Kádár János mindvégig vonakodott attól, hogy a személyével foglalkozzanak, csak a Párt Politikai Bizottságának kötelező erejű döntése tudta rákényszeríteni, hogy belemenjen egy bizonyos fajta kompromisszumba. Az 1980-as évek legelején – hetvenedik születésnapja előtt – hozzájárult, hogy megjelenjen egy válogatás a cikkeiből és a beszédeiből, a kötet bevezetője pedig afféle életrajzi-politikai áttekintést tartalmazott volna. Ennek az utóbbinak az elkészítésével Gyurkó László író-politikust bízták meg. A fegyelmezett Kádár János nem térhetett ki a párthatározatok hatálya alól, de igyekezett minél kevesebb időt vesztegetni erre az interjúra, mondván:
– Nincs nekem időm arra, hogy a múltammal törődjek!
Gyurkó úgy emlékszik rá, hogy Kádár kertelés nélkül megkérdezte tőle: milyen hosszan kötné le őt ez a munka. Az író három napot kért, ebbe az első titkár bele is egyezett. Úgy tudom, valóban három alkalommal fogadta Gyurkót: egyszer egy politikai nagygyűlésre kísérhette el, egyszer együtt mentek uszodába, végül egy hosszabb beszélgetést is folytattak – ezen kívül néhány alkalmi dialógusra is sor került az idők folyamán. Nem áll jogomban minősíteni ezt a vállalkozást, de mint gyakorló riporter, felfoghatatlannak találom, hogy lehet ennyi idő alatt, ilyen alapozással a század legjelentősebb, egyben legvitatottabb magyar politikusának pályaképét akár csak felvázolni is.
A könyv anyagának talán csak az egytized része foglalkozik magával Kádár Jánossal, a többit idézetek, elméleti és történelmi eszmefuttatások és más töltelékek teszik ki. Ebből már a cím is érzékeltet valamit: „Arckép – történelmi háttérrel”.
Maga az arckép elmosódó, sőt enyhén retusált is. Mellőz olyan eseményeket, melyek Kádár János életében döntő szerepet játszottak: a Horthy politikai rendőrségén tett vallomását, az 1968-as csehszlovákiai bevonulásban való részvételt és így tovább. Belátom, hogy nehéz, sőt egyenesen lehetetlen lett volna ilyen kényes kérdésekkel szembesíteni az ország első emberét, viszont az is igaz, hogy senki sem kényszerítette Gyurkó Lászlót töltött fegyverrel a könyv megírására.
Feltételezem, Kádár János megkönnyebbült, mikor túlesett ezen a nyűgös „kötelező feladaton” és újra valódi munkájával foglalkozhatott. A könyvet valószínűleg Aczél György és annak hivatalbeli utódja, Óvári Miklós lektorálta, bár ez az impresszumban nincs feltüntetve. Maga a szerző is bevallja, hogy Kádár János sem a kéziratot, sem a kész kinyomtatott művet nem olvasta el. A terjedelme meglepte, az előre jelzett 60-80 oldal majd 400-ra sikerült. – „Beleolvastam a bevezetőjébe, úgy tűnik, igazat ír” – emlékszik vissza Gyurkó egy odavetett megjegyzésére.
Bár több mint hatvan évig vett részt a politikai harcokban, harminckét évig irányította Magyarország sorsát, Gyurkó művét leszámítva egyetlen könyv sem jelent meg róla életében.
Aki azt hinné, hogy az önmutogatásnak ez a puritán elutasítása általában is jellemzi a magyar politikusokat, az alaposan téved. Csak példaként említjük meg, hogy Torgyán Józsefről vagy Orbán Viktorról féltucatnyi életrajz és önéletrajz született, és Gyurcsány Ferenccel is több mű foglalkozott, bár jóllehet ez az utóbbi alig két éve lépett ki a magasabb politikai porondra. Nincs okunk feltételezni, hogy ezek a könyvek az akaratuk ellenére születtek volna meg.
Kádár halála után megszaporodtak a személyét érintő különféle „alkotások”, a számuk napjainkra talán a huszonöt-harmincat is eléri. A többségük ügyesebb vagy silányabb sajtótermék, mely a tárgyban mutatkozó konjunktúra hatására fogantatott.
Természetesnek tekinthetjük, hogy az 1989-ben bekövetkezett halála után Kádár János alakja először szépirodalmi alkotásokban tűnt fel. Ha nem is kizárólagos érvényű, de sok esetben bebizonyosodott tapasztalat, hogy egy elméleti jellegű megközelítés az ismereteknek legalább a komolyan vehető minimumát megköveteli, a szépirodalmi megjelenítés viszont alig igényel tájékozottságot, az indulatok, közhelyek, szóvirágok jótékonyan elfedik a tények hiányát.
A „véreskezű diktátor”-t vádoló költemények után hamarosan a drámai műfaj is jelentkezett. Végh Antal, Szigethy András, Sziládi János, Kornis Mihály és mások is megkísérelték színpadra vinni Kádár János életét. Távol áll tőlem, hogy kétségbe vonjam az illusztris szerzők képességeit, a maguk megszokott témavilágában mozogva mindegyiküktől kitellett volna egy-egy sikeres színjáték. Kádár János esetében azonban – képletesen szólva – kőbe haraptak.
Szinte mindannyian azonos drámai alaphelyzetet választottak: Kádár János „hasadt lelkének” két felét próbálják szembesíteni egymással, a „véreskezű diktátorét” és az önmagát marcangoló, büntetéstől rettegő öregemberét. Ebben a viaskodásban tűnik fel ellenfélként a mártír Nagy Imre árnyéka, kettősük Macbeth és Banquo párviadalára emlékeztet. Kádárnak a jelenetek során alig jut más feladat, mint hogy célzatosan és önkényesen szerkesztett párbeszédekben „magas labdákat adjon fel” Nagy Imrének, melyeket a miniszterelnök könnyed és hangzatos mondatokkal lecsaphat. Az ítélet minden szerzőnél azonos: a pálca eltöretik a bűnös Kádár János feje felett.
A prózai műfaj jellegénél fogva eleve nehézkesebben indult, de aztán igyekezett felzárkózni. Sorra jelentek meg olyan hangzatos című könyvek, mint „Igazságos Kádár János”, „Kádár köpönyege”, „Kádár koszos inge” és a többi hasonló leleplezésnek szánt dolgozat, mondanivalójukban alig különböztek a fentebb említett drámáktól.
A konfliktus kiélezésében legmesszebbre egy novellás kötet merészkedett – sem a „mű”, sem a szerzője nem éri el azt a minimális szintet, mely a cím konkrét említését indokolttá tenné.
A kötet egyik elbeszélése arról szól, hogy Kádár János felkeresi Nagy Imrét a kivégzése előtti éjszakán a Gyorskocsi utcai börtönben. Ez az ötlet valószínűleg onnan származott, hogy a szóbeszéd szerint Sztálin mindig meglátogatta halálra ítélt ellenfeleit.
Feszült vagy legalábbis annak szándékolt párbeszéd bontakozik ki a két férfi között a fentebb említett kurzus drámák stílusában. Kádár elismeri, hogy Nagy Imrének hamarabb emelnek szobrot a Kossuth téren, mint neki – ez úgynevezett „beteljesülés utáni jóslat”, mert a könyv megjelenése idején a Nagy Imre-emlékmű már több mint egy évtizede ott állt a megjelölt helyen.
További pengeváltások következnek, ezekből mindig az egykori miniszterelnök kerül ki győztesen, végül az egyre idegesebb Kádár János felteszi az őt leginkább érdeklő kérdést:
„…Szeretném tudni, hogy amíg én börtönben voltam, pontosabban ti, moszkoviták, te meg Rákosi bebörtönöztetek, szóval, hogy ez idő alatt mi történt a feleségemmel? [Csak a tájékoztatás kedvéért jegyzem meg, hogy Kádár János hét-nyolc évvel korábban történtekre kérdez rá, ezalatt százszor is találkozott Nagy Imrével, ha meg akart volna tárgyalni valamit, rég megtehette volna – M. Gy.].
N. I. felállt és a sűrűn rácsozott, sötét ablak felé fordult:
– Nem tudok róla semmit, csak annyit, hogy leváltották és elhelyezték valahol másutt…
– Egy sötét pincében, ahol játék mackókat gyártottak. Mesélik viszont, hogy munka után a te kocsid várta…
– Ezeket Róna [mint említettem, Róna Ottó Kádár Jánosné első férje volt – M. Gy.] terjeszti, hogy elterelje magáról a figyelmet. Hiszen mindenki tudja, hogy miután elváltak és Mária hozzád ment feleségül, maradt köztük kapcsolat…
Kádár zsebkendőt vett elő, hogy megtörölje vele a homlokát.
– És veled?
N. I. érezte, hogy most, élete utolsó játszmájában fölénybe került és rá nem jellemző módon azt kívánta, hogy győzelemmel fejezze be ezt a halálos diskurzust:
– Mindig gyanakvó voltál, Kádár, s az is maradsz és egész életedben boldogtalan…”
Az a sejtetés, hogy Kádár János a felszarvazott férj, Nagy Imre pedig a csábító szerepét játszhatta, véleményem szerint mindkettőjük emlékét sérti, minden határon túlmenő gyalázatosság.
Az irodalomban külön divattá vált összehasonlítani a XX. század három leghosszabban regnáló magyar vezetőjét: Ferencz Józsefet, Horthy Miklóst és Kádár Jánost. Belátom, a hatalomban eltöltött időszakon kívül nem lehetett könnyű olyan kategóriákat találni, amelyek alapján párhuzamba állíthatták a Habsburg-császárt, a „lovas tengerészt” és egy cselédlány törvénytelen gyermekét. Végül is olyasfajta egyezéseket fedeztek fel a sorsukban, hogy mind a hárman egy-egy forradalom (az 1848-as szabadságharc, a Tanácsköztársaság, illetve az 1956-os felkelés) véres felszámolásával indultak el az útjukra, hogy aztán hosszú országlásuk alatt kivívják maguknak a nép megbecsülését, sőt szeretetét, haláluk után pedig a nosztalgikus visszaemlékezést.
Ezek a már kiinduló feltételezéseiben is nyakatekert, gondolatilag gyökértelen művek még a lektűrök színvonalát sem érték el, de egy pozitívumot mégis megemlíthetünk velük kapcsolatban: ha felületesen is, de tárgyilagosságra törekedtek. Íme egy gondolatuk:
„Nemcsak a politikusok, de a történészek is élvezettel turkálnak Kádár múltjában, mi volt a szerepe például a Rajk-perben. Érdekes módon az ilyen múltvizsgálat más esetekben nem jellemző. Erre jó példa Horthy Miklós, akinél fel sem merül, hogy milyen előélet után lett az a kormányzó, aki a királypuccs esetében nemcsak egyértelműen, de egy korábbi Habsburg-lakájhoz nem méltóan viselkedett a visszatérni akaró IV. Károllyal szemben.”
Maga Kádár János soha nem foglalkozott azzal, hogy a saját személyét elhelyezze különféle történelmi rangsorokban. Életének egyik legviharosabb időszakában, 1956 valamelyik novemberi éjszakáján titkárával, Ribánszki Róberttel beszélgetve megjegyezte:
– „Hány és hány uralkodót, vezetőt láttam már én! Ferencz Józsefet, IV. Károly királyt, Károlyi Mihályt, Kun Bélát, Horthy Miklóst, Szálasi Ferencet, Tildy Zoltánt, Szakasits Árpádot [ez a két utóbbi a köztársaság elnöki posztját töltötte be a felszabadulás után – M. Gy.], Rákosi Mátyást és mind megbukott. Nem létezik, hogy én lebukás nélkül megúszom. Én csak addig maradhatok, amíg szükség van rám”.
A skála túlsó végén a kádári életutat elismerő emlékezések között is alig találhatunk komolyan vehető könyvet. „Miért lettem Kádár János híve?”, „Amit Kádár Jánosnak köszönhetek…”, „Őrizd a lángot!” – olvasni a fedelükön, de szerzőik valamennyinek azt a címet is adhatták volna: „Én és Kádár János” – így, ilyen sorrendben. Az első titkár szinte csak ürügyül szolgált személyes, többnyire jelentéktelen élményeik elmondásához.
Baloldali találkozókon, gyűléseken, megemlékezéseken egyre gyakrabban kérdezték, hogy miért nem írok egy könyvet Kádár Jánosról, életrajzot vagy bármilyen más műfajba tartozót, mely méltó megemlékezést jelentene. Többnyire egyszerű emberek fordultak hozzám, magasabb helyről vagy hivatalos formában senki sem keresett meg. Elhárítottam a kívánságukat:
– Ez a téma réges-rég foglaltnak számít. Gyurkó László, Kanyó András és mások is írtak róla. Nem is beszélve Huszár Tiborról, aki tíz évet szánt a kétkötetes Kádár-biográfiájára, minden elérhető adatot összeszedett.
– Ez igaz, de mi úgy érezzük a könyvéből, hogy Huszár nem szerette Kádár Jánost.
– Ezt én nem tudom, de ha így van, akkor is csak őrá tartozik. Ez nem vonhat le semmit a könyve értékéből, ilyen szempontok alapján nem szabad megítélni egy történelmi tanulmányt. Én, lehet, hogy épp az ellenkező irányból vagyok elfogult.
– Az nem lenne baj, hiszen úgyis egyoldalúan foglalkoznak vele, csak a rosszat emlegetik, nem ártana egyszer jót is mondani róla. Az Öreg azt mondta: „ha egy ellenálló képességgel rendelkező acéllemez elgörbül és vissza akarják hajlítani, azt előbb mindig áthajlítják a túloldalra és úgy ütik, csak aztán ugrik vissza egyenesbe…”
Eltűnődve hallgattam, valószínűleg az én memóriámmal van baj, de nem emlékszem egyetlen más magyar politikusra sem, aki valaha is efféle, a fizikai munka világából vett képet használt volna. Igaz, hogy mindmáig Kádár János volt az egyetlen munkás, aki Magyarország élén állt, és Európában sem ismerek hasonlót.
– Én nem vállalkozhatok erre az „egyengetésre” – feleltem –, ehhez a munkához hosszú-hosszú idő kellene, összeszedni az anyagot, megírni, megszerkeszteni és így tovább, és én már betöltöttem a hetvenedik évemet. Nem is tudok eleget Kádár Jánosról, kevésszer találkoztunk, beszélgettünk. Majd jön valaki más, aki megírja azt a könyvet, amit maguk szeretnének.
Bár elhárítottam a felkérést, nem maradt rám egészen hatástalan. Újra belenéztem a már említett könyvekbe, végigolvastam a Rubicon című folyóirat Kádár Jánossal foglalkozó, annak idején nagy port felvert számát. Előkerestem régi jegyzeteimet is, de a szándékom nem változott.
Az írást persze nem hagytam abba, folyamatosan dolgoztam tovább. Megpróbáltam törleszteni egy régi tartozásomat, nekiláttam egy önéletrajzi sorozatnak, eljutottam egészen a hetedik kötetig. Ennek középpontjában elképzeléseim szerint a rendszerváltás állt volna, de az események fonala menet közben mintha kicsúszott volna a kezemből, mind inkább Kádár János személye körül összpontosult. Már máskor is előfordult, hogy a téma szembeszegült az eredeti elképzelésemmel és más irányba kívánt fordulni, tapasztalatból tudtam, hogy mint máskor, most is nekem kell engednem. Tetszik vagy nem tetszik, nem térhetek ki egy Kádár Jánosról szóló könyv megírása elől, és elérkezett rá az utolsó vagy inkább az utolsó utáni pillanat.
„A halottak gyorsan ellovagolnak”, az emlékek elmosódnak, elmerülnek az időben. Kádár János alakját azonban nemcsak a felejtés, hanem a lassan húsz éve tartó folyamatos agymosás is átformálta. Aki 1989-ben, Kádár halálakor született, az mostanában teheti le a középiskolai érettségit. Ha jól tudom, magyar nyelvből épp a „Megtorlás az 1956-os forradalom után” című tételt kellett megoldani.
Mikor felvállaltam, hogy az ő személyével foglalkozom, mintegy meghosszabbítva jelenlétét a köztudatban, nem becsültem túl a munka lehetséges eredményét. Kádár valódi nagyságát nem a memoárok, nem is a majdan felállítandó szobrok és emléktáblák idézik fel, hanem magának a Történelemnek az alakulása hívja elő kényszerítő erővel.
Végül is elkezdtem a munkát. Nem törekedtem titkok felfedezésére, szenzációk feltárására, ilyenekről nem tudok, feltehetően nem is léteznek. Amit írtam, nem tudósoknak és politikusoknak szántam, ők elképzelhetően találnak majd pontatlanságokat az adatokban, leírásokban. Én egy népkönyvet akartam az emberek kezébe adni, amelyből megismerhetik, hogy ki volt és mit tett Kádár János.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése