Az anyaggyűjtés során néha oldottabb hangulatú beszélgetésekre is sor került, ezek közé tartoztak azok is, melyeket Romány Pállal, majd később Szabó Istvánnal folytattunk. Romány számos kimagasló tisztséget töltött be a Kádár-rendszerben, volt Bács-Kiskun megyei első titkár és földművelésügyi miniszter, kevesen ismerik nála jobban a mezőgazdaság akkori állapotát.
– Milyen kapcsolat fűzte Kádár Jánost a parasztsághoz? – kérdezem tőle.
– Gyerekkorában eltöltött néhány évet egy somogyi faluban, erre szívesen emlékezett vissza, azon kívül a parasztság inkább csak úgy foglalkoztatta, mint a munkás-paraszt szövetség egyik alkotó osztálya.
– Mást nem tudott a parasztokról?
– De igen, azt, hogy sokat dolgoznak. Hiányzott belőle a Hruscsovra oly jellemző narodnyik gondolkodás, belőle nem váltott ki emóciókat mondjuk egy-egy új kukoricatermesztési rendszer. Viszont az is igaz, hogy „nem tette magát”, a sajtó kedvéért sem fogta meg a kaszát, hogy kalimpáljon vele, mint csinálta ezt annyi más politikus Rákosi Mátyástól Τorgyán Józsefig. Az előbb elfelejtettem megemlíteni még egy, a paraszti élethez fűződő kapcsolatát: Kádár Jánosnak volt egy lova…
– Lova?
– Úgy történt, hogy egyszer kint járt Mongóliában, megnézett egy kolhozt, és séta közben csak úgy udvariasságból megdicsért egy csikót, aztán el is felejtette az ügyet. Az „Öreg” nem gondolta, hogy a mongolok szentnek tekintik a vendégjogot, ha valami elnyeri a tetszését, azt neki ajándékozzák. Egy év múlva értesítést kapott, hogy a ló megérkezett Magyarországra – egy külön vagonon hozták egy gondozó kíséretében. Az állatorvos megvizsgálta a lovat, megállapította, hogy a neme mén – ez egyébként nem stimmelt, mert herélt volt. A mongolok vigyáztak rá, hogy különleges fajtáikat ne szaporíthassák külföldön. Kádár addig soha életében nem lovagolt – később egy Gorbacsovval közös vadászaton kénytelen volt nyeregbe ülni.
Lóadót sem kívánt fizetni, ezért kivitette az alagi állami állattartó telepre, kezdjenek vele, amit tudnak. A ló a „Góbi” nevet kapta és 1973 augusztusában múlt ki.
– Köztudomású volt, hogy az értelmiség mellett a parasztságot sem érezte túlságosan közel magához, egy kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy „proletár csőlátásban szenvedett” – folytatja Romány. – Ebben a tekintetben még a formára sem adott igazán.
Tíz évig dolgoztam első titkárként Bács-Kiskunban, mint ismeretes, az a leginkább mezőgazdasági jellegű megye az országban. Ez idő alatt háromszor is ki volt tűzve, hogy Kádár János ellátogat hozzánk – de egyszer sem jött el. Lett légyen szó aratásról-cséplésről vagy sváb kulturális estről Hajóson, mindezt lemondta az utolsó pillanatban. Más megyékben is ritkán fordult meg, legfeljebb a dabasi „Fehér Akác” termelőszövetkezetig jutott el, de ott sem töltött el többet másfél óránál.
– Akkor miből adódott, hogy az ő regnálása alatt a magyar mezőgazdaság minden korábbinál – és sajnos minden későbbinél is – magasabb szintre emelkedett?
Bizonyára meséltek már magának arról a hatodik érzékéről, amellyel Kádár tájékozódni tudott az általa alig-alig ismert területeken, így a mezőgazdaságban is. Felfogta, mit jelent Mobergnek, a neves norvég közgazdásznak az a mondása, hogy „akinek van kenyere, annak sok a gondja, akinek nincs, annak csak egy, az, hogy legyen”. Nem tűrte el, hogy több mint tíz évvel a felszabadulás után még mindig jegyrendszer legyen érvényben, és azt sem fogadta el, hogy Magyarország agrárimportra szoruljon. Ne felejtsük el, még 1960-ban és 1961-ben is kaptunk gabonát Hruscsovtól. Nem veszett el a részletekben, nem érdekelték a tejhozam növelésének a műhelytitkai, ő inkább egy Budapestet körülfogó ellátási gyűrű tervével foglalkozott. Olyan esetek hozták indulatba, hogy a földalatti vasút keszonjaiból feljöttek az építőmunkások, valamilyen ennivalót akartak venni, és az „éjjel-nappal közértet” zárva találták, mert nem volt áru.
(Mind a jobboldal, mind a nagytőke másik pártja, az MSZP utólag kevés jót mond róla, azt viszont elismerik, hogy Kádár János idejében Magyarországon senkinek sem kellett a szemeteskukából ebédelni, és este sem feküdt le üres gyomorral minden harmadik gyerek. Kopátsy Sándor professzor egy érdekes szempontot említ meg a könyvében:
„Van egy olyan objektív mérce, amelyik alkalmas rá, hogy bármilyen kor fejlettségi színvonalát, eredményeit egybevessük: mekkora és hogyan alakul az átlagos testmagasság… Miért objektív mutatója ez a társadalom milyenségének?… Mert a testmagasság három tényezőtől függ:
a) A lakosság egészének táplálkozási viszonyaitól
b) Az állapotos és szoptatós anyáknak és a kiskorúaknak a nehéz fizikai munkától való kímélésétől
c) A jövedelemelosztás egyenletességétől
Tekintettel arra, hogy ez a mutató tizennyolc évvel eltolódva jelentkezik, a szocialista évtizedekről csak most lehetnek megbízható adataink. A testmagasság még a Rákosi-években is lényegesen, a Kádár-korszakban pedig még egyszer gyorsabban nőtt, mint a két háború között… a nép egésze jobban táplálkozott, lényegesen javult az anyák és a gyermekek védelme, és egyenletesebb lett a jövedelemelosztás…”
Az általános akceleráció nem cáfolja meg Kopátsy professzor állítását, elég arra gondolnunk, hogy a nehéz anyagi körülmények között nevelkedő cigánygyerekek általában most is alacsonyabbak hasonló korú társaiknál.)
– Kádár a nagyüzemi közös gazdálkodásban látta a követendő utat, de elutasított minden erőszakos törekvést. Megvált egyik miniszterétől, aki azt javasolta, hogy növelni kell a parasztokra kivetendő adót, így elszegényednek és bekényszerülnek a szövetkezetekbe – ehelyett újabb és újabb kedvezményeket vezettek be.
– A parasztok jövedelmi szintje, szociális ellátottsága megközelítette a munkásokét, a lomtárrá lezüllött istállókba újra jószágok kerültek, már nem kellett több adót fizetni egy lóért, mint egy autóért.
– 1966-ban a magyar mezőgazdaság teljesítménye elérte az 1938-as, háború előtti nívót, de addigra a falu elöregedett és elnéptelenedett. 1945-ben még 54 százalékos volt a mezőgazdasággal foglalkozók részaránya, ez húsz év alatt 38 százalékra süllyedt. Az agrárnépesség apadt, a bolti kereslet viszont növekedett, számos nehézséget támasztva. Még 1970-ben is külföldről kellett behozatni fagyasztott húst, hogy május elsején jusson a boltokba. A fejlődés lendülete azonban nem tört meg, 1985-ben a magyar mezőgazdaság 15 millió tonna gabonát, 700 ezer tonna zöldséget, 1,7 millió tonna vágott húst termelt exportra és hazai fogyasztásra. A növekvő agrárexport nagyobbrészt konvertibilis valutát hozott – dollármilliárdos nagyságrendben, alárendelt méretű import mellett – az egész magyar nemzetgazdaságot segítve.
Kádárnak folyamatos harcot kellett vívni a további előrejutásért. Mikor 1972-ben megérkeztek a legelső nyugati vetőgépek és teljes szerszámsorral ellátott traktorok, a szovjet nagykövet berohant hozzá:
– Mi a céljuk ezzel? Le akarnak szakadni a Szovjetuniótól?
– Nem, csak arról van szó, hogy 5-6 tonnás terméseket a bjelorusz gépek csak nagy veszteséggel tudnak betakarítani.
Kádárnak a párton belül is meg kellett vívnia a maga harcát. Visszautasította azokat a nézeteket, miszerint a mezőgazdasági szövetkezetek ne terjeszkedjenek túl a termelés keretein, ne foglalkozzanak feldolgozó tevékenységgel, még kukoricát sem darálhattak. Állami ösztönzéssel új és új konzervgyárak nyíltak, malmok, vágóhidak épültek, a falusi lányok nem mentek fel a pesti textilüzemekbe, hanem itt találtak munkát.
A melléküzemágak kialakítása aztán túlzásokba is átcsapott. Az 1980-as évekre a szövetkezetek nyereségének közel a fele az úgynevezett alaptevékenységen kívüli szolgáltatásokból eredt.
– „Ahol autós mozik nyári működtetésére volt kereslet, ott azt, ahol tojáspor előállítására, ott azt végezte a szövetkezet, az is előfordult, hogy külföldi telephelyen. Vagy fogadta az ipari kooperációt” – mondja Romány Pál. A budapesti hivatalok nagy részében a téeszkirendeltségek takarítottak és mosták az ablakokat.
A téeszek megengedhették maguknak, hogy melléküzemeikben magasabb fizetéssel magukhoz csábítsák a legjobb szakmunkásokat, kiváltva ilyen módon az ipari vezetők haragját.
„A soros pártkongresszuson – írja Romány – egy csepeli küldött azzal a kérdéssel fordult »paraszt testvéreihez«, hogy mit szólnának hozzá, ha Csepelen felvállalnák a lucernatermesztést is?
– Talán több lenne a lucerna – jegyezte meg egy agráros.”
A termelőszövetkezetek a községeik igazi gazdáivá váltak. Nem csak munkát és keresetet adtak az embereknek, de megszervezték a kulturális és sportéletet, utakat és közintézményeket építettek, az öregek gyámolításáról is ők gondoskodtak. Még a mérleghiányos szövetkezeteknek is tartalékolniuk kellett ilyen célokra.
– Az állam a szociálpolitikát a téeszeken keresztül oldotta meg, az emberek igényeikkel nem a tanácshoz, hanem a téeszhez mentek – mondta Szabó István, a kor egyik legismertebb agrár szakembere.
(Szabó karrierje tipikus módon tükrözi a Kádár-időszakban kibontakozó vezetők sorsát. Már 17 évesen korengedménnyel ő vezette a Hangya szövetkezetet szülőfalujában, Nádudvaron. 1952-ben választották meg elnöknek a „Vörös Csillag” téesz, egy élőmunkára alapozott gazdaság élére.
Működésének első évében aszály sújtotta a környéket, a szövetkezet a kötelező beszolgáltatást sem tudta teljesíteni, de Szabó ennek ellenére a tagoknak kiosztott fél kiló kukoricát munkaegységenként. A megyei ügyészség a közellátás veszélyeztetése miatt vádat emelt ellene, az 1930-as években ezért kolhozelnököket végeztek ki a Szovjetunióban, Szabó is csak nehezen kerülhette el a komolyabb büntetést.
Az elnök makacsul haladt tovább a maga útján, bevezette a részes művelést. Nem törődött a helyi funkcionáriusok méltatlankodásával: „milyen nehéz volt összehozni ezt a nagy táblát, a Szabó meg széjjelméri”. A paraszt a munkaegység mellett megkapta a termés húsz százalékát a kukoricából, a búzából pedig minden kilencedik keresztet. Munkaidőben az egész család kint dolgozott a földeken.
Nádudvar hamarosan a szocialista mezőgazdaság egyik mintaképévé nőtte ki magát. Holland traktorok érkeztek olyan port kavarva a falu földes útjain, hogy nem lehetett lefotózni a bevonulásukat. A terület kétharmadát valaha a nagybirtok tartotta a kezében, a parasztok nyomorban éltek, a házak hatvanöt százalékát nádtető fedte.
– Öt-hat százalék maradt belőle, kellett volna még tíz év szocializmus! – mondta erről Szabó István.
A közös konyhás, földes padozatú cselédlakásokból új sorházakba, vagy saját családi házakba költöztek át a parasztok. Olyan könnyítéseket is bevezettek, hogy ha a téesz építőbrigádja valamelyik tagnak dolgozott, nem adóztatták meg ezt a tevékenységét, ezzel is csökkentve a költségeket. Az öregekről is fokozottabban gondoskodhattak: ha egy asszony egy évben ledolgozott 120 napot, ez nyugdíj szempontjából egy teljes évnek számított, tízéves munkaviszonnyal pedig nyugdíjjogosulttá vált.
– Szükséges volt ennyi kedvezményt adni?
– Igen, azt a célt szolgálta, hogy a paraszt ne költözzön fel Budapestre, hanem maradjon otthon, az államnak is ez volt a legolcsóbb.
Szabó Istvánt tizenháromszor választották újra elnöknek, 38 és fél évig vezette a szövetkezetet. Tagja lett az Elnöki Tanácsnak és az MSZMP Politikai Bizottságába is bekerült.)
– Mikor járt a csúcsokon a magyar mezőgazdaság?
1980 körül, 1990-ig még vitte a régi lendület, aztán lehanyatlott. Antall József, Csoóri meg a többiek úgy döntöttek, hogy le kell bontani a nagyüzemi mezőgazdaságot, mert annak idején erőszakkal hozták létre. Jött a földfelosztás, a növénytermesztés jövedelme lement nullára, a parasztság pedig termelőből szavazóbázissá vált.
– Kádár János milyen szerepet játszott a magyar mezőgazdaság virágzásában?
– Az Isten találta ki ide ezt az embert, nélküle semmi sem ment volna.
A mezőgazdaság ügyeiben Kádár legfőbb tanácsadójának Fehér Lajos számított, feltehetőleg még a II. világháború előtti-alatti illegális kommunista mozgalomból ismerték egymást. Fehér részt vett a Gömbös-szobor felrobbantásában is. Ez a magyar–latin szakos tanári diplomával rendelkező, az érthetetlenségig hadaró beszédű ember humán képzettsége ellenére a magyar agrárium megújítójává és apostolává vált. Annak idején Rákosi nem kedvelte Fehért, a Balaton távoli sarkában fekvő Nagybereki Állami Gazdaságba száműzte, Kádár onnan hozatta vissza Budapestre, és a párt falusi osztályának élére állította. Fehér sokáig nem hitt abban, hogy a magyar mezőgazdaságban nagyüzemeket lehet kialakítani, tőkehiánytól tartott:
– Azt hiába is várnánk, hogy a paraszt beruházzon! Kádár leintette:
– Nem is ő állja majd a cehhet!
Fehér Lajos aztán beállt a zászló alá, és szenvedélyesen küzdött a szövetkezetek érdekeiért. Új gépeket, új épületeket követelt, és nem érte be olyan válasszal, hogy „ha nincs kombájn, vegyék elő a kaszát, azzal is lehet aratni”, vagy „nem szabad olyan területeket bevonni a kollektivizálásba, ahol el kell tartani a parasztokat”.
Sokan úgy vélték, hogy Fehér vezetői stílusában sok Kádárra is jellemző vonást lehet találni. Mindketten hagyták dolgozni az embereiket, nem nyomorították meg a gondolkodásukat saját teóriáikkal. Kádár tőle telhetőleg segítette és védte Fehér Lajost, de megtagadta volna önmagát, ha a figyelmébe nem vegyül bele egy cseppnyi gyanakvás.
Már említettem, hogy a sztálini korszakban kolhozelnökök tucatjait végezték ki különböző vélt vagy valós gazdasági bűncselekmények miatt. Ezek az idők elmúltak, de a bűnüldöző szervek előítéletei nem oszlottak szét, ez az alapállás a magyar helyzetre is érvényes volt.
A termelőszövetkezetek elnökeinek egyik lába folyton a börtönben volt. A reform elindítása után megszűnt a korábbi védettségük, ha rosszul dolgoztak, belebuktak, és az állam már nem dobott nekik mentőövet. A pozíciójukat viszont meg kívánták tartani, ezért kockázatos, a törvénytelenség határát súroló, azt néha túl is lépő vállalkozásokra, manőverekre kényszerültek, haszonleső szélhámosok csapdájába estek.
A helyi és központi ügyészségek különös gonddal figyelték a tevékenységüket, és ha gyanús jelet észleltek, le is csaptak. Csak 1970 és 1975 között 130 téeszelnök ellen indult ügyészségi eljárás, ebből 32 elmarasztaló ítélettel végződött a bíróságon.
Fehér Lajos megsokallta az igyekezetüket, és magához rendelte Szénási Géza legfőbb ügyészt. Követelte tőle, hogy beosztottjai ne vadásszanak a téeszelnökökre. Az eset Kádár János tudomására jutott, aki a legkeményebben megdorgálta Fehért, mondván: senkinek sincs joga beleszólni az igazságszolgáltatás menetébe, de az apróbb szabálytalanságokat sem akkor, sem később nem hánytorgatta fel neki. Csak később, a reformellenes szovjet beavatkozás hatására vált meg tőle.
Kádár különleges fontosságot tulajdonított az állami gazdaságoknak, a magyar élelmiszerellátás alapvető tartalékainak tartotta őket. Ha például Ózdon húshiány mutatkozott, a környékbeli, még fejletlen termelőszövetkezetek nem tudtak segíteni, az állami gazdaságok viszont akár 10-15 vagonnyi húst is képesek voltak a helyszínre küldeni. Ezekben a nagyüzemekben magas színvonalú szakembergárda összpontosult, akik szakítottak minden olyan hagyománnyal, amely gátolta a termelést. Ezek közé tartoztak például a Liszenko által bevezetett módszerek, vagy a keresztsoros vetés technikája. A soros konferenciákon bátran felvállalták a véleményüket. Burgert Róbert, a bábolnai igazgató így beszélt:
„Ha az az olasz búza, amelyet Jugoszláviából hozott be a minisztérium, beváltja a reményeket, és hatvan mázsát ad hektáronként nálunk is, akkor én ezt a búzát termelni fogom. De ugyanezt el tudom képzelni az angol vagy a kínai búzáról is. Véleményem szerint akárhonnan is hozzuk be, azt a búzát kell termelni, amely többet ad és olcsóbban…”
Kádárnak imponált Burgert felfogása, megvédte Dögei Imrétől, a rátámadó földművelési minisztertől, aki úgy értékelte, hogy „Burgert elvtárs revizionista búzát akar termelni!”
A magyar mezőgazdasági modell nem kerülte el a többi szocialista ország figyelmét. Példája a Szovjetunióra is ösztönzőleg hatott, például a duplájára emelték a kolhoztagoknak juttatott háztáji földek területét.
A FAO soros konferenciáján a világ 145 mezőgazdasági minisztere tapsolt a magyar eredményeknek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése