Balaskó természetesen nem fogadta el a kapunál felkínált napidíjat, így, egyetlen fillér nélkül, kénytelen volt végigsétálni az éjszakát.
Már éjfél után egy homályos tér sarkán fiatal huligán támadta meg, felelősségre vonta, amiért elcsábította a menyasszonyát. A feltaláló hiába jelentette ki, hogy nincs szerencséje ismerni a szóban forgó hölgyet, a huligán ütésre emelte az öklét. Balaskó az utolsó pillanatban hajolt el a félelmetes jobbegyenes elől, a huligán saját lendületétől előreesett, fejét az aszfaltba verte, és elájult.
Balaskó a kiállt ijedségtől szabálytalanul verő szívvel támaszkodott neki a falnak, arra rezzent fel, hogy egy rendőr áll meg előtte. A rendőr – rajongója az ökölvívásnak és minden férfias küzdelemnek – a túloldalról végignézte a verekedést, gratulált a feltalálónak kitűnő reflexéhez, ahogy elkerülte az ütést, majd lehajolt és megvizsgálta az eszméletlen huligánt.
A rendőr komor arccal emelkedett fel, közölte, hogy legnagyobb sajnálatára kénytelen lesz feljelenteni Balaskót. Ő a túloldalról tisztán látta, hogy a huligán támadása legfeljebb 40–45 százalékban veszélyeztette Balaskó testi épségét, a feltaláló viszont meggondolatlan és felelőtlen elhajlásával 60–65 százalékos károsodást idézett elő a huligán szervezetében. Ez a húszszázalékos különbség, a rendőr becslése szerint, legalább 6–8 hónapos börtönbüntetést von maga után, természetesen Balaskó ellen.
A feltaláló hiába fogadkozott, hogy ezentúl ötjegyű logaritmustáblát és szögmérőt hord majd magával, megállapítani, milyen százalékban védekezhet egy huligán támadása ellen, a rendőr megértően bólogatott, de azért feljegyezte Balaskó adatait.
Talán ennek a rendőrnek nehezen megemészthető méltánytalansága okozta, hogy Balaskó eltért eredeti szándékától, és nem a rendőrségre sietett feljelenteni a tolvajokat, hanem úgy döntött: inkább a Gumiügyi Minisztérium illetékeseivel közli a gyár ellopását.
Már jóval a hivatalos idő kezdete előtt ott várakozott a minisztérium előcsarnokában, feszülten figyelte, mikor tűnik fel végre egy ismerős arc.
Elsőnek Lágymányosi Miklós jelent meg egy kis hordárkocsin, maga előtt tolta az íróasztalát, melyet a hivatalos órák után mindig hazavitt magával, nehogy éjszaka bárki is leüljön mellé. Lágymányosi a kapu előtt megállt, itt több mint negyedórát várakozott, mert ragaszkodott hozzá, hogy minden érkezőt előreengedjen. Végül már csak egy kóbor macska maradt kint, őelőtte is mélyen meghajolt, karjával befelé mutatva. A macska elutasítólag nyávogott, Lágymányosi arcára alázatos mosoly ült ki.
– Nagyon hálásan köszönöm.
Becipelte az íróasztalt az előtérbe, észrevette Balaskót, széles mozdulattal tárta szét a karját.
– Csak összehoz minket a sors, Balaskó elvtárs.
Átölelte Balaskót, megcsókolta, és a feltaláló bárhogy tiltakozott, ráültette az íróasztal tetejére, és a hátán vitte fel második emeleti szobájába. Most is a legkényelmesebb székbe ültette le, ő maga a lábaihoz kuporodott, és szolgálatkészen nézett fel rá.
– Hallgatlak, Balaskó elvtárs.
Balaskó ünnepélyes, emelt hangon jelentette ki.
– Lágymányosi elvtárs, elloptak egy gyárat.
Lágymányosi szemét elfutotta a könny.
– Ó, hogy milyen emberek vannak! Mondd meg, Balaskó elvtárs, mire kellett nekik ez a gyár? Tegyük fel: éheztek, rongyosak voltak, de akkor is, mért kellett rögtön ellopni egy gyárat? Mért nem jöttek el hozzám, te tudod a legjobban, Balaskó elvtárs, hogy én odaadtam volna mindenemet.
Balaskó elhűlve hallgatta a fővéleményező szavait.
– Nem értelek, Lágymányosi elvtárs. Neked most az a legfontosabb, hogy a tolvajokon sajnálkozz?
– Igen. Mert biztos van közöttük egy csomó fiatal ember, és ha kiderül róluk, hogy elloptak egy gyárat, egész életükre megbélyegezték magukat, tönkretették a jövőjüket. Sohasem kaphatnak egy olyan nagyszerű asszonyt, mint Marika, és hogy néznek majd a gyerekeik szemébe, ha azt kérdezik tőlük: apuka, igaz, hogy te a nép gyárához nyúltál? Mit felelnél te az ő helyükben, Balaskó elvtárs?
– Igaz, fiacskám, én szemét, enyveskezű tolvaj vagyok, kilopnám a forró zsírból a hurkát.
– Már megbocsáss, Balaskó elvtárs, de hát hogy esne ez annak az ártatlan gyereknek?
Balaskó kezdte elveszíteni a türelmét.
– Mondd meg végre nyíltan: akarsz tenni valamit a tolvajok ellen, vagy nem akarsz?
Lágymányosi szelíden mosolygott.
– Ó, ez az örökös kiélezése a dolgoknak, a folytonos törik-szakad, fekete-fehér, igen-nem! Nem érzed, Balaskó elvtárs, hogy az élet mennyivel bonyolultabb és összetettebb ennél? Vannak apró, de rendkívül fontos emberi érzékenységek, melyeket nem lehet mindjárt lábbal tiporni, ha egy-két gyár eltűnik.
– Mondd, miért vagy te fővéleményező, ha ennyire nem csinálsz semmit?
Lágymányosi arca elkomorodott, mint mindig, ha az állása került szóba. A páncélszekrényből elővette számtalan aláírással ellátott kinevezési okiratát, és felmutatta.
– Ezt nagyobb emberek döntötték el, mint te vagy én. És el tudod képzelni, hogy egy Vaskovics elvtárs, egy Niederfellner elvtárs vagy maga Kovács Gedeon elvtárs tévedhetett?
– Szarok én a papírra, az az igazság, hogy fővéleményező létedre semmiről sincs véleményed.
– Nem helyes így kifejezned magad, Balaskó elvtárs, hogy „szarok a papírra”, nem szabad megengednünk, hogy elragadjanak minket az indulataink. Azért tűnik úgy neked, mintha nem merném vállalni a felelősséget, mert tartózkodom minden elhamarkodott döntéstől. Ha csak az én személyes sorsomról volna szó, nem törődnék semmivel. Kiállnék csupasz mellel a villámok elé, de itt sokkal nagyobb a tét.
– Mi a tét?
– Ha most elkezdem firtatni az ellopott gyár ügyét, előfordul, hogy belebukok, és leváltanak. Ez nem azért lenne baj, mert én elveszíteném az állásomat, hanem, mert ha én elkerülök innen, komoly bajok történhetnek.
– Milyen bajok?
Lágymányosi magasztos arccal mosolygott.
– Például képzeld el, Balaskó elvtárs, hogy valamilyen okból éppen ide, a Gumiügyi Minisztérium Véleményezési Főosztályára nyújtanának be egy tervezetet, hogy milyen irányba folyjon tovább az emberiség sorsa, és a fővéleményezőnek kellene dönteni, hogy háború legyen vagy béke, élet vagy halál. Ilyen esetek persze ritkán fordulnak elő, de történjen meg csak egyszer egy életben, már azért érdemes volt tartózkodni a meggondolatlan döntésektől apró ügyekben.
Balaskóra nézett.
– Be kell látnod, mennyire fontos, hogy éppen én legyek itt ezen a poszton, és nem egy lelketlen hivatalnok.
– Teljesen mindegy, ki van ezen a poszton – mondta Balaskó letörten. – Bárkit is neveznek ki fővéleményezővé, az abban a pillanatban elveszíti a véleményét, és teljesen mindegy, mi volt az az elveszett vélemény. Még egyszer és utoljára kérdezem: hajlandó vagy tenni valamit a tolvajok ellen?
– Már kielemeztem neked, mennyire antidialektikus ez a kérdésfeltevés, ennél csak az volna helytelenebb, ha én mechanikus igennel vagy nemmel válaszolnék.
Szeretetteljes pillantást vetett Balaskóra.
– De ha bármiben segíthetek, nagyon kérlek, fordulj hozzám. Nem akarsz még egy málnalekvárral töltött mézbonbont?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése