Több mint harminc évvel a kivégzése után Nagy Imre hivatalos értékelése nem várathatott tovább magára. Ennek jegyében 1989. szeptember elején a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága foglalkozott Nagy Imre egykori szovjetunióbeli tevékenységével. Az ülésen Grόsz Károly főtitkár ismertette az ezzel kapcsolatos dokumentumoknak a tartalmát. Beszédét a feszült politikai helyzetben nem hozták nyilvánosságra, egy ilyen lépés a közelgő választások előtt komoly kockázatot jelentett volna.
A beszéd szövege közel egy évig lappangott, végül is a „Szabadság” című hetilap hozta le eredeti formájában és kommentárok nélkül 1990-es 21. számában. Újabb megjelenéseiről nem tudok, azt hiszem, ez a dokumentum gyakorlatilag hozzáférhetetlennek számít, ezért idézek belőle néhány terjedelmesebb részletet, melyek, meggyőződésem szerint sokat segítenek Nagy Imre valódi történelmi megítélésében.
„…Nagy Imre felszabadulás előtti tevékenységéről viszonylag kevés pontos ismerettel rendelkezünk – mondja Grόsz Károly –, az MSZMP és az SZKP együttműködést kezdett a szovjetunióbeli magyar emigrációval kapcsolatos dokumentumok feltárására… Július folyamán [Kádár János ekkor már a Kerepesi úti temetőben nyugodott – M. Gy.] az SZKP KB Politikai Bizottságától több dokumentum-másolatot kaptunk. Az okmányok alapján új ismeretekhez is jutottunk, amelyeket – úgy érzem – kötelességünk önökkel megosztani.
Sok helyütt felmerült, vajon Nagy Imre az SZKP tagjaként és szovjet állampolgárként tevékenykedett-e 1956 tragikus időszakában is? Nos, a dokumentumokból megállapítható, hogy Nagy Imre 1919 júniusában lépett be az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Pártba és 1921-ig tagja maradt, amikor illegális munkára Magyarországra küldték. 1930-tól ismét a szovjet párt tagja. Az SZKP KB titkársága 1945 májusában törölte az SZKP tagjai sorából, tekintettel arra, hogy 1945 óta Magyarországon élt.
Bizonyos az is, hogy Nagy Imre 1936-ban lett szovjet állampolgár. Többször kértük a szovjet szerveket: vizsgálják át a Legfelsőbb Tanács elnökségének határozatait. Olyan dokumentumot, ami bizonyítaná Nagy Imre elbocsátását a szovjet állampolgárságból, a szovjet kutatók nem találtak. [Gondolatilag szinte felfoghatatlan, hogy Nagy Imre, az 1956-os „forradalom és szabadságharc” vezére, szovjet állampolgár volt. – M. Gy.]
A közvéleményben többféle híresztelés jár Nagy Imre és a szovjet belügyi szervek kapcsolatáról – folytatja Grósz Károly. – Mit mutatnak a dokumentumok?
l. Nagy Imre 1920-ban mintegy 5 hónapig az V. hadsereg CSK-részlegében teljesített szolgálatot. 1921-22-ben a szovjet belügyi népbiztosság, az NKVD kötelékében, majd a Vörös Hadsereg hírszerző csoportfőnökségén szolgált. A fehérgárdisták ellenforradalma elleni harc és a fasizmussal vívott küzdelem erkölcsi és politikai megítélésével kapcsolatban úgy gondolom, nem merülnek fel kételyek.
2. Sokkal inkább elgondolkoztató az, s – a közvéleményben főleg ez a kérdés él –, hogy Nagy Imre 1930-41 között a háború kezdetéig az OGPU SZ–122 számú ügynökeként, majd a belügyi népbiztosság titkos munkatársaként működött. Ezt dokumentumok bizonyítják, amelyek hitelességéhez nem férhet kétség. Az Állambiztonsági Bizottság irattárában 369903 sorszámmal nyilvántartott anyagokat egyik munkatársunk megtekintette s egy részüket a szovjet fél másolatban átadta.
Mint ismeretes, Nagy 1929 végén érkezett a Szovjetunióba a KMP II. kongresszusára. A párt határozata alapján 1930-ban a Szovjetunióban maradt. Megérkezését követően többször igyekezett kapcsolatot teremteni az OGPU-val. 1930. szeptember 4-én írásbeli kötelezettséget vállalt az együttműködésre. Az OGPU rövid ideig használta ügynökként, majd 1930 végén a kapcsolat megszakadt.
1933. január 17-én az együttműködés megújult, Nagy Imre személyi anyaga végén – saját kezével – az alábbiakat írta:
»Kötelezem magam, hogy az OGPU-tól kapott megbízásokat teljesítem s azokat, illetve az OGPU-hoz fűződő kapcsolatomat titokban tartom. A titkok megsértése esetén az OGPU bizottsága előtt felelek tetteimért… Jelentéseimet Vologya névvel írom alá. Vlagyimir Joszifovics Nagy.«
A állambiztonsági szervek ezt követően ügynöküket magyar és más országok emigránsai körében információgyűjtésre használták. Munkáját nagyra értékelték. Egy NKVD-jellemzés »kezdeményező ügynöknek« nevezi. Egy másik 1933-ban kelt értékelés azt emeli ki, hogy »Vologya« a „munkája iránt nagy érdeklődést és kezdeményezőkészséget tanúsít. Anyagi ellenszolgáltatást nem kapott. 1938-ban az NKVD egyik vezető munkatársa így ír: »Vologya mindig értékes anyagokat adott a magyar politikai emigrációhoz tartozó személyek szovjetellenes tevékenységéről«
Nagy Imre 1938. június 30-i keltezésű, saját kezűleg írt önéletrajzában maga is minősítette tevékenységét:
»Hosszú ideig tisztességesen és odaadóan együttműködök az NKVD-vel a népellenség minden fajtájának megsemmisítéséért vívott harcban.«
3. A dokumentumok alapján az is megállapítható, hogy Nagy Imre jelentései alapján több magyar, német és más nemzetiségű kommunistát ítéltek el, »szovjetellenes, terrorista, ellenforradalmi, trockista« tevékenységéért.
Az NKVD operatív jelentései szerint Nagy Imre részt vett az »Agrárszakemberek«, a »Javíthatatlanok«, »A kárhozottak agóniája«, a »Restaurátorok« elnevezésű ügyek feltárásában. Matuszov, a belső elhárítás egyik vezető munkatársának jelentése szerint »Vologyán keresztül feltártuk és megsemmisítettük az Agrárszakemberek elnevezésű ellenforradalmi csoportot«, Merkulov belügyi népbiztoshelyettes 1941 júniusában a következőket jelentette Malenkovnak, a párt egyik vezetőjének: »Vologya, született 1896-ban, Kaposváron, magyar, a Szovjetunió állampolgára, 1918-tól a bolsevik párt tagja. 1937-38-ban számos jelentést küldött Farkas és Vágó szovjetellenes tevékenységéről. További jelentései alapján letartóztattuk és elítéltük Manuelt, Lubarszkijt, Dubrovszkijt, Barost, Kramert, Madzsart. Vologya adott jelentést a most letartóztatott Steinberger, Stukko, Sugár, Pollacsek, Karikás szovjetellenes tevékenységéről is.«
A dokumentumokban megszólal maga Nagy Imre is. Előbb 38 olyan emberről állít össze saját kezűleg írt listát, akikkel – idézi „a forrás szükség esetén baráti viszonyt tud létesíteni”. Egy későbbi listán, 1938 áprili II. kötet 164sában már 150 név szerepel. Köztük – csak az ismertebbeket említem – Andics Erzsébet, Balázs Béla, Berei Andor, Varga Jenő, Gábor Andor, Lukács György, Szántó Zoltán, Μünnich Ferenc. 1940-ben ugyancsak saját kezűleg 15 fős listát állított össze azokról a – idézem – letartóztatottakról, akikről a forrás információkat adott. Ezen szerepel Karikás Frigyes, Hidas Antal, Manuel Sára neve is.
De mit mond erről Nagy Imre? 1940. március 20-án saját kezűleg írt önéletrajza szerint: »1930 óta együttműködök az NKVD-vel. Megbízásuk alapján foglalkoztam sok népellenséggel. Az Agrárintézetben végzett munkám során 1936-ig az alábbi népellenségeket ismertem meg: Dubrovszkij igazgató, Lubarszkij, helyettes, Bergman, tudományos titkár, Szpektator, osztályvezető, Steinberger, Stukke (németek), Tarasmevics, Mihalcsuk (lengyelek). Ugyancsak ismertem sok magyar politikai emigránst, akiket a nép ellenségeként letartóztattak. Kun Bélát 1928 óta ismertem, Bokányival egy házban laktam, Vági Istvánt 1923 óta ismerem… «„
Feltételezem, hogy ezek a nevek nem sokat jelentenek a ma olvasójának, de ők a maguk idejében a munkásmozgalom legjelentősebb személyiségei közé tartoztak.
„Csupán példaként idézem Nagy Imre 1936. január másodikai feljegyzését – folytatja Grósz Károly:
»Kötelességemnek tartom jelenteni, hogy Lubarszkij, a Nemzetközi Agrárintézet kiadó igazgatója szovjetellenes magatartást tanúsít, a beszélgetések során kijelentéseket tett a szovjet hatalom ellen, kapcsolatban áll az ellenforradalmár Zinovjevvel. Kérem, tegyék lehetővé, hogy szóban részletesebben jelenthessek.«
Rendelkezésünkre áll Nagy Imre későbbi részletes vallomása és a bírósági ítélet is, ami alapján az illetőt háromévi száműzetésre ítélték.
Egy szovjet ügynök saját kezűleg írt jelentése szerint Nagy Imre őt is arra biztatta, hogy a magyar emigránsokról anyagot gyűjtsön. A magyar emigráció tagjai sejtették, hogy Nagy együttműködik az NKVD-vel s többen provokátornak tekintették.
Nagy Imre jelentései alapján a magyar emigráció tagjai közül – eddigi ismereteink alapján – 25 főt tartóztattak le és vontak felelősségre. Nagy Imre 150 fős listájából 6 főt, 15 fős listájából 9 főt, a 38 fős listájából 10 főt ítéltek el. Magyar Lajos újságírót, a Komintern VB keleti titkárságának helyettes vezetőjét halálra, Madzsar József orvost, a Társadalmi Szemle egykori szerkesztőjét 10 év börtönre, Sugár Andrást, a szovjet rádió osztályvezetőjét halálra, Pollacsek Lászlót, a Kreml Kórház osztályvezető főorvosát, aki Nagy Imre kezelőorvosa is volt, 15 évre, Karikás Frigyes írót, újságírót halálra, Baros László újságírót halálra, Farkas Gábor mérnököt halálra, Manuel Sára nyugdíjast 5 év börtönre, Müller Ernőt, a KMP Külföldi Bizottságának tagját, a Τhälmann Klub helyettes vezetőjét halálra, Hidas Antal írót 8 évre, Vági Istvánt, a Magyarországi Szocialista Munkáspárt elnökét, a szakszervezeti Internacionálé közép-európai szekciójának helyettes vezetőjét halálra, Hevesi Gyula mérnököt 8 évre, Wimmer Ernő szakszervezeti vezetőt halálra, Gold Géza munkást halálra, Hajdú Pál újságírót halálra, Rákos-Marschowsky Ferenc építészt nyolc évre, Vágó Bélát, a Tanácsköztársaság volt belügyi népbiztosát halálra, Károlyi Gréta titkárnőt 3 év száműzetésre, Varjas Elemér minisztériumi alkalmazottat halálra, Grelyner József újságírót 10 évre. Lukács Györgyöt halálra ítélték, de a bírósági ítéletet 1941-ben felülvizsgálták. Benedek György munkást 5 év börtönre ítélték, Csutor Károly asztalost letartóztatták, de nem ítélték el. A szovjet igazságügyi szervek 1955 után valamennyi érintettet rehabilitálták, legutoljára Károlyi Grétát 1988-ban…”
Bevallom, ennek a beszámolónak az olvastakor úgy éreztem magam, mintha valaki tiszta erőből gyomorszájon vágott volna. Mikor megnyugodtam, igyekeztem végiggondolni az ügyet. Először azt kellett tisztázni, valóban mondta-e Grόsz Károly a fentieket? A válasz egyértelmű igen, a beszéd tíz példányban is megtalálható volt a Párttörténeti Intézetben és a Központi Bizottság irodájának levéltárában – igaz, csak a KB tagjai férhettek hozzá. Az is kétségtelen, hogy a „Szabadság” 1990-ben közölte le az anyagot, Grόsz Károly 1996-ban halt meg, tehát módjában állt volna tiltakozni, ha hamisítás történt – nem tette.
Másodszor: Grósznak érdekében állt volna-e, hogy egy hamisítvánnyal álljon elő? Ezt semmiképp sem tehette meg, hiszen a legfelsőbb szovjet illetékesektől kapott adatokra hivatkozik és ők aligha hagyták volna szó nélkül a falsifikációt. Nem cáfolták meg a Nagy Imre-életrajzok sem, mint például a Méray Tibortól származó, vagy a Tóbiás Áron-féle tanulmány válogatás.
És hátha a szovjet titkosszolgálatok gyártották őket? Köztudott, hogy vezetőik megrendelésre gyorsan és jó minőségben állítottak össze bármilyen szükséges dokumentumot – ezt a manipulációt az adott esetben alighanem kizárhatjuk. Gorbacsov a Nyugat elnyerésére törekedett, Nagy Imre megrágalmazásával aligha szerezhetett volna jó pontokat.
Az adott időszakban Grószt a legfőbb törekvés vezette, hogy hatalmának legalább részleges átmentése céljából közös hangot találjon a Nemzeti Ellenzéki Kerekasztallal és ezt Nagy Imre múltjának leleplezése lehetetlenné tette volna. A kiszabadult szellemet már nem tudta visszagyömöszölni a palackba, de mindenképpen enyhíteni próbálta a következményeket. A beszédét sokáig nem engedte nyilvánosságra hozni és egyidejűleg mentséget is keresett Nagy Imre számára:
„…Mérlegelnünk kell, hogy az 1920-as, 1930-as évek cselekményeit nem lehet a mai mércével megítélni. Az akkori viszonyok között a belügyi szervekkel, a forradalmat védelmező intézményekkel való együttműködés a proletár forradalom őszinte szolgálatának tűnt, sőt, minden bizonnyal részben valóban az is volt. Az is biztos, hogy sokan azok közül, akik ezt vállalták, meggyőződésből tették…
Megkérdezhetjük: nem sértjük-e a reformpolitikus emlékét, nem akarjuk-e deheroizálni az MSZMP egyik alapítóját? Meggyőződésem, hogy Nagy Imre életútjának megítélésében a döntő nem az, amit most megtudtunk… tevékenységéből azt tekintjük értéknek, amit a demokratikus szocializmusért, a szabad, független, szocialista Magyarországért tett…”
Grósz Károly minden szándéka kevésnek bizonyult ahhoz, hogy ez az ügy „ad acta” kerüljön. Mint Hamlet mondja:
„…Rút csíny nem marad
Borítsa bár egész föld, föld alatt…”
Egyre többen suttogták, hogy Nagy Imre a szovjet elhárítás besúgója volt, Hegedüs András egy írásában pletykaszinten utalt is rá. A jobban értesültek azt is hozzátették, hogy Nagy Imre csak azért mert makacsul nemet mondani arra a felszólításra, hogy mondjon le a miniszterelnöki címről, mert abban bízott, hogy ha a helyzet végzetesre fordul, a Szovjetunió majd közbelép az érdekében. Mint tudjuk, ez nem történt meg.
Napjainkra már mértékadó személyiségek nyilatkozatai is feltárják a történteket. Charles Gati, a washingtoni John Hopkins Egyetem professzora így vélekedik:
„…Nagy Imre… életének több periódusában is olyan tetteket is elkövetett, amelyekről szintén beszélni kell. Nem újdonság a magyar olvasónak, hogy az 1930-as években az NKVD informátora volt. Az se, hogy a második világháború után rövid ideig belügyminiszterként, majd a párt adminisztratív osztályának vezetőjeként tevékenykedett. Az is tény, hogy nem szólalt fel a Politikai Bizottság ülésein, mikor elvtársait s kollegáit letartóztatták. Nem kétséges, hogy 1953-as miniszterelnöki kinevezése, amelyet a szovjet pártvezetés döntött el, annak is köszönhető, hogy Moszkvában megbíztak benne. Végül botcsinálta forradalmár lett. Október 23. és 28. között már a forradalom miniszterelnökeként egyáltalán nem értette a helyzetet s csak a forradalom utolsó napjaiban s különösen a forradalom bukása után magasztosult igazi hőssé.”
Ma, mint tapasztalhatjuk, csak a hősi vonásait hangsúlyozzák, a minap az ő szobrától indultak el a választásokon győztes MSZP képviselői a parlamenti megnyitóra. Nem nekem kell ítélkeznem arról, hogy Nagy Imre-Saulusból a damaszkuszi úton végighaladva milyen Paulus vált. A Világtörténelem egyben Világítélőszék, és előbb-utóbb a méltó helyére teszi majd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése