Bogár Annamária: Amit Kádár Jánosnak köszönhetek IV/2. Hazatérés és amerikai élmények

Hölgyeim és uraim, kedves elvtársak!

A fenti címmel jelent meg a Kádár János Baráti Kör könyvtárának első könyve 1999-ben (az ára 198 forint volt).

Egy olyan munkásasszony gondolatait olvashatjuk benne, aki a második világháború után kapott igazi életlehetőségeket, és a kádári korszakban volt csak képes tartalmas életet élni - ezt is csak 1990-ig.

Visszaemlékezéseiben a Józsefvárosban született szerző leleplezi a Horthy-éra és az 1990 óta tartó rendszervisszaváltás árnyoldalait, és hitet tesz egy olyan világ mellett, ahol a dolgozót, a kisembert emberszámba vették. Számára ez a világ egyértelműen az volt, amikor Kádár János volt az ország első embere.

Az alábbiakban a könyv második részét olvashatják.

 

A háború után

Megjelent a német újság, ott láttuk Németország felosztását, fel volt térképezve, hogy a győztesek mely részét kapták Németországnak Láttam, hogy a tantim városát orosz zónába osztották be. Akinek rokona volt ott, megkereshette.
Mi úgy véltük, hogy inkább hazamegyünk. A testvérem Magyarországon maradt, semmi sem tudtunk róla, így hát a legelső alkalommal hazaindultunk. Minden élelmiszert otthagytunk, mondván, hogy az van Magyarországon is. Nem hallgattam az anyukámra, el sem tudtam képzelni, hogy mi vár ránk itthon.
Míg ott voltunk, a háziasszony lányával bementünk Passauba. Teljesen tönkre volt bombázva. Később 1988-ban láttam újra, gyönyörűen újjáépítették.
Az amerikaiak intézték a hazaszállítást, először lágerekben voltunk, ott vártuk az indulást. Marhavagonokban vittek a magyar határig, olyan sebesen, hogy attól féltünk, kisiklik a vonat. Az ajtókat ránk zárták, és csak néha nyitották ki a szükségletek elvégzésére. Ha valakinek mégis kellett, akkor üres konzervdobozba végezte el a dolgát. Képzelhető, milyen bűz volt. Csak annyi hely jutott mindenkinek, hogy ült, fekvésről szó sem lehetett.
A határnál átvettek a magyar hatóságok, és szortírozták, ki merre megy haza. Mi nagyon lassan, bumlizva értünk a budai pályaudvarra.
A látvány, ami bennünket fogadott, szörnyű volt. Az egész város romokban hevert, egyetlen híd sem maradt meg. Az oroszok készítettek ideiglenes pontonhidat, hogy át lehessen jutni Pestre. Mi is azon mentünk, mivel a Hajós utcában laktunk. Amikor odaértünk, csalódás várt, nem volt meg a lakásunk, mások lakták. Mert ahogy mi elmentünk, az öcsém megnősült, egy ideig ott laktak, utána elköltöztek a sógornőm szüleihez Erzsébetre. Én mentem ki Erzsébetre megkeresni őket, addig anyukám a kisfiammal a házfelügyelőnél várakozott.
A testvéremmel nagyon megörültünk egymásnak, náluk kaptuk meg ideiglenesen a szoba-konyhás lakást.
Nagyon rossz volt itt nálunk a helyzet, nem volt ennivaló, a pénz semmit nem már billiós számjegyűre dagadt az infláció, a környező falvakban nem lehetett élelmiszert szerezni.
Így elmentem én is cserélni, mint a többi városi ember, akinek nem élt rokona vagy ismerőse vidéken, akitől élelmet lehetett volna kapni.
A házból egy ismerőssel mentem Tolna megyébe, és más tájakra is, Szarvasra, Jászapátiba, de igen nehezen lehetett utazni, nem jártak a vonatok rendszeresen, és inkább nyitott tehervonaton bumliztunk, télen. Nagyon fáztunk.
Az ismerős ott maradt a rokonoknál, én meg jártam a tanyákat, mert ott még lehetett cserélni. Összeszedtük itthon, amit lehetett, abroszt, törülközőt, konyharuhát, férfiinget meg egyebeket, és vittük cserélni élelemért. Sokat sírtam az ilyen utakon, volt, amikor a cipőm beleragadt a jeges, kicsit olvadó sárba. Ki sem tudtam húzni a lábam, csak úgy, hogy a cipőmből ki kellett bújnom, és úgy kiemelni a sárból. Szörnyű hideg volt. Sikerült „telecserélnem” a hátizsákot, és úgy indultam hazafelé, jól meg volt rakva.
Volt abban burgonya, kukorica, zsír és liszt is. Felegyenesedni nem tudtam, csak előrehajolva vittem a hátamon. A vonatra várva ráültem a hátizsákomra, hogy el ne tűnjön, és úgy aludtam el a kimerültségtől. Volt, amikor egész éjjel kellett várni a vonatra, és már tömve érkezett. Volt, hogy az ütközőn utaztam, és szerencsére aki a lépcsőn utazott, állandóan mondta nekem, hogy ne aludjak, mert különben biztosan leestem volna. A jobbik esetben a nyitott vagonban szereztem helyet, de utaztam a vonat tetején is. Szinte el sem tudom már hinni, hogy ezeken mind keresztülmentem.
Mikor megérkeztem az erzsébeti végállomásra, megkértem az egyik alkalmazottat, hogy szóljon az anyukámnak, jöjjön segíteni. Megjött, és állandóan azt mondogatta, hogyan tudtam elhozni a hátizsákot. Egy-egy ilyen utam végén annyira ki voltam merülve, hogy napokig aludtam.
A férjemről sokáig nem érkezett hír. Ő sem tudta, hogy mi hol vagyunk. 1946 tavaszán talált ránk Erzsébeten.
A munkahelyén visszaigazolták, az állása megvolt, de a pénz nem ért semmit, és nem is volt mit venni.
Kár, hogy az ember időnként selejtez, és kidobál mindent, mert most pontosítani tudnám, hogy a forintot mikor vezették be, azt hiszem, 1946. augusztus 20-án. Akkor költöztünk a Várba, egy romos házba. Megigényeltük, és meg is kaptuk.
A Vár egy összefüggő romhalmaz volt akkor, egyetlen ház sem maradt meg épségben, a törmelék buckákban állt. Amikor elkezdődött az újjáépítés, a Vérmezőt azzal töltötték fel.
A Vérmező a háború előtt lapályos volt, és csak a szélén fásították. Ott láttam egyszer Horthy tisztjeit hetykén lovagolni.
Az újjáépítés gyors tempóban elkezdődött, ezt a munkások végezték lelkesen, szorgalmasan és nagyon soványan, mert kövér embert nem lehetett látni akkoriban.
A férjem eljárt a munkahelyére, közben műszakira képezte magát, mert mindig az szeretett volna lenni. Én bedolgoztam egy műhelynek, főleg varrásból állt a munka, és mivel darabra fizettek, nagyon hajtottam magam. Miután nulláról kezdtük az életünket, az első a berendezkedés volt. Romos bútordarabokból készült a szekrény, a fekvőhely és minden más. Lakott a házban egy asztalos, aki ezeket elkészítette. Ő az első világháború után ment ki Amerikába, mert itthon nem volt munkája (tudom, az apámnak sem). Sokat mesélt az ottani életről. Clevelandbe került, ahol sok hazánkfia élt a magyar negyedben. Nehezen kapott munkát, nem is asztalosként.
Az autógyárba vettek fel embereket. A művezető megkérdezte, ki tud autózárat szerelni, erre jelentkezett. Persze kiderült, hogy nem ért hozzá, de a művezető jóindulatú volt, és hagyta, hogy beletanuljon. Minden futószalagon ment, és a normát mindenki igyekezett is elérni, de többet nem, mert a dolgozók nem hagyták, szervezettek voltak.
Amikor sztrájkot szerveztek a több fizetésért, nem engedték, hogy valaki megszegje. A cég próbálkozott a sztrájktörő olaszokkal, de a többiek kiverték őket a gyárból. Csakis így, összefogással lehetett több bért elérni.
Ő illegális kommunista volt, mert ott sem engedték meg, úgy, mint nálunk, hogy a dolgozók harcoljanak a jobb életért. Az FBI likvidálta a kommunistákat. Sokat mesélt ottani élményeiről.
Nekem ’52-ben sikerült egy kutatóintézetben laboránsként elhelyezkednem. Kezdetben féltem, hogy nem tudom ezt a munkát elvégezni, de tanfolyamra jártam, és volt egy nagyon aranyos, segítőkész kollégám és kolléganőm is. A harmadik nem volt az, egy főmérnök felesége, és azt képzelte, hogy csak neki van joga ilyen munkához (egy prolinak nem). Beletanultam, és a mikor a többiek elmentek, teljesen önállóan dolgoztam.
A férjem vállalatának a Római-parton csónakháza volt, hét végén sokat jártunk oda, a kisfiamat ott tanítottuk meg úszni. Akkor még a Duna vize nem volt szennyezett.
Volt az intézetünknek egy kultúrosa, aki időnként az előtérben árulta a könyveket. Részletre is lehetett venni, színház- és operajegyeket is. Éltem a lehetőséggel. A könyvtáram így jött létre.
Nagyon sok jó darabot láttunk: Moliere-t, Shakespeare-t, Molnárt, a Bolond Ásfainét Bajor Gizivel és Jávor Pállal, a Négy asszonyt szeretek-et szintén Bajor Gizivel. Csodálatos színésznő volt, ahogyan a négy különböző típusú nőt alakította. Jávor volt a nők ideálja, az enyém is, azóta sincs olyan. Igazi élményt nyújtott a Cyrano Szabó Sándorral, nem hiszem, hogy más tudná úgy alakítani, mint ő.
A legtöbb operát is akkor láttuk, szinte majdnem mindet. Verdi, Mozart, Puccini, Mascagni, Rossini, Bizet, Wagner és természetesen Erkel, Kodály, és Bartók műveit. Sok balettet is, Csajkovszkij Diótörőjét (többször), Bartóknak A csodálatos mandarinját, A fából faragott királyfiját, sok volna mind felsorolni. Említhetném az operetteket is, a Csárdáskirálynőt Honthyval, Németh Marikával.
Akkor törődtek a kultúrával, most inkább „szövegelnek” róla, és ami a szomorú, megint csak a gazdagoknak van rá pénzük. Akkor a dolgozó is elmehetett színházba, moziba, ha akart. A falvakban is egyre épültek a művelődési házak, és jártak a színészek vidékre is, akkor volt kultúra mindenki számára.

Ez is tönkrement, mint minden az MDF ideje alatt.

A családommal rengeteget jártunk kirándulni a hegyekbe, a szakszervezet jóvoltából majdnem minden évben eljutottunk az ország különböző üdülőibe, amiről a Horthy-korszakban nem is álmodhattunk volna. Ott ültünk együtt érkezéskor a bányászokkal, a szövetkezeti bőszoknyás dolgozókkal, akik soha nem jutottak volna el ilyen helyekre, csak a Kádár-korszakban volt rá módjuk.
A jobboldal ilyeneket nem vesz észre, ők soha nem törődtek a néppel, azzal hogy a szegényebbeket is megilleti a jobb élet és az emberi bánásmód.
Mivel a Várban csak egyszobás lakásban laktunk, és mert négyen voltunk, szerettük volna, ha a gyerek külön alszik, próbáltunk cserélni, de megfelelő megoldást nem találtunk. Így belevágtunk egy lakásleválasztásba. Átkerültünk Pestre, közel a Vígszínházhoz. Akkor már volt mosógépünk, centrifugánk, megvettük az első hűtőt, és nemsokára a tévét, még fekete-fehéret. Szépen gyarapodtunk, mivel nagyon megnéztük, hogy a pénzünket mire költsük, és tudtunk beosztva élni.
Utazgatni kezdtünk. Jöttek a megjegyzések a rokonoktól, az ismerősöktől: „Hát akinek van pénze…” A válaszom: semmivel sincs több keresetünk, mint nektek, sőt a ti férjetek többet keres, mint az enyém, csak mi jobban be tudjuk osztani. Én nem dohányoztam, és nem ittam, a férjem dohányzott, de később leszokott róla, nem volt italos, és spórolós volt.

Szóval utaztunk!

Először Jugoszláviába, több megszakítással, mert voltunk rokonlátogatáson is, de a fő célunk Dubrovnik volt. Csodálatosan szép régi város, valamikor az olaszok építették. Mindig ott járkáltam volna az utcákon, de kompromisszumot kötöttünk, mert a férjemet inkább a strand és a napozás érdekelte. Megnéztük a Lupa-szigetet is, a csónakot erősen himbálta az állandóan hullámzó tenger, a sziget tele volt délszaki növényekkel, virágokkal.
Fájt a szívem, amikor ott is háborúskodtak mostanában. Mindig vágytam oda vissza, de nem került rá sor, mert más helyekre utaztunk. Visszafelé jövet még megnéztük Splitet, az is igen szép, régi város. Megnéztük Zágrábot is. Majd elfelejtettem, hogy odafelé menet megcsodáltuk Szarajevót, akkor láttam először iszlám templomot, dzsámit, minaretet, bazárt és bugyogós, lefátyolozott nőket, fezes férfiakat. Ez mind nagy élmény volt. Belgrádot is megnéztük, a Kalimegdánt is.
Sokat-sokat utaztam a férjemmel, és hogy özvegy lettem, egyedül. Nem részletezem az utazásaimat, mert akkor egy útikönyvre valót írhatnék. Csak annyit erről, hogy majdnem bejártam a világot, Ázsiában, Amerikában, Afrikában is voltam. A célom az volt, hogy minél többet ismerjek meg a különböző országokról, népeikről, szokásaikról.
Egy-egy utam előtt jó pihenést kívántak a család tagjai és az ismerősök. Mindig tudtam, hogy nem pihenni fogok, különben is az volt az elvem, hogy pihenni itthon is tudok.
Amikor Görögországban jártunk, és felmentünk az Akropoliszra, a meghatódottságtól eleredtek a könnyeim, hogy én, a szegény (proli), a Horthy-rendszerben nem is álmodtam volna, hogy valaha ide eljutok. És ezt a Kádár-korszaknak köszönhetem, mert volt rá lehetőség, hogy egy kispénzű ember is elutazzon ilyen helyekre, ha akart. Már az a tény, hogy volt munkalehetőség, és két fizetésből – jó beosztással – ezt mind el lehetett érni.
Ezért szidni a Kádár-rendszert, szapulni, mint sokan teszik, akik jól megszedték magukat, és úgy tesznek, mintha az ő érdemük lenne, és nem a rendszeré, hogy erre megadta a lehetőséget. Miért nem tudták ezt megcsinálni a Horthy-korszakban?
Igazságtalanul gondolják úgy, hogy minden csak az ő érdemük, és nem méltatják, hogy a Kádár-korszaknak mit köszönhetnek.
Én nem voltam párttag (mint sokan mások, akik ezt karriervágyból tették), nem hittem abban, hogy a kommunizmus hamarosan megvalósítható. Ahhoz túl szép, hogy mindenki egyformán, vagyis az igényei szerint élhetne. Ehhez az embereknek angyaloknak kéne lenniük, de nem azok. Hiszen Jézus Krisztusnak sem sikerült az embereket jóra téríteni.
Mivel én munkás származású voltam, a munkahelyemen szerették volna, ha belépek a pártba. De én nem tettem, a leírtak miatt. És azért, hogy nem léptem be a pártba, nekem soha semmi bántódásom nem esett. Túlzások azok az állítások, hogy muszáj volt. Ez nem igaz! Az viszont igen, hogy én soha nem voltam a párt ellensége sem!

Amerika

A nagy csalódás! Még bakfis koromban rajongtam Amerikáért, ismereteimet a Színházi Életből merítettem. Amikor hozzájutottam egy-egy használt példányhoz, faltam a sorokat, ott olvastam a hazai színházi világról, a bemutatott darabokról, a színészekről és az elit társasági életről, pletykákról. Természetesen az amerikai filmvilágról és Amerikáról is sokat írtak, megcsodáltam a felhőkarcolókat, azt, hogy hogyan lehet ilyen magasat építeni.
Nagyon tetszett a nők önálló élete, hogy dolgoztak, és nem voltak kiszolgáltatva annak, hogy együtt kelljen élniük egy rossz, goromba férjjel, aki még üti is, ha részeg.
Mert egy szegény asszony több gyermekkel hová menekülhetett a Horthy-korszakban? Csak tűrnie kellett.
Lenyűgöztek a csodálatos amerikai filmek: csupa pazar otthon, jó élet. Azt gondoltam, hogy Amerikában mindenki így él.
Még Rákosi idejében volt magyar ENSZ-követ Randé Jenő, aki írt egy könyvet „New Yorkból jelentem” címmel. Rögtön megvettem, és a véleményem az volt, hogy Randé „nyalizik” a Rákosi-rendszernek, az nem lehet igaz, amit ír. Később meggyőződtem, hogy minden szóról szóra igaz. De ha nem látom a saját szememmel, el sem hiszem senki emberfiának.
Egy kedvező IBUSZ-utazáson vettem részt 1977-ben. Nyolcórai repülés után értünk a Kennedy-repülőtérre, amely hatalmas és gyönyörű. Mielőtt útra keltünk volna, a lelkünkre kötötték, hogy semmiféle élelmiszer nem vihető Amerikába, így nem is mertem kivinni téliszalámit, pedig igen szerettem volna. A vámos meg sem nézte a csomagomat, úgyhogy nyugodtan vihettem volna. Nagyon jó helyen szálltunk meg, Manhattan szívében, a Times Square közelében. A Broadway csak néhány lépés, a Central park is közel volt.
Még aznap, amikor megérkeztünk, elsétáltam oda. Figyelmeztettek, hogy messzire nem tanácsos menni, mert esetleg megtámadják az embert, az állatkertig azonban elmerészkedtem.
Csalódás ért, amikor a híres-nevezetes Broadway-n sétáltam. A Times Square-től végig a déli csücskéig a kirakatok tele giccses, ízléstelen árukkal, mindenféle bóvli emléktárggyal. Nagyon nem tetszett. A sok szemét, papír eldobálva, piszkos az út.
A szürke felhőkarcolók között nyomasztó volt már járni is, és az alacsonyabb, régebbi épületeket, az utcai falon lévő létrával mindennek lehetett nevezni, csak szépnek nem.
Ott láttunk először a kapualjakban fekvő hajléktalanokat, narkós fiatalokat, ordibáló prédikátorokat, összefirkált falakt, szobrokat, sok szörnyűséget, az emberi jogokkal élve. (Minden megengedett, ami rossz.) A közönyösséget. Ott ha egy ember a járda közepén fekszik, átlépik, és senki se törődik vele (hogyha tán rosszul van, esetleg részeg), míg nem jár arra egy rendőr, aki intézkedik, addig ott marad a szerencsétlen.
A metró olyan visszataszító (szemetes, összefirkált, piszkos), hogy amikor megláttam, hányingerem lett. A buszok meg rozogák és ízléstelen reklámmal cifrázottak voltak. Ez a híres Amerika? Nem ezt vártam!
Elmentem sétálni a magyar negyedbe is. Kíváncsi voltam arra, hogyan élnek ott a magyarok. Hát nem irigylem őket. Egy hazai ismerősöm rokona dolgozott az ottani EMKE étteremben, és őt keresgéltem. Közben megláttam egy Budapest feliratú éttermet, benyitok, ott ül egy nagydarab szőke nő. Kérdem magyarul, hogy hol van az EMKE. Erre megszólal németül, és hívja a konyhában mosogató magyar származású, kontyos, kicsi, összetöpörödött nénit. Üdvözöl, és kérdi tőlem: jöttem dolgozni? Nem, nem, mondom, hanem keresek valakit az EMKÉ-ben. Kijön velem az ajtóig, és rámutat az átellenben lévő épületre. Míg odaérek, arra gondolok: szegény kis töpörödött asszony, hát ezért érdemes volt kijönnie Amerikába, hogy egy német tulajdonú, magyar nevű, kis piti étterem sötét konyhájában mosogasson? Nagyon sajnáltam őt.
Átérek a túlsó oldalra, és benyitok az EMKÉ-be. Az is eléggé snassz étterem. Közlöm, hogy kit keresek, erre faggatnak, hogy mit akarok tőle. Már nem dolgozik itt, volt a válasz. Na, jól kinézek most, vihetem vissza az ajándékot. Megint faggatás, hogy én hogy kerülök oda, és nem munkát keresek-e. Elmeséltem, hogy egy társasutazáson vagyok itt, és mutatom a szállodám címét, amit mindig magammal vittem, ha netán eltévednék. Csodálkoztak azon, honnan van pénzem egy ilyen utazásra. Úgy, hogy spóroltam rá, és eszem ágában sincs itt maradni, mivel nekem már dolgoznom sem kell, mert nyugdíjas vagyok. Bolond is lennék, ha itt maradnék – válaszoltam.
Csodálkoztak ezeken a dolgokon, gondolom, tele voltak rémhírekkel a kommunizmusról.
Megkaptam a címet és a telefonszámukat is, és sikerült találkoznom velük. Mivel meghívtak ebédre egy alkalommal, megismerhettem egy úgynevezett alvó városrészt is. Hasonlóan épült faházak, igen mutatósak, egy kis bejárati gyepes előtérrel, amit hétvégén gondosan nyírnak, nehogy megszólják a szomszédok. Nagyon egyforma az életstílusuk, megvan az összkomfortos lakásuk, kocsijuk, reggelenként munkába menet köszönnek egymásnak a szomszédok, este úgyszintén, bevonulnak az otthonukba, tévét néznek, szóval úgy élnek, mint szerte a világon a kisemberek. A kedvemért elmentünk színházba, az Óh, Calcuttát megnézni, ezt is az én kedvemért, mert le akartak beszélni, hogy inkább a Hegedűs a háztetőn című darabot nézzük meg.
De mivel azt otthon láthatom, ragaszkodtam az Óh, Calcuttához. Tudniillik az egyik útitársunk már látta, és elmondta, hogy miről szól, és hogy a szereplők meztelenül is megjelennek. Ilyet én itthon nem láthatok, nálunk az erkölcstelen volt akkor Kádár idejében, a „kommunizmusban”, nem úgy, mint most, a nemzeti és keresztény világban, ahol megengedett a sok masszázsszalon és a kupleráj, az utcán a sok prostituált, na meg a sok szexhirdetés.
Szép kis keresztényi világ van most itt nálunk, meg erkölcsös, meg kábítós, meg robbantós. (Amerikai import.) Szóval én látni szerettem volna ezt a darabot, mert nem hittem el, hogy csakugyan pucérok a szereplők egy-egy jelenetben.
Az előadás több kisebb darabból állt, de mindegyik a szeretkezéssel kapcsolatban, a fiú hogyan veszi rá a lányt az izélésre, és ezt be is mutatják. A másik téma: a két házaspár hogyan cseréli a partnereket stb.
A végén én arra gondoltam, hogy ezek a színészek mire nem képesek a pénzért, a megélhetésért, és valahogy kezdtem megsajnálni őket. Nekünk akkor mennyivel nyugodtabb és szebb világunk volt 1977-ben.
Az egyik esős napon az ismerősömmel is körbejártuk kocsival a várost, közben betértünk egy igazi amerikai gyorsbüfébe. Ott ettem először hamburgert és sült krumplit. Ez igazi amerikai étel, amire én igazán kíváncsi voltam. Nekem nem ízlett. Annál inkább a vendéglátóm finom húslevese, a rántott csirkéje és a csokoládétortája, amit magyar szakácskönyvből készített a háziasszony.
Megnéztük a Metropolitan múzeumot, igen gazdag a gyűjteménye, rengeteg egyiptomi szarkofágával. Kaptam egy albumot a múzeumi anyagról, aminek nagyon örültem. Egyet a mai napig nagyon sajnálok, hogy ezen az utamon nem vettem részt a washingtoni kiránduláson. Reméltem, hogy majd az ismerősök elvisznek, de nem vittek, és így lemaradtam arról, hogy lássam Amerika fővárosát.
Igaz, hogy elmentem a magyar negyedbe másodszor is, és jól körülnéztem, de egy cseppet sem irigyeltem őket. Lehet, hogy a Horthy-korszakban ez ideális lett volna, de a Kádár-korszak áldásos változása, a munkanélküliség megszűnése a nyomornegyedekkel együtt, a jobb, szebb életkörülmények, amelyek 20 év alatt változtak nálunk, a mi oldalunkra billentették a mérleget. A rengeteg újonnan épült lakónegyed, a frizsider, a tévé és az összkomfortos munkáslakások, a falun a földszintes, vízzel, villannyal ellátott házak, az aszfaltozott utak, aki nem látta néhány évtized óta, az nem ismerne rá a falvakra, annyi minden változott, épült-szépült Magyarországon.
Tehát a magyar negyed, ahová elmentem, a 42. utcától a 90.-ig tartott, ez a Yorkville. Gyalog jártam be, mert csak így lehet jól megnézni mindent.
Betértem a híres Weiss-üzletbe, meg a Roet-ba is. Az előbbihez hasonló, mindent lehet kapni, ami magyaros: ruhát, kalocsai kézimunkát, konyhafelszerelési cikkeket, hagyományos gyúrótáblát, nyújtófát, na és élelmiszereket, téliszalámit, gyulai kolbászt, és ami nekem furcsa volt, zsákokba ömlesztett mákot, cukrot, lisztet, ami nálunk 1977-ben már másképp volt, hiszen így nem higiénikus. A Horthy-korszakban árusították így Magyarországon.
Elcsodálkoztam, hogy Amerikában ilyen is van, maradi és elavult, mint ahogy a hot dogot az utcán árulják, kétkerekű, tolható kézikocsin, mint gyermekkoromban az utcai fagylaltárus kocsija. Na és az árus, a gyászoló körmeivel, nem volt valami gusztusos.
Betértem egy utazási irodába, gondoltam, összeszedek egy-két prospektust. Meg sem szólaltam, amikor a tulajdonos odaköszön magyarul. Honnan tudta, hogy magyar vagyok? Nem volt a homlokomra írva!
Beszélgetni kezdtünk. Elmondtam, hogy Budapestről jövök, erre megkért, hogy vigyek el egy üzenetet Kellér Dezsőnek. Nagyon szívesen vállaltam, mert őt igen kedveltem, jó humora és emberi nézetei miatt. Az iroda falán sok magyar színész fotóját láttam, akiknek a kiutazását ez az iroda intézte. Beszélgetés közben felteszi a kérdést, hogy ő nem érti, mi tetszik a magyaroknak New Yorkban. Na, nekem nem tetszik, válaszoltam, és nem is tudnék itt élni semmi pénzért.
Az ott élő ismerőseim is visszatelepültek ’87-ben, mint nyugdíjasok hazajöttek.
New Yorkot csak hazafelé tartva, a repülőgépről láttam szépnek, amikor este ki volt világítva. Milliónyi apró, csillagszerű fénypont a város. A rendszerváltás óta megnőtt az amerikai import is, nagyon fogékonyak vagyunk a sok rosszra, ami onnét jött. Az emberi jogokra és a demokráciára hivatkozva átvettük az amerikai életformát, és a szabadságból szabadosság lett, mindent szabad csinálni, ami rossz. Ezt nemcsak mi vettük át, hanem egész Európa, ahelyett, hogy fordítva lenne, az európai kultúrának kellett volna átkerülnie oda. Sokkal szebb lenne a világ.
A sok krimi, thriller, horror, akciófilm, kalandfilm mind amerikai, a készítők mit sem törődnek azzal, hogy így a fiatalokat züllesztik. A pénzszerzés a fontos nekik mindenáron. Az is nyugatról jött. Sokat beszélnek mostanában az emberi jogokról, de az emberi kötelességről semmit, ez kiveszett a szótárból manapság.