Moldova György: Kádár János (2006) 33/21. Egy őszinte híve szerint Kádár jól bírta a kritikát - főleg, ha dicsérték

1961 decemberében a Hazafias Népfront Országos Tanácsának ülésén mondta ki Kádár János előszór azt a mondatot, amely később a nevével jelzett rendszer alapvető jelszavává vált: „aki nincs ellenünk, az velünk van”.
Nagyjából akkorra fejeződött be a retorziók sorozata a munkástanácsok felszámolásától az utolsó halálraítélt felkelők kivégzéséig, megkezdődtek az előkészületek az általános amnesztia bejelentésére.
Kádár János nem minden elégedettség nélkül vehette tudomásul, hogy beigazolódnak a „nagy pipájú – kevés dohányú” humán értelmiséggel kapcsolatos fenntartásai – különösen a művészekre vonatkozóan.
Hamarosan összeomlott az „írósztrájk” is, a népi írók vezéralakjai sorra retiráltak. Veres András irodalomtörténész idézi Németh László Moszkvában elmondott pohárköszöntőjét, melyben így emlékezett meg az 1956-os felkelésről:
„…Aztán bekövetkezett a szerencsétlenség, amelyet már az első percben vigyázatlanságból eredő robbanásnak éreztem. Az előző években sok olyasmi történt másokkal, velem is, amit másnak, mint méltányosságnak nem tudtam érezni, mindezt azonban sohasem írtam sem a szocializmus, sem az orosz nép rovására…”
Németh László átvette a Kossuth-díjat Kádár János kezéből, majd 1961-ben a Munka Érdemrend Arany Fokozatát is elfogadta. Az ő példája nyomán Illyés Gyula is kiállt a Kádár-rendszer mellett. Ők ketten szervezőként működtek közre annak a nyilatkozatnak a létrejöttében, melyben 200 (!) magyar író tiltakozott az ellen, hogy az ENSZ megtárgyalja a magyar kérdést az úgynevezett „ötös bizottságnak a forradalomról és annak elfojtásáról készített jelentése alapján” – idézi Veres András.
Kádár János munkabékét kötött az addig háttérbe szorított tudósokkal, orvosokkal, mérnökökkel, néhányan közülük soha nem képzelt karriert futottak be. Péter János egykori református püspök, a volt kisgazdapárti köztársasági elnök Tildy Zoltán hajdani titkára előbb a Kulturális Kapcsolatok Intézetének élére került, később külügyminiszterré avanzsált.
Határozatban mondták ki, hogy a pártonkívüliek bármilyen funkciót betölthetnek – párttisztséget kivéve –, és semmilyen hátrányt nem jelenthet, ha valaki nem kíván belépni az MSZMP-be. Ez az állásfoglalás még akkor is sokat jelentett, ha a gyakorlatban sokszor elvárták, hogy a magasabb állásokra pályázók rendelkezzenek „vörös könyvvel”.
1962-ben hivatalosan is eltörölték az egyetemi felvételiknél addig alkalmazott osztályszempontokat. Az egykori „kizsákmányolók-burzsoák” gyerekeinek alig volt esélyük a bejutásra, már a jelentkezési lapjukat is az „osztályidegen” származást jelző „X” betűvel látták el, és ez mintegy andráskeresztként el is zárta az útjukat. Ez a szelekció különösen olyan úgynevezett elvi szakokon érvényesült, mint amilyen a magyar tanári, történészi vagy közgazdász pálya.
Kádár esélyeket adott a beilleszkedésre a Moszkvából hazatérő vagy az eseményeket itthon „kidekkoló” Rákosi-féle párt- és állami apparátus tagjainak is. A Központi Bizottság 1962-ben közölte azt a határozatot, hogy a volt vezetők nem tölthetnek be jelentősebb beosztást. Gerő Ernő ugyan továbbra is fordításból tartotta fenn magát, de Andics Erzsébet egyetemi katedrát kapott, Hegedüs András tudományos kutatóként helyezkedett el, Piros László, az egykori belügyminiszter pedig a Szegedi Szalámigyár vezérigazgatójaként dolgozott tovább. Még Péter Gábor is kapott egy részmunkaidős könyvtárosi állást.
Kádár tudta, hogy a kialakult nyugalom ideiglenes és bármelyik pillanatban felborulhat, különös figyelmet fordított arra, hogy megakadályozza bármelyik csoport vagy réteg előnyszerző próbálkozásait.
Ebbe a folyamatba tartozott vitája, majd szakítása Marosán Györggyel. Marosán lendületes, olykor demagóg stílusa fölött végképp eljárt az idő, behatárolt intellektusa folytán hiányzott belőle az a képesség, hogy váltani tudjon, új ismereteket szerezzen. Marosán változatlanul a második számú vezetőnek hitte magát, de a kibontakozó reformok világában mind távolabb került a hatalom felsőbb köreitől. Kádárhoz fűződő kapcsolata is meglazult, ennek apró, de sokatmondó jeleként kimaradt a megszokott kártyakompániájából is.
Számos példa bizonyítja, hogy az első titkár káderügyekben rendkívüli óvatossággal és körültekintéssel járt el. Mikor úgy döntött, hogy leváltja Ábrahám Kálmánt az építésügyi miniszter posztjáról, titkára szerint 31 emberrel konzultált az ügyben. A Politikai Bizottság néhány tagja egyszerűen szélnek engedte volna Ábrahámot, kezdjen magával, amit tud, de Kádár ebbe nem egyezett bele.
– Olyan nincs, hogy valaki évekig dolgozik döntő hiba nélkül, aztán egyszer csak levágjuk a fejét. Egyébként annak idején éppen ti javasoltátok a kinevezését. Minimum államtitkári rangot kell most adnunk neki. [Ha jól tudom, Ábrahám Kálmánt végül az Országos Természetvédelmi Hivatal elnökévé nevezték ki. – M. Gy.]
Még látványosabb az a mód, ahogy leszámolt Biszku Bélával, aki mind nyíltabban szembeszállt az ő politikai irányvonalával. Eltávolítását már régen elhatározta, nem engedte beleszólni fontos döntésekbe, de még évekig nem távolította el magas beosztásából. Ő maga este nyolc óráig dolgozott, de szótlanul figyelte, hogy Biszku délutánonként veszi az ütőjét és elmegy teniszezni. 1978-ban viszont irgalmatlanul lezárta az ügyét, a korábbi belügyminisztert – központi bizottsági titkárt nyugdíjba küldte, és a SZOT Számvizsgáló Bizottságának elnökévé nevezte ki, ezzel gyakorlatilag a nullára lefokozva őt.
Marosán esetében különös türelmet tanúsított, mindenképpen elkerülte volna a nyílt szakítást. Felfogásukban sok volt a közös vonás: feltétlen ragaszkodásuk a munkásosztályhoz, gyanakvásuk az értelmiség iránt, puritán életfelfogásuk és így tovább. Kádár János változatlanul emlékezett rá, hogy vállat vállhoz vetve harcoltak a Horthy-rendszer, majd a Rákosi-klikk ellen, szinte ugyanakkor kerültek börtönbe, a felkelés leverése után is együtt dolgoztak a szocialista rendszer újjáépítésén.
A robbanékony, magamutogatásra hajlamos Marosán vitte kenyértörésre a lappangó ellentétet. 1962 szeptemberében egy levelet küldött Kádár Jánosnak, majd egy beadványt a párt Központi Bizottságának. Az első titkárnak bejelenti:
„…A Veled való munka- és életviszonyom megromlott, ezt nehezen viselhetem el… egyes politikai bizottsági tagokkal már sem együtt dolgozni, sem egy asztalnál ülni nem tudok” – emeli ki a szövegből Sípos Levente történész – „az emberek már Kádár-klikkről beszélnek. A hatalom csúcsán elfogadod-e még az emberek jelzéseit, a figyelmeztetéseket? Nem mernék igennel felelni!… Egyedül Te tudod összefogni a jelenlegi vezetőket teremtő munkára. De azért meg kell mondanom: úgy, ahogy most vezetsz és ahogy a környezeted cselekszik, nem jó…”
A Központi Bizottsághoz intézett beadvány még keményebb hangot üt meg, kiáll sorstársai, az 1956. november 4-e után hatalomba lépett vezetőgarnitúra védelmében:
„…A mostani vezetésnek nem szabad addig eljutnia, hogy türelmét elveszítve megbízható, hűséges és fejlődőképes embereit – miután felhasználta őket s velük célt ért – szélnek eressze… Ahhoz, hogy Kádár elvtárs ma elismert vezető, nekem sok közöm van! Elismertségében az én munkám eredménye is bőven benne van” – ismétli meg a már sokszor hangoztatott érveit.
Marosán Kádár szemére veti, hogy az utolsó években személyi kultuszt alakított ki maga körül – szokásához híven nem válogatja meg a szavait:
„…Úgy látszik, belátták, hogy mi csak úgy haladhatunk előre életünk minden vonalán, hogy ha egyedül Kádár elvtárs tud mindent. Belátták, hogy az a helyes, ha egyedül Kádár elvtárs gondolkodik. Ez a vezetés néha úgy fest, mintha mi valamennyien iskolás gyerekek volnánk. Ilyen vezetési módszerrel juthatnak el ahhoz a nézethez, hogy csak egyetlen okos, ügyes, bátor és művelt emberünk van – egy ember, aki mindenhez mindenkinél jobban ért… a párt politikáját egyetlen személy csinálja, egy olyan elvtárs, aki fokozatosan és szívós következetességgel ráfekszik a kollektívára…”
A beadvány hangja egyre provokatívabbá válik:
„…Ma már szép számmal vannak olyanok, akik félnek Kádár elvtárssal találkozni… Az utóbbi időben – sajnálatos – Kádár elvtárs goromba és cinikus… Ha valaki netán elvét egy szót, már gúny tárgyává teszi. Igaz, utána azt szokta mondani, hogy csak tréfált. De nem mindenki szereti az olyan tréfát, ami sértő. És a másik véglet: ha Kádár elvtárs bármit mond, netán káromkodik, akkor is mosolyogni illik, sőt, kell… S, ami nem kevésbé hiba: nem viseli el a kritikát – de nem is bocsátja meg… ki fogja már egyszer megmondani, hogy senki nem beszél, nem fecseg annyit a pártban, mint éppen Kádár elvtárs… Kezd túlságosan szubjektív lenni s nem elég, hogy indokolatlanul sértegeti az embereket, sértéseit tetézi azzal is, hogy nem bízik bennünk, azt kezdi hinni, hogy valami csak akkor készül el jól, ha azt ő csinálja és csak úgy jó, ahogy ő képzeli el…”
Beadványában Marosán nemcsak Kádár személyét kritizálja, de azt is állítja, hogy egy zárt vezetői klikk alakult ki körülötte. Biszku Béla, Sándor József, Szirmai István nevét említi, de ide sorolja Gáspár Sándort, a Központi Bizottság titkárát – felindulásában egy táborba sorolva az első titkár bizalmasait és párton belüli ellenlábasait.
„…Szirmai, amikor már nyeregben érezte magát, kezdett megváltozni, minél feljebb jutott, annál fölényesebb, annál cinikusabb és másokat lenéző lett…
… A megnyert hatalom Biszku elvtársnak a fejébe szállt. Megfigyelhető, Biszku hogyan változik meg napról napra, hogy válik fölényessé, pökhendivé…”
Bár az említettek egyikével-másikával személyesen is találkoztam, nem veszem magamnak azt a bátorságot, hogy eldöntsem, Marosán vádjai a valóságot tükrözték-e, vagy a rajta esett sérelmek miatt fakadt ki. Annyi bizonyos, hogy végül – levonva a következtetéseket – bejelentette a lemondását.
Kádár valóban nehezen viselte el a bírálatokat, a szembeszegülést akaratával, egy őszinte híve kis malíciával jegyezte meg róla:
– Kádár elvtárs jól bírta a kritikát – főleg ha dicsérték.
Általában keményen visszavágott, ha valaki alapvető elvi kérdésekben lépett fel ellene. Köböl József egykori illegális kommunista létére is kimaradt a Központi Bizottságból, mert nem vállalt funkciót november 4-e után. Kádár azt is Köböl szemére hányta, hogy később is tartotta a kapcsolatot a jugoszláv követségre menekült Nagy Imre-csoporttal, amely a reménytelen helyzetben küszködő MSZMP-t csak „Kádár-frakciónak” nevezte. Kádár tőle szokatlan személyeskedéssel évekig nem engedte, hogy Köböl értelmiségi állásba helyezkedjen el.
Most nem kis erőfeszítésébe kerülhetett, hogy ne vegye fel a Marosán által elébe dobott kesztyűt. Nehéz volna megítélni, hogy a felesleges konfliktusokat akarta-e elkerülni, vagy úgy érezte, tartozik annyival régi harcostársának, hogy megpróbálja tisztázni vele az ügyet.
„…Magamra vettem annak felelősségét, hogy egy ideig még a Politikai Bizottságnak sem teszek jelentést, megkísérlem Marosán elvtársat meggyőzni arról, hogy jöjjön be, végezze munkáját tovább, úgy, mintha semmi sem történt volna…”
Kádár ismerte annyira Marosánt, hogy tudja, nem lehet eltéríteni szándékaitól, de megpróbálta legalább arra rábeszélni, hogy enyhébb formában fogalmazza meg a mondanivalóját. Hosszas egyeztetés után Marosán ezt a kompromisszumot is elutasította. Kádár nem tehetett mást, szabad folyást engedett az eseményeknek, de önmagában már eldöntötte a szakítást. Észrevételeket fűzött Marosán beadványához, ezeket a Politikai Bizottság a magáévá tette és a saját álláspontjaként juttatta el a bejelentőhöz.
„…Amennyiben fenntartja a beadványát, az ügyet a Politikai Bizottság a Központi Bizottság elé terjeszti. Egyidejűleg közli Marosán elvtárssal, hogy miután a viselt tisztségeire a KB választotta meg, felmentést is csak az adhat alóluk. Ennek megfelelően a KB újabb határozatáig a tisztségeivel összefüggésben semmilyen változtatás nem történhet. A Bizottság nyomatékosan figyelmezteti Marosán elvtársat a beadványával kapcsolatos ügyben a kötelező szigorú titoktartásra…”
Marosán újabb beadványokkal próbálta védeni az igazát, de ezeket a Központi Bizottság, „mint alaptalan és pártellenes okmányokat, teljes egészében elutasította és pártszerűtlen eljárását elítéli”. Marosánt felmentették vezető párttisztségei alól, és javasolták nyugdíjazását. Sipos Levente tanulmányában felsorolja a nyugalomba vonulás kondícióit:
„…formálisan az Elnöki Tanács alelnöke maradhat a választásokig, ha e minőségében nem fejt ki tevékenységet. Országgyűlési mandátumát tartsa meg, az új választásokon jelölése függjön addigi magatartásától. A törvényesen járó 6500 Ft nyugdíjat kapja. A Sarolta utcai lakásból a pártközpont költöztesse kisebb lakásba. Gépkocsihasználatra nem jogosult… A Központi Állami Kórházat ő és a családja továbbra is igénybe veheti…”
Ezek a feltételek megfeleltek a nyugdíjba helyezés általános szabályainak, mely alól az ország egykori második emberének számító Marosán sem bizonyult kivételnek. Mint ahogy a gimnáziumban tanult Vergilius-szöveg mondja:
„– Migrate veteres coloni!” – távozzatok, öreg harcosok!”
A félreállított vezető visszavonult a magánéletbe, naponta járt uszodába, továbbra is énekelt egy munkásdalárdában. Nekikezdett önéletrajza megírásának, sorra jelentek meg az egyes kötetek, Kádár sem emelt kifogást ellene. Az élőbeszédben oly hatásos Marosán az írott szóval nehezen boldogult, Kardos György, a Magvető Kiadó igazgatója szinte sorról sorra fogalmazta át a szöveget.
Maga Kádár János sohasem fordította energiáját arra, hogy már lezárt ügyeken töprengjen, de a túlbuzgó állambiztonsági szolgálat továbbra is rajta tartotta a szemét Marosánon. Ebből egy emlékezetes botrány is kerekedett. Marosán épp a Rákóczi úton sétált, mikor észrevette, hogy egy civil ruhás nyomozó követi. Visszafordult, megragadta a zakójánál fogva, és a falhoz csapdosta:
– Hogy mersz te kémkedni utánam? Mondd meg annak, aki utánam küldött, hogy dögöljön meg!
A nyomozót állítólag alig tudták kiszedni a kezéből. Marosán 1965-ben kilépett az MSZMP-ből, de továbbra is gyakran hallatta a véleményét. 1968-ban helyeselte a csehszlovákiai bevonulást, viszont nem értett egyet az új gazdasági mechanizmussal. Az évek múlásával lehiggadt, néha találkozott Kádár Jánossal, és 1972-ben a párttagságát is helyreállította.
Szakszervezeti munkát végzett, előadásokat tartott, külföldi körutakra vállalkozott, ahol mint egykori szociáldemokrata vezető, megpróbálta szorosabbra fűzni Magyarország kapcsolatait a nyugati szociáldemokrata pártokkal.
Míg Kádár Jánost a kegyes halál megkímélte attól, hogy végig kelljen néznie a szocialista rendszer összeomlását – ennyit mindenképpen megérdemelt a Sorstól –, Marosán György tanúja volt a rendszerváltásnak. Az MSZMP felbomlásánál a Munkáspártot választotta, de gyakorlati tevékenységet nem végzett benne. Hamarosan végképp ki is maradt, a szállongó pletykák szerint azért, mert egyszer elfelejtettek autót küldeni érte. 1992-ben, 84 éves korában fejezte be hányatott, ellentmondásokkal teli életét.