„Én már akkor éreztem, hogy megrendült a bizalom irántam – nyilatkozta később Kanyó Andrásnak –, egy alkalommal Péter Gáborral beszélgetve azt találtam neki mondani: nekem nagyon nehéz dolgozni vele. Ez a megjegyzésem arra vonatkozott, hogy Péter Gábor Rajkot is azzal vádolta, hogy beleavatkozik a munkájába, zavarja az államvédelem tevékenységét és amikor én lettem a belügyminiszter, Péter velem szemben is ilyen magatartást tanúsított. Péter azt felelte: érdekes, hogy Rákosi tud vele dolgozni, vele csak az ellenség nem tud együtt dolgozni…”
Kádár biztosra vehette, hogy ő következik a sorban, Rákosi inkább előbb, mint utóbb, de okvetlen leszámol vele.
Kevéssel a minisztercsere után Rákosi Mátyás magához rendelte Kádár János barátját és illegális mozgalombeli társát, Veres Józsefet, aki államtitkárként dolgozott mellette a Belügyben. A főtitkár előhozta azt a már sokszor elismételt vádat, hogy Kádár hivatali idején túl sok osztályidegen elem került jelentős pozíciókba, és ebben magának Kádárnak is része kellett legyen.
„– …Veres elvtárs, gondolkodjon el azon, amit Kádár Jánosról beszéltünk. Remélem, rájön, mik azok a hibák, amelyeket Kádár elkövetett. Írja le őket és személyesen hozza el hozzám! – jegyzi fel Veres József kiadatlan önéletrajzában. Veres arról is megemlékezik, hogy Rákosi utasítására megkezdődtek az előkészületek Kádár János letartóztatására. A szervezésben részt vett Nagy Imre, mint a közigazgatási osztály vezetője, Péter Gábor, az ÁVH főnöke és az akkor még fungáló Zöld Sándor belügyminiszter.
Nem tudni, hogy eredetileg milyen időpontot jelöltek ki Kádár János lefogására. Valószínűleg 1951 nyarára-ősz elejére tervezték, ennyi időt szántak megfelelő bizonyítékok kreálására, reménykedtek benne, hogy ezalatt sikerül megtörniük Kádár változatlan népszerűségét a Pártban, sőt, lehetőleg magát Kádár Jánost is.
Rákosi is bekapcsolódott az ügybe, gyakran magához rendelte:
„– …Elővettem Kádárt, ültem vele a szegedi Csillag börtönben, mondom neki, hogy ismerem az életedet, tudom, hogy mennyit kínlódtál, valószínűnek tartom, hogy valahol beszerveztek. Azt javaslom, mondd meg őszintén, és igyekszünk rajtad segíteni. Ha nem rendkívül súlyos, rendbe hozzuk. Még mindig jobb, mint amit most látunk, rád nézünk és látjuk, hogy nem vagy rendben…”
Rákosi előszedte Kádár 1933-ban a rendőrségen társaira tett terhelő vallomását és az 1943-as KMP feloszlatásának addig gondosan jégen tartott vádját. Kádár most sem próbálta megmásítani a tetteit, de külön bűnöket sem vállalt magára: „…Az ellenséggel soha, semmilyen formában egy pillanatra sem jutottam egyetértésre. Ez vonatkozik még az 1933-as évben a rendőrségen tanúsított gyáva magatartásom esetére is. Ott megtörtem, de volt erőm megállni, senkit sem juttattam a kezükre. A pártfeloszlatást mai megvilágításban látva… fel kell tételeznem, hogy tudtom és akaratom ellenére mégis az ellenség eszköze lehettem…”
Rákosi a régi témák mellett egy újat is előhozott. Arról faggatta Kádárt, hogy milyen kapcsolatban állt Szakasits Árpáddal, a volt szociáldemokrata vezetővel és köztársasági elnökkel. Szakasitsot akkor tartóztatták le azzal a váddal, hogy Hetényinek, Horthy rendőrfőkapitányának a spiclije volt. Mint említettük, Kádár a háborús években találkozott vele, de a tárgyalás eredménytelen maradt, mert a KMP nem akarta feladni az illegalitásban vívott harcát.
Rákosi azt éreztette, tudja, hogy ezen a megbeszélésen Szakasits Kádárt is beszervezte rendőrügynöknek, most is a jóakaró álcáját öltötte magára:
– …Unszolt, mondjam el neki nyugodtan, hogy mi történt akkor. Ő ugyanis meg akar menteni engem, ha lehet, de melléfogni sem akar… Azt válaszoltam: Rákosi elvtárs, az nekem kellemetlenebb volna, ha melléfogna, mint magának…”
Kádár hiába utasította el ezt az újabb vádat, a felhők nem oszlottak el a feje fölül. Vezetőtársai közül sokan megérezték pozícióinak meggyengülését. Révai József egy Politikai Bizottsági ülésen még azt is megengedte magának, hogy szemtől szembe szarházinak, szarjancsinak nevezze őt. Kádár nem viszonozta a sértést, csak évekkel később jegyezte meg, hogy még a horthysta rendőrségen sem alázták meg ennyire.
Rákosi továbbra sem fedte fel a kártyáit, az események ellentmondásosan alakultak. Az MDP 1951. februári kongresszusán Kádárt a Központi Vezetőség, a Politikai Bizottság és a Titkárság tagjává választották, sőt, az egyik korreferátumot is ő tartotta. Ennek ellenére mind a kinevezésének ténye, mind az előadásának a szövege is kimaradt a hivatalos jegyzőkönyvekből. A szokásos május elsejei felvonulásra készülődve a többi pártvezetőhöz hasonlóan Kádár képét is kinyomtatták, hogy aztán táblára ragasszák, szét is osztották a szervezők között, majd egy váratlan fordulattal visszarendelték a fotókat – technikai hibára hivatkozva. Kádár pontosan felmérte helyzetének ellentmondásos voltát.
„…Nagy feladatokat kaptam, közben megbízták a háztartási alkalmazottamat, hogy hallgatózzon nálam. A hálószobám ajtaján hallgatóztak, az utcán figyeltek…”
Kádár ennek ellenére sem esett pánikba, dolgozott tovább. Azok közé a fegyelmezett emberek közé tartozott, akik ha egy sakkjátszma közepén értesülnek is a közeli világvégéről, azért folytatják a partit. Feleségének sem említette az ellene irányuló fenyegetéseket, bár az asszony nyilvánvalóan magától is felmérte a helyzetet.
A villámok mind közelebbről csapkodtak, letartóztatták Haraszti Sándort, Donáth Ferencet, Újhelyi Szilárdot, Losonczy Gézát, Tariska Istvánt, az antifasiszta ellenállási mozgalom kiemelkedő személyiségeit. Rákosiék valószínűleg nem kívánták megzavarni a május elsejei ünnepi hangulatot Kádár János lefogásának hírével, egyelőre beérték volna még szorosabb megfigyelésével. Április 20-án viszont Zöld Sándor öngyilkossága és családirtása új helyzetet teremtett. Rákosi összehívta a Politikai Bizottság rendkívüli ülését, és bejelentette Kádár János és Kállai Gyula államtitkár letartóztatását, így kívánta elejét venni annak, hogy ők is végezzenek magukkal, vagy menedékjogot kérjenek valamelyik kapitalista ország budapesti nagykövetségén. A letartóztatás valójában már az előző napon végbement, a körülményeit Kádár így mesélte el Kanyónak adott interjújában:
„…Azon a bizonyos napon valaki felhívott telefonon a lakásomon. Ebédidőben volt, én ugyanis hazajártam ebédelni, mert mindig későig dolgoztam. Megkérdezte, hogy mit csinálok, mondtam neki, hogy ebédelek. »Hát azután mit csinálsz?« – faggatott tovább., Hogyhogy mit csinálok, megyek vissza dolgozni. Erre aztán letette a telefont.”
Kádár nem volt hajlandó elárulni, hogy ki jelentkezett nála és hogy ellenőrizni vagy figyelmeztetni kívánta őt. A Kádárt vivő kocsi a szokásos útvonalon indult el visszafelé, de a Cserje utcából kikanyarodva megállásra kényszerült, mert két, keresztben álló autó zárta el a továbbhaladást. Az egyikből Péter Gábor szállt ki, Kádár rögtön felfogta, hogy az Államvédelem vezetője nem véletlenül várakozik rá – annak idején Rajk Lászlót is ő tartóztatta le.
(Később Ribánszki Róbert – Kádár János egykori titkára – elmondta nekem, hogy a dolgok itt könnyen véres fordulatot vehettek volna. Alig néhány hónappal azelőtt váltották le Kádár korábbi személyi biztosítóját, egy angyalföldi munkásfiúból lett kormányőrt, aki valósággal bálványozta főnökét. Ha akkor ő ült volna a kocsiban, semmiképp sem engedte volna meg, hogy Kádárt elhurcolják. Ribánszki szerint okvetlenül használta volna a géppisztolyát, végső esetben talán magát Kádárt is kész lett volna lelőni, hogy megmentse a börtön gyalázatától. Utódja viszont nem avatkozott be a konfliktusba.)
Kádárt és Pétert hosszú, barátságnak is nevezhető kapcsolat kötötte össze. Együtt harcoltak az illegalitásban és a felszabadulás után az ávéhás vezető volt Kádár János esküvői tanúja is. Most sokáig némán néztek egymásra.
„– …Péter Gábor szólalt meg először, kérte, hogy üljek át hozzá. Ezen kívül nem szólt semmit, de én sem.
– Ön mit gondolt, mikor őrizetbe vették? – kérdezi Kanyó.
– Hihetetlen, de szinte megkönnyebbültem. Vége lett a bújócskának, az örökös gyanúsítgatásnak. Aztán elvittek egy villába. Ott Péter Gábor azt mondta: tudod, hogy ha mi őrizetbe veszünk téged, az Rákosi elvtárs tudta nélkül nem lehetséges. Mondd meg, milyen kapcsolatod volt a horthysta rendőrséggel, s akkor nem lesz semmi bajod! Szóval azt kellett volna bevallani, amivel Rákosi is mindig gyötört. Minthogy én harminc éves koromig munkásember voltam, külföldön soha nem jártam, rám nem lehetett azt mondani, hogy kém vagy imperialista ügynök vagyok… Péter Gábor egyre csak azt mondogatta, hogy Kádár elvtárs – mert akkor még elvtárs voltam –, gondold meg, most itt vagy, ha viszont a börtönbe visznek, akkor ott is nyilvántartásba kell, hogy vegyenek.
– Bántalmazták Önt?
– Nem, engem nem kínzott senki. A kínzást nem könnyű elviselni, de a lelki kényszer még sokkal rosszabb.”
(A Kádár személye körül kialakult legendáriumban gyakran felbukkan, hogy a testét higannyal kenték be, ily módon megakadályozva a bőr pórusain keresztül való légzést, és a vallatás során letépték a körmeit is. Többször is megfigyeltem, hogy ha valaki először találkozott Kádár Jánossal, önkéntelenül is az ujjaira sandított. Én csak egy különösebb fizikai elváltozásra emlékszem, a szembogarából sugárszerű törésvonalak indultak ki minden irányban, egy olyan üveglaphoz hasonlított, melynek közepébe egy követ hajítottak – valószínűleg valamilyen szervi vagy idegi rendellenesség váltotta ki. Később egy másik jel is feltűnt: Kádár sohasem gombolta be ingének mandzsettáját! Állítólag a csuklója soha nem heverte ki a Horthy- vagy a Rákosi-börtönben kapott ütéseket.)
Alig másfél évtized alatt már harmadszor csapódott be mögötte a börtön kapuja, ezúttal azonban saját elvtársai zárták be. Kádár János, aki belügyminiszterként végigkövette a Rajk-per menetét, és meggyőződhetett róla, hogy elődjét konstruált vádak alapján akasztották fel, nem táplálhatott magában különösebb illúziókat a saját sorsát illetően. Ellene is könnyen állíthattak hamis tanúságtévőket, és tetszés szerinti mennyiségben gyárthattak fals bizonyítékokat is. Bizton számíthatott rá, hogy halálra ítélik, de Kádár azt állítja, hogy ettől nem félt:
„…Életemben kétszer voltam olyan helyzetben, hogy már úgy látszott, most meg kell halni. Az egyik az 1944-ben volt, a másik később. Rólam… sok mindent mondhattak: idegbeteg s a többi, pedig személyes tulajdonságaim közé tartozik, hogy nyugodt természetű ember vagyok és bírom az izgalmakat. Amikor úgy volt, hogy meg kell halnom, elég nyugodtan számvetést készítettem, hogy hol jártam, mit csináltam életemben. 1944-ben nem is volt nekem semmi bajom. Ha úgy adódott, hát meg kell halni. Azért a nép élni fog, a szovjet hadsereg ideér és a szocializmus győz. A másik esetben [erről a letartóztatásáról beszél – M. Gy.] bajban voltam. Akkor valahogy úgy látszott: olyan helyzetben kell meghalnom, amikor összes munkatársam, összes testvérem, akiknek a véleménye az én szememben számít és akikkel én már mint ifjúmunkás is együtt dolgoztam, azt fogják hinni, hogy elárultam a kommunizmus ügyét. És ez, higgyék el, szörnyű dolog. Abban a helyzetben én nem az életemért harcoltam. Nagyon szerettem volna megérni, hogy az emberek megtudják: nem vagyok árulója a kommunista zászlónak…”
Az Államvédelmi Hatóság egy külön kihallgató csoportot hozott létre Kádár János vallatására, ennek élére Farkas Mihály a saját fiát, Farkas Vladimírt állította – a Hatóságnál akkoriban viselt rangját nem ismerem, később az alezredesi rendfokozatig jutott, ami az ÁVH-nál igen magasnak számított.
Farkas Vladimír a Szovjetunióban nevelkedett, valószínűleg Magyarország térképén se tudott volna kiigazodni, nemhogy az itthoni munkásmozgalom múltjában. Farkas Vladimír későbbi önéletrajzi könyvéből Huszár Tibor idéz egy ide vonatkozó részletet:
„…Fiatal korunk miatt [Farkas Vladimír akkor húszas éveinek közepén járt – M. Gy.] joggal vélhették rólunk, hogy nem ismerjük a harmincas-negyvenes évek hazai illegális mozgalmát. Ilyen ismeretek nélkül pedig a vizsgálatot nem lehetett volna eredményesen folytatni. Ezért Kovács és Kiss [az MDP magas rangú vezetői – M. Gy.] előadásokat tartottak nekünk azokról az évekről. Főleg arról, hogyan törekedhetett a rendőrség arra, hogy a pártba befurakodjon, milyen veszteséget okoztak a mozgalomnak azok is, akik a kegyetlen kínzások nyomán köptek. Tájékoztatójuk nem csupán történelmi jellegű volt, teletűzdelték Kádárra, Kállaira, Donáthra, Gácsra vonatkozó ítéleteikkel…”
Ennek a „gyorstalpaló” felkészítésnek a tartalmát nem ismerjük, de a hatékonyságáról fogalmat nyújtanak a fennmaradt, primitíven felépített kihallgatási jegyzőkönyvek. Elolvasásukkor egy zsidó vallási irat jutott az eszembe, mely a világban négy embertípust emel ki: a bölcset, a gonoszat, az együgyűt, végül azt, aki még kérdezni sem tud. Farkas Vladimír az adott ügyben kétségkívül egyszerre tartozott a második és a negyedik csoportba.
A vallatások során az ÁVH továbbra is alkalmazta a maga vallató eszközeit és módszereit: egy katolikus pap vegzálásakor a nyakában lógó fém feszületbe áramot vezettek, egy Szendi nevezetű százados állítólag 2100-as égővel világított az őrizetesek szemébe. Egyáltalán nem vagyok meggyőződve, hogy Kádár Jánost nem vetették alá hasonló tortúrának, és ő csak azért tagadta le később, mert ilyen módon is menteni próbálta a pártja becsületét. A legvégsőkig valószínűleg csak azért nem mertek elmenni vele kapcsolatban, mert több szovjet vezető is kedvelte őt és érdeklődött a sorsa iránt. Nehezen lehetett volna nekik elmagyarázni, ha Kádárt „véletlenül halálos baleset éri”.
A Hatóságnak tehát fel kellett vállalnia a szópárbajt, itt megpróbálták a régi hangnemet alkalmazni, melyet korábban Rajk Lászlóval szemben is használtak. Farkas Vladimír szövegeibe gyakran beiktatott olyan jelzőket, hogy Kádár János „gyáva”, „gerinctelen”, „áruló”, az öreganyja kínját emlegeti.
A Rubicon című folyóiratban leközölt kihallgatási jegyzőkönyveket olvasván ellenállhatatlanul komikus hatást kelt, hogy a vallatási párbeszéd két szereplője között milyen aránytalanul oszlik meg a szöveg mennyisége. Farkas Vladimír ötvenszer-százszor annyit beszél, mint Kádár János, szemléltetésül idézzünk egy részletet az 1951. május 7-én tartott kihallgatásból.
„Farkas Vladimír: Beszéljünk magyarul. Tessék, akkor térjünk vissza az alapvető kérdésre… Maga most is gyáván viselkedik, Kádár, nekem ez a meggyőződésem. Nekem ez a meggyőződésem. Nézzen ide, én magát nagyon jól [itt a szöveg sérült, feltehetőleg »ismerem« szó hiányzik – M. Gy.], de abból az, ami itt a vizsgálat során felmerült, nekem az az érzésem, hogy maga nem jutott el oda, hogy legyen bátorsága kimondani: ez az [feltehetőleg az »igazság« szó esett ki – M. Gy.], lesz, ami lesz. Mondok valamit. Egy kis úttörőnek, ha maga elmondaná azt ami a maga vizsgálata során kiderült, hogy maga milyen káros munkát végzett és nem véletlenül, nem azért, mert gyáva volt, hanem mert magának volt esze, volt erre még akkor is, ha nem járt Moszkvában kétszer és nem… ez az ember miért volt a mozgalomban? Mit gondol, mit válaszolna? Miért volt a mozgalomban egy ilyen ember? Mit válaszolna, mondja? Mit válaszol maga, ha magának kellene egy ilyen kérdést kibogoznia mással kapcsolatban? Egy ember, akinek ilyen cselekedetei vannak, sorozatos cselekedetei. Egy ilyen gyáva beállítottságú ember, aki saját magáról elmondja, hogy igenis nekem a Párt és a munkásosztály az élethez képest nem jelentett semmit. Miért van egy ilyen ember a mozgalomban? Miért? Látja az, hogy maga hallgat, eléggé mutatja, hogy maga mennyire gyáva. Mondja meg, adjon világos választ rá. Maga nem egy hülye ember. Hát ne tettesse magát analfabétának, aki nem tud válaszolni a kérdésekre. Miért? Miért volt benn a mozgalomban?
Mondom én az elvtársaknak is, a Pártban úgy látják, hogy magának az a baja, hogy gyáva és sokkal jobban tenné, ha minél hamarabb… Maga elmond egy újabb dolgot azzal kapcsolatban, hogy valaha maga nem egyszerűen egy mindentől független opportunista volt és likvidátor és tudatos ellenség. Magának voltak támaszai és sugalmazói. Evvel kapcsolatban maga ugyancsak a május 7-i feljegyzésben mond egy újabb tényt. Csak az a baj, hogy nagyon lassan csinálja. Higgye el, hogy nagyon lassan. Saját érdekében. Saját érdekében. És megmondom, még egy dolog, amit nem értek, vagy teljesen vág, hát mondok még egy… én tudom, hogy magának a fiatal évei nem voltak valami rózsásak. Hát azért én, nézzen ide, mert mondjuk azt, amit csinált a Párt… de miért nem jut el oda, hogy hát én mégiscsak, hogy én nagy dolgokban súlyos károkat okoztam a Pártnak, hát miért nem tudok munkás létemre eljutni oda, hogy legalább most, az igazság teljes feltárásával, tekintet nélkül arra, hogy ez mit jelent nekem, a számomra, a Párt előtt ezt a kérdést tisztázzam, nem látja, hogy magával kapcsolatban ez az egy mód jó, hogy magáról ne a legrohadtabb és legsötétebb emberként beszéljenek az elvtársak. Nem látja maga?
Akkor miért csinálja ezt, hogy csak lépésről lépésre… a pártfeloszlatás kérdésében, nézze Kádár, világosan lejött az, hogy maga két héten keresztül nyögött itt, kenegette a dolgokat. Én magam mondom, én hajlamos vagyok úgy ítélni a dolgokat és úgy referálni felfelé, mely a maga számára még mindig gyengébb, hogy gyávaságból csinálta ezt. A Pártban azt mondják a Kádár viselkedése az ÁVH-n folytatása az ő ellenséges tevékenységének. Érti? Na most, ha magának… az életét az elvtársak más megvilágításban is látják azt, hogy maga sem volt egy jaj de gerinces ember, úgy hogy az, hogy maga… még egy ideig el tudja hitetni és én is el tudom hinni, hogy mondjuk gyávaságból. De az az idő lejárt. És ugyanígy ahogy a pártfeloszlatással maga május 7-i saját kezű feljegyzésében tett egy lépést előre, az úgynevezett támaszaival és sugalmazóival kapcsolatban, még nem tette meg ezt. Emlékszik arra, mikor azt írja, hogy milyen beszélgetése volt magának I. kötet 80Hain Péterrel. Emlékszik. Én mondom, mi hajlamosak vagyunk egyelőre magának elhinni, hogy mostanáig ezt azért nem mondta el, mert gyáva. Hajlamosak vagyunk is. De csak olyan áron, hogy maga nem áll meg és nem hetenként ilyen cseppeket csepegtetni a kihallgatásnak és a Pártnak, hanem gyökeresen ezt a részét a magatartásának felszámolja. Mert nézzen ide, én azt mondom, én ezt összehasonlítanám azzal, amit maga a pártfeloszlatással kapcsolatban… Maga elismeri valóban azt, ami világos mindenek előtt, hogy ez tudatos ellenséges cselekedet volt. Szeretném, ha maga itt se állna meg, hanem továbbmenne ebben a kérdésben. Magának csak rövid idő áll rendelkezésére és használja fel ezt a nem hosszú időt, amíg a Pártban hajlamosak a maga gyenge jellemeként értékelni ezt a magatartását. Most ha oda eljutnak az elvtársak, hogy ez a Kádár most is aljas gazember, maga teljesen el van veszve. És annak semmi értelme.”
Kádár csak most először jut szóhoz, nem mondhatni, hogy túlságosan hosszú időre:
„Szóval, én a…”
Farkas Vladimír azonnal letorkolja:
– „Egy pillanat. A főbb kérdéseket majd később. Maradjunk ennél a Hain Péter beszélgetésnél.
– Énnekem az a véleményem… – Próbálkozik a gyanúsított, de ezt a mondatát sem tudta befejezni.
Végül is Farkas Vladimír nem boldogult Kádár Jánossal. Az egyik eligazításon, melyen Péter Gábor, a Párt háromtagú kijelölt bizottsága és az ügy vizsgálótisztjei is jelen voltak, bejelentette, hogy semmi bizonyíték nincs a felhozott vádakra. Ekkor intézte Farkas Mihály a fiához a következő emlékezetes mondatot: „hogy lehet egy államvédelmis alezredes ilyen naiv és hülye?”
– „…Hetekig nem vallottam semmit – mondta Kádár János Kanyónak –, aztán amikor már láttam, hogy úgyis mindegy, azt mondtam a fő kihallgatónak, írja meg a jegyzőkönyvet, írjon bele, amit akar és én alá fogom írni. De arra figyelmeztettem, hogy ha engem megaláznak, akkor ebből per nem lesz. A nyilvános tárgyalásra gondoltam. Tudom, nyugati újságokban olyanok is megjelentek, hogy letépték a körmeimet. Ebből egy szó sem igaz. Nem ilyesmiért vallottam, hanem azért, mert nem akartam ártani a pártnak és a Szovjetuniónak. Én magam nem féltem, csak arra vigyáztam, hogy a vallomásomban élő vagy kezük ügyében lévő ember ne szerepeljen.”
A per előkészítői és lebonyolítói kénytelen-kelletlen tudomásul vették, hogy a párt középvezetői gárdája és más, politikailag fontos rétegek nem csak megdöbbenve, de egyenesen hitetlenkedve fogadták a köreikben népszerű Kádár János rendőri beszervezéséről és jugoszláv kapcsolatairól szóló híreket. A pártvezetés nem kívánt megkockáztatni egy második Rajk-pert.
„Magára a tárgyalásra nem érdemes sok szót vesztegetni – folytatja emlékezéseit Kádár János, már élete utolsó napjaiban. – Annyit mondhatok, hogy sem a bíró, sem az ügyész nem állt a helyzet magaslatán. Az ügyész, dr. Alapi például olyanokat mondott, hogy Kádár különösen álnok összeesküvő volt, aki sakkozással álcázta magát.”
Kádár János nem próbálkozott azzal, hogy Dimitrov, Rákosi és más, vád alá helyezett kommunisták példája nyomán politikai fórummá változtassa a tárgyalótermet. Felmérte, hogy a vádakban érintett társai már mindent elmondtak, amit Rákosiék csak hallani akartak, ő maga is aláírta a beismerő vallomást, melyet Visinszkij alapelve szerint a korabeli joggyakorlat a bizonyítékok királynőjének tekintett. Abban nem reménykedhetett, hogy Péter Gáborék megváltoztatják a felfogásukat.
A Legfelsőbb Bíróság Kádár Jánost a „népi demokrácia megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése, valamint kémkedés és hazaárulás bűntettében” bűnösnek találta, és életfogytiglani fegyházra ítélte. (Később Péter Gábor önmagát mentegetve azt állította, hogy Kádár Jánosnak eredetileg kötelet szántak, csak az ő közbenjárására sikerült megváltoztatni a halálos verdiktet.) Kádár Jánost a Conti – ma Tolnai Lajos – utcai börtönbe szállították büntetésének letöltésére, az akkoriban az Államvédelmi Hatóság közvetlen felügyelete alá tartozott. A „Conti” már a világháború előtt is az ország leghírhedtebb fegyintézetének számított, 1938-tól a katonai és államellenes ügyek elítéltjeit őrizték itt.
Kádár János egyszer már raboskodott itt, mikor a Horthy-rendszerben végzett illegális tevékenysége során lebukott, ezt feltehetőleg természetesnek találta mint az osztályellenség megtorlását, de nehéz volna elképzelni, mit érzett most, hogy a saját elvtársai küldték a rács mögé. Meg kellett forduljon a fejében, hogy alig egy-két éve ennek a fegyháznak az udvarán akasztották fel Rajk Lászlót, és nem zárhatta ki, hogy egy perújrafelvételt rendeznek, és az ő élete is így ér majd véget.
(1987-ben a rendőrségről írott riportkönyvem kapcsán bejártam ezt a Tolnai Lajos utcai épületet. Az eltelt évtizedek alatt nem csak a funkciója változott meg, büntetés-végrehajtási intézet helyett a rendőrfőkapitányság vizsgálati osztálya és annak a fogdája működött itt. Feltehetően bizonyos átépítésekre is sor került, de minden nehézség nélkül el lehetett képzelni az 1951-es állapotokat.
Maga a fogda három szintből állt. A legfelsőben elviselhetetlen körülmények uralkodtak, nyáron itt volt a legmelegebb, főleg éjszaka, mikor a falak kiadták magukból az egész nap összegyűlt forróságot, bent a cellában gatyára vetkőztek az őrizetesek, de úgy sem tudtak elaludni. A cellákba nem szereltek fel lámpákat, csak kint a folyosón égett egy halvány villanykörte, ennek a fénye vetődött be egy-egy falba vágott résen.
A mosdóban két zuhanyozót alakítottak ki, az egyikről hiányzott a rózsa, a csap is elromlott, folyamatosan csurgott belőle a víz. A vécé a folyosó átellenes oldalán helyezkedett el, a három ülőkét alig egy méter magas deszkafallal választották el egymástól, hogy ellenőrizni lehessen a szükségüket végző rabokat. A víztartályt lefedték, senki se férhetett hozzá az öblítéshez használt úszóhoz, hogy leszerelje azt és esetleg fegyverként használja az őrök ellen. Ezeknek az egészségügyi berendezéseknek hatvan-hetven embert kellett kiszolgálniuk, akkoriban úgy oldották meg, hogy egyszerre csak egy zárka lakói vehették igénybe, szóval vagy kopogással jelezték a szándékukat, a sorrendet az őrök állapították meg, lehetőséget kapva különböző „kitolásokra”.)
Kádár János három és fél évet töltött itt magánzárkában – egyes utalások szerint közben néhány hónapra ideg-összeroppanás következtében kórházba került, de a külvilággal itt sem érintkezhetett.
A Kádár János ellen folytatott rágalomhadjárat módszeresen hangoztatott eleme, hogy őt a Conti utcai fegyházban „sitiprincként”, kiváltságos rabként kezelték, kényelmes körülmények között helyezték el, jó ellátásban részesült. Kádár erről a következőket írja:
„…1951. december végétől a börtönből nyílt harcot kezdtem Péter Gábor leleplezése érdekében és ugyanakkor Péter Gábor foglya voltam, aki erről természetesen perceken belül tudomást szerzett. Ennek logikus és számomra nem váratlan következményeként állatias börtönrezsimet vezettetett be ellenem. Ez többek között a legszigorúbb izoláción kívül például azt is jelentette, hogy az ivóvizet, írószert megvonták tőlem, és egy mesterséges rendszer segítségével éjszaka nem hagytak aludni. Ez a fogolytartási rezsim teljesen változatlanul érvényben volt velem szemben 1951. december végétől 1953. augusztus 10-ig, és minimális enyhítéssel 1954. április 6-ig…”
1953 januárjában Péter Gábort letartóztatták, mint „cionista összeesküvőt”, de Kádár János sorsában ez sem hozott kedvező változást. Hét hónapig reménykedett enyhítésekben, de hiába, aztán mikor napokon át vécére sem engedték ki, összetörte a zárkája berendezését.
Péter Gábor letartóztatása után nyilvánvalóvá lett Kádár előtt, hogy nem csak az egykori ávéhás altábornagy áll az ő elítélése mögött. Felkereste és kihallgatta ugyan Farkas Mihály és Piros László belügyminiszter, az utóbbihoz Kádár írásos beadványt is eljuttatott, de választ nem kapott rá.
– „…Megmondom: egész 1954. október végéig abban a meggyőződésben éltem, hogy mindezt a személyes indulataitól vezetett Farkas Mihálynak köszönhetem – folytatja Kádár János –, ekkor legnagyobb meglepetésemre arról értesültem Farkas Mihálytól, hogy ő 1953. január elején a hivatkozott kihallgatásom után utasította Piros László belügyminisztert, hogy engem helyeztessen elviselhető börtönviszonyok közé. Ez azonban nem történt meg. Gondolom, van a Párt számára is bizonyos jelentősége annak: tisztázódjon, hogy ez kinek az utasítása.”
Az ÁVH-nak sikerült Kádár Jánost hermetikusan elzárni a külvilágban lezajlódó eseményektől. Jellemző példa: csak 1954 májusában – mikor a Conti utcából átszállították a Gyorskocsi utcai börtönbe – értesült Sztálinnak több mint egy évvel korábban bekövetkezett haláláról, akkor is csak véletlenül, Thury Zsuzsa A francia kislány című ifjúsági regényének olvasásakor.
A saját helyzetét azonban minden bizonnyal alaposan és logikusan végiggondolta. Rákosi Mátyással, fiatalkori bálványával kapcsolatos illúzióinak a maradéka is szertefoszlott. Nem lehettek kétségei, hogy a vele történtekért mindenekelőtt a párt vezére a felelős, de Kádár még a fizikai és idegi összeroppanás szélén sem engedte meg magának, hogy szemrehányást tegyen neki. Az más kérdés, hogy bízott benne: valaha még alkalom nyílik a leszámolásra, de ez az esély még a távoli jövőben rejtőzött, az adott esetben is érvényesült pragmatista felfogása: „mindent, ahogy lehet”.
Amikor már fogvatartása vége felé engedélyezték neki, hogy a börtönből levelet írhasson Rákosinak, nem méltatlankodott, nem vádaskodott, „csak állításaim ellenőrzését kérem, semmi mást!”. Megjelöli a hamisításokat az ellene felhozott vádakban, és javaslatokat tesz a kivizsgálás módjára is. Érzelmei csak a levél vége felé törnek felszínre:
„…Ez a végül is, a maga nemében szörnyű ügy talán nem nehezen tisztázható lesz… Ne azt nézzék, hogy kitől jön a kérés, hanem hogy miről van szó.
Az én szörnyű helyzetem olyan reménytelenül összekuszálódott, hogy a jövőmre sem így, sem úgy gondolni nem tudok.
De ha ez az engem megölő kérdés tisztázódik végre, semmi más nem érdekel.
Akárhogy is vélekedik rólam, azt látták, hogy ha semmi mást, de nem gyűlöltem a pártot.
Ebben az egész vizsgálatban nem védtem magam, nem kentem semmi mulasztásom, bűnöm másra.
Tudom, ha állításaim nem igazolódnak (és ez nem lesz könnyű, az én szavam ma semmi: mégis el kell mondanom, mert nem lehet, hogy a párt vezetője meg ne tudja), mi vár rám. Nem kérem és nem kérhetem, hogy higgyenek, csak egyet, de azt mindenképpen kérem, nem miattam, vizsgálják meg a kérdést.
Kádár János”
(Kanyó megjegyzi: Rákosi Mátyás azt jegyezte fel a kézzel írott levél borítékjára: „Őszintének látszik”.)Kádárral az adott időhöz szabott taktikája a levélnek egy másik részletéből is kitűnik:
„…Feleségem éveken át volt ismételten eredménytelen kísérletezés után csak 1954. július 8-án [vagyis több mint három évvel Kádár letartóztatása után – M. Gy.] tudta meg, hogy egyáltalán élek. (Gerő elvtárs fogadta őt akkor és igen emberséges módon közölte vele ezt, valamint azt is, hogy új eljárás folyik az ügyemben…)”
Hosszú évekkel később Kádár már másként fogalmaz:
„…Az egyik kihallgatáson megkérdezték tőlem, nem akarok-e találkozni a feleségemmel. Kérdésemre, hogy ez hol történne meg, azt válaszolták, hogy itt a börtönben. Mire én kikeltem magamból és azt találtam mondani: találkozzon Gerő a börtönben a feleségével. Igen ám, csakhogy a feleségem az egész beszélgetés alatt ott volt a szomszéd cellában.
– Akkor hát mégis létrejött a találkozó?
– Igen.”
A Legfelsőbb Bíróság végül is 1954. július 22-én mentette fel Kádár Jánost.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése