Álmában Balaskónak úgy tűnt, hogy távolról egy magas, világító körvonalú férfi jön felé, ahogy közelebb ért, látszott, hogy rossz szabású, olcsó, nyilvánvalóan kiárusításnál vásárolt ruhát hord, és arca emlékeztet azokra a képekre, amelyeket a titkárnő mutogatott.
A férfi – amennyire zakója szűk hátrésze megengedte – meghajolt.
– Ön Balaskó Pál?
– Igen.
– Kerekes Antal gumiügyi főigazgató vagyok. A titkárnőm mondta, hogy keresett, de sajnos, éppen kiszálláson voltam. Eljöttem megkérdezni, hogy miben lehetek a szolgálatára.
Balaskó, aki igazságot hajszoló körútján mindvégig erre a kérdésre várt, most úgy meghatódott, hogy alig tudta kinyögni.
– Főigazgató elvtárs, elloptak egy gyárat.
A főigazgató haragosan összeráncolta a homlokát.
– Melyiket?
– A „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-öt.
– Azonnal menjünk ki oda.
Hatalmas, fekete autó állt elő, Balaskó a főigazgató mellé ült, néha lopva ránézett, megnyugodva látta, hogy Kerekes arcán egy pillanatra sem enged fel az elszánt harag feszültsége.
Az autó végigsuhant a városon, befordult a Váci útra, kerekei mintha végig nem érintették volna a kocsiút köveit, a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” előtt pedig valójában is a levegőbe emelkedett, és átrepült a gyár bejáratát eltorlaszoló törmelékhegyeken, egy könnyebb zökkenéssel ereszkedett le a gyárudvarra.
A főigazgató és Balaskó kiszállt, egy pillanatig mindkettőjüket megdöbbentette az ellopott gyár üres telkének elhagyatottsága, csak később vették észre, hogy az udvar mélyén, túl a lángoló gumicsizmán, két ember áll.
Hogy ne vonják magukra a figyelmet, óvatosan léptek közelebb. Balaskó már félútról felismerte a két embert: egyikük a portás volt, másikuk pedig Kraszner Benjámin, a vak főrevizor. Kerekes szájára tett ujjal jelezte, hogy maradjanak csendben, és figyeljék a beszélgetést.
A főrevizor elővette a mellényzsebéből az óráját, és úgy tett, mintha megnézte volna.
– Már ennyi az idő? Összegyűltek már a vállalat dolgozói?
– Természetesen, főrevizor elvtárs. Fent vannak a kultúrteremben. Ha megengedi, felvezetem.
A portás karon fogta Krasznert, és körbe sétált vele az udvaron. A gyár egykori bejáratánál megmaradt egy lépcső, mint hasonló helyzetben mindig, most is hússzor-harmincszor oda-vissza átvezette rajta a főrevizort, minden fordulatnál megjegyezve:
– Tessék vigyázni, mert lépcső következik.
Végül fújtatva megállt.
– Itt vagyunk. Tessék leülni az emelvényre.
Kraszner leült a portásasztalhoz, megtörölte izzadó homlokát.
– Mondhatom, kérem, hogy elég magasan van a maguk kultúrterme. Egészen elfáradtam.
A portás megrázott egy csengőt.
– Kedves elvtársak! Gyárunk dolgozói nevében szeretettel üdvözlöm Kraszner főrevizor elvtársat, és át is adom neki a szót.
Letette a csengőt és tapsolt.
– Halljuk! Halljuk!
Kraszner felkelt, és barátságosan integetett az üres udvar felé.
– Kedves elvtársak! Mint a munkásmozgalom régi harcosa, sok szenvedésen mentem keresztül, átkergettek már árkon-bokron, sőt réztrombitán is.
A portás udvariasan nevetett és tapsolt.
– Hehe, nagyszerű!
– Ezeket a szomorú emlékeket csak egyetlen dolog feledteti el velem, ha olyan kellemes bejelentéseket tehetek, mint például ebben a percben. Elvtársak! Örömmel közlöm veletek, hogy munkahelyetek, második otthonotok és büszkeségetek, a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” élüzem lett.
A portás felugrott a helyéről, és tapsviharban tört ki.
– Éljen! Éljen!
– Minden álszerénység nélkül mondhatom, hogy ebben nekem is van valami részem. Jelentéseimben kiemeltem, hogy szinte sohasem termeltek selejtet, a munkafegyelem ellen sem merülhet fel kifogás, egységes, jó kollektívát alkottok. Engedjétek meg, hogy a legjobb dolgozóknak én, öreg barátotok és harcostársatok, személyesen adjam át a kitüntetéseket.
Kinyitotta a magával cipelt hatalmas bőröndöt, és kivett belőle egy szalagokkal díszített érmet.
– Noch József igazgatónak a „Vörös Macska Érdemrend” a szocialista tulajdon védelméért és hatezer forint pénzjutalom.
A portás odament Krasznerhez, és mint Noch József átvette tőle a kitüntetést és a jutalmat.
– Büszke vagyok, Noch elvtárs – mondta a vak főrevizor –, hogy ilyen tanítványokat nevelhettem az országnak, mint te vagy. Csak így tovább, Noch elvtárs. Csak így tovább! Tálas Gyula portás.
A portás felvillanyozva hallotta a saját nevét.
– Na végre, egyszer én is kapok valamit.
– Kiemelkedő munkafegyelméért és megbízhatóságáért egy forró kézszorításban részesítem.
A portás dühösen kiabált vissza:
– Nem vagyok itt. Szolgálatban vagyok.
A főigazgató mindeddig szótlanul figyelte a lejátszódó eseményeket, most előlépett a háttérből, Balaskó követte. Kraszner a léptek zaja felé fordult.
– Kérem, ne járkáljanak a teremben. Itt gyűlés folyik.
A főigazgató csendesen kérdezte:
– Mi folyik itt, Béni bácsi?
– Á, te vagy az, főigazgató elvtárs? Élüzem-ünnepséget tartunk. Ülj ide mellém az emelvényre.
– Hol van itt emelvény?
– Hol? Itt a kultúrteremben.
– Hol van itt kultúrterem?
– Hát itt a gyárban.
– Hol van itt gyár? Egy csavart sem hagytak.
Rezignáltan hozzátette:
– Bár az építőmunkások dolgoznának olyan precízen, mint ezek a tolvajok.
A portás, látva a küszöbön álló lelepleződést, sietve eliszkolt. Kerekes az asztalhoz lépett.
– Azt hiszem, Béni bácsi, itt az ideje, hogy nyugdíjba menj.
Egy csomó elbocsátási blankettát vett elő a táskájából, az egyiket kitöltötte, és a vak ellenőr kezébe nyomta, de az nem akarta elfogadni.
– De hát hogy mehetnék én nyugdíjba? Énrám még szükség van. Az én szavamat milliók figyelik.
Az üres gyárudvar felé mutatott.
– Ott vannak a tömegek, akiket én neveltem.
A főigazgató szánakozva ingatta a fejét.
– Kedves jó Béni bácsi! Nincs ott senki sem.
– Nem igaz.
– Ha nem hiszed, szólj nekik.
Kraszner az üres udvar felé fordult.
– Elvtársak! Emlékezzetek a közös harcainkra, emeljétek fel a szavatokat, és ne engedjétek, hogy félreállítsanak engem. Mondjátok ki nyíltan és határozottan, hogy mellettem álltok, továbbra is azon az úton akartok járni, melyen eddig vezettelek benneteket.
Az üres udvar persze nem válaszolt, Kraszner elcsukló hangon folytatta.
– Elvtársak! Elvtársak, most szóljatok, később már nem lehet.
Erre sem érkezett válasz, Kraszner megtörten bólintott.
– Igen, én is azt hiszem, főigazgató elvtárs, ideje, hogy nyugdíjba menjek.
Az öregember nehéz járással minden kavicsban külön megbotolva hagyta el a gyárudvart, lépteit titokzatos helyről szóló indulók kísérték. A főigazgató sokáig nézett utána, jelezve, hogy nem dönthetett másként. Balaskóhoz fordult.
– És maga, Balaskó elvtárs, jelentette másnak is, hogy ellopták a gyárat?
– Igen.
– Kinek?
– Például Jólesz elvtársnak.
A főigazgató elővett a zsebéből egy mikrofont, és beleszólt.
– Kéretem Jólesz elvtársat.
A hang félelmetesen felerősödve dörgött az üres udvaron, alig enyészett el, máris megjelent a Jólesz család, sorra bemutatkoztak a főigazgatónak.
– Jólesz Teréz.
– Jólesz Béla.
– Jólesz Mátyás.
– Jólesz József.
– Jólesz Jolán.
– Jólesz Jolán férje, született Pazsiczky László.
Végül maga a vezérsugalmazó nyújtotta a kezét.
– Proletár üdvözletem, főigazgató elvtárs. Jólesz Ferdinánd vagyok.
A főigazgató értetlenül nézte a Jóleszek gyülekezetét.
– Ne haragudj, Jólesz elvtárs, én csak téged hívattalak, miért hoztad magaddal a családodat is?
– Ezek nem a családom, ők az én beosztottjaim.
– Értem. Jólesz elvtárs, jelentették neked, hogy ezt a gyárat ellopták?
– Jelentették.
– És te mit szóltál?
– Nézd, főigazgató elvtárs, meg kell mondjam neked, kemény és kérlelhetetlen proletár nyíltsággal: ezt a gyárat nem lopták el.
– De hát ha nem lopták el, akkor hol van?
– Az egész a bűzhödt kispolgári mocsár aknamunkája. Hogy megbontsa a proletariátus egységes sorait.
Mutatóujjával tréfásan fenyegette Kerekest.
– Főigazgató elvtárs, ejnye, főigazgató elvtárs! Öntudatosabb proletárnak hittelek, mint hogy felülj ilyen híreszteléseknek. Éppen te, aki…
A főigazgató türelmetlenül közbevágott.
– Azt kérdeztem: hol van a gyár?
– A gyár itt van a helyén.
Az egyik Jólesz úgy tett, mintha valamilyen hatalmas épületet bámulna.
– Milyen szép nagy gyár.
A többi Jólesz azonnal csatlakozott, versengve csodálták a nem létező gyárat.
– És ez a rengeteg gép!
– Halljátok azt a sok kalapácsot?
– Csak kicsit erős a füst. Csípi a szemem.
– Tegyünk zsebkendőt az arcunk elé.
Valamennyien az orruk elé tették a zsebkendőjüket, de Jólesz Jolán rájuk szólt.
– Elvtársak, ez helytelen. Mi nem kispolgárok vagyunk, akik nyavalyognak, ha meglátnak egy gyárkéményt, nekünk bírni kell a füstöt.
Egyhangúan helybenhagyták, és elvették az orruk elől a zsebkendőt.
– Igazad van, Jolán.
Jólesz diadalmas mosollyal fordult a főigazgatóhoz.
– Látod, főigazgató elvtárs, én mondtam, hogy a gyár itt van a helyén.
– És akkor miért nem látszik?
– Azért nem látszik, nehogy felületet adjunk az aljas kéz kezet mos elv és a kispolgári korrupció támadásainak, de a termelés folyik tovább.
Jólesz Teréz egy vaskos paksamétát vett elő.
– Tessék, főigazgató elvtárs! Itt vannak a jelentések, a kimutatások és a statisztikák.
A főigazgató belenézett az iratokba.
– Csakugyan, minden a legnagyobb rendben van.
Átadta a paksamétát Balaskónak, de a feltaláló elhárította magától, előrelépett.
– Kérem szépen, értsék meg: én ebben a gyárban szeretnék dolgozni.
Jólesz kedélyesen vállon veregette.
– Miért kell neked, Balaskó elvtárs, pont egy ilyen zajos, füstös üzemben dolgozni?! Kevesen vagyunk virtigli proligyerekek. Nekünk meg kell becsülni egymást. Gyere a főigazgatóságra, az én osztályomra. Most úgyis üresedik nálunk egy állás, Terézkét otthagyta az a nyomorult férje.
Jólesz Teréz hangos sírással a vezérsugalmazó mellére borult.
– Ne sírj, Terézke, te az én legkedvesebb unokanővéremnek, Linának vagy a lánya, akit a kapitalizmus farkastörvényei arra kényszerítenek, hogy az utcán árulja a testét. Nyugodj meg, Terézke, nem hagylak bántani. Te, Balaskó elvtárs, elveszed feleségül Terézkét, és holnap már együtt dolgozunk a mi osztályunkon.
A főigazgató ingatta a fejét.
– Tévedsz, Jólesz elvtárs.
– Miért? Nem hagysz minket együtt dolgozni?
– De hagylak. Csak nem a ti osztályotokon, hanem a gyárban. Balaskó elvtárs vezető technikus lesz, ti pedig munkások.
Jólesz méltatlankodva felemelte a hangját.
– Hogy értsem ezt, főigazgató elvtárs? Büntetés?
– Nem büntetés, Jólesz elvtárs, hanem kitüntetés. A proletariátus nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy elveszítsen ilyen harcosokat, mint ti vagytok. Természetesen semmiféle hátrány nem érhet titeket, az eredeti szakmátokba helyezlek vissza benneteket.
Ismét hivatalos papírokat vett elő a táskájából.
– Gyertek ide sorjában, mondjátok be, hogy mik voltatok, és én kiállítom az igazolványotokat.
Elsőnek Jólesz Mihály lépett az asztalhoz.
– Kosárfonó és kefekötő.
– Hol szerezte a képesítését?
– Vácon.
– Igen, az egy híres kosárfonókat nevelő hely.
Jólesz Teréz következett, szégyenlősen súgott valamit a főigazgató fülébe. A főigazgató rázta a fejét.
– Azt, sajnos, megszüntettük.
Magyarázólag mondta Balaskónak.
– Ő a Terézke, a Lina lánya.
Jólesz Béla Jólesz Teréz mögé állt.
– Együtt dolgoztam Terézkével. Vigyáztam rá.
– Sajnos, azt is megszüntettük.
Jólesz Jolán öntudatosan mondta:
– Az Oktogonon végeztem föld alatti munkát.
– A munkásmozgalomban?
– Nem. Egy nyilvános illemhelyen.
A főigazgató elismerően bólogatott.
– Nagyszerű család. És te, Jólesz elvtárs?
– Itt a piros, hol a piros.
– Az micsoda?
A vezérsugalmazó két gyűszűt vett elő a zsebéből, és a portásasztalon kezdte bemutatni egykori szakmáját. Hol az egyik, hol a másik gyűszűt emelte fel.
– Itt a piros, hol a piros, megérkezett a kis Monte-Carlo-játékkaszinó Budapestre! A Frédi a csodák csodája, a mesterek mestere. Ma mindenki nyer, elhagyott a feleségem, tönkre akarok menni. Ide jöjjön mindenki, akinek pénze van és esze van, az se baj, ha csak pénze van. Sárgarigó, kanveréb, Gyula bácsi, nyargaljatok közelebb.
Letette a gyűszűket.
– Látod, főigazgató elvtárs, erre kényszerítenek engem a kapitalizmus farkastörvényei.
– Értem. Szóval, ott tökéletesítetted a stílusodat?
A főigazgató meggondolta magát, és visszarakta a táskájába a hivatalos nyomtatványokat.
– Mégsem adok nektek állást. Nem szabadítok ilyen bandát egyetlen gyár nyakába sem.
– Nem?
A vezérsugalmazó egy pillanat alatt visszavedlett vásártéri vagánnyá.
– Jól van, édesapám, de akkor ne vakeráljatok nekünk arról, hogy itt proletárdiktatúra van. Mikor a melós csórókat most is unplankoljátok, és a burzsuj fejek kapják a rebachot. Almás a hadova. Gyerünk, ürgék!
Jóleszék kivonultak, a főigazgató legyintett.
– Nem érdekes. Inkább induljunk, Balaskó elvtárs, és szerezzük vissza a gyárat darabról darabra, és büntessünk meg mindenkit, aki vétkes a lopásokban.
Balaskó boldog mosollyal indult a főigazgató után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése