Kádár János mindinkább légüres térbe került, a megmaradt kapcsolatai is sorra felbomlottak, sőt, ellenségeskedésbe fordultak, így például az is, mely régi társához, Donáth Ferenchez fűzte. Bár Donáth értelmiségi pályán mozgott – történész volt, majd a mezőgazdasági tudományok kandidátusa – a sorsa sokáig párhuzamosan futott Kádár Jánoséval. 1934-től ő is az illegális Kommunisták Magyarországi Pártjában dolgozott, majd a nagy letartóztatások után gyakorlatilag ők ketten irányították a KMP-t, a felszabadulást is együtt érték meg egy zuglói romházban bujkálva.
Donáth a felszabadulás után vezető állami és párttisztségeket töltött be, egy ideig Rákosi Mátyás titkára is volt. 1951-ben Kádárhoz hasonlóan koholt vádak alapján letartóztatták, tizenöt évre ítélték, de 1954-ben szabadult. Hamarosan rehabilitálták és tudományos munkatársként dolgozott.
1956 tavaszán Donáth a Nagy Imre körül csoportosuló párton belüli ellenzékhez csatlakozott, hívta maguk közé Kádár Jánost is, de ő, mint említettem, nem volt hajlandó közösséget vállalni szándékaikkal. Sorsuk a felkelés során még egyszer összeért, Donáth belépett ugyan a Kádár alapította MSZMP-be, távollétében titkárrá és a Központi Vezetőség tagjává választották, de két nap múlva lemondott erről a tisztségéről.
Α felkelés leverése után Donáth a Nagy Imre-csoporttal együtt családostul a jugoszláv nagykövetségre menekül, onnan kijövet letartóztatják és Romániába internálják. Tizenkét évi börtönre ítélik, de ebből csak hármat tölt le, 1960-ban amnesztiával szabadul. Visszatér a tudományos tevékenységhez, könyvkiadónál, kutatóintézetben dolgozott.
Barátsága Kádár Jánossal megszakad, legfeljebb egy-egy találkozóra, levélváltásra kerül sor köztük. Egy alkalommal Donáth egyik művének terjesztését valószínűleg túlbuzgóságból leállították, de Kádár intézkedett, hogy oldják fel a tilalmat. Már úgy látszott, a kapcsolatuk normalizálódik, de Donáth az 1970-es évektől a rendszerváltásra törő értelmiségi mozgalom meghatározó alakjává válik, részt vesz a Βibó-emlékkönyv szerkesztésében, aláírása ott szerepel minden tiltakozó kiáltványon. Kádár többé nem táplál illúziókat iránta, 1979-ben egy központi bizottsági ülésen már így beszél róla:
„…Van nekem egy régi »ismerősöm« és »barátom« is az aláírók között, a Donáth Ferenc. Számomra ő olyan eset, mint Ilf és Petrov könyvében az öreg Funt, aki minden rendszerben ült. Ez a Donáth is ült valamennyit a kapitalista rendszerben, aztán a személyi kultusz évei alatt is. Ismerem, mert vádlott-társam volt. Aztán ült a mi kurzusunk alatt is, az 56-os viselt dolgai miatt. Magunk közt mondva – családtagja is ezt mondja róla –, politikailag ő már nem beszámítható.”
Ezzel a „méla akkorddal” zárult le két férfi barátsága és harci szövetsége, akik majd egy fél évszázaddal korábban együtt indultak el, hogy megvalósítsák világmegváltó eszméiket.
Kádár életében számos fordulat látszólag esetlegesen következett be, de utólag visszatekintve sohasem véletlenül, a változások mindig jellemének alapvető vonásaiból adódtak. Mégsem maradhat említés nélkül, hogy élete folyamán hány alapvető kapcsolatát szakította meg, hány példaképével, harcostársával jutott el a kenyértörésig, sőt, a nyílt szembenállásig.
Rákosi Mátyás, Rajk László, Péter Gábor, Farkas Mihály, Nagy Imre, a színész Major Tamás, Marosán György, Fehér Lajos és még egy egész oldalon át lehetne folytatni a névsort.
Annyit biztosan elmondhatunk, hogy hosszabb távon csak nagyon kevés emberrel tudott együtt haladni. Ebben egyaránt közrejátszott az is, hogy másoknál hamarabb kivételes érzékkel ismerte fel azokat a szükségszerű lépéseket, melyeket a történelem változásai megköveteltek, és ezeket meg is valósította. Hozzájárult a természetéből adódó bizalmatlanság is.
Kádár csak abban volt biztos, amit ő maga végzett el. Hasonlított arra a dzsungelharcosra, aki az őserdőben előretörve nem széles ösvényt vág a késével, csak akkorát, amelyen épp hogy tovább haladhat, és nem visz magával senkit és semmit, ami mozgásában akadályozhatná.
Ez a végtelenségig leegyszerűsítő szemlélet esztétikailag nem tűnik túl látványosnak, és sokakra kiábrándítóan hatott. Kádár János azonban sohasem törekedett arra, hogy a maga személyében megvalósítsa a polgári értelemben vett sokoldalú embereszményt – teljességgel alkalmatlan lett volna erre a szerepre. Nem próbált lépést tartani a tudomány, a filozófia, a művészeti élet folyamatosan jelentkező szenzációival, beérte annyival, amennyit a munkájához szükségesnek tartott.
Bármilyen különösnek is tűnik, Kádár János, akinek életteljesítményével a XX. századbeli Kelet-Európa egyetlen vezető politikusa sem mérkőzhet, lényegében elsőnemzedékes értelmiségi volt. Magasabb iskolákat, tudjuk, nem végzett, egy-egy döntésében nem vezethették történelmi példák és szabályok, tízszer annyi energiát kellett felhasználnia, mint képzettebb, járatosabb társainak. Ennek az iszonyú erőfeszítésnek meg kellett mutatkoznia bizonyos egyoldalúságban és bizalmatlanságban.
Az idők múltával új embereket már nem engedett közel magához. Aczél György felfedezettjét, a kecskeméti pártbizottságról felhozott Pozsgay Imrét is fenntartással fogadta, bár gyanakvását nem éreztette vele.
Kádárral akkoriban korrekt kapcsolatban álltam – mondta Pozsgay egy beszélgetésünk során –, a viszonyunk csak később romlott meg, rám is kiterjesztette az értelmiséggel szembeni általános ellenérzéseit. Nem vette komolyan az intellektuel politikai mozgalmakat, azt mondta, hogy majd akkor lép közbe, ha a Csepeli Vasműben is feltűnnek az ellenzéki agitátorok. Mikor Lengyelországban kibontakozott a „Szolidaritás” mozgalom, Kádárt az döbbentette meg a legjobban, hogy munkások vesznek részt benne és a vezetőjük, Lech Walesa igazi munkás. Konfliktusok bontakoztak ki közöttünk.
– Mondana egy példát?
– Éppen egy kocsiban utaztunk le valahová vidékre. Én akkoriban tértem haza Franciaországból, lelkesedtem neki az ottani viszonyokról, mire Kádár csak annyit mondott: maga ne Párizsból jöjjön, hanem Bukarestből, akkor itt is mindent csodálatosnak fog találni.
Kádár ellenérzései hamar beigazolódtak. Pozsgay elégedetlenkedett a helyzetével és bevádolta mentorát, Aczél Györgyöt, de Kádár rövid úton elutasította:
– Ne nekem panaszkodjon, menjen át Aczélhoz és vele intézze el! Különben is töltsön több időt a munkahelyén, és dolgozza fel a restanciáját!
Pozsgay mind nyíltabban szállt szembe Kádárral:
„…1986-ban hivatalos bonni látogatásomon egy nemzetközi sajtókonferencián arra a kérdésre, hogy: mit tenne, ha az ön népe elfordulna a szocializmustól, azt mondtam, hogy én a népemet követném. Ez volt az első alkalom, amelyre Kádár János a Központi Bizottság ülésén nyíltan és megrovóan nyilatkozott és elítélte a magatartásomat…”
Kádár figyelmét az sem kerülte el, hogy Nyugaton felismerték: a miniszter átkacsingat az eszmei barikád túlsó oldalára. Minden bizonnyal a kezébe került a Párizsban megjelenő Magyar Füzeteknek az a száma, amely így ír a Pozsgay körüi csoportosuló erőkről:
„…A magyarság sorsának jobbra fordulásához elengedhetetlenül szükséges az, hogy Budapesten hatalomra jussanak a népies-szocialista-balos intranzigensek: akkor majd manifesztálódnak a társadalom ellentmondásai…”
A Szabad Európa Rádió a Magyar Írószövetség közgyűlésén elhangzott funkcionárius beszédek közül (Óvári, Αczél, Pozsgay) a miniszteri szavakban vélte felismerni a támogatandó reformgondolatokat.
Hamarosan sor került a szakításra:
„– Αczél György bevezette a Hétfői Egyeztető Megbeszéléseket, minden hétfőn reggel nála indult a nap, kettőnkön kívül két bizalmi embere, Óvári és Kornidesz vett részt rajtuk, tehát eleve biztosítva volt, hogy a véleményemmel kisebbségben maradok. Minden káderpolitikai személyi döntésben leszavaztak. Hiába írtam Kádárnak, kérdeztem, hogy működik-e Magyarországon kormány és valódi döntési mechanizmus, nem lépett közbe. Egy év alatt ledaráltak, 1982-ben fel kellett adnom miniszteri pozíciómat.
– Így utólag miképp ítéled meg a tevékenységedet? Joggal neveztek téged bomlasztónak?
– Igen, az ő normáik szerint mindenképpen – objektív és szubjektív értelemben egyaránt – mondta Pozsgay Imre.”
Kádár végül is leváltotta, de közéleti hitelét nem tudta és nem is kívánta megingatni, ezt Pozsgay nem bízta idegenre: maga hajtotta végre két évtizedes politikai irányváltásaival.
Valaha interjút készítettem az idősebb jogász nemzedék kimagasló egyéniségével, Nehéz Posony Józseffel. Beszélgetés közben az öreg ügyvéd azt mondta:
– Lehet, hogy önhittnek tartasz, de én már 18 éves koromban úgy képzeltem, hogy Magyarország miniszterelnöke leszek.
Egyáltalán nem tartalak önhittnek, sőt a magyar miniszterelnökök névsorának ismeretében ez a célkitűzés inkább bizonyos szerénységre vall.
Ugyanilyen jelentéktelen eseménynek tűnt, mikor Lázár Györgyöt – 12 évi működés után – a kormány éléről a párt főtitkár-helyettesi posztjára helyezték át. Megüresedett posztjára három személy jött számításba: Grόsz Károly, Medgyesy Péter és Nyers Rezső.
Nem rám tartozik, hogy Grόsz Károly személyét és működését értékeljem, beérem azzal, hogy néhány pártbeli vezetőtársa véleményét idézzem róla. Bányász Rezső így ír:
„…Az egy vezetőre épülő rendszerek kulcsproblémája, hogy ha az elsőszámú vezető valamilyen akadályoztatása – például betegség – miatt kidől a sorból, az események nehezen irányíthatóak. Nekem Grósz egy ideig jó barátom volt, de amikor miniszterelnök lett – és egyszerre akart minden hatalmat megkaparintani –, akkor már keserves volt látni, hogy 150 centiméteres magassággal nem lehet kétméteresnek tűnni.”
Ribánszki Róbert, Kádár János egykori titkára ennél is lesújtóbb véleményt fejtett ki Grószról. Elmondása szerint Grόsz a felszabadulás után az ifjúsági mozgalomban kezdte a tevékenységét, később hivatásos katonatisztként szolgált, onnan került vissza a pártapparátusba.
Ribánszki szerint 1956 októberében Grόsz Földvári Rudolf Borsod megyei első titkár mellett dolgozott, és mikor Földvári átállt a felkelők oldalára, Grόsz követte. A szovjet csapatok november 18-án szállták meg Miskolcot, akkor letartóztatták Földvárit, és Ungvárra deportálták. Egy jelentős számú, az ellenállást még folytató csoport túszokat ejtett, és azzal fenyegetődzött, hogy ledobják őket a szakszervezeti székház tetejéről, ha nem bocsátják szabadon Földvárit. A követelésüket teljesítették, de Kádár János semmiképp nem akarta meghagyni őt a helyén, leváltották tisztségéből, majd a helyzet enyhültével le is tartóztatták.
Döntést kellett hozni Grόsz Károly ügyében is. Bár pártellenes vétkeit súlyosnak ítélték, az illetékesek alkut ajánlottak neki. Azt ígérték, hogy ha elvállalja a koronatanú szerepét a Földvári ellen indítandó perben, ő bántatlan marad. Visszaadják a párttagsági könyvét, szereplésére pedig azt a magyarázatot adják, hogy a párt utasítására épült be a borsodi felkelés vezető stábjába. A tortára habként megkapta a fegyveres ellenállóknak kijáró „Munkás-Paraszt Hatalomért” érdemrendet is. Grόsz megtette a vallomását, Földvári nyolc évet ült a börtönben. Ribánszki szerint erről a trükkről Kádár Jánost nem tájékoztatták, aligha ment volna bele.
Grósz karrierje mind feljebb ívelt: a Magyar Rádió párttitkára lett, onnan a Fejér megyei, majd a Budapesti Pártbizottság élére került, beválasztották a Politikai Bizottságba is. A „munkás ellenzék” is a maga emberének tekintette és támogatta miniszterelnöki jelölését, így végülő nyert az ugyancsak számításba vett Nyers Rezső és Medgyesy Péter ellen. Kádár sem emelt vétót, nehéz megmondani, hogy egy utódjelöltjétől próbált legalább ideiglenesen megszabadulni, vagy valóban teret engedett egy tehetségesnek látszó ember számára.
Míg az MSZMP a maga belső harcaival volt elfoglalva, mindinkább kibontakozott a már 1968 óta létező értelmiségi reformmozgalom. Újra az írótársadalom – Kádár János meghatározása szerint „a kocsi rúdján ülő légy” – próbálta átvenni a kocsi irányítását.
A botrányok egymást követték. Megmaradt emlékezetemben egy epizód a fiatal írók szentendrei tanácskozásáról, ahol a minisztériumi küldött előadásában megjegyezte:
– Az adott politikai kérdésben Kádár János másképp vélekedett…
Erre felállt egy „Költőcske Mihály”:
– Ki az a Kádár János? – kérdezte, kihívóan körülnézett és leült, láthatóan elragadtatva saját merészségétől. Nem kell külön mondani, hogy a kutya sem vonta őt felelősségre. A közéletben elszaporodtak a „földszintes Dugovics Tituszok”, akik halált megvető bátorsággal vetették magukat a mélybe egy sámliról és mindenféle ostromlók nélkül.
Az 1956-os felkelés emléke mind gyakrabban felidéződött, Nagy Gáspár költő a „Τiszatáj” című folyóiratban megjelent versével alig burkoltan tetemre hív Nagy Imre ügyében:
„…Nincs sehol
Egyszer majd el kell temetNI
És nekünk nem szabad feledNI
A gyilkosokat nevén nevezNI”
Az írói mozgalom, és a hozzá csapódó ellenzéki körök vezetői között fellép Csoóri, Konrád, Csurka, Csengey és több más jeles literátor is, szinte valamennyien jelentős szerepet játszanak majd a rendszerváltás körüli vitákban és később a tárgyalásokon is.
(Az utolsó fél évszázadban a baloldal két társadalmi réteget nem tudott maga mellé állítani: a művészeket és a sportolókat. Legfeljebb ha erős pressziót alkalmazott velük szemben, de akkor is csak ideiglenesen. Többé-kevésbé az orvosokat is ide lehetne sorolni. Egyszer valaki biztos megfejti majd, hogy miért éppen ezek a kiváltságokat élvező csoportok találják meg eszményeiket a jobboldalon.)
A mozgalom azonban nem maradt meg az irodalom keretein belül. Az alapvetőnek számító „tabukhoz” egyelőre még nem nyúlhattak: nem támadhatták az egypártrendszert, nem követelhették a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok kivonását, más célpontot kellett választaniuk. A világszerte megerősödő környezetvédelmi törekvések jegyében a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer ellen léptek fel. Sokan vélik úgy, hogy ez volt az a rés a magát szocialistának nevező rendszer falában, ahová az ellenzék beilleszthette a maga régen készenlétben tartogatott feszítővasát.
Tüntető tömegek hömpölyögtek végig Budapest utcáin, élükön egy egész politizálásra önmagát felkent értelmiségi csapat haladt: genetikusok, irodalomtörténészek, filozófusok és színészek. A támadások Kádár János személyére is kiterjedtek, sok évvel az első titkár halála után megkérdeztem az egykori miniszterelnökét, Lázár Györgyöt:
– Kádár János mit szólt a vízlépcső tervéhez?
Ő semleges maradt. Azt mondta nekem: döntsék el ezt az ügyet felelősen azok, akik értenek hozzá, aztán pedig hagyják abba a sóhajtozást – válaszolta Lázár.
Kádár János mind nehezebben viselte el a rá háruló terheket, Huszár idézi egy megrendítő hozzászólását a Politikai Bizottság ülésén:
„Valamikor Önök azt mondták – én utoljára a kongresszus előtt kérdeztem, hogy mondják meg, szükség van rám vagy nincs szükség. Maguk azt mondták, hogy szükség van. Hát én mit csinálok? Szalutálok és csinálom. Csak nehogy azt higgyék, hogy nekem nagyon könnyű dolgozni… Azt hiszem, az eszemnél vagyok, de az összes többivel már probléma van! Énnekem minden reggel két és fél óra kell, amíg teljesen rendbe jövök, ahhoz, hogy én bejöjjek és dolgozzam. Sajtót átnézzek, mindent. De hát hetven, frász tudja hány éves vagyok már. Nekem ez erőfeszítés. És ugye maguk nekem adják ezt a három hónapos szünetet egy évben, de én a 9 hónap alatt ledolgozok 12 hónapra valót. A gyakorlatot ismerik, hogy ez hogy néz ki. És én magamban azt mondom, én szolgálok, amíg van egy leheletem, és tőlem telhetően intézem azt, amit rám bíztak, de cégtábla nem leszek. Senki számára. Ezt meg akartam mondani. Ezt nem köll jegyzőkönyvezni! Hogy az én cégtáblám mögött mindenki csinálja a maga buliját, meg az elképzelését, meg a saját népszerűségét keresi, ehhez én nem adom a nevemet. Én nem adom! Nem személyi presztízsből, hanem az nem egészséges és nem normális. Akkor vitatkozzon a PB, döntsék el és intézzék az ügyeket! Ha ennyit ér az én szavam, amit egy rendkívül fontos kérdésben azért kértem, mérlegeljünk és döntsünk! Ezzel volt a baj (?), tessék, minden további nélkül. Hát énnekem egy inggombom nem kívánja, hogy én főtitkár legyek. Személyileg. Ezt csak mint személyes megjegyzést fűzöm hozzá. Nekem egy tenyérnyi gyógyszert nyomnak, valakik, azt se tudom, köll vagy nem köll. Gyógyszert adnak eleget, megértést kevesebbet. Azt se tudom, azt is köll-e szedni? Befejeztem…”
Számomra azért megindítóak ezek a szavak, mert úgy tűnnek, mintha nem egy politikus fogalmazta volna meg őket, hanem egy munkás, aki ismeri és becsülettel végzi el a feladatát és tudja, hogy rajta múlik, működhet-e tovább is a gyár.
Mint ahogy a könyveknek megvan a maguk sorsa, úgy az íróiknak is. Ez utóbbi, lássuk be, inkább magánügynek számít, a kódexmásoló szerzetesek is legfeljebb egy-egy szót vethettek a pergamen szélére, olyanokat, mint „biberem”, „ihatnék”. Én is csak annyit jegyzek meg, hogy itt tartottam az írásban, mikor 2006. április 23-án a Magyar Szocialista Párt és a Szabad Demokraták Szövetsége megnyerte az országgyűlési választásokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése