A terem hirtelen elsötétült, csak a kis sarokemelvényt világította meg egy rejtett reflektor. Akár egy divatbemutatón, gyönyörű és elegáns nők léptek fel egymás után az emelvényre, Momentán mindegyikhez fűzött néhány szavas ismertetést.
– „Dolgozók öröme”-típus. Üzletekben egyelőre nem kapható. „Az autó mindenekfelett, én az autó alatt”-típus, gyalog ürgével nem ismerkedik. „Az állam én vagyok”-típus, luxusváltozat, csak állami pénzeket sikkasztók számára. Valamennyi megvásárolható a megvesztegetés összegéből.
Balaskó szótlanul nézte végig a nők felvonulását, Momentán tanácstalanul kérdezte:
– Melyik tetszett, Balaskó úr?
– Egyik sem – válaszolta a feltaláló –, én ideális, tiszta szerelemre vágyom.
– Ahhoz kell a legtöbb pénz, de talán még annyit is tudunk adni.
– Nem kell.
– Ez a legutolsó szava?
– A legutolsó.
Momentán felsóhajtott, és széttárta a kezeit.
– Akkor én befejeztem. Át kell adjam magát Noch úrnak, ő foglalkozik magával tovább.
Rövid, szaggatott jelzést adott le a csengővel, melyre egy távoli berregés válaszolt.
– Mindjárt jön, nem akar addig játszani kicsit?
– Mit?
– Mindegy. Van egy kis zsebrulettem, de kártyázhatunk is: nasi-vasi, kopka, huszonegy, tud valamit?
Balaskó eltöprengett.
– Mintha a lelencházban egyszer huszonegyeztem volna. Mondjuk, hogy azt tudok.
– Egy leosztás tíz forint.
– Nincsen csak négy forintom.
– Majd megadja.
– Miből?
– Magának valaha még több pénze lesz, mint amennyit én láttam életemben.
Fehér köpenye zsebéből egy kártyacsomagot vett elő, gyakorlott kézzel összekeverte.
– Hány lapot kér?
– Egyet.
Balaskó szánakozva nézte az izgalomtól máris felhevült professzornőt.
– Miért játszik ilyen hazárdjátékokat?
– Kártyázunk vagy népnevelünk?! Kér még egy lapot?
– Kérek. Ohne ász. Még egyet.
Balaskó az asztalra dobta a kártyáit.
– Huszonhárom. Fuccs.
– Tíz forinttal jön.
Momentán ismét átnyújtott egy lapot Balaskónak.
– Tulajdonképpen irigylem magát.
A feltaláló keserűen elhúzta a száját.
– Engem? Hát már engem is irigyelhet valaki?
– Ne játssza meg magát. Aki a gumimuskátlit feltalálta, az nagyon tehetséges ember kell hogy legyen. Mért nem fogadja el a pénzt? Mit akar kihozni magának ebből az egész ügyből?
– Szeretném, ha minden gyereknek annyi gumilabdája volna, amennyit csak akar.
– Miért fontos ez magának?
– Mert én lelencházban nőttem fel, és sohasem volt gumilabdám.
– De hát maga mit kap ebből?
– Semmit. Legfeljebb ha egy szobrot valamelyik játszótéren, jó széles vállút, hogy a gyerekek felülhessenek a nyakamba.
A kártyáira nézett.
– Újból huszonhárom, befuccsoltam. Húsz forinttal jövök.
Magas, őszülő, elegáns férfi nyitott be a terembe, két fiatal lány kíséretében. Hagyta, hogy a lányok levegyék róla a hálóköntöst, rásegítsék a nappali kabátját, majd egy könnyed mozdulattal elbocsátotta őket. Balaskóhoz lépett, és mivel feltételezte, hogy amúgy sem fogadná el a kéznyújtást, csak meghajolt előtte.
– Noch József vagyok.
Észrevette az asztalon felejtett kártyalapokat, szemrehányó pillantást vetett Momentánra.
– Hányszor kértem már magát, professzornő, hogy ne játsszon hazárdjátékot a vendégeimmel.
A feltaláló felé fordult.
– Amennyiben anyagi veszteség érte önt, természetesen a legmesszebbmenőkig kártalanítom.
– Nem, nem ért semmiféle veszteség.
Balaskó egy ásítást nyomott el, Noch észrevette.
– Úgy látom, egy kicsit álmos, engedje meg, hogy megkínáljam egy duplával. Legyen szíves, professzornő, egy kávét.
Momentán lenyomott egy gombot a fali kapcsolótáblán, oldalról egy iparvasúti mozdony sistergett be a terembe. A professzornő kávét töltött a kazánba, és ráeresztette a gőzt, megindultak a dugattyúk, a kéményen hamarosan felszállt a fövő kávé illata. Balaskó mereven nézte a mozdonyt.
– Ez is a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-ből való?
– Igen. A legmodernebb típusú magyar mozdony, csak egy kicsit kellett átalakítani, hogy kávéfőző gép legyen belőle.
A gőzsíp fütyülése jelezte, hogy elkészült a kávé. Momentán Balaskó elé rakta. Noch udvariasan kivárta, amíg vendége leteszi a csészét, csak aztán kezdett el beszélni.
– Higgye el, Balaskó úr, nem azért ajánlottam fel pénzt, mert félek öntől, ha esetleg ezt tételezte fel, még lesz alkalma megbizonyosodni, hogy tévedett. Mindössze abban akartam segíteni, hogy egy ilyen kiváló és becsületes ember, mint ön, elérhesse a célját. Tudnia kell, hogy a pénz megrövidíti a célhoz vezető utat, és megment a megaláztatástól.
Vizsgáló tekintettel felmérte Balaskó ruháját.
– Vegyük például az ön öltözékét. Milyen az ön öltözéke? Szánalmas.
Balaskó védekezett.
– Szerintem kopott, de tisztességes.
– Éppen ezt hívják magyarul szánalmasnak. Miért baj a szánalmas öltözék? Mert felesleges energiapocsékolással jár. Legyen szíves, professzornő, számítsa ki: mennyi energiájába kerülne Balaskó úrnak, hogy ilyen öltözékben bejusson, tegyük fel, csak egy vállalati igazgatóhoz.
Momentán ujjai sietve kattogtatták az elektromos számológép billentyűit.
– Néhány ezer megawattot kellene kifejtenie. Körülbelül annyit, mintha négyszáz kiló terhet harminc méter magasba emelne.
– Köszönöm. És már egy nyakkendő megmenti a portás kérdezősködéseitől, hogy hova akar menni. Egy őzbőr kabát fehér nyloninggel pedig átemeli a titkárnő akadékoskodásain is. És mondja meg, miért kell pótolhatatlan energiákat elvesztegetni, mikor az egész megoldható pénzzel?
– A szegénységet a világ összes filozófusa egyértelműnek tekinti a tisztességgel.
– Ehhez nem értek, csak azt tudom, hogy a szándékos szegénység a legnagyobb önzés a világon. Azt hiszi, a szegényt szeretik a szegények? Nem, nem szeretik, a szegények engem szeretnek, akitől van mit várniuk. Ha van pénze, mérhetetlen sok jót tehet az emberekkel. Akar példát? Az én cigányprímásom még most is komornyikot tart, és fog is tartani még a megvalósult kommunizmus korában is. Ha van pénze, támogathatja a barátait, megalázhatja az ellenségeit, és ha megtette kötelességét mások iránt, ki róhatja meg azért, hogy maga is él egy kicsit. Vesz egy autót, vacsora a vendéglőben egy helyes kis nővel, utána megállnak egy hegyi szerpentinen, leoltják az autó reflektorát, és ha valaki benéz a kocsiablakon, annak belecsap a pofájába. Ha lenézi ezeket az örömöket, hadd emlékeztessem a kvantummechanikának arra a legújabb felfedezésére, hogy egyszer, azaz összesen egyszer élünk.
Balaskó ingerülten közbevágott.
– Ahhoz, hogy ennyi pénzem legyen, lopnom kellene.
Noch arcára szánakozó mosoly ült ki.
– Na és? Azt hiszi, ha maga otthagyja a pénzt, nem fogja elvinni valaki más?
Bólogatott.
– Igaz, valaha én is így gondolkoztam. Tudnia kell, Balaskó úr, hogy ezelőtt tíz évvel én is éppolyan becsületes hivatalnok voltam, mint ön most. Kefirt reggeliztem és töpörtyűt vacsoráztam, azt magyaráztam magamnak: ennek így kell lennie, mert szegény ország vagyunk. A szemem akkor nyílt ki, mikor bent a hivatalban és kint az életben észrevettem, hogy pazarolnak el milliókat a lehető legfölöslegesebb dolgokra. Elkezdtem gondolkozni: miért mindig nekem és rajtam kell spórolni, mikor az állam maga pazarol? És akkor megértettem, hogy Magyarország nem szegény, hanem rosszul szervezett ország, és egyáltalán nem törvényszerű, hogy én töpörtyűt vacsorázzak. Otthagytam az állásomat, kicsiben kezdtem: egy szekrényt teleloptam söröskorsókkal, az újabb eredményeimet már ön is ismeri.
Balaskó gúnyosan mosolygott.
– Nem tud meggyőzni arról, hogy erkölcsileg helyes gyárakat lopni.
– Ha nem is helyes, de nincs benne semmi rendkívüli.
Noch a mellére tette a kezét.
– Maga komolyan azt hiszi, hogy ebben az országban csak én lopok gyárakat? Más nem? Csak nem vallják be olyan nyíltan, és ha lehet ezt a kifejezést használni, olyan becsületesen, mint én. Miért? Az nem lopott el egy gyárat vagy egy gyárra valót, aki olyan víztornyokat tervezett, melyek a harmadik héten összedőltek? Aki olyan árukat gyártott, melyek milliószámra rohadnak a raktárakban, mert nem kellenek senkinek? Aki hamis számlákon pénzt utal ki a feleségének, aki megjutalmazza saját magát? Az nem lopott el már legalább egy gyárat, aki olyan filmeket készít, hogy a moziban minden székre láncokat kell szerelni, különben megszöknek a nézők?
Noch elutasító mozdulatot tett.
– Azt hiszem, uram, rossz helyre címezte a megvetését. Én különb vagyok náluk.
– Miért volna különb?
– Mert én legalább Kossuth-díjat nem kérek azért, mert elloptam egy gyárat. És baráti társaságban, csukott ajtók mögött, nem szidom a rendszert, amelyből élek, sőt feltétlen rokonszenvet érzek iránta: az előtt a rendszer előtt, mely ezt mind kibírja, én, Noch József, megemelem a kalapomat.
Nagyokat fújt.
– Ne haragudjon, ezt nem mentegetődzésül mondtam el, csak a teljes igazság kedvéért.
Balaskó kétségbeesetten felkiáltott.
– Hát becsületes emberek nincsenek ebben az országban?!
– De vannak. Engedje meg, hogy egyet mindjárt be is mutassak önnek. Parancsoljon átfáradni a szomszéd szobába.
– „Dolgozók öröme”-típus. Üzletekben egyelőre nem kapható. „Az autó mindenekfelett, én az autó alatt”-típus, gyalog ürgével nem ismerkedik. „Az állam én vagyok”-típus, luxusváltozat, csak állami pénzeket sikkasztók számára. Valamennyi megvásárolható a megvesztegetés összegéből.
Balaskó szótlanul nézte végig a nők felvonulását, Momentán tanácstalanul kérdezte:
– Melyik tetszett, Balaskó úr?
– Egyik sem – válaszolta a feltaláló –, én ideális, tiszta szerelemre vágyom.
– Ahhoz kell a legtöbb pénz, de talán még annyit is tudunk adni.
– Nem kell.
– Ez a legutolsó szava?
– A legutolsó.
Momentán felsóhajtott, és széttárta a kezeit.
– Akkor én befejeztem. Át kell adjam magát Noch úrnak, ő foglalkozik magával tovább.
Rövid, szaggatott jelzést adott le a csengővel, melyre egy távoli berregés válaszolt.
– Mindjárt jön, nem akar addig játszani kicsit?
– Mit?
– Mindegy. Van egy kis zsebrulettem, de kártyázhatunk is: nasi-vasi, kopka, huszonegy, tud valamit?
Balaskó eltöprengett.
– Mintha a lelencházban egyszer huszonegyeztem volna. Mondjuk, hogy azt tudok.
– Egy leosztás tíz forint.
– Nincsen csak négy forintom.
– Majd megadja.
– Miből?
– Magának valaha még több pénze lesz, mint amennyit én láttam életemben.
Fehér köpenye zsebéből egy kártyacsomagot vett elő, gyakorlott kézzel összekeverte.
– Hány lapot kér?
– Egyet.
Balaskó szánakozva nézte az izgalomtól máris felhevült professzornőt.
– Miért játszik ilyen hazárdjátékokat?
– Kártyázunk vagy népnevelünk?! Kér még egy lapot?
– Kérek. Ohne ász. Még egyet.
Balaskó az asztalra dobta a kártyáit.
– Huszonhárom. Fuccs.
– Tíz forinttal jön.
Momentán ismét átnyújtott egy lapot Balaskónak.
– Tulajdonképpen irigylem magát.
A feltaláló keserűen elhúzta a száját.
– Engem? Hát már engem is irigyelhet valaki?
– Ne játssza meg magát. Aki a gumimuskátlit feltalálta, az nagyon tehetséges ember kell hogy legyen. Mért nem fogadja el a pénzt? Mit akar kihozni magának ebből az egész ügyből?
– Szeretném, ha minden gyereknek annyi gumilabdája volna, amennyit csak akar.
– Miért fontos ez magának?
– Mert én lelencházban nőttem fel, és sohasem volt gumilabdám.
– De hát maga mit kap ebből?
– Semmit. Legfeljebb ha egy szobrot valamelyik játszótéren, jó széles vállút, hogy a gyerekek felülhessenek a nyakamba.
A kártyáira nézett.
– Újból huszonhárom, befuccsoltam. Húsz forinttal jövök.
Magas, őszülő, elegáns férfi nyitott be a terembe, két fiatal lány kíséretében. Hagyta, hogy a lányok levegyék róla a hálóköntöst, rásegítsék a nappali kabátját, majd egy könnyed mozdulattal elbocsátotta őket. Balaskóhoz lépett, és mivel feltételezte, hogy amúgy sem fogadná el a kéznyújtást, csak meghajolt előtte.
– Noch József vagyok.
Észrevette az asztalon felejtett kártyalapokat, szemrehányó pillantást vetett Momentánra.
– Hányszor kértem már magát, professzornő, hogy ne játsszon hazárdjátékot a vendégeimmel.
A feltaláló felé fordult.
– Amennyiben anyagi veszteség érte önt, természetesen a legmesszebbmenőkig kártalanítom.
– Nem, nem ért semmiféle veszteség.
Balaskó egy ásítást nyomott el, Noch észrevette.
– Úgy látom, egy kicsit álmos, engedje meg, hogy megkínáljam egy duplával. Legyen szíves, professzornő, egy kávét.
Momentán lenyomott egy gombot a fali kapcsolótáblán, oldalról egy iparvasúti mozdony sistergett be a terembe. A professzornő kávét töltött a kazánba, és ráeresztette a gőzt, megindultak a dugattyúk, a kéményen hamarosan felszállt a fövő kávé illata. Balaskó mereven nézte a mozdonyt.
– Ez is a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-ből való?
– Igen. A legmodernebb típusú magyar mozdony, csak egy kicsit kellett átalakítani, hogy kávéfőző gép legyen belőle.
A gőzsíp fütyülése jelezte, hogy elkészült a kávé. Momentán Balaskó elé rakta. Noch udvariasan kivárta, amíg vendége leteszi a csészét, csak aztán kezdett el beszélni.
– Higgye el, Balaskó úr, nem azért ajánlottam fel pénzt, mert félek öntől, ha esetleg ezt tételezte fel, még lesz alkalma megbizonyosodni, hogy tévedett. Mindössze abban akartam segíteni, hogy egy ilyen kiváló és becsületes ember, mint ön, elérhesse a célját. Tudnia kell, hogy a pénz megrövidíti a célhoz vezető utat, és megment a megaláztatástól.
Vizsgáló tekintettel felmérte Balaskó ruháját.
– Vegyük például az ön öltözékét. Milyen az ön öltözéke? Szánalmas.
Balaskó védekezett.
– Szerintem kopott, de tisztességes.
– Éppen ezt hívják magyarul szánalmasnak. Miért baj a szánalmas öltözék? Mert felesleges energiapocsékolással jár. Legyen szíves, professzornő, számítsa ki: mennyi energiájába kerülne Balaskó úrnak, hogy ilyen öltözékben bejusson, tegyük fel, csak egy vállalati igazgatóhoz.
Momentán ujjai sietve kattogtatták az elektromos számológép billentyűit.
– Néhány ezer megawattot kellene kifejtenie. Körülbelül annyit, mintha négyszáz kiló terhet harminc méter magasba emelne.
– Köszönöm. És már egy nyakkendő megmenti a portás kérdezősködéseitől, hogy hova akar menni. Egy őzbőr kabát fehér nyloninggel pedig átemeli a titkárnő akadékoskodásain is. És mondja meg, miért kell pótolhatatlan energiákat elvesztegetni, mikor az egész megoldható pénzzel?
– A szegénységet a világ összes filozófusa egyértelműnek tekinti a tisztességgel.
– Ehhez nem értek, csak azt tudom, hogy a szándékos szegénység a legnagyobb önzés a világon. Azt hiszi, a szegényt szeretik a szegények? Nem, nem szeretik, a szegények engem szeretnek, akitől van mit várniuk. Ha van pénze, mérhetetlen sok jót tehet az emberekkel. Akar példát? Az én cigányprímásom még most is komornyikot tart, és fog is tartani még a megvalósult kommunizmus korában is. Ha van pénze, támogathatja a barátait, megalázhatja az ellenségeit, és ha megtette kötelességét mások iránt, ki róhatja meg azért, hogy maga is él egy kicsit. Vesz egy autót, vacsora a vendéglőben egy helyes kis nővel, utána megállnak egy hegyi szerpentinen, leoltják az autó reflektorát, és ha valaki benéz a kocsiablakon, annak belecsap a pofájába. Ha lenézi ezeket az örömöket, hadd emlékeztessem a kvantummechanikának arra a legújabb felfedezésére, hogy egyszer, azaz összesen egyszer élünk.
Balaskó ingerülten közbevágott.
– Ahhoz, hogy ennyi pénzem legyen, lopnom kellene.
Noch arcára szánakozó mosoly ült ki.
– Na és? Azt hiszi, ha maga otthagyja a pénzt, nem fogja elvinni valaki más?
Bólogatott.
– Igaz, valaha én is így gondolkoztam. Tudnia kell, Balaskó úr, hogy ezelőtt tíz évvel én is éppolyan becsületes hivatalnok voltam, mint ön most. Kefirt reggeliztem és töpörtyűt vacsoráztam, azt magyaráztam magamnak: ennek így kell lennie, mert szegény ország vagyunk. A szemem akkor nyílt ki, mikor bent a hivatalban és kint az életben észrevettem, hogy pazarolnak el milliókat a lehető legfölöslegesebb dolgokra. Elkezdtem gondolkozni: miért mindig nekem és rajtam kell spórolni, mikor az állam maga pazarol? És akkor megértettem, hogy Magyarország nem szegény, hanem rosszul szervezett ország, és egyáltalán nem törvényszerű, hogy én töpörtyűt vacsorázzak. Otthagytam az állásomat, kicsiben kezdtem: egy szekrényt teleloptam söröskorsókkal, az újabb eredményeimet már ön is ismeri.
Balaskó gúnyosan mosolygott.
– Nem tud meggyőzni arról, hogy erkölcsileg helyes gyárakat lopni.
– Ha nem is helyes, de nincs benne semmi rendkívüli.
Noch a mellére tette a kezét.
– Maga komolyan azt hiszi, hogy ebben az országban csak én lopok gyárakat? Más nem? Csak nem vallják be olyan nyíltan, és ha lehet ezt a kifejezést használni, olyan becsületesen, mint én. Miért? Az nem lopott el egy gyárat vagy egy gyárra valót, aki olyan víztornyokat tervezett, melyek a harmadik héten összedőltek? Aki olyan árukat gyártott, melyek milliószámra rohadnak a raktárakban, mert nem kellenek senkinek? Aki hamis számlákon pénzt utal ki a feleségének, aki megjutalmazza saját magát? Az nem lopott el már legalább egy gyárat, aki olyan filmeket készít, hogy a moziban minden székre láncokat kell szerelni, különben megszöknek a nézők?
Noch elutasító mozdulatot tett.
– Azt hiszem, uram, rossz helyre címezte a megvetését. Én különb vagyok náluk.
– Miért volna különb?
– Mert én legalább Kossuth-díjat nem kérek azért, mert elloptam egy gyárat. És baráti társaságban, csukott ajtók mögött, nem szidom a rendszert, amelyből élek, sőt feltétlen rokonszenvet érzek iránta: az előtt a rendszer előtt, mely ezt mind kibírja, én, Noch József, megemelem a kalapomat.
Nagyokat fújt.
– Ne haragudjon, ezt nem mentegetődzésül mondtam el, csak a teljes igazság kedvéért.
Balaskó kétségbeesetten felkiáltott.
– Hát becsületes emberek nincsenek ebben az országban?!
– De vannak. Engedje meg, hogy egyet mindjárt be is mutassak önnek. Parancsoljon átfáradni a szomszéd szobába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése