Bogár Annamária: Amit Kádár Jánosnak köszönhetek IV/1. Bevezető és a Horthy-időszak

Hölgyeim és uraim, kedves elvtársak!
A fenti címmel jelent meg a Kádár János Baráti Kör könyvtárának első könyve 1999-ben (az ára 198 forint volt).
Egy olyan munkásasszony gondolatait olvashatjuk benne, aki a második világháború után kapott igazi életlehetőségeket, és a kádári korszakban volt csak képes tartalmas életet élni - ezt is csak 1990-ig.
Visszaemlékezéseiben a Józsefvárosban született szerző leleplezi a Horthy-éra és az 1990 óta tartó rendszervisszaváltás árnyoldalait, és hitet tesz egy olyan világ mellett, ahol a dolgozót, a kisembert emberszámba vették. Számára ez a világ egyértelműen az volt, amikor Kádár János volt az ország első embere.
Az alábbiakban a könyv első részét olvashatják.

***

Először is azt köszönöm Kádár Jánosnak, hogy mint szegényt, emberszámba vettek. Megadták a lehetőséget arra, hogy aki dolgozott, az boldogulni tudott. Volt munkaalkalom és tanulási lehetőség ahhoz, hogy jobban éljen a kisember, a dolgozó. Volt lehetőség a kultúrára. Éltem is vele. Sokfelé üdültünk szerte az országban, jártunk színházba, operába, moziba, múzeumba. Ez nekem nagyon fontos volt, mert nagyon szeretek olvasni. Szép kis könyvtáram van, amitől semmi pénzért nem válnék meg. Rengeteget utaztunk szerte a világban. Ezek az élmények megmaradnak az embernek, és megszépítik az életét. És ezt mind a Kádár-korszaknak köszönhetem. Ezt én egy Horthy-korszakban soha nem tudtam volna megvalósítani. Mert én szegénynek, „prolinak” születtem a VIII. kerületben.

Meddig ócsárolják még?

Az első rendszerváltó választás előtt – arra készülve – nagy volt a jobboldali kampány. A jobboldali pártok szapulták a Kádár-korszakot. Egy újságárusnál megláttam a Szabadság újságot, és vettem egyet. A villamosra várva a megállóban elkezdtem lapozgatni. Odajön hozzám egy férfi, hogy hogyan merek egy ilyen szennylapot olvasni – mondja nekem.
Válaszom: magának semmi köze ahhoz, hogy én mit olvasok, és a szenny az, ami a maga hajtókáján van kitűzve. És nehogy megbánja, hogy azt hordja, és visszasiratná még a Kádár-korszakot.
Amikor az MDF győzött, én nem bírtam elviselni azt a Horthy-korszakot visszakívánó Antall-kormányt. Ha tévét néztem, felment a vérnyomásom a sok hazugságtól, amiket mondtak. Inkább ki sem nyitottam a Híradónál és a napi politikai műsoroknál. Vigaszom a négy év alatt A Szabadság újság volt, később, amikor rábukkantam, az MSZMP Munkásjövő című lapja is, mert tévét csak a Horn-korszakban néztem, de ott is a 40 évet ócsárolták. Nagyon bosszankodtam, hogy miért engedi az MSZP.

Ez késztetett arra, hogy megírjam az igazat.

A Horthy-korszakban születtem

És szegénynek. Hogy ez mit jelent, csak az tudja igazán, aki maga is annak született, és átélte a Horthy-korszak embertelenségét.
Az a korszak a főnemesek, a nemesek, a gyárosok, a gazdagok, a jómódú polgárok, na meg a papság jóléti és kiváltságos korszaka volt. De nem a népé. Nem a szegény és kiszolgáltatott, a végsőkig kihasznált és kizsákmányolt népé. Akik 10-12 órát dolgoztak éhbérért, és örülhettek, ha volt munkájuk és egy szoba-konyhás lakásuk. Az elit réteg lenézte a prolit és a „büdös parasztot”, csak az számított embernek, aki legalább érettségivel bírt. Azok viszont a hivatalokban csak napi 6 órát dolgoztak. Fillérekért kaptak faluról jött cselédlányokat, akik sokszor az úrfik ágyasai lettek. (A Bakaruhában című film is jól érzékelteti ezt.)
A Teleki téren a kubikusok (a faluról jött szegényparasztok a folt hátán folt ruhájukban várták a munkát a talicskájukkal. Ezt a mérhetetlen szegénységet egy cseppet sem szégyellte Horthy és az elit réteg; csak én, miután láttam a különbséget.
Kispesten laktunk egy szoba-konyhás lakásban, mert a munkáscsaládoknak ez jutott. Apám asztalos volt. Nagyon sokszor munka nélkül, de amikor akadt munkája, akkor is éppen csak annyira futotta a keresete, amennyiből éppen hogy éhen nem haltunk. Ahol laktunk, bizony ott akkor én kövér embert nem is láttam.
Ez volt az első lakásunk, amire emlékszem. Innen lettem első áldozó, katolikus lévén. A templom elég messze volt tőlünk, és éhgyomorral kellett odamenni. Sokat kellett várakozni, míg rám került a sor. Mire lezajlott az elsőáldozásom, rosszul voltam a nem evéstől.
Lehettem 5-6 éves, amikor anyukámmal és az öcsémmel elutaztunk Németországba, a tantim jóvoltából. Az anyukám nővére meghívott bennünket, és útiköltséget küldött. Ott voltunk fél évig. Mi, gyerekek könnyen megtanultunk németül. Anyukám meg jól beszélte ezt a nyelvet, mivel Bécsben nőtt fel, és ott járt iskolába. Lehet, hogy ez a gyerekkori élményem volt az oka a későbbi örökös vágyamnak más országok, emberek, szokások megismerésére.
A tantim egy faluban élt, és volt nekik vendéglőjük, de nem ám olyan, mint akkor nálunk, Kispesten a kricsmik. A ház kétszintes, és volt egy balkonja is, ami szép virágos. A söntés tiszta, benne egy nagy kerek asztal, ahol ebédelni szoktunk, mert ebédidőben nem érkeztek vendégek, csak munkaidő után, estefelé. Akkor mi, gyerekek már fenn voltunk a szobában. A söntésből nyílt egy külön szoba, ahová hétvégeken kártyázni jöttek a vendégek.
Sok-sok élményem volt ott. Egy nagyon szép kirándulásra is emlékszem, amikor a Spreewaldon csónakáztunk. Nagyon titokzatosnak tűntek a fák összeérő koronái a folyón.
Soha nem felejtettem el, és később a férjemmel elmentünk megnézni. Csodálatosan szépek az ott élő szorbok (szláv betelepültek) ruhái, fejükön a csipkés főkötő. Végigjártuk a falut, és a régi házakat is megtaláltuk (nehezen). Akkor már nem volt meg a balkon, én pedig azt kerestem. Végül ott valakitől megtudtam, hogy lebontották, mert életveszélyessé vált.
Szerettem volna a házat ismét megtekinteni belülről, de amikor a kapun beléptünk, kiabálást, veszekedést hallottunk. Lemondtam arról, hogy jobban körülnézzek. Nem tudom, kiket telepítettek oda, de fájt a szívem, ahogyan az épület megkopott, ahonnan annak idején vissza kellett jönnünk a kispesti szoba-konyhába, a nyomorúságba.
Ma már tudom, hogy én gyerekkoromban miért mosolyogtam olyan ritkán. Kevés okom volt rá.
Az apám valami üzemben vagy gyárban dolgozott egy ideig, ahol a rádiódobozok készültek. Így jutott ő is egy rádióhoz, ami még fülhallgatós volt. De az nagy szenzációnak számított, mindenki jött az udvarból meghallgatni. És az volt a jó, hogy kevés hírt és sok zenét közvetített.
Apám örökölt a Léván élő nagyanyámtól kétezer pengőt, vett egy kis házat adóval terhelten. Az utcai részen egy szoba, konyha és kamra, padlás; ezt már lakták a lakók, mi az udvari lakásokban húzódtunk meg, ami szoba-konyhás.
Szerencsére ritkán voltunk betegek, mivel apámat nem jelentették be a betegbiztosítónál, mert azt fizetni kellett volna. Nem is volt állandó, stabil munkahelye. De nem is ismerek az egész környezetünkben olyat, akiknek lett volna, hogy ahol hasonló szegények voltak, oda orvos valakihez jött volna. Az orvos a szegénynek nem járt. Mi, ha belázasodtunk, anyukám priznicet rakott ránk, és az levitte a lázat.
Annak a családnak, akikkel együtt laktunk az udvarban, négy gyereke volt, három lány és egy fiú. Kettő közülük szövőgyárban dolgozott, és mindig köhögött. Sajnos a tüdőbaj elvitte őket fiatalon, mint a kis barátnőm húgát is. De ha mégis orvoshoz kellett menni, akkor szegénységi bizonyítványt kellett kérni.

Ilyen volt a szegények orvosi ellátása a Horthy-korszakban.

A házunkban csak két évig lakhattunk, mivel az adót nem tudtuk fizetni. Mert volt házadó meg kutyaadó, egyházadó és kéményseprődíj, ezt mind fizetni kellett. Aki nem tudott, azt kilakoltatták!
Kilakoltattak minket is! Az udvarra vitték ki minden bútorunkat, és a lakást lezárták. Az volt az első megrázkódtatás, hogy a házunk kié lett. Az adóhivatalé, a horthysta uraké? Ebből is okulva én irtózom az adósságtól.
Több napig tartott, míg apám egy másik utcában lakást szerzett, szintén szoba-konyhásat. Pontosan már nem emlékszem, meddig laktunk ott, de onnét is kilakoltattak, ez volt a második.
Apámnak valaki, akinek dolgozott valamikor, a lakásán a bútorukat javította, intézte el, hogy Pestlőrincre, az állami lakótelepre kerültünk. (Most az a Havanna-lakótelep.)
Ott éltem át életem legrosszabb karácsonyát. Mivel apám sokat volt munka nélkül, a szó szoros értelmében nem volt mit ennünk (nemhogy karácsonyfa és ajándék).
Ott gubbasztottunk a kis vaskályha mellett (amelynek a tüzelőjét az úgynevezett Cséridombról hordtuk, ez valami apró szemű potyadék volt, amit a földről át kellett rostálni, így lehetett eltüzelni). Egyszer csak kopognak, a szemben lévő szomszéd hozott bablevest, és még volt, aki hozott élelmet. Honnét tudták, hogy nekünk nincs? Mi nem mondtuk senkinek, és mégis megtudták. Igen, a szegények, azok és csakis azok segítenek a másik szegényen.
Már bakfis voltam (most úgy mondják, tini), amikor onnét is kilakoltattak bennünket. Kirakták az udvarra a bútorainkat és a holminkat.
Én sírógörcsöt kaptam, és napokig zokogtam, szegény anyukám is. Végül kaptunk egy konyhát a 9-es épületben, amiben négyen laktunk, egészen a telep végén. A csap a konyhában volt, és oda járt a szobában lakó család vízért. Voltak vagy hatan, és állandóan köhögtek, tbc-sek voltak szegények. A vallásuk meg baptista, akkor tudtam meg, hogy ilyen vallás is van. A WC meg közös volt.
Ide jutottunk a Horthy-rendszerben, ennél már jobban nem csúszhat le senki, egy konyhában lakni négy embernek, azért, mert nincs munka, és a Horthy-rendszer nem ad segélyt (olyan nem létezett akkor).
Egyszer sikerült apámnak egy hétig ínségmunkát kapni, árkot ásott, mert ez előfordult néha-néha. Ott mindenki így élt, ilyen embertelenül. Mert mit sem törődtek a szegényekkel. Fő, hogy az uraknak megvolt mindenük.
A televízió miért nem vetít filmet a szegények nyomoráról, hogy látnák a mai fiatalok az igazat? Mert csak a jobb módúak nosztalgiázhatnak. De az olyan szegények, mint amilyen én voltam, csakis a Kádár-rendszert dicsérhetik, az összes hibájával együtt, mert sokkal több volt a jó, az emberséges élet. Hiszen letagadni sem lehet, hiába próbálják a Horthy-korszak urai és azok leszármazottjai, a tények tények maradnak.
A Horthy-korszakot megíró történészek és írók (kivéve néhányat) mind hamisan és megszépítve írják át az akkori időket – a mostani 50 évesek is.
Mindig tűnődtem azon, hogy hogyan sikerült Horthynak hatalomra jutnia. Annyit tudok, hogy a Tanácsköztársaság leverésére a győztes hatalmak is segítették. Igen ám, de miért egy ilyen király nélküli királyság, egy feudális, konzervatív rendszer jött létre Magyarországon.
A hatalmon lévők védték, féltették, és mindent megtettek, hogy minden megmaradjon, ahogyan az nekik tetszett. A dinasztiáról is gondoskodtak, mert Horthy fia, István, a fiatalabb lett volna az utód, mivel az idősebb fia, Miklós, ledér, züllött életet élt. Hogy elgázolt egy embert, és az meghalt, abból nem lett semmi baja, nem csukták be, de nem is került tárgyalásra. Nekik aztán mindent szabad volt, őket senki nem vonta felelősségre, azt csináltak, amit akartak.
De a népnek hallgatnia kellett, és tűrni. Soha senki nem merte a nemtetszését, véleményét, panaszát elmondani, a sok igazságtalanságot. Horthyt szidni vagy bírálni nem merte senki, nagy volt a félelem.
Faluhelyen a kakastollas csendőrök kettesével jártak, ha meglátták, hogy jönnek, mindenki félrehúzódott. A városokban pedig a rendőröknek volt nagy tekintélyük, mindenki félt tőlük.
Egyszer volt munkástüntetés, amiről én tudok. Munkát, kenyeret! – ez volt a táblájukra írva, lovas rendőrök verték széjjel őket kardlapokkal. Sok szocialistát, kommunistát kivégeztek, és börtönbe hurcolták azokat, akik mertek harcolni a munkásért. Szegénynek születni a Horthy-korszakban, ezerszer jaj volt annak.
A háború előtt nagy nehezen (protekcióval) kaptam állást egy büfében, a cukrászpultnál blokk ellenében szolgáltam ki a vevőket. Igen kevés volt a fizetés. Kaptunk ebédet, de olyan rosszat, hogy nem tudtam megenni. Észrevette a tulaj, kérdőre vont, hogy én a süteményeket eszem. Ez nem volt igaz, hiszen megszámolva kaptam, blokk ellenében adtam ki. És látom, hogy a főnök esténként a blokkot számolja. De hát akkor miért gyanúsít azzal, hogy eszem a süteményeket? Úgy gondoltam, alaptalanul megvádolt, tehát ezután enni fogom a sütit. És ettem is. Egyszer éppen tömtem magamba a pult alá hajolva, látta kívülről egy fiatal pár, és jót nevettek rajta.
Kezdetben egy kolléganőmmel laktam, mivel Lőrincről bejárni, főleg a délutáni műszakban nehéz volt. De ahogy lehetett, kerestem egy olcsóbb szoba-konyhás lakást. Udvari, sötét, gáz nélküli lakás volt, sparhelten főztünk, ami főleg nyáron bizonyult kényelmetlennek. Akkor, a Horthy-világban mind ilyen lakásokban laktak a szegények.
És akadt lakás, lehetett bérelni, ez igaz, csak a pénz hiányzott hozzá. A szegények nem tudták fizetni a bérét. A Szomszédok tévésorozatban, az egyik adás kezdetén az írónő azt állította Etus nevében, hogy régen volt lakás. Csakhogy elfelejtette hozzátenni az akkori körülményeket.
A kádári időkben a horthysta időkhöz viszonyítva rengeteg lakás épült szerte az országban, a fővárosban a lakótelepek, a hegyeken gombamódra szaporodtak, épültek a paloták, és a vidéki városokban szintén sokasodtak a lakótelepek és a magánházak.
Nem szeretem a ködösítést, a hazugságot, a félrevezetést. Gondolkodjon az, aki ír. Én azóta a Szomszédokat sem nézem.
Szegény testvérem víz- és gázszerelő tanuló volt, a mesternek Budán volt a műhelye, neki Pestről, a Körúton lévő szerelvényüzletből kellett elhúznia négykerekű kézikocsival Budára a mosdót, a kádat, a WC-t. Olyan visszeres lett a lába fiatalon, hogy katonának be sem sorolták emiatt. És hogy egész életében hányszor volt trombózisa, azt én már el sem tudnám mondani. Ilyen élete volt akkor egy ipari tanulónak.

A háború alatt

Amikor férjhez mentem, már háborús idők jártak. A férjemet is azért vették fel az állásába, mert a férfiak a frontra mentek, és helyettük került hivatalba, tisztviselőnek.
Mivel volt érettségije, a fizetése éppen a kosztra futotta. Az élelem egyre drágult.
Elkezdődtek a mindennapos légiriadók, bombázások. A férjemet is behívták, karpaszományos őrmester volt, a megkülönböztetést az érettségije miatt kapta.

Megszületett a kisfiam ebben a rossz, háborús időben.

A férjem úgy úszta meg a frontot, hogy elkésett, amikor tőlünk visszament az alakulatához. Büntetést kapott, de az orosz frontot elkerülte. Később az alakulat nyugat felé indult, és mivel a családot is vitték, így mi is mentünk.
Egy erdészházba kerültünk. Kezdetben békés, csendes hely volt, de később a visszavonuló németek szállták meg az erdőt, ott rejtették el a lőszert, és az erdészház egy szobáját is igénybe vették. Már szívesen lettek volna otthon a családjuknál. Folyton rohangáltak.
Mivel volt rá mód, hogy a faluban lehetett disznót venni, hát vettünk, életünkben először és utoljára. Úgyhogy ennivalónk volt, sőt egyszer néhány német katona meg egy orosz foglyuk is kapott tőlem élelmet. Közben anyukám is rám talált. Budapestről indult, fogta magát, és eljött a kis unokát megnézni. De a mai napig nem tudom, hogy ezt hogyan tudta megcsinálni, mert akkor már nyilasok uralták a várost, és mindenkit agyonigazoltattak, hogy nem zsidó származású-e. Persze visszamenni már nem tudott, így velünk tartott, amikor az alakulat tovább vonult.
Mi nem akartuk elhagyni az országot, a férjem elrejtőzött az erdőben, az alakulat elment. Csak az volt a baj, hogy a hátramaradt dandárban mégis megtudták (biztos valaki értesítette őket), és eljöttek érte. Egy hadnagy, aki igen keményen lehordta, halálbüntetéssel fenyegette, mert a katonaszökevényeknek az jár. Mi csak hallgattunk, végül mégis megúsztuk. De akkor már azonnal pakolni kellett és indulni. Elmentünk egészen a határig, ott teleltünk, és tavasszal indultunk tovább Ausztriába. Néha éjjel kellett továbbmenni, az orosz csapatok a nyomunkban voltak.
Így mentünk Németország felé, közben a németek elvették a gépkocsikat, és szekérrel költöztünk tovább. Volt, amikor szétlőtték az alakulatot, és minden élelmünk és holmink odaveszett.
Az alakulat már nem számított egységesnek, a töredék, ahová kerültünk, kis létszámú volt. Elfogyott az ennivalónk. A gyerekem úgy maradt meg, hogy anyám vitte a kocsit, és így kapott egy-egy bögre tejet a falusiaktól.
Útközben borzalmas dolgokat láttam. Láttam csonttá soványodott zsidókat menetelni, volt, aki már járni sem tudott, egy deszkán vitték a társai, megborzadtam, és arra gondoltam, hogy miért nem próbálnak menekülni, hiszen csak a menet előtt és a végén haladt egy-egy német katona. És arra is gondoltam, hogy már világos, hogy a háborút elvesztették, mégis ilyenekkel törődnek, hogy a szerencsétleneket ide-oda hurcolják.
Irtózatos volt látni, hogy ilyen van, ilyet tesznek, ember az ember ellen, egy őrült parancsát teljesítik.
Végre az alakulat céljához ért, és Passautól néhány kilométerre, egy faluban, az erdőszélen telepedett le. A civilek a házakban kaptak szállást, így mi is.
1945. május elején jöttek az amerikai katonák, a falun csak átvonultak, de a férfiakat összeszedték, és fogságba vitték, minden házban keresték őket. Akinek sikerült elbújnia, az jól járt, mert nem hajtották el.
Nagyon hamar rendeződött ott minden, kaptunk jegyre cukrot, lisztet, húsfélét, konzervet. A faluban megnyílt az élelmiszerüzlet, apróságot ott lehetett kapni. Krumpli, tojás, tej mindig volt, és a háziak megengedték, hogy a fákról leesett gyümölcsöt felszedhessük – nem éheztünk.
Amikor bementünk a nagyobb településre, láttam az amerikaiak kiteregetett holmijait. Igen csodálkoztam azon, hogy a zoknijuk is khakiszínű, és frottírtörülközőjük van. Mert a férjemnek kapcái voltak, de sokat mostam! Ilyen nagy különbség volt az amerikai katonák és a magyar katonák felszereltsége között.