Néhány évvel ezelőtt egy életrajzi könyvet írtam Kardos Györgyről, a Magvető Kiadó néhai igazgatójáról. Kardos a barátom volt, legfőbb támaszom az írói pályámon, érthető, hogy minél megtisztelőbb képet kívántam rajzolni róla.
Kardos kiadói működését megelőzően az Államvédelmi Hatóságnál szolgált magas rangú tisztként. Sorsa különös párhuzamot mutat Kádár Jánoséval, egyszerre volt alanya és tárgya a hatalom által elkövetett bűnöknek. A felszabadulás után ő szervezte meg az új magyar határőrséget, fontos szerepet játszott kémek és hazai diverzánsok leleplezésében és elfogásában, és még tovább sorolhatnánk tevékenységének egyéb állomásait. 1950-ben mégis elbocsátották a Hatóságtól, majd koholt vádakkal elítélték, és hosszú éveket töltött börtönben. 1956-ban ennek ellenére újra felhúzta magára a kékparolis egyenruhát, és fegyverrel szállt szembe a felkelőkkel.
Tudtam az említett testületeknél lezajlott kegyetlenkedésekről, beszélgetéseink során soha nem kérdeztem rá, de hittem benne, hogy Kardos ezekben nem vett részt. Nem ütött meg letartóztatott, védtelen embereket akkor sem, ha az illetők csakugyan bűnösök, esetleg gyilkosok voltak. Állításom alátámasztására több bizonyítékot is összegyűjtöttem: hozzáértőkkel folytatott párbeszédek tanúságait, könyvekből, megemlékezésekből vett részleteket, már el is oszlottak kétségeim, mikor Kardos egyik közvetlen beosztottjával találkoztam. Azt mondta: bizony előfordult, hogy Kardos kiélezett helyzetekben valóban ütött.
– Nincs olyan operatív tisztje a világnak, sem Keleten, sem Nyugaton, aki ha szükséges, ne ütne.
– Kardos is?
– Ő is.
Nehezen tudtam megemészteni, hogy az a kéz, amellyel huszonöt éven keresztül oly sokszor paroláztam barátilag, emberek arcán csattant, de fel sem merült bennem a gondolat, hogy elhallgassam ezt a tényt, úgy éreztem, a könyv egész hitelessége meginogna, ha megtenném.
Elítéltem a durvaságát, de be kell vallanom, akkor is, ha rossz fényt vet rám, továbbra is tisztelem és szeretem Kardos emlékét. Úgy gondolom, hogy egy ember életét felmérve mind a két serpenyőbe kerülnek súlyok, és csak ezek összevetése alapján kaphatunk hiteles eredményt.
Most az 1956. november 4-e után hatalomra került Kádár Jánosról írva ugyanez a szorongó érzés fog el. Bármilyen jól is esne makulátlannak feltüntetni akkori működésének első éveit, ez a történelem meghamisítása volna. Kádár elvállalta az „első ember” szerepét egy hosszú időre szovjet katonai övezetté változott országban, tehát felelősség terheli őt az itt és ekkor történtekért.
Huszár Tibor idéz egy hivatalosnak tekinthető számvetést, e szerint 1958. október 1-jéig az első fokú bíróságok 16 798 személyt vontak felelősségre népköztársaság elleni, tehát ellenforradalmi cselekmények miatt. A jogerős ítéletekre vonatkozóan csak 1958. július 1-jéig vannak összesített statisztikai adatok, 63,95%-a egyévi börtönbüntetést jelentett, 26,2% 1-5 évig terjedőt, 5,88% 5 és 10 év közöttit, 3,5% a 10 évet meghaladók aránya, és 0,6 az életfogytig szólóké. 1958 októberéig a bíróságok 236 személyt ítéltek halálra, ellenforradalmi cselekmény elkövetéséért 206-ot, köztörvényes bűntett miatt 30-at, ez a szám kegyelmi kérvények és más törvényességi eljárás nyomán 229-re csökkent. Napjainkban egymásnak ellentmondó 230-tól 260 főig terjedő adatok keringenek a köztudatban.
Ez sok, rettenetesen sok, de akármilyen nehéz is, tudomásul kell vennünk, hogy Európának azon a felén, amelyhez Magyarország tartozik – és úgy lehet az egész kontinensen –, a Hatalom sohasem takarékoskodott a halálos ítéletekkel, ha le akart számolni ellenfeleivel.
Csak a XX. század magyar történelméből is számos példát idézhetnénk. „A Tanácsköztársaság bukását követő első három hónapban – írja Gyurkó László – a rendelkezésre álló adatok szerint 5 ezer embert öltek meg, több mint 70 ezret zártak börtönbe, internáló táborba.” Rákosi uralma alatt is megteltek a börtönök, nyújtott műszakban dolgoztak a hóhérok. Bármilyen cinikusan hangzik is, de a század minden fasiszta vagy kommunista megtorlása közül a Kádár János által végrehajtott hatalomátvétel járt a legkevesebb áldozattal. Az NDK megtorlásul 20 ezer kivégzést tartott volna indokoltnak.
Ez akkor is igaz, ha ide soroljuk a későbbi, de a felkeléssel kapcsolatos pereket is. 1956 októberének forgatagában, mely magába rejtette a Horthy-rendszer restaurációjának ígéretét is, sorra a felszínre kerültek a felelősségre vonást a mélybe való lemerüléssel elkerülő egykori terroristák, háborús bűnösök, akik addig téesztagokként vagy segédmunkásként élték az életüket. Annak idején Rákosi Mátyás Államvédelmi Hatósága kevesebbet törődött az egykori osztályellenség erőszakszervezete nyomainak felkutatásával, mint „a pártba befurakodott kémek és árulók”, Rajk és Kádár leleplezésével.
Kádár lerótta a magyar igazságszolgáltatásnak ezt a történelmi adósságát. A bűnüldöző szervek elővették a korábban már eredménytelenül lezárt ügyeket. Százával kerültek elő prominens fasiszta figurák: az újvidéki vérengzés résztvevői, különítményesek, a zuglói „Hűség Háza” nyilas pártszolgálatosai – köztük olyanok, mint Klöszl Vilmos, aki 1944 telén annyi embert ölt meg egy pincében, hogy kiomlott vérüktől eldugult a lefolyó.
Napjaink objektív pózt magukra öltő polgári történészei egyik-másik nevet a mártírok márványtáblájába vésték, mint például a fehérterror hóhérjáét, Francia Kiss Mihályét.
Formailag maga Kádár János személyesen nem tehető felelőssé az ítéletekért, nem sértette meg az akkor hatályban levő jogi rendelkezéseket. Nem avatkozott bele az eljárások törvényes menetébe: a vizsgálatot a rendőrség folytatta le, a vádiratot az ügyészség készítette el, a büntetéseket a bíróság szabta ki, a halálraítéltek kegyelmi kérvényeit a Dobi István vezette Elnöki Tanács bírálta el.
Szakolczai Attila történész azt írja, hogy „Ivan Szerov szovjet tábornok november 11-én Moszkvába küldött jelentésében Kádárt személyesen is megrója, amiért menteni igyekszik a lázadókat”.
A Rubicon című folyóiratban Rainer M. János is elemzi az első titkár akkori felfogását. „Kádár számára valószínűleg elegendő lett volna az ötvenhatosokkal való leszámolás. Élete vége felé azt híresztelte, hogy személyesen állította le a bosszút. 1985 szeptemberében azt mondta Mihail Gorbacsovnak: »Amikor a halálos ítéletek száma elérte az ellenforradalmi cselekményekben ártatlanul elhunytak számát, arra kértem az elvtársakat, hogy álljunk le«. Ez a megfogalmazás döbbenetes adalékot szolgáltat a »szemet szemért, fogat fogért« elv modern kori érvényességéhez. Emellett azonban rámutat Kádár egykori aggodalmára, attól félt, hogy a megtorlás túlmegy valamiféle »ésszerűnek« tartott határon”.
Fel kell tételeznünk, hogy Rainer rendelkezik a fenti állításait alátámasztó bizonyítékokkal, de nekem mégis hihetetlennek tűnik. Kádár személyét piti figurává fokozza le. Feltéve, de meg nem engedve, hogy eszébe jutott volna egy hasonló gondolat, semmiképp sem beszélt volna róla, főképp a likvidátor Gorbacsov előtt. Vélekedésem megerősítése céljából megkérdeztem az ügyről Nyers Rezsőt, nála alaposabban kevesen ismerték Kádár személyét, ő is elképzelhetetlennek tartotta, hogy ilyen kijelentést tett volna.
A büntető intézkedéseket végigtekintve úgy találjuk: 1956 végén még nem vetődött fel az a gondolat, hogy pert indítsanak Nagy Imre és társai ellen. Aczél György szerint Kádár János Moszkvából való visszatérése után arra számított, hogy a volt miniszterelnök a nyakába borulva köszöni meg, hogy megmentette az országot a Rákosi-féle restaurációtól, őt magát pedig a jobbra sodródó felkelők lehetséges inzultációitól. Kádár megdöbbent és megsértődött, mikor Nagy Imre árulónak tekintette és a jugoszláv követségre menekült előle.
Kádár hivatalos formában nem vádolta Nagy Imrét, de a párt Ideiglenes Intéző Bizottságának november 11-i ülésén a felelősség elvállalásával kezdte:
„Nagy Imrével egy úton jártam. Megszavaztam, hogy csoportja kapjon szerepet a vezetésben, de hogy hová vitt az útjuk, mindenki előtt világos. Az egész volt Elnökség felelős, annak a tagjai közül viszont már csak én vagyok itt…
Nekem személyes meggyőződésem, hogy Nagy Imre, Losonczy Géza és a többi elvtársak, akik a kormány tagjai voltak, az ellenforradalmat segíteni nem akarták… Ahogyan mentek előre az események, ezek az emberek mind élesebben olyan álláspontra helyezkedtek, amit nem lehet másnak minősíteni, mint nacionalista álláspontnak. Semmivel sem törődtek, mint azzal, hogy ússzanak az árral és a munka homlokterébe a szovjet csapatok kivonásának kérdését állították a kormányon belül is. Ezt a vonalat átvette Nagy Imre is, némi bizonytalansággal, és igen határozottan Losonczy Géza…
A múlt hét végén, általam nem ismert körülmények között, úgy látszik az események tovább sodródtak a nacionalista pozíciók felé, és vasárnap reggel az történt, hogy Nagy Imre fellépett a kormány nevében, hogy a szovjet csapatok támadnak és kijelentette, hogy a kormány a helyén van és védekezni fog… A nagy ellenállás után nem volt itt senki, pánikszerűen menekültek: Nagy Imre, Losonczy, Lukács, Donáth, Haraszti Sándor, Vas, Jánosi, Tánczos, Rajk Júlia, Vásárhelyi és mások a jugoszláv követségen kértek és kaptak menedéket… A jugoszláv követ átnyújtotta a névsort és kérte, egyezzünk bele, hogy az abban szereplőket kivigyék Jugoszláviába. Azt mondtam, hogy semmi szín alatt nem egyezhetünk bele, hogy elhagyják az ország területét. Először, mert Nagy és Losonczy utolsó fellépése az említett kormánynyilatkozat volt, a kormány széthullott, de sehol sem mondták ki, hogy nem tekintik magukat kormánytagoknak. Azt javasoltam, mondják meg nekik, hogy adják írásba, hogy önmagukat, mint minisztereket megszűntnek tekintik és mondjanak valamit a jelenlegi kormánnyal kapcsolatban. Feltétlenül ki kell jelenteniük, hogy ez ellen a kormány ellen sehol sem fognak fellépni. Amíg ezt nem mondják ki, semmiféle kérdésről tárgyalni nem lehet…”
Nagy Imre nem volt hajlandó aláírni egy ilyen tartalmú levelet, így az új, Kádár János vezette kormány legitimitása eleve vitathatóvá vált, bár tagjai november 7-én letették az esküt Dobi Istvánnak, az Elnöki Tanács elnökének a kezébe.
Huszár Tibor szerint: „…a csonka Elnöki Tanács nem volt jogforrás, több tagja is külföldön tartózkodott s hazahozataluk nem volt sem lehetséges, sem kívánatos…” Kádár Jánosnak viszont nem voltak kétségei:
„Ami a kormány törvényességét illeti, a megbízást mi ugyanattól a testülettől kaptuk, amelyik Nagy Imrét és kormányának tagjait is felmentette, vagyis az Elnöki Tanácstól. Az igaz, hogy az Elnöki Tanács teljes létszámmal nem volt jelen, de a két legfontosabb tagja: az elnök és a titkár, továbbá a parlament elnöke jelen volt. Mi előttük tettük le az esküt. Akkor rendkívüli állapotok voltak s ez az eljárás, azt hiszem, megfelelt minden formaságnak.”
Egyes emlékezések szerint Nagy Imre hajlandónak mutatkozott volna a megegyezést választani, még később romániai fogsága idején is találtak olyan széttépett papírlapot, amelyen ilyen tartalmú nyilatkozatot fogalmazgatott – de társai megakadályozták ebben. Számos más körülmény is közrejátszhatott, könnyen lehet: Nagy Imre attól tartott, hogy lemondásával kiadja kezéből a legfontosabb ütőkártyáját, retorzióknak teszi ki magát. Nem felejtette el Rajknak és Kádárnak az elítéltetését, annál is inkább, mert ezeknek ő maga is cselekvő részese volt.
Én a magam részéről azt hiszem, leginkább az vezérelte, hogy megérezte a látványos történelmi szerepvállalás lehetőségét, ez már talán akkor is eszébe jutott, amikor a semlegességet és a Varsói Szerződésből való kilépést bejelentette. Ha tudatos és fegyelmezett kommunistaként folytatott életútján nem következik be ez a váltás, neve rég elmerült volna a hatalmi nómenklatúra többi tagjával együtt.
„Elszigeteltségében, de tudatosan úgy döntött: példát mutat, megálljt parancsol… Nagy Imre magát halálra ítélte és így jelképpé vált” – írja egy elemző, majd hozzáteszi: „Kádár János magát életre ítélte – ez sem volt könnyebb –, s ő történelmi lecke lett. Kádárt egyébként soha nem tájékoztatták a megegyezésnek erről a lehetőségéről. Hruscsovék úgy magyarázzák, hogy Nagy Imre és társai jugoszláv ügynökök, és a magyar eseményekért való felelősség részben a jugoszláv oldalra hárulna.”
Tito visszautasította Hruscsov vádjait, megemlítette, hogy Nagy Imre és 15 vezető társa mindenféle előzetes tárgyalás és feltétel nélkül ment be a nagykövetségre és emelt még néhány más kifogást is, de valóságos szembeszállás sem szándékában, sem módjában nem állt. Isztriában elmondott beszédében már nyíltan Nagy Imréék ellen fordult:
„Ha a kormány erélyesebb lett volna, ha nem ingadozott volna ide-oda, ha elszántan fellépett volna az anarchia és a kommunistáknak a reakciós elemek részéről történő öldöklése ellen, ha elszánt ellenállást tanúsított volna a reakcióval szemben, a dolgok talán helyesebb útra kerültek volna, talán nem került volna sor a szovjet hadsereg közbelépésére. És mit tett Nagy? Fegyverbe szólította a népet a szovjet hadsereg ellen és kérte a nyugati országokat, hogy avatkozzanak be. Nyugaton ezt a beavatkozást óriási mértékben kihasználták. Az imperialisták használták ki, akik alig várták, hogy megtámadják Egyiptomot.”
(Nem tudom megállni, hogy ne idézzem fel azt a legendát, miszerint a Magyarországon harcolt szovjet páncélosokat eredetileg a Közel-Keleten folyó harcokba készültek bevetni. A múltkor is hallottam a rádióban egy öreg parasztember emlékezését, aki akár meg is esküdött volna rá, hogy a Tiszához érkező tankisták azt kérdezték tőle:
„– Papa, ez ugye már a Szuez csatorna?”
A történetet nyilvánvalóan alaptalanná teszi, hogy a páncélosok java részét Romániából és Lengyelországból vezényelték át direkt menetben, és pontosan láthatták, hogy hová is kerültek.)
„Hogy a lemondó levélnek és magának a lemondásnak miért volt ilyen jelentősége, az a mai olvasó számára nehezen érthető – fejtegeti Aczél. – Abban a nemzetközi légkörben az ENSZ szerepe a szovjet és a magyar vezetés számára túldimenzionált volt. Kádár János iszonyú indulatokkal beszélt arról, hogy a New Yorkban tartózkodó „szociáldemokrata nagyasszony”, Kéthly Anna azt követelte: a világszervezet fossza meg mandátumától Kádár külügyminiszterét, Horváth Imrét és mint az utolsó törvényes magyar vezetés, a Nagy Imre-kormány tagjaként őt ismerje el az ENSZ. Mindszenty, aki az amerikai követségre menekült, szintén a Nagy Imre-kormány mellett tört lándzsát. A görcsös félelem attól, hogy külföldön is alakulhat egy »Nagy Imre-kormány« (gyakorlatilag Kéthly Anna vezetésével) és Magyarország, illetve rajta keresztül a Szovjetunió diplomáciailag elszigetelődik, messze valódi jelentősége fölé emelte a kérdés megoldását.”
Az a megoldás természetesen fel sem merülhetett, hogy fegyveres erővel törjenek be a Nagy Imrének és társainak menedéket nyújtó követségre. Ez a lépés világméretű botrányt vont volna maga után, nem is említve azt a tényt, hogy Jugoszlávia az elsők között ismerte el a Magyar Munkás-Paraszt Forradalmi Kormányt. Az viszont elképzelhetetlennek látszott, hogy egy ország határain belül két kormány is létezzen folyamatosan – ezt a Szovjetunió nem volt hajlandó eltűrni.
Hruscsov egy levélben figyelmeztette Titót: „félreérthetővé teszi a helyzetet, hogy Nagy Imréék egy baráti ország követségén tartózkodnak. Egyértelműbb volna, ha az Egyesült Államok követségén volnának… Egy nagykövetség sem rejthet el senkit, még kevésbé viheti ki Magyarországról, ha erre nem kap engedélyt… Ha átadnák Nagyékat Jugoszláviának, az egész világon azzal vádolnák őket, hogy beleavatkoztak egy másik ország belügyeibe.”
„…A jelenlegi magyarországi események fejlődését szemlélve, mégpedig abból a szempontból, hogy szocializmus van-e, vagy ellenforradalom, nekünk Kádár mostani kormányát kell támogatni, mert nagyon nehéz helyzetben van” – mondta Tito, értve a szóból.
A jugoszlávok nem szívesen bonyolódtak volna bele egy konfliktusba a Szovjetunióval, a budapesti nagykövetségüknek egyébként is gondot jelentett a hozzátartozókkal együtt ötven főre tehető csoport ellátása. Soldatic nagykövet egy csellel próbálta megoldani a helyzetet. Azt állította Kádárnak, hogy tárgyalásokat folytatott Nagy Imrével, és három alapvető kérdésben egyezségre jutott velük. Elfogadták, hogy a semlegesség, a szovjet csapatok bevonulásának és a többpártrendszer bevezetésének ügyében helytelen álláspontot képviseltek. Ebből a három állításból semmi sem volt igaz, Nagy Imréék nem tettek hasonló kijelentést.
Soldatic félrevezető nyilatkozatával azt kívánta elérni, hogy mind a menedékjog, mind a Jugoszláviába való távozás eshetősége okafogyottá váljon. Huszár idézi a nagykövet konkrét kérését: a jugoszláv kormány csak egy belső formális levelet kér a magyar kormánytól, amelyben tudomására adják, hogy Nagy Imre és társai elhagyhatják a követséget és szabadon hazamehetnek. Ezt a levelet természetesen sehol sem használják fel, Kardelj jugoszláv pártvezér kezébe kerül. A többi már csak technikai kérdés, például az őrségnek utasítást kell adni, hogy ne gördítsenek akadályokat, ha kocsival hazaszállítják őket. Soldatic beérte a tények puszta rögzítésével, a megvalósításukhoz nem kért biztosítékot, nyilvánvaló, hogy a szovjet vezetéssel, személy szerint Andropovval állapodott meg ebben a tekintetben.
Kádárnak meg sem fordult a fejében, hogy a háttérben egy titkos alku lapul meg. Úgy vélte, hogy ez a megoldás tisztázza és egyértelművé teszi a helyzetet, elvezet addig a célig, hogy az általa vezetett kormányt mind Magyarországon, mind külföldön legitimnek tekintsék majd.
Kádár ugyan már nem elvtársaként említette Nagy Imrééket, de még mindig nem kívánt retorziót alkalmazni velük szemben. Szabad választást engedélyezett volna nekik az országban való maradás és a külföldre való távozás között, szívesebben vette volna, ha elvonulnak, attól tartott, hogy ha hazamennek, provokátorok megölhetik őket. A döntés azonban nem rajta múlott.
Még javában tartottak a tárgyalások a jugoszláv nagykövettel, mikor november 16-án a Leányfalun tartózkodó Malenkov, a „helytartó” és más magas rangú szovjet vezetők kihívatták magukhoz. Közölték Kádárral, hogy Nagy Imrét és társait, mikor elhagyják a jugoszláv nagykövetséget, őrizetbe veszik és Bukarestbe szállítják. Kádár megdöbbent, rá kellett jönnie, hogy szándékosan félrevezették, de nem tehetett mást, mint hogy tudomásul veszi a döntést.
November 22-én a menedékükből távozó Nagy Imre-csoportot egy autóbusz várta, mely a II. Rákóczi Ferenc katonai középiskolába, a KGB, a szovjet elhárítás magyarországi főparancsnokságára vitte őket.
A bekövetkező események arra bírták rá Kádár Jánost, hogy más módon értékelje Nagy Imre szerepét.
„Szeretném emlékeztetni arra, hogy magyar részről kezdetben az az álláspont alakult ki, hogy Nagy Imrével szemben nem kell eljárni – veti fel a riporter Kanyó András. – Ön például az Intéző Bizottság egyik ülésén kijelentette, hogy később bekapcsolódhatnak a munkába, nem kívánják őket örökre száműzni.
– Miért és hogyan változott meg ez az álláspont?
– A párt vezető testületeiben aztán merevedett meg az álláspont, hogy Nagy Imre a vele való többszöri beszélgetés után sem volt hajlandó elhatárolni magát és semmilyen formában nem akarta támogatni az új kormányt. Így nem lehetett többé miről tárgyalni.
– Ön 1957 márciusában magyar párt- és kormánydelegációt vezetett Moszkvába. Volt-e szó külön is Nagy Imréékről?
– A kérdést nem a szovjet elvtársak, hanem mi vetettük fel. Ők úgy vélekedtek, hogy az ügyet a magyar vezetésnek kell mérlegelnie és lezárnia. De azt mondták, hogy a büntető eljárás nem kerülhető el, bűncselekmények tömegéről van szó és minden vádlott azt mondja, hogy Nagy Imrétől vagy Losonczytól kapta az utasítást…”
Kádár Jánost nem véletlenül nevezték el a „kompromisszumok robotosának”, most sem próbálta karddal elvágni a gordiusi csomót, még egy kísérletet tett a helyzet békés megoldására. A megegyezésbe változatlanul egy feltételt támasztott: Nagy Imre jelentse ki, hogy lemond a miniszterelnöki tisztségről.
A misszió végrehajtását Kádár Kállai Gyulára, a Központi Bizottság titkárára bízta. Kállai sorsa egyes időszakokban párhozamos síneken futott Kádáréval. Ő is részt vett az illegális mozgalomban, lebukása után a sötétzárkában eltöltött évek annyira megviselték a szemét, hogy állandóan sötét szemüveget kellett hordania és az irodájában speciális fényforrásokat szereltek fel. A felszabadulás utáni életútjáról azt mondta az egyik volt munkatársa: „nagyformátumú politikusnak indult, és koncepció nélküli adminisztrátorrá vált”.
Kádár János kormányában miniszteri tárcát kapott, emellett komoly párttisztséget is betöltött, Kállai mégsem elégedett meg a neki jutó pozíciókkal. Úgy tekintette magát, hogy ő ennek a vezetésnek az ideológusa, sohasem nyugodott bele, hogy ezen a téren második emberré vált Aczél György mögött, később pedig a sokadik helyre szorult vissza.
Kállai fényűző életmódjával, akkor még ritkaságszámba menő úszómedencés villájával kivívta Kádár hallgatólagos ellenszenvét. Procc új felesége luxuriózus vacsorákat adott, ezeket a puritán Kádár házaspár undorral kóstolgatta végig – ők legfeljebb megszokott paprikás krumplijukat, káposztás kockájukat fogyasztották el esténként, esetleg néhány szelet felvágottal megtoldva. „Mariska néni”-t külön dühítette, hogy Kállainé képes volt háromméternyi selyem ruhaanyagért Párizsba utazni.
Kádár János általában ritkán gyakorolt önkritikát, de Kállai romániai kiküldetése ügyében megtette:
„– Állat voltam – mondta Aczél Györgynek –, hogy nem tudtam, Kállai október 23-a után valósággal követelődzve ajánlkozott, hogy vegyék be őt a Nagy Imre-kormányba és nem tudtam, hogy most a lelepleződéstől való félelmében durva fellépésre szánja el magát.” Később is élete súlyos hibájának tartotta, hogy Kállait küldte ki: ha más ment volna ki, akkor el tudta volna érni azt a bizonyos lemondást és akkor Nagy Imréék „itt sétálnának köztünk”.
A romániai találkozást gondosan készítették elő, még arra is gondoltak, hogy Nagy Imrét kivonják társai közelségének pressziója alól, ezért Snagovból egy bukaresti kastélyba vitték át tárgyalni. Kállai tolmácsolta a magyar pártvezetés ajánlatát, melyre Nagy Imre nemet mondott, de ott maradt a tárgyalóasztal mellett. A küldött azonban mintha a dolgát a legjobban végezte volna el, meg sem próbálta meggyőzni, érveket felhozni. Egy biccentéssel jelezte, hogy tudomásul veszi a tagadó választ, felállt és eltávozott, az egész tárgyalás állítólag alig néhány percig tartott.
Nagy Imrét és társait 1957. április 15-én formailag is letartóztatták Snagovón. A vizsgálatot néhány hónap alatt lefolytatták, de az ítélet csak egy év alatt született meg.
„– Mi volt ennek az oka? – kérdezte Kádárt a riporter.
– Ezt ma már nem tudnám pontosan megmondani, de gondolom, hogy ebben is szerepet játszottak a külső és belső okok.
– Igaz-e, hogy szovjet részről többször a per halasztását kérték?
– Egy esetre emlékszem. Egyszer azt közölték velem, talán 1958 elején, hogy a szovjet kormány nem tartaná jónak, ha a per az akkor napirenden levő fontos nemzetközi tanácskozás alatt kerülne megrendezésre.”
Csak találgatni lehet, hogy milyen esemény húzódott meg a háttérben, az SZKP kongresszusa, Hruscsov látogatása Eisenhower amerikai elnöknél, vagy a légköri atomrobbantások szüneteltetéséről folyó tárgyalások. Maga a szovjet szándék nem változott, nem tudni, mennyire tényszerű, de jól érzékelteti a helyzetet az a máig élő legenda, hogy kész névsort adtak át a kivégzendőkről.
Kádárra több kommunista testvérpárt részéről is nyomás nehezedett. 1957 őszén, kínai útja során találkozott Mao-Ce Tunggal, aki ragaszkodott a könyörtelen megtorláshoz. Elmondta, hogy a Kína különböző területein fel-fellobbanó zendüléseket a közvélemény „Kis-Magyarország”-nak hívja és ezt a folyamatot csak úgy lehet megállítani, ha magát a modellt elrettentő példával zárják le.
A bolgár és a keletnémet párt is ilyen követelésekkel lépett fel. Változatlanul kárhoztatták Kádár Jánost, amiért a felkelés leverése után nem hozott tízezerszámra halálos ítéleteket. A Nagy Imre-ügyet mintegy lehetőségnek tekintették az akkor elkövetett hiba kijavítására.
Kádár aligha állhatott ellent ennek a folyamatos nyomásnak, jóllehet tudta, hogy Nagy Imrének és társainak elítélésével addig elért politikai és gazdasági eredményeit is megingatja. Véget ért a hosszú sztrájkidőszak, a termelés folyamatosan emelkedett, az újjáépítés is látványosan haladt, személyes népszerűsége is mindinkább növekedett, 1957. május elsején százezrek köszöntötték őt a Hősök terén rendezett nagygyűlésen és minden a visszájára fordulhatott egyetlen téves döntés nyomán. Bár arra feltehetően nem számított, hogy megismétlődhetnek az októberi események – egy nemzedék életében csak egyszer szokott forradalmat csinálni.
Nagy Imre és társainak pere óta közel egy fél évszázad múlt el, ezalatt számtalan tanulmány, antológia, önálló kötetek foglalkoztak vele. Ezek mindenre kiterjedő pontossággal és részletességgel feltárták az ügyet, én itt csak az ítélet rövid kivonatára szorítkozom.
„A Magyar Népköztársaság legfőbb ügyésze vádiratában Nagy Imrét és bűntársait: Donáth Ferencet, Gimes Miklóst, Tildy Zoltánt, Maléter Pált, Kopácsi Sándort, Szilágyi Józsefet, Jánosi Ferencet, Vásárhelyi Miklóst a magyar nép demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés bűntettével, ezen kívül Nagy Imrét hazaárulás, Kopácsi Sándort és Maléter Pált katonai zendülés bűntettével vádolta meg. Losonczy Géza terhelt ellen az ügyészség a büntetőeljárást megszüntette, mert nevezett időközben betegség következtében meghalt…
…A Legfelsőbb Bíróság népbírósági tanácsa mérlegelve a bűncselekmények súlyát, a súlyosbító és enyhítő körülményeket, a lefolytatott tárgyalás alapján a vádlottakat bűnösnek mondta ki és ezért Nagy Imrét halálra, Donáth Ferencet 12 évi börtönre, Gimes Miklóst halálra, Tildy Zoltánt hatévi börtönre, Maléter Pált halálra, Kopácsi Sándort életfogytiglani börtönre, dr. Szilágyi Józsefet halálra, Jánosi Ferencet nyolcévi börtönre, Vásárhelyi Miklóst ötévi börtönre ítélte.
Az ítélet jogerős. A halálos ítéletet végrehajtották…”
Természetes reflexeink közé tartozik, hogy beleborzongunk és önkéntelen részvétet érzünk, ha kivégzésekről hallunk vagy olvasunk. Eltöprengünk, hogy a társadalomnak szabad-e bármelyik tagját megfosztani az életétől, de ez a gondolatsor messzire vezetne, maradjunk a témánknál.
Újra és újra felmerül a kérdés, hogy Kádár Jánost mekkora felelősség terheli Nagy Imre haláláért. Berecz János egy cikkében így ír erről:
„…Sokféle értelmezés látott már napvilágot… egyesek elítélik, mások mentegetik Kádár Jánost. Bármennyire is fájdalmas számomra, nem hallgathatom el a véleményemet. Álláspontom szerint – a nagyarányú hazai és nemzetközi nyomás ellenére – sem került volna sor Nagy Imre kivégzésére, ha Kádár János ezzel nem ért egyet.” Sajnos sem Berecz, sem a többi hasonló vélekedő elemző nem támasztja alá a véleményét bővebb és kézzelfoghatóbb bizonyítékokkal.
Semmit sem szeretnék jobban, mint elkerülni, hogy ezzel az üggyel foglalkozzam, de meghátrálásnak tekinteném, ha említés nélkül lépnék túl Kádár János egész életútjának ezen a sarkalatos pontján.
Nem tudok titkokat, csak elszórt utalásokra, feltételezésekre támaszkodhatok. Kádár nem akarta, hogy az útja levágott fejekkel legyen kikövezve, most még egy esetet említek, mikor megpróbált interveniálni halálraítéltek érdekében. Kopácsi Sándort, Budapest rendőrfőkapitányát, aki 1956 októberében átállt a felkelők oldalára, Hruscsov mindenáron bitófára akarta juttatni. Kádár állítólag negyven percig agitálta a szovjet vezetőt, amíg rábírta, hogy érje be nála börtönbüntetéssel.
Nagy Imre esetében hiába kísérletezett volna hasonló mentőakcióval – legalábbis a szocialista táboron belül –, a miniszterelnök azonosult magával a felkelés I. kötet 210sel, és a neki juttatott kegyelem az események utólagos elfogadását jelentette volna.
Kádár maga nem tett perdöntő lépéseket.
„– Van-e valamilyen valóságos alapja annak a híresztelésnek – kérdezte a riporter tőle 1989-ben –, hogy Nagy Imre és társai halálra ítélését az MSZMP Politikai Bizottsága, netán személy szerint Ön hagyta volna jóvá?
– Nincs. Ez minden alapot nélkülöz. Nem ismerek olyan embert az akkori Politikai Bizottságból, aki erre vállalkozott volna…”
(A „vérbíróként” emlegetett Vida Ferenc is úgy nyilatkozott, hogy „semmilyen eligazítást nem kértem és nem kaptam senkitől”, jóllehet enyhítette volna a maga felelősségét, ha az akkor már halott Kádár János ráhatására hivatkozik.)
Már említettem, hogy az írás menete során adódnak olyan események, melyek az általam elmondandók lényegét érintik. 2006. június elsején végighallgattam egy, a tárgyba vágó vitát a budapesti Pen Klubban. Huszár Tibor mutatta be új könyvét, ebben Nagy Imre sorsával kapcsolatos, újonnan feltárt dokumentumokat is ismertetett.
Huszár előadásából a hozzászólók különböző következtetéseket vontak le. A Párizsban élő Kende Péter (Pierre Kende) szociológus-történész az iratokból egyértelműen Kádár János bűnösségét vélte kiolvasni, szerinte felelős volt Nagy Imre kivégzéséért. Kendét egész életútja hajlamossá teszi az ilyen verdiktre, valaha a „Szabad Nép”-nél szolgált, mint külpolitikai szakértő, majd Nagy Imre lelkes hívévé szegődött. Nyugatra való távozása után a brüsszeli Nagy Imre Intézet főmunkatársa lett, a rendszerváltást követőleg itthon is sokszorosan kitüntették.
Kende sommás megállapításait Huszár Tibor, a szerző nem fogadta el. Hivatkozott a lappangó, máig sem hozzáférhető dokumentumokra, melyek perdöntő szerepet játszhatnak. A meghívottként jelen levő Nyers Rezső, a kérdés feltehetőleg legközvetlenebb magyar történelmi tanúja szintén ellentmondott Kendének:
– Nagy Imre sorsát nem Magyarországon döntötték el! – jelentette ki.
Zárszavában Huszár még megjegyezte, hogy Nagy Imre kivégzését a Kreml valószínűleg már 1956. november 4-én reggel elhatározta, mikor szembeszállt a szovjet csapatokkal, és csak külpolitikai meggondolások miatt halasztotta el két évvel a végrehajtását.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése