A főkonstruktőr határozatával a kék szín jutott túlsúlyba a lakmuszpapírokon, és a rendelkezések értelmében Balaskó nem fellebbezhetett az elutasító döntés ellen. Sikertelenül próbálkozott a minisztérium 18 folyosójának számtalan irodájában, már feladta a reményt, mikor az „Agitációs Propaganda Szervezési Főnökség” tapétázott ajtaján Jólesz Mátyás segédsugalmazó névjegyét fedezte fel.
Emlékezett rá: a lelencházban ugyanígy hívták azt a fiút, aki az alatta levő ágyon feküdt. Valószínűtlennek látszott, hogy az ismerős azóta ilyen karriert futott volna be, hiszen a lelencházban a legbutább növendékek közé tartozott, egy táblán állandóan a nyakában hordta a nevét, mert folyton elfelejtette, Balaskónak azonban nem maradt vesztenivalója, benyitott az ajtón.
Legnagyobb örömére valóban egykori lelenctársát találta meg az előszoba íróasztala mögött. Jólesz Mátyás megölelte, és pártfogásába vette a gumimuskátli ügyét.
Először Mátyás közvetlen főnökéhez, Jólesz Bélához mentek át, majd sorra járták a többi illetékes osztályvezetőt: Jólesz Józsefet, Jólesz Mihályt, Jólesz Jolánt és Jólesz Jolán férjét, született Pazsiczki Lászlót, útközben csatlakozott hozzájuk Jólesz Teréz, Jólesz Alfréd és Jólesz Albert is. Valóságos csapattá szaporodva, együtt jelentkeztek a főnökség vezetőjénél: Jólesz Ferdinánd vezérsugalmazónál.
A vezérsugalmazó éppen fegyelmi tárgyalást tartott.
Néhány hónappal ezelőtt szigorú rendszabályokat léptettek életbe az állami tinta megkímélése céljából, így például elrendelte, hogy tilos az „i” betűre a pontot kitenni, mert így éves viszonylatban több liter tinta takarítható meg.
Egyik öreg hivatalnok azonban nemcsak hogy kirakta az „i”-re a pontokat, hanem egyébként sem kerülte az „i” betűs szavakat, beadványaiban provokatív módon gyakran előfordultak olyan kifejezések, mint „hibrid virsli, vízisí sincs, bilincsszíj”.
Jólesz magából kikelve dorgálta az öregembert.
– Azért adunk ki egy ilyen intézkedést kétszázezer példányban, ötszínnyomással, félmillió forintért, hogy maga gúnyt űzzön belőle?!
Az öreg hivatalnok kétségbeesetten tárta szét a karját.
– Hogy írhattam volna azt másképpen, hogy „vízisí sincs”?
– Hogy? Például úgy, hogy vízisí van.
– De hát ha egyszer nincs vízisí?!
– Mindegy. Egy „i”-betűt akkor is megspórolt volna.
A vezérsugalmazó felemelte a hangját.
– Mindig „i”-t ír? Mit hisz?! Itt nincs vicc! Ki!
Az öreg hivatalnok elkotródott, Jólesz indulatában darabokra tépett szét egy függönyt, aztán, mikor magához tért, mélyen Balaskó szemébe nézett.
– Hallgatlak, Balaskó elvtárs.
Balaskó elmondta, miképp utasították vissza találmányát a különféle főosztályokon és központokban. Jólesz Ferdinánd szótlanul hallgatta végig, de a homlokán kidülledtek az erek, és a különösen felháborító mozzanatoknál az asztalra csapott, Balaskó csak később vette észre, hogy az asztallapon krétával körül vannak rajzolva azok a helyek, ahová Jólesznek ütnie kell.
Mikor Balaskó befejezte elbeszélését, Jólesz mély lélegzetet vett, ez lecsillapította annyira, hogy meg tudjon szólalni.
– Nincs mit csodálkozni ezen, Balaskó elvtárs. A kispolgári önzés és haszonlesés, a harmadik utas szájtátiság és az individualista kivagyiság bűzhödt mocsara vesz körül bennünket még a saját barlangunkban is. Inkább az lett volna furcsa, ha a volt csendőrök, iparbárók, igazgatók és részvényvágó tőzsdések, akik rafinált szemfényvesztéssel átmentették magukat a mába, segítettek volna a te proletár találmányodon. Világos, hogy megpróbálták megsemmisíteni, eltussolni, elköntörfalazni, sárba tiporni, agyonhallgatni, de ezt a békát már nem nyeljük le. Vagyunk még néhányan, akik nem vagyunk ugyan pápábbak a pápánál, de fejbólintó Jánosok sem vagyunk, és ha ők sátánt mondanak, akkor mi Belzebubot felelünk.
A Balaskót kísérő csoportra mutatott.
– Mi vér vagyunk a te véredből, hús vagyunk a te húsodból, és esküszöm neked, hogy én és családom, akarom mondani beosztottjaim, egy emberként állunk ki a gumimuskátli mellett. Csak egyet mondj meg nekem, Balaskó elvtárs, kemény és kérlelhetetlen proletár őszinteséggel.
Körülnézett, kiküldte beosztottjait a szobából, mikor magára maradt Balaskóval, belülről kulcsra zárta az ajtót. Még ezt sem találta elég biztonságosnak, intett, hogy lépjenek be a páncélszekrénybe, és csak itt fejezte be suttogva a kérdést.
– Csak azt az egyet mondd meg nekem, Balaskó elvtárs, kemény és kérlelhetetlen proletár őszinteséggel, hogy jó-e nekünk proletároknak ez a gumimuskátli? Nincs benne valami átkozott burzsoá szemfényvesztés, mely a bűzhödt kispolgári mocsár malmára hajtja a vizet?
– Esküszöm neked, Jólesz elvtárs – mondta Balaskó ünnepélyesen –, a gumimuskátli csak jót hozhat a proletariátusra.
Kimásztak a páncélszekrényből, Jólesz újból behívatta az osztályvezetőket.
– A legjobb gyárat adjátok oda Balaskó elvtársnak, a legjobb gyárunkat. Melyik a mi legjobb gyárunk?
Az osztályvezetők egyhangúan a kimagasló eredményeket elérő, kitűnően szervezett „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-öt ajánlották. Jólesz Ferdinánd letelefonált a személyzeti osztályra, néhány percen belül meghozták Balaskó kinevezését a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-höz fő gumiegyenészi minőségben. Ez a feladatkör korábban nem létezett, Jólesz rögtönözte, mivel a tröszt státuszkerete zsúfolásig be volt töltve.
Elérzékenyülten nyújtotta át a papírt Balaskónak.
– Menj utadra, Balaskó elvtárs, meg kell mondjam neked, kemény és kérlelhetetlen proletár nyíltsággal, hogy nagyszerű embernek tartalak, aki le fog győzni minden nehézséget.
Ünnepélyesen jobbról-balról arcon csókolta a feltalálót, példáját követte az egész Jólesz család, utolsónak Jólesz Mátyás, a segédsugalmazó búcsúzott el Balaskótól, egy előreváltott autóbuszjegyet adott neki, hogy kimehessen új munkahelyére.
Emlékezett rá: a lelencházban ugyanígy hívták azt a fiút, aki az alatta levő ágyon feküdt. Valószínűtlennek látszott, hogy az ismerős azóta ilyen karriert futott volna be, hiszen a lelencházban a legbutább növendékek közé tartozott, egy táblán állandóan a nyakában hordta a nevét, mert folyton elfelejtette, Balaskónak azonban nem maradt vesztenivalója, benyitott az ajtón.
Legnagyobb örömére valóban egykori lelenctársát találta meg az előszoba íróasztala mögött. Jólesz Mátyás megölelte, és pártfogásába vette a gumimuskátli ügyét.
Először Mátyás közvetlen főnökéhez, Jólesz Bélához mentek át, majd sorra járták a többi illetékes osztályvezetőt: Jólesz Józsefet, Jólesz Mihályt, Jólesz Jolánt és Jólesz Jolán férjét, született Pazsiczki Lászlót, útközben csatlakozott hozzájuk Jólesz Teréz, Jólesz Alfréd és Jólesz Albert is. Valóságos csapattá szaporodva, együtt jelentkeztek a főnökség vezetőjénél: Jólesz Ferdinánd vezérsugalmazónál.
A vezérsugalmazó éppen fegyelmi tárgyalást tartott.
Néhány hónappal ezelőtt szigorú rendszabályokat léptettek életbe az állami tinta megkímélése céljából, így például elrendelte, hogy tilos az „i” betűre a pontot kitenni, mert így éves viszonylatban több liter tinta takarítható meg.
Egyik öreg hivatalnok azonban nemcsak hogy kirakta az „i”-re a pontokat, hanem egyébként sem kerülte az „i” betűs szavakat, beadványaiban provokatív módon gyakran előfordultak olyan kifejezések, mint „hibrid virsli, vízisí sincs, bilincsszíj”.
Jólesz magából kikelve dorgálta az öregembert.
– Azért adunk ki egy ilyen intézkedést kétszázezer példányban, ötszínnyomással, félmillió forintért, hogy maga gúnyt űzzön belőle?!
Az öreg hivatalnok kétségbeesetten tárta szét a karját.
– Hogy írhattam volna azt másképpen, hogy „vízisí sincs”?
– Hogy? Például úgy, hogy vízisí van.
– De hát ha egyszer nincs vízisí?!
– Mindegy. Egy „i”-betűt akkor is megspórolt volna.
A vezérsugalmazó felemelte a hangját.
– Mindig „i”-t ír? Mit hisz?! Itt nincs vicc! Ki!
Az öreg hivatalnok elkotródott, Jólesz indulatában darabokra tépett szét egy függönyt, aztán, mikor magához tért, mélyen Balaskó szemébe nézett.
– Hallgatlak, Balaskó elvtárs.
Balaskó elmondta, miképp utasították vissza találmányát a különféle főosztályokon és központokban. Jólesz Ferdinánd szótlanul hallgatta végig, de a homlokán kidülledtek az erek, és a különösen felháborító mozzanatoknál az asztalra csapott, Balaskó csak később vette észre, hogy az asztallapon krétával körül vannak rajzolva azok a helyek, ahová Jólesznek ütnie kell.
Mikor Balaskó befejezte elbeszélését, Jólesz mély lélegzetet vett, ez lecsillapította annyira, hogy meg tudjon szólalni.
– Nincs mit csodálkozni ezen, Balaskó elvtárs. A kispolgári önzés és haszonlesés, a harmadik utas szájtátiság és az individualista kivagyiság bűzhödt mocsara vesz körül bennünket még a saját barlangunkban is. Inkább az lett volna furcsa, ha a volt csendőrök, iparbárók, igazgatók és részvényvágó tőzsdések, akik rafinált szemfényvesztéssel átmentették magukat a mába, segítettek volna a te proletár találmányodon. Világos, hogy megpróbálták megsemmisíteni, eltussolni, elköntörfalazni, sárba tiporni, agyonhallgatni, de ezt a békát már nem nyeljük le. Vagyunk még néhányan, akik nem vagyunk ugyan pápábbak a pápánál, de fejbólintó Jánosok sem vagyunk, és ha ők sátánt mondanak, akkor mi Belzebubot felelünk.
A Balaskót kísérő csoportra mutatott.
– Mi vér vagyunk a te véredből, hús vagyunk a te húsodból, és esküszöm neked, hogy én és családom, akarom mondani beosztottjaim, egy emberként állunk ki a gumimuskátli mellett. Csak egyet mondj meg nekem, Balaskó elvtárs, kemény és kérlelhetetlen proletár őszinteséggel.
Körülnézett, kiküldte beosztottjait a szobából, mikor magára maradt Balaskóval, belülről kulcsra zárta az ajtót. Még ezt sem találta elég biztonságosnak, intett, hogy lépjenek be a páncélszekrénybe, és csak itt fejezte be suttogva a kérdést.
– Csak azt az egyet mondd meg nekem, Balaskó elvtárs, kemény és kérlelhetetlen proletár őszinteséggel, hogy jó-e nekünk proletároknak ez a gumimuskátli? Nincs benne valami átkozott burzsoá szemfényvesztés, mely a bűzhödt kispolgári mocsár malmára hajtja a vizet?
– Esküszöm neked, Jólesz elvtárs – mondta Balaskó ünnepélyesen –, a gumimuskátli csak jót hozhat a proletariátusra.
Kimásztak a páncélszekrényből, Jólesz újból behívatta az osztályvezetőket.
– A legjobb gyárat adjátok oda Balaskó elvtársnak, a legjobb gyárunkat. Melyik a mi legjobb gyárunk?
Az osztályvezetők egyhangúan a kimagasló eredményeket elérő, kitűnően szervezett „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-öt ajánlották. Jólesz Ferdinánd letelefonált a személyzeti osztályra, néhány percen belül meghozták Balaskó kinevezését a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-höz fő gumiegyenészi minőségben. Ez a feladatkör korábban nem létezett, Jólesz rögtönözte, mivel a tröszt státuszkerete zsúfolásig be volt töltve.
Elérzékenyülten nyújtotta át a papírt Balaskónak.
– Menj utadra, Balaskó elvtárs, meg kell mondjam neked, kemény és kérlelhetetlen proletár nyíltsággal, hogy nagyszerű embernek tartalak, aki le fog győzni minden nehézséget.
Ünnepélyesen jobbról-balról arcon csókolta a feltalálót, példáját követte az egész Jólesz család, utolsónak Jólesz Mátyás, a segédsugalmazó búcsúzott el Balaskótól, egy előreváltott autóbuszjegyet adott neki, hogy kimehessen új munkahelyére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése