A kormányhoz hű katonai és karhatalmi erők szervezeti meggyengülése és a vele járó demoralizálódás már hónapokkal korábban elkezdődött és egyre riasztóbb méreteket öltött. Mikor október 23-án este eldördültek az első lövések a Rádiónál, felbontották a riadótervet tartalmazó borítékot, kiderült, hogy a karhatalmi szolgálat Budapesten csak a különféle tisztiiskolák hallgatóira és a Honvédelmi Minisztérium őrzászlóaljára számíthat, mindent együttvéve alig 4600 fegyveresre.
„…Ráadásul senki sem tudhatta – írja könyvében Kiszely Gábor –, hogy a mozgósítottak miként juthatnak el a bevetés színhelyére, mivel egy módfelett pihent agyban született döntés szerint a gépkocsiállomány a kaszárnyáktól távol egyetlen központba csoportosítva várakozott. Ráadásul először a sofőröket kellett berendelni, akik jórészt civil alkalmazottak voltak és a város különböző pontjain laktak.”
Az ilyetén módon bevethető erők még a legfontosabb központi létesítmények biztosítására sem voltak elegendőek. A helyzet tovább romlott, mikor Münnich Ferenc, az új belügyminiszter kihirdette a határozatot az ÁVH feloszlatásáról. Az Akadémia utcai Pártközpont őrei vadonatúj rendőruniformist kaptak, melynek még villogó fémgombjai és csatjai, a feltűnő sárga cipők azonnal jelezték viselőik eredeti hovatartozását. Ok továbbra is hajlandók lettek volna ellátni a feladatukat, de a biztonság érdekében civil ruhát kértek, ezzel azonban nem tudták ellátni őket. Nonn György, a lemondott legfőbb ügyész, aki akkor hagyta el az épületet, tovább korlátozta a lehetőségeiket, utasította őket, hogy ne használjanak fegyvert, mert ez veszélyes következményekhez vezethet.
„…Számos volt politikai vezető – köztük a BM miniszterhelyettesek is – szovjet tankon távozott. A védelem megszűntével minden vezető átment a Parlamentbe – írja a szemtanú Ságvári Ágnes. – Véletlenszerűen összeverődött katonák jöttek be a Pártközpontba, belelőttek a páncélszekrényekbe, még a szőnyegek alatt is aranyat, ezüstöt, pénzt kerestek, de legfeljebb egy-egy gazdátlan párttagkönyvet találhattak, egy-egy divatos Tevan kovácsolta cigarettatárcát…”
A Néphadsereg – nem utolsósorban a megfelelő irányítás hiányában – gyakorlatilag szétesett, sőt, számos egységük átállt a felkelők oldalára. A sajtó csak fokozta a soraikban terjengő eszmei zűrzavart, a párt központi lapja október 29-i számának „Hajnalodik” című cikkében kiállt a felkelők mellett, ezt elolvasva minden katona, aki megpróbált volna szembeszállni velük, joggal érezhette magát hazaárulónak. A felkelők létszámbeli és felszereltségi fölénye egyre fokozódott.
Legjelentősebb budapesti bázisukat a Corvin köz jól védhető térségében alakították ki. Elfoglalták a Corvin mozit, a Kisfaludy köz 4. számú házának I. emeletét és a Práter utcai iskolát. A kezdetben alig 80 főt számláló csapat létszáma hamarosan a háromszázat is meghaladta, és irányító szerepet játszottak a többi felkelő központ irányításában is. Géppisztollyal és modern Thompson típusú géppuskákkal voltak felszerelve, sőt egy ágyúval is rendelkeztek.
A katonai vezetésnek a rendszerhez hű maradt tagjai egy döntő akcióra szánták el magukat. Az október 29-re virradó éjszaka le akartak csapni a Corvin közre, a Széna térre és más felkelőközpontokra is, és felszámolni őket. A terv Nagy Imre ellenállásán hiúsult meg, a miniszterelnök kijelentette: ha a Corvin közt megtámadják, azonnal lemond.
A rendőrség is átállt a túloldalra, Kopácsi Sándor, a főkapitány fegyvereket és épületeket engedett át a felkelőknek, beosztottjainak megtiltotta, hogy fellépjenek velük szemben. Az akciók minden további nélkül folytatódhattak, a támadások célkeresztjében a különböző pártintézmények álltak.
„…A VII. kerületi pártbizottságot nagyobb létszámú fegyveres csoport támadta meg – írja könyvében Hollós Ervin. – Egy ideig tartották magukat, sőt, visszaverték a rohamozókat, de ezek újabb erősítést kaptak és október 29-én az épület elesett…”
Többszöri kísérlet után elfoglalták a VIII. kerületi pártbizottságot, majd a XVIII., XIX. kerületit is, ostrom kezdődött a II., a XX. és a XXI. kerületi MDP-székház ellen. Néhány órán belül a többi helyi központban is megtörték a védők ellenállását, az utolsó bástya a Köztársaság téri Budapesti Pártbizottság maradt.
„…Ez a kommunisták utolsó támaszpontja – mondta egy korabeli tudósítás. A szovjet csapatok visszavonultak, már csak a Köztársaság téri Pártház veszélyes. Ha azt elfoglalják, akkor övék a főváros, és akié Budapest, azé az ország…”
A támadásra a felkelők minden bevethető osztagukat összpontosították, a Corvin közieket – most is nekik szánták a szervező-irányító szerepet –, a Széna tériek mellett az olyan kisebb létszámú egységeket is, mint például a Víg utcai vagy a Thököly úti rendőrőrsön elhelyezkedőket is.
A Budapesti Pártbizottság védelme az adott időszakban meggyengült, a csapatkivonások következményeként a térről elvezényelték azt a három szovjet tankot, mely a biztosítást szolgálta. Mintegy az ő pótlásukra ötven magyar tisztiiskolást vezényeltek ki a helyszínre, ezek a szemközti Városi Színházban [Erkel Színház – M. Gy.] helyezkedtek el, meggátolva a Pártház körülzárását és a frontális támadást. Őket azonban hamarosan visszarendelték.
Így a védelem kétszakasznyi (46 fő) karhatalmista sorkatonából állott – többségük novemberben leszerelt volna, két hadnagy parancsnoksága alatt, rajtuk kívül három-négy magasabb rangú tiszt is benn tartózkodott, akik a munkásmilíciák felállításának terveit próbálták kidolgozni. Az épületben néhány tucatnyi pártfunkcionárius és alkalmazott maradt, olyanok, mint a helyben szerkesztett „Esti Budapest” című lap munkatársai, de akadt bent borbély, szakácsnő, adminisztrátor is. Ez utóbbiak nagy része soha életében nem használt lőfegyvert, bár megpróbáltak egy „gyorstalpaló” képzést adni nekik, de az esetleges harcokban nem lehetett számítani rájuk.
A védelem irányítása Mező Imrének, a Budapesti Pártbizottság titkárának kezében összpontosult. Mező az egyébként bizalmatlan és zárkózott természetű Kádár János legjobb barátjának számított. (Az első titkár később mindvégig megőrizte kapcsolatuk emlékét, ezzel kapcsolatosan érdemes ide iktatni az „Esti Budapest” egykori főszerkesztőjének, Kelen Bélának a feljegyzését.
„…Már 1959-ben történt, hogy Kádár Jánost irodájában felkereste Illyés Gyula, Erdei Ferenc, Darvas József. Az első titkár rögtön rákérdezett a lényegre:
– Ti valamiért jöttetek hozzám, nem?
Illyés átvette a szót és azt mondta:
– Tulajdonképpen azért, mert Déry Tibor még mindig bent van, Nyugaton is érdeklődnek utána, a PEN Klub is.
Kádár felállt a helyéről és le-fel sétált:
– Volt a Pártban egy zsidó fiú, aki a legközelebb állt hozzám, egy Szabolcs megyei fiú. Ti, akik itt falukutatással foglalkoztok, talán ezt az oldalát nem is néztétek a dolgoknak. Az anyja özvegyen tíz gyereket nevelt fel, olyan szegények voltak, hogy még a vásárra is tetves szamárral mentek, mezítláb. Írni-olvasni nem tudott ez a fiú és a munkásmozgalomba kerülve tanulta meg a betűvetést. Majd fokozatosan különböző feladatokat vállalt, részt vett a spanyol polgárháborúban, a belga pártban is nagyon fontos szerepet játszott. Ezt az embert 1956-ban megölték. Négy gyerek maradt utána, de az özvegye egyszer sem kért tőlem segítséget. Majd ha Mezőné és az árvák eljönnek, utána tárgyalhatunk Déry Tiborról is.
Erre Illyés azt mondta:
– Nem is gondoltam volna, hogy ilyen lelki válságot okozok, hogy nektek ilyen lelkivilágotok van.
– Nem csak nektek van – felelte Kádár János. Nekünk kommunistáknak nem lehet?!”
(Megjegyzendő, Kádár mindvégig támogatta a Mező családot, még abban is közbenjárt, hogy az özvegy tisztességes nyugdíjat kapjon.)
Mező Imre 1945-ben tért haza Magyarországra, akkor kezdődött barátsága Kádárral. A törvénytelen származású proligyerek és a zsidó parasztfiú a magyar pokol legmélyebb bugyraiból indult, szót értettek egymással. Mindketten a kommunista mozgalomban találták meg a maguk követendő útját, de elkötelezetten is megőrizték valóságérzéküket, kötődésüket a dolgozó emberekhez. Szükségszerűen szembekerültek a Rákosi Mátyás által kijelölt vonallal, és nem is maradhattak meg a helyükön. Mező Imre politikai fontosság tekintetében nem tartozott egy súlycsoportba Kádár Jánossal, így elkerülte a börtönt, de leváltották és alacsony beosztásba helyezték. 1954-ben tért vissza a fősodorba, a Budapesti Pártbizottság titkára lett. Kádár gyakran meglátogatta a munkahelyén, és hosszú sétákat tettek. Számos tény vall politikai nézeteik közelségére, ilyen például, hogy Mező Imre Kádárral együtt távol maradt arról az ünnepségről, melyet Nagy Imre hatvanadik születésnapja alkalmából rendeztek az Orsó utcai villában, jóllehet a házigazda külön nyomatékot adott a meghívásának. Megbeszélték az országban, az MDP Központi Vezetőségében történteket, egyetértettek abban is, hogy fel kell lépni a Petőfi Körben és a sajtóban izgató írók és újságírók ellen.
Véleményük nem mindig esett egybe, Kelen Béla a Rubicon folyóiratban erre is idéz egy példát:
„…(A gyűlésen) Mező Imre állatian kikelt Rákosi ellen és nagyon szidta, Kádár szót kért:
– Elvtársak, ha valakinek van elszámolnivalója Rákosi Mátyással, az én vagyok. Nekem személyileg is van elszámolnivalóm. De én nem Rákosi Mátyás személyéről beszélek, nem ez a lényeg, hanem az ország ügye, és abban az esetben, ha ezt az országot erről a mélypontról Rákosival tudjuk kiemelni, akkor én félreteszem a személyi sérelmeimet és az elszámolnivalómat. Úgyhogy nem értek egyet Mező elvtárssal, a barátommal, ahogy a szitok-átok háborúba átmegy…”
Utoljára alig néhány órával az ostrom megindulása előtt találkoztak. Kádár kiment a Köztársaság téri Pártházba, Mező beszámolt arról, hogy hiába fordult támogatásért a Minisztertanácshoz, Nagy Imre nem vette komolyan a veszélyt. Később, mikor már teljes erővel kibontakozott az ostrom, elfoglaltságára hivatkozva ismét nem fogadta Mező Imre telefonhívását. A Honvédelmi Minisztériumtól is hiába kért erősítést, onnan csak egy repülőgép kiküldését ígérték meg, mely a magasból feltérképezi majd a helyzetet. A rendőrség a felkelés óta tanúsított magatartásához híven most is elzárkózott.
„…Azért mentem oda – mondta később Kádár János –, hogy megtudjam, mi történik a Budapesti Pártbizottságban, tájékozódni akartam, milyen a helyzet a Köztársaság téren, és persze a személyi szimpátia is vezetett. Jól ismertem, jó barátom volt Mező Imre, és izgatott a többi ott dolgozó elvtárs sorsa is. Azokban a napokban nem voltak világosak a frontok. Nem voltak normális viszonyok. Lehet-e mai fogalmaink szerint pártként jellemezni azt az alakulatot? A lényeg az, hogy létrejött ugyan egy Központi Bizottság, amely azonban munka- és határozatképtelen volt. Ülésezett éjjel-nappal napirend nélkül, nem tartottak formális megbeszéléseket valamilyen meghatározott tárgyról.” Kádárnak nem állt módjában segíteni, nehéz szívvel köszönt el Mező Imrétől.
(Kádár még kísérletet tett rá, hogy támogatást nyújtson a Pártház védőinek. Felkereste őt a Tűzoltó utcai és Tompa utcai felkelőcsoportok delegációja, Csongovai Per Olaf vezetésével. Csongovait magam is jól ismertem, talán két évvel járt fölöttem a Színművészeti Főiskolán, filmrendezőnek tanult. „Csolaf” – ez volt a beceneve – fekete hajú, villogó fogú fiú volt, állandóan a nők körül legyeskedett. Mindent el tudtam képzelni róla, csak azt nem, hogy egyszer majd egy fegyveres osztagot irányít. Párttag volt ugyan, de ez nem látszott többnek, mint a szakmai előmenetelt biztosító eszköznek, én soha egyetlen politizáló mondatot sem hallottam tőle.
Hasonlóan a felkelők fiatal értelmiségi rétegéhez, „Csolaf” is elsősorban a munkás kötődésű Kádár Jánosban bízott. Az egyik gyűlés után megkereste az első titkárt, és szinte nyílt utasítást adott neki:
– Egyetlen lehetőség van a forradalom megmentésére – mondta –, ha maga átáll. A párt át tudná venni a forradalom vezetését is, csak magáévá kellene tennie a forradalom követeléseit.
– Kádár azt mondta, hogy nagyon érdekes ez a javaslatunk – emlékszik vissza Csongovai –, de előbb mintegy szimbolikus első lépésként adjunk őrséget a Budapesti Pártközpont védelmére. Erre azt válaszoltam Kádárnak, hogy én nem azt ajánlottam, hogy a forradalom lépjen be a pártba, hanem a párt lépjen be a forradalomba.
– Ezen még gondolkodunk, majd találunk rá valamilyen megoldást – mondta Kádár udvariasan, de többé nem tért vissza az ügyre. Megértette, hogy a felkelők nem kívánják megvédeni saját társaik támadásától a Pártközpontot.
A felkelés leverése után „Csolaf” Franciaországba emigrált, és egy filmvállalatot alapított. Él-e még? Ki tudja.)
Tompa Károly, az épületet védő katonák egyik hadnagya megpróbált ember- és élelmiszerpótlást hozni a karhatalom központjából, de azt a választ kapta, hogy a karhatalmi szervezetet már törvényesen feloszlatták. Erre a hírre Mező Imre összehívta az alakulatot, és közölte tagjaival, hogy törvényesen már semmi sem kötelezi őket az ott maradásra. Aki akar, eltávozhat, senkit sem kívánnak ott tartani meggyőződése és akarata ellenére. Mind a negyvenhat katona úgy döntött, hogy kitart az őrhelyén.
Mind több jel mutatta, hogy a Pártház tényleges ostroma hamarosan megkezdődik. A felkelők nem csak a saját fegyvereseiket mozgósították, hanem a környékbeli polgári lakosságot is feltüzelték. Olyan híreket terjesztettek, hogy a Köztársaság téri épületben sok száz volt ávéhás tiszt gyűlt össze és fegyveres akcióra készülődik. Elhangzott az is, hogy az épület alatt többemeletnyi mélységben egy börtönrendszer húzódik, a cellákban politikai foglyokat és letartóztatott felkelőket őriznek. A propaganda feltehetőleg azt a taktikai célt szolgálta, hogy ha a harcok az épületen kívülre is kiterjednének, a környékbeliek ne segítsék a védők menekülését.
„…Október 30-án reggel nyolc órától – írja Hollós Ervin a »Köztársaság tér 1956« című könyvében – a terveknek megfelelően a felkelők egységei elfoglalták a számukra kijelölt kiindulási körzeteket, megszállták a Pártbizottság környékét. A színház bal oldalán, mögötte és a téren a Corvin köziek és a Víg utcaiak helyezkedtek el tüzelőállásban, ők foglalták el a színházat és a Luther utcai MÁV-épületet is. Ok vették be magukat a Köztársaság térnek azokba a bérházaiba is, ahonnan kilövés nyílt a Pártházra. A Corvin köziek különleges osztaga, mely a felderítéseket és a letartóztatásokat is végezte, a fák mögött, a tűzoltólaktanya előtt rendezkedett be. A Baross téri felkelők egy része a Pártház háta mögött, másik részük a színház jobb oldalán, valamint a Légszesz és a Kenyérmező utcában helyezkedett el.”
Becslések szerint hat-hétszáz fegyverest összpontosítottak a támadásra, ez mintegy tíz-tizenkétszeres túlerőt jelentett a védőkkel összevetve. A fegyverzetben is sokszoros különbség mutatkozott, géppuskák és golyószórók álltak szemben géppisztolyokkal és puskákkal. A Corvin köziek az ágyújukat is bevetették.
Maléter Pál honvédelmi miniszter egy T–34-es páncélossal támogatta a támadókat, Kádár értesült erről a lépéséről és nem felejtette el neki. Az épületben működő „Esti Budapest” szerkesztőségének ablakaiból jól meg lehetett figyelni a színház tetején tüzelőállásba helyezett géppuskát, a támadólánc kibontakozását, de Mező Imre egyelőre nem adta ki a tűzparancsot. – Várjatok! Hagyjátok nyitva a kaput, hátha tárgyalni akarnak.
Tudta, hogy a kormány és a felkelők október 28-án egy órától tűzszünetet kötöttek, és reménykedett benne, hogy az ostromra készülődők végül is ehhez tartják majd magukat. Kilenc óra felé harminc-negyven civil, néhány rendőr és katona elcsalva posztjáról a kapuőrséget, behatolt az épület előterébe, körülfogta és letartóztatta az ott elhelyezkedő hét karhatalmistát, majd visszavonulva magukkal vitték őket.
A karhatalmistákat kint a téren arccal a Pártház felé fordítva felsorakoztatták, és a mögöttük megbúvó fegyveresek az épület védői felé kiáltottak:
– Adjátok meg magatokat! Ha nem, akkor kivégezzük a foglyokat! – ezzel szinte egyidejűleg kézigránátot vágtak a hét fogoly közé.
Az átfogó támadás délelőtt tíz óra tíz perckor indult meg a Pártház ellen, mind a téren, mind a határoló utcákban, mind a környékbeli házak ablakaiban elhelyezkedett fegyveresek össztüzet zúdítottak rá. Az épület a maga átlagos vastagságú falaival, hatalmas ablakfelületeivel katonailag védhetetlennek számított. Az ostromlók viszonylag biztos fedezékből lőttek, egy golyószórós egy sérült karhatalmista testét rakta maga elé sáncként, amíg belülről egy mesterlövész nem végzett a fegyver kezelőjével.
„Az ablakok már az első percekben nagy csörömpöléssel betörtek – írja az épületben tartózkodó Hollós Ervin. – A szobákba csapódó golyók eleinte a mennyezetet érték, annak jeléül, hogy még csak a térről, a fák mögül, rögtönzött lövészteknőkből tüzelnek. Alig fél óra múlva azonban a golyók már az ablakokkal szemközti falakat találták el, sőt, mélyebben csapódtak be, mint az ablakpárkány szintje…”
A becsapódásoktól fullasztó por terjengett, a kézigránátoktól egymás után gyulladtak ki az irodák, egyre nehezebben sikerült eloltani a lángokat. A telefon továbbra is működött, Mező Imre folyamatosan próbált segítséget kérni. Újra felhívta a Parlamentet, a titkárnő közölte vele, hogy Nagy Imre változatlanul nem ér rá, de hallva a kagylóba is beszűrődő lövések és robbanások dörejét, a nő elszánta magát, és jelentette a helyzetet a miniszterelnöknek. Nagy Imre változatlanul rémhírnek minősítette a híradást – később a bírósági tárgyalásán azt vallotta, hogy nem tudott az ostromról.
Az erők aránya mindinkább eltolódott, az ostromlókhoz újabb és újabb egységek csatlakoztak, a védők viszont nem tudták pótolni veszteségeiket, sőt a lőszertartalékaik is kimerülőfélben voltak, a parancsnokok kiadták az utasítást, hogy csak biztos célpontra lehet tüzelni. A harc kimenetelét mégsem a közvetlen összecsapás döntötte el.
Mező a Honvédelmi Minisztériumot is felhívta, itt egy, a kormányhoz hű ügyeletes tiszttől ígéretet kapott, hogy harckocsikat küldenek a Pártház felszabadítására.
A páncélos erők – hasonlóan a Néphadsereg többi fegyverneméhez – általában igyekezték elkerülni, hogy beleavatkozzanak a harcokba, inkább a passzivitást választották. Egy jellemző kép maradt meg bennem: október 23-án éjszaka, amikor már folyt a Rádió ostroma, lejjebb, a Bródy Sándor utcában vesztegelt egy T–34-es, alatta egy olajtócsa sötétlett, a személyzete inkább kifolyatta az üzemanyagot, semmint hogy valamelyik fél mellé álljon.
A Mátyás laktanyában, ahol a páncélosok elhelyezkedtek, hasonlóan rossz volt a hangulat, a többség úgy vélte, hogy a tömeggel szemben nem szabad fellépniük. A felmentő hadműveletre kijelölt tankoszlop parancsnoka is megpróbált kitérni a feladat elől. Az eligazításnál azt jelentette felettesének, Virágh Ede ezredesnek, hogy ő nem budapesti, nem tudja, hol fekszik a Köztársaság tér és annak melyik részén áll a Pártház. Virág ezredes nem akarta kioktatni őt a beosztottai előtt, inkább elmagyarázta a megközelítési útvonalakat, és egy vázlatos térképet is rajzolt neki a helyszínről. Arról is tájékoztatást adott neki, hogy a Corvin köziek ágyúja és a Maléter Pál ezredes által kivezényelt T–34-es már lövi a Pártházat, megparancsolta, hogy mind a kettőt semmisítsék meg.
A parancsnok az oszlopot vezető harckocsiba ült, és a tömegen át utat tört magának a Köztársaság térre, a többi hat tank követte. Rádióösszeköttetés nem állt fenn az oszlop tagjai között, így a parancsnok nem kérhetett útbaigazítást a társaitól, periszkópon át próbált tájékozódni. A kapott vázlat ellenére sem ismerte ki magát a helyszínen, így a saját feltételezéseiből indult ki. Vidéki állomáshelyein megszokta, hogy a helyi pártbizottság központja mindig egy-egy térség legnagyobb, legimpozánsabban elhelyezett épületében működik. A budapesti Köztársaság téren kétségkívül a Városi Színház tűnt ilyennek, következésképpen a vele szemben álló sárga házból a felkelők tüzelnek. (Aki ismerős a hely színen, az tudja, hogy éppen fordítva állt a helyzet.)
A parancsnok nem bízott a megítélés helyességében, ezért ki akarta vonni az oszlopot a térről, de csak egy harckocsi követte, a többi négy tüzelőállást vett fel. Mindkét oldalon dermedten figyelték, hogy mire határozzák el magukat, tudták, hogy a beavatkozásuk végképp eldönti a harc kimenetelét. A lövegtornyok végül is a Pártház ellen fordultak és lőni kezdtek. A parancsnok leírt egy kört, bement a Zrínyi Akadémiára újabb tájékozódást kérni, ott tisztázódott a helyzet, ekkor visszafordult, de a Pártház addigra már elesett. Az emlékezések szerint, ha a tankok nem kapcsolódnak bele a harcokba, az ostrom csak egy-két nap múlva tört volna át, ezalatt végig fennállt volna az esély, hogy egy, a rendszer mellett kitartó felmentő alakulat érkezik. Délután három óra felé az utcai homlokzat nagy része már leomlott, a védők felfogták a helyzetük reménytelenségét. Az utolsó töltényig való harc helyett egy olyan megoldást választottak, amellyel megmenthetik a bent tartózkodókat, elsősorban az asszonyok és gyerekek életét: szabad elvonulás fejében átengedik a épületet.
„…Rövid vita kezdődött – írja könyvében Hollós Ervin –, hogy ki menjen ki a térre, ki vállalja a kockázatot, hogy tárgyal a támadókkal. Mező Imre ragaszkodott hozzá, Papp és Asztalos ezredes tiltakozott a fellépése ellen.” Mező számára ez az akció különösen veszélyesnek számított, hiszen őt jól ismerték, és fennállt a veszély, hogy végeznek vele, de nem tudták lebeszélni szándékáról. Papp és Asztalos viszont ragaszkodott hozzá, hogy ez esetben vele tartson, úgy vélték, jó hatással lehet a fegyveresekre, ha látják, hogy nemcsak karhatalmisták, hanem katonatisztek is tartózkodnak a házban.
Egy szétlőtt ablakkeret roncsára felkötött abrosz helyettesítette a fehér zászlót. Mező Imre magához vette, utasítást adott, hogy kilépésük után zárják be a kaput, és ha fegyveres felkelőkkel tér vissza, ne lőjenek rájuk.
Mikor a három parlamenter megjelent a kapuban, a téren csend támadt, többen is kiabáltak:
– Ne lőjetek! Megadják magukat!
Mezőék folytatták az útjukat, és elindultak a Városi Színház felé, azt feltételezve, hogy az ostromot irányító stáb ott helyezkedik el. Hirtelen sortűz zúdult rájuk, először Asztalos esett el, majd Mezőt terítette le egy golyó. Papp ezredest egy géppisztolysorozat érte – megpróbált visszafordulni, de egy újabb lövés végzett vele. Mező Imre nem halt meg azonnal, egy bőrkabátos munkás „hagyjátok ezt a kommunistát, majd én elintézem!” felkiáltással kimentette, egy társával hordágyra rakta, beszállították a Péterfy Sándor utcai kórházba, de már ott sem tudtak segíteni rajta, másnap délután kiszenvedett.
Az események folytatását a szemtanú krónikás leírásából idézem:
„…Lelőtt parlamenter társai ott maradtak a földön. A közben odatódult fegyveresek Asztalos Jánost felemelték, de nem tudott megállni a lábán, visszazuhant. Erre nekiestek, ütni-verni, rugdalni kezdték, majd ketten a lábánál fogva a legközelebbi fához húzták, egy drótot duplán összehajtottak, hurkot csináltak és átfogták vele Asztalos mindkét lábát. Két fegyveres felment a fára, egyikük meghúzta a drótot és a fa legalsó ágára csavarta. Így lógott Asztalos János teste a lábainál felfüggesztve…
…A többiek Papp Józsefet fogták körül, a tömegből valaki felkiáltott:
– Kivenni a szívét!
A Papp ezredes mellett álló Jankó Piroskának valaki egy huszonöt centiméter hosszú, három centiméter széles pengéjű, barna fa markolatú tőrt nyomott a kezébe. Papp kezét-lábát lefogták, a nő pedig a tőrt többször is az ezredes szívébe döfte, a kifröccsenő vér elöntötte Jankó Piroska bőrkabátját. Ezután mások Papp felhasított mellkasát kezdték feszegetni és a kezükkel igyekeztek az áldozat szívét kitépni…
Ezek után az ellenforradalmárok [ezt a meghatározást az eredeti szövegből idézem – M. Gy.] egy csizmanadrágos férfit kezdtek el hurcolni:
– Ez egy ÁVH-s ezredes!
Amikor az úttest közepére értek, a foglyot többen megrohanták, és ütni, rugdosni kezdték… Mikor a földre zuhant, tovább rugdosták, majd a színház felé vonszolták. Ezután kötelet kerítettek, a lábára erősítették, s az egyik fára fel akarták akasztani. Amikor a kötelet meghúzták, az elszakadt, és az áldozat fejjel a földre zuhant. Akkor az egyik fegyveres géppisztolyával egy sorozatot lőtt ki rá, majd összekötözték a kötéllel és ismét felhúzták a fára.”
(A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a támadók között sok munkás fiatal, katona, egyetemista is akadt, akik őszintén hittek abban, hogy a „Forradalom” eszményeiért szállnak harcba. Elég a napjainkban az érdeklődés középpontjába került elhunyt filmrendezőt említeni, aki fegyvert fogott, de ez nem zavarta abban, hogy később művészeti Kossuth-díjat fogadjon el Kádár János rendszerétől.)
A mészárlást nem elsősorban a Corvin köziek, vagy más „elit alakulat” hajtotta végre, hanem egy velük együtt harcoló önálló „forradalmi” osztag. A Százház utcai nyomortanyákról érkezett mintegy száz többszörösen elítélt bűnöző – a hozzájuk csapódott szajhákkal együtt. Kegyetlenségük megdöbbentette ugyan a felkelőket, de meg sem kíséreltek közbelépni a foglyul esettek védelmében, így az ő felelősségük is kétségtelen.
Később a restaurálódott szocialista rendszer a gyilkosokra csapott le a legkeményebb szigorral. Jellemző, hogy a felkeléssel kapcsolatosan országszerte mintegy kétszázharminc embert ítéltek halálra, ebből harmincan a Százház utcaiak közül kerültek ki. A Pártházat lövő páncélosok vezetői két-három évvel megúszták. A felkelők betörtek a kapun, a védők visszavonultak előbb az első emeletre, majd lehúzódtak az alagsor felé. Zűrzavar keletkezett, ezt kihasználva néhány katonának és pártalkalmazottnak sikerült megszöknie, volt, aki úgy próbált menekülni, hogy a harmadik emeletről vetette ki magát. Az elfogottakat a falhoz állították és egy kivégzőbrigád sortüzet zúdított rájuk. Huszonöten haltak meg a helyszínen vagy egy-két napon belül a kórházban.
A megmenekült funkcionáriusok egyike a Parlamentbe sietett, és jelentette a történteket, Nagy Imre nem hitt neki:
– Nem jól tudja – válaszolta a miniszterelnök –, a Pártházból provokálták a felkelőket.
– De hiszen én ott voltam bent, magam láttam mindent.
– Akkor is téved.
A funkcionárius a közvetlen vezetést kézben tartóknak is hiába próbált jelentést tenni. Megkereste Tőkés Ottót, Rajk László egykori titkárát, és kétségbeesve mondta neki:
– Képzeld el: Nagy Imre nem tudja, hogy mi történt a Köztársaság téren.
Tőkés szúrósan nézett vissza:
– Biztos?! Lehet, hogy te nem tudod!
Donáth Ferenc haza is küldte:
– Majd hívunk, ha szükségünk lesz rád.
A helyszínre kivonuló esetleges segítség már semmit nem tehetett volna, a foglyokat elhurcolták vagy kivégezték. Egy halott szájába párttagsági könyvet raktak, a másiknak egy cigarettát dugtak a fogai közé.
Megkezdődött a fosztogatás: „A mintegy húsz-huszonöt főnyi Baross téri fegyveres kezdte kihordani a székház raktárában talált holmikat. Az itt tárolt függönyöket, rádiókat, írógépeket, szőnyegeket, bútorokat a Kenyérmező utcai ablakokon adogatták ki, rakták fel az odaállított teherautókra. Hordták a konyhafelszerelést, az irodai bútorokat, a szőnyegeket, a képeket” – írja Hollós Ervin. A páncélszekrényt nem tudták felnyitni, megszerezték a pénztárosnő címét és a helyszínre hozták. Hatvanezer forintot találtak, ennyit tett ki a pártalkalmazottak esedékes fizetése és a sorkatonák zsoldja. A székház előtt égetni kezdték a kihordott könyveket, képeket és iratokat.
Mint már említettem, a felkelők a Pártház ostromát két váddal is indokolták, ezeket utólag be is próbálták bizonyítani. Szükség volt rá, hogy a holttestektől, a sárral keveredő vértócsáktól, pusztításoktól megdöbbent közvéleményt meggyőzzék a végbement akció jogosságáról.
Az első vád, miszerint ávós tisztek százai gyűltek itt össze és akciókra szerveződtek, hamar elesett. Nyilvánvalóvá vált, hogy a takarítónőket, telefonkezelőket, levélelosztókat, borbélyt, sőt a gyerekeket leszámítva sem érte el a százat, a benn tartózkodó fegyveresek száma pedig az ötvenet sem.
Maradt a másik indok: az épület alatt többemeletnyi mélységben egy börtönrendszer húzódik, melyben politikai foglyokat, elfogott felkelőket őriznek. A Pártház elfoglalása után azonnal megkezdődött a feltételezett labirintus feltárása. Az egész székházat töviről hegyire végigkutatták, egy betonba ágyazott páncélajtót fel is robbantottak, de sehol sem találtak lehetséges lejáratot.
Ezután a vizsgálódást kiterjesztették a Köztársaság tér egész területére. Ellenőrizték a csatornákat, ki akarták dönteni az összes hirdetőoszlopot, aztán különféle ásatásokba fogtak. Fúrótornyokat hoztak ki a helyszínre, húsz aknát mélyítettek le, némelyikük mélysége elérte a húsz métert, a szélessége pedig a tízet, de semmiféle nyomot nem tudtak feltárni.
A „föld alatti hangok vételére” nagy teljesítményű oszcilloszkópokat is bevetettek. Újságfelhívásokban kerestek olyan személyeket, akik ismerik a titkos labirintusok lejáratát, számosan jelentkeztek, egyikük szerint a liftaknákból nyílik padlólapokkal álcázva, másikuk szerint egy folyosó az Operaház pincéjéig vezet, onnan lehet megközelíteni.
A „Magyar Nemzet” már tényként jelenti, hogy felfedezték a börtönrendszert:
„…Csütörtökön [november 1-jén – M. Gy.] az egyik aknánál dolgozók végre beszédhangra lettek figyelmesek. Messziről, nagyon távolról hallatszott a segélykérő szó:
– Szabadítsatok ki! Foglyok vagyunk! Élni akarunk! hallották a mélyből.
– Hányan vagytok?
– Száznegyvenheten – szólt a válasz… A hangokból eddig még csak körülbelül tudták megállapítani: tizennyolc-húsz méter lehet a mélység, de a bunker elhelyezését, fekvését még mindig homály fedi…”
A rádiós felszólítások sem hoztak eredményt. Többnyire egzaltált öregasszonyok jelentkeztek, egyikük szerint a labirintus lejárata a Csengery utca 46. szám alatt található. Egy közeli rokonát egyszer ott bevitték – állította –, és itt, a Luther utcában hozták ki. Kiszálltak a helyszínre, de hiába keresték a lejáratot.
A fúrógépek már agyag- majd márgaréteget harántoltak, de az egyre nyilvánvalóbb kudarc ellenére a felkelők nem vonhatták vissza vádjukat a „titkos börtönök” létezéséről. Előre próbáltak menekülni, gyanújukat kiterjesztették az Akadémia utcai pártszékházra is, de az itt állomásozó szovjet tankok visszaverték a próbálkozásaikat. A hisztérikus kutatás csak november 4-én, a szovjet csapatok támadásakor ért véget, helyrehozhatatlannak tűnő felfordulást hagyva maga mögött.
A Pártház ostromát azóta is különbözőképpen értékelik. Előbb szobrot emelnek a védők emlékezetére, aztán a rendszerváltás után lebontották, ugyanúgy eltűnt az előcsarnok faláról az elesettek névsorát megörökítő tábla. A Magyar Szocialista Párt soros elnöke valószínűleg épp odalát a szobor talpazatának a helyére, ezért szorgalmazhatja, hogy a pártközpont költözzék el innen valamilyen más környékre.
A történelmi megítélés is változott, a Fehér Könyv egyértelműen elítélő hangját összetettebb értékelések követik, melyek Pozsgay Imre emlékezetes „népfelkelés” meghatározásában érik el a csúcsukat, ezzel mintegy felmentve a Köztársaság téri támadókat is. Legfontosabb forrásom, Huszár Tibor másfél ezer oldalra terjedő munkája csak néhány sort fordít az eseményre – ezt is inkább filozofálgató szándékkal:
„…A lincselés és a céltalan öldöklés nem a felelős katonai vezetők [értve ezeken a felkelők parancsnokait – M. Gy.] szándékai szerint alakult: a forradalmak örvénylő mozgása azonban irracionális történéseket is eredményez. Így történhetett, hogy a fehér zászlóval tárgyalni induló Mező Imrét a támadók lelőtték, hogy az indulatok kisülése pillanataiban nem válogat: Mező Imre esetében a golyók nem egy despota pártbürokratával, hanem a mindenkori szegények tisztaszívű elkötelezettjével végeztek.” A gondolat igen szép, az ember csak azt sajnálhatja, hogy maga Mező Imre már nem olvashatta el.
A nyugati lapok eddig egyhangúan lelkendező jelentéseibe is behatol némi bizonytalanság. Hollós Ervin Marton Endrének Amerikában megjelent: „A tiltott egek” című írását idézi:
„…Meggyőződésem szerint nincs mentség erre az október 30-i értelmetlen öldöklésre, ami akkor történt, mikor úgy látszott, hogy a forradalom már győzelmet aratott…”
Október 30-án délután, mikor a Köztársaság téren még tartott a védők agóniája, mikor Nagy Imre beszédet tartott a Parlament előtt, ebben kijelentette: „Szabadságunk első óráit éljük”.
Mások viszont úgy vélték, hogy ez az ostrom egyértelműen feltárta az események várható alakulását, a megbékélés leghalványabb illúziói is eloszlottak.
(Még 2006 tavaszán is hiába próbáltam elmagyarázni a történteket egy politikai ügyekben forgolódó jogásznak. Ő, arcán megfellebbezhetetlen bizonyosságtudattal csak annyit kérdezett:
– Ki lőtt először?
Szemem-szám elállt:
– Hát nem mindegy? A Pártház félszáz védője vonult oda fegyverekkel, ágyúval, tankkal a Corvin közi vagy Baross téri felkelő bázis elé vagy 5-600 „forradalmár” a Köztársaság téri Pártház elé? Maga az alaphelyzet mutatja, hogy kit terhel a felelősség.)
Az újabb értékelések között érdemes megemlíteni Charles Gati nyilatkozatát:
„…Hangsúlyozom, hogy október 30-án, mint ezt levéltári forrásokból magyar, amerikai és orosz történészek már megírták, a szovjet pártelnökség egyhangúan a beavatkozás ellen szavazott. A döntés másnapi megváltoztatásához hozzájárult a Köztársaság téri atrocitás.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése