Kádár János egészsége fokozatosan megingott. A Kútvölgyi kórházban egy külön szobát tartottak fenn a számára, ahová egyre sűrűbben adódó rosszullétei idején befeküdt kezelésre. Csak a legszükségesebb időt töltötte benn, ahogy jobban érezte magát, rögtön visszatért a munkájához.
A fizikai gyengeség nem tudta megzavarni realitásérzékét. A kompromisszumok örök robotosa a kor követelményeinek szellemében képes volt átértékelni korábbi alapvető nézeteit is. Kádár János az életét tette fel a kizsákmányolás elleni harcra, meggyőződésében sohasem ingott meg, mégis a korát messze megelőzve ismerte fel, hogy az elkerülhetetlenül beáramló tőke milyen hatást gyakorol majd Magyarországra:
„…A szocialista rendszernek van egy sarktétele, amit úgy hívnak, hogy megszünteti az embernek ember általi kizsákmányolását. Ezt sok éve mondjuk, de az életben, a valóságban mindig jelen vannak más elemek is. Végig jelen volt a magántőke. A kisipar, a kiskereskedelem mindig deklarált és elismert magántőke volt Magyarországon, és ha egy magániparosnak van alkalmazottja, akkor ember zsákmányol ki embert. Természetesen nem ez adta meg a rendszer sajátosságát, hanem az, hogy a termelőeszközök döntő része társadalmi tulajdonban van” – mondta Kádár János a Politikai Bizottság 1988. március 22-i ülésén, majd így folytatta:
„– Amiről most tárgyalunk, akárhogyan is cifrázom, bővíti az embernek ember általi kizsákmányolását. Ezzel szembe kell nézni, nem lehet behunyni a szemünket. A javaslat tőkejövedelmet, profitot vezet be szélesebb körben, mint eddig volt.
Szerintem szükséges a külföldi tőke lehetőség szerinti bevonása a magyar népgazdaságba. Jelentős mértékben már most is bent van bankhitelek formájában. A működő tőke is jelen van, szükség is volna rá, de ez csak bizonyos feltételek mellett lehetséges. Meg kell szabni a külföldi tőkének a korlátjait is…
…Normális, világos, garantált feltételeket kell biztosítani, de a külföldi működő tőkét is meg kell adóztatni… Ezért úgy képzelem, hogy a külföldi tőkének a részesedési arányát meg kell szabni, s miután adózott, nyereségét kiviheti. A szakszervezeteknek működnie kell ezekben a vállalatokban is. Ezt magától értetődőnek kell tekinteni. És ha érvényes a mi vezető jelszavunk, akkor azt hiszem, hogy ezt nemcsak a magyar kormánnyal szemben kell képviselnie, hanem a külföldi tőkével szemben is…
A külföldi tőke nem fog ideözönleni működő tőke formájában sem. Akármit csinálunk, nekik az kevés lesz. Nem akarok a külföldi tőkének olyan paradicsomot teremteni Magyarországon, ahol nem kell adót fizetni és ahol tilos szakszervezeti munkát végezni! A tőke saját országában – főleg Nyugat-Európára gondolok – sem tilthatja be a szakszervezet munkáját, s ott is kell adóznia…
A külföldi tőke még mindig vár, ide sem fog nyakló nélkül rohanni. Amiben lehet, segíteni kell, megfelelő feltételeket kell teremteni, rugalmas formákat ki lehet alakítani, de valamilyen szabálynak kell lenni.
Nálam nem jól mutatkozott be a bankok második lépcsője január elején. Ismerek mai magyar bankszakembereket is. Ha rájuk lesz bízva, hogy mit engedélyeznek és mit nem, akkor ez nem garancia semmire. Ezt kicsit szorosabban kell szabályozni…
…Csak olyasmit tudunk megcsinálni, amit a magyar közvélemény, ha nem is üdvözöl lelkesen, de legalább tudomásul vesz. Mert ha elgondolásainkkal szembeszáll az ország lakosságának a többsége, akkor nem tudom, ki valósítja azt meg…
Szocialista partnereinket illetően – legalábbis én mindig ezt gyakoroltam – a lelkes helyeslést sosem kértük, hanem megmagyaráztuk, hogy mit miért teszünk és kértük, hogy azt vegyék tudomásul. Erre szükség van. Mert ha ezt nem tesszük meg, és erre nem figyelünk, akkor azonnal belép a negatív hatása a szocialista partnerek részéről. Nem arról van szó, hogy a Központi Bizottságuk hoz egy határozatot és publikálja, hogy helyteleníti a magyar reformokat. Ilyesmi nem lesz, ennek a szezonja már réges-régen elmúlt, de a napi együttműködésben rögtön érződik a negatív hatás. Bevallom, hogy ilyen értelemben gondolkodom midig a reformlépéseken: a magyar közvélemény valahogyan fogadja el és a partnereink is fogadják el. A Nyugat hamarabb megértette, hogy mit csinálunk, mint némelyik szocialista partnerünk. Tudomásul is vette és elfogadható irányzatnak tartotta…”
Azért idéztem ilyen hosszan ezt a Kádár beszédet, mert sehol sem láttam, hogy hivatkoznak rá, vagy legalább megemlítették volna. Ez az elhallgatás persze érthető, mint ahogy az akasztott ember házában kerülni szokták a kötél emlegetését. A beszéd a rendszerváltás utáni tőkés térfoglalás lehetséges veszélyeiről szól, melyek aztán sorra-rendre meg is valósultak. Olyan adótörvények születtek, melyek lehetővé tették, hogy a nyugati cégek hosszú ideig tartó kedvezményeket kapjanak, majd ezek lejártával tovább vándorolhassanak keletre, újabb esélyeket kínáló „vadászmezőkre”. Megemlítette a szakszervezetek felszámolásának veszélyeit, mely a dolgozók teljes kiszolgáltatottságát eredményezte. Felvetette a bankok erkölcstelen üzletkötéseit, a többség véleményének mellőzését és így tovább.
Az elmúlt húsz év alatt bebizonyosodott: azok, akik Kádár Jánost követték az ország élén, vagy fel sem tudták mérni a rájuk háruló teendőket, mert nem voltak többek lelkes amatőröknél, vagy nem is akarták, mert a tőke farvizén haladva ők maguk is vagyonra tettek szert. Tulajdonképpen mindegy, annyi mindenképp tény, hogy a rendszerváltás felszámolta a magyar nehézipart, a nagyüzemi mezőgazdaságot, alapjaiban rengette meg az oktatást és az egészségügyet. Mindent egybevetve nagyobb veszteséget okozott az országnak, mint a második világháború, azzal a különbséggel, hogy a „békebűnösöket” senki sem vonja felelősségre. Újjászületett a nemzeti nyomor, ma éppúgy hárommillió nyomorgó él az országban, mint a Horthy-rendszerben.
„Olvastam egy cikket a Valóságban a magyar szocializmus válságáról – mondja Kádár a beszéde végén. – Egyrészt bírálja a pártvezetést és az ország vezetését, nem következetes a reform, nem következetes a politikai demokratizálás és így tovább. Másrészt sajátosan és érdekesen ugyanebben a platformban bevetik az összes szektás hangulatkeltést velünk szemben: élősködés, gazdagodás folyik, villanegyedek születnek stb. A napirenden levő témáról ugyanezt fogják tapasztalni. Föl fogják szítani a hangulatot, hogy nem vagyunk eléggé reformisták és bátrak, s ugyanakkor eladjuk a szocializmust és a népet. Mind a két oldalról támadni fognak!”
Az 1980-as évektől egyre nyilvánvalóbbá vált a gazdasági válság. A második olajárrobbanás a magyar gazdaság teljesítményének leértékelődését hozta, a cserearányok romlása tovább növelte az eladósodást. A hitelállomány már meghaladta a 20 milliárd dollárt, a Nyugatról származó bevétel fele-harmada elment a kamatok és a rövid lejáratú kölcsönök törlesztésére.
Minden új év áremelkedéssel indult, ezek mértéke a 8-9 százalékot is elérte. A kádári politika, mely középpontjába a tömegek anyagi jólétének folyamatos növelését állította, mindinkább csődbe jutott.
Most is érvényesült az a dialektikus tétel, hogy az alap megingása visszahat a felépítményre is, a társadalomban végbemenő folyamatokra is. Az ellenzéki értelmiség mind nyíltabban és mind hatékonyabban szerveződött (1987-ben Lakitelken megalakult a Magyar Demokrata Fórum, majd a következő évben a Fidesz és a Szabad Demokraták Szövetsége), az Ellenzéki Kerekasztalban 1989-ben egy második számú hatalmi centrumot alakítottak ki. Az MSZMP-n belül is megindult az erjedés, az „Új Márciusi Front”-ot, vagy a reformköröket csak árnyalatok különböztették meg az államszocializmus nyílt ellenfeleitől. Mindenképpen el akartak kerülni egy az 1956. októberi felkeléshez hasonló robbanást. Úgy vélték, céljuk eléréséhez ki kell ragadniuk az irányítást Kádár János kezéből, törekvésük még külföldön sem ment titokszámba.
„Puccs van készülőben Magyarországon – írta az Economist 1988 májusában. – Célja nem más, mint Kádár János távozása a párt éléről, aki 1956 óta tölti be a tisztséget. Maga Grόsz Károly miniszterelnök célzott erre nagy-britanniai látogatása előestéjén, mondván, hogy a vezetőkérdés napirendre kerül a párt május 20-án kezdődő értekezletén. A valaha népszerű Kádár előrehaladott korban van (ebben a hónapban tölti be 76. életévét) és konzervatív. Sok párttag szerint legfőbb ideje, hogy átadja a helyét valakinek, aki fiatalabb és nagyobb lelkesedést mutat a reformok iránt. Az öreg fák értékesek, mondotta Grόsz, de nem hagyják, hogy a fiatalabbak felnőjenek az árnyékukban.
Bármennyire régimódi politikusnak is számít már Kádár, nem lesz könnyű az öreg fát kivágni még akkor sem, ha Grósz és favágó társai a lehető legjobban időzítik kísérletüket. Budapesten élénk visszhangot váltott ki Mihail Gorbacsovnak a szovjet kommunista párt átalakítását célzó kampánya. Magyarországon egyre határozottabban követelik a merészen új politikai intézkedéseket…
A bírálók azt mondják, hogy ha a párt vissza akarja szerezni a hitelét, sutba kell dobnia azt a jövőjéről szóló tervezetet, melyet a május 20-i értekezlet elé terjesztenek. Kádár és tanácsadói hosszú évek óta nem dolgoztak ki ilyen lehangoló konzervatív programot. Grόsz száraznak és túl általánosnak nevezte. Vajon Grósznak és barátainak sikerül-e a lehangoló dokumentumot és szerzőit eltávolítani? Ne számítsunk erre. Ahogy a közmondás tartja: »az öreg fák gyökerei messzire nyúlnak».”
Maga Grόsz Károly azonban másképp ítélte meg az esélyeket és energikus szervezőmunkába fogott. Mind több befolyásos megyei párt- és állami vezetőt nyert meg a céljainak. Bizton számíthatott a fiatalabb funkcionáriusok támogatására is, akik úgy érezték, hogy a Kádár János körül csoportosuló „öreg gárda” akadályozza őket az előrejutásban.
Grósz azt is pontosan tudta, hogy a pecsétet erre a döntésre is a Szovjetunióban ütik rá, ezért felkereste Gorbacsovot. Beszámolt neki, hogy a gazdasági romlás következtében Magyarországon folyamatosan csökken az életszínvonal, felerősödnek a legfelsőbb vezetést és magát a szocialista rendszert támadó kritikák. Α helyzetet csak az oldhatja meg, ha Kádár János kezéből kiveszik a párt irányítását.
Döntését latolgatva Gorbacsov természetesen a saját érdekeiből indult ki. Egy különös történelmi párhuzam ismétlődött meg. Mint ahogy Hruscsov ütőkártyaként használta fel Kádár János személyét és tevékenységét a maga sztálinista ellenfeleivel szemben, Gorbacsov ugyanezt a szerepet szánta Grósznak a magyar konzervatív kommunista vezetőkkel vívott játszmájában. Ezért rábólintott Kádár leváltására.
Tisztában volt vele, hogy még mindig Kádár az egyetlen olyan vezető, akire a tömegek felnéznek, ezért kockázattal járna, ha egy kurta adminisztratív intézkedéssel kiiktatnák őt a magyar politikai életből. Áthidaló megoldásként létrehozták a pártelnöki posztot – viselője inkább csak reprezentált, gyakorlati hatalommal nem rendelkezett, ezt kívánták felajánlani Kádárnak.
Gorbacsov önéletrajzában a következőképpen emlékszik meg a történtekről:
„…A magunk részéről köszönetet mondunk a magyar elvtársaknak, amiért lehetségesnek tartották, hogy beavassanak minket az országuk politikai vezetését érintő igen fontos kérdéseikkel kapcsolatos elgondolásaikba, hangsúlyozzuk, hogy ezt a pártjaink közötti bizalmi viszony újabb bizonyítékának tekintjük. Ugyanakkor félreérthetetlenül kimondtuk: az ilyen típusú kérdésekben csakis és kizárólag az érintett párt dönthet. Hozzátettük: biztosak vagyunk benne, hogy Kádár óriási politikai tapasztalata vagy tekintélye segíteni fog abban, hogy – Grósszal és harcostársaival együtt – olyan megoldást találjanak, amely mind a helyzet lényegének és a feladat nagyságának, mind a párton és a magyar társadalmon belüli elvárásoknak megfelel.
Többet nem mondhattunk, hiszen nem szerettük volna, hogy úgy értelmezzék a dolgot, mintha mi bárkire is rá akarnánk erőszakolni az akaratunkat…”
(Mit szólhatunk ehhez a megfogalmazáshoz? Elegáns, roppant elegáns!)
Gorbacsov Budapestre küldte Krjucskovot, a KGB alelnökét, a magyar ügyekben leginkább jártas szakértőjét, és rábízta, hogy tárgyalja meg az ügyet Kádár Jánossal.
Huszár így idézi fel a „leváltás operatív tervének” részleteit:
„Megbízható csatornákon keresztül tolmácsolni lehetne Kádárnak azt a véleményt, hogy ez a helyzet semmi jót nem ígér, személy szerint neki sem”. Továbbá elfogadható formában ki kellene nyilvánítani, hogy „politikai támogatást nyújtunk Grόsz elvtársnak és néhány más magyar vezetőnek”. Emiatt cikket kell rendelni Grόsz Károlytól és Berecz Jánostól a Pravda részére. „Mindezt természetesen taktikus formában kellene végrehajtani, betartva a pártjaink közötti viszony elfogadott normáit.”
Kádár János nehezen fogadta el ezt a döntést. Nem a posztjához ragaszkodott – ez már régen teherként nehezedett a vállára, inkább a kijelölt utódja ellen táplált fenntartásokat. Grószt sem elég tehetségesnek, sem elég jellemesnek nem tartotta ahhoz, hogy az ő kezében egyesüljön az első titkári és miniszterelnöki hatalom. A realista Kádár azonban felmérte, hogy az ellene felsorakoztatott erők az ő akarata ellenére is keresztül tudják vinni a váltást. Esetleges tiltakozásával csak a párt tekintélyét és belső szilárdságát gyengíti, és ezt fegyelmezett kommunistaként el kívánta kerülni. Krjucskov útján megüzente Gorbacsovnak, hogy kész elfogadni a tervezett személyi változásokat, a szovjet főtitkár – mintegy nyugtázva a közlést, május 19-én, a pártértekezlet előestéjén felhívta Kádárt, beszélgetésüket egy hangszalag is rögzítette:
„Gorbacsov: Megértem, milyen nehéz lehetett az elhatározás, amelyre jutott. Bizonyára nem kevés töprengés előzte meg. De ez is a magyar vezető, barátom, Kádár János bölcsességét bizonyítja. A fő az, hogy ezáltal az ország, a párt érdekeit érvényesítették. Őszinte leszek: nem is vártam más döntést. Biztos voltam benne, hogy akkor hozzák meg, amikor már megérett és szükségessé vált.
– Sokáig töprengtem – válaszolta Kádár, nem kívánva foglalkozni a sima nyelvű ömlengéssel, Gorbacsov bizánci stílusban folytatja:
– A kettőnk közös dolgait természetesen nem zárjuk le, kapcsolatainkat mind politikai, mind emberi vonatkozásban fenntartjuk. Nagyon szeretném, hogy így legyen. Mindig örülni fogok, ha találkozhatok önnel és bármely kérdésről véleményt cserélhetünk.
Kádár: Köszönöm. Meghatnak a szavai.
Gorbacsov: Még egyszer szeretném elmondani, Kádár elvtárs, mi egymás mellett álltunk és egymás mellett is fogunk állni.
Kádár: Köszönöm, így lesz. Ami a személyes kapcsolatainkat illeti, úgy hiszem, megtaláltuk a közvetlen és megbízható kapcsolattartás szerencsés módját, mint például most is – a hangszalagon itt nevetés hallatszik, Kádár nyilvánvalóan nem tudta visszafojtani magába a keserű gúnyt, melyet az álszent Gorbacsov váltott ki belőle, majd folytatja – Mivel nem felejtettem el, milyen nagy figyelmet szentelt mindig is a magyar problémáknak, kötelességemnek tartom arról gondoskodni, hogy ön a magyarországi változásokról ne az újságokból értesüljön…”
Kádár ezután áttért néhány, a személyét érintő kérdésre. Megemlítette: „az utóbbi időben Magyarországon felerősödött az a vélemény, hogy maradnom kellene – de el kellett szánnom magam.” Gorbacsov válasz nélkül hagyta a megjegyzést.
Másodikként Kádár megemlíti, hogy pártelnökként nem lesz tagja a Politikai Bizottságnak. Az indoklásból kiérződik némi irónia: „nem jól hat a munkára, ha a vezető szervekben az új és a régi vezető is ott van. Akkor a Politikai Bizottság tagjai erre is, arra is figyelnének, s abból semmi jó nem származna”.
Végül utalt rá, hogy csökkentenie kellett a fizikai terhelését, mely már nyomasztóvá vált számára. Majd szertartásosan elbúcsúzik:
„…Köszönöm ezt a magam és elvtársaim számára fontos beszélgetést. Minden jót kívánok. Kérem, adja át üdvözletemet Raisza Makszimovnának is.” (A beszélgetés szövegét Ρáll Erna fordításában idéztem.)
„Az 1988. május 20-22-i pártértekezletnek Kádár látványos megdicsőüléséről és folyamatos sikereiről kellett volna szólnia – írja Lengyel László. – Ehhez képest a háttérben Grósz, birtokolva a küldötteket vezérlő megyefőnökök támogatását, megszervezte, hogy a»Kádárista öregeket« húzzák ki a KB listájáról. Ha valaki nem kerül be a Központi Bizottságba, akkor nem lehet tagja a Politikai Bizottságnak sem. A küldöttek kiejtették Gáspár Sándort, Havasi Ferencet, Lázár Györgyöt, Óvári Miklóst és Németh Károlyt is.” A PB-ben egyetlen olyan személy sem maradt, aki már 1986 előtt is részt vett a testület munkájában. A tanácskozás formálisan is leváltotta Kádár Jánost első titkári tisztségéből, a helyébe Grόsz Károly került.
„A mód, ahogy elmozdították posztjáról – írja egy nyugati újság – újabb vád egy olyan rendszer ellen, amely nem engedi, talán nem is képes tisztességgel elbocsátani visszavonuló vezetőit… senkit, aki 32 évet töltött hivatalában s nem követett el semmiféle különös vétséget, mint ő, nem lett volna szabad olyan helyzetbe hozni, hogy nyilvánosan kelljen mentegetődznie, hogy szándékai egyáltalán nem voltak rosszak…”
El lehetne filozofálgatni, hogy Kádár János mennyiben felelős maga is, hiszen ezek az állapotok az ő vezetői működése során alakultak ki. Az ítélkezés nem ránk tartozik, csak annyit jegyzünk meg, Kádár mérlegén a hibákat messze lehúzza majd az a serpenyő, melybe eredményeit és érdemeit vetik. Ezt Grόsz Károlyról semmiképp sem lehet elmondani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése