A májusi pártértekezlet kezdeményezői arra számítottak, hogy döntéseikkel megerősítették az MSZMP irányító szerepét, megszüntették a társadalomban kialakult feszültséget, a valóságban viszont egyre fenyegetőbb változások követték egymást.
1989 januárjában a Magyar Rádióban elhangzott Pozsgay Imre emlékezetes beszéde, melyben az 1956. október 23-a után bekövetkező eseményeket népfelkelésnek és forradalomnak minősítette, amely fokozatosan nemzeti szabadságharcba ment át. Ezzel kétségbe vonta a rendszer létrejöttét és egész létezésének törvényes voltát, eltávolított minden gátat a párton belüli reformerők és a kívülálló radikális ellenzék útjából.
Mind világosabban látszott, hogy Grósz nem hogy megállítani, de korlátozni sem tudja ezt a folyamatot. Durva politikai hibákat követett el, egy, a Sportcsarnokban rendezett pártaktíván reális veszélyként említette meg a „fehérterrort”, az „ellenforradalom visszatérését”. Az ilyen riogatások végképp összezavarták az amúgy is nehezen tájékozódó párttagságot, gátszakadásszerűen megindultak a kilépések.
Kádár tehetetlenül figyelte az események alakulását, pártelnöki szerepében gyakorlatilag passzivitásra volt kényszerülve. Külföldi politikusokat, vezető diplomatákat fogadott, a Központi Bizottság üléseit irányította. Mind gyakrabban vett ki betegszabadságot, hetekig pihent Dobogókőn, Manninger professzor megműtötte a csuklóját, mely még évtizedekkel korábban a börtönbeli kínzásoktól nyomorodott meg. Testi romlását aggasztó és megrendítő jelek mutatták. Α környezetéhez tartozó Petrovszki István, egy tanárból lett egykori pártmunkás így emlékszik egy interjúban:
„…1988 őszén, már elnök volt, nem főtitkár, Tolna megyébe hívták egy kétnapos látogatásra. Szívesen tett eleget ilyen meghívásoknak, bár akkor beteges volt már… Feljött hozzám Kádár elvtárs, megmutatta a levelet és azt mondta: »ugye tudja, hogy nekem elég sűrűn kell pisilni, vele jár a korral, no meg azt is tudja, hogy a jobb kezem kissé megbénult, nem tudok vele fogni, nehéz mozgatni. Α feleségem is beteg, nem enged maga mellé senkit, nekem kell ápolni, reggel-este megetetem, megvacsoráztatom, nem hagyhatom ott esténként. Ezért megkérem, jöjjön le velem Tolnába és figyelmeztesse az embereket, hogy nekem óránként ki kell mennem és időre haza kell érnem. Egyébként maga jobbkezes? Igen – mondtam. Gombolta be már bal kézzel a sliccét? – kérdezte. Nem – mondtam. Tudja, hogy milyen nehéz az?!”
Kádár idegi tartása is mind inkább felszámolódott, ami korábban soha nem fordult elő, veszekedett titkársága tagjaival. Olyanokba kötött bele, hogy az ablakokon miért vannak összehúzva a függönyök.
Talán Gyurkó Lászlónak évtizedekkel korábbi interjúkötete adta azt az ötletet Grósznak, hogy egy újabb riportsorozatot készíttessen Kádár Jánossal. Indítékait nem ismerem. Lehet, hogy fontosnak tartotta a párt alapítójának történelmi elemzéseit, de nem kizárható, hogy abban bízott, Kádár már annyira megingott mentálisan és fizikailag, hogy szereplésével lejáratja magát és a benne bízók szemében is nyilvánvalóvá teszi teljes alkalmatlanságát, végleg kiesik a riválisok sorából.
Kádár megromlott egészsége ellenére felvállalta a beszélgetéssorozatot, mert közölték vele, hogy az adott helyzetben a pártnak szüksége van egy ilyen dokumentumra. Grόsz riporternek Kanyó Andrást, a Magyarország című hetilap frissen kinevezett főszerkesztőjét választotta, aki már korábban is felvetette egy Kádár-interjú ötletét. Ha valóban élt is Grósz Károlyban valamiféle lejárató szándék – állítólag a felteendő kérdéseket is cenzúrázta –, ez megtört két akadályon: Kádár megmaradt intellektuális erején és Kanyó szakmai profizmusán. Így született meg a már sokszor említett „Végakarat” című könyv, mely híven rögzíti az utolsó heteit élő Kádár János gondolatait.
A kapcsolat nehezen indult, az első találkozónál Kádár fürkésző tekintettel mérte végig az újságírót:
– Mi ugye ismerjük egymást?
Kanyó megerősítette a sejtését, valaha Róna Ottóéknál találkoztak. Róna, mint említettem, Kádár Jánosné első férje volt, a Rendőr-főkapitányság politikai osztályán szolgált főhadnagyi rangban. Ez az ismeretség korántsem ajánlotta Kanyó személyét.
– Én nem értem, miért akarja kompromittálni magát velem? – kérdezte Kádár János. Később is csak nehezen engedett fel. Huszár idézi háziorvosának, Rétsági professzornak a szavait:
– „…Amikor végigszenvedte az első vagy második beszélgetést, elmondta nekem: nem tudja, hogy ővele mi történt, de amióta neki abba a dobozba [a magnetofonra gondolt – Μ. Gy.] kell beszélnie, a gondolatai összezavarodnak… Ő ezt nem tudja megcsinálni.”
Miközben az interjúsorozat készült, Grósz tovább folytatta a Kádár János ellen indított idegháborúját. Ennek a legjellemzőbb epizódja volt az a nyilatkozat, melyet a Moszkvában megjelenő Lityeraturnaja Gazetának adott, ezt a Népszabadság is átvette. A szövegben szerepelt egy olyan mondat, miszerint Kádár János elévülhetetlen érdemeket szerzett, de az utóbbi években már nem tudott újítani, lemaradt.
– Most már érti, hogy mitől van nekem üldözési mániám? – kérdezte Kádár. A folyamatosan irritált pártelnök Kanyóval szemben is nehezen fékezte indulatait.
„Találkozásunk során többször is vitatkoztunk, amikor megtagadta a kérdésre a választ – jegyezte fel Kanyó. – A második esetnél kikapcsoltam a magnetofont és elkezdtem összecsomagolni.
– Mit csinál? – kérdezte a jól ismert hangsúllyal.
Mondtam, ha bizalmatlan velem, nem tudom folytatni a munkát. Engem lehet helyettesíteni, de ő nem hagyhatja abba ezt a beszélgetést. Számadással tartozik az utókornak. Amikor látta, hogy komolyan gondolom és szolgálati kötelességére figyelmeztetem – amire maga is gyakran hivatkozott –, kompromisszumot ajánlott.
– Elmondom, de nem írhatja meg. Én nem akarok senkire sem ujjal mutogatni. Se lefelé, se fölfelé, érti?”
Kanyó megígérte, de nem ismerek a világon olyan újságírót, aki egy ilyen fogadalmat képes lett volna betartani, Kanyó sem számított kivételnek:
„…Ígéretemet nem mindig tartottam meg. Úgy vélem, hogy ezt a hitszegést ő, a »kompromisszumok robotosa« megbocsátotta nekem. Legalábbis nem tiltakozott. Igaz, sorozatunk utolsó darabjait már nem tudta olvasni, felolvasták neki…”
1989. március 17-én Kádár János lemondta a további magnetofonnal rögzített interjúkat. Rövidre fogott kérdéseket igényelt, azt ígérte, hogy írásban válaszol majd rájuk. Utána már csak egyszer találkozott személyesen Kanyó Andrással. Az újságíró szerette volna feltenni a kívánt módon előzőleg már benyújtott kérdéseket, de Kádár János csak akkor kívánt válaszolni rájuk, ha Grósz Károly főtitkár-miniszterelnök is megérkezik.
„Várakozás közben Kádár megemlítette, hogy az addigi találkozások szövegének egy részét ő még nem látta – emlékszik vissza Kanyó András. – Arra a megjegyzésemre, hogy mi pedig elküldtük neki, megismételte, ő nem kapta meg az említett szöveget. Szerencsére vittem magammal egy másodpéldányt, azt átadtam neki, összehajtotta és megnézve az utolsó lapot, megjegyezte: »nincs aláírva!«. Aláírtam. Ellenőrizte, majd ismét visszaadta azzal a megjegyzéssel: nincs rajta dátum!” Azt is ráírtam. Ezután felállt és azt javasolta, menjünk át mind a titkárságra és ott várjunk a főtitkárra. »Így illik« – mondta. Miután elhelyezkedtünk, néhány perc múlva valóban megérkezett a főtitkár, a Központi Bizottság irodavezetőjének a kíséretében.
Kádár elébük sietett, a nagy tárgyalóasztalnál foglaltunk helyet. Jelezte, hogy a két nap múlva sorra kerülő központi bizottsági ülésen (április 12-én) részt kíván venni.
– Nem tiltja meg nekem, hogy ott legyek? – kérdezte a főtitkárt többször is a beszélgetés során olyan hangsúllyal, amiből nyilvánvaló volt, tulajdonképpen kéri, teljesítsék a kívánságát.”
(Nehéz megmagyarázni, hogy Kádárnak miért kellett külön engedélyt kérni. Pártelnöki jogkörében rögzítve volt, hogy bár nem tagja a Politikai Bizottságnak, a pártvezetés bármelyik ülésén részt vehet és elmondhatja a véleményét.)
„A főtitkár hangsúlyozta, hogy ő ezt meg nem tilthatja, de egészségi állapota miatt azt javasolná, hogy ne vegyen részt a KB ülésén – folytatja Kanyó az események leírását. – Majd a beszélgetésnek ez a része azzal zárult, hogy ha mindenáron ragaszkodik hozzá, jelenjen meg a tanácskozáson, nyissa meg és mondjon néhány mondatot, majd átadhatja a munkát a soros elnöknek, ő pedig nyugodtan eltávozhat…”
Ezután a beszélgetés Kádár János egészségi állapotára terelődött. Grόsz azt javasolta, hogy utazzon el a Szovjetunióba vagy Lengyelországba pihenni, de ő ezt az ajánlatot elutasította, a társaságnak minél több tagja vetette fel ezt a gondolatot, annál határozottabban.
Mikor Grόsz eltávozott, Kanyó azt ajánlotta, hogy a szép tavaszi időben majd vonuljanak fel Dobogókőre, és ott folytassák az interjút.
– Ez jó gondolat – mondta Kádár János. – Megbeszéljük.
Búcsúzóul kezet fogtak és soha többet nem találkoztak.
Orosz József egy visszapillantó cikkében feljegyezte, hogy 1989. április 19-én a reggeli órákban Kádár János felesége társaságában felkereste a kórházban Rétsági professzort. Bejelentette, hogy most bemegy a Központi Bizottság ülésére és beszédet tart. Ő ezt meg kell, hogy tegye a „saját arca” miatt.
– Órákon keresztül győzködtem, hogy ne tegye – mondja Rétsági. – Többször úgy volt, mintha hallgatna rám, de úgy fél tizenegy körül egyszerre csak felugrott, és azt mondta, hogy megyek, és kirohant az ajtón, mint egy őrült, megfogta a felesége kezét: gyere! És elindult olyan gyorsan, hogy a kormányőr alig tudott lépést tartani vele, elrohant.”
– „Kádár János már nem volt olyan állapotban, hogy beszédet tudjon tartani, vagy összefüggően elmagyarázni bárkinek bármit is – mondja Rétsági egy másik interjújában. – Térben és időben gyakran teljesen dezorientálttá vált. Tehát mind fizikailag, mind mentálisan képtelennek tartottam rá, hogy egy hosszabb beszédet elmondjon…”
Α professzor felhívta a központi bizottsági ülés színhelyét, és kérte, hogy küldjék Grószt a telefonhoz, de ő akkor már belekezdett a beszédébe. Egy másik funkcionáriusnak mondta el, hogy Kádár elindult, és előfordulhat, hogy rosszul lesz, tudjanak róla. Grósznak egy elébe csúsztatott cédulával jelezték Kádár jövetelét, a főtitkár beszéde végén be is jelentette az eseményt és hogy a pártelnök szólni kíván majd a jelenlevőkhöz.
Szünetet tartottak, Kádár fél tizenkettő körül érkezett meg a helyszínre.
„A magára mindig adó Kádár Jánosnak már a külseje is sejtette, ez nem a korábbi Kádár János – írja le a jelenetet Huszár Tibor. – Belépett egy hajszolt, ruháiból kifogyott, barázdált arcú ember, sápadtan és aszottan, nyakkendő nélkül, gyűrött ingben. Tekintete üres volt, eszelős és riadt…”
Kádár megállt, hosszan figyelte a megdöbbent tömeget, aztán kiválasztotta közülük Bereczky Gyulát, a Magyar Televízió akkori elnökét, ő ezen funkciója révén tagja volt a párt Központi Bizottságának. Félrevonta az előtér egyik sarkába:
– Bereczky elvtárs, hol van a pecsét?
– Milyen pecsét, Kádár elvtárs?
– Maga nagyon jól tudja, hogy milyen pecsétre gondolok.
Bereczky nem akart szembeszállni az indulatos Kádárral, kitért előle:
– Felmegyek a titkárságra és utánanézek.
Megkereste Kádár egyik titkárnőjét, Gacsal Lujzát:
– Milyen pecsétet keres az Öreg?
– Nem tudom. Nálam is járt, de mondtam, hogy nekünk csak egy pecsétünk van, a hivatalos, erre legyintett és itt hagyott.
Bereczky dolgavégezetlenül távozott, csak hosszú hetek múlva sikerült megfejtenie a rejtélyt. Katona István mondta el neki, hogy 1956. november elején, mikor Kádár Moszkvában tárgyalt Hruscsovékkal, a szovjet vezetők egy pecsétet készíttettek az ő aláírásával. A későbbiekben ezt nyomták oda a különböző dokumentumok aljára.
Nem akartam elhinni a történetet:
Előfordulhatott, hogy egy pecsételt szignót valódi aláírásként fogadtak el?
– Akkoriban ennél nagyobb hamisításokra is sor került, másrészt biztos, hogy kiváló minőségben vitték fel a bélyegzőre az aláírást.
A pecsét további sorsát Katona István sem ismerte, a mindennapi munkában említés sem tétetett róla, rég elveszítette a jelentőségét és használhatóságát, csak Kádár megbomlott idegeiben merült fel a félelem, hogy valaki visszaélhet vele.
Mire Bereczky visszaért a tárgyalóterembe, a Központi Bizottság ülése már folytatódott, Kádár állt a szónoki emelvényen, bal kezével műtött jobb csuklóját szorongatta.
„Aki külső megjelenése láttán nem eszmélt volna rá, annak az első mondatok hallatán fel kellett ismernie, egy elborult agyú emberi ronccsal áll szemben” – írja Huszár Tibor.
„Elvtársak! Itt szabad még használni, hogy elvtárs? Mert a Parlamentben már nem. Ha tudomásul veszik, hogy ha visszaemlékezésekben [valószínűleg a Kanyó Andrásnak adott interjúra gondol – M. Gy.] ahhoz tartom magamat… hogy én nem békebontó akarok lenni, de én a hetvenéves KMP-nek ötven éve vagyok a tagja. És nem tudtam nem igazat mondani és mégis, hogy békebontó ne legyek, vagy ne az egységet szolgáljam…
…És akkor az van, hogy én ragaszkodom ahhoz, hogy bizonyos mostanában nem szeretett államfőt, aki nagyon rosszul viselkedik csak olyan világtáj szerint nevezzem meg [kire céloz? Talán Gorbacsovra? – M. Gy.] és elvtársnak senkit sem szólítok, mert az ilyen bizonyos megrögzött vagyok, nem tévesztem el, hogy ki az elvtárs és ki nem…
…De arról nem tehetek, hogy harminckét év után merül fel egy ilyen kérdés, mert már annyi kongresszusunk volt, meg pártértekezlet, mindenféle. És ezt soha nem bírálta senki, hogy ellenforradalom vagy népi felkelés. Mert én amikor elmondtam a nyilatkozatot, akkor azt mondtam egész pontosan: békés diáktüntetés, fölkelés és nem minősítettem semmiféle ellenforradalomnak. Ezt értettem a résztvevőkre is, mert különben senki nem érti, hogy én mit beszéltem így, ahogy beszéltem.
Mert ez a – most már rájöttem, a 28-ától [1956. október – M. Gy.] kezdődött az, amikor ruhára, bőrszínre, nem tudom, mire rámutatva fegyvertelen embereket pogrom alapján megöltek. És azokat előbb ölték meg, mint Nagy Imrééket. Mert ha arról van szó, hogy nem történelmileg nézem akkor én is nyugodtan azt mondanám, hogy ha harminc év távlatából nézem akkor én mindenkit sajnálok…”
Bevallom, komoly fáradságomba került, hogy illusztrációként legalább ezt a fél oldalt kitevő összefüggő és értelmezhető részt ki tudjam emelni a szövegből. A félórás, gondolatilag és megfogalmazásában egyaránt széteső beszédben Kádár összevissza formában szót ejtett a betegségéről, a Rajk-perről, Rákosiról, a párt aktuális feladatairól és így tovább. Messze túllépett az érthetőség határán, a teljes idegi felbomlás jeleit mutatta.
Többen is feltételezik, hogy Grósz Károly, ha szándékában állt volna, megakadályozhatta volna ezt a méltatlan jelenetet.
„Kétségtelen, hogy Grόsz Károly hozzájárulása nélkül Kádár sohasem jutott volna el a pártközpontig egy gépkocsin. Ha orvosi okokra hivatkozva Grόsz megtiltja részvételét a KΒ-ülésen, nincs az a hatalom, amelyik autót ad Kádárnak. Grόsz nélkül nem juthat be a pártközpont épületébe, nem beszélhet a Központi Bizottság tagjai előtt – írja egy elemző.
A főtitkár vezeti az ülést, ha nem akar, nem ad szót Kádárnak. Sőt, ő volt az egyetlen, aki ezt a beszédet – tapintatosan figyelmeztetve Kádár állapotára – megállíthatta volna tíz perc után, s el is fogadták volna. De hagyta, hogy hosszan végigmondja zavaros és értelmetlen beszédét.”
Később szemforgató módon mentegette Kádár összeomlását, de egyidejűleg minden lehetséges módon terjesztette a betegsége hírét és a beszéde szövegét. Grósz a KB májusi ülésén kerített sort a Kádár-ügy végleges lezárására:
„…Több központi bizottsági tagtól kaptam telefont és levelet, amelyben kezdeményezték: gondoljuk meg, hogy nem kellene-e nyugállományba való vonulását kezdeményeznünk, felmenteni a pártelnöki tisztség alól. Személyesen megpróbáltam Kádár elvtárssal erről beszélni… Azt a kérésemet, hogy ő kérje a testülettől a felmentését, tulajdonképpen nem értette meg. Nem elemezte, nem jutott el tulajdonképpen a kérés a tudatáig. Orvosi szakvéleményt kértünk, négy professzor írásba adta, hogy Kádár János elvtársat egészségi állapota pártmunkájának ellátására alkalmatlanná teszi…
Mindezek alapján a Politikai Bizottság egyetértésével kezdeményezem, hogy mentsük fel Kádár János elvtársat a pártelnöki tisztsége alól és kezdeményezzük nyugalomba vonulását. Javaslom, hogy a KB tagsága alól is mentsük fel, ne csak az elnöki tisztsége alól.”
Grόsz javaslatát öt ellenszavazat és három tartózkodás mellett elfogadták. A felmentést bejelentő, hosszadalmas és álszent, frázisoktól fröcsögő levelet sem Grósz, sem más nem vállalta fel a saját nevével, a „Központi Bizottság” megjelöléssel szignálták.
Kanyó András könyve végén így ír Kádár János reagálásáról.
„…Aztán, mint régen, késő este az íróasztalához ült és mind erőtlenebbé váló kézzel, de vasakarattal nekilátott a válaszlevél megfogalmazásának. Eltelt egy éjszaka és még egy. Az értelem és az akarat már nem tudott parancsolni a kéznek, a szöveg alig, egyes részei pedig egyáltalán nem olvashatóak. Tudomásul kellett vennie, hogy az egy életen át bevált módszer – mindent előbb saját maga vetett papírra kézzel s csak aztán fordult munkatársaihoz és vette igénybe a technika segítségét – már nem alkalmazható. S amikor megszületett végső formájában a Központi Bizottságnak szóló levél, arra is volt gondja, hogy azt két tanú előtt írja alá. Az aláíráshoz is ragaszkodott…”
Megrendítő az a méltóságteljes gesztus, hogy Kádár János válaszában egyetlen szót sem ejtett saját személyéről, pozíciójának védelmében.
„…Hozzám intézett levelüket kézhez vettem – írja. – Emberileg bizonyára megértik, hogy nehezen fogtam tollat, de úgy éreztem: kötelességem válaszolni Önöknek. Annál is inkább, mert nem tudom, hogy lesz-e hozzá még egyszer fizikai erőm.
Α testület döntését fegyelmezett kommunistaként is elfogadom, de mint Önök közül sokan tudják, jómagamat is hónapok óta foglalkoztatott a visszavonulás gondolata. November óta orvosaim csak minimális munkavégzést engedélyeztek, áprilistól pedig egészségi állapotom tovább romlott…”
Α levél további részében Kádár János elköszönt a munkatársaitól, a magyar emberektől, a külföldi elvtársaitól, és sok sikert kívánt az MSZMP-nek az előtte álló nehéz feladatok megoldásához.
„…S mikor nyilvánosságra hozták a KB levelét és Kádár János válaszát – folytatja Kanyó András –, másnap összecsomagolt. Távozni akart a Cserje utcai háromszobás villából, amelyben 1951-ben letartóztatták [pontosabban szólva egy ennek közelében fekvő utcán – M. Gy.], s amely 1957-től a haláláig ismét az otthona volt. Egyre csak azt hangoztatta: miután már nem visel semmilyen tisztséget a pártban, a villa nem illeti meg. Felesége és munkatársai csak hosszas rábeszélés után tudták meggyőzni, hogy maradjon…”
Ha nem sikerül eltéríteni a szándékától, nem tudni, hová mehetett volna. Kádár János más országokbeli szocialista pártvezérektől eltérően nem szerzett vagyont, nem építtetett magának palotákat, luxusgarázsokat az ajándékba kapott luxusautóknak. Α halála után személyes tárgyai aukcióra kerültek, bútorai, ruhái, könyvei és minden más holmija, ha jól tudom, összesen 1,2 millió forintért keltek el.
Α házat felesége szerette volna megőrizni egy jövendő Kádár-múzeum számára, de később lebontották, és egy vállalkozó épített a helyén egy csillogó-villogó palotát.
A lemondása után különféle rendű-rangú ellenfelei minél hamarabb igyekeztek eltávolítani őt az útból. Május 11-én már elkészült a Minisztertanácsi Hivatal elnökének határozata Kádár János nyugdíjáról: havi 43 900 forintot állapítottak meg.
Kádár csak annyit jegyzett meg:
– Meg fogom spórolni ezt a pénzt a magyar népnek!
Többé nem járt be a Pártközpontba, csak az orvosi kezelésekre tartva hagyta el a lakást. Később már az orvosokhoz sem járt, nem hitt a gyógyulásában. Ült otthon és órákig bámult ki az ablakon. Néha este tíz óra után felélénkült, és telefonon felhívta egy-egy régi ismerősét, hogy megbeszéljen vele valamit, de már senki sem igényelte a tanácsait.
„Egyszer voltam a lakásán – írja Aczél György –, kopott köntösben, kopott kabátban fogadott, mint ahogy a magára maradt, elhagyott öregemberek kinézni szoktak…” Felesége nem gondozhatta, maga is ápolásra szorult.
Élete utolsó heteiben Kádár János még egy akcióra szánta el magát: 1989. május 26-án levelet intézett a párt Központi Bizottságához. Ebben az időben már folytak Nagy Imre újratemetésének és rehabilitációjának előkészületei, ennek kapcsán magasra csaptak az ő személyét ostromló gyűlölethullámok, milliók tartották őt a volt miniszterelnök gyilkosának. Kádár János mindenképpen tisztázni akarta a helyzetet:
„Alulírott arra kérem az MSZMP Központi Bizottságát – szól a levél –, hogy a Nagy Imre-ügy bírósági kivizsgálását szorgalmazza. A történelmi vizsgálatok már folynak. Az 1958. évi ítélet harminc esztendeje az akkori jogi és törvényszerűen folyt le. Kérem vizsgálják felül az ügyben saját szerepemet. Beleszóltam-e a vizsgálatokba, beleszóltam-e az ítéletbe stb. Amennyiben a bíróság meghallgat, a legjobb tudásom szerint minden kérdésre válaszolok. Amennyiben a bíróság bűnösnek tart, úgy azt mondják ki. Ha nem vagyok az, úgy kérem a Központi Bizottságot, hogy hassanak oda: szűnjenek meg a személyemet illető inszinuációk, célozgatások. Fáradságukat előre is köszönöm Elvtársi üdvözlettel: Láttam: Kádár János. Ui. a levelet a feleségem írja”
A levelet a pártvezetésnek egy szűkebb csoportja tárgyalta meg, Grósz Károly főtitkár vezetésével. A fennmaradt, bár sokáig kallódó jegyzőkönyv tanúsága szerint nem tudták miképp kezelni a helyzetet.
„Grόsz: A levelet a Központi Bizottságnak címezte Kádár elvtárs, nem tudom, hogy van-e kötelességünk ebben az esetben a Központi Bizottságot erről tájékoztatni.
Nyers: Azt hiszem, hogy igen.
Grósz: Erre gondoltam én is, hogy nem hallgathatjuk el. Ugyanakkor azonban itt minekünk semmifajta intézkedést nem kell tenni.
Nyers: Nem kell.
Grόsz: Ugyanis ő, vagy bárkinek az ügyének a megvizsgálása csak a perújrafelvétel esetén lehetséges törvényesen… Tehát itt tenni nem kellene úgy érzem semmit. Jogilag nem is tudunk tenni. Másik kérdés, hát maradjon-e ez zárt körben, vagy esetleg az ügyet lezárása után hozzuk nyilvánosságra? Tekintettel arra, hogy ezt a Központi Bizottság ülésén én ezt fel fogom olvasni, erről legendák fognak mászkálni.
Major: [A KB Irodavezetője – M. Gy.] Most nem tudom, hogy kérte-e ezt Kádár elvtárs, mert nekem beolvasta telefonba előzőleg, hogy ő azzal a szándékkal állította össze, hogy ez publikálva legyen. Nem tudom, neked ezt megismételte-e?
Grósz: Ezt nem, vagy lehet, hogy mondta, csak én nem értettem meg, hát annyira koncentráltam, mégsem tudom megérteni. Nekem mondogatta, mondogatott itt valamit a levélről, de nem értettem, mert a levelet utána kaptam meg. Tehát, ő lehet, hogy azt mondta, hogy hozzuk nyilvánosságra. Nem tudtam összerakni. Na most hát ez nyilván elkezd majd terjedni, meg ez megy a maga útján. A temetés előtt [Nagy Imre újratemetéséről van szó – M. Gy.] semmiképpen. Elképzelhető-e, hogy ott ne tájékoztassuk a Központi Bizottságot, hanem egy üléssel később?
Németh: Túl vagyunk a temetésen, aztán.
Grόsz: Mert korrektek vagyunk akkor, nem?
Major: De a mostani ülésen ismertetnénk, ugye?
Grόsz: Nem. Épp ezt kérdeztem.
Major: Nekem éppen azért vannak kétségeim, és ha közben történik valami? Az ő egészségi állapotában. És van egy antedatált levél, akkor mit kezdünk vele.
Grόsz: V. hó 26.
Major: Hát ez az. Akkor aztán az isten sem mossa le rólunk, hogy elrejtettük a levelet…
Grόsz: Vagy pedig annyit lehet, hogy nem elolvasni a levelet, hanem hogy Kádár elvtárs írt egy levelet, hát nem muszáj felolvasni.
Major: Akkor már követelni fogják a teljes szöveget, azt hiszik, hogy misztifikálunk valamit…
Jassó: Hát mi van akkor, ha elolvassuk a levelet, de nem kerül nyilvánosságra?
Grόsz: Ezt javasoltam. Nem vagyunk kötelezve, hogy nyilvánosságra hozzuk, mi arra vagyunk kötelezve, hogy a Központi Bizottságot tájékoztatassuk. A dolog lényege: a levélben nincs benne, hogy hozzuk nyilvánosságra… Az a KB-nak íródott, a KB megkapta, lerakjuk a levelet és akkor az ügy le van zárva.
Nyers: Majd a »Reform« újságban esetleg megjelenhet.
Grósz: Elvtársak, na most ehhez kapcsolódik a következő. Fazekas János elvtárs Romániából a következőket küldi:
»Kedves Elvtársak! Mikor e sorokat írom, a politikai státuszomat tekintve rab vagyok. A román titkosrendőrség minden lépésemet figyeli. Megfigyelés alatt vannak fiaim, feleségem, testvéreim, rokonaim és jó barátaim. Már kétszer hívtak Ceauşescu utasítása alapján a Központi Bizottsághoz és tudomásomra hozták, hogy ha bármilyen politikai aktivitást fejtek ki, akkor kizárnak a pártból, kilakoltatnak Bukarestből, bíróság elé állítanak… Ilyen nehéz helyzetben sem tudok elszakadni attól, ami Magyarországon történt és nagyon foglalkoztat magyar nemzetem helyzete és jövője. Szeretném felhívni a figyelmüket azokra a veszélyekre, amelyeket június 16-a, Nagy Imre és társainak újratemetése teremthet… Nagy Imrét és társait nem lett volna szabad megölni, ami történt azért azonban nemcsak Kádár János felelős. Többször beszélgettem személyesen Nagy Imrével és társaival is a snagovi tartózkodásuk idején… Szeretném elmondani Önöknek, hogy benyomásaim szerint Nagy Imre minden cselekedetében tudatosan járt el. Meg volt győződve, hogy Kádár János megmenti az életüket, ha a szovjetek nem kényszerítik őt radikális megoldásra. Ez utóbbi történt, a szovjet titkosszolgálat Hruscsov jóváhagyásával erősebb volt. Nem Kádár János ölte meg Nagy Imrét, hanem a szovjet párt akkori vezetősége és az ítélettel egyetértett Tito és valamennyi szocialista ország vezetője. Ezt meg kell mondani világosan. Meg kell mondani azt is, hogy talán a legnagyobb hibát a román párt követte el Nagy Imre ellen, mert kiadta őt, nem biztosítva neki és társainak a politikai menedékjogot. Többen voltunk, akik elleneztük a kiadatásukat, de a szovjet nyomás Romániában is győzött.«”
Sem a vita, sem a levél nem késztette döntésre az MSZMP vezetését, Grósz Károly így zárta le Kádár János bejelentésének ügyét:
„…Nem javaslok intézkedéseket. Α bírósági ügy, illetve annak felülvizsgálata folyik… a kérésének az a része, hogy védjük meg ezektől a támadásoktól, elvtársak, ezzel nem tudunk mit kezdeni… célozgatásokkal szemben nem tudjuk megvédeni…”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése