Ebszőnyi Balaskót a második emeletre vezette.
– Most pedig, kedves Balaskó úr, meg fogom mutatni magának intézetünk büszkeségét, az alkotószobát.
Egy elegáns és szabályszerűen berendezett helyiségbe nyitottak be, itt már valóban csak az ablakrácsok utaltak rá, hogy a helyiség egy kórházhoz tartozik. A fehérre festett bútorok között azonban néhány rendkívül furcsa tárgy is feltűnt Balaskónak. Mindenekelőtt a szoba közepén egy hatalmas hordó, azután egy nagyméretű szemléltető tábla az emberi szervezet működéséről, egérfogók, kalapács, egy falra szerelt, hatalmas polc.
A szobában három beteg tartózkodott, egyikük fel s alá sétált, egy kalapácsot tartva a kezében, másikuk a szemléltető táblánál tevékenykedett, a harmadik beteg csak körvonalaiban látszott, mert elbújt a hordóban.
– Szeretném bemutatni magának a kollégáit.
Balaskó tiltakozott:
– De én nem vagyok bolond, én feltaláló vagyok.
– Ők is feltalálók.
A szemléltető táblánál tevékenykedő betegre mutatott:
– Például ő magánéletében orvos, a rák gyógyításának új módszerét dolgozza ki most nálunk. Kedves doktor úr, nem mondaná el barátunknak néhány szóban az új módszer lényegét?
Az orvos szolgálatkészen bólintott:
– Kérem szépen. Azt hiszem, az teljesen világos, hogy a rákot a rák okozza. Mert ha nem a rák okozná, hanem például a béka, akkor a betegséget nem ráknak hívnák, hanem békának, amiről pedig szó sincs.
Ebszőnyi oldalba bökte Balaskót:
– Figyeli ezt a félelmetes logikát?
Az orvos folytatta:
– Na mármost, azért elhibázott az összes rák elleni védekezés, mert nem vették figyelembe, hogy a rák nem előre halad, hanem visszafelé. Ők előrefelé védekeztek, a rák hátrafelé ment, a beteg meghalt. Az én módszerem lényege az, hogy a rák háta mögött állítok fel csapdákat…
Mutatta a folyamatot a szemléltető táblán:
– …a rák beleesik, a csapda csönget, ki kell húzni, és a beteg meggyógyult.
Ebszőnyi megveregette a vállát:
– Dolgozzon csak tovább, egy percet sem akarunk elrabolni az idejéből. Egyébként legyen szabad megjegyeznem, Balaskó úr, hogy ez a kísérlet a legtöbb, amit a tudósaink eddig elértek a rák elleni küzdelemben.
Elsétált előttük a kezében kalapácsot tartó beteg:
– 11, 27, 43, 88, 89, nesze! – mondta, fejbe vágta magát a kalapáccsal, és tovább intézte lépteit a szoba egyik sarkából a másikba.
– Ez mit csinál?
– Lottózott a szerencsétlen, ezt az öt számot játszotta mindig, kivéve azt a hetet, mikor mind az öt bejött. Másfél milliót nyert volna. Beleőrült, azóta a lottó titkának megoldásán töri a fejét.
Megkülönböztetett tisztelet érződött a hangjából:
– De hadd mutassam be magának Diogenészt, osztályunk legnagyobb arányú gondolkozóját. Jellemzésül elég legyen annyi, hogy még itt a kórházban is társadalmi szervek egész légiója követi a munkáját.
Beszólt a hordóba:
– Dió!
Diogenész, hóna alatt egy paksaméta tervrajzai, előmászott a hordóból, és ellentmondást nem tűrően Balaskóhoz fordult:
– Önt ismerem. Ön Eberhard van Steffen holland építész és városbölcsész. Tudom, ön azért jött, hogy ellenőrizze a terveimet. Tessék, állok rendelkezésére.
Végiggurította a tervrajztekercset a padlón, és fölébe térdelt:
– A tervezet elnevezése: „Vendég Magyarország.” Kérem, én abból az alapvető elgondolásból indultam ki, hogy ipari termékeink nagy része nem versenyképes a világpiacon, sőt veszteséges, viszont a külföldi turisták értékes valutát hoznak be az országba. Tehát egész Magyarországot át kell építeni idegenforgalmi látványossággá.
Egy marékra való vázlatot emelt fel:
– Itt vannak a gyakorlati tervek: a Csepeli Vas- és Fémműveket át kell alakítani „Emléktárgy és Mütyürke Üzem”-mé. Gépek helyett szegedi papucsot, balatoni kecskekörmöt és árvalányhajat gyártanának. Tessék, egy másik tervezet a lakosság kötelező szűr- és fokosviseléséről, hogy a külföldieknek meglegyenek az illúzióik. Egy másik tervezet: mivel a külső kerületekbe: Kőbányára, Angyalföldre, Erzsébetre nem járnak külföldiek, az ezekre a területekre eső napfényt a Belvárosba kell átirányítani, helyette egyenértékként a Belvárosra jutó eső- és ködmennyiséget kapják.
Ebszőnyi magyarázólag közbeszólt:
– Már nagyon sok ötletét felhasználták illetékes hatóságok. Például mikor a Belvárosban összeszedték a tetves galambokat, és kitelepítették vidékre. Falun ugyanis már nyugodtan lehetnek tetvesek a galambok, mert ott a külföldiek nem járnak. Köszönjük szépen, Diogenész úr, az értékes tájékoztatást, gondolkozzon tovább, kérem, mindannyiunk javára.
Diogenész, hóna alatt a tervrajzpaksamétával, visszamászott a hordóba. Ebszőnyi ünnepélyes arcot vágott:
– Uraim, bemutatom új bajtársukat: Balaskó Pál agronómust. Őt az a cél vezette intézetünkbe, hogy egy gyárat, melyet körmönfont tolvajok elloptak, megkeressen és visszaadjon a népnek. Jóindulatukba ajánlom. Doktor úr!
– Tessék.
– Legyen szíves, kapcsolja ki a gépet, mert el kell haladnom előtte, és attól félek, hogy a benne keringő elektromosság megzavarná egyéniségemben a cinegyensúlyt.
Ahogy Ebszőnyi mögött becsukódott az ajtó, rövid várakozás után a három beteg abbahagyta eddigi foglalatosságát, és ujjongva vették körül Balaskót:
– Gratulálunk.
– Micsoda ötlet!
– Elloptak egy gyárat?! Piramidális! Ha megfeszülök, se tudtam volna ilyet kitalálni.
Balaskó megdöbbent:
– Maguk nem őrültek?
Diogenész vállat vont:
– Itt az egész osztályon egy őrült van: a főorvos.
– Akkor miért jöttek be?
– Mindannyiunkat apró kellemetlenségek fenyegettek. Én például építész vagyok, és az átkozott hajsza eredményeként, mely bent az intézetben folyik, elfelejtettem lépcsőházat tervezni ötven új lakóházba. A házakat felépítették, de a harmadik emeletre csak helikopterrel tudtak felmenni a lakók.
A lottózó ápolt folytatta:
– Én a népgazdaság anyagi alapjait próbáltam növelni, ennek lettem az áldozata. Egy közért-boltot vezettem, és a bevételből lottószelvényeket vettem.
A szívére szorította a kezét:
– Igazán nem a magam hasznára, csak a társadalom javára. Ha nyertem volna, mondjuk egymilliót, egy fillért sem költöttem volna magamra. Fogtam volna a pénzt, és elviszem a képviselőházba, és letettem volna az asztalra: nesztek, elvtársak, itt van egymillió, nektek nyertem, építsetek rajta bölcsődéket, úgyis kevés a bölcsőde. Sajnos, nem nyertem.
Az orvos kapott a szón:
– Én is a bölcsődehiányon próbáltam enyhíteni mint orvos, megelőző eszközökkel. Láttam, hogy a kórházi rendelők túlzsúfoltak, tehát a saját lakásomat áldoztam fel erre a célra. Nem akartam megalázni a pácienseket, hogy ingyen szívességet teszek nekik, ezért jelképes összegeket fogadtam el tőlük, így például húsz darab százforintost, melyen mind rajta volt a Magyar Népköztársaság jelképe: a Kossuth-címer. Sajnos, ellenségeim nem méltányolták áldozatos munkámat, és feljelentettek.
– De hát hogy jutott eszükbe éppen egy bolondházba menekülni?
– Mi régi ultipartnerek vagyunk, összedugtuk a fejünket, hogy lehet kikerülni a csávából, melybe önzetlenségünk és jóindulatunk juttatott minket. Kitaláltuk, hogy megpróbálunk bejutni ide. Az ötletet Ilf–Petrov: Szovjet milliomosából vettük, mely a szemináriumon kötelező olvasmány volt.
A közértes mutatóujjával oktatólag a levegőbe szúrt:
– Használd fel munkádban a szovjet szak- és szépirodalmat.
– A rögeszméket én dolgoztam ki a barátaim számára – mondta az építész –, őszintén szólva büszke is voltam az ötleteimre, de most be kell ismernem: ön legyőzött. Elloptak egy gyárat! Óriási! Képzelem, mekkora disznóságot kellett elkövetnie magának, hogy csak egy ilyen ötlet menthette meg. Szívből gratulálok.
– Én nem követtem el semmit, vegyék tudomásul, hogy én becsületes ember vagyok.
Az orvos a társaihoz fordult:
– Látjátok, gyerekek, mondtam nektek, hogy ez az igazi viselkedés a bolondokházában. Az ember még a saját anyjának se adja ki a trükkjeit.
Meghajolt Balaskó előtt:
– Maga ebben is a mesterünk lehetne.
A folyosón közeledő léptek hallatszottak:
– Jönnek. Szóródni.
Az építész beugrott a hordóba, a közértes a kalapácsért rohant, az orvos bekapcsolta a szemléltető berendezés világítását, mire az ajtó kinyílt, a terem mély elfoglaltság képét mutatta.
Noch és Momentán lépett be, az ellopott gyár igazgatója minden diadalmaskodó hangsúly nélkül megkérdezte:
– Nos, Balaskó úr, úgy történt minden, ahogy megjósoltam?
Balaskó letörten bólintott:
– Úgy sőt még rosszabbul. Arra nem számítottam, hogy a bolondok éppolyan gazemberek, mint a normálisok.
– És most hajlandó aláírni?
– Mindegy.
Momentánra nézett:
– Ugye, kisasszony, én húsz forinttal tartozom magának?
– Nem, miért tartozna?
– Huszonegyen vesztettem.
– Nem emlékszem rá.
Balaskó nem fogadta el a visszavonulási lehetőséget, melyet a professzornő kínált, hogy megakadályozza az aláírást. Nochhoz fordult:
– Ha ad húsz forintot, aláírom.
– Miért csak húszat? Amennyit akar, parancsoljon.
– Nem, elég lesz húsz.
A pénzt, ahogy kapta, átadta Momentánnak.
– Köszönöm. Szerettem volna legalább magával becsületesen viselkedni.
A professzornő csalódottan ingatta a fejét:
– Nem sikerült.
Balaskó most már minden töprengés nélkül aláírta a kötelezvényt, melyben elismerte, hogy a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-ben sem a termelésben, sem a fegyelem terén nem tapasztalt semmi kivetnivalót. Noch elégedetten nézte a papírt.
– Rendben van, természetesen egy percig sem marad itt tovább, bízza csak rám. A továbbiakról majd kint tárgyalunk.
Gyufát vett elő, és elégette a Balaskó által aláírt kötelezvényt. Balaskó értetlenül bámulta.
– Mit csinál?
– Én nem őrzöm páncélszekrényben ezeket az iratokat, elégetem őket, az sokkal hasznosabb, mert így fokozódik a levegő szenny- és aljasságtartalma, ami lényegesen megkönnyíti a munkámat.
A kötelezvényből megmaradt hamut a szemétkosárba dobta:
– Professzornő, jelez valamit a szennyeződésmérő?
Momentán egy pillantást vetett a kis kézi műszerre:
– Igen, a levegő aljasságtartalma nulla egész nulla három ezrelékkel fokozódott.
És letörten nézett Balaskóra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése