Alig hunyta le a szemét, a hatalom új birtokosai és klienseik máris megpróbálták kikezdeni Kádár János emlékét. A rohamot – mint említettem – az újságok és különféle irodalmi művek könnyűlovassága indította el, de a támadás minden fegyvernemre és frontra kiterjedt.
Nem volt könnyű „fogást találni rajta”. A történelmi méretű bűnöknek nyilvánított tetteit már életében ezerszer felhánytorgatták, ezek elvesztették hatékonyságukat. Új trükkökkel kellett kísérletezni – kisebbekkel-nagyobbakkal.
A fortélyok közül azt találtam a legprimitívebbnek, hogy Kádár Jánost Csermanekként emlegették – és teszik ezt mind a mai napig is. A közéleti fair play szelleme – véleményem szerint – megkövetelné, hogy ha egy jelentős személyiség magyarosított nevet választ, akkor azt használják vele kapcsolatban. Egyetlen színésznek sem jutna eszébe, hogy a „Nemzeti dal”-t szavalva szerzőként Petrovics Sándort mondja be.
Ha valaki mégis áthágja ezt a szabályt, általában sanda politikai szándékok vezérlik. Kételyt kívánnak gerjeszteni a szóban forgó személy magyarságát illetően, megkérdőjelezni, hogy valóban „része-e a nemzet testének”.
Régi szokás ez Hunniában. A háború előtti és alatti jobboldali sajtó ellenfeleit támadva mindig odabiggyesztette a korábbi, idegenes hangzású nevüket: „Kun-Kohn Béla”, „Vas-Weinberger Zoltán” és így tovább.
A hatalom megszerzése után Rákosi Mátyás is élt ezzel a taktikai elemmel. Emlékezetes, hogy a Rajk László ellen indított koncepciós perben a tanácsvezető hosszan faggatta a vádlottat, hogy eredetileg nem Reichnek hívták-e.
A rendszerváltás környékén aztán újra divatba jött az „őskutatás”. A hasonló gyanakvásokat elhintők most már kellő óvatossággal jártak el, sokan azt kockáztatták, hogy a „céltábla visszalő”, és az ő nevüket is elkezdik kapargatni, hátha találnak alatta valamit. Az óvatossági rendszabályok közé tartozott az is, hogy célpontul mindig „sérült vadat” választanak, vagyis előbb körülnéznek és megbizonyosodnak, hogy egyetlen válaszcsapásra képes párt, szervezet vagy személy sem áll ki majd a már ezer sebből vérző célpont védelmében. Nem emlékszem olyan televíziós műsorra, ahol Mindszenty bíborost folyamatosan eredeti nevén, Péhm Józsefként emlegették volna, senki sem kockáztatta meg, hogy magára vonja a katolikus egyház és a hívők százezreinek felháborodását.
Kádár ilyen tekintetben is szabad prédának számított. A „csermanekozást” némileg indokolttá tette volna, ha a név felemlegetői valamilyen hétpecsétes titokról rántották volna le a leplet, Kádár János azonban soha nem tagadta le az eredeti nevét – miért is tette volna –, minden életrajzában, számos nyilatkozatában megemlítette.
Ez a bennfenteskedő piszkálódás túlságosan is alantas ahhoz, hogy sértse az ő emlékét, mégis rejt magában veszélyeket. Azóta már megtapasztalhattuk, hogy a „névkutatás” nem állt meg Kádár Jánosnál. Egy jobboldali képviselő már kiterjesztette „Róth Manó”-ra, vagyis Rákosi Mátyásra, mások pedig azt híresztelik, hogy Orbán Viktort eredetileg „Orsós”-nak hívták.
Ez a porhintés önmagában érdektelen, arra viszont alkalmas, hogy zavart keltsen az átlagemberek gondolkodásában. Aki szerette Kádár Jánost és tiszteli az emlékét, nem tud mit kezdeni ezekkel a politikai „hadargásokkal”, és úgy fogja fel, hogy titkolnia kell az érzelmeit.
Hadd említsek meg egy jellegzetes esetet. Egyszer egy könyvesboltban dedikáltam, kérdeztem a sorban következő olvasó nevét, de ő szabadkozott:
– Nem szeretném hangosan mondani!
Arra gondoltam, hogy valamilyen erősen idegenes hangzású vagy gúnyolódást kiváltó névről van szó:
– Jól van, akkor súgja a fülembe!
Közelebb hajolt, és szinte némán, csak az ajkát mozgatva mondta:
– Kádár Jánosnak hívnak.
Puszta kíváncsiságból megnéztem a 2005-ös budapesti telefonkönyvet: hat Kádár János nevű előfizetőt találtam benne, Csermanek Jánost pedig egyet sem. Magának Kádárnak nem született gyereke.
Az átok-szitok háború nem állt meg a nevénél. A polgári demokratikus ellenzék egyik vezéralakja, az azóta már elhunyt Szabó Miklós, még Kádár János egykori szakmunkási múltját is kétségbe vonta utólag.
Mint köztudott: írógépműszerésznek tanult ki, Izsák Sándor műhelyében szerezte meg a segédlevelet. Kádár még tanoncként csatlakozott az ifjúmunkás-mozgalomhoz, még mindig innen járt a húszon, mikor letartóztatták és elítélték. 1935-ben újra lebukott, kétéves börtönbüntetés kapott. A szegedi Csillag börtönből kiszabadulva feketelistára került, többé nem alkalmazták a szakmabeli cégek, egy szőnyegkereskedőnél dolgozott segédmunkásként, majd a Kaszab esernyőgyárban helyezkedett el kifutóként. Kádár életpályájának ezt a szakaszát Szabó Miklós a következőképpen elemzi a Rubicon című folyóiratban közölt cikkében:
„…Miféle műszerész volt Kádár? Jószerileg semmilyen. Soha nem művelte kitűnő szakmáját. A róla elnevezett korszak napjaiban eljátszottam azzal a gondolattal, hogy a majdani Kádár-múzeumban egy szobácskát sem tudnak megtölteni majd azokkal az írógépekkel, amelyeket Csermanek János megjavított. Az akkor még Csermanek János azzal kezdte a pályáját, hogy kifutó volt egy esernyősnél. Miért adta annyira alább annál, amit szakmájával elérhetett volna? Rejtély. Az elmondottakat figyelembe véve detektívregény-fejtő logikával gondolhatunk egy megoldásra. A leendő Kádár valószínűleg ama nevezetes „guruló rubelből” élt. A kifutóskodás csak fedőállás volt neki. A párt fizetett az esernyősnek, hogy „fal” állást adjon az emberének. Ha merész feltevésem igaz, akkor Kádár annyira nem akart dolgozni, hogy evégett még eredendő gyávaságán is felül tudott emelkedni.”
Szóval nemcsak munkakerülő, hanem gyáva is volt. Úgy gondolom, hogy ha már megfizették ezért Kaszabot, könnyebb beosztást is adhatott volna Kádárnak, munkatársai szerint egyszerre tíz-tizenöt tucat esernyőt is ki kellett szállítania kerékpáron a vevőknek.
Teszi mindezt Szabó Miklós olyaténképpen, hogy akár a legkisebb bizonyítékot vagy bármilyen más ráutaló jelet fel tudna mutatni állításainak igazolására. Kádár Jánosról való vélekedését nem a tények, hanem a mindentudó értelmiségi gőg szülte.
(Hallottam egy történetet Kádár életének ezzel a szakaszával kapcsolatban, sajnálnám, ha elsikkadna az időben, ezért ide iktatom.
Fejtő Ferenc, a neves, Franciaországban élő író és filozófus 1956-tól a Kádár-rendszer legelkeseredettebb ellenségei közé tartozott, tajtékozva írt róla a nyugati újságokban:
„…A Kádár-kormány rendőri jellege szüntelenül kihangsúlyozódik, Kádár János Moszkvában körvonalazta: itt volna a kedvező alkalom, hogy újra érvényesítsék a kegyvesztetté vált sztálini tételt, melynek értelmében a szocializmus építésének időszakában az osztályharc fokozódik” – hangnemben.
Kádár nem fordított különösebb figyelmet ilyen támadásokra, de nem felejtette el őket. Hosszú évekkel később egy hivatalos küldöttség élén Párizsban járt és kérte vendéglátóját, hogy a díszfogadásra hívja meg Fejtőt is. Az író meg is jelent a magas invitálásra, de hogy elkerülje a kézfogást, az egyik félreeső sarokba húzódott, Kádár lépett oda hozzá:
– Elnézést, Fejtő úr, hogy zavarom, de szeretném köszönteni mint régi ismerőst.
– Nem emlékszem rá, hogy mi találkoztunk volna. – De igen. Emlékszik még a Kaszab-féle esernyőgyárra, ahol Szántó Judit, József Attila szerelme dolgozott?
– Igen, gyakran kijártam oda Attilával együtt. Maga honnan tud erről?
Emlékszik rá, hogy dolgozott ott egy vékony szőke kifutófiú is?
– Valami rémlik.
– Nos, ez a kifutófiú én voltam, én vittem ki mindig az ételt, amit Judit küldött haza József Attilának – mondta Kádár János, és barátságosan kezet nyújtott.
Nem tudom, Fejtőre miképp hatott ez az epizód, annyi bizonyos, hogy később sem lett a szocialista rendszer híve. Még 2005-ben is olyan kijelentést tett, hogy „mindenkinek megbocsátok, de Kádár Jánosnak legutoljára.” Mi tehetünk?!)
A „nagyágyút”, a magyar közvélemény előtt mindig is leghatékonyabb lejárató eszközt: a személyes anyagi előnyszerzést még Kádár János ellenségei sem merték bevetni. Egyszer egy bennfenteskedő riporter megkérdezte tőlem, hogy akarom-e tudni az egyik, rendszerváltás utáni miniszterelnök titkos svájci bankszámlájának a számát. Én elhárítottam az ajánlatot, de megjegyeztem, hogy az viszont rendkívül érdekelne, ha Kádár János esetleges hasonló betétjéről tudna tájékoztatni. Az illető többet nem jelentkezett.
Az igazi kommunistákról sok rosszat el lehet mondani, de anyagi javak hajszolásával csak ritkán szokták vádolni őket. Köztudott, hogy Lenin után nem maradtak kincsek, magáról Sztálinról is ismeretes, hogy nem vette fel személyes célokra a főtitkári fizetését, hanem berakatta a páncélszekrénybe. Időnként megkérdezte titkárát, Poszkrebisevet, hogy mennyi pénz gyűlt össze és átirányította segélyezésre vagy különféle állami beruházások számlájára.
Ez az alapállás még Sztálin magyar helytartójára, Rákosi Mátyásra is vonatkozott. Emlékszem, az 1956-os felkelés idején az újságok kolumnás cikkekben számoltak be az elhagyatott és átkutatott Rákosi-villa „átkairól”, de csak egyetlen luxust tudtak feltárni: a háztartásban két mosógépet is használtak.
Ami Kádár Jánost illeti – becsületből vagy józan belátásból, valószínűleg mind a kettőből – de valósággal irtózott minden anyagi kedvezmény elfogadásától, még a legapróbbat is elhárította. Ezzel kapcsolatban Földes Péter újságíró mesélt el egy jellemző történetet a„Rubicon”-ban:
„…Ha jól emlékszem, 1954 őszén volt az a nagy népfrontgyűlés a Városi Színházban, amelynek a szónoka Nagy Imre volt, ragyogó beszédet mondott. A szünetben fényűző protokoll volt, ahol rém nagy tolongás támadt. Nagyon sokan mentek oda. A földszinten egy másik, fizetős büfé volt, én a magam ízlése szerint oda mentem, mindig utáltam a protokollt. Vettem egy süteményt, megállt mellettem Kádár. Akkor láttam először a börtöne után, rossz állapotban volt. Köszöntem neki udvariasan, és mondtam: »Mit csinál most?«. Mondta, hogy a XIII. kerületi pártbizottságon dolgozik, és közben előszedett négy forintot, és levett egy almát a pultról… Én meg úgy viccesen megjegyeztem, hogy úgy látszik, vannak, akik pénzért szoktak enni. Ő is mosolygott, aztán elköszöntünk.”
Később, már az ország első embereként sem változtatott a magatartásán. Ha a május elsejei felvonulások dísztribünjén állva elfogyasztott egy kávét, az árát letette a pulpitusra, és figyelmeztette társait, hogy kövessék a példáját.
„Ő volt az, aki megszüntette azt a gyakorlatot, hogy a vezetők mindent ingyen kapnak” – mondja róla referense és tolmácsa, Bartáné „Nágya”. – Az volt az elve, hogy mindenki kap fizetést, abból gazdálkodjon.
1956 végén Kádár János első intézkedései közé tartozott, hogy bevezette: a párt alkalmazottai 8-10 százalékkal kevesebbet keressenek, mint a hasonló szinten dolgozó államapparátusbeli kollégáik. Úgy vélte, ez is hozzátartozik az eszmei példamutatáshoz. Dühbe gurult, ha utazás közben a feleségével együtt fényképezték le:
– Mit szól a magyar paraszt, ha megtudja, hogy Kádár az állam költségén az asszonyt is magával viszi?
Kádár János nem adatott ki a maga nevében „négerek”, vagyis névtelen bedolgozók által megíratott könyveket, jóllehet az élete nyilvánvalóan inkább bővelkedett eseményekben, mint például Horn Gyuláé vagy Orbán Viktoré, akik házat vettek önéletrajzuk honoráriumából. Keményen rendre utasította a hasonló vállalkozásra készülő Αczél Györgyöt is:
– Én a te helyedben nem próbálnék meg üzletelni a szenvedéseimmel!
Úgy hiszem: alapvető etikai normáink közé tartozik, hogy mások megítélésénél nem tagadunk meg tőlük olyan erényeket, melyek belőlünk hiányoznak – mégis kevesen tudják elkerülni ezt a hibát. Kádár Jánosról is sokan elmondják, hogy puritán magatartása, az anyagiak ignorálása valójában nem a jelleméből fakadt, hanem csak politikai tőkét kívánt kovácsolni magának. Felesleges volna vitát kezdeményezni erről, csak annyit jegyzek meg, hogy az utódjaitól is szívesen vennénk ilyen „szemforgató” gesztusokat. Kádár János, ha szőlőt kívánt, akkor egy kilót vásárolt és nem tíz- vagy húszhektárnyit.
Szellemesnek találom Kopátsy Sándor egyik megjegyzését, miszerint „Kádárnál szerényebb, mondhatni olcsóbb diktátora az egész ezeréves magyar történelemnek nem volt. Α magyar történelemre mindig az volt a jellemző, hogy királyai, urai még a nyugati társaiknál is fényesebben, költségesebben éltek, a nép ugyanakkor a nyugatiakhoz képest szegény maradt… Ezzel szemben a 80-as években az európai szocialista országok közül csak rólunk volt elmondható: szegény ugyan az ország, de a nép viszonylag jól él… Ma már talán a nagy többség életszínvonala elérte a rendszerváltás előttit, de ez a vezető réteghez képest katasztrofális lemaradást jelent…”
Mint említettem, az MSZMP két közvetlen utódpártja közül a Munkáspárt elveszítette politikai súlyát, az MSZP is kikerült hatalmi pozíciójából, az 1990-es országgyűlési választásokon alig tíz százalékot szerzett. Hivatalos, állami színtű megemlékezést Kádár Jánosról nem kezdeményezhetett, de biztonsággal állíthatjuk, hogy ez nem is állt szándékában.
A rendszerváltás hozta új körülmények között az MSZP mindig is azzal próbálta szalonképessé tenni magát, hogy ha támadni nem is merészelte, de mindenképpen megtagadta Kádár János emlékét.
Az 1990-es évek elején interjút készítettem a szocialisták elnökével, Horn Gyulával. Többek között azt is megkérdeztem tőle, hogy a pártja miképp viszonylik az MSZMP-hez. Horn annak idején a Központi Bizottság ülésein ömlengve dicsérte szembe az első titkárt: „Kádár János nélkül nincs párt” – stílusban, Kádár ezt meg is elégelte, és ráförmedt:
– Ugyan már, ne protezsáljon engem!
Most a kérdésemre Horn komoly arckifejezést öltve azt felelte:
– Csak három dologban nem értünk egyet velük: a múlt, a jelen és a jövő megítélésében.
Mivel több idősíkot nem ismerünk, ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy semmiben sem vállalnak közösséget. Horn nyilvánvalóan nem a magánvéleményét fejezte ki, hanem az MSZP általános felfogását, ezt később, más beszélgetéseken is tapasztalhattam. Egyszer egy követségi fogadáson találkoztam Szekeres Imrével, aki egykori megyei KISZ-titkárból vált a Magyar Szocialista Párt prominens vezetőjévé, és érdeklődtem nála, hogy miért nem visznek vagy legalább küldenek egy szál virágot Kádár János sírjára. A jeles politikus megtisztelt bizalmával:
– Megállapodást kötöttünk koalíciós partnerünkkel, a Szabad Demokraták Szövetségével, hogy elhatárolódunk Kádár János emlékétől.
Csak nehezen tudtam megállni, hogy meg ne jegyezzem: egy sincs köztetek, aki a pályafutását, elért pozícióját, szerzett hatalmát nem Kádár Jánosnak köszönheti – közvetlenül vagy alig áttételesen.
Idézhettem volna Romain Rolland-t is, aki azt mondta, hogy egy ember vagy egy társadalom lelki épsége a megtörténtek vállalásától függ. Aki megtagadja önmagát, annak nem múltja lesz, amelyre a jelenét és a jövőjét építheti, csak előélete, mint a bűnözőknek, a pártok pedig puszta érdekszövetséggé válnak.
Az idők múlásával az MSZP egyre inkább eltávolodott Kádár emlékétől. 2005 novemberében Gyurcsány Ferenc kijelentette, hogy a Horthy-rendszerben nagyobb szabadság és demokrácia uralkodott, mint Kádár János idején. Gyurcsány olyanokat is hozzátett, hogy ha politikai mintaképet kellene választania, Bethlen István, Horthy miniszterelnöke mellett döntene Kádár János ellenében. Nem tételezhetjük fel, hogy Gyurcsány nem tudta volna, hogy Bethlen – kétségtelen államférfiúi adottságai mellett – a szíve gyökeréig jobboldali politikus volt. 1920-ban ő vezette a bécsi ellenforradalmi akciókat, asszisztált a fehérterror rémtetteiben, a zsidó egyetemistákat sújtó „numerus clausus” és a kommunistákat üldöző 1921-es III. törvénycikk megvalósításában.
Bethlen 1926-ban visszahozta a felsőház intézményét, „mert ha bevezetnék az általános titkos választójogot, nem a polgárság, hanem a munkásság jutna uralomra”, államosítani kívánta a szakszervezeteket, külpolitikájában az olasz fasiszta vezér, Mussolini kegyeit kereste.
Gyurcsányhoz hasonlóan a régi funkcionárius gárdának a gazdasági életre nyitottabb tagjai vállalkozásokba kezdtek: gyárakat vásároltak fel bagóért, Tadzsikisztánnal üzleteltek, tudunk olyanról, aki kocsmákat működtet Szegeden. Ők nem hogy Kádár János emlékét, de a saját múltjukat sem vállalják fel.
Bárhogy is döntött a politika, Magyarország nem felejtette el Kádár Jánost, halálának évfordulóin ezrek és ezrek indultak el a Kerepesi úti temető felé, jöttek metróval, külön autóbuszokkal az ország minden tájáról. A televízió, a rádió és az újságok nem közölték az esemény időpontját, az embereket legfeljebb egy-egy utcai fa törzsére kiragasztott cédula tájékoztatta.
Α temető téglafalához érve az emlékezők megállnak virágot vásárolni. Talán nem kegyeletsértés azt állítani, Kádár Jánosnak „szerencséje volt”, hogy júliusban halt meg, ilyenkor érik be a dömping rózsa és szegfű, szálját harminc-negyven forintért kínálják a cigány árusok. Ha az évforduló decemberre esne, ezeknek az embereknek nem telne virágra.
Α vörösmárvány sírkő egy-két óra múlva már alig látszik ki a csokrokból, de még mindig hosszú sorban állnak az emberek, hogy ők is letehessék a megemlékezés jeleit. Különös jelenetek játszódnak le ilyenkor. Egy fejkendős munkásasszony lehajol, hogy helyet keressen a virágának, közben maga elé mormogja:
– Te vetted ki a kezünkből a koldusbotot, de most visszaadták duplán!
Egy sötét szemüveget viselő, sovány, eszelős férfi megáll a sírnál és kiabál:
– Kádár élt! Kádár él, Kádár élni fog! – olyan indulat árad belőle, mintha egész évben csak arra készült volna, hogy ezt kimondja.
Kádár Jánosné három évvel élte túl az urát – ezt a szót szerette használni kapcsolatukra –, földi maradványait vele közös sírba rakták le. Az évfordulón ő is megkapja a maga virágait, fel-felsóhajtanak az emberek:
– Szegény Mariska néni! Ha ő elmondta az urának, hogy mi történik itt az országban!
Én is be szoktam állni a lépésben araszoló sorba, utána körülnézek a tömegben, megszólítanak, elbeszélgetünk. Figyelem az arcokat: életem javát a világ sűrűjében gázolva töltöttem el, magas helyeken: minisztériumokban, igazgatóságokon, hivatalokban is megfordultam, de itt nem látok onnan ismerős arcokat. A politika és a kultúra egykori hatalmasai nem jönnek el ide. Merre járhatnak, mit csinálhatnak?
Talán a testi épségüket nem kívánják kockáztatni, bár én a másfél évtizedből csak egy provokációra emlékszem: egyszer egy Trabant gépkocsi, melyre egy nemzetiszínű zászlót drótoztak fel, állt meg a temető kapujában. Vezetője, egy fiatal szakállas férfi demonstratíve akadályozni próbálta a befelé tartó mozgást, de a rendőrök eltávolították, mielőtt még konfliktus keletkezhetett volna.
Csak a névtelen tagság maradéka gyűlik itt össze: ősz hajú férfiak és megviselt arcú nők a budapesti külvárosokból, a felszámolt nógrádi, borsodi, mecseki bányavidékről, Ózdról, a megszűnt kohóüzemek kolóniáiból, régen feloszlatott mezőgazdasági termelőszövetkezetek tagjai, a változások vesztesei és kényszerű elszenvedői.
A temetői megemlékezést mégsem a gyász hangulata jellemzi, sokkal inkább egy országos majálisra hasonlít. Régi ismerősök találkoznak, a napsütésben kigombolják a kabátjukat, egy-egy borosüveg is körbejár, családi fotókat mutogatnak egymásnak. Nehezen hagyják abba a diskurzust, mikor a hangosanbeszélő a nagygyűlés szorosabb értelemben vett színhelyére, a Munkásmozgalmi Panteon elé szólítja őket. Itt a szabad térségben szinte perzsel a júliusi nap, a kövezet is visszaveri a forróságot, a bizony már hajlott korú emberek nem akarnak kimozdulni a fasor árnyékából, a rendezők agitálják őket:
Menjünk oda, ahol látnak minket! Este a televíziós kiadások csak az emelvény előtti teret mutatják majd, a nézők azt fogják hinni, hogy alig voltunk! – erre a buzdításra néhányan elszánják magukat, és előbbre lépnek.
Zúg a tömeg, spontán jelszavak hangzanak fel, újak és már régről ismerősek:
– Munkát! Kenyeret!
– Az urak ne használják a csillagos diplomájukat!
Én távolabb húzódom az elnökségi pódiumtól, a sokaságban álldogálok, legfeljebb annyi kivételezésben részesülök, hogy a szomszédom fölém is kiterjeszti a napernyőjét.
El-el szoktam nézegetni a Panteon oldalába kirakott Kádár János-portrét. Az életrajzírója szerint: „öltönyeit Váci utcai szövetkezeti szabóságban vagy a Honvédelmi Minisztérium szabóságában csináltatta, és biztos, hogy volt tíz öltönye…” A képen viselt zakója mégis rosszul szabottnak tűnik, a bal válla fölött mintha „puklis” volna. Általában nem maradtak róla„blickfangos” fotók, nem állt be pózokba, arcát sohasem támasztotta hatásos mozdulattal a tenyerébe. Ha egy emlékezetes képet próbálok felidézni róla, az a felvétel jut eszembe, mikor az első titkárságból való leváltása után jön lefelé a lépcsőn, egyik kezével a botra támaszkodó feleségét segíti, a másikban az asszony retiküljét hozza.
A megemlékezések programja alkalomról alkalomra változott, a kezdeti évek merev és egyhangú „szocialista szertartásának” helyére látványosabb műsorok léptek. Egy Kossuth-díjas színész József Attilát szavalt, vagy egy félig amatőr költőnő a saját verseit énekelte, gitáron kísérve magát. A 2000-ben tartott ünnepségen már egy szabolcsi cigányzenekar is fellépett, „Mariska néni”, a néhai Kádár Jánosné kedvenc magyar nótáit játszották.
Az évfordulós rendezvény nagy részét persze a beszédek tették ki, az idők folyamán ezek stílusa is módosult. Már nem olyan szónokok álltak a mikrofon elé, mint például a görög kommunista párt egyik vezetője, aki majd egyórás áttekintést nyújtott hazája gazdasági válságáról és annak lehetséges következményeiről, méla unalomba taszítva a hallgatóságot, helyette hajlékonyabb előadókészségű küldöttek érkeztek.
Az is változatosságot jelentett, hogy az emelvényen felsorakozó díszelnökség tagjainak csoportjában időnként kicserélődött egy-egy tag. Az ünnepséget szervező Munkáspárt belső hatalmi harcainak következményeként el-eltűnik néhány korábbról ismert arc, és újak jelennek meg – néhányuk tündöklése alig egy-két évfordulós szereplésre korlátozódik.
Elengedhetetlen színfoltnak számít továbbá egy-egy húsz év körük lány vagy fiú hitvallása – ez feltételezésem szerint azt kívánja bizonyítani, hogy a Munkáspárt nem csak az öregek pártja, hanem a fiatalokat is magához vonzza.
Ami másfél évtized óta nem változott: Thürmer Gyula személye és szerepe, ő volt és maradt az ünnepségek meghatározó szónoka. Bizonyos engedményeket ő is tesz a forgó idő követelményeinek megfelelően. A korábban korpulens férfi erősen lefogyott, nem tudni, ennek következményeként alakult-e ki az arcán időnként végigrángó tic, vagy a hosszú, eredménytelen évek idegfeszültsége váltotta ki nála. Érettségiző diákhoz illő sötétkék öltönyét is lecserélte modernebb szürkés árnyalatúra.
Thürmer jól és lendületesen beszél, szívesen használ erőteljes gesztusokat. Ha a politikai helyzet úgy kívánja, megfenyegeti a temetőtől légvonalban alig száz méterre fekvő MSZP-székházat, ha viszont történetesen egy lehetséges együttműködés körvonalai bontakoznának ki, akkor kisebb vehemenciával hangoztatja a fenntartásait. Thürmer reménykedését én kétkedve fogadom, számomra elképzelhetetlen, hogy a két „utódpárt” között valódi egyetértés alakulhasson ki.
– Mind a ketten ugyanabból a tóból halásznak – az MSZP luxus horgászkészségekkel, a Munkáspárt pedig ez út menti fáról levágott ággal – mondta valaki.
A hivatalos program szinte kiszámítottan egy óra hosszat tart, tizenegy óra felé elhangzik az utolsó méltató szó is, aztán a tömeg elénekli az Internacionálét. A Munkáspárt ezzel a dallal is magára maradt, a Magyar Szocialista Párt már kiiktatta rendezvényeinek programjából.
Elkezdődik a hivatalos koszorúzás, ezt már sokan nem várják meg. Az ismerősök elköszönnek egymástól, nem tudják, találkoznak-e „jövőre ugyanitt”, a kézfogás szorosabb a szokásosnál.
Nem vehetjük biztosra, hogy a jövőben is lesznek hasonló megemlékezések. Nem csak Kádár János öreg tisztelői közül távoznak el mind többen az élők sorából, de megéreztetik hatásukat a Munkáspárt belső megosztottságának a jelei is. 2005-ben a „trónkövetelő” Vajnai Attila alelnök, Thürmer Gyula ellenfele, mellén vörös csillaggal jelent meg a temetőben, mely köztudomásúan „tiltott pártállami jelképnek” számít, a rendőrség már felkészülten várta, azonnal letartóztatták és elszállították. Az ünnepre érkezők közül százak hagyták el futva a temetőt, hogy tüntessenek a kapitányság előtt, ahová Vajnait beszállították. Néhányan ezzel a gesztussal Thürmer személye iránti fenntartásaikat is jelezni kívánták. Bizony nem sokan maradtunk a sírkertben.
Azóta a párt már ketté is szakadt, a Munkáspárt nevet változtatott, öt-hat megyei szervezete pedig levált róla.
A 2006-os országgyűlési választások teljes kudarcot hoztak: az újonnan szerveződött alakulat alig néhány ezer szavazatot kapott, Thürmer pártja is alig egy fél százalékot. Elveszítették az egy százalék fölötti pártoknak kijáró állami támogatást, megkezdődött az általános leépülés, ennek első jeleként megszűnt az egyetlen valóban baloldali hetilap, a „Szabadság”.
A vereség sem hozta közelebb egymáshoz a Magyar Kommunista Munkáspártot és a Munkáspárt 2006-ot, még a Kádár Jánosra való emlékezést is külön időben és helyen tartják: egyikük a születésnapján a Vasas Székházban, a másikuk halála évfordulóján a temetőben. Az is előfordulhat, hogy jövőre már semmiféle rendezvényre nem kerül sor. Kádár öreg hívei már nehezen mozdulnak, kevés köztük a tehetős ember, akik meg tudják váltani a jegyüket azokra a bérelt buszokra, amelyek felszállítják az emlékezőket a Kerepesi úti sírkertbe, a menetrendszerű járatokkal pedig sokan nem érnek fel időre.
Én általában ki szoktam tartani az ünnepség befejeztéig, utána metróval indulok hazafelé. A Moszkva téren szállok le. Egy ilyen alkalommal a mélyből feljövet azt láttam, hogy a tér közepén az Üdvhadsereg aktivistái épp tea- és kenyérosztáshoz készülődtek. Talán kétszáznál is többen sorakoztak a kondérok előtt, rongyosak és megviseltek. Arra gondoltam: anélkül, hogy tudnák, nekik van a legtöbb okuk, hogy megsirassák Kádár Jánost, ők Kádár igazi árvái.
Valaha elindult egy mozgalom, hogy állítsanak szobrot emlékének. Azt csak találgathatjuk, hogy a Hatalom engedélyezte volna-e, de az ügy nem jutott el a hivatalos döntés szintjére. Az összejött pénzből csak egy márványtáblára tellett, melyet a sírkő lábához illesztettek, rajta ezzel az idézettel:
„…Ott voltam, ahol lennem kellett, és azt tettem, amit tennem kellett…”
Egyszer-egyszer kiderül, hogy az emberek másképp ítélik meg Kádár Jánost, mint az irányt szabó politikusok és médiamenedzserek. Egy felmérésen az ezeréves Magyarország történelmében a harmadik legkiemelkedőbb személyiségének választották – Szent Istvánnal és Széchenyi Istvánnal egy sorba állítva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése