Mint Szerb Antal mondja: vannak olyan patkányok is, melyek felmenekülnek a süllyedő hajóra, példájuk nyomán én sem kerültem el a megbukott régi hatalmasokat. Nem az a cél vezetett, hogy így bizonyítsam be – a leglátványosabban, egyben a legolcsóbban –, hogy függetlennek tekintem magam a napi politikai divattól. Azt tapasztaltam, hogy ezek a találkozók egyáltalán nem kellemetlenek, rendkívül tanulságos dolgokat hallottam tőlük, rég elfelejtett titkok megfejtését. Amilyen gőgösen viselkedtek hatalmuk csúcsán, olyan szerényekké és barátságosabbakká váltak a bukásuk után.
Így hatott rám a világból eltávozott Kádár János emléke is. Furcsa ilyent mondani, de a hiánya éreztette meg velem valódi értékét, mikor módomban állt összevetni személyiségét utódaival az ország élén. Ennél a mérlegelésnél gyakran eszembe jutott Jonathan Swiftnek, a Gulliver szerzőjének egyik képe. A törpék ünnepi felvonulást tartanak, és úgy oldják meg, hogy átmasíroznak Gulliver szétterpesztett lábai között, és csak alulról bámulják az óriás szakadt nadrágjából kibukó, fennen harangozó hatalmas nemi szervét.
Különféle fellépéseimen, szerepléseimen egyre gyakrabban álltam ki Kádár János védelmében. Ez csodálkozást, sőt értetlenséget váltott ki, én, aki végig ellenzékinek, lázadónak számítottam a „létező szocializmus” korában, miképp beszélhetek elismerő hangon annak meghatározó alakjáról. Nem magyarázhattam el mindenkinek külön-külön, hogy én továbbra is ott maradtam, ahol addig álltam, a világ viszont elment jobbra, így váltam baloldalivá.
Azt gondolom, senki sem hitte, hogy anyagi érdekek vezéreltek. Meglepődnék, ha bárkiről is kiderülne, hogy financiális hasznot tudott kihozni ebből az alapállásból. Kádár János mindig a legszegényebbeké volt és maradt. Ha előadást tartottam róla, azért ritkán kaptam honoráriumot, inkább én adtam valamennyi pénzt emlékének ápolására.
Azt viszont feltételezték, hogy egy átmeneti jellegű, kellően át nem gondolt póznak dőltem be, és kétségtelen jóindulattal megpróbáltak a „helyes útra” téríteni. Emlékszem egy szentendrei nyilvános rendezvényre, ahol a rendkívül kedves műsorvezetőnő azzal kecsegtetett, hogy ha felhagyok a Kádár János személyével kapcsolatos „különcködésemmel”, akkor élő klasszikussá válhatok. Erre csak annyit feleltem: nem hiszem, hogy egy politikai váltás, elhatározott döntés megemelheti egy író értékét. Ha ez így volna, akkor elég lehetne egy-egy tömeggyűlés dísztribünjén való megjelenés a Vezér környezetében, és az illetőt máris új Tolsztoj Leóvá lehetne kinevezni. Nem így mennek a dolgok.
A szakmai környezet – ahogy divatos mondani: a média – már keményebben fogadta ezt a „hóbortomat”. Miután egyszer megjelentem a Kádár János Társaság összejövetelén, és az is köztudottá vált, hogy rendszeresen kijárok a Kerepesi temetőbe Kádár János halálának évfordulóin, Havas Henrik és Juszt László valósággal beidézett egy Össztűz-felvételre, és magatartásom okairól faggatott. Kifejtettem, hogy például a temető tekintetben én egyáltalán nem vagyok elfogult, nagyon sok mai politikus sírjához is hajlandó volnék kimenni.
Emlékszem Kepes András egyik televíziós műsorára, melyben többek között én is részt vettem. Ő sem mulasztotta el, hogy kárhoztatólag elő ne hozza elfogultságomat Kádár János emléke iránt. Első reagálásként az tolult fel bennem, hogy nem szeretem a kényes örökösöket. A riporter apja, Kepes Imre a Kádár-korszakban több országban is szolgált magas rangú diplomataként, ennek előnyeit a fiú is élvezte, a „Ki kicsoda” kézikönyv tanúsága szerint több amerikai egyetemen is tanulhatott. Természetesen nem kívánok pálcát törni az általam egyébként is ismeretlen Kepes Imre fölött, mint ahogy azt is megértem, hogy Kepes András élt a családi helyzete által biztosított előnyökkel, ezek igénybevételével senkinek sem ártott. Még azt se várom el, hogy a rendszer bukása után a riporter kiálljon Kádár János emlékezete mellett, de egy bizonyos tartózkodást méltányosnak tartottam volna ebben a tekintetben.
Végül is mégsem mentem bele a „csinnbe” Kepessel, beértem azzal, hogy elismételtem a szokásos, Kádár János mellett szóló érveimet. Mikor kialudtak a lámpák, a műsor egy másik vendége, a közgazdaságtan professzora odajött hozzám, és félrevont egy sarokba. Elmondta, hogy annak idején hivatali megbízatásából következőleg ő nézte át Kádár János hagyatékát. A korrespondenciában többek között egy olyan iratot is talált, melyben Kádár a döntésre jogosult Elnöki Tanács elnökének azt javasolta, hogy több személyt is töröljön a halálra ítéltek listájáról.
– És miért nem mondtad el ezt bent az adásban? – kérdeztem tőle értetlenül. A professzor vállat vont:
– Azt hiszed, hülye vagyok?
Nem tudom felmérni, hogy hány embert ingerelt fel ellenem a Kádár János melletti nyilvános és megismétlődő kiállásom. Akadt olyan olvasó, aki látványos módon jelezte, hogy többé nem tekint kedvenc írójának, régi könyveimet levette a polcáról, és egyszerűen bedobálta a társasházunk kapuján.
Soha annyi névtelen levelet nem kaptam, mint az 1990-es évek elején, egy-egy hasonló nyilatkozatom után. Exempla trahunt, a példák vonzanak, mondja a latin, a hangvételük jellemzésére kiemelek egyet a kötegből.
Mikor feltéptem a borítékot, szappanforgácsok hullottak ki belőle, egy külön kis cédulát is mellékeltek hozzá: „ezzel mossa meg azt a piszkos száját!” – akkor már kezdtem sejteni, hogy nem lakodalomba invitálnak. Maga a levél pedig a következőképpen szólt:
„Általam igen kicsire becsült Moldova György!
Amit Ön a televízióban produkált, az szégyen a magyar írókra és a magyar kultúrára. A gyalázatos kulturálatlan hangneméről nem kívánok Önnel vitatkozni, az Önt minősíti.
Kádár az országot egyben tartotta? Ki akarta szétszedni? Így is csak több hadosztály szovjet tankkal, szögesdrótkerítéssel, százezer besúgóval, munkásőrséggel sikerült a rendszerét fenntartani. Igen nagy államférfiúi teljesítmény!
Haynau, a bresciai hiéna »csak« 140 magyar hőst végeztetett ki, Kádár 4-500-at, sok tízezret börtönbe vetett, 200 000 ember elmenekült Nyugatra, százezrek karrierjét törte félbe a gyilkos kádárizmus.
A magyar nép döntő többsége úgy tartja, hogy Haynau pitiáner gyilkos volt Kádár Jánoshoz képest, igaz, hogy egyikük sem volt magyar, de Haynau élete alkonyán legalább megkövette a magyar népet.
Moldova úr kezdjen gyűjtést elvbarátai között annak érdekében, hogy mielőbb emléktábla álljon Triesztben, Csermanek János szülővárosában. [A kedves levélíró nyilván Fiuméra gondolt.]
Α rendszerváltás után a kommunisták is hasonló nagyságrendben érdemeltek volna hasonló sorsokat. Ehelyett ők lettek a legnagyobb kapitalisták, bankárok stb. Ön kiment a temetőbe Kádár János sírjához. Ajánlom, ha legközelebb kimegy, ne is jöjjön vissza, ássa ki azt a tömeggyilkost, feküdjön mellé. Mivel már a seggét nem tudja kinyalni, tegye meg ezt még előtte Thürmer seggével…”
Ezután a levélíró édesanyámra tesz néhány megjegyzést, melyet nem kívánok idézni, majd az aláírás következik:
„…egy nem tisztelője, hanem utálója.
U.i.: gondolom, a százezer besúgó között Ön is szerepel. Lehet, hogy még ennél is nagyobb funkciót is betöltött a gyilkos hazaárulók gépezetében. Talán egyszer erre is fény derül!”
(Ez a jóslat be is teljesedett, bár ellentétes eredményt hozott, mint amilyenre a levélíró számított, 2003-ban kézhez kaptam azt a dossziét, melynek tanúsága szerint a III/III-as csoportfőnökség tizenöt évig tartott szoros megfigyelés alatt.)
Egy, a közéletben tevékenykedő okos asszony a hozzá érkező fontosabb leveleket elolvasva úgy osztályozta őket a polcain, mintha azok gyógyszerek volnának. Némelyiket idegcsillapítóként vagy altatóként használta, másokat pedig vérnyomásemelőnek vagy hánytatónak. Őszintén csodáltam célirányos bölcsességét.
Nem akarom azt állítani, hogy nekem jólesnek a hasonló üzenetek, de nem is rendítenek meg túlságosan, ez olyan volna, mintha az ember a villámcsapás helyett a mennydörgésbe halna bele. Csak annyi tanulságot vonok le, hogy engesztelhetetlen ellenfelekkel kell harcot vívnom és ebből semmiféle ürüggyel nem állhatok félre.
Tartozom annyival Kepes Andrásnak, hogy elismerjem: a Kádár-rendszert fölényesen-lenézően ítélkező stílusával nem állt egyedül. Az úgynevezett második nemzedék, a felsőbb vagy alsóbb szintű káderek gyerekei közül kerültek ki a „létezett szocializmus” legengesztelhetetlenebb ideológiai támadói, előbb illegálisan, majd nyíltan színre lépő ellenségei. Sokan előzőleg egy szektás kommunista korszakon is átmentek, és mintha az annak idején balra kilengő inga fokozott erővel jobbra vágódott volna vissza. Többségük a Szabad Demokraták Szövetségének soraiban találta meg a helyét.
Fellépésük nem maradt eredménytelen, az első lendület majdnem a többségi hatalom megszerzéséig vitte őket, de korán, már az 1990-es országgyűlési választásokon bekövetkezett a reakció…
A szavazás előtti napokban egy újságcikk másolatait dobálták be a postaládákba, mely ifjú Grezsa Ferencnek, a Magyar Demokrata Fórum egyik vezetőjének a tollából származott, és az „Apák és fiúk” címet viselte. A cikk hangvétele oly mértékben jellemző a rendszerváltó értelmiség erkölcsi színvonalára és az általa használt módszerekre, hogy ide kívánkozik egy rövidebb részlet:
„…Lármásan és kitartóan folytatja kardcsörtető politizálását a Szabad Demokraták Szövetsége… Az ügyvivő testület tagjai közül jó néhányan nemrég még az állampárt (igen, az MSZMP) soraiban vitézkedtek. Nem közkatonaként, hanem mint stratégák, a marxi és hasonló tanok elméleti kutatói-továbbépítői. Haraszti Miklós szülei az Izraeli Kommunista Párt alapítói, ő maga 1970 körüi maoista összeesküvés vádjával állt a bíróság előtt. A többiek: Csákó Mihály, ma az SZDSZ által alapított Szolidaritás Szakszervezet vezetője, Hamburger Mihály, Hamburger Jenő 1919-es népbiztos utóda, ma a SZER [Szabad Európa Rádió – M. Gy.] munkatársa, Dalos György, Pór György, Kis János a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetének párttitkára volt, 1973-ban kizárták az MSZMP-ből, »túl baloldali nézetei miatt«… Tamás Gáspár Miklós édesanyja a román kommunista párt alapítója, Kolozsvárról Budapestre költözésük után az egyik legnagyobb pártnyugdíjat kapja (a fia ebből ellenzéki), Bauer Tamás apja a Sztálin út 60.-ban [az Államvédelmi Hatóság egykori központjában – M. Gy.] specialitásáról a „körmös Bauer” néven volt ismert… A fenti tényeket bűnül nem róhatjuk fel, …de ha valaki ilyen háttérrel unos-untalan a kommunista diktatúra elleni küzdelem élharcosának pózában tetszeleg (ha vannak is részérdemei), az már több, mint visszatetsző…”
Nem az én feladatom, hogy ellenőrizzem a felsorolt adatokat, gyanúsan hitelesnek tűnik némelyik. Az is elgondolkodtató, hogy a rendszerváltó értelmiség népi és polgári szárnyának képviselői, például Csoóri Sándor és Csurka István, illetve Kis János, Haraszti Miklós és a többiek együtt ültek a zászlóbontó monori találkozókon, mások pedig a lakiteleki sátorban. A „polgárok” is ismerhették egyes „népiek” múltját, sejthették, hogy Csurka a III/III-as csoportfőnökség beszervezett spiclije volt, Csoóri Rákosi Mátyást dicsőítő verseket írt, zsidóellenes pamfletjei pedig bekerültek az antiszemita cikkeket összegyűjtő antológiába, a „Kirekesztők”-be.
Az „Apák és fiúk” című röpirat csak kiegészítő szerepet játszott abban, hogy az 1990-es országgyűlési választásokon az SZDSZ elesett a főhatalom megszerzésétől. Ehhez hozzájárult még az unos-untalan hangoztatott „kommunistafalás”, mely leginkább Kádár János személyének, majd emlékének folyamatos támadásában öltött testet. A Magyar Demokrata Fórum lényegileg azonos tartalmú, de „fékezett habzású” propagandája jobban hatott a szavazók tömegeire.
Történészek egész nemzedékei vizsgálhatnák ezeknek az „új márciusi ifjaknak” a további politikai színváltozásait. Jó néhányan, Csurka Istvántól Lezsák Sándorig, illetve a másik szárnyon Kis Jánostól Tamás Gáspár Miklósig „alapító atya” létükre már kiléptek abból a pártból, melyet létrehoztak, sorsukra bízva azokat a „szürke párttagokat”, akiket személyes példájukkal és agitációjukkal maguk csábítottak oda. Sokan el is hagyták már az általuk oly sikeresen megváltott Magyarországot: Szájer József Brüsszelben dolgozik, Haraszti Miklós Bécsben tölt be valamilyen sajtófőnöki szinekúrát, Dalos György Németországban telepedett le, és még lehetne folytatni a sort.
A Magyar Szocialista Párt, ez a „szégyenlős” utódpárt is erőnek erejével elhárította magától Kádár János emlékének felvállalását. A „régi gárda” folyamatosan menekült, mindenki előtt ismeretesek egy Szűrös Mátyás vagy egy Pozsgay Imre politikai színváltozásai. Gyurcsány Ferenc náluk is tovább lépett, nyilvánosan, egy általa vezetett rádióadásban kért bocsánatot a nemzettől az 1956-os, majd a Kádár korszakban bekövetkezett eseményekért. Későn kapcsoltam be a készüléket, így nem hallottam, hogy pontosan miért és kinek a nevében tette ezt.
Az ember úgy képzelné: a különféle gyűlölségek lassanként lecsillapodnak és eloszlanak az időben, aztán rájöttem, hogy soha semmilyen ártó szándék nem számolódik fel, csak lappang és valamilyen formára-alkalomra vár, hogy újra felszínre törhessen.
A szocializmus és a Kádár János emléke ellen indított átok-gyilok hadjáratban még egy rövidebb átmeneti szünetet sem engedélyezett a politika, legalább egy pillanatot, amíg újratöltik a puskákat, hogy folytatódhasson a tüzelés.
Élt bennem egy titkos remény, hogy 2006, az októberi felkelés félévszázados évfordulója meghozza majd a békét. Talán nálunk is létrejön egy, a spanyol „Elesettek Völgyé”-hez hasonló emlékhely, mely tudvalevőleg közös temetőbe fogadta be az egykor egymás ellen küzdő falangista és köztársasági harcosok földi maradványait és valóban megnyitotta az utat a sokat hangoztatott „nemzeti egyetértés” felé.
Az előjelek kevés jót ígérnek. Az elmúlt majd két évtized alatt megszokhattuk, hogy a kerek évfordulók alkalmából minden korábbit felülmúló propaganda-hadjárat indul el. A különféle pályázatok, megrendelések felpezsdítik a kommunikációból, „művészeti jellegű” tevékenységből élők világát, az illetékesek ugyanis ilyenkor az átlagosnál jobban fizetnek.
Ez idő tájt nemcsak az emlékszobrokra kiírt pályázatok szaporodnak el, hanem egy újság híradása szerint: „seregnyi moziaktivista jelentkezik: ha elnyerné a Magyar Mozgókép Alapítvány, a Magyar Történelmi Filmalapítvány vagy más mecénások támogatását, megpróbálná a maga módján értelmezni, feltérképezni az 1956-ban történteket”. Az emberben okvetlenül feltámad a kíváncsiság, hogy milyen rugók mozgatják ezeket a „moziaktivistákat”, szerencsére egy másik újság erről is nyújt némi fogalmat:
„…Filmet készít Kádár Jánosról Bereményi Géza író, rendező, a Hídember, az Eldorádó és más nagy sikerű mozifilmek alkotója. Bereményi a népes hallgatóság előtt kifejtette: a fiatalabbaknak minél előbb meg kell ismerniük az igazságot az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követő gyilkosságok és megtorlások levezénylőjéről [Kádár Jánosról – M. Gy.]. Szerinte ugyanis, ha négy éven belül nem készülne el egy ilyen film, kifutna egy olyan generáció, amely már minden érdeklődését elveszíti a történelmi igazság iránt. A megoldás tehát csakis az lehet, hogy olyan filmet mutassanak be, amely nem relativizálja a korszak máig ható bűneit és hazugságáradatát”.
Az újságok arról is hírt adtak, hogy filmre viszik a kivégzett orvostanhallgató, Tóth Ilona sorsát, továbbá Mansfeld Péterét, akiről a közvélemény úgy tudja, hogy kivárták, amíg betölti a 18. évét, és akkor akasztották fel.
2005 novemberében, mikor ezek a bejelentések már megszülettek, egy televíziós műsorban szerepeltem. A szó a politikára terelődött, megpróbáltam könnyedebb hangnemet választani, olyanokkal élcelődtem, hogy az a bizonyos „aranytojást tojó tyúk”, melyet Orbán Viktor lépten-nyomon emleget, eredetileg Rákosi Mátyás politikai szótárába tartozott, és ha a kopasz diktátor feltámadna, Orbán fele szőlőbirtokát elperelhetné jogdíj fejében. Azt is megemlítettem, hogy Csurka ΜΙÉΡ-jének választási lózungja, a „Föld, kenyér, szabadság” betű szerinti lekoppintása a Magyar Kommunista Párt 1945-ös jelszavának. Még néhány hasonló eset felsorolása után azt a következtetést vontam le, hogy Magyarországon gátlástalan történelemhamisítás folyik. Előhoztam Kádár János ügyét is, aki véleményem szerint a XX. század legnagyobb magyar államférfija volt, emlékét mégis naponta érik szidalmazások és gyalázkodások.
A műsorvezetőnek elakadt a lélegzete – úgy tudom, ő maga is pályázik egy nagyszabású jubileumi esemény megrendezésére, és attól tartott, hogy a hasonló kijelentéseknek még a meghallgatása is veszélyezteti az esélyeit. Míg kereste az önmagát mentegető szavakat, pillanatnyi csend állt be, és elmondhattam, hogy a kivégzett felkelők névsorában olyan személyek is akadnak, mint Francia Kiss Mihály, aki a Tanácsköztársaság bukása után fehérterrorista különítmények hóhérlegényeként tucatjával akasztott fel embereket. A háború után tíz évig bujkált, csak 1956 októberében merészkedett elő rejtekhelyéről.
Az interjú csendes botrányba fulladt, mikor kiléptem a stúdióból, biztosra vehettem, hogy itt aligha jutok szóhoz még egyszer. Kiegyenlítetlen cehhet viszont nem akartam hagyni magam után, ezért másnap felhívtam a televízió illetékesét, és bejelentettem neki, hogy én vállalom az ügy összes anyagi és erkölcsi következményét. Ez a tévészereplésem a nyomtatott sajtóban is vihart kavart, akadt olyan napilap, amelyik egy hét leforgása alatt ötször foglalkozott velem. Leginkább azt nehezményezték, hogy „Moldova György a kivégzettek között negatív példaként említette Tóth Ilonának, a 2001-ben rehabilitált forradalmárnak és Mansfeld Péternek a nevét”. (Nem túl fontos, de azért megemlítem, hogy Tóth Ilonát nem rehabilitálták, csak semmisségi határozattal zárták le az ügyét.) Később egy nem kisebb fontosságú intézmény, mint a XVI. kerületi önkormányzat is elhatárolta magát ettől a kijelentésemtől.
A tévéadás és az azt követő újságcikkek most is felbőszítették ellenem az „önszorgalmú kutyákat”, megint jöttek a levelek – aláíratlanul!, legfeljebb „Kádár János, Akasztó” feladóval, „Moldova György IV. osztályú firkász” címzéssel, csak egy gyöngyszemet idéznék közülük:
A levelezőlap sarában egy, a „Magyar Nemzet”-ből kivágott nevetős fotómat ragasztották fel, a szöveg pedig a következőképp szól:
„– Röhögsz? Te emberszemét!
Röhögsz, mert Kádár és a hozzád hasonló bunkó pribékek 338 embert vertek agyon, gyilkoltak meg 56-ban?
Röhögsz, mert az emberbarát bolsevizmus nevében ezreket kínoztak éveken át börtönökben?
Röhögsz, mert a te gyereked helyett Mansfeld Péter nyakába tették a kötelet?
Röhögsz, mert 15 évvel ezelőtt életben hagytak? Röhögsz, mert nőstényedet a bosszúállók nem üldözték?
Röhögsz, mert azt hiszed, hogy nem tartanak emberszemétnek?
Röhögsz,… pedig te éppen ezzel a röhögéssel bizonyítod, hogy emberszemét vagy!
Most pedig írj! Lássuk, hogy dicséred a véreskezűt! Te szemét!”
Mindezt kifogástalan helyesírással, úriasszonyra valló, szépen rajzolt betűkkel vetették papírra.
Most, 2006 júliusában, mielőtt kitenném a pontot a kézirat után, megpróbálom még egyszer áttekinteni a helyzetet. Bevallom, majd egy évvel ezelőtt, munkám kezdetén rosszul ítéltem meg a dolgok várható alakulását. Úgy képzeltem, hogy ilyenkor, alig három hónappal az 1956-os felkelés ötvenedik évfordulója előtt a falakat emlékező képek, plakátok borítják majd, a házak homlokzatán már ott lebegnek a legendás lyukas zászlók. Minderről – egyelőre – szó sincs, ugyanolyan méla unalom érződik, mint valaha április 4-re készülőben. Újra bebizonyosodni látszik, hogy a magyar emberek csak két igazi nemzeti ünnepet hajlandók elfogadni: március 15-ét és augusztus 20-át.
Hallani ugyan készülődésekről: a Pofosz, a Rabparlament és az egykori felkelők többi szervezete nem hajlandó együtt ünnepelni a szocialistákkal, Gyurcsány Ferencet ki is tiltanák a megemlékezésekről. A szocialistákat pedig láthatólag egyetlen cél vezérli: minél kisebb botrányokkal és politikai presztízsveszteséggel megúszni az eseményt. Azt persze nem kerülhetik el, hogy felállítsák a „forradalom és szabadságharc” kulisszáit: 900 millió forintba került egy nagy, szörnyszülött emlékmű, ráadásul „mérgezett földre” telepítették, Sztálin egykori szobrának a helyére. További milliárdokat szánnak a többi ünnepi rendezvényre.
És Kádár János, a „hóhér”, a „forradalom vérbe fojtója” is mintha említés nélkül maradna. Megjelenik ugyan néhány könyv, ezek is kevés újat hoznak, többnyire már a maguk idejében is érdektelen művek második-harmadik kiadásai.
Mikor ezeket a záró sorokat írom, úgy tűnik, Kádár János emléke egyre élőbb és tiszteltebb, tanúi lehettünk, hogy az országgyűlési választásokon még a jobboldal is megpróbálta a zászlajára tűzni.
Úgy hiszem, hogy az idő múlásával ez a folyamat csak tovább erősödik. Nem a nosztalgia vagy más érzelmek teljesednek ki, hanem a legegyszerűbb megélhetési kényszer hat majd. Ahogy növekszenek a társadalmi különbségek, milliók és milliók süllyednek kilátástalan szegénységbe, végig kell gondolják a sorsukat, és nem találhatnak más megoldást, mint amelyet a kádári példa adott.
Nekem megtiszteltetést és örömöt jelentett az az időszak, melyet Kádár János emlékének felidézésére fordítottam. Ha tehetném, még éveket szánnék rá, minden nap új változásokat készít.
Tanulságokat nem kívánok levonni, lezárásul hadd idézzem inkább Kopátsy Sándor professzor néhány gondolatát:
„…A mai politikai hatalom nem merne megkockáztatni egy olyan szavazást, amiben a lakosság Kádár János történelmi szerepét a rendszerváltást követő miniszterelnökökével állítaná szembe. Pedig a hatalom mindent megtett annak érdekében, hogy Kádárt minél jobban lejárassa…
Kádár János úgy fog bevonulni a magyar történelembe, mint a huszadik század legjelentősebb magyar politikusa. Bármit is mond róla a napi politika, a magyar nép szeretettel és nosztalgiával fog visszagondolni rá…
Kádár Jánosnak azért lesz pozitív a történelem által kiállított bizonyítványa, mert az adott kor nagyon korlátozott körülményei között senki sem lehetett nála hasznosabb.”
2006. július 1.
Moldova György
VÉGE
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése