Legsúlyosabb csatáját a szocialista táboron belül Kádár János az úgynevezett Dubček-ügyben vívta. Ennek a konfliktusnak a kezelése oly mértékben jellemzi Kádár János egész gondolkodását, hogy érdemes részletesebben is foglalkoznunk vele.
Az 1960-as évek második felében Csehszlovákia mind gazdaságilag, mind politikailag válságba került. Ellátási gondok mutatkoztak húsból, zöldség- és gyümölcsfélékből. Nyilvánvalóvá vált, hogy az éppen folyamatban lévő ötéves terv célkitűzéseit nem sikerül teljesíteni, ezen egy adminisztrációs módosítással próbáltak segíteni: a tervidőszak határát ötről hét évre tolták ki – ami természetesen nem gátolhatta meg az életszínvonal zuhanásszerű esését.
A gazdasági romlás tovább élezte a politikai vitákat. Különös erővel vetődtek fel a már másfél évtizede húzódó, de még mindig lezáratlan rehabilitációs ügyek. Novotny elnök elképesztő kijelentéseket tett: „akiket a kormánysértő perekben kivégeztek, azokat állami vonalon rehabilitálni kell, de mivel ezek mint pártemberek az akkori szabályok szerint hibákat követtek el, mint pártembereket, nem kell rehabilitálni”. Dubček, aki akkoriban a szlovák Központi Bizottság titkáraként működött, elítélte az efféle nyakatekert látszatmegoldásokat, nyilatkozataival magára vonta a közfigyelmet.
Kádár János, aki maga is megszenvedte a személyi kultuszt, nem kedvelte Novotnyt, túlságosan merevnek, sőt sztálinistának tartotta. Sokáig kitért a találkozás elől, csak 1961-ben volt hajlandó fogadni Magyarországon.
„…Mindjárt a határnál megesett az első malőr – írja emlékezésében Puja Frigyes, az akkori magyar külügyminiszter-helyettes –, a fogadásnál a csehszlovák himnusz helyett valamilyen zagyva kakofónia zendült fel a fúvószenekar tolmácsolásában. Ennek oka az volt – mint később megállapítottuk –, hogy a zenekar egyik fele az indonéz himnusz kottáját kapta meg a csehszlovák himnusz helyett. Igaz, a zenekar hamar észlelte a hibát, s javított. 1956 előtt bizonyára mindenki azonnal szabotázsra gyanakodott volna, pedig nem volt ez szabotázs, csak a szokásos magyar lezserség.” Ez a „baki” mintha az egész látogatás hangulatát meghatározta volna.
Az idő múlásával kiéleződtek a nézeteltérések a csehszlovák államszövetség két tagja között. A szlovákok folyamatosan kifogásolták, hogy az új beruházásokra szánt pénzek nagyobbik része az amúgy is előrébb tartó Csehországra jut.
„A pártvezetésben évek óta folyt a harc – írja Kádár János, egy Dubčekkel folytatott megbeszélésről beszámolva –, hogy ne Szlovákiát, hanem a cseh-német határvidéket fejlesszék. Az időközben Kassán felépített üzemeket is oda akarták áthelyezni, jóllehet a Szudéta-vidéken nem voltak meg a szükséges feltételek. Munkaerő sem állt rendelkezésre, ezért Szlovákiából kívántak odatelepíteni ötvenezer családot. Dubček elvtárs ezek ellen fellépett s ebből jött ki azután, hogy ő szlovák nacionalista.”
A viták eredményeként végül is Novotnyt leváltották első titkári tisztségéről, de továbbra is ő maradt a Csehszlovák Köztársaság elnöke és megőrizte befolyását az állami apparátusban és a többi irányító testületben.
„Utódjaként elsőnek Dubček jött számításba, de ő mindent akart, csak azt nem, hogy őt válasszák meg a Párt élére” – folytatja elemzését Kádár János. Volt egy jelölőbizottság, amely összeállított egy listát, ezen öt név volt. Dubček végül igent mondott, de azt kérte, hogy ő csak az utolsó helyen szerepeljen… Előbb egyikre szavaztak, azután a másikra, mindig elutasítólag, utoljára merült fel az ő megválasztásával kapcsolatos javaslat, s ezt a Központi Bizottság egyhangúlag elfogadta. Dubček rögtön hozzáfűzte, még most is úgy látja: nem nagyon jó ez a választás, különösen abban a vonatkozásban, hogy a pártjuk 1921 óta áll fenn, és még soha nem volt szlovák az első titkár – ez problémát jelenthet a pártban.
Azután hangsúlyozta: „ez a változás nem érinti a párt irányvonalát, bel- és külpolitikai vonatkozásban sem… ez nem számít nemzetiségi kérdésnek, a Központi Bizottság, amely őt megválasztotta, 85 százalékban csehekből állt…”
Alig telt el két hét a beiktatása után, mikor Dubček találkozót kért Kádár Jánostól, erre egy szlovákiai vadászat keretében került sor.
„…Én persze gratuláltam neki – mondja Kádár János a Kanyó András újságírónak adott interjújában –, s hozzátettem azt is, hogy fogadja részvétemet, amit arra értettem, hogy első embernek lenni sok gond és nagy felelősség, ám kevés öröm. Ő értette a tréfát, oldott, jó hangulatban tárgyaltunk…”
„Aztán finoman »beavatkoztam belső ügyeibe« – idézi tovább Kanyó könyve más helyen Kádár szavalt –, s óvtam bizonyos dolgoktól. Mondtam, nagyon fontos a nép egysége, meg a munkásosztály, a párt egysége, de azért gondoljon arra, hogy ennek is van bizonyos mechanizmusa. A nép nem lehet egységes, ha nem egységes a párt, amely összefogja. Én azt ajánlottam: a lefolytatott vitákra borítsanak fátylat…
A konkrét kérdések között a nemzetiségi kérdést is megemlítettem. Ők is vitatkoztak azon, hogy a föderáció reakciós dolog. Mondtam, hogy ebbe beleszólni nem akarok, de van ilyen nemzet, hogy szlovák? Azt mondta, ilyen nincs, mert azok is már a cseh nyelvet beszélik, de más mentalitású emberek. Azt mondtam, így nézve a dolgokat, olyan benyomása van az embernek, hogy az állam egyik lába hosszabb, mint a másik. Ha van Szlovák Központi Bizottság, miért nincs cseh és a kettő fölött egy csehszlovák? Az ember úgy gondolja, ha ennek az államnak a neve Csehszlovák Szocialista Köztársaság, akkor ezen a konstrukción változtatni kellene… A szlovák központi bizottság egyébként semmit sem csinál.
Még egy dolgot említettem meg Dubček elvtársnak. Egyesek külföldön nem valami kitörő lelkesedéssel fogadták, hogy éppen őt választották meg [azt hiszem, Kádár a szocialista tábor néhány országára céloz – M. Gy.], de azt tűrni kell, nyugodtan kell tűrni, és nem szabad megsértődni. Ezt tekintse annak, hogy nem ismerik a körülményeket, a maga álláspontját. Majd ha megismerik, annak megfelelően fogják a dolgot értékelni…
Dubček elvtárs is elérzékenyült, azt mondta, kevés ember van, akivel ilyen kendőzetlenül tudna szót váltani… Egyébként mint kiderült, a harcok idején a vitában Dubček elvtárs azt is bedobta: nézze meg Novotny elvtárs, hogyan csinálták ezt Kádárék, és miért tudták ezt Magyarországon olyan egyszerűen megoldani…”
Kádár tapasztalatból tudta, hogy a szovjet vezetés okvetlenül tudomást szerez erről a találkozóról, így taktikai szempontból azt találta a legjobbnak, ha ő fogalmazza meg a történteket. Felhívta Brezsnyevet és röviden beszámolt neki, Brezsnyev helyeselte a találkozó tényét, és megköszönte a tájékoztatást.
Még egy hónap sem telt el, és Dubček újra találkozót kért. Nehéz szabadulni attól a gondolattól, hogy Kádárban „apa imágó”-t látott, olyan tapasztalt személyt, aki egyszer már sikeresen megoldott az övéhez hasonló nehéz helyzetet.
A feljegyzés tükrözi Dubček teljes tanácstalanságát. A pártvezetésben nem tudja kiépíteni a maga bázisát, a funkcionáriusok nagy része változatlanul Novotny befolyása alatt áll. Személyes döntések helyett különféle bizottságokat hozott létre a párt- és állami munka normalizálására, alkotmányjogi kérdések tisztázására, a nemzetiségi problémák megoldására, az ő felterjesztésüket aztán egy magasabb fokozatú, központi bizottsági tagokból álló bizottság dolgozza majd fel, mely egyben az akcióprogramot is meghatározza majd. Kádárnak eszébe juthatott az a közhasznú mondás, miszerint a teve egy olyan ló, melyet egy bizottság tervezett, de csak annyit jegyzett meg: vigyázzanak, mert maguknál most már mindenki akcióprogramot készít.
Az előző találkozásuk óta Dubček járt Moszkvában és kedvezőnek minősítette az ottani tárgyalások hangulatát. Kádár örömét fejezte ki a viszony ilyen szerencsés alakulásán, nem akarta megcáfolni Dubček bizakodását, holott Brezsnyev szinte naponta hívta fel őt és adta elő kételyeit, hogy egyáltalán lehetséges-e a csehszlovák kérdés kezelése.
A szocialista tábor vezetői úgy vélték, hogy Csehszlovákiában egyre furcsább dolgok történnek, különös követelések hangzanak el. Úgy döntöttek, hogy a helyzet tisztázására hatpárti konzultációt szerveznek Drezdában március 23–24-i időponttal.
„– Mi történt Drezdában? – kérdezte Kanyó András Kádár Jánossal készített interjújában.
– Brezsnyev és többen mások is arra kérték Dubčeket: adjon tájékoztatót, hogyan alakulnak a dolgok náluk. Brezsnyev tőle szokatlan szenvedélyességgel szólalt fel, aztán valaki más [a jelentések szerint Gomulka – M. Gy.] úgy fogalmazott, hogy »Prágában szabadon grasszál az ellenforradalom«.
– Mi volt az Ön véleménye?
– Mi arra az álláspontra helyezkedtünk, hogy bízunk a csehszlovák elvtársakban és a kibontakozás lehetőségében. Ami ott történik, az az ő belügyük, de mi is érdekeltek vagyunk mindnyájan…
– S mit válaszoltak a leginkább érdekeltek?
– Úgy emlékszem, Dubček nem szólt semmit, a társai visszautasították a vádakat, olyasmit mondtak, hogy a vádlottak padján érzik magukat.”
A drezdai tárgyalásokról hivatalos közleményt kellett kiadni. A tervezett szöveg lényegében a csehszlovák helyzetről, annak megoldási lehetőségeiről szólt volna – jóllehet más témák is felmerültek a megbeszélésen. Dubčekék felmérték, hogy ha az aláírásukkal ők is hitelesítik ezt a célzatosságot, azzal bűnösnek vallják magukat, az utolsó szöget verik bele a saját koporsójukba.
A magyar küldöttség nem értett egyet a közlemény ilyetén módon történő megfogalmazásával, mert úgy ítélte meg, hogy az nyílt beavatkozást jelentene a csehszlovák belügyekbe. Kádár János, a kompromisszumok örök robotosa azt ajánlotta, hogy a szöveg inkább halvány utalást tartalmazzon – a téma teljes mellőzése maguknak Dubčekéknek sem használna.
A kétoldalú egyeztetés a büfében zajlott le, ahol váratlanul megjelent Koszigin szovjet miniszterelnök, és közölte, hogy létrehozzák a Varsói Szerződés katonai-technikai tanácsát, senki sem kételkedhetett abban, hogy e lépés mögött milyen szándék húzódik meg.
„…Azt mondtam – írja Kádár János az MSZMP Politikai Bizottságának adott jelentésében –, hogy álljunk meg, mert ez megint más kérdés, s ez így nem megy. Vannak itt dolgok, amiket előbb mindenkinek otthon meg kell beszélni, aztán egymással, sőt, még a románokkal is [ők távol maradtak a drezdai tanácskozástól – M. Gy.]. És ez nagyon rosszul esett, hiszen korábban elhatároztuk, hogy a honvédelmi miniszterek hat hónapig tanulmányozzák ezt a kérdést…”
Brezsnyev is közbelépett és végül mindkét fél számára elfogadható közleményt adtak ki, de az világosan látszott, hogy az álláspontok nem közeledtek egymáshoz.
Május 6-án este Koszigin telefonon felhívta Kádár Jánost és arra kérte, hogy május 8-án hivatalos bejelentés nélkül látogasson el Moszkvába, ahol Gomulkával, Ulbrichttal és Zsivkovval együtt tájékoztatást kapnak a csehszlovák helyzetről és a további teendőkről. Kádár elfogadta a meghívást.
Brezsnyev a találkozón bejelentette, hogy néhány nappal korábban beszélt Dubčekkel és csapatával, szerinte komoly bajok mutatkoznak:
„…Az SZKP vezetőit nyugtalanította, hogy nyitottá vált a csehszlovák határ, a szocialista tábor nyugati védővonala, az ellenzék egyre messzebb ment és már nyílt szovjetellenes nyilatkozatok is elhangzottak… Határozott intézkedéseket javasolt arra az esetre, ha a helyzet nem javul, például a Varsói Szerződés csapatai látványos hadgyakorlatot hajtanának végre…”
A résztvevők egyetértettek Brezsnyev szavaival, egyedül Kádár intett megfontolásra, a PB-nek tett jelentésében így foglalja össze a szavait:
„…Mi viszont azt mondtuk, nem szabad elhamarkodottan cselekedni. Ha az ember úgy veszi, hogy Mao-Ce Tung és társai nem normális emberek, Castro kispolgár, Ceauşescu nacionalista, a csehszlovákok pedig megbolondultak, ennyivel mégse lehet elintézni a dolgot… Fegyveres erővel egyébként nem lehet megoldani a társadalmi problémákat. Érdemes 1956-ra is emlékeztetni, nálunk akkor a szovjet csapatok jelenlétének ellenére is kirobbant a fegyveres harc. Kijelentettük azt is, hogy ne oktassuk ki az egész csehszlovák kommunista pártot. Először is Novotnyt kell elmarasztalni, csak aztán Dubčeket, őt és munkatársait inkább erősíteni kell…”
Kádár szavai felzúdulást keltettek, módjában állt volna részben vagy egészében visszavonni nézeteit, de erre nem volt hajlandó. Állásfoglalása közrejátszott abban, hogy a helyzet egyelőre nem éleződött tovább. Az öt párt vezetői levelet intéztek a CSKP elnökségéhez, ebben újabb közös tárgyalásokat javasoltak, színhelyként Varsót ajánlották. Kádár János lehangoltan számol be a csehszlovák reagálásról:
„…Akkor következett a csehszlovák párt elnökségének az a bizonyos július 8-i ülése, ahol ők ezt megtárgyalták, s olyan határozatot hoztak, hogy »mi nem ülünk le magukkal«. Hasznosabb és célszerűbb, ha külön-külön tárgyalunk a testvérpártokkal. És azt kérték – tekintettel nagy elfoglaltságukra –, hogy ez Prágában történjék”.
Közben már az idegesség és az izgalom megnövekedett a testvérpártoknál, és kialakult egy olyan álláspont, hogy: „ha ők nem hajlandók velünk összeülni, akkor leülünk nélkülük.”
A varsói tanácskozást július 14-ére, vasárnapra tűzték ki. A magyar párt képviselői pénteken összeültek, hogy megbeszéljék a tárgyaláson követendő alapállást, úgy döntöttek, nem kísérleteznek egyéni megoldásokkal, a találkozót nem lehet ráerőltetni a csehekre.
Kádár ezután visszament a munkahelyére. Kora éjszaka telefonhívást kapott, a csehek azt üzenték, hogy Dubček és Cernik akárhol, akármikor, magyar területen szeretne találkozni a magyar pártvezetéssel. Kádár János nem kívánt egyedül dönteni ilyen fontos kérdésben, a kapuőrrel értesíttette a Politikai Bizottság elérhető tagjait, aztán telefonon értekezett a többiekkel is. Úgy döntöttek, alkalmat kell adni a cseheknek, hogy kifejthessék az álláspontjukat, megállapodtak egy újabb komáromi találkozásban. Kádár, hogy védje a hátát, konzultált a szovjet vezetőkkel, akik Varsó felé tartva már a vonaton ültek. Ők és a testvérpártok is azt ajánlották neki, ne foglalkozzanak Dubčekékkal, hanem menjenek ők is egyenest Lengyelországba. Kádár azonban tartotta magát a cseheknek adott ígéretéhez.
Kádár minden bizonnyal értesült róla, hogy a látogatás napján – attól függetlenül, vagy szándékosan arra időzítve – egy durván provokatív cikk jelent meg egy cseh irodalmi folyóiratban. Az írás Nagy Imre kivégzésének tizedik évfordulójáról emlékezett meg, üzenete szerint Dubček előtt két lehetséges út áll: a kiegyezés a szovjet típusú társadalmi berendezkedéssel, vagy a nyílt szembeszállás vele. A lap Nagy Imrét hozta fel követendő példának, hangsúlyozva, hogy Dubček csak így biztosíthatja a maga számára a csehszlovák társadalom többségének támogatását. Kádár valószínűleg taktikai okokból nem hozta elő az ügyet, de a vele tartó Fock Jenő nyíltan nehezményezte, hogy egy ilyen cikk éppen akkor megjelenhetett.
„…A csehszlovákok üzenetében benne volt, hogy nem publikált, diszkrét jellegű találkozót kérnek, és általában az volt a benyomásom, hogy valamit mondani akarnak a vasárnapi varsói találkozóval kapcsolatban, valamilyen javaslatuk van – írja beszámolójában Kádár János… – Hallgattuk, hallgattuk a csehszlovák elvtársakat, akik mindenféléről beszéltek és ismételték, amit már korábban is mondtak: vannak nehézségek, de akadnak pozitív dolgok is. Mi csak néztünk, hogy mit akarnak mondani tulajdonképpen… persze aztán a végén ez is kiderült. Meg akartak ugyanis győződni, hogy összejövünk-e nélkülük, hogy ez egy végleges elhatározás-e? Megmondtuk nekik, igen, mi holnap Varsóban nélkülük is össze fogunk jönni. Megmondtam nekik: súlyos hibát követtek el, mikor úgy határoztak, hogy nem ülnek le az öt testvérpárttal együtt. Hová akarnak menni és kivel, ha nem a Szovjetunióval, nem a lengyelekkel, nem a bolgárokkal, nem az NDK-val, nem a magyarokkal?! Figyelmeztettük őket, végzetes útra léptek… Erre ők fogták magukat és elmentek…”
Fock Jenő még hozzátette:
„…Mértékletességet, óvatosságot, bölcs belátást kértünk Dubčektől. Én azt fejtegettem, hogy Csehszlovákia önmagán, rajtunk s ilyen formán az egész szocialista világon segítene, ha csak addig menne el, mint mi magyarok. Majd két-három év múlva újra továbblépne az intézményrendszer reformjában és nekünk is példát mutatna vele. Dubček az asztalra borult és sírt. Másnap Varsóban kezdődött a szövetségesek tanácskozása, tanácsot kért: milyen álláspontra helyezkedjen. Mi kifejtettük a fontolva haladás teóriáját, és azzal búcsúztunk: most hazamegyünk csomagolni, és holnap délben kezet fogunk Varsóban. Dubček nem jött el, távolmaradása történelmi következményekkel járt…”
Kádár János helyzete csak tovább nehezedett, amiért az előző nap találkozott Dubčekkel, úgy néztek rá, mint egy sztrájktörőre. Kádár nem hagyta magát elrettenteni, újabb békéltetési kísérlettel próbálkozott, de erre már senki sem figyelt, növekedett a fegyveres beavatkozás támogatóinak a tábora. Kádár utolsó érvként ismét a magyarországi tapasztalatokra hivatkozott, ily módon is utalva a Szovjetunió történelmi felelősségére. Annyit elért vele, hogy sikerült kitolnia az erőszakos megoldás terminusát, újabb egyeztetések következtek, de ezek sem hoztak eredményt.
Prágában megjelent a „Kétezer szó” című kiáltvány, mely jelezte, hogy a csehszlovák reformerők már messze túlléptek a dubčeki elképzeléseken, új pártok és egyesületek alakultak, tüntetéseket, sztrájkot, bojkottot hirdettek.
„Dubček nem tudja vagy nem akarja felfogni, hogy a CSKP első titkáraként milyen kötelezettségek terhelik, kísérletet sem tesz rá, hogy meggátolja egy második hatalmi központ kialakulását, betiltsa a szocialistaellenes szerveződéseket.
Olyan volt, mint egy mentőcsónakban ülő ember a nyílt tengeren. Nem fordulhatott szembe a széllel, ezért úgy döntött, hogy fut a szél elől. A nép természetesen éljenzett, mert csak azt látták, amikor csónakja orrát egy-egy hullám taraja magasra emelte” – jellemzi valaki az akkori Dubčeket.
Puja Frigyes, a magyar külügyminiszter is hasonló módon vélekedik a memoárjaiban:
„Alekszander Dubček – ahogy a kis képességű embereknél gyakori – lassan elhitte, hogy ennek a nagy nemzeti felbuzdulásnak ő a központi figurája, aki valami újat visz a kommunista mozgalomba és aki talán a történelembe is beírja a nevét… Ennek a hiedelemnek a megerősödésében nagy szerepet játszott Dubček hiúsága is. Emlékszem, hogy 1968 tavaszán naponta várta őt a hivatala előtt 20-30 ember, asszonyok és főképpen fiatalok, s virággal, üdvözlő szavakkal kedveskedtek neki. Úgy néztek rá, mint egy félistenre, mint a legnagyobbakra szokás. És Dubček elhitette magával, hogy ezek a nép szívéből fakadó megnyilvánulások, eszébe se jutott, hogy szervezett akciókról van szó, amelyeket az »újítók« vezérkara éppen azért szervez, hogy erősítse benne a hitet, vagy inkább a hiedelmet: helyes úton jár, ő az és senki más, aki éppen most menti meg az országot, a nemzetet, s ezért a nép szeretete övezi.
Miközben az egész szocialista világ azért drukkolt, vajon mi lesz holnap Csehszlovákiában, Dubčeket ez nem nagyon izgatta. Ráért arra, hogy strandra járjon, úszkáljon, illegesse és fényképeztesse magát minden pózban. Egyszer Kádár Jánosnál voltunk, mikor elővett egy magyar képes újságot:
„– Nézzék meg ezt az embert, ezt a Dubčeket. Mi itt halálra izgatjuk magunkat, szinte hetenként meglátogatjuk, hogy meggyőzzük arról, mi volna a helyes, ő meg strandra jár, s mintha divatbemutatón szerepelne, csukafejest mutat be a közönségnek. Hadd lássák, mit tud az ő első titkáruk…”
A szovjet vezetés Jaltába hívatta Kádár Jánost és még egy közvetítésre kérte fel. Augusztus 17-én került sor az újabb komarnói találkozóra, de Kádár csak annyit jelenthetett: „utunk nem járt a kívánt eredménnyel”. A magyar első titkár kísérletet tett, hogy óva intse Dubčeket, mert már tudott Moszkva katonai intervenciós terveiről, vagy legalábbis sejtette azt. Mikor elbúcsúztak egymástól, Kádár értetlenül kérdezte Dubčeket:
– Mondja, Önök valóban nem tudják, mit kell tenniük?
Dubček azonban nem fogta fel a hatékony és gyors cselekvés szükségességét, és a további elodázás mellett döntött, abban reménykedett, hogy a helyzet magától is kitisztul majd.
A komarnói megbeszélés másnapján találkozott Moszkvában az öt testvérpárt képviselője. Brezsnyev úgy értékelte a helyzetet, hogy már csak a fegyveres beavatkozás mentheti meg Csehszlovákiában a szocialista rendszert.
„– Önök egyetértettek ezzel az értékeléssel? – kérdezte Kanyó András interjújában Kádár Jánost.
– Nem mindenki. Mi úgy véltük, hogy a legvégsőkig el kell menni és katonai megoldást csak abban az esetben szabad alkalmazni, ha már minden más lehetőség kimerült. De akkor már nem hallgattak ránk.”
Kanyó igazi riporterként tovább makacskodik:
„– A hírek szerint Ön ellenállt a fegyveres beavatkozás tervének.”
Kádár most is kitér:
„– Nem tudom, hogy ez fontos-e. Az mindenesetre igaz, hogy csak akkor adtuk hozzájárulásunkat, amikor kiderült, nincs más lehetőségünk.
– Mi volt a döntő érv, ami a magyar részvétel mellett szólt?
– Ha volt ilyen, akkor az lehetett, hogy a csehszlovák elvtársak nem engedtek, nem tették meg azokat a lépéseket, amelyekkel talán el lehetett volna kerülni a katasztrófát. Moszkvában az is kiderült, hogy mi magyarok magunkra maradtunk az éppen induló reformunkkal és ezért is szemben találtuk magunkat a szocialista országok többségével.
– Igaz-e, hogy Lennyid Brezsnyev külön is agitálta Önt, fogadja el a többség nézeteit?
– A megbeszélésnek egy bizonyos fázisában valóban kérte, hogy ne térjünk ki az együttes fellépés elől.”
Kádár János később úgy nyilatkozott, hogy augusztus 18-án a moszkvai találkozón Brezsnyev már elhatározott döntésként jelentette be, hogy a Varsói Szerződés csapatai bevonulnak Csehszlovákiába. Tisztában voltak vele, hogy ez a lépés világszerte felháborodást vált majd ki, ezért „eszmei fügefalevélről” is gondoskodtak. Lényegében az 1956-os magyar felkelés leverésénél alkalmazott receptet vették elő újra.
Vasil Bilak és néhány más, reformellenes csehszlovák politikus egy levelet küldött az SZKP-nak, ebben közölték, hogy szakítani akarnak a Dubček által képviselt politikai vonallal, mely a fennálló szocialista rendszer megdöntését célozta meg. A fordulat végrehajtásához külső támogatást kértek, beleértve a katonai segítséget is. Amennyiben igenlő választ kapnak a szovjet párttól, akcióba lépnek.
„– Tervük az volt – elemzi Kádár János –, hogy augusztus 20-án a CSKP ülésén fellépnek és felhívással fordulnak az ország lakosságához, nyíltan kérik a katonai beavatkozást. Ezzel egy időben gondoskodnak arról, hogy a televízió, a rádió, a fontosabb nyomdák az ellenőrzésük alá kerüljenek, s ha kell, megjelentetik a Rude Právo különszámát. Végül, ha minden simán megy, akkor augusztus 21-22-én a CSKP új pártvezetést, a nemzetgyűlés pedig új kormányt választ. Erre a menetrendre épült a katonai akció, mely augusztus 20-án indult el.”
Bár Kádár János mindent megtett a csehszlovák ügy békés és tisztességes rendezéséért, nem léphette át a saját árnyékát. Fegyelmezett kommunistaként és a proletár internacionalizmus elkötelezettjeként végül is tudomásul vette a beavatkozást, és hozzájárult, hogy magyar katonák is részt vegyenek az akcióban.
Kádár mélységes kudarcként élte meg a történteket, hosszú hetekig nem jelent meg a nemzetközi nyilvánosság előtt, maga helyett Biszku Bélát küldte el a Lengyel Egyesült Munkáspárt kongresszusára. Időközben Moszkvába hívták, hogy megbeszéljék vele a további teendőket a csehszlovák ügyben. A szovjet vezetők úgy vélték, hogy az adott helyzetben Gustav Husák számít a legalkalmasabb embernek. Kádár elhárította magától, hogy továbbra is belevonják a dolgok menetébe:
„– …Azt mondtuk Brezsnyevnek: Husák a szomszédunk, rendes embernek ismerjük, isten éltesse sokáig, de miért kellene nekünk minősítenünk őt?! Minősítse talán a csehszlovák nép.”
Ide kívánkozik egy személyes emlékem is. Kádár az események után ellátogatott az Írószövetségbe, melynek akkoriban még én is tagja voltam. A beszélgetés elején felállt Kamondy László barátunk, és az első titkárhoz fordult:
– Mondja meg nekünk, Kádár elvtárs: Magyarországnak mindenképpen részt kellett venni Csehszlovákia megszállásában? Kádár a fejét rázta:
– Nem, Kamondy elvtárs, módunkban állt volna nemet mondani. Az elutasító döntés számtalan gazdasági és politikai nehézséggel járt volna, de a Szovjetunió tudomásul vette volna. A magyar pártvezetés döntött úgy, hogy csatlakozunk ehhez az akcióhoz.
– Ha ez így van, akkor meg kívánom jegyezni, hogy én lélekben nem vonultam be Csehszlovákiába!
– Ehhez joga van, Kamondy elvtárs, és nem is kívánom meggyőzni Önt – zárta le a vitát Kádár János.
Α magyar átlagembereket tulajdonképpen nem hozta lázba a csehszlovákiai megszállás híre. Ha nem is gyűlölték, de lenézték a többi szocialista ország polgárait. „Csak azért jönnek ide, hogy elvegyék előlünk a téliszalámit és ellepjék a Balatont!”, „azt kapták, amit megérdemeltek!” – vélekedtek mindenütt.
A kultúra és a politika nagyjai sem léptek sorompóba. Ismereteim szerint két tiltakozó levél érkezett tőlük, az egyik Lukács György filozófustól, a másik Hegedüs Andrástól – ez utóbbi gesztusát különösen ellentmondásossá teszi, hogy annak idején miniszterelnökként magyar részről éppen ő írta alá a Varsói Szerződést.
Nyers Rezső egy későbbi nyilatkozatában elmondta, hogy a bevonulást követő napon kijelentette a Politikai Bizottság ülésén:
– Én nem értek egyet vele! Mire Kádár állítólag szarkasztikus modorban azt felelte:
– Mi sem értünk egyet saját magunkkal! Megjegyzendő, hogy a legfőbb érintett, Dubček nem bizonyult hálásnak a magyar támogatásért, Kádár János halála után egy televíziós adásban súlyos vádakat emelt ellene. De hát a hála – mint Pozsgay Imrétől tudjuk – nem politikai kategória.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése