Évek teltek el, és nemhogy senki sem fedezte fel a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” ellopását, de a gyár még bizonyos hírnevet is kivívott magának. Gondosan összeállított statisztikáit példaként emlegették a minisztériumban, nem érkeztek rendőri jelentések sem különféle botrányos balesetekről, melyeket a munkavédelmi előírások be nem tartása idézett elő, évről évre csökkenteni lehetett az állami támogatás mértékét is, végül – ami a legfontosabb – exportgyártmányait nem küldték vissza a határról a külföldi megrendelők, amellett eltörpült az a jelentéktelen tény, hogy a gyárnak egyáltalán nem voltak exportgyártmányai.
Személyes ellenőrzésre csak igen ritkán került sor, ezek sem rejtettek magukban különösebb veszélyt. Az ellenőrök gyomra nehezen állta az égő gumi szagát, nem mentek be a gyárba, inkább a szomszédos eszpresszóban ültek le, és oda kérették át az aktákat. Noch ilyenkor ki sem ment a gyárba, erre csak évenként egyszer szánta rá magát, mikor beépített emberei a Központi Főellenőrző Bizottság főrevizorának, Kraszner Benjáminnak érkezését jelezték.
Kraszner még a régi, megvesztegethetetlen gárdához tartozott, hiába ajánlotta fel Noch az állami helikoptert, az öregember gyalog kelt át a törmelékhegyeken, nem fogadta el az ebédre szóló meghívást sem, inkább zsávolyos asztalkendőből szalonnát bicskázott póréhagymával, melynek szaga még az udvaron lángoló gumicsizmát is zavarba hozta.
Kraszner személyét egyébként is legendák övezték.
Fizetése ötven százalékát minden hónapban fel akarta ajánlani a Vörös Segélynek, tapintatosan közölték vele, hogy ez a szervezet már rég megszűnt, de Kraszner a következő elsején ismét Vörös Segély-bélyeget kért.
Azt hitték, feledékenységből, holott Kraszner memóriája tökéletesen működött, csak munkatársait tartotta beépített árulóknak és provokátoroknak, akik szántszándékkal szabotálják a Vörös Segély ügyét. Abban bízott, ha kitartóan megismétli próbálkozásait, az árulók figyelme egyszer csak ellankad, és az ő felajánlása mégis eljut a megfelelő helyre.
Gyanúja nemcsak közvetlen munkatársaira terjedt ki, ellenőrzései során is gyanúsnak talált mindenkit, és lehetőség szerint megpróbálta őket leleplezni. A beszélgetésekbe váratlan kérdéseket szúrt bele, és gúnyosan mosolygott, ha valaki nem tudta az extraprofit képletét vagy az indiai kommunista párt III. kongresszusának időpontját. Máskor hirtelen felkelt a székről, minden nyilvánvaló ok nélkül mutatóujjával megkopogtatta a falat, és sokáig hallgatódzott, majd néhány sort írt bele a noteszébe.
Kraszner Benjámin azonban mégsem leplezhette le a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” ellopását, mert ezt a végletekig becsületes és tapasztalt öregembert egy testi hiba gátolta az ellenőrzésben, ugyanis mind a két szemére vak volt.
A börtönök sötétje és a magas vérnyomás tönkretette a látását, de Kraszner ezt tagadta. Tagja volt a „Lakinger Béla” lövészklubnak, rendszeresen indult versenyeken, mikor ő feküdt le a lőpadra, a rendezők nem tettek ki céltáblát, helyette a környék házainak harmadik emeletét látták el homokzsák-biztosítással, és hanyatt-homlok menekültek az eltévedt lövések elől. Kraszner kiállításokra, tárlatokra is járt, és valósággal kereste az alkalmat, hogy színárnyalatokról vitatkozhasson.
Vakságát persze így is tudta mindenki, de felettesei méltányolták a munkásmozgalomban szerzett kétségtelen érdemeit, és nem akarták megsérteni azzal, hogy közlik vele: egy vak ember nem tud kielégítő módon ellenőrizni, inkább meghagyták az állásában.
Noch természetesen könnyűszerrel elhárította Kraszner meglepőnek szánt kérdéseit, mint például: Kapnak-e a munkások levelet külföldről? Nincsenek-e az illemhelyeken demokráciaellenes feliratok? Az igazgató nyugodt lelkiismerettel felelhetett tagadóan, mert a gyárban akkor már sem munkások, sem illemhelyek nem voltak.
Ha Kraszner az emeleti műhelyeket akarta ellenőrizni – magától értetődik, hogy ezeket is rég ellopták már –, az udvar közepén meghagyott egyetlen lépcsőfokon vezették oda-vissza, amíg az öregember ki nem fulladt, akkor kijelentették, hogy megérkeztek. A fáradt Kraszner itt már elfogadta gumielefánt gyanánt a portás unokájának kihasadt gumiegerét, és elégedetten írta alá nevét egy újságpapírra, melyet az ellopott ellenőrzési napló helyett raktak elébe.
Távozásakor kijelentette: ellenőrzése során sehol sem akadt még hasonló szervezettséggel és alapossággal működő üzemre. Csak a munkatermek festését találta túlságosan egyhangúnak, azt tanácsolta, vegyék fokozottabban figyelembe a munkát serkentő színdinamika előnyeit. Nochot külön félrevonta, és bizalmasan közölte vele: mindent megtesz, hogy ezt a példaszerű gyárat mihamarabb élüzem címmel tüntessék ki.
Persze akadt néhány ember, főleg a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-tel együttműködő vagy ennek alárendelt vállalatoknál, akik felfedezték, hogy a gyárat ellopták. Ezek az emberek azonban – merő kollegialitásból – nem siettek közölni felfedezésüket a rendőrséggel, hanem előbb Nochhoz fordultak magyarázatért.
Noch ezt a magyarázatot minden esetben meg is adta, meghatározott tarifa szerint. A főkönyvelők tizenötezer forint magyarázatot kaptak, a könyvelők tízet, utolsó helyen az anyagbeszerzők és az újságírók szerepeltek, ötezer forinttal.
Néhányan, főleg idősebb szakemberek, akik nyugdíj előtt állva féltek egy esetleges botránytól, és pályájukat kezdő fiatal idealisták visszautasították a felajánlott készpénzt. Őket a „Megkísértő Villá”-ba vezették, és minden fizikai kényszer nélkül, pusztán logikai és érzelmi ráhatással álláspontjuk megváltoztatására bírták.
1964-ben, a gyár ellopásának negyedik évfordulóján, Noch kis háziünnepséget rendezett a néhány munkás számára, akik továbbra is tőle kapták fizetésüket biztonsági szolgálataikért. Noch ünnepi beszédében hangsúlyozta, hogy a törmelékhegyek mögött változatlan biztonsággal bűzlik ott a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-öt jelképező, lángoló gumicsizma.
Személyes ellenőrzésre csak igen ritkán került sor, ezek sem rejtettek magukban különösebb veszélyt. Az ellenőrök gyomra nehezen állta az égő gumi szagát, nem mentek be a gyárba, inkább a szomszédos eszpresszóban ültek le, és oda kérették át az aktákat. Noch ilyenkor ki sem ment a gyárba, erre csak évenként egyszer szánta rá magát, mikor beépített emberei a Központi Főellenőrző Bizottság főrevizorának, Kraszner Benjáminnak érkezését jelezték.
Kraszner még a régi, megvesztegethetetlen gárdához tartozott, hiába ajánlotta fel Noch az állami helikoptert, az öregember gyalog kelt át a törmelékhegyeken, nem fogadta el az ebédre szóló meghívást sem, inkább zsávolyos asztalkendőből szalonnát bicskázott póréhagymával, melynek szaga még az udvaron lángoló gumicsizmát is zavarba hozta.
Kraszner személyét egyébként is legendák övezték.
Fizetése ötven százalékát minden hónapban fel akarta ajánlani a Vörös Segélynek, tapintatosan közölték vele, hogy ez a szervezet már rég megszűnt, de Kraszner a következő elsején ismét Vörös Segély-bélyeget kért.
Azt hitték, feledékenységből, holott Kraszner memóriája tökéletesen működött, csak munkatársait tartotta beépített árulóknak és provokátoroknak, akik szántszándékkal szabotálják a Vörös Segély ügyét. Abban bízott, ha kitartóan megismétli próbálkozásait, az árulók figyelme egyszer csak ellankad, és az ő felajánlása mégis eljut a megfelelő helyre.
Gyanúja nemcsak közvetlen munkatársaira terjedt ki, ellenőrzései során is gyanúsnak talált mindenkit, és lehetőség szerint megpróbálta őket leleplezni. A beszélgetésekbe váratlan kérdéseket szúrt bele, és gúnyosan mosolygott, ha valaki nem tudta az extraprofit képletét vagy az indiai kommunista párt III. kongresszusának időpontját. Máskor hirtelen felkelt a székről, minden nyilvánvaló ok nélkül mutatóujjával megkopogtatta a falat, és sokáig hallgatódzott, majd néhány sort írt bele a noteszébe.
Kraszner Benjámin azonban mégsem leplezhette le a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” ellopását, mert ezt a végletekig becsületes és tapasztalt öregembert egy testi hiba gátolta az ellenőrzésben, ugyanis mind a két szemére vak volt.
A börtönök sötétje és a magas vérnyomás tönkretette a látását, de Kraszner ezt tagadta. Tagja volt a „Lakinger Béla” lövészklubnak, rendszeresen indult versenyeken, mikor ő feküdt le a lőpadra, a rendezők nem tettek ki céltáblát, helyette a környék házainak harmadik emeletét látták el homokzsák-biztosítással, és hanyatt-homlok menekültek az eltévedt lövések elől. Kraszner kiállításokra, tárlatokra is járt, és valósággal kereste az alkalmat, hogy színárnyalatokról vitatkozhasson.
Vakságát persze így is tudta mindenki, de felettesei méltányolták a munkásmozgalomban szerzett kétségtelen érdemeit, és nem akarták megsérteni azzal, hogy közlik vele: egy vak ember nem tud kielégítő módon ellenőrizni, inkább meghagyták az állásában.
Noch természetesen könnyűszerrel elhárította Kraszner meglepőnek szánt kérdéseit, mint például: Kapnak-e a munkások levelet külföldről? Nincsenek-e az illemhelyeken demokráciaellenes feliratok? Az igazgató nyugodt lelkiismerettel felelhetett tagadóan, mert a gyárban akkor már sem munkások, sem illemhelyek nem voltak.
Ha Kraszner az emeleti műhelyeket akarta ellenőrizni – magától értetődik, hogy ezeket is rég ellopták már –, az udvar közepén meghagyott egyetlen lépcsőfokon vezették oda-vissza, amíg az öregember ki nem fulladt, akkor kijelentették, hogy megérkeztek. A fáradt Kraszner itt már elfogadta gumielefánt gyanánt a portás unokájának kihasadt gumiegerét, és elégedetten írta alá nevét egy újságpapírra, melyet az ellopott ellenőrzési napló helyett raktak elébe.
Távozásakor kijelentette: ellenőrzése során sehol sem akadt még hasonló szervezettséggel és alapossággal működő üzemre. Csak a munkatermek festését találta túlságosan egyhangúnak, azt tanácsolta, vegyék fokozottabban figyelembe a munkát serkentő színdinamika előnyeit. Nochot külön félrevonta, és bizalmasan közölte vele: mindent megtesz, hogy ezt a példaszerű gyárat mihamarabb élüzem címmel tüntessék ki.
Persze akadt néhány ember, főleg a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-tel együttműködő vagy ennek alárendelt vállalatoknál, akik felfedezték, hogy a gyárat ellopták. Ezek az emberek azonban – merő kollegialitásból – nem siettek közölni felfedezésüket a rendőrséggel, hanem előbb Nochhoz fordultak magyarázatért.
Noch ezt a magyarázatot minden esetben meg is adta, meghatározott tarifa szerint. A főkönyvelők tizenötezer forint magyarázatot kaptak, a könyvelők tízet, utolsó helyen az anyagbeszerzők és az újságírók szerepeltek, ötezer forinttal.
Néhányan, főleg idősebb szakemberek, akik nyugdíj előtt állva féltek egy esetleges botránytól, és pályájukat kezdő fiatal idealisták visszautasították a felajánlott készpénzt. Őket a „Megkísértő Villá”-ba vezették, és minden fizikai kényszer nélkül, pusztán logikai és érzelmi ráhatással álláspontjuk megváltoztatására bírták.
1964-ben, a gyár ellopásának negyedik évfordulóján, Noch kis háziünnepséget rendezett a néhány munkás számára, akik továbbra is tőle kapták fizetésüket biztonsági szolgálataikért. Noch ünnepi beszédében hangsúlyozta, hogy a törmelékhegyek mögött változatlan biztonsággal bűzlik ott a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-öt jelképező, lángoló gumicsizma.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése