Lágymányosi az íróasztalnál ült, és az alvéleményezők által beterjesztett jelentéseket korrigálta. Gondosan kihúzta az összes előforduló „igen”-t és „nem”-et, ezeket a „bizonyára”, illetve az „alig feltehetőleg” szavakkal helyettesítette. Épp az „emberi nem” helyett írt be „emberi alig feltehetőleg”-et, mikor Balaskó benyitott hozzá.
Bár Balaskót előre felkészítették Lágymányosi jóindulatára, mégis meglepődött, mikor a kövér, fekete hajú fővéleményező elébe sietett egészen a szoba közepéig, tovább nem engedte a lánc, mellyel az íróasztalhoz csatolta magát. Hasonló biztosítóláncot használt egyébként a Gumiügyi Minisztérium többi vezető hivatalnoka is, nem akarták kitenni magukat annak, hogy egy óvatlan pillanatban elvegyék tőlük méltóságuk jelképét: az íróasztalt.
Lágymányosi elérzékenyült mosollyal két tenyere közé fogta Balaskó kezét, sokáig szorongatta, leszedett a válláról egy odahullott hajszálat, vendégét a saját párnás székébe ültette le, ő maga inkább egy két lábon ingadozó sámlin foglalt helyet.
Kisvártatva újra felugrott, és málnalekvárral töltött mézbonbonnal kínálta meg Balaskót. Szája és állizmai együtt mozogtak Balaskóéval, mintha így akarná megkönnyíteni a rágást vendége számára. Magának csak Balaskó hosszas unszolására vett ki egy málnalekvárral töltött mézbonbont, úgy látszik, nem találta elég édesnek, mert elfogyasztás előtt meghengergette még porcukorban is.
Nem engedte, hogy vendége rögtön a hivatalos tárgyra térjen, előbb részletesen elmondatta vele sorsának alakulását és jelenlegi körülményeit.
Már akkor sírni kezdett, mikor kiderült, hogy Balaskó a lelencházban nevelkedett, később, ahogy Balaskó a börtönéveket és a többi kiállott szenvedését ecsetelte, Lágymányosi végigvetette magát a padlón, és fájdalmas részvétében foggal rángatta a szőnyeg bojtjait.
– De hiszen ez borzasztó, Balaskó elvtárs.
Az elbeszélés végeztével nagy nehezen összeszedte magát, felkelt a szőnyegről, kezét vigasztalóan Balaskó vállára tette.
– De azért ne ess kétségbe, Balaskó elvtárs. A múltkor is szóba kerültél, az elvtársak nagyon sok jót mondtak rólad. Hidd el, nem múlik el nap anélkül, hogy össze ne ülnénk az elvtársakkal, és órák hosszat gyötrődünk, hogy segíthetnénk rajtad.
A fővéleményező mélyen Balaskó szemébe nézett.
– És most mondd meg, Balaskó elvtárs, hogy én mit tehetek érted? Akarod, hogy kipucoljam a cipődet?
– Hogy gondolhatsz ilyesmire, Lágymányosi elvtárs?
Erre levette a zakóját, és rá akarta tuszkolni a feltalálóra, Balaskó alig tudta elhárítani. Lágymányosi eltöprengett, valamilyen szokatlanul nemes, de fájdalmas gondolat ötlött fel benne, arcára egyszerre ült ki az emelkedettség és a fájdalom kifejezése.
– Balaskó elvtárs. Ismered te Marikát, az én feleségemet?
Egy csipkekeretes fényképtartót emelt fel, melynek üvegét gyakori csókok zsíros nyomai borították.
– Marika a legjobb elvtárs, a legjobb anya, négy fiút szült nekem, egyik nagyszerűbb, mint a másik, a legnagyobbik: Jenőke, már bemászik a zongora alá, és iratokat visz be magával önálló véleményezésre. Amellett Marika a legtökéletesebb szerető. Igen, mondjuk ki ezt is, Balaskó elvtárs, ne tegyünk úgy, mintha az ember a nadrágszíjnál véget érne. Marikának köszönhetek mindent, ő segített át életem nagy válságain is.
Lágymányosi felemelte tekintetét.
– Nekem Marikán kívül más nő nem létezik a világon, de ha egy olyan nagyszerű ember, mint te, Balaskó elvtárs, úgy érzed, hogy szükséged van rá, én elválok tőle, és átengedem neked.
Egy könnyet morzsolt szét a szeme sarkában.
– Legyetek nagyon-nagyon boldogok.
Most már Balaskó is sírva szorította meg Lágymányosi kezét.
– Köszönöm, Lágymányosi elvtárs, sohasem fogom elfelejteni neked, de szerencsére nincs szükség ekkora áldozatra. Csak annyit kérek tőled, hagyd jóvá te is a találmányomat.
Lágymányosi arca elkomorult.
– Milyen találmányt?
Balaskó átnyújtotta a papírt, a fővéleményező sokáig nézte.
– Ez nem olyan egyszerű, Balaskó elvtárs.
– De hiszen azt mondtad, mindent megtennél értem!
– Ezt láthattad magad is, Marikát nem sajnáltam volna tőled. De ezért felelősséget kell vállalni.
– A szakértők is elfogadták.
– Az ő dolguk. Ők csak a saját ügyeikért felelnek, tőlük engem nyugodtan kirúghatnak.
Felállt, indulatos léptekkel sétált fel s alá, a lábán csörgött az íróasztal biztosítólánca.
– Nem az állásomat féltem, csak a becsületemet. Hogy nézhetnék a kis Jenőke szemébe, ha megkérdezné: apuka, lehet, hogy te felelőtlen voltál abban a tisztségben, melybe a nép bizalma helyezett? Mit mondanál te a gyereknek?
– Azt mondanám: menj vissza, Jenőke, a zongora alá, játszani, elég baj, hogy már ilyen hülyeségeket tudsz kérdezni.
– Nincs igazad, Balaskó elvtárs.
Újból megnézte a találmány kísérőlapját.
– Pedig te tudod a legjobban, mennyire szeretnék segíteni.
Arca hirtelen felragyogott.
– Megvan, megvan a megoldás. Azt nem vállalhatom, hogy teljes mértékben jóváhagyjam a találmányodat, de azt lehetne jelezni, hogy inkább elfogadtam, mint visszautasítottam. Nem festem be az egész lakmuszpapírt pirosra, csak az egyik felét.
Felemelte a mutatóujját.
– De a piros rész valamivel nagyobb lesz, mint a kék. Így te jogosan hivatkozhatsz arra, hogy én voltaképpen elfogadtam a találmányodat, viszont én is biztosítva vagyok arra az esetre, ha ne adj Isten valami baj történne.
Fogta az ecsetet, savba mártotta, és végighúzta a lakmuszpapíron, a piros rész valóban néhány milliméterrel meghaladta a kéket. Lágymányosi a kezét dörzsölte.
– Meg vagy elégedve, Balaskó elvtárs?
– Meg – felelte Balaskó szomorúan.
– Ne keseredj el, Balaskó elvtárs, kis ügyekben, sajnos, néha taktikáznunk kell, nem kockáztathatjuk meg, hogy egy narancshéjon elcsússzunk, kötelességünk megőrizni magunkat a Nagy Ügy számára.
Arca kigyúlt, mintha trombitaszót hallana és képzeletbeli zászlók csattogását látná.
– De egyszer, ha majd a Becsületről lesz szó, a Népről, a Nagy Döntésről, mikor vállalni kell valamit életemmel vagy halálommal, akkor gyere el hozzám, mondd azt: Lágymányosi elvtárs, eljött az a pillanat, mikor félre lehet tenni minden fontolgatást, légy olyan, amilyennek lenni kell. Én abban a pillanatban lefogyok tizenöt kilót és követlek bárhová. Addig is fogadj el tőlem még egy málnalekvárral töltött mézbonbont.
Bár Balaskót előre felkészítették Lágymányosi jóindulatára, mégis meglepődött, mikor a kövér, fekete hajú fővéleményező elébe sietett egészen a szoba közepéig, tovább nem engedte a lánc, mellyel az íróasztalhoz csatolta magát. Hasonló biztosítóláncot használt egyébként a Gumiügyi Minisztérium többi vezető hivatalnoka is, nem akarták kitenni magukat annak, hogy egy óvatlan pillanatban elvegyék tőlük méltóságuk jelképét: az íróasztalt.
Lágymányosi elérzékenyült mosollyal két tenyere közé fogta Balaskó kezét, sokáig szorongatta, leszedett a válláról egy odahullott hajszálat, vendégét a saját párnás székébe ültette le, ő maga inkább egy két lábon ingadozó sámlin foglalt helyet.
Kisvártatva újra felugrott, és málnalekvárral töltött mézbonbonnal kínálta meg Balaskót. Szája és állizmai együtt mozogtak Balaskóéval, mintha így akarná megkönnyíteni a rágást vendége számára. Magának csak Balaskó hosszas unszolására vett ki egy málnalekvárral töltött mézbonbont, úgy látszik, nem találta elég édesnek, mert elfogyasztás előtt meghengergette még porcukorban is.
Nem engedte, hogy vendége rögtön a hivatalos tárgyra térjen, előbb részletesen elmondatta vele sorsának alakulását és jelenlegi körülményeit.
Már akkor sírni kezdett, mikor kiderült, hogy Balaskó a lelencházban nevelkedett, később, ahogy Balaskó a börtönéveket és a többi kiállott szenvedését ecsetelte, Lágymányosi végigvetette magát a padlón, és fájdalmas részvétében foggal rángatta a szőnyeg bojtjait.
– De hiszen ez borzasztó, Balaskó elvtárs.
Az elbeszélés végeztével nagy nehezen összeszedte magát, felkelt a szőnyegről, kezét vigasztalóan Balaskó vállára tette.
– De azért ne ess kétségbe, Balaskó elvtárs. A múltkor is szóba kerültél, az elvtársak nagyon sok jót mondtak rólad. Hidd el, nem múlik el nap anélkül, hogy össze ne ülnénk az elvtársakkal, és órák hosszat gyötrődünk, hogy segíthetnénk rajtad.
A fővéleményező mélyen Balaskó szemébe nézett.
– És most mondd meg, Balaskó elvtárs, hogy én mit tehetek érted? Akarod, hogy kipucoljam a cipődet?
– Hogy gondolhatsz ilyesmire, Lágymányosi elvtárs?
Erre levette a zakóját, és rá akarta tuszkolni a feltalálóra, Balaskó alig tudta elhárítani. Lágymányosi eltöprengett, valamilyen szokatlanul nemes, de fájdalmas gondolat ötlött fel benne, arcára egyszerre ült ki az emelkedettség és a fájdalom kifejezése.
– Balaskó elvtárs. Ismered te Marikát, az én feleségemet?
Egy csipkekeretes fényképtartót emelt fel, melynek üvegét gyakori csókok zsíros nyomai borították.
– Marika a legjobb elvtárs, a legjobb anya, négy fiút szült nekem, egyik nagyszerűbb, mint a másik, a legnagyobbik: Jenőke, már bemászik a zongora alá, és iratokat visz be magával önálló véleményezésre. Amellett Marika a legtökéletesebb szerető. Igen, mondjuk ki ezt is, Balaskó elvtárs, ne tegyünk úgy, mintha az ember a nadrágszíjnál véget érne. Marikának köszönhetek mindent, ő segített át életem nagy válságain is.
Lágymányosi felemelte tekintetét.
– Nekem Marikán kívül más nő nem létezik a világon, de ha egy olyan nagyszerű ember, mint te, Balaskó elvtárs, úgy érzed, hogy szükséged van rá, én elválok tőle, és átengedem neked.
Egy könnyet morzsolt szét a szeme sarkában.
– Legyetek nagyon-nagyon boldogok.
Most már Balaskó is sírva szorította meg Lágymányosi kezét.
– Köszönöm, Lágymányosi elvtárs, sohasem fogom elfelejteni neked, de szerencsére nincs szükség ekkora áldozatra. Csak annyit kérek tőled, hagyd jóvá te is a találmányomat.
Lágymányosi arca elkomorult.
– Milyen találmányt?
Balaskó átnyújtotta a papírt, a fővéleményező sokáig nézte.
– Ez nem olyan egyszerű, Balaskó elvtárs.
– De hiszen azt mondtad, mindent megtennél értem!
– Ezt láthattad magad is, Marikát nem sajnáltam volna tőled. De ezért felelősséget kell vállalni.
– A szakértők is elfogadták.
– Az ő dolguk. Ők csak a saját ügyeikért felelnek, tőlük engem nyugodtan kirúghatnak.
Felállt, indulatos léptekkel sétált fel s alá, a lábán csörgött az íróasztal biztosítólánca.
– Nem az állásomat féltem, csak a becsületemet. Hogy nézhetnék a kis Jenőke szemébe, ha megkérdezné: apuka, lehet, hogy te felelőtlen voltál abban a tisztségben, melybe a nép bizalma helyezett? Mit mondanál te a gyereknek?
– Azt mondanám: menj vissza, Jenőke, a zongora alá, játszani, elég baj, hogy már ilyen hülyeségeket tudsz kérdezni.
– Nincs igazad, Balaskó elvtárs.
Újból megnézte a találmány kísérőlapját.
– Pedig te tudod a legjobban, mennyire szeretnék segíteni.
Arca hirtelen felragyogott.
– Megvan, megvan a megoldás. Azt nem vállalhatom, hogy teljes mértékben jóváhagyjam a találmányodat, de azt lehetne jelezni, hogy inkább elfogadtam, mint visszautasítottam. Nem festem be az egész lakmuszpapírt pirosra, csak az egyik felét.
Felemelte a mutatóujját.
– De a piros rész valamivel nagyobb lesz, mint a kék. Így te jogosan hivatkozhatsz arra, hogy én voltaképpen elfogadtam a találmányodat, viszont én is biztosítva vagyok arra az esetre, ha ne adj Isten valami baj történne.
Fogta az ecsetet, savba mártotta, és végighúzta a lakmuszpapíron, a piros rész valóban néhány milliméterrel meghaladta a kéket. Lágymányosi a kezét dörzsölte.
– Meg vagy elégedve, Balaskó elvtárs?
– Meg – felelte Balaskó szomorúan.
– Ne keseredj el, Balaskó elvtárs, kis ügyekben, sajnos, néha taktikáznunk kell, nem kockáztathatjuk meg, hogy egy narancshéjon elcsússzunk, kötelességünk megőrizni magunkat a Nagy Ügy számára.
Arca kigyúlt, mintha trombitaszót hallana és képzeletbeli zászlók csattogását látná.
– De egyszer, ha majd a Becsületről lesz szó, a Népről, a Nagy Döntésről, mikor vállalni kell valamit életemmel vagy halálommal, akkor gyere el hozzám, mondd azt: Lágymányosi elvtárs, eljött az a pillanat, mikor félre lehet tenni minden fontolgatást, légy olyan, amilyennek lenni kell. Én abban a pillanatban lefogyok tizenöt kilót és követlek bárhová. Addig is fogadj el tőlem még egy málnalekvárral töltött mézbonbont.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése