Ahogy elhagyták a „Noch József Művek” folyosórendszerét, Momentán lelassította a lépteit, és minden lépcsőfordulónál óvakodva körülnézett. Vigyázniuk kellett, hogy ne vonják magukra Noch figyelmét, nehezen tudták volna megmagyarázni, hogy mit keresnek ilyenkor a „Megkísértő Villa” emeleti helyiségeiben. Bár végül is baj nélkül tették meg az utat, remegő lábakkal nyitottak be a négyes terembe.
Momentán félrehúzta a függönyt, az elválasztó üveglap mögött a munkás most is egyforma mozdulatokkal reszelte a futószalagon körbefutó fakutyákat. A professzornő bekapcsolta a mikrofont, de mielőtt átadta volna Balaskónak, megjegyezte:
– Vigyázzon, mert nem veszélytelen dologba kezd. Ha megtudja, hogy ellopták a gyárat, dühbe jön, és nem tudni, hová üt először, lehet, hogy az én fejemre, lehet, hogy a magáéra.
– Majd megpróbálom óvatosan.
Kezében a mikrofonnal, Balaskó az üvegfalhoz lépett.
– Hogy vagy, pajtás?
A munkás most sem emelte fel tekintetét a fakutyákról.
– Összevissza, pajtás, mint a szalmakazal.
– Nem vagy fáradt?
– Mi tagadás, pajtás, elfáradtam egy kicsit. De most még nem lehet pihenni, ez a munka exportra megy, meg kell csinálni.
Momentán sürgetőleg rátette a kezét Balaskó vállára.
– Mondja meg már neki.
– Igen. Emeld fel a fejed, pajtás, és nézz körül. Ellopták a gyárat.
A munkás csak lassan fogta fel, mi történt, de ahogy megértette, felragadott egy kalapácsot, néhány hatalmas ütéssel kidöntötte a villa falait, csak akkor állt meg, mikor az egész „Megkísértő Villa” már szétverve a földön hevert. Balaskóra nézett:
– És most gyere, pajtás, vigyük vissza.
Egy hatalmas szállítókocsin – valaha ennek a segítségével lopták el a gyárat – visszavitték a téglákat és a berendezési tárgyakat a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” üres telkére.
Megpróbálták összerakni a gyárat, az alapokat még könnyen helyre tudták tenni, de később egyre többet tanakodtak, hogy a villa egy-egy luxustárgya milyen célt szolgálhatott eredetileg. Munkájukból arra rezzentek fel, hogy a város felől közeledő, félelmetes zaj hallatszik.
– Mi lehet ez?
Hamarosan nyilvánvalóvá vált a zaj oka. Az ég alján, a felhők között megjelent mindenki, akinek valami köze volt a gyár ellopásához. Noch félelmetes helikopterén, Lágymányosi is az íróasztalán, tolvaj munkások állami anyagból összefusizott légi bicikliken. Ahogy repültek a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” felé, számuk nőttön-nőtt, valósággal elsötétítették az eget, de a munkás arcán nem látszott félelem.
– Szóval, itt akarnak végezni velünk, a bűneik színhelyén.
Balaskó legyintett.
– Csak jöjjenek, ennek előbb vagy utóbb, de meg kellett történnie.
A fenyegető tolvajhad az ég alján még tovább szaporodott, Balaskó körülnézett valami fegyver után, kitépte a május elsejei transzparens egyik rögzítőrúdját, és azt szegezte az ég felé, a munkás változatlanul a kalapácsot fogta, ütésre emelve.
– Maga pedig gyújtson valami fényt, professzornő. Mert a fény az egyetlen, amitől rettegnek. Ha világosság esik rájuk, elveszítik az erejüket.
A tolvajok visszafordultak, már úgy látszott, végképp elvonulnak, mikor hirtelen újból megjelentek az ég alján, egy hatalmas tartályt hurcolva magukkal. Momentán elsápadt.
– Végünk van.
– Miért, mi van abban a tartályban? Mérges gáz?
– Sokkal rosszabb. Nyál. Ebbe fullasztanak bele minden olyan szándékot, amely fenyegeti őket.
Balaskó megrázta a fejét.
– Nekünk nem árthat, a nyál csak szennyezett felületen tapad meg.
Visszaállt a munkás mellé, és nyugodt mozdulatlansággal várták a tolvajok támadását.
VÉGE
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése