Moldova György: Kádár János (2006) 33/2. Csak az tudott a végsőkig kitartani, aki belehalt a kínzásokba – a többiek vallottak

Ki volt és honnan jött az az ember, aki élete hosszú évtizedeiben meghatározta egy egész ország, sőt, Európa jelentős részének sorsát?

„Nem volt a magyar történelemben senki, aki olyan alacsonyról indulva olyan magasra jutott, mint Kádár János – ismeri el egy vele ellenséges életrajzírója is. A szociális származás mindenki számára életpályát meghatározó tényező. Kádár kivételes képessége abban rejlett, hogy az alacsony szociális származásából fakadó hátrányokat – miután tudatosan törekedett azok behozására – felhajtó erővé alakította.”

Kádár János 1912-ben született Fiuméban, egy cselédlány és egy baka viszonyából, a kor szóhasználata szerint „törvénytelen gyerekként”. Anyja után eredetileg Csermanek Jánosnak hívták, a „Kádár”-t később mozgalmi fedőnévként használta, hivatalosan csak a felszabadulás után vette fel.

Apja, Krézinger János somogyi parasztember nem fogadta el őt magáénak, anyja egyedül nevelte fel őt néhány évvel később született öccsével, Jenővel együtt. A tanulatlan, félig vak Csermanek Borbála gyermekeivel Budapestre költözött, viceházmesterként, mosónőként, újságkézbesítőként tartotta el a családot.

Kádár János még az iskoláskort is alig érte el, mikor már segített az anyjának. Hordta a vizet a lépcsőfelmosáshoz, összegyűjtötte a szemetet, esténként kipucolta az emeleten élő tehetősebb lakók cipőit. Alkalmi munkákat is vállalt. Pikolófiúként felszolgált a pestújhelyi Szabó-féle vendéglőben, a vendégek kedvelték a teli tálcát cipelő kisfiút, puszta kedveskedésből gyakran úgy leitatták, hogy görcsös rohamot kapott, összeesett.

Egy újsághirdetésben egy gyereket kerestek „szem”-nek egy vak öregasszony mellé. Kádár jelentkezett, de már az első nap után felmondott. A munkája abból állt, hogy a vak nőt elkísérje koldulni különböző kávéházakba, asztaltól asztalig vezetgetve őt. Erre a szerepre már nem vállalkozott és az anyja sem engedte. Azt szokták mondani, hogy a legtöbb, önmaga lehetőségeit megvalósító férfi sikere mögött egy-egy nő önfeláldozó munkája rejlik – leginkább az első útba indító édesanyáé. Csermanek Borbála is erején felüli robotot vállalt, hogy kimenthesse gyerekeit a nyomorból. Idősebb fiát, a későbbi Kádár Jánost az elit oktatási intézménynek számító Czukor utcai elemibe járatta, majd a Wesselényi utcai polgáriba.

Kádár a legszegényebb diákok közé tartozott, bár kiválóan tanult, hiányos tan- és tornafelszerelésével, kopott öltözékével gyakran vált gúnyolódások célpontjává. Előfordult, hogy megdühödött és napokra eltűnt, a Vásárcsarnokban vagy pályaudvarokon bujkált, számtalan igazolatlan órát összegyűjtve. A nyílt eszű fiú felfogta, hogy fölösleges túlságosan igyekeznie, úgysem juthat semmire. Ez a felismerés, mint maga Kádár írja: „…egy tégla volt a későbbi magány épületében”.

Bár Kádár Jánostól korban egy nemzedéknyi távolság választ el, a gyermekkorom néhány pontján alkalmam volt saját bőrömön is megtapasztalni az ő sorsát. Én is dermesztő külvárosi nyomorban nőttem fel, a szüleim elváltak, így engem is egyedül az anyám nevelt fel. Az én életemből is kimaradtak azok az apró fogások, melyeket az ember az apjától szokott ellesni, innen ered például az az apró megegyezés, hogy sem Kádár János, sem én nem tanultam meg nyakkendőt kötni, vagy elfogadhatóan táncolni.

Kádár említett konfliktusai környezetével, bennem is gyerekkori, többnyire egyenlőtlen feltételek között megvívott verekedések és üldöztetések emlékeit idézik fel. Ezeknek a nyomorunkból adódó összeütközéseknek az emlékét soha nem lehet kiirtani, sem a tudatunkból, sem az ösztöneinkből. Egy életre szóló gyanakvást ültetnek belénk a tehetősek iránt, akik erőt és felsőbbrendűségi tudatot merítenek abból, hogy magasabb kasztból származnak vagy oda csatlakoztak. A sors kárpótolt minket, cserébe megkaptuk a szegények és megalázottak iránti feltétlen kötődésünket és szolidaritásunkat, mely akár egy ólomnehezék, életünk minden válságában talpon tartott bennünket. Bár magában a megfogalmazásban is ellentmondás rejlik, mégis elmondhatjuk, hogy Kádár János utolsó tudatos pillanatáig „sikeres vesztes” maradt, az ország első embereként is mindig a legnehezebb sorsúakkal vállalt közösséget.

Csermanek Borbála továbbra is erején felüli robotot vállalva próbálta mind feljebb segíteni gyermekeit. Kisebb fiát, Jenőt később elvesztette – mikor egy zászlót akart kirakni egy ház homlokzatára, az erkély leszakadt alatta, és összezúzta magát. János, az idősebbik a polgári iskolát elvégezve kitanulhatta az úrinak számító írógépműszerész szakmát.

Az ilyen anya-fiú kapcsolatok éppen a magas érzelmi hőfok következtében gyakran járnak konfliktusokkal. Csermanek Borbála a gyerekeit a maga tulajdonának tekintette, úgy is érvényesítette az akaratát velük szemben – még felnőttkorukban is. Döme Piroska – Kádár egyik régi szerelme mesélt erről egy jellemző esetet.

Csermanek Borbála egyszer babot főzött ebédre, Kádár János akkor már a huszadik éve körül járt, gyomra tönkrement Horthy börtönében, nem bírta megenni ezt a nehéz ételt:
– Szeretném, ha megpasszírozná, mama…
– Megpasszírozni? Jó, hogy nem borjúhúst akarsz! Te szerezted magadnak a bajt a politizálásoddal!
Döme Piroska is ott tartózkodott a vicilakásban, félénken felajánlotta:
– Nekünk van otthon két passzírozónk is, elhozom az egyiket.
Csermanek Borbála a csípőjére tette a kezét:
– Mit képzel a kisasszony?! Mi vagyunk mi, koldusok?! Takarodjon innen!
Kádár nem szólt, ebéd helyett elszívott egy cigarettát.

Csermanek Borbála a továbbiakban sem érezte meg, hogy eljött az idő, mikor a gyerekét a maga útjára kell bocsátania, továbbra is beleavatkozott az életébe. Ezt Kádár János keményen megszenvedte. Úgy tudom, az anya fia későbbi – egyébként egyetlen – feleségén is talált kifogásolnivalót, elutasította, mert elvált asszony volt. Csak 1948-ban, a „Mama” halála után házasodhattak össze.

„…Egyszer megkérdeztem tőle – írja Aczél György Kádár Jánosról készített életrajzi vázlatában –, hogy miért nem nősül meg. Akkor már elmúlt 32 éves. Egy abszolút szabálytalan választ adott: «nézd, nekem van anyám, aki nagyon primitív asszony. Én egyetlen nőt sem teszek ki annak, hogy én nem tudok elszakadni az anyámtól. Más oldalról viszont egy nőnek sem engedem meg, hogy őt egzecíroztassa, mert ő az én anyám».”

Csermanek Borbála, az én anyám és más hasonló asszonyok alapvetően különböztek a kommunisták klasszikus anyamodelljétől, Gorkij „Anya” című regényének hősnőjétől, aki a végletekig segíti a forradalmi harc szolgálatába szegődött fiát, majd maga is a nyomába lép. Felesége, Kádár Jánosné jobban hasonlított erre a típusra. Egy legenda szerint egy szakszervezeti könyvtárban, ahol önkéntes segítőként dolgozott, találkozott leendő férjével mint olvasóval, és először épp az említett művet kölcsönözte ki neki. Közös sorsukról még sok szó esik majd, elöljáróban csak annyit; Kádár számára egyetlen asszony létezett; a felesége volt egy személyben a szerelme, bizalmasa, legjobb barátja. „Azonosságuk tudata minden mást megelőzött” – írták róluk valahol.

A Rákosi-korszakban megjelent történelemkönyvek úgy állították be, mintha a két világháború közötti időszakban a külvárosok és más nyomornegyedek az illegális kommunista mozgalmak bástyáinak számítottak volna. Ez a kijelentés messze járt a valóságtól. A mozgalom nem heverte ki a Tanácsköztársaság leverését, vezetőinek, aktivistáinak elvesztését, illetve emigrációba kényszerítését. Az 1930-as években a Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) egy hozzávetőlegesen ötszáz fős „kemény mag”-ból állt, és egy-kétezer, vele lazább kapcsolatot fenntartó szimpatizánsra számíthatott. Emellett létezett néhány más, magát kommunistának valló szervezet, frakció, de ezek csak ritkán működtek együtt a KMP-vel.

A magyar baloldal eszmei terepét a szociáldemokrata párt uralta. Legális szervezetnek számított, jelentős frakcióval képviseltette magát a Parlamentben, hálózata átfogta az egész országot, befolyásuk a szakszervezetekben is érvényesült. Központi napilapjuk, a „Népszava” 80 ezer olvasó kezébe jutott el, nagy részük elő is fizette az újságot. Felmerülhet a kérdés: miért nem hozzájuk csatlakozott a fiatal Kádár János?

Nyers Rezső, a munkásmozgalom legtekintélyesebb élő alakjainak egyike egy beszélgetésünk során úgy vélekedett, hogy ez inkább csak a véletlenen múlott. Huszár Tibor bonyolultabb magyarázatot ad. Az életrajzíró a magyar munkásosztály belső, már-már ellentmondásos tagoltságát említi: a nyomdászok, műszerészek és más, magas presztízsű szakmunkások külön kasztot alkottak, a város szélén tisztes családi házakban laktak, gyermekeiket iskoláztatták, ünnepi alkalmakkor keménykalapot viseltek. A segédmunkásoktól megkövetelték az „úr” megszólítást, a mozdonyvezető fehér kesztyűben szállt fel a lépcsőn, a fűtőnek meg kellett törölni előtte a kapaszkodóvasat. Ők alkották a szociáldemokrata párt és a szakegyletek meghatározó felső rétegét.

A tizennyolcadik évében járó Kádár János koránál fogva még nem élhette meg, de feltehetőleg hallott a német, a francia és más országokbéli szociáldemokrata pártok első világháborús árulásáról, mikor a nemzetközi osztályszolidaritást feledve a nemzeti egységet hirdették és csatlakoztak a militarista államvezetéshez. Tudnia kellett a Bethlen–Peyer paktumról is, melyben a szociáldemokraták feladták a sztrájkjogot és a munkások más önvédelmi eszközét.

„Csermanek János az úri proletárok – korabeli szóhasználattal a munkásarisztokraták világában sem érezte otthon magát, számára a kiszolgáltatott, a szegény ember volt a proli, ösztönösen azokkal szolidarizált” – írja Huszár. Az idézet itt akár véget is érhetne, de nem volna méltányos, ha nem folytatnánk:

„…gondolatvilágában már akkor megjelenik – jóllehet ekkor még nem tudatosul – egy kettősség, mely változó alakzatokban és tartalommal végigkíséri életét. Kötődik is az elesettek, peremre szorultak világához, amelyben maga is felnőtt és eszmélt, de – visszaemlékezéseiből kitetszően – ki is akar törni e világból. Olvasó, álmodozó, töprengő gyerekként többre vágyik, zavarja igénytelenségük, nyájtudatuk, az a természetesség, amellyel megalázottságukat tudomásul veszik.”

Nincs jogom vitába szállni a kiváló történésszel, de feltételezem, hogy itt is a Kádár „hasadtlelkűségéről” felállított elmélete nyilvánul meg, amely inkább a mélylélektan kétes tárgykörébe tartozik. Tudom, hogy magam is a találgatás vétkébe esem, de úgy vélem, egyszerűbb magyarázat is kínálkozik: egy fiatal munkást, aki olyan, számára elérhetetlen dolgokról álmodozik, mint hogy saját ágya legyen, melyet nem kell megosztania az öccsével és vehessen egy olyan cipőt, amely nem ázik be, szinte elkerülhetetlenül érdekelni kezdi a politika világa. Merre indulhat? A nyilaskeresztes mozgalom durva erőszakosságával, gyilkos céljaival eleve taszítja. A szociáldemokraták sem vonzzák, úgy találja, hogy ők csak megjavítani kívánják ezt a világot, melyet sarkaiból kellene kifordítani. Így válik kommunistává egy egész hosszú életre.
Gyurkó László könyvében megkérdezte Kádár Jánost akkori döntése okairól:
„Nem elméletből, hanem érdekből választottam így, a marxista elméletet én akkoriban nem ismertem – felelt az első titkár –, de megtanultam és felismertem, hogy jogos érdekeimet csak másokkal összefogva valósíthatom meg. Én, amikor érdeket mondok, nem csak a magam egyéni érdekeire gondolok. Felelősséget éreztem munkásbarátaimért s később, bármilyen nagy szónak hangzik is, minden munkástársamért is.

– Volt bennem indulat is. Nevezhetjük dacnak vagy sértettségnek. Meggyőződésem volt – ma is az, hogy aki dolgozik, annak jogai vannak. Még inkább annak, aki jól dolgozik. Én viszont azt tapasztaltam, hogy hiába végzem lelkiismeretesen a munkámat, a bért mintha szívességből adták volna, és soha nem voltam biztos, mikor kerülök az utcára, függetlenül attól, hogy jól dolgozom vagy sem. Ez bántott, felháborított, sértette az önérzetemet. Olyan világban akartam élni, ahol a munkás megkapja azt, amit a munkájával kiérdemel.”

1931-ben, mikor a 19 éves Kádár János elkezdi keresni a maga útját, a „kommunista” szó épp olyan gyűlöletesen hangzott a magyar társadalomban s a világ polgári országaiban, mint ahogy napjainkban. Feketelista, rendőri felügyelet járt érte és az első aktív mozdulatáért börtönbe zárták.

Kádár János önéletrajzi jegyzeteiben úgy írja le a Kommunista Ifjúmunkások Szövetségéhez, vagyis a KIMSZ-hez fűződő kapcsolatának kezdetét, hogy a szakmájában munka nélkül maradva sétált az utcán, mikor találkozott egy régi barátjával, akivel valaha együtt futballozott. Az illető a KIMSZ-hez tartozott, biztatta régi sporttársát, hogy csatlakozzon hozzájuk.

„…Én egy évig gondolkoztam, hogy belépjek, ne lépjek. Volt egy idős anyám, volt egy kisöcsém, gondolnom kellett arra is, hogy ha én nem vagyok, velük mi lesz. Részt vettem akciókban, de a belépésen gondolkoztam. Egyedül, egy évig. Ezt nem lehetett megkonzultálni. Aztán mentem el egy barátomhoz, akiről tudtam, hogy KIMSZ-tag, és beléptem.”

A folyamatos lebukások következményeként kényszerhelyzet állt elő, az újoncot harcba kellett vetni. Alig öt hete dolgozott a KIMSZ-ben, mikor közölték vele, hogy funkciót kap, tagságot kell vállalnia a szervezet körzeti bizottságában. Kádár vonakodott, tapasztalatlanságára hivatkozott, de végül mégsem mondhatott nemet. A megbeszélést detektívek figyelték, a hazafelé induló Kádár János nyomába eredtek és letartóztatták.
Három hónapot töltött el a toloncházban, utána a bíróság bizonyítékok hiányában kénytelen volt szabadlábra helyezni. A megbélyegzést azonban nem tudta elkerülni, rendőri felügyelet alá vonták, bekerült a „Fekete Könyvbe”, a kommunista bűnözők nyilvántartásába.

Átesve az első összecsapáson az osztályellenség bíróságával, Kádár folytatta a harcot, szabadulása után alig néhány nappal újra bekapcsolódott az illegális mozgalom tevékenységébe. A budapesti északi kerületben dolgozott tovább, egyre jelentősebb szervezési feladatokat látott el.

1932-től világszerte kibontakozó gazdasági és politikai válság rendítette meg a tőkés országokat. A rendőrség, hogy elkerülje a forradalmi megmozdulásokat, sztrájkokat, lecsapott a kommunista pártokra, ezt a taktikát mindig és mindenütt megszokottnak tekinthetjük:
„…Bármilyen mély és gyökeres különbségek vannak Hitler Németországa, Franco Spanyolországa és Albánia, Nasszer Egyiptoma és Görögország, Irán és Peru között, mindenütt elsősorban és szinte szimbolikusán a kommunisták vannak kitéve a kis és nagy zsarnokok dühének. Őket tartóztatják le elsőnek, őket lövik le a legkisebb kockázattal, és ha életben maradnak, őket bocsátják szabadon utolsónak” – írja Leroy, és a felsorolásban megemlíthette volna Horthy Miklós Magyarországát is.

Nálunk is 1932-ben indult meg a terror hengere, ebben az évben ítélték halálra Fürst Sándort, százával tartóztattak le kommunista pártmunkásokat és szimpatizánsokat. A detektívek 1933 júniusában egy magánlakáson Kádár Jánost is elfogták a KIMSZ néhány más vezetőjével együtt. Kádár ököllel próbált utat törni magának, de a túlerő legyűrte. „…Bevittek minket a rendőrségre, és már az igazoltatás alatt és után engem külön is nagyon megvertek… A detektívek rendkívül ingerültek voltak az ellenállás miatt, mivel a dulakodás során ők is megsérültek… Kérdezgettek, de a céljuk a megverés volt. Én nem szóltam semmit a kihallgatás alatt. Harmadízben éjszaka vittek kihallgatásra. Bevittek egy szobába, ahol ott volt Hain Péter [a rendőrség antikommunista elhárításának vezetője, akit később a »magyar Gestapo« vezetőjeként emlegettek – M. Gy.] – akit én már 1932-ben megismertem, és 14-15 detektív egy csoportban. Itt Hain a következőket mondta: »Lefogtuk a Vörös Segély embereket, lefogtuk az agitátor embereket, azok már mindent elmondtak… Azonkívül megtaláltuk a lakásodon levő illegális csomagot…« Hain Péter odament az asztalhoz és kiemelt öt-hat írást, láttam, hogy az egyik III. kerületi KIMSZ-anyag, a másik újpesti és így tovább…”

(Ezzel kapcsolatban Huszár megemlít egy pletykát, eszerint a szennyes ruhák alatt gondosan elrejtett iratokat Csermanek Borbála mutatta meg a nyomozóknak afölötti elkeseredésében, hogy a sok áldozattal felnevelt fia a szakmája helyett politikával foglalkozik.)

„…Ezután megkérdezte Hain Péter – folytatja Kádár –, hogy most teszek-e vallomást, vagy folytassák a verést. Láttam, hogy mindent tud, láttam, hogy itt valakinek vallania kellett már, ha a rendőrség tudja a dolgokat. Úgy láttam, hogy már konspirációról nem lehet szó, valami sötét történetet sem tudtam előadni, úgy láttam, hogy nincs értelme a tagadásnak, ezért minden újabb verés nélkül vallomást tettem.” Kádár, ha mozgalmi fedőnevükön is, de megnevezte társait és megszabott feladatkörüket.

Kádár János csak a vizsgálati szembesítések során döbbent rá, hogy csapdába csalták, a társai végig hallgattak. Erről értesülve megpróbálta jóvátenni a vétkét, és a tárgyaláson visszavonta a vallomását, de ezt a bíróság már nem vette figyelembe, az eredeti beismerését tekintette érvényesnek, és ennek alapján hozta meg az ítéletét. Kádár János és két társa, Rudas Ervin és Molnár László egyaránt két év fegyházat kapott. Beismerő vallomásának híre terjedt, árulásnak minősítették, kizárták a KIMSZ-ből, ez a döntés meg is jelent a „Kommunista” című illegális lapban.

Egy olyan embert ismertem, egy tisztes középszerhez tartozó írót, akiről az terjedt el, hogy illegális kommunistaként lebukott, a rendőrségi vallatások során megtört és feladta társait. Mivel az illető tudott fejben sakkozni, unalmas konferenciákon, ankétokon egymás mellé ültünk le és játszottunk, szájunk sarkából suttogva a lépéseket. Máskor is elbeszélgettünk irodalommal kapcsolatos témákról, gyakran tett finoman szarkasztikus megjegyzéseket.

Az írószövetségi tagok többsége, ha nem is közösítette ki, de lehetőleg elkerülte a vele való beszélgetést. Akkoriban az 1950-es évek elején, az „Áruló” mitikus figurává nőtte ki magát, a kommunista passiójáték leggyűlöletesebb szereplőjévé. Minden magára valamit adó költő politikai tárgyú verseit azzal a fogadkozással fejezte be, hogy ő milyen megtörhetetlen bátorsággal fog viselkedni az osztályellenség vallató pribékjei előtt. Ha minden jól megy, a szemük közé is köp majd. Ez a melldöngető attitűd úgy elterjedt, hogy még Révai József, a kultúra akkori diktátora is megsokallta, és mérsékletre intette a poétákat.

Sokat beszélgettem ezekről a témákról Demény Pállal is, a magyar munkásmozgalom valaha élt legtisztább alakjainak egyikével. Nála hitelesebb szakértőt aligha választhattam volna, ő a legendás francia anarchistánál, Louis Blanquinál is több időt töltött börtönben politikai fogolyként, 7 és fél évet Horthy, 11 évet és nyolc hónapot Rákosi regnálása idején. Egyszer Szász Béláról kérdeztem, aki a „Minden kényszer nélkül” című ismert könyvében azt írta, hogy ő mindvégig sikerrel ellenállt a vallatók terrorjának, és semmiféle koholt bűncselekményt nem vállalt magára. Demény elnéző mosollyal csóválta meg a fejét:

„– Kizárólag érettségi előtt álló diáklányok képzelhetik, hogy végig és mindenben ellent lehet állni egy tapasztalt elhárítással szemben. Valamilyen balhét mindenkinek el kell vinni. A végsőkig való kitartást csak azoknak hiszem el, akik belehaltak a vallatásba, mint például Rózsa Ferenc kommunista újságíróval történt.”

Mint láttuk, Kádár János sem tudta kiállni ezt a próbát. Számos mentő körülmény szól mellette, alig töltötte be a huszonegyedik évét, nem rendelkezett elégséges mozgalmi tapasztalattal, nem ismerte kellően a Horthy-rendőrség módszereit, és még lehetne folytatni a sort, de a bűn az általa felvállalt értékrendszerben továbbra is bűn maradt.
Isten nem tud különb poklot kitalálni, mint amilyent a lelkiismeret-furdalás teremt a magunk számára. Kádár János is hosszan gyötrődött, amiért a mozgalom elítélte és kivetette őt magából. Mindent megtett, hogy visszanyerhesse a társai bizalmát. Előzetes letartóztatása idején is részt vett a kommunista foglyok által szervezett éhségsztrájkban és más akciókban.

A bírósági eljárás hosszasan elhúzódott, Kádár János csak két évvel a lebukása után, 1937 februárjában vonult be a szegedi Csillag börtönbe. Ebben az időben itt raboskodott Rákosi Mátyás is, akit Kádár mozgalmi útjának kezdetétől évtizedeken át a példaképének tekintett.

Rákosi húsz évvel volt idősebb nála, és képzettségben, tapasztalatban is messze a négy polgárit végzett fiatal munkás fölött állt. Egy nyolcgyerekes falusi szatócs családjában született, az igyekvő zsidó házaspár nem sajnált semmiféle áldozatot, hogy iskoláztatni tudja. Rákosi az úgynevezett Keleti Akadémián végzett, öt-hat világnyelvet beszélt, elképesztő memóriával rendelkezett. Nyitva állt előtte a lehetőség, hogy jelentős kereskedelmi állást töltsön be: nemzetközi ügyintéző vagy vezető kormányhivatalnok legyen ehelyett a hivatásos forradalmár útját választotta.

Az első világháborúban orosz hadifogságba esett, ott érte a forradalom, belépett a kommunista pártba. 1918 végén hazajött a fogolytáborból, és belevetette magát a Tanácsköztársaság küzdelmeibe. Az itteni tevékenységét illetően többféle változat is kering. Egyesek szerint a Vörös Őrség országos parancsnoka volt, és döntő szerepet játszott például a salgótarjáni csatában. Később, mikor az emigrációs beszélgetéseken szóba került ez a teljesítménye, egyik párttársa megjegyezte:

– Lehet, Matyi, de csak délután, mert délelőtt ott ültél velünk a kávéházban.
Mások szerint a kereskedelmi népbiztoshelyettes posztját töltötte be. Bárhogy is történt, Horthy hatalomátvételekor menekülnie kellett. Bécsben ütötte fel a tanyáját, ott folytatta szervezőmunkáját, amiért az osztrák hatóságok kiutasították az országból. A Szovjetunióba emigrál, a Kommunista Internacionálé tagjává, majd titkárává választják. Hamarosan otthagyja az íróasztalát, operatív munkát végez, álnéven, hamis papírokkal agitátorként és szervezőként dolgozik több nyugat-európai országban.

1924-ben hazaküldik Magyarországra, az illegális kommunista párt irányítójaként. Egy év múlva lebukik, nyolcéves börtönbüntetésre ítélik, ezt letöltvén újra bíróság elé állítják ezúttal a Tanácsköztársaság idején viselt tetteiért. Rákosi a vádlottak padját agitációs szószékké változtatja, az ügyész halálbüntetést kért a fejére. Európa kultúrájának nagy személyiségei álltak ki a védelmére: G. B. Shaw-tól H. G. Wellsen át Romain Rolland-ig. Így nem végezték ki, de összesen 16 évet töltött börtönben.
Bár tudott az ottlétéről, a börtönbe való befogadásakor Kádár János nem ismerte fel Rákosit. Amikor lezárult mögötte a körlet ajtaja és szembekerült az összecsoportosult rabokkal, először egy magas, széles vállú, dús üstökű férfihoz lépett oda, az illető egy szemvillanással továbbküldte az alacsony, szinte nyak nélküli, kopasz Rákosihoz. Kádár sürgősen korrigálta ezt a tévedését.

„…Számára azért egy nagy élmény volt, hogy ő, egy csóró proli gyerek egy nemzetközileg, az egész világ által ismert kommunista vezérrel találkozik, aki nagyon leereszkedően kedves volt hozzá…” – írja Aczél György.

Rákosit nem csak a kommunista foglyok ismerték el feltétlen vezetőjüknek, hanem a börtönszemélyzet is bizonyos respektussal kezelte – nyilván tartottak attól, hogy minden rajta esett sérelem nemzetközi tiltakozást válthatna ki. Rákosi különféle egyedi kedvezményekben részesült, könyveket, folyóiratokat hozathatott be, állítólag azt is megengedték, hogy aranyere és bőrbaja gyógyítására meztelenül is napozhasson.

Fegyintézeteket megjárt öreg mozgalmároktól hallottam, hogy a börtönök tisztasága, az elhelyezés rendje, az ellátás minősége akkoriban magasabb fokon állt, mint a felszabadulás utáni időkben. Az elítéltek belső mozgását is kevésbé korlátozták, vagy azok konspiráltak ügyesebben, de Rákosi masszív és sokoldalú szervezetet építhetett ki a börtön falai között. Ő vizsgálta felül minden újonnan bekerült fogoly politikai hátterét, így Kádár Jánosét is.

Rákosi valósággal meggyóntatta az újoncot korábbi tevékenységéről, a rendőrségen tanúsított magatartásáról. Szavait később leellenőrizte, a Kádárral együtt lebukott és ugyancsak a szegedi börtönbe került Rudas Ervin által elmondottak alapján Rákosi úgy ítélte meg, hogy Kádár János nem követett el főbenjáró bűnt. Tudta azt is, hogy egy tapasztalatlan fiatalembert a rendőrség könnyen meg tud törni veréssel és megfelelően alkalmazott kihallgatási taktikával. (Rákosi megbocsátásra való készségében közrejátszhatott az a gyakran elhangzó legenda, amely szerint politikai pályafutása során tett bírósági vallomásával néha ő is nehéz helyzetbe hozta a társait.) Tapasztalt szemével azt is felmérte, hogy egy sokra hivatott fiatal pártmunkással áll szemben, akire a háború után komoly feladatokat bízhat majd.

Kádár valóságos „apa-imágóként” nézett fel Rákosira, részt vett az általa vezetett szemináriumokon, sokat tanult tőle, például itt kapott először hitelesnek tűnő képet a Tanácsköztársaság történetéről. Nem sejtette, hogy élete legkeményebb, sorsdöntő csatáit éppen az akkori példakép ellen kell majd megvívnia.

A börtönévek alatt súlyos és kedvezőtlen változások következtek be a nemzetközi és a hazai politikai helyzetben egyaránt. Németországban Hitler hatalomra került, és megsemmisítette a kommunista pártot, az egész baloldali mozgalom egyik fő letéteményesét, példáját néhány más, a nácikhoz közelálló európai országban is követték. 1936 januárjában a magyar rendőrség is rajtaütött a KMP vezérkarán, szervezeteit felszámolta, ezzel az illegális párt gyakorlatilag megszűnt.