Néhány héttel azután, hogy ez az ünnepség lezajlott, egy Balaskó Pál nevű fiatal agronómus nyitott be a Gumiügyi Minisztérium impozáns üveg-acél palotájának kapuján. Hóna alatt egy fehér csomagolópapírba takart cserepet hozott, melyben muskátlihoz hasonló, de annál valamivel nagyobb, piros-fehér-zöld levelű növény volt ültetve. Félszegen a portáshoz lépett, és megkérdezte, milyen hivatalos formák között lehet beterjeszteni egy új találmányt?
A portás egy GM 31/1964 mintájú találmánybejelentési lapot nyújtott át Balaskónak. Ez az űrlap feltüntette a gumiipari találmányok elfogadásának hivatalos útját, melyik szobában kik jogosultak és kötelesek véleményt nyilvánítani, összesen négy állomást jelölt meg.
I. Tudományos szakértői véleményezés.
II. Lágymányosi Miklós fővéleményező.
III. Buzás Dezső főkalkulátor, az aznapi ügyeletes szakértő.
IV. Kunfalvi Huba, a „Gumiállatok Konstrukciós Főosztályá”-nak vezetője.
A portás gemkapoccsal négy lakmuszpapírt tűzött rá az űrlapra, látva Balaskó csodálkozó arcát, elmagyarázta a mellékelt lakmuszok rendeltetését.
A minisztérium úgy gondolta: a találmányok benyújtói joggal tartják megalázónak, hogy találmányuk sorsáról éppúgy, mint a múltban, a bürokrácia jelképei: a stemplik döntenek. Kitűnő, becsületben megőszült emberek roppantak össze egy-egy lelketlen „Nem javaslom” formula lebélyegzésekor, míg végül egy újítás segítségével sikerült kiküszöbölni a kapitalizmusnak ezt az átkos hagyatékát.
A P. H. (pecsét helye) jelzést lakmuszpapírokkal helyettesítették. Az ügyintézők pozitív vagy negatív véleményüket azzal jelezték, hogy a lakmuszpapírt savba vagy lúgba mártották, mire a lakmusz pirosra, illetve kékre vált, a piros szín jelentette az elfogadást, a kék az elutasítást. Ez az emberséges véleményezési mód megkímélte az emberi önérzetet, még az elutasított feltalálók is emelt fővel és mosolygó arccal léptek ki a minisztérium kapuján.
Sajnos, mint minden nagy horderejű újítás, kezdetben ez a rendszer is módot nyújtott visszaélésekre. Egyes feltalálók kis üvegben sósavat hoztak magukkal, és ahelyett hogy hivatalos véleményezésre terjesztették volna be találmányukat, a folyosó félhomályos sarkaiban önhatalmúlag idézték elő a lakmuszokon a számukra kedvező elszíneződést.
Ezeket a visszaéléseket egy kiegészítő rendszabály küszöbölte ki. Minden reggel lakmuszpozitív színmegállapító értekezlettel indult a munkanap, ekkor adták ki zárt borítékban az osztályvezetőknek a rendelkezést, hogy aznap a piros vagy a kék szín jelenti az „igen”-t.
A portás barátságos mosollyal indította el útjára a fiatal agronómust, biztatta, hogy mindenütt a lehető legnagyobb jóindulatot tapasztalja majd.
Balaskó első állomásként a „Tudományos Szakértők Véleményezési Alcsoportjá”-t kereste meg a földszinten. Néhány perces várakozás után bebocsátották a tárgyalóterembe, ahol Balaskó előadhatta jövetele célját.
Leszedte a csomagolópapírt a cserépről, és a magával hozott növényt az asztal közepére állította. Bejelentette, hogy ez az általa kitenyésztett újfajta guminövény első példánya, mely, ha beválik, alkalmas lehet rá, hogy forradalmasítsa az egész világ gumigyártását.
Ezt a növényt feltalálója magyarul gumimuskátlinak nevezte el, a latin tudományos megjelölésbe viszont önérzetesen belevette a saját családi nevét is: „Muskátli Gumifer Balaskoensis”-t. Egy akadékoskodó szakértő ezt jogtalannak találta, azt vitatta, hogy a gumimuskátli csak gyakorlatilag új felfedezés, elméletileg nem más, mint a régebbről ismert albán eredetű gumicserjének, a gumipitypangnak korszerűsített, magyar viszonyokra helyesen alkalmazott változata.
A vitában részt vevő tudósok arra számítottak, hogy Balaskó felháborodik majd találmánya ilyen minősítésén, legnagyobb meglepetésükre a fiatal agronómus meggyötört arcára boldog mosoly ült ki. Mikor elmondta élete történetét, mindenki megértette, hogy ez a mondat milyen súlyos méltatlanságot hozott helyre.
Balaskó, az egykori lelencgyerek, miután vörös diplomával végezte el az egyetemet, 1949-ben bizalmi posztra a lakonyai „Joszif Visszárionovics Sztálin” állami gazdaságba került. Első feladatként mindjárt a gazdaság legfontosabb területét: a 2000 holdas kísérleti gumipitypang-táblát bízták rá.
Balaskó nagy becsvággyal látott neki a munkának, de a szakirodalom áttanulmányozásakor megdöbbenve látta, hogy a gumipitypangnak legalább évi négyszázhetvenhárom napsütéses nap kell a teljes megéréshez, ugyanígy akadályokba ütközik a leírásokban követelt évi 150 000 milliméter természetes csapadék előteremtése is.
Kétségeit az állami gazdaság vezetői elé terjesztette, de ők a legszigorúbban megrótták. A rendszer neveltjétől, aki lelencgyerek sorból jutott el az agronómusi méltóságig, ráadásul még vörös diplomás is, harcosságot és önfeláldozást vártak, nem pedig olyan burzsoá álobjektivista latolgatást, hogy egy év hány napból áll.
A fejlemények azonban Balaskó rossz sejtelmeit igazolták. A növények olyan satnyák maradtak, hogy a parasztok szóhasználata szerint a gyalogbolha térdelve ette meg őket, a kétezer holdról összesen egy talicskára való termést sikerült betakarítani. Beszállították a gumigyárba, itt a kísérleteknél kiderült, hogy a gumipitypang ragasztó képessége nem éri el a kovászét.
Másnap Balaskót és a gumipitypang-tábla két éjjeliőrét letartóztatták szabotázsért, később a vádlottak névsora a méhész szakcsoport vezetőjével bővült, aki állítólag a méheknek olyan utasítást adott, hogy ne végezzék el a pitypang beporzását.
Balaskót negyvenegy évi börtönre ítélték, de a büntetésnél sokkal jobban fájt neki, hogy a bíróság bebizonyítottnak tekintette a szabotázs tényét. Bár bízott abban, hogy valaha még felmentik, de azt is tudta, a gyanúnak egy halvány árnyéka rajta marad mindaddig, amíg nem sikerült kitenyésztenie egy valóban jó, újfajta gumicserjét.
Még bent a börtönben hozzákezdett a kísérletekhez. A falról meszet kapart le, a rabruhák zsebéből összegyűjtötte a kócot és a morzsákat, összekeverte borsófőzelékkel, ezt a keveréket addig locsolta, amíg termőtalajjá nem rothadt, ebbe vetette el a magával becsempészett magvakat. Még nehezebben tudta előteremteni a hűvös cellában a növény fejlődéséhez szükséges hőmennyiséget. Néha egész nap a leheletével melegítette a gyönge sarjat, éjszakára pedig a mellére tette, és hajnalig mozdulatlanul feküdt, nehogy egy óvatlan fordulattal kárt tegyen benne.
Később, jó magaviselete jutalmául, rábízták a börtönudvar egyik virágoskertjének gondozását, akkor ide telepítette át a sarjakat.
Évek teltek el megfeszített kísérletező munkával, a börtönből szabaduló Balaskó zsebében már ott vitte a gumimuskátli egyik, még kezdetleges, de sokat ígérő válfaját. Szabadlábon, kedvezőbb körülmények között, gyorsabban fejleszthette tovább a találmányát, a cserépben, melyet lerakott a Gumiügyi Minisztérium asztalára, már minden tekintetben tökéletes példány foglalt helyet.
A szakértők – a már említett egyetlen akadékoskodón kívül – a legnagyobb elismeréssel adóztak az új növény kiváló tulajdonságainak. Balaskó valóban mindenre gondolt. A gumimuskátli tökéletesen alkalmazkodott a magyar éghajlati viszonyokhoz, nem igényelt sem esőt, sem napsütést, illetve, ha volt, korlátlan mértékben fel tudta használni mind a kettőt.
Ragasztóképessége – ami híven mutatja a növényből kisajtolható folyadék gumitartalmát – egyenesen bámulatba ejtette a jelenlevőket. Egyetlen cseppjével össze lehetett illeszteni egy ízzé-porrá zúzott üvegvázát vagy egy apró forgácsokra széthasogatott asztalt úgy, hogy erősebbnek és ellenállóbbnak bizonyult, mint új korában.
Kérdezgették: mihez akar kezdeni a találmánnyal? Balaskó mindössze annyit kért, hogy biztosítsanak helyet számára valamelyik gumigyár laboratóriumában, és egyik műhelyrészlegében szerette volna kipróbálni a gumimuskátlit üzemi méretekben is.
A szakértők lelkesen támogatták a kérést, az első lakmuszpapírt az aznapi pozitív színre: pirosra festették, és átküldték Balaskót hivatalos útjának második állomására, a „Központi Véleményező Csúcsközpont” vezetőjéhez, Lágymányosi Miklós fővéleményezőhöz. Biztosították Balaskót, hogy Lágymányosi személyében a világ legjobb indulatú emberével találkozik majd.
A portás egy GM 31/1964 mintájú találmánybejelentési lapot nyújtott át Balaskónak. Ez az űrlap feltüntette a gumiipari találmányok elfogadásának hivatalos útját, melyik szobában kik jogosultak és kötelesek véleményt nyilvánítani, összesen négy állomást jelölt meg.
I. Tudományos szakértői véleményezés.
II. Lágymányosi Miklós fővéleményező.
III. Buzás Dezső főkalkulátor, az aznapi ügyeletes szakértő.
IV. Kunfalvi Huba, a „Gumiállatok Konstrukciós Főosztályá”-nak vezetője.
A portás gemkapoccsal négy lakmuszpapírt tűzött rá az űrlapra, látva Balaskó csodálkozó arcát, elmagyarázta a mellékelt lakmuszok rendeltetését.
A minisztérium úgy gondolta: a találmányok benyújtói joggal tartják megalázónak, hogy találmányuk sorsáról éppúgy, mint a múltban, a bürokrácia jelképei: a stemplik döntenek. Kitűnő, becsületben megőszült emberek roppantak össze egy-egy lelketlen „Nem javaslom” formula lebélyegzésekor, míg végül egy újítás segítségével sikerült kiküszöbölni a kapitalizmusnak ezt az átkos hagyatékát.
A P. H. (pecsét helye) jelzést lakmuszpapírokkal helyettesítették. Az ügyintézők pozitív vagy negatív véleményüket azzal jelezték, hogy a lakmuszpapírt savba vagy lúgba mártották, mire a lakmusz pirosra, illetve kékre vált, a piros szín jelentette az elfogadást, a kék az elutasítást. Ez az emberséges véleményezési mód megkímélte az emberi önérzetet, még az elutasított feltalálók is emelt fővel és mosolygó arccal léptek ki a minisztérium kapuján.
Sajnos, mint minden nagy horderejű újítás, kezdetben ez a rendszer is módot nyújtott visszaélésekre. Egyes feltalálók kis üvegben sósavat hoztak magukkal, és ahelyett hogy hivatalos véleményezésre terjesztették volna be találmányukat, a folyosó félhomályos sarkaiban önhatalmúlag idézték elő a lakmuszokon a számukra kedvező elszíneződést.
Ezeket a visszaéléseket egy kiegészítő rendszabály küszöbölte ki. Minden reggel lakmuszpozitív színmegállapító értekezlettel indult a munkanap, ekkor adták ki zárt borítékban az osztályvezetőknek a rendelkezést, hogy aznap a piros vagy a kék szín jelenti az „igen”-t.
A portás barátságos mosollyal indította el útjára a fiatal agronómust, biztatta, hogy mindenütt a lehető legnagyobb jóindulatot tapasztalja majd.
Balaskó első állomásként a „Tudományos Szakértők Véleményezési Alcsoportjá”-t kereste meg a földszinten. Néhány perces várakozás után bebocsátották a tárgyalóterembe, ahol Balaskó előadhatta jövetele célját.
Leszedte a csomagolópapírt a cserépről, és a magával hozott növényt az asztal közepére állította. Bejelentette, hogy ez az általa kitenyésztett újfajta guminövény első példánya, mely, ha beválik, alkalmas lehet rá, hogy forradalmasítsa az egész világ gumigyártását.
Ezt a növényt feltalálója magyarul gumimuskátlinak nevezte el, a latin tudományos megjelölésbe viszont önérzetesen belevette a saját családi nevét is: „Muskátli Gumifer Balaskoensis”-t. Egy akadékoskodó szakértő ezt jogtalannak találta, azt vitatta, hogy a gumimuskátli csak gyakorlatilag új felfedezés, elméletileg nem más, mint a régebbről ismert albán eredetű gumicserjének, a gumipitypangnak korszerűsített, magyar viszonyokra helyesen alkalmazott változata.
A vitában részt vevő tudósok arra számítottak, hogy Balaskó felháborodik majd találmánya ilyen minősítésén, legnagyobb meglepetésükre a fiatal agronómus meggyötört arcára boldog mosoly ült ki. Mikor elmondta élete történetét, mindenki megértette, hogy ez a mondat milyen súlyos méltatlanságot hozott helyre.
Balaskó, az egykori lelencgyerek, miután vörös diplomával végezte el az egyetemet, 1949-ben bizalmi posztra a lakonyai „Joszif Visszárionovics Sztálin” állami gazdaságba került. Első feladatként mindjárt a gazdaság legfontosabb területét: a 2000 holdas kísérleti gumipitypang-táblát bízták rá.
Balaskó nagy becsvággyal látott neki a munkának, de a szakirodalom áttanulmányozásakor megdöbbenve látta, hogy a gumipitypangnak legalább évi négyszázhetvenhárom napsütéses nap kell a teljes megéréshez, ugyanígy akadályokba ütközik a leírásokban követelt évi 150 000 milliméter természetes csapadék előteremtése is.
Kétségeit az állami gazdaság vezetői elé terjesztette, de ők a legszigorúbban megrótták. A rendszer neveltjétől, aki lelencgyerek sorból jutott el az agronómusi méltóságig, ráadásul még vörös diplomás is, harcosságot és önfeláldozást vártak, nem pedig olyan burzsoá álobjektivista latolgatást, hogy egy év hány napból áll.
A fejlemények azonban Balaskó rossz sejtelmeit igazolták. A növények olyan satnyák maradtak, hogy a parasztok szóhasználata szerint a gyalogbolha térdelve ette meg őket, a kétezer holdról összesen egy talicskára való termést sikerült betakarítani. Beszállították a gumigyárba, itt a kísérleteknél kiderült, hogy a gumipitypang ragasztó képessége nem éri el a kovászét.
Másnap Balaskót és a gumipitypang-tábla két éjjeliőrét letartóztatták szabotázsért, később a vádlottak névsora a méhész szakcsoport vezetőjével bővült, aki állítólag a méheknek olyan utasítást adott, hogy ne végezzék el a pitypang beporzását.
Balaskót negyvenegy évi börtönre ítélték, de a büntetésnél sokkal jobban fájt neki, hogy a bíróság bebizonyítottnak tekintette a szabotázs tényét. Bár bízott abban, hogy valaha még felmentik, de azt is tudta, a gyanúnak egy halvány árnyéka rajta marad mindaddig, amíg nem sikerült kitenyésztenie egy valóban jó, újfajta gumicserjét.
Még bent a börtönben hozzákezdett a kísérletekhez. A falról meszet kapart le, a rabruhák zsebéből összegyűjtötte a kócot és a morzsákat, összekeverte borsófőzelékkel, ezt a keveréket addig locsolta, amíg termőtalajjá nem rothadt, ebbe vetette el a magával becsempészett magvakat. Még nehezebben tudta előteremteni a hűvös cellában a növény fejlődéséhez szükséges hőmennyiséget. Néha egész nap a leheletével melegítette a gyönge sarjat, éjszakára pedig a mellére tette, és hajnalig mozdulatlanul feküdt, nehogy egy óvatlan fordulattal kárt tegyen benne.
Később, jó magaviselete jutalmául, rábízták a börtönudvar egyik virágoskertjének gondozását, akkor ide telepítette át a sarjakat.
Évek teltek el megfeszített kísérletező munkával, a börtönből szabaduló Balaskó zsebében már ott vitte a gumimuskátli egyik, még kezdetleges, de sokat ígérő válfaját. Szabadlábon, kedvezőbb körülmények között, gyorsabban fejleszthette tovább a találmányát, a cserépben, melyet lerakott a Gumiügyi Minisztérium asztalára, már minden tekintetben tökéletes példány foglalt helyet.
A szakértők – a már említett egyetlen akadékoskodón kívül – a legnagyobb elismeréssel adóztak az új növény kiváló tulajdonságainak. Balaskó valóban mindenre gondolt. A gumimuskátli tökéletesen alkalmazkodott a magyar éghajlati viszonyokhoz, nem igényelt sem esőt, sem napsütést, illetve, ha volt, korlátlan mértékben fel tudta használni mind a kettőt.
Ragasztóképessége – ami híven mutatja a növényből kisajtolható folyadék gumitartalmát – egyenesen bámulatba ejtette a jelenlevőket. Egyetlen cseppjével össze lehetett illeszteni egy ízzé-porrá zúzott üvegvázát vagy egy apró forgácsokra széthasogatott asztalt úgy, hogy erősebbnek és ellenállóbbnak bizonyult, mint új korában.
Kérdezgették: mihez akar kezdeni a találmánnyal? Balaskó mindössze annyit kért, hogy biztosítsanak helyet számára valamelyik gumigyár laboratóriumában, és egyik műhelyrészlegében szerette volna kipróbálni a gumimuskátlit üzemi méretekben is.
A szakértők lelkesen támogatták a kérést, az első lakmuszpapírt az aznapi pozitív színre: pirosra festették, és átküldték Balaskót hivatalos útjának második állomására, a „Központi Véleményező Csúcsközpont” vezetőjéhez, Lágymányosi Miklós fővéleményezőhöz. Biztosították Balaskót, hogy Lágymányosi személyében a világ legjobb indulatú emberével találkozik majd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése