Moldova György: Kádár János (2006) 33/3. Dologra, emberek, ne tartsanak fel

A háború mindinkább közeledett, a Kommunista Internacionálé a kiéleződő helyzetben új stratégiára kényszerült. A Dimitrov által meghirdetett „Népfront” gondolat jegyében nyitni kellett a legális keretek között működő pártok, elsősorban a szociáldemokraták felé.

A Csillag börtönből kiszabadulva Kádár találkozott egykori vádlott-társával, Rudas Ervinnel, aki közölte vele, hogy be kell épülnie a Magyar Szociáldemokrata Párt VI. kerületi szervezetébe, és ott kell folytatnia a mozgalmi munkát. A pártszervezet egy viszonylag szűk lakásban működött, előfordult, hogy Kádár a fürdőszobában tartotta meg a szemináriumi előadását. Lelkiismeretes és szigorú tanár volt, egy hét múlva kikérdezte a hallgatóit, hogy mit jegyeztek meg a szavaiból. Irányította a Népszava terjesztésével kapcsolatos akciókat, kirándulásokat, tüntetéseket szervezett. 1940 elején az egyik közeli szociáldemokrata pártszervezet titkára lett. Az Izabella utca 71. szám alatti párthelyiség gyakorlatilag kommunista bázissá alakult át. Négy csoport közül három kommunista, egy pedig trockista vezetés alatt állt. Ezt az irányzatosságot mindenképpen leplezni kellett, a korlátozó körülmények között kibontakozott Kádár páratlan taktikai-lavírozó képessége. Hamarosan megkereste őt Goldmann György, a neves szobrászművész, aki a kerületi illegális mozgalmi sejtek munkáját fogta össze:

„– …Goldmann György közölte velem, hogy a párt dolgozik, és ha én egyetértek a párt politikájával és kedvem van hozzá, beléphetek a Kommunisták Magyarországi Pártjába – írja Kádár János. – Én akkor közöltem Goldmannal, hogy nekem van egy fegyelmi ügyem, amit el kell intézni. Goldmann azt mondta: nézd, mielőtt én azt mondtam neked, hogy a párt dolgozik, be kellett küldenem a nevedet a pártba. Ott már ismerik a rendőrségi viselkedésedet és azt a hibát, amit elkövettél. De ezt a munkáddal már jóvátetted, a fegyelmi ügyed már rendben van.”

Kádár ezután már kommunista pártmunkásként dolgozott, de folytatta tevékenységét a Szociáldemokrata Pártban is. Mind bonyolultabb feladatokkal kellett megbirkóznia.
Munkájuk egyre nehezebbé vált. „1941. június 22-én a németek megtámadták a Szovjetuniót, a magyar uralkodó körök azt várták, hogy Hitler fel fogja szólítani Magyarországot az akcióba való belépésre. Hitler azonban június 23-i Horthyhoz intézett levelében csak gazdasági segítséget és a kárpátukrán határok megerősítését kérte. Horthy válaszában biztosította Hitlert Magyarország támogatásáról, sőt másnap megszakította a diplomáciai kapcsolatokat a Szovjetunióval.

A moszkvai magyar nagykövet június 24-én táviratot küldött Bárdossynak [az akkori miniszterelnöknek – M. Gy.], melyben közölte, hogy a Szovjetuniónak nincsenek ellenséges szándékai Magyarországgal szemben. A miniszterelnök eltitkolta a táviratot kormányának tagjai előtt, de közölte annak tartalmát a hadba lépést sürgető német és magyar hadvezetőséggel” – írják a történelemkönyvek.

Provokációtól lehetett tartani, és ez be is következett. „Június 26-án német repülőgépek bombázták Kassát [a város a bécsi döntés értelmében akkoriban Magyarországhoz tartozott – M. Gy.], Bárdossy ezt szovjet gépek akciójának tüntette fel, javaslatára a kormányzó elnökletével összegyűlt minisztertanács elhatározta, hogy Magyarország hadat üzen a Szovjetuniónak. Ezt a döntést másnap, június 27-én – miután magyar repülőgépek szovjet városokat bombáztak – Bárdossy a Parlamentben is bejelentette… Horthy, a magyar államfő a szovjetellenes háború kirobbanása után személyesen kereste fel Hitlert a főhadiszálláson, hogy biztosítsa Magyarország aktív részvételéről…”

Egy hadtörténész egyszer azt mondta, hogy a magyar hadsereg minden új háborújában technikailag az előző háborúját vívja. Felkészültsége 1941-ben érte el azt a szintet, ahol 1914-18-ban, az első világháború idején kellett volna tartania. A magyar bakák silány felszereléssel, valóban hatékony harceszközök nélkül indultak harcba. Otthonuktól 1000 kilométerre eltávolodva kellett küzdeniük a hazáját önfeláldozó elszántsággal védő, kimeríthetetlen emberanyaggal és mozgástérrel rendelkező Vörös Hadsereg ellen.
Kihasználva a „villámháború” kezdeti sikereit, itthon is mind nagyobb hangerőre állítva szólt a háborús propaganda. A fasiszta szellemű képes magazinokban sorra jelentek meg a képek, hogy tör előre a II. magyar hadsereg a Don felé. Emlékszem azoknak a katonáknak a fotóira, akik puskájukkal állítólag szovjet repülőgépeket lőttek le, és ezért a hőstettükért öt-tíz holdas földbirtokkal jutalmazták meg őket, melyeket majd a végső győzelem után foglalhatnak el.

És az ellenállás milyen mértékben bontakozott ki Magyarországon? Ha valaha is megépül majd a II. világháborús antifasiszta ellenállás múzeuma, minden bizonnyal az lesz a világ legkisebb múzeuma. Akármilyen kevés tárlót is állítanak majd be, komoly gondokat fog okozni, hogy mivel töltsék meg a szekrények polcait. Csak alig néhány bátor és a hazája sorsáért elkötelezett személyiség relikviái kaphatnának itt helyet, mint Bajcsy-Zsilinszky Endréé, Kiss János altábornagyé.

A rendőrség minden erejét az ellenállás lehetséges legfőbb bázisának tekintett baloldali mozgalmak ellen fordította. Alig egy hónap alatt kétszáz kommunista párttagot és szimpatizánst fogtak el és ítéltek el, Schönherz Zoltánt ki is végezték.
„…1941 nyarán közölték velem, hogy bevonnak a KMP területi bizottságának tagjai közé, és ezért a szociáldemokratáknál minden legális munkát építsek le – idézi Kádár János emlékezését Sípos Levente. – De azért járjak le néhányszor, hogy ne tűnjön föl, hogy egyszerre kimaradtam… Hat hét alatt a legális munkát leépítettem. A KMP budapesti területi bizottságának tagjaként megbízást kaptam a vasas csoport és a középfokú pártszerv irányítására.”

Kádárra mind felelősebb feladatokat bíztak, előbb a Központi Bizottságnak, majd a titkárságnak a tagja lett, 31. életévében gyakorlatilag a párt élére került. A folytatódó lebukások következtében a taglétszám 10-12 fő körül járt, ezt csak szívós munkával lehetett 70-80-ra feltornázni. Kádár megpróbált nyitni a szociáldemokraták felé. Találkozott is vezetőjükkel, Szakasits Árpáddal, aki azt követelte tőle, hogy a KMP hagyjon fel minden illegális tevékenységével. Kádár ezt elutasította, egy fasiszta háborúban álló országban a kommunista párt nem mondhat le erről a harci formáról.
Más szövetségest nem talált, mint Huszár Tibor megjegyzi, a polgári pártok nem kívántak együttműködni egy olyan politikai szervezettel, mely még a nevében sem hordja a „nemzeti” jelzőt, hanem a Kommunista Internacionáléhoz tartozik.

A Komintern 1919-ben jött létre, mintegy kommunista világpártként. Működése során számos eredményt ért el, például az ő kezdeményezése nyomán jött létre a francia párt, segítette a nemzetközi szolidaritási mozgalom megszervezését az első szocialista állam, a Szovjetunió védelmében a fegyveres intervenciók ellen. A Komintern már az említett 1936-os határozattal átértékelte irányvonalát, mikor a már említett Dimitrov-javaslat nyomán a szűk pártkeretek helyett a népfrontos politikát helyezte előtérbe. A folyamat következő lépéseként 1943-ban fel is oszlatta önmagát. Gyakorlatilag képtelen volt egyetlen központból szervezetileg egységesen irányítani a legkülönbözőbb feltételek között működő tagpártjait. A párbeszédet vagy a kapcsolat más formáit lehetetlen volt fenntartani a frontvonalakkal átszabdalt Európában. A szervezet abban bízott, hogy az egyes országokban működő pártok rendelkeznek annyi képességgel és tapasztalattal, hogy önmaguk is szervezhetik a korábbi tevékenységüket.

Kádár kiutat keresett ebből a megoldhatatlannak látszó helyzetből.
„…Kiokoskodtam, hogy hozzunk egy pártfeloszlató határozatot, ténylegesen azonban nem kell feloszlatni a pártot. Új néven folytatja a működését. Akcióit néhány hétig szüneteltetjük, ez alatt gondos és fokozott előkészítés után komolyan kiszélesítjük a szervező munkát, kapcsolatokat terveztünk a falu és a parasztság felé …az erre alkalmas antifasiszta pártot és kapcsolatot keresve létrehozunk egy hazafias frontot…”
Kevéssel később egy röpiratot terjesztettek: „hogy a magyar nemzet számára létfontosságú legszélesebb összefogást megkönnyítsük, a Kommunisták Magyarországi Pártját feloszlatjuk. Eddig fennálló szervezeteit a mai nappal megszűntnek nyilvánítjuk, tagot senki sem vehet fel…”

Mintegy kettős illegalitást kialakítva a KMP „kemény” magja – hat-hét ember – azonban továbbra is együtt maradt, és folytatta a tevékenységét.

Bár ez az új párt is illegálisan működött, meg kellett változtatni a KMP-vel kapcsolatos imázsát. Ha valóban meg akarta vetni a lábát a tömegek között, a régi névben szereplő „kommunista” jelzőt sem tarthatta meg. A Horthy rendszer huszonöt éven át támaszkodott arra a propagandalehetőségre, hogy a Tanácsköztársaság kiemelkedő alakjai, sőt, a két világháború közötti illegális mozgalom vezetői is, túlnyomó részben a zsidók közül kerültek ki. (A korabeli újságok gyakran elsütötték azt a poént, miszerint Gabnai Sándor nevű paraszti származású népbiztos azért került be a Kommün kormányába, hogy legyen valaki, aki „sábeszkor”, vagyis szombaton is aláírja a kivégzési határozatokat.) A magyar köztudatban a zsidó és a kommunista fogalma összefonódott. Ugyanilyen visszatetszést szült a párt nemzetközi volta, a propaganda könnyen el tudta hitetni, hogy a tevékenységük idegen hatalmak, elsősorban a Szovjetunió érdekeit szolgálja. Kádár a KMP helyett a Munkás-Paraszt Párt nevet javasolta, de vezetőtársai a Békepárt mellett döntöttek.

A Központi Bizottság ezeket a lépéseit aligha beszélhette meg Rákosi Mátyással és a moszkvai magyar kommunista emigrációval. A velük fenntartott kapcsolat szinte kizárólag a kinti Kossuth rádió adásainak hallgatására korlátozódott. A Rákosi-csoport állítólag a hadifogságba esett magyar katonák elbeszéléseiből értesült a feloszlatás tényéről. Felháborodással fogadták és likvidátori magatartásnak minősítették, a „kommunista” szó törlését a párt nevéből pedig egyenesen merényletnek tekintették az „élcsapat” jelleg ellen. Megjegyzendő: álláspontjukat úgy alakították ki, hogy alig-alig rendelkeztek ismeretekkel a valós magyarországi helyzetről. Sokasodtak a fekete pontok Kádár János neve mögött: a bíróságon tett, társait terhelő vallomás, a Szakasitscsal való találkozás után egy újabbat jegyeztek be. Ez egyelőre nem járt következményekkel, de később, 1951-ben, sőt 1956-57-ben is annál nagyobb súllyal esett latba.

Arra eleve nem lehetett számítani, hogy a névváltoztatás megtéveszti majd a horthysta rendőrséget, de a párt munkája és összefogása a többi demokratikus szervezettel mégis hozott eredményeket. Vidéken is erősödött az ellenállás szelleme, megnyílt az út egy Magyar Front létrehozásához.

A helyzet azonban gyökeresen megváltozott 1944 márciusában, amikor a német csapatok megszállták az országot. A Gestapo letartóztatott szinte minden potenciális ellenállónak minősíthető politikust és gazdasági vezetőt.

Különösebb ellenállásba – Bajcsy-Zsilinszky Endre pisztolylövéseit leszámítva – a németek nem ütköztek. A megszállás – a korabeli anekdota szerint – csak azért tartott valamivel hosszabb ideig, mint a nyugati országokban, mert nálunk sokkal terjedelmesebb üdvözlő beszédek fogadták őket.

Kádár János ekkorra már mély illegalitásba vonult, nevet változtatott, bajuszt növesztett, és albérleti szobáit is gyakran cserélte, most azonban akcióba kellett lépnie. A pártvezetés szükségesnek találta, hogy Rákosi Mátyással személyes kapcsolatot alakítsanak ki. Úgy tervezték, hogy valaki majd a fronton át jut el Moszkvába, de egy többet ígérő lehetőség kínálkozott.

Kádár János arra számított, hogy a front közeledtével Magyarországon is partizánharcok bontakoznak ki – erről és az esetleges együttműködésről tárgyalni szeretett volna Tito marsallal, a jugoszláv ellenállók fegyveres erejének parancsnokával. A találkozás gondolata Titóban is felmerült, egy küldött – egy név nélküli nő közvetítésével magához hívatta a magyarországi kommunisták első emberét. Kádár János magára vállalta ezt a feladatot, távolabbi célok is vezették, úgy gondolta, Titóval folytatandó tárgyalása után jugoszláv segítséggel folytathatja az útját Moszkváig, ahol végre beszélhet Rákosi Mátyással. Lustyák János névre szóló hamis iratokkal elindult a déli határ felé, egy jugoszláv kommunista kíséretében.

„…Éjjel értünk a határhoz, ahol az erdőben a németek elfogtak bennünket. Nem tudtak mit kezdeni velünk, ezért átadtak a helybeli csendőröknek…” – emlékezett vissza Kádár János.
Semmiképp sem vallhatta be az útja eredeti célját, inkább azt vállalta fel, hogy katonaszökevényként készült elhagyni az országot. Szerencséjére a hadbíróság elfogadta a személyazonosságát igazoló hamis papírokat, és kétéves fegyházbüntetéssel sújtotta dezertálásért.

Kádár Jánost a Conti utcában, majd a Margit körúti börtönben őrizték, valódi kilétét továbbra is sikerült eltitkolnia. 1944 októberében Horthy, mielőtt megkísérelte volna a háborúból való kiugrást, tárgyalni szeretett volna az elsőszámú kommunista vezetőkkel, Kádár Jánossal is, de nem tudta felderíteni, hogy az egyik börtönében őrzik Lustyák János néven.

A nyilas hatalomátvétel után a rabokat felsorakoztatták az udvaron, és menetoszlopba szervezték őket. Az elképzelések szerint Komáromig gyalog, onnan pedig vagonokba rakva tették volna meg az utat. Ehhez az eseményhez fűződik Kádár kötetbe soha nem foglalt önéletrajzi írásainak legérdekesebb darabja.

„…1944 telén körülbelül 60 rabból – sok volt köztük a halálraítélt is – és 38 katonából álló menetünket útnak indították a börtönből. Visszaadták a civil ruhánkat, a katonák egyenruhában maradtak. Lassú menetben ami teljes egy napig tartott – vergődtünk át a pilisvörösvári tüzérségi táborig. Második nap este Dorogra, harmadnap este pedig Nyergesújfaluba érkeztünk. Itt a templom közelében kerestek egy olyan parasztházat, ahol egy nagy fészer volt, oda bezsúfoltak minket. Az őrök, akiknek ránk kellett vigyázniuk, velünk maradtak, a többi katona ránk lakatolta a fészert – ami félig tele volt szénával –, és a házban helyezkedett el. Innen persze nem lehetett megszökni.

Másnap reggel, amikor kiengedtek bennünket – rabok és katonák –, össze voltunk törve. Éjszaka hideg volt, és hogy ne fázzunk, beástuk magunkat a szénába. Amikor kizúdultunk az udvarra, körülnéztem. Közönséges parasztudvar volt, s mi ott álltunk, foglyok, katonák, »össze-vissza alakzatban«. A parancs az volt, hogy a kútnál és a vályúnál mosakodjunk, de ott összekeveredtek a rabok a katonákkal, és egymás hegyén-hátán kavarogtunk.

Gondoltam magamban: itt az alkalom! Most vagy soha! Ha ezt a lehetőséget elmulasztom, többé nem valószínű, hogy ilyen helyzet adódik.

A szomszédban is hasonló parasztudvar volt és a másik oldalon is. Odamentem az udvar egyik oldalához, kitéptem egy kerítésdeszkát és átdugtam a fejem a másik udvarba. Ott német katonák egy teherautót tankoltak. Mondom magamban, ez nem nekem való hely. Megnéztem az udvar másik oldalát, ott valami gyümölcsöskert volt.

Szóltam annak a három rabnak, akikkel előzőleg megbeszéltük, hogy megszökünk, egyenként átugrottunk a kerítésen, majd mások is csatlakoztak hozzánk. Körülnéztem az utcai részen, csendőrök álltak ott és tátották a szájukat, mert a helyzetből semmit sem értettek. Nem tétováztunk, nekiiramodtunk libasorban az útnak a Duna felé. Jó iramot diktálva én mentem elöl, nyolcan mögöttem.

Egyszer csak kint voltunk a Duna-parton, megtorpantunk: mit csinálunk itt? Visszakanyarodtunk a zsúfolt községbe, és még vagy 200 métert mentünk a falu széléig. Láttuk, hogy ott hegyek vannak, arrafelé vettük az irányt.

Ránk esteledett, hideg volt, kegyetlenül fáztunk. A társaság fele azt mondta, hogy rakjunk tüzet, a másik fele – köztük én is – azt, hogy ne. Az előbbiek azonban hoztak fát és tüzet raktak. Nyomban elkezdett valamilyen repülőgép zümmögni felettünk. Persze azonnal széttapostuk a tüzet. Ezen összevesztünk, és megegyeztünk, hogy reggel mindenki megy, ki merre lát.

Az elején, mikor elindultunk, megbotlottam egy deszkában. Egy méter húszas, félcolos deszka volt. Felkaptam és a vállamra vettem, mert már az illegalitásban megtanultam, hogy ez pszichológiai dolog: akinek a kezében táska, fejes vonalzó, tejesköcsög vagy bármi más használati tárgy vagy munkaeszköz van, az valamilyen ügyben jár. Ez a deszka mindig velem volt. Tényleg elcsíptek a nyilasok – nem tudom, hány helyen sodródtam igazoltatásba –, de mikor mondtam, hogy: »dologra, emberek, reggel 6-kor kell a munkába jelentkeznem, ne tartsanak fel!« – rögtön látták, hogy komoly ügyben járok. Ez hatott. Körülbelül háromnapi bolyongás után eljutottam Zsámbékig…”
(Úgy gondolom, hogy később Tabi László ebből a történetből merítette „A vödör” című nevezetes humoreszkjének az alapötletét.)

„– …A Conti utcai (ma Tolnai Lajos utcai) börtönből elindulva hat napig tartott az út vissza Budapestre. Ez idő alatt a cipőmet egyszer se vetettem le, egyetlen éjszaka sem aludtam, ennivalóm nem volt, csak itt-ott kaptam egy-két falatot, és mégsem éreztem fáradtnak magam, mentem, mint a gép…

Szerencsésen megérkeztem a címre, és otthon találtam, akiket kerestem. Ahogy beléptem a lakásba és az ajtót betettem magam mögött, összecsuklottam… Lehúztam a cipőmet és elámultam saját lábam formájától. Megfürödtem és lefeküdtem, egyhuzamban huszonnégy órát aludtam. Két napig tartott, amíg magamhoz tértem…”

Ezután Kádár János egy ideig a híres orvosprofesszor, Babics Antal lakásán talált menedéket, majd újabb és újabb búvóhelyeket kellett keresnie. Csak a csodával határos módon úszta meg a lebukást. Kétszeres körözés is érvényben volt ellene, keresték eredeti nevén, mint illegális kommunistát és álnéven, mint frissiben megszökött foglyot. Kádár ennek ellenére bekapcsolódott a Központi Bizottság munkájába, bár a dühöngő nyilas terror körülményei között nagyobb arányú akcióba nem kezdhettek. Letartóztatottakat próbáltak kimenteni, robbantásokat hajtottak végre, kiadták az illegális „Szabad Nép”-et.
Harcukhoz most is alig néhányan csatlakoztak. Elképzelhetetlennek tartom Gyurkó László becslését, miszerint 2000-2500 ember vett részt a németek és a nyilasok ellen folytatott fegyveres küzdelemben – ez a szám a felszabadulás után csak tovább növekedett. Jellemzőnek érzem azt az anekdotát, mely szerint egy katonazenekarnak a vezetője azon az alapon kérte a felvételét a Magyar Partizán Szövetségbe, hogy a harctérre induló katonavonatok búcsúztatásánál szándékoltan lassabban vezényelte a Himnuszt, így a szerelvények csak később értek ki a frontra.

A nyugodt idegzetű, önmagát mindig kézben tartó Kádár János egy gyengeségén nem tudta túltenni magát, igen nehezen viselte el a háborús katasztrófák fenyegető veszélyét. Mikor a Conti utcai börtönben ült, a bombázások idején nem engedték le az óvóhelyre. Egy amerikai légitámadás során az épület telitalálatot kapott, a robbanás valósággal kettészakította a celláját. Ez az esemény gyógyíthatatlan rettegést váltott ki belőle, később is a légiriadót jelző szirénahangra mindent félretéve sietett le a pincébe. Kádár János pártbeli ellenfelei – mert még ebben a szűkre zárt csoportban is folytak villongások – később feljelentették őt, hogy ha légiriadó fenyegetett, elbújt és nem vett részt az akciókban. Azt is a szemére vetették, hogy ódzkodott a fegyveres harctól. Nem tekintem magam szakértőnek, de úgy vélem, hogy egy pártnak a kisebb jelentőségű vállalkozásokban nem szabad kockáztatni legfontosabb vezetője életét.

Mivel nyilvánvalónak látszott, hogy a főváros pesti oldala hamarabb szabadul fel majd, mint a budai, Kádár igyekezett búvóhelyét a front közelében megválasztani. Zuglóban, egy Hungária körúti romos házban húzódott meg. Vele tartott a pártvezetés két másik tagja is: Péter Gábor és Donáth Ferenc.

Gyurkó László megjegyzi, hogy alig néhány évvel később Péter Gábor mint államvédelmi altábornagy személyesen tartóztatta le az árulással vádolt Kádár Jánost, Donáth Ferenc viszont, mint a Kádár-rendszer ellenfele, a Nagy Imre-per másodrendű vádlottjává vált.
„…Mindjárt az elején valamiért ebben a társaságban Kádár Jánosnak volt a legnagyobb tekintélye – írja Aczél György. – Lehet, hogy azért is, mert nem zsidó volt, nem is értelmiségi, hanem ő volt az a bizonyos munkás…”

Itt találkoztak az első szovjet katonával, aki hitetlenkedve nézett rájuk, mikor próbálták elmagyarázni neki, hogy ők a magyar kommunista mozgalom vezetői. Szerencséjüknek tarthatták, hogy a katona nem csapta be őket valamelyik hadifogolymenetbe.

Ez a három-négy ember lett az újjászerveződő Magyar Kommunista Párt vezetősége. Ők mindjárt az elején igyekeztek kiküldeni delegátusaikat Debrecenbe, az Ideiglenes Országgyűlésbe, le Szegedre, ahol már 1944 őszén megalakult a pártszervezet, melynek élén nem kisebb tekintélyek álltak, mint a szovjet emigrációból hazatért Gerő Ernő, Farkas Mihály és Nagy Imre. Az illegalitásból kilépett párt megkezdte harcát a hatalom megszerzéséért.