktattak be.
A kioperált gerinceket egy ruhatárhoz hasonlító helyiségben akasztották fel. Néhányan elismervényt kértek róla, hogy annak idején majd kiválthassák. Momentán készséggel megadta ezt az elismervényt, bár megjegyezte, hogy tapasztalatai szerint az egyszer beadott gerincek kiváltására soha többé nem kerül sor. A gumigerinc különben sem hátrány, viselői közül számosan kiváló eredményeket értek el mind a tornacsarnokokban, mind az előrehaladásban a hivatali ranglétrán.
Balaskót a harmadik terembe már csak két társa követte.
Egyikük jóval fiatalabb volt a feltalálónál, tíz éve küldöncként dolgozott a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” egyik kooperáló vállalatánál. Annak idején polgári származása miatt nem vették fel az egyetemre, és ha burkoltabb formában is, de most is szerencsétlen osztályhelyzetének köszönhette, hogy nem tudott előbbre jutni. Helyzetének vigasztalansága szülte benne a keserű dacot, mely arra indította, hogy minden felmerülő kérdésre, így a megvesztegetési ajánlatra is nemmel válaszoljon.
Másikuk: Steingruber Alajos, korát tekintve apja lehetett volna Balaskónak. Az Elektromos Művek óraleolvasójaként fogták le őt Noch emberei, bár Steingruber magát a gyár ellopását nem vette észre, ahhoz ragaszkodott, hogy a villamosmérő órák plombájának felnyitását jelentse feletteseinek.
Ez a három ember lépett át a harmadik terembe, melyet az „Egyedi és Különleges Megkísértések Termé”-nek nevezték. A terem minden eddiginél méltóbbnak bizonyult a villa elnevezéséhez, itt valóban felhalmozták a fellelhető összes kísértéseket.
A küldöncöt egy luxusautóba ültették, melynek motorját a slusszkulcs elfordítása helyett a megvesztegető nyilatkozat aláírása által keltett bioelektromos energia hozta üzembe. Az óraleolvasónak vadonatúj amerikai műszívet és műbokákat mutattak, egy aláírás árán évtizedekkel meghosszabbíthatta volna az életét.
Dicséretükre legyen mondva, mindketten ellenálltak, és természetesen Balaskó is elhárította magától a felkínált külön kis gyárat, ragaszkodott hozzá, hogy a számára kijelölt helyen, a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-nél próbálja ki a találmányát.
A villa egyenruhás alkalmazottja két borítékot nyújtott át Momentánnak, mindkettőből okiratok kerültek elő. A professzornő az elsőt a küldöncnek adta át.
– Ezért talán hajlandó lesz aláírni. Többe került, mint két „Jaguár”.
Ez az okirat egy hivatalos határozatot tartalmazott, mely a küldöncöt átminősítette munkásszármazásúvá, méghozzá illeték- és bélyegmentesen, mindössze „gyerekkori nyomormegváltás” címen kellett ötszáz forintot fizetnie. A küldönc pillanatnyi habozás nélkül aláírta a megvesztegetési nyilatkozatot, és hanyatt-homlok elrohant, hogy minél hamarabb megkezdhesse a karrierjét.
Az öreg Steingruber gúnyosan nézett először utána, aztán Momentánra.
– Nekem mit tud ajánlani, asszonyom? Nekem már nincs jövőm.
– De múltja talán van?
A másik okiraton az óraleolvasó főnökének hivatalos bocsánatkérése állt. Belátta, hogy 36 évvel ezelőtt egy vitás elszámolásban az öreg óraleolvasónak volt igaza, a kérdéses szám hetes volt, és nem kilences, mint ő, a főnöke állította.
Steingruber annak idején e miatt a szám miatt veszett össze barátaival, és ezért kergette el a feleségét, mert azt tanácsolták, hogy legyen okos, és fogadja el a főnöke véleményét. Most csak annyit mondott:
– Ne legyünk telhetetlenek, az is nagyon szép, ha egyszer az életben kiderül, hogy igazam volt – és aláírta a hamis jelentést, hogy a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” mérőóráit tökéletesen szabályszerű állapotban találta.

Nincsenek megjegyzések: