A Kádár Jánossal foglalkozó könyveken, tanulmányokon és néhány személyes tapasztalatomon kívül csak a néhai első titkár munkatársainak emlékezéseire, a velük folytatott beszélgetésekre, a tőlük kapott írásbeli anyagokra, illetve videofelvételekre támaszkodhattam. Ha számításba vesszük, hogy Kádár János 1912-ben született, tehát ha élne, már betöltötte volna a 94. évét, ez azt jelenti, hogy a környezetében dolgozók is inkább már a 85., mint a 80. esztendejükben járnak. Szinte havonta értesülök egy-egy halálhírről.
Akik még élnek, azok is ritkán, mondhatni sohasem szerepelnek a nyilvánosság előtt. Némelyikük korábban, közvetlenül a rendszerváltás után még vállalkozott rá, hogy leüljön a kamera elé, nem a saját mentségüket keresték, inkább Kádár János emlékét kívánták megóvni. Igyekvésük szinte mindig kudarccal járt, vagy le sem adták a velük készült anyagot, vagy megvágták és „…Így látta X. Y., ezzel szemben az a valóság, hogy…” formában beépítették átok-gyilok hadjáratukba, ezt megtapasztalván az öreg férfiak és nők végképp visszahúzódtak.
Megtiszteltetésnek tekintem, hogy – egy-két kivételtől eltekintve – nem utasították el az én jelentkezésemet, de többen is anonimitást kértek, attól tartva, hogy a gyerekeket, unokákat, dédunokákat retorziók érhetik. Kívánságukat, természetesen, elfogadtam.
Egy öt-hat tagú társasággal egy budai lakásban ültem le beszélgetni, valaha valamennyien a külpolitika területén dolgoztak. Szavaikból az a vélemény bontakozott ki, hogy Kádár János a nemzetközi kapcsolatok irányítását tekintette a legfontosabb tevékenységének.
– Kedvenc olvasmányai közé tartozott Bethlen Gábor emlékezéseinek könyve, aki a török fennhatóság és a német fenyegetések között egyensúlyozva teremtette meg Erdély aranykorát. Gyakran idézte a fejedelem egyik mondását, mely szerint: „nem lehet mindent megtenni, amit kellene, de mindent meg kell tenni, amit lehet”. Abban is hasonlított a helyzete Bethlen Gáboréhoz, hogy ő sem tudhatta, melyik udvartól küldtek éppen kémeket az ő környezetébe.
Kádárnak minden döntésénél figyelembe kellett vennie, hogy határozatait a szovjet vezetés gondosan ellenőrző tekintete kíséri. Felolvasok egy részletet a jelenlevőknek Aczél György elemzéséből:
„…Moszkva bizalmi emberei ott ültek minden vezető testületünkben, beleértve a Politikai Bizottságot is. Kádár tudatában volt annak, hogy rövid idő alatt mindenről értesülnek, ami csak elhangzik, sőt, a jegyzőkönyveket is megkapják…” Igaz ez?
Az asztal körött ülők egyike rábólint:
– Így volt! A Külügy összefoglalta a magyar diplomatáktól érkező jelentéseket a Politikai Bizottság számára, és ebből – bár semmiféle megállapodás nem írta elő – egy példányt kapott a budapesti szovjet nagykövet is. Csak később, már Péter János minisztersége alatt vezettük be, hogy kétféle beszámolót készítettünk: egyet „pro forma” a szovjetek számára, és egy valódit a Politikai Bizottságnak.
– „Számtalanszor szólt rám – folytatom az Aczél-idézeteket –, hogy miért beszélek ilyen nyíltan a Politikai Bizottságban:
– Hát nem tudod, hová megy minden? – kérdezte Kádár. Egy alkalommal tréfásan megjegyezte közeli munkatársára célozva: jó, hogy itt van nemcsak a magyar, de a szovjet elhárítás is, most már nyugodtan beszélhetünk!”
– Ez is így volt. Α szektás irányzat képviselői szinte hetenként jártak ki a Szovjetunióba, hogy titokban feljelentsék Kádárt. Előfordult, hogy épp moszkvai nagykövetünkbe, Marjai Józsefbe futottak bele a moszkvai repülőtéren, aki azonnal értesítette Kádár Jánost.
Ennek ellenére, mint említettem, Kádár János politikai gondolkodásának egyik sarkköve a Szovjetunió iránti elkötelezettség volt és maradt. Már tizenhat éves korában az illegális mozgalomba belépve a megvalósult szocializmus országába vetette minden reménységét. Neki köszönhette a háborús idők átvészelését és a felszabadulás után elindult sohasem remélt karrierjét. Rákosi Mátyás börtönéből is csak az SZKP XX. kongresszuson elhangzott, a személyi kultuszt leleplező megnyilvánulásoknak a nyomán jutott ki. Végül ami a későbbi fejleményeket illeti, nem felejtette el, hogy 1956 novemberében szovjet segítség nélkül aligha került volna az ország élére, és nélküle – legalábbis az első időszakban – egy órát sem tarthatta volna magát.
Kádárt mély rokonszenv fűzte magához az orosz néphez is. Tiszteletet keltett benne, hogy a Szovjetunió segíti a népi demokratikus országokat, jóllehet a saját népei rosszabb körülmények között éltek azoknál.
(Ennek ellenére a magyar közvéleményben az a felfogás uralkodott, hogy lényegében mi tartjuk el a kétszázmilliόs Szovjetuniót, erre utal a következő vicc is, amelyet Méray Tibor és Αczél Tamás idéz a könyvében:
„A magyar–szovjet határon fekvő záhonyi vasútállomás főnökét a közlekedési miniszter beszámoltatja a félévi átmenő forgalomról. Az állomásfőnök elkezdi sorolni:
– Kiment az országból 4000 vagon búza, 5000 vagon sertés, 100 ezer vagon alumínium [a jeles szerzők valószínűleg bauxitot akartak írni – M. Gy.], 3000 vagon gyümölcs, 600 vagon bor…
A miniszter idegesen szakítja félbe:
– Jó, jó, de mi jött be az országba?
Az állomásfőnök arcrándulás nélkül válaszolja: – A Mojszejev együttes!”)
Viccekkel nem érdemes vitatkozni, csak a valódi arányokról említek meg egy adatot. Például az 1982-es évben a Szovjetunió 750 millió dollár értékben vásárolt tőlünk árut szabad devizáért, és mi csak 60-70 millió dollárért. „Az az aktívum, amely itt, továbbá a fejlődő világban képződött, mintegy 300 millió dolláros aktívum tartott minket életben” (Puja Frigyes).
Az idők múltával Kádár korábbi egyértelmű rajongása racionálisabbá vált. Úgy vélekedett: „a szovjet–magyar barátság nem azt jelenti, hogy ha Moszkvában esik az eső, akkor Budapesten is ki kell nyitni az ernyőt”, nem kívánta alkalmazni a Rákosi Mátyás által követett szolgai másolást. Megint Aczél György feljegyzéseire kell hivatkozunk:
„…Olyan politikát kell folytatni, amelyet a Szovjetunió elfogad, vagy legalábbis nem ellenez, és amelyet a magyar nép is megért és támogatni tud. A Szovjetunió elvárásait és a magyar nép elvárásait együtt látta, együtt kezelte. A kettő egyidejű kielégítését, tartós konfliktusok elkerülését rendkívül bonyolult, kívülálló számára nem is érthető taktikázással próbálta elérni. Az ország és a nép érdekében igyekezett mindaddig elmenni, amíg a Szovjetunió nem mondott vétót. Nem véletlenül mondták rá: megtanult gúzsba kötve táncolni.”
Erre vonatkozóan kisebb és nagyobb jelentőségű példákat egyaránt lehetne sorolni, Bányász Rezső egykori nagykövet így emlékszik vissza:
„– …Kádár többször is hangsúlyozta a külföldön dolgozó diplomaták előtt: maguk csak nyugodtan végezzék kapcsolatjavító munkájukat a nyugati országokkal. Szerezzenek minél több barátot nekünk. Ha egyszer valami félreértés támad, én majd elmegyek Moszkvába és elmondom nekik, hogy szovjetellenes szocializmus nem volt és nem is lesz…”
Kádár János alapvető taktikai felfogása szerint kerülte, hogy egyszerre több frontot is nyisson a szovjet vezetéssel folytatott vitában. Formailag minden szóba kerülő kérdésben fenntartásokat hangoztatott, de a mellékesekben mindig kész volt kompromisszumot kötni, elfogadta például, hogy a moszkvai olimpiát nyugati résztvevők nélkül rendezzék meg. Az engedmények fejében több joggal ragaszkodhatott a valóban fontos követeléseihez. Tűzzel-vassal kitartott a magyar érdekek mellett.
Az asztal körül ülők felhoztak egy emlékezetes esetet. Szűrös Mátyás, a szovjetunióbeli nagykövetünk az MSZMP Központi Bizottságának megbeszélésén azzal kezdte a hozzászólását:
– Moszkvában azt mondják…
Kádár János azonnal félbeszakította:
– Szűrös elvtárs súlyos tévedésben van! Az Ön feladata az, hogy a magyar érdekeket képviselje Moszkvában, és nem az, hogy a szovjet érdekeket Budapesten.
Kádár János ugyanilyen óvatossággal kerülte el, hogy véleményt mondjon vezetőtársairól, a többi szocialista ország első embereiről. A Szovjetunió legfontosabb irányítói posztján Kádár sok változást látott Sztálintól egészen Gorbacsovig. Megnyilatkozásai szerint Hruscsov és Andropov állt hozzá a legközelebb. Hruscsovot nem csak a második világháborúban betöltött szerepéért tisztelte, tapasztalhatta, hogy az ilyen érdemek a változások során gyakran átértékelődnek.
– Mindig az éppen aktuális első titkár nyerte meg a sztálingrádi csatát – jegyezte meg valaki az asztal körül ülő társaságból.
Barátságukban Hruscsovval az is közrejátszott, hogy mindketten autodidaktaként kezdték a politikai pályájukat, döntéseiket nem akadémikus dogmák, hanem a személyes tapasztalat és a józan ész határozta meg. Kádár szerette Hruscsov egyszerű, nyílt természetét, azt a bizonyos „mély orosz lelket” érezte benne. Nem felejtette el, hogy az SZKP XX. kongresszusán épp Hruscsov tartotta azt a bizonyos leleplező beszédet Sztálin rémtetteiről, és a továbbiakban is ő vezette a harcot a diktátor szellemi öröksége ellen. Ismerte a hibáit is, fenntartásokat táplált ipari és mezőgazdasági kérdésekben alkalmazott rögtönzései iránt, nem értett egyet egy újabb világháború közvetlen veszélyét felidéző taktikai próbálkozásaival. Csendes derűvel fogadta Hruscsov olyasféle gesztusait, mint mikor az Egyesült Nemzetek közgyűlésén levette a cipőjét, és annak a sarkával verte maga előtt a szónoki pultot.
Kádár sohasem próbálta meg kritizálni, tolmácsnője is csak egy vitájukra emlékszik. Hruscsov arra biztatta, hogy újabb és újabb területeken termeljenek kukoricát, mire Kádár megjegyezte:
– Magyarországon a búza után így is a kukorica a legelterjedtebb gabonafajta.
– De nem ez az igazi, hanem a silókukorica!
– Lehet, kár, hogy a disznók ezt nem tudják.
A barátságuk mellett akkor is kitartott, mikor azt már veszélyes volt felvállalni. 1964 októberében Kádár épp Gomulkánál, a lengyel párt első titkáránál járt Varsóban, mikor Brezsnyev felhívta. Közölte vele, hogy a Központi Bizottság leváltotta Hruscsovot, és ő lett az új első titkár. Kádár annyira megdöbbent, hogy még gratulálni is elfelejtett, csak megköszönte az értesítést.
Kádár nemcsak érzelmileg rendült meg ettől a hírtől, hanem attól is tartott, hogy ez a fordulat az egész magyar népben is megingatja a nagy nehezen kialakított stabilitás hangulatát. Már hazafelé a vonaton elhatározta, miképp reagál a történtekre, egyetlen vezető társától sem kért és nem fogadott el tanácsot. Α Nyugati pályaudvaron óriási tömeg várta, Kádár nem köntörfalazott előttük.
„…Én magam részéről úgy gondolom, hogy Hruscsov elvtársnak nagyon nagy érdemei vannak a sztálini személyi kultusz elleni harcban és abban, hogy a béke fennmaradhatott. Ő a békéért dolgozott. Én azt hiszem, hogy azok a magyar százezrek, akik a közelmúltban és az idén is, itt, a mi hazánkban üdvözölhették és szívből üdvözölték Hruscsov elvtársat, államának, népének reprezentánsát és a béke fáradhatatlan harcosát, jól tették és utólag sincs semmi gondolkodnivalójuk ezen…”
Α diktátorok ritkán szeretik, ha az elődjüket nyilvánosan magasztalják, Brezsnyev sem tartozott a kivételek közé. Nem tekinthetjük véletlennek, hogy Kádár Jánoson kívül egyetlen szocialista ország vezetője sem mert tisztelegni a leváltott Hruscsov előtt.
Kádár tudatában volt, hogy a nyilatkozata milyen következményekkel járhat. A pályaudvarról egyenest a Pártközpontba ment, és leült beszélgetni néhány közvetlen munkatársával. Keserűen jegyezte meg:
– Soha többé nem alakítok ki ilyen szoros kapcsolatot szovjet vezetőkkel, nem teszem kockára emiatt az ország sorsát.
Α Központi Bizottság néhány tagja, ha óvatosan is, de felhánytorgatta Hruscsov hibáit, szerintük már korábban is le lehetett volna váltani őt, Kádár azonnal visszavágott:
„…Legalább ezen ne vitatkozzunk… én azt mondom, hogy nem ártana, ha tízévenként volna egynéhány Hruscsov. Hogyha ott, azon a ponton azt lehetne mondani, hogy amit eddig csináltál, azt köszönjük és most add át a helyedet a következő Hruscsovnak…”
Brezsnyev néhány nappal később meghívta Kádár Jánost Moszkvába. Kádár, mielőtt elindult volna, itthon még egy erőpróbát tartott, megkérdezte a Politikai Bizottság tagjait, vajon megingott-e a beléje vetett bizalmuk a Hruscsov-ügyben tanúsított magatartása miatt. Mindenki egyetértett vele.
– Ha csak egy ellenszavazatot kap, Kádár azonnal lemondott volna! – vélik az asztal körött ülők.
Brezsnyev egyedül fogadta a magyar párt első titkárát – máskor mindig ott ült mellette egy-egy beosztottja is –, és magyarázni kezdett. Elmondta, hogy Hruscsov a csőd felé vitte a Szovjetuniót, állandó ellátási problémák mutatkoznak, az állami és pártapparátus szétesik. Végül külön nyomatékkal említette meg, hogy Hruscsov személyi kultuszt alakított ki maga körül. Kádárt ez az utóbbi érv sem ingatta meg.
„– …Én ezt a témát nem erőltetném az Ön helyében, Leonyid Iljics. Épp most zárult le a sztálini személyi kultusz korszaka, hogy ha most Hruscsov személyi kultuszával hozakodnak elő, a világ arra fog következtetni, hogy a személyi kultusz a szocializmus elkerülhetetlen velejárója.”
Arra semmiképp sem gondolhatott, hogy kenyértörésre vigye az ügyet Brezsnyevvel, ez beláthatatlan következményekkel járt volna, mindenekelőtt az ország energiaellátását kockáztatta volna. Kádár önérzete azonban nem engedte, hogy nyilvánosan visszakozzon. Elutasító gesztusként abba sem egyezett bele, hogy átírják beszédeinek megjelenés előtt álló orosz nyelvű kiadását.
Kialakult szokásnak számított, hogy Kádár évente néhányszor egy-egy láda szabolcsi jonatánalmát küldött Hruscsovnak – aki kedvelte a magyar gyümölcsöt –, ezt változatlanul eljuttatta Moszkvába. Brezsnyev apparátusa azonban nem továbbította az ajándékot, a ládát berakták egy félreeső helyiségbe, megvárták, amíg az alma megrothad, és akkor visszaküldték Kádárnak, „a címzett ismeretlen” postai jelzéssel.
Kádár valójában soha nem békélt meg Brezsnyevvel.
„– Nagyon ritka oldott pillanataiban – írja Aczél György – éreztette, hogy Brezsnyevet egy színházat játszó pojácának tartja, ami olyan megjegyzéseiből derült ki, mint hogy »ismered Leonyid Iljicsnek a teatralitás iránti mély vonzalmát! «”
Kádár János még egy szovjet vezetővel állt hosszabb és bizalmasabb jellegű kapcsolatban: Jurij Vlagyimirovics Andropovval – ez is a korábbi időkből származott. Andropov 1953-tól 1957-ig különböző diplomáciai beosztásokban, végül nagykövetként Budapesten dolgozott, ennek következtében minden szovjet vezetőnél pontosabban ismerte a magyar politikát és szereplőit. Figyelmét, annak idején, nem kerülte el a Rákosi börtönéből frissen kiszabadult Kádár János tevékenysége sem, benne vélte megtalálni azt a személyt, aki leválthatja a csődbe jutott diktátort. Gyakran találkoztak, Kádárnak imponált Andropov intellektusa és műveltsége – a nagykövet állítólag szívesen gitározott és verseket is írt.
Andropov később a Szovjetunióba visszatérve a hatalom mind magasabb csúcsaira hágott, előbb az SZKP Központi Bizottságának osztályvezetőjévé, majd titkárává nevezték ki. Másfél évtizedig irányította a KGB-t, az Államvédelmi Bizottságot, majd a párt első titkárává, egyben a Legfelsőbb Tanács elnökévé lépett elő. Mindvégig fenntartotta barátinak nevezhető kapcsolatát Kádár Jánossal. Bartáné „Nágya”, a magyar első titkár tolmácsa úgy emlékszik vissza: akárhányszor is járt Moszkvában, minden alkalommal egy-két órás beszélgetést folytatott Andropovval. Bőven akadt mondanivalójuk egymásnak. Valaki úgy fogalmazta meg: Andropov azt szerette volna tenni a Szovjetunióval, mint amit Kádár tett Magyarországgal.
Andropov mindig különös figyelmet szánt a magyar ügyeknek. Egykori budapesti sajtófőnökét, Krjucskovot az SZKP Központi Bizottságának a szocialista országokkal foglalkozó osztályára helyezte át, aki ilyen minőségében behatóan követte a magyar események alakulását, naponta olvasta a Népszabadságot, és tapasztalatairól folyamatosan tájékoztatta a főnökét.
Andropov viszonylag korai halála mélyen érintette Kádár Jánost, kiutazott a temetésére. Az asztal körül ülő régi külügyesek egyike megjegyzi:
– Kádár megtörten kondoleált az új első titkárnak, Csernyenkónak:
– Szívem mélyéből sajnálom Jurij Vlagyimirovicsot. Mire Csernyenko gúnyosan megjegyezte:
– Azt elhiszem, hogy maguk őszintén sajnálják! A magyarokkal mindig kivételezett, de ennek én véget vetek!
Magyarország és talán egész Európa szerencséjére a szovjet „hatalmi gerontokráciá”-nak ő volt az utolsó képviselője – 74 éves elmúlt, mikor első titkárrá választották – rövid időn belül meghalt. Ekkor Gromiko, a külügyminiszter az asztalra csapott:
– Unok már minden héten első titkárok temetésére járni!
Ekkor kerestek az élre egy fiatalabb korosztályba tartozó politikust, „szerencsés kézzel” ki is halászták a későbbi likvidátorukat, Gorbacsovot. Kádár János a vele való találkozót sem kerülhette el. Beszélgetésük során kifejtette véleményét az új első titkár két legfontosabb jelszaváról: a „peresztrojkáról”, a gazdaságot helyrehozó átépítésről, illetve a „glásznotyról”, az elvek tisztázásáról. Itt is elhangzik egy kommentár az asztal körül ülőktől:
– Azt mondta neki: először jöjjön az ellátás, aztán az eszmék – állítólag Szabó Dezső mondását is idézte neki: „üres hassal nem lehet a Himnuszt énekelni!”
Gorbacsov kedvezmények helyett megszorításokat vezetett be. Meg a népet vigasztaló „mákonyokat”, az alkoholt és a cigarettát is korlátozta, sorra csukatta be a vodkafőzdéket és a dohánygyárakat. A további fejlemények ismeretében felesleges elemezgetni elképzeléseinek helyes vagy helytelen voltát.
Kádár János nemcsak a szovjet vezetőgárda nagyjai részéről, hanem úgymond „kollegáiról”, a többi szocialista ország pártfőtitkárairól sem táplált magában különösebben kedvező véleményt. Aczél György így emlékezik meg feljegyzéseiben:
„…Ulbrichtot korlátolt, vaskalapos, életidegen embernek tartotta, utódját, Honeckert ifjúsági mozgalmárt játszó pojácának, aki télen fiatalok módjára esőköpenyben járt, de az esőköpeny vastag szőrmével volt bélelve. Nőügyeiért, feleségével való kegyetlenségéért sem kedvelte. Zsivkovnál a butaság és a szituációk iránti érzéketlenség zavarta. Novotnyval kapcsolatban újra és újra előhozta, mint ostobasága jelképét, miszerint azt képzelte, hogy az egész 1968-as csehszlovák földindulás nem következett volna be, ha ő éppen akkor nem fekszik kórházban néhány hétig. Gomulkát konzervativizmusa, középhatalmi öntudata tette számára idegenné. Giereknél – mint Ηusák esetében is – szelíd humorral fogadta, hogy csak egy fél évre vállalja el a vezetést, tudta, hogy ez frázis, és humorral nézte, ahogy lassan beleszoknak a hatalomba és hogy mennyire élvezik. Megvetette Giereket gigantikus budapesti bevásárlásaiért s az elterjedt hírekért, hogy az asszony Párizsba jár ruhát csináltatni. [Ebben a véleményében valószínűleg Kádár Jánosné is osztozott – M. Gy.] Ηusákot gyávaságáért nézte le.
Ott voltam – teszi hozzá Aczél György –, amikor Husák Moszkvába menet megállt Budapesten, s Kádár oktatta, hogy mondja meg a szovjet vezetőknek: nem kér a hatalomból, de ne szóljanak bele abba, amit csinál, feje fölött átnyúlva ne forduljanak másokhoz. És amikor Ηusák a hosszú oktatást megköszönve elutazott, Kádár csak legyintett, tudta, egy szót sem fog elmondani mindabból, amit helyeslően meghallgatott… Castrót anarchista bohócnak tekintette, gondolkodott, hogy egyáltalán elvtársának nevezheti-e. Az utolsó években egyedül Jaruzelski volt az, akiről megbecsüléssel beszélt, ezt még a lengyel tábornok arisztokrata származása sem befolyásolta…”
(Felmerülhet a kérdés: Kádár János rendelkezett-e kellő alappal, hogy ilyen lesújtó véleményt alakítson ki a „kollegáiról”. Úgy gondolom, azt a jogát senki sem vonhatja kétségbe, aki az ő történelmi teljesítményét összehasonlítja az említettekével. Castro forradalma nyilvánvalóan nagyobb lelkesedést váltott ki Kubában, mint Kádár hatalomra kerülése Magyarországon, de a Főparancsnok iránti rajongás csak addig tartott, amíg be nem vezette a jegyrendszert.)
„Egyébként mindegyikkel udvarias volt, hisz Kádár, mint a diszciplínák embere, nem engedte meg magának, hogy a hivatalos ügyekben személyes érzelmei vegyenek erőt rajta… Mindenkivel pártszerűen, elvtársként beszélt.”
Önfegyelmét leginkább a román Ceauşescuval, a „Kárpátok Géniuszával” folytatott kapcsolata vette igénybe. Kádár helyzetét elemezve önkéntelenül egy régi emlékem idéződik fel. Még az 1970-es években Kolozsváron jártam, és Balogh Edgár, a magyar politikai és kulturális élet kiemelkedő személyisége megtisztelt azzal, hogy megmutatta a várost. Kimentünk a házsongárdi temetőbe is, szerettem volna fejet hajtani egyik kedvenc költőm, Dsida Jenő sírja előtt. Megdöbbenve konstatáltam, hogy valaki – aligha barátságos szándékkal – egy tintásüveget vágott a sírkőhöz, a kék lé végigcsorgott a márványon. Eltelt egy kis idő, amíg meg tudtam szólalni.
– Hogy bírjátok ezt, Edgár bácsi?
– Nézd, mondok egy példát. Tegyük fel, hogy az erdőben jársz és beleesel egy verembe, amelyben már ott van egy medve. Se te nem tudsz kimászni, sem a medve, most mit csinálsz? Elkezded ingerelni a medvét?
„A Történelem vermébe esve” Kádár sem mondhatta el őszintén a véleményét, csak néhány olyan belső körben tett megjegyzése szivárgott ki, mint hogy: „én Romániában nemcsak magyar nem szeretnék lenni, de román sem”.
Az elvárások szerint a Külügyminisztériumban minden évben kidolgozták az állami látogatások tervét, mely országok vezetőjét fogadják a következő esztendőben. Romániához érve Kádár megjegyezte:
– Ezt halasszuk el jövőre!
Tartózkodását formailag azzal indokolta, hogy nem lehetne biztosítani a Magyarországon gyűlölt diktátor személyi bántatlanságát, legfeljebb ha mások társaságában egy hosszú konvojhoz csatlakozik – ez viszont sértette volna Ceauşescu hiúságát.
Az asztal körött ülőknek ehhez is van hozzátennivalójuk:
– Én azt javasoltam, hogy a merénylet elkerülésére építsünk egy metrójáratot a Ferihegyi repülőtér és a Parlament között, amelyet csak ilyen alkalmakkor használnánk. Kádár mosolygott, de nem szólt.
Már említettem, hogy Ceauşescu sohasem vonult be állami vagy pártdíszvendégként Budapestre, Kádár csak határ menti városokban tárgyalt vele, Nagyváradon, illetve Debrecenben. Minden fenntartása ellenére azonban különös gonddal kezelte ezt a Trianonig visszanyúló kérdést. A jobboldal mindig is a határon túli magyarság elárulójának nevezi őt, ezzel kapcsolatban idézek egy részletet Földes György tanulmányából:
„…1964 újabb szovjet külpolitikai kezdeményezéssel indult. Tartalma: az államok mondjanak le az erőszakról a vitás területi kérdések rendezésében. A területi kérdés felvetése kellemetlenül érintette a magyar vezetést. Éles belső polémia bontakozott ki arról, szabad-e Magyarországnak kijelentenie, hogy senkivel szemben nincsenek területi követelései, és ha igen, ne kerüljön-e valamilyen formában említésre a határon túli magyarság ügye, a nemzetiségi probléma. Maga Kádár is úgy nyilatkozott a Politikai Bizottság ülésén, hogy ez a kérdés mindenkit izgat, nemcsak az értelmiséget. Majd kijelentette, hogy a második világháború jó eredménnyel végződött, de helyreállította a status quót:
»Igazságosnak kell nevezni a második világháborút lezáró szerződést, de ami helyre van állítva, az imperialista rabló szerződés… Őrültség volna azt mondani, hogy nincs határprobléma, 18 éve ezzel küszködik a párt«. Ezt az álláspontját a helsinki értekezleten is kifejtette.”
Titkára, Ribánszki Róbert mesélte, hogy a VIII. kerületi pártbizottság új épületének felavatása után is felmerült ez a téma. Szűk társaságban maradva Kádár azt fejtegette, hogy ha van igazán kényes ügy, akkor ez a magyar–román viszony, de a megoldásában nem juthat szerep az erőszaknak:
„– …Ha valaki most azt hirdetné, hogy foglaljuk vissza Erdélyt, akkor egymillió katona és önkéntes sorakozna fel a határon. Ha bárkitől ezt a jelszót hallanák, lőjék agyon, egy golyót bele, de lehet kettőt is, hogy fel ne támadjon. Mert mi volna a következmény? Nemcsak az az egymillió ember veszne el, de minden szomszédos állam is elindulna, és eljönnének Budapestig. Óva intern az optimistákat: román katonatisztek már kétszer is táncoltak a budapesti szállodák parkettjén: 1920-ban és 1944-ben, magyar tisztek viszont még sohasem keringőztek valamelyik bukaresti hotelben. Az USA és az egész Nyugat is őket támogatja, mert borsot törnek a Varsói Szerződés országainak orra alá. Amíg én a helyemen állok, addig Ceauşescu miatt nem fog magyar vér folyni. Kétmillió túszt tart a kezében…”
Önfegyelme néha cserbenhagyta, vagy éppen a humorérzéke kerekedett felül, egy volt miniszter említett egy különös esetet. Ceauşescu valamilyen alkalomból vacsorát adott 100-120 meghívott előkelőség tiszteletére. A pincérek minden vendégnek ugyanazt az előételt szolgálták fel, csak a diktátor kapott valamilyen más fogást. A mellette ülő Kádár megrökönyödött a házigazda illetlenségén, és megkérdezte:
– Maga mit eszik?
– Brindzát.
– És jó?
– Igen.
– Akkor adjon belőle egy kicsit.
Kádár megkóstolta, aztán bólintott:
– Elég jó.
Elkerülte az öncélú versengő vitákat. Míg Románia hivatalosan használta nevében a „kommunista” jelzőt, Kádár János a „szocialista” szót sem engedte beilleszteni a Magyar Népköztársaság meghatározásba, úgy vélte, ehhez még sokban kellene fejlődnie a viszonyoknak, másrészt a lényeg amúgy sem a hangzatos szavakon múlik.
Ezt az alapállást munkatársaitól is megkívánta, bárhol és bármilyen ügyben képviselték az országot. Márta Ferenc akadémikus így emlékszik vissza erre Gál Jolánnak adott nyilatkozatában:
„…1976-ban tartották Moszkvában azt a tanácskozást, amelyen döntés született a közös űrrepülési programról. A megoldást magyar részről – mint az Inter-kozmosz Tanács elnöke – én írtam alá. Elkezdődött már ott a vita, hogy melyik ország adja az első űrhajóst a szovjetek mellé. Sőt, már korábban lehetett hallani, hogy a lengyelek nagyon akarnak elsőként repülni. Nekem személy szerint az volt a véleményem, hogy nem perdöntő, ki lesz az első, de megkérdeztem Kádár Jánost, ő hogy vélekedik erről. »Nézze – válaszolta –, mondja meg, kint: nem attól függ a káposztatermés, hogy ki lesz az első űrhajós.« Bizonyára arra célzott, hogy a lengyel szocialista mezőgazdaság teljesítménye nagyon elmaradt a kívánatostól és a magyar mezőgazdaság teljesítményétől.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése