Miképp történhetett, hogy a kádári új mechanizmus a mezőgazdaságban gyorsabb és jelentősebb arányú sikereket tudott felmutatni, mint az első titkár „hazai pályáján”, az ipar területén?
– Számos okból alakult így. Mi meghatározóan mezőgazdasági országnak számítottunk, következésképpen több tapasztalat halmozódott fel itt, több kiváló szakember nevelődött ki, mint az ipari szektorban – mondta egy beszélgetőpartnerem. – A műszaki értelmiség tovább gyengült azáltal, hogy a legtehetségesebb és a változásokra legérzékenyebb rétege otthagyta a gyárakat, átnyergelt a jobban fizető, kevesebb kockázattal járó külkereskedelmi pályára. A megmaradt gárdában sok volt a gyengén képzett és faragatlan stílusú. Ez azért is bajnak számított, mert a munkásság nem szétszórtan helyezkedik el, mint a parasztság, ezért nem országos szintű irányítókra van szüksége, inkább egy-egy helyi vezetőt igényel. Sajnos kevés Horváth Ede vagy Borovszky Ambrus kaliberű első ember akadt.
Másrészt az ipari átszervezés lényegesen nagyobb anyagi és energiabefektetést követelt. A végrehajtása pedig bonyolultabb volt. Egy-egy iparágat egy-egy nagyvállalatban próbált összpontosítani, például a PANYOVA, a Pamutnyomóipari Vállalat az adott profilhoz tartozó gyárak többségét a kezében tartotta, de még vagy tucatnyi más iparágban, üveg-, papír-, gumigyártásban is egy-egy mamutcég fogta egybe az ország teljes termelését. Némelyik tröszthöz negyven-ötvenezer fős munkásgárda is tartozott.
A nagyvállalatok vezetői nem csak szinte korlátlan gazdasági érdekérvényesítéshez jutottak, de egy-egy vezérigazgató a párt vezető testületeiben is hatékonyan hallatta a hangját, érdemben befolyásolta az ott hozott döntéseket, lobbitevékenységet folytatott, többet kaparintott meg az anyagi forrásokból, mint a politikai reprezentánsokkal nem rendelkező termelési szektorok.
Maga a párt képtelennek bizonyult arra, hogy beleszóljon az átszervezés folyamatába, Kádár János hiába próbálta tisztázni az egymásra halmozódó problémákat:
„– …A mi irányítási rendszerünknek hiányzik a végső fázisa – mondta a Központi Bizottság ülésén. Ha azt mondtuk, hogy korszerűsítettünk, hát akkor olyan, mintha egy korszerű gépnek az alkatrészei háromnegyed részt korszerűek és a legvégén, ahol az adott termelési rendszerhez kapcsolódik egy fabunkó, hiányzik egy operatív, egy döntésre, mérlegelésre, helyes elhatározásokra segítő fázis… Ha egyebet nem is tudnak a kommunisták, állítom, hogy két dologhoz nagyon értünk: lerombolni valamit, ami nem tetszik nekünk, s megszervezni valamit. Hát akkor mutassuk meg, hogy az üzemvezetést is meg tudjuk becsületesen szervezni. Ez egyelőre nem sikerült.
Nem tudunk harcolni a fölösleges adminisztratív létszám ellen sem. Amit leépítettünk radikálisan kétszer vagy háromszor is az utóbbi tíz év alatt, azt kamatostul beépítettük a középfokú irányító szervekbe és az üzemekbe, tehát semmit sem csináltunk. Elhiszem azt a társadalmi törvényt, hogy a fizikai dolgozók relatív száma csökken, ez vele jár a technikai fejlődéssel. Elfogadom a szellemi munka növekvő mértékarányát, de semmiképp nem tudom elfogadni az adminisztráció növekvő mértékarányát. Ez így nem fog menni. Mi az adminisztratív létszám kitermelésében és felduzzasztásában messzi megelőztük a korunkat. Most a bolgárok megint a kisbaltával nyúltak hozzá a létszámhoz. Mi így nem akarjuk.
Következő kérdés, ami előtérben van: a nem gazdaságos termékek leállítása. De legalább ugyanennyire kell emlegetnünk szerintem a gazdaságos cikkek termelésének a beállítását. Mert ezt sem végeztük el.”
Kádár János a párt gazdasági irányító munkáját, döntéseit sem tartotta kielégítőnek, elrettentő példákat sorol fel:
„…1955-ben hallgattam a Parlament kongresszusi termében egy nagyszerű országos értekezleten egy előadást a dieselesítésről, a mostani ülésünkön is sok szó esett róla. 1975-ben! És most megkérdezem: lehet az normális, hogy húsz esztendeig ilyen kérdés nyitva marad? Ez nem helyes, és én azt állítom, hogy akiknek ezt meg kellett volna oldani – nem tudom, hány száz ember – azok nem lopták közben a napot, azok dolgoztak, de ha az összes többi feladatukat nem végezték volna el és ezt a kérdést legalább tíz évvel ezelőtt megoldották volna, több hasznot hoztak volna a Magyar Népköztársaságnak. Ugyanilyen probléma a Váci úti Hajógyár – én magam 1954-ben titkár voltam a kerületben s már akkor is létező probléma volt, ma is az. Vagy a Kispesti Traktorgyár, ha nincs húszéves probléma, akkor egyéves sem. Α Felvonógyár mit gyártson? Gyártson felvonókat vagy ne gyártson. Ez is 1954-ben volt és még mindig ott tartunk…
…Nem tudom, ki hogy áll az atomerőművel, én a négy polgárimmal nem tudok felelni műszakilag az atomerőmű miatt. Vagy a vizet felejtik el hozzá megtervezni, vagy az ionokat, vagy valami mást. A politikai döntést természetesen nem tudjuk majd elkerülni. De hogy ez tudományos, műszakilag komplett elgondolás, azért a szakemberek feleljenek, és mi majd a volumenről meg tudjuk ítélni, meg az energiagazdálkodásunk mérlegéből, hogy politikailag támogathatjuk-e, megszavazzuk-e és ezt csináljuk-e. Csak azt ne csináljuk, elvtársak, hogy egy ilyen kérdésben 10-20 évig spekuláljunk, meg beszéljünk. A magyar szakemberek 12 éven át megakadályozták azt, hogy a kormány egy licencet megvegyen, folyton hitegetve, csalogatva, mondogatva, hogy a jó magyar szakemberek meg tudják csinálni és 12 év elvesztése után mégiscsak meg kellett vásárolni, így jártunk például azzal a motorral, amit most Győrben gyártanak…” (Úgy hiszem, Kádár a Rába Steiger traktorra gondolt, ennek a licencét 1 millió dollárért vásároltuk meg, jóllehet korábban már egy másik szocialista ország is lekötötte és konkurensként lépett fel vele a piacon. A Schindler felvonó szabadalmáért pedig egy adminisztratív hiba miatt kétszer fizetett az ország. – M. GY.)
Talán már felesleges említeni, de az iparban tervezett reformnak is számos ellenfele akadt a párton belül, az ő ellenállásuk következményeként is csökkent a lendület. Élete vége felé Kádár János így tekint vissza erre a konfliktusra Kanyó Andrásnak adott interjújában:
„…Először a belső ellenálláson, majd pedig a nemzetközi körülmények alakulásán tört meg ez a törekvés… A reform ellenzéke sokféle formában jelentkezett. A lényeg azonban az volt, hogy mozdulatlanságra voltunk kárhoztatva… Mindez párosult azzal a jelenséggel, hogy nemcsak a teljes nemzeti jövedelmet, ha nem a külföldi forrásból származó pénzek egy részét is elosztottuk. Vagyis többet fogyasztottunk, mint amennyit megtermeltünk. Bekövetkezett a fokozódó eladósodás, akkor ezt még senki sem tartotta bűnnek, sőt, egyesek azt hangsúlyozták, hogy tulajdonképpen hasznos dolog, mert majd mi határozhatjuk meg, hogy mivel fizetünk a kölcsönzőknek. Ami az eladósodást illeti, én az elején elleneztem. Nem tagadom, idegenkedtem attól, hogy azoktól vegyünk fel kölcsönt, és azoktól váljunk függővé, akiket a legjobb indulattal sem mondhatnánk a szocializmus hívének… De a dolgok változnak, egy idő után rákényszerültünk…”
A világosabb értelmezés kedvéért tisztáznunk kell, hogy az olyan jelenségek, mint az eladósodás vagy a munkanélküliség azokban az időkben más arányokban jelentkeztek, mint napjainkban. 1972-ben Magyarországnak a tőkés országokkal szemben fennálló tartozása l milliárd dollár körül mozgott, a Kádár-rendszer három és fél évtizede alatt valószínűleg kevesebb adósságot halmozott fel, mint a Medgyesy–Gyurcsány kormány három év alatt.
Most félmillió körüli munkanélküliről szokás beszélni, Romány Pál idéz egy közgazdászt, aki a létező szocializmusnak szinte az utolsó pillanatában azt írta:
„Itt van a farkas! Ezt jelzi a 15 ezer munkanélküli!”
Maga Brezsnyev is rossz szemmel nézte a magyar helyzet alakulását. Többek között nehezményezte, hogy a magyar népgazdaság fejlődési üteme elmarad a KGST-országok átlagától, valamint az eszközök és a képzettebb munkaerő mindinkább növekvő arányban megy át az állami szektorból a szövetkezetbe és a magánszektorba.
„– Nem tehettük volna meg, hogy mindenkitől függetlenül a magunk útját járjuk? – kérdezi Kanyó András már 1989-ben.
– Ezt nem gondolhatja komolyan. Emlékezzen csak vissza, hogy a mozgalomban egyes pártok részéről milyen ellenállást váltott ki 1948-ban a jugoszlávok önállóságra törekvése, aztán jött 1956, amiben ugyancsak nagy szerepet játszott a nemzeti önállóság, amit százezrek követeltek, a párt belső ellenzéke küzdött érte, s jómagamat is közéjük sorolom. Aztán nagy nehezen talpra álltunk s mikor azt hittük, hogy már kedvezőek a feltételek az újításokra, akkor meg beütött a csehszlovák ügy. S ha mindez nem lett volna elég figyelmeztetés, fékezőerőként hatott ránk az is, hogy a gazdasági életünk a szocialista országokból, lényegében a Szovjetunióból származó nyersanyagra épült. Mi pedig egyre több nyersanyagot, azon belül is mind több energiát igényeltünk. Mindezek ismeretében azt hiszem, aligha mondhatjuk, hogy szabad kezünk lett volna minden értelemben…”
Nem sokat értek a közgazdaságtanhoz, így feltételezésemet inkább gyanításképpen fogalmazom meg. Úgy hiszem, hogy a magyar ipar adott állapotában még esélyek sem kínálkoztak felfelé vivő reformok elindítására. Sokszor elhangzott a mondás: a németeknek szerencséjük volt, hogy a háború alatt tönkrebombázták a gyáraikat, meg sem kísérelhették toldozni-foldozni őket, rákényszerültek, hogy a harcok után új és modern üzemeket építsenek. A magyar ipar úgy-ahogy restaurált „fellegváraival” viszont nem volt mit kezdeni. A Csepeli Vasműben, az ózdi kohókban, a Ganz és MÁVAG gyárban száz-százötven éves termelési viszonyok, technikák konzerválódtak, egy-egy Nyugatról behozott gépet be sem lehetett illeszteni a sorba, letakarva álltak a csarnok valamelyik sarkában.
Nemzetközileg is elfogadható szintű új termékkel alig jelentkeztünk a piacokon, a ritka kivételek, mint például a győri Rábában gyártott néhány száz vagy akár néhány ezer teherautó-hátsóhíd sem ellensúlyozhatták az egész ipari termelés elmaradottságát. A fejlesztők eleve is másodosztályúnak számító nyugati ötletek „lekoppintásával” kísérleteztek, melyek aztán termék formájában visszakerülve az eredeti piacokon eladhatatlannak bizonyultak. Emlékszem a Panyova vezérigazgatójának diadalmas mosolyára, aki egy gyapjú-pamut keverék anyagot mutatott be nóvumként, olyat, amely Bécsben már a „bóvlitemetőkben” feküdt, rég leszállított áron.
A külkereskedelem egyébként még a néha-néha adódó esélyeket sem használta ki. Irányítói elképesztő hibákat követtek el még a legfontosabbnak számító magyar–szovjet kapcsolatban is. Puja Frigyes külügyminiszter önéletrajzában megemlít egy esetet.
„A magyar gazdasági vonal egyik kiemelkedő »üstököse«… alaposan elrontotta a viszonyát a szovjet partnereivel… Emlékszem, hogy amikor a szovjeteknek élelmiszerre volt szükségük, dollárt követelt a »nem kemény cikkekért« is. Utasította moszkvai nagykövetünket: mondja meg a szovjeteknek, ha nem fizetnek dollárral, nem lesz mit enniük. Ilyen magatartás láttán aztán a szovjetek is begorombultak, nem egyszer megtették azt, hogy – bár szükségük volt élelmiszerre – nem magyar árut vásároltak, hanem hollandot vagy argentint, s mi csinálhattunk a mienkkel, amit akartunk…”
A külkereskedők gyakran a saját személyes érdekeiket helyezték előtérbe, megfelelő baksisért szinte bármit hajlandók voltak megvenni. Emlékezetes példa maradt, hogy a magyar áruházak kirakataiba olyan cipők kerültek, melyeket a spanyolok a halottak öltöztetéséhez szoktak használni, a magyar vásárlók erről nem tudván utcán viselték, a cipő vékony talpa pillanatok alatt átázott egy esőben. Ugyanekkora botrányt váltott ki, mikor Indiából tonnaszámra kesudiót importáltak.
A külső és belső nyomás 1974-től a reform megtorpanásához és kényszerű személycserékhez vezetett. Kádár nem tudta helyén tartani a reformok irányító csapatát. „Kilőtték” Nyers Rezsőt, a reformok atyját, Fehér Lajost, a mezőgazdasági szövetkezetek megújítóját, Aczél Györgyöt, a kultúra liberalizmusra hajlamos irányítóját. Eszembe jut az akkori mondás: mivel fizetünk a szovjet olajért? A válasz: nyers fehér acéllal. Ez ma már nem több gyenge anekdotánál, de akkoriban összeszorult a gyomrunk a változások hallatára. Ha nem is tudtuk, de éreztük, hogy kivételezett helyzetünk a szocialista táboron belül bármikor meginoghat, és visszatér a régi időkből már ismert keménykezű irányítás. A leváltottak sora egyre szaporodott: Ajtai Miklós, Fock Jenő, majd Tímár Mátyás is, helyükön baljóslatú nevek tűntek fel: Németh Károly, Korom Mihály, Óvári Miklós.
Kádár nem engedte, hogy végképp a süllyesztőbe küldjék a reform csapatát, jobb időkre várva mintegy „vitrinbe rakta” őket. Nyers Rezsőt a Közgazdasági Egyetemre küldte tanárnak, Aczél Györgyöt a Benczúr utcai Társadalomtudományi Központba.
– Mivel foglalkozott ott Aczél? – kérdeztem később a leváltottak egyikét.
– Volt körülötte egy csoport, annak a tagjaival vitatkozott, hogy tulajdonképpen mi is a szocializmus. Szerintem korábban kellett volna elkezdeni ezt a témát.
Később, mikor Kádárnak módja nyílott rá, hogy a „reform reformjával” kísérletezzen, szinte valamennyiüket megpróbálta rábírni az ügyek irányításában való részvételre. Huszár Tibor idéz egy interjúból, melyet Lakatos Ernő, az APO, az Agitációs és Propaganda Osztály vezetője adott:
„– Kádár összecsapta a tenyerét, és a káderek, mint a varjak felszálltak a levegőbe, majd kis szünetet követően mind leszállt, csak egyik-másik más ágra ült le…”
Nem minden „madár” volt hajlandó ilyen manőverre. Kádár kísérletet tett Fehér Lajos reaktiválására is, ő azonban elhárította az ajánlatot. Kádár megsértődött a visszautasítástól, kapcsolatuk gyakorlatilag megszakadt.
Fehér Lajos 1981 novemberében hunyt el. A Központi Bizottság úgy rendelkezett, hogy a párt vezetői álljanak díszőrséget a koporsó mellett. Szabó Istvánt is felkérték erre a szolgálatra, természetesen elvállalta. Megnézte a kijelöltek névsorát, és csodálkozva konstatálta, hogy Kádár János nem szerepel benne. Felhívta Aczél Györgyöt, de ő sem tudott magyarázatot adni az első titkár távolmaradására.
Kádár eredetileg nem szándékozott kimenni a temetésre, csak az utolsó pillanatban döntött a megjelenés mellett. A gyülekezésnél megkereste Szabó Istvánt:
– Én majd maga mellé állok a koporsónál!
A díszőrséget letöltvén Kádár behúzódott a gyászolók sűrűjébe, onnan hallgatta Németh Károly patetikus beszédét, aki Szabó emlékezete szerint olyan frázisokat mondott, hogy „ha nincs Fehér Lajos, a fák sem rügyeztek volna ki…” A temetés után Kádár meghívta néhányukat az irodájába, kávét, whiskyt hozatott:
– Meghalt a Fehér elvtárs, fogadjuk el, amit Németh elvtárs mondott róla, de azért jobb, ha tudjuk: ha rá lett volna bízva a magyar mezőgazdaság, ott tartanánk, ahol a lengyelek. Emeljük poharunkat Fehér Lajos elvtárs emlékére. Jó csatár volt. Nehéz volt tőle elvenni a labdát.
A futballrajongó Kádár János szájából nem hangozhatott volna el ennél nagyobb dicséret.
– Akkor éreztem először – mondta Szabó István –, hogy egy politikusnak is lehet lelke.
Fock Jenő is kiesett a pikszisből. Bukását állítólag annak köszönhette, hogy reálisabb feltételeket próbált szabni a magyar–szovjet gazdasági kapcsolatokban és a KGST-n belüli viszonyokban – ezért orrolt meg rá a Moszkva-barát klán. Kikezdték a kérlelhetetlenül szigorú Marjai Józsefet, aki talán még Kádárnál is keményebben szállt szembe minden pazarlással. Marjai a legendák szerint egyszer kint a repülőtéren felsorakoztatta a külföldre induló delegációt. Mindenkitől megkérdezte, milyen feladatot kell majd elvégeznie, ezek után úgy döntött, hogy néhány tag kiutazására nincs szükség, és hazaküldte ezeket. Romány Pál mezőgazdasági minisztert azért távolították el, mert állítólag nem volt hajlandó átvenni hatezer rossz konstrukciójú szovjet traktort többmilliárd rubelért. Vályi Péter, a sokra hivatott fiatal pénzügyminiszter üzemi baleset áldozata lett: a diósgyőri öntödét megszemlélve beleesett egy izzó acéllal teli kokillába, és halálra égett. (Itt szándékosságot emlegettek, de úgy gondolom, alaptalanul. Néhány nappal később jártam a helyszínen, akkor is csak egy jelzésszerű léckordon figyelmeztetett a veszélyre, korábban még ennyi se. Egy Vályihoz hasonló, üzemi viszonyokban egyébként is járatlan ember könnyen bajba kerülhetett.)
Kádár János úgy vélhette, hogy a változások egyúttal arra is alkalmat adhatnak, hogy megszabaduljon a „munkás baloldal” néhány szektás alapállású vezetőjétől. Mint már említettem, nyugdíjba küldte Biszku Bélát, Komócsin Zoltánt, felfelé buktatta Pullai Árpádot – közlekedési miniszterré nevezte ki, majd alig egy év múlva leváltotta.
Az ilyen és ehhez hasonló kölcsönös huszárvágások nem oldhatták meg az ország egyre súlyosbodó gazdasági és politikai gondjait.
„…Magyarország összeépítette gazdasági szerkezetét a Szovjetunióval, aminek következtében nyersanyagot és energiát cserélt sugaras szerkezetben élelmiszerre és gépekre – íja Lengyel László. – Ennek a szerkezetnek csak kis része volt alkalmas arra, hogy Európához kapcsolódjon. A szovjet gazdaság válsága felgyorsította az egész szerkezet válságát.”
Kádár többször is találkozott és tárgyalt Gorbacsovval, bár a szovjet főtitkár ilyenkor nem fukarkodott a magyar pártot illető bókokkal, Kádárnak fel kellett fognia, hogy többé nem alapozhat a sokszor százmillió dollárokat kitevő támogatásokra, melyeket Hruscsovtól Brezsnyevig és Andropovig mindenkitől megkapott. Gorbacsov a maga érdekeinek a védelmében Magyarországot – a többi kelet-európai szocialista országgal együtt – kiszolgáltatta a nyugati piacnak. Itt – visszaélve a kényszerhelyzetünkkel – a világpiaci árnál drágábban vásárolhattunk és olcsóbban kellett eladnunk a saját termékeinket, a veszteség egy-egy tételnél a húsz-harminc százalékot is elérte.
Többé nem lehetett arra számítani, hogy a tonnánként 17 rubelbe kerülő szovjet olajra alapozhatjuk a magyar gazdaság energiaellátását. „Kiépítettük az Adria olajvezetéket – írja Puja Frigyes – azzal, hogy majd az arab országokból vásárolt olajat ezen a vezetéken hozzuk fel. Miután ezen a vezetéken hosszú ideig egy csöpp olaj sem áramlott, fizethettük a pönálét a jugoszlávoknak, mert nem használtuk ki a csővezetéket.” A kényszerhelyzetben újra megpróbálták fejleszteni az egyszer már félig-meddig leállított magyar szénbányászatot.
A kibontakozást szinte lehetetlenné tette, hogy Magyarország követelései jórészt rubelben álltak fenn, adósságai viszont Nyugat felé konvertibilis valutában. Ez utóbbi gyors tempóban növekedett, az 1980-as évek közepére a 12-14 milliárd dollárt is elérték. Kétségessé váltak a gazdasági reformmal való kísérletezések és az ötéves terv célkitűzései is.
Az eladósodásért magyar pénzügyi vezetőket is komoly felelősség terhel, súlyos következményekkel járó hibákat követtek el.
„Líbia bizonyos pénzösszegeket tartott a Magyar Nemzeti Bankban – írja Puja Frigyes önéletrajzi könyvében. – Egyesek szerint a hetvenes évek végén több mint kétszázmillió dollárt tartalékolt itt Líbia a magyar export finanszírozására. Ép ésszel azt kellett volna hinnünk, hogy kezünket-lábunkat törjük, hogy minél többet exportáljunk Líbiába, hiszen ennek ellenértéke nálunk van dollárban… Igen ám, de ez ellentétben állt a Nemzeti Bank érdekeivel, ő ugyanis abban volt érdekelt, hogy minél hosszabb ideig birtokolja a kétszázmilliót, hiszen azért nem kellett kamatot fizetnie, és forgathatta ezt a pénzt. Neki tehát az volt az érdeke, hogy minél később hívják le, sikerült is alaposan lefékeznie a magyar exportot…”
Ami mégis megvalósult az együttműködésből, abban sem volt sok köszönet.
„…A katonai építkezések terén az együttműködés jól ment, nem így a civil, közelebbről a lakásépítkezések terén – folytatja Puja. – Az építésügyi miniszter viszolygott ettől a feladattól, a szerződés aláírásába tulajdonképpen belekergették… Arra sem ügyeltek, hogy szolid szerződés szülessen, olyan kötelezettségeket vállaltak, amelyeket egy kiválóan működő építésügyi minisztérium sem tudott volna megoldani, nem a miénk. Például munkások és szakértők százait küldték ki Líbiába, akik hosszú hónapokon át semmit sem csináltak, mert sem terv nem volt, sem az anyag kiszállítása nem volt megszervezve. Α munkások unalmukban pálinkafőzdét rendeztek be s a pálinkát feketén árusították. A líbiai hatóságok felfedték az ügyletet, s csak éles eszű konzulunknak volt köszönhető – aki amikor konstatálta, hogy baj van, előszedette és összetörette a pálinkafőző berendezéseket, majd eltüntette a roncsokat –, hogy nem zárták őket börtönbe néhány évre.”
Emlékezetes szállóige volt az 1980-as évek elején a „gazdag vállalatok – szegény állam”. Α Nemzeti Bank nyakló nélkül finanszírozta a vállalati import igényeket – és ezek csak hosszan térültek meg – vagy sehogy. Ez is felgyorsította az eladósodás ütemét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése