Fentebb említettem, hogy Kádár Jánost egyik munkatársa Bethlen Gábor fejedelemhez hasonlította, aki a keleti török és a nyugati német nyomás között egyensúlyozva próbálta fenntartani Erdély önálló létét. A párhuzam „keleti” része mellett Kádár nyugati irányban is szerteágazó tevékenységet fejtett ki.
A felkelés leverése után Németországban, Franciaországban és szerte Nyugat-Európában Kádár nevéhez lesújtó jelzők tapadtak: „áruló”, „báb”, „Quisling”, „hóhér” és így tovább. A „Die Tat” című lap már azért is megtámadta dr. Haller minisztert, Svájc moszkvai nagykövetét, amiért „helyesnek tartotta, hogy a moszkvai repülőtéren megjelenjék Kádár, a magyar Quisling fogadásán, s megszorítsa vértől szennyezett kezét.” Egy másik újság így írt:
„Kádárnak csak annyi mozgási lehetősége van, mint egy harckocsi után kötött babakocsiban ülő robotnak. Hivatalában három távbeszélő vonal van közvetlen beszélgetésre a Kremllel. Tudja, mikor mit kell válaszolnia. Meg van engedve, hogy igent mondhasson és néha saját maga állapíthassa meg, hogy hány óra van…”
A hangnem aztán lassan változott. Az egyik német újság már arról ír, hogy a magyar parasztság megtarthatta a forradalom eredményeit. „A Nagy Imre által megszüntetett kényszerkollektivizálást és kényszer-beszolgáltatást nem állították vissza. Úgyszintén háttérbe helyezték a Nagy Imre-program értelmében a nehézipar fejlesztését, a közszükségleti cikkek termelésének javára”, de még hosszú idő telt el odáig, amíg valaki azt írta Kádár Jánosról, hogy „ortodox kommunista – emberi arccal”.
Mind gyakrabban találkozott nyugati államférfiakkal.
„Bámész csodálkozással vette tudomásul Bruno Kreisky osztrák kancellár népszerűségét – írja Aczél György –, miután ő is elfogadta azt a feltételezést, hogy egy zsidó a tömegek előtt nem lehet igazán népszerű. [Ez a népszerűség, úgy gondolom, nem volt egyértelmű, a bécsi Ringen sétálva gyakran láttam, hogy a Kreiskyt ábrázoló plakátok homlokára felírták a »Jude« szót. – M. Gy.]
Kreisky is kedvelte őt, egy alkalommal azt mondta neki:
– Milyen kár, hogy maga kommunista!
Kádár szótlanul mosolygott ezen.
A politikájáért becsülte Willy Brandtot, ugyanakkor értetlenül fogadta, hogy tudta a politikát egy nő miatt feláldozni. Beszélgetéseikben Kádár gyakran megemlítette, hogy ha az 1920-as években a szociáldemokraták nem harcolnak a kommunisták ellen, Hitler soha nem kerül hatalomra.”
A nyugati kommunisták közül csak két ember, Maurice Thorez és Alvaro Cunhal keltette fel érdeklődését. Könnyen és jól szót értett Margaret Thatcherrel, aki a tolmácsa szerint „valósággal itta a szavait”. Az egyik tárgyalásukról távozóban külön megkereste a magyar külügyminisztert, és kérte, tegyenek meg mindent Kádár János egészségének megőrzéséért. Az ő esetleges kiesését pótolhatatlannak ítélte. Helmut Schmidt német kancellár emlékezéseiben a kelet-európai politikusok legnagyobb egyéniségének nevezte, úgy vélte, hogy csak Tito hasonlítható hozzá.
A konszolidációt jelezte, hogy az úgynevezett „magyar kérdést” 1962-ben levették az ENSZ napirendjéről, ez a lépés hallgatólagosan a Kádár-rendszer elfogadását jelentette, fokozta az ország tekintélyét.
Bizonyos időszakokban egyenesen úgy festett, mintha az európai politikai élet központja Budapestre helyeződött volna át. Különösen vonatkozott ez a nemzetközi válságperiódusokra. Mikor a fegyverkezés újabb hullámaként megkezdődött a szovjet SS–100-as, illetve a nyugati Pershing rakéták telepítése, egy háború veszélye rémlett fel. A szembenálló táborok közötti egyeztető tárgyalások kevés jót ígértek, mindkét félből hiányzott a szükséges bizalom. Α közvetítésekhez Kádár János látszott a legmegfelelőbb személynek. Egymás után jelentkezett nála Craxi, Thatcher, Mitterrand, Kohl. Kádár attól tartott, hogy a nyugati látogatóknak ez az impozáns névsora mind itthon, mind a szocialista táboron belül gyanút válthat ki, ezért mintegy álcázásként a franciák és a németek közé beiktatott egy tárgyalást Vietnammal vagy Észak-Koreával.
Kádár most sem képzelte, hogy ezek az összejövetelek titokban maradhatnak a szovjet vezetés előtt, ezért beszámolt nekik a felmerült témákról. Jelentős szerepet játszott a kölcsönös gyanakvás leküzdésében. Thatcher asszonynak azt mondta, hogy Budapest épp félúton fekszik London és Moszkva között, ha már idáig eljött, miért nem teszi meg az út másik felét is. Mikor megérezte, hogy Thatcher hajlana erre a lépésre, ha nem jár presztízsveszteséggel, felhívta Brezsnyevet, és kérte, hogy küldjön személyes meghívást a brit miniszterelnök asszonynak.
Kádár János irányvonalát a nyugati sajtó is értékelte:
„…Megállapítható, hogy Magyarország a fegyverkezés kérdésében általában mérsékletet tanúsított a Nyugattal szemben, az Egyesült Államok vonatkozásában pedig különösen – írta a Neue Züricher Zeitung – nem állt érdekében, hogy könnyelműen kockára tegye a fejlett ipari országokkal fenntartott jó gazdasági kapcsolatait. Persze hiba volna úgy vélni, hogy Thatcher és más NATO-kormányfők látogatásai alkalmasak arra, hogy fellazítsák Budapest külpolitikai hűségét Moszkvához. Magyarország büszke arra a szabadságra, amelyet gazdasági és társadalmi területen szerzett, de nem nagyon szereti, ha túl nagy nyilvánosságot kapnak ezek a vívmányok!”
Meg kell említeni, hogy Kádár János volt az első kelet-európai kommunista vezető, aki ellátogatott a pápához – másfél évtizedes szívós előkészítő munka előzte meg ezt a találkozót. Kádár és VI. Pál pápa biztosította egymást, hogy tovább kívánják építeni ezt a kapcsolatot.
(Berecz János, aki Kádár kíséretéhez tartozott, megemlíti, hogy az audienciát fél órára tervezték, de több mint egy teljes óráig tartott. Aztán végre kinyílt az ajtó:
„…A pápa két kézzel fogta Kádár jobbját, az istennek sem akarta elengedni, erre Kádár bal kezével finoman megveregette a pápa jobb karját:
– Hát, Szentatyám, hallotta, hogy tengernyi gondom van, de meg kell mondjam, magát sem irigylem!
Erre a pápa égnek emelte a kezét és ha nehezen is, de útjára engedte a vendégét.”)
Minden nyitottsága ellenére Kádár János nem tűrte el, hogy a nyugati kommunista pártok vezetői megpróbáljanak beleszólni a magyar belügyekbe. John Gallon, az angol kommunista párt főtitkára budapesti látogatása során megjegyezte:
– A magyarországi leszámolások nem voltak méltók az igazi kommunistákhoz. Kádár János nem bocsátkozott vitába vele, csak annyit kérdezett:
– Ön mikor lépett be a pártba?
– 1936-ban.
– Én 1935-ben. Nagyjából ugyanannyi időt töltöttünk a mozgalomban. Ez alatt hány pofont kapott a rendőrségen?
– Egyet sem.
– Én ötvenig számoltam, aztán abbahagytam. És hány évet töltött börtönben?
– Egyet sem.
– Én mindent összevetve hat és felet. Ezt tessék előbb bepótolni, aztán majd tovább beszélgetünk.
Külföldön jártában is elkerülte az elméleti vitákat a testvérpártokkal. Feljegyezték, hogy valaki egyszer egy Lenin-idézettel próbálta Kádár fejére olvasni valamilyen tévedését.
– Mit gondol? – kérdezte – Ha élne, mit csinálna a maga helyében?
– Nem tudom, de annyi biztos, hogy nem idézgetné a saját harminc évvel ezelőtt írt cikkeit.
„Kádár korrekt és következetes irányvonalával nemcsak a maga tekintélyét növelte, de elérte azt is, hogy Magyarországot a szocialista táboron belüli legszabadabb és legvirágzóbb országként tartsák számon” – vélekedtek a külpolitikai elemzők.
Α világsajtó hangos volt a „magyar gazdasági csoda” dicséretétől, a tudósítók ilyesféle pesti vicceket idéztek:
„Nixon és Brezsnyev csúcstalálkozóra tart, és elhívják magukkal Kádár Jánost is. Egy oszlopban haladnak, külön-külön kocsiban ülve. Egy útkereszteződéshez érve Brezsnyev utasítja a sofőrjét:
Irányjelző balra, kanyar balra!
Nixon így szól:
– Irányjelző jobbra, kanyar balra! Kádár pedig így szól:
– Irányjelző balra, kanyar jobbra!”
Más nyugati lapok arról számolnak be, hogy a bürokratikus abroncsok lazulása tényleges alkalmat adott a vállalkozások kibontakozására az országban. Kádár János a menedzserek egész nemzedékének tette lehetővé, hogy bizonyíthassanak. Egy-egy kiemelkedő vezető egyéniség nem csak az általa irányított gyárat vagy mezőgazdasági nagyüzemet emelte európai rangra, hanem a várost vagy a községet is maga körül. Például Horváth Ede egyszerre fejlesztette a Rába Műveket és Győrt, Borovszky Ambrus a vasművet és Dunaújvárost, Szabó István a „Vörös Csillag” termelőszövetkezetet és Nádudvart.
A valóságban azonban többször is súlyos fenyegetések bontakoztak ki, vegyünk egy példát a későbbi évekből:
„…A klasszikus kádárizmus az 1973–74-es első olajválsággal roppan meg, amikor világossá vált, hogy a rendszer sem egymagában, sem a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsával és ezen belül a Szovjetunióval együtt sem tud versenyképesen helytállni a termelés és a szolgáltatások piacán – írja Lengyel László. – Feltevésem szerint a kádári rendszer még mindig fennmaradt volna válságokon keresztül is, ha a nyolcvanas évek elején nem következik be a második olajsokk.”
1981–82-ben az ország sokkal kedvezőtlenebb financiális helyzetbe került, mint 1956-ban, mikor viszonylag szerényebb kifizetések és tartalékképzések voltak folyamatban. Az 1980-as évek elején egy világmozgás alakult ki, mely a szocialista országok egész tömbjét válságba sodorta.
Korábban szinte korlátlanul lehetett nyugati kölcsönöket szerezni, „olcsó” volt a pénz, inkább az volt a baj, hogy a keleti országok nem találtak megfelelő, valódi hasznot hozó beruházásokat, most azonban elzárták a „dollárcsapokat”, sőt visszaszivattyúzták a már kihelyezett pénzt is. Számos szocialista országbeli bankból a nyugati ügyfelek kivonták a betétjeiket, ennek következtében Lengyelország, Románia, Vietnam csődbe ment, Kuba sem tudott fizetni.
A magyar gazdasági egyensúly is felborulással fenyegetett. Elsőként az önmagukat menteni próbáló szocialista országok hívták haza nálunk elhelyezett pénzeiket, de a nyugatiak is egyre fokozódó mértékben választották ezt a megoldást. A Magyarországgal kapcsolatos kedvező megítélés szertefoszlott, a nemzetközi sajtó már őt tippelte a következő feldőlő dominónak.
A Magyar Nemzeti Bank számot vetett a helyzetével, úgy ítélte meg, hogy két hétre-egy hónapra elegendő tartalékkal rendelkezünk, a további fennmaradáshoz legalább hatszázmillió dollárt kell szereznünk.
Többféle megoldás is kínálkozott. Legegyszerűbbnek a csőd bejelentése látszott, de ez a már ismert példákat tekintve semmi jót sem ígért. Láthattuk a román mintát, ott az önerőre való támaszkodás diktatúrához és gazdasági szükségállapothoz vezetett. Magyarországon aligha lehetett volna keresztülvinni, nemcsak a szükséges elvi és főleg rendőri feltételek hiányozta hozzá, de szöges ellentétben állt volna a kádári alapgondolattal, mely az életszínvonal folyamatos emelését tűzte ki céljául.
Ugyanilyen kevés sikerrel kecsegtetett egy esetleges segítségkérés a Szovjetuniótól, mely a saját problémáival is alig boldogult. Harmadik esélyként kínálkozott a hitelfelvétel egy nyugati banktól, de ha valamilyen véletlen folytán találtak volna is egy megfelelő tőkeerejű csoportot, az minden valószínűség szerint visszaél monopolhelyzetével, a kapcsolódó feltételek szálaiból olyan hálót fon, amely mintegy az ország „társtulajdonosává” teszi, és tetszése szerinti kedvezményeket követelhet magának. Az orvosság keserűbb lett volna magánál a betegségnél.
Akárcsak az 1956-os válság idején, Kádár János most is a „magyar devizafejedelemhez”, Fekete Jánoshoz fordult. Ő továbbra is világszínvonalú tekintélynek számított, személye körül legendák sokasága keringett. Az 1970-es évek második felében állítólag Tokióban aláírt egy ötszázmillió dolláros kölcsönfelvételt, és a következő nap délelőtt 9 órakor már át is irányította egy korábbi kölcsön törlesztésére.
Fekete nem titkolta Kádár János előtt, milyen bonyolult feladatot jelent a helyzet megoldása. Megismételte, hogy elmúlt az „olcsó kölcsön” időszaka, sőt maguké a kölcsönöké is, egyetlen kiutat látott: be kell lépnünk a Nemzetközi Valutaalapba. Ez a szervezet még a II. világháború vége felé alakult, szabad keretekkel működött, 1944-ben a Szovjetunió is aláírta a parafált alapító szöveget, bár aztán meggondolta magát, és mégsem lépett be. Lengyelország viszont egy időre csatlakozott hozzá, és csak később szüntette meg a tagságát. Kádár már magától a gondolattól is megdöbbent:
– Muszáj?
– Igen. De úgy kell csinálnunk, hogy senkinek sem szólhatunk róla előzőleg.
– De a külügyminiszter aláírása nem kell hozzá?
– Ez olyan, mintha egyenest Moszkvának üzennénk.
Fekete János végül olyan megbízólevelet kapott, amely felhatalmazza, hogy a magyar kormány nevében pénzügyekről tárgyalhasson. Kádár egy pillanatra eltűnődött:
– Egy ilyen papírral akár el is adhatja az országot!
– Igen, de maga is tudja, hogy nem adom el.
Kádár végül is beleegyezett. Fekete úgy utazott ki Washingtonba, hogy senki sem tudott a küldetéséről. Annak a nagy nemzetközi hotelnek, ahol megszállt, minden szobája „be volt technikázva”, vagyis lehallgatókészülékkel volt ellátva – kivéve az igazgató irodáját. Fekete ide kérte be magát, és felhívta Tom Clausent, a Világbank akkori elnökét és De Larosiére-t, az IMF főigazgatóját. Mindketten ugyanazt a kérdést tették fel Feketének:
– Miért jöttél?
– Be akarok lépni.
A szándéknyilatkozatát az alapszabályok szerint elfogadták, de ez nem jelentett azonnali felvételt, ezt a közgyűlésnek kellett eldöntenie. Tíz órakor Fekete aláírta az IMF-be való jelentkezését, 11 órakor a világbankit. Közben arra is jutott ideje, hogy megnézze az 1944-es alapító levelet, melyen szerepelt Szoldatovnak, a Szovjetunió akkori megbízottjának aláírása is, ezek után megnyugodva szignálta.
A hírt időveszteség nélkül nyilvánosságra kellett hozni, hogy megerősítsék a magyar gazdaság iránt megingott bizalmat. Két órakor összeült a Központi Bizottság, Kádár János bejelentette az eseményt. A kedvező hatások azonnal megmutatkoztak, leálltak a betét-visszavonások.
Nem maradt el a szovjet felelősségre vonás, de Kádár mosta a kezeit: az elindult folyamat már visszavonhatatlan, különben is az egykori szovjet példát követték az aláírással. Elutasító magatartásában némi személyes-indulati elem is közrejátszott, Huszár Tibor idézi az ügyben közreműködő Pulai Miklós közgazdász háttérelemzését:
„…Kihasználtuk, hogy Kádárt akkoriban nagyon megsértették a szovjetek. Kádár a Krímben nyaralt, ott találkozott Brezsnyevvel meg a többiekkel, akik semmit sem mondtak neki, de mire hazaért Magyarországra, az asztalán talált egy levelet: a következő tervidőszakra szóló évenkénti hat és fél millió tonna olajszállítást másfél millió tonnára csökkentik…”
Α nemzetközi pénzügyi szervezetekbe való jelentkezés nem oldotta meg az aktuális fizetési gondokat. Bár minden tagország támogatta a felvételünket, a szabályok szerint pénzt csak egy fél év múlva lehetett igényelni – a 600 millió dollárra viszont azonnal szükség volt. Fekete ismét elutazott Bázelbe, a Nemzetközi Fizetések Bankjánál (BIS) próbált áthidaló kölcsönt szerezni. Α pénzintézet vezetői azonban elzárkóztak a kérés elől, mert egy ilyen döntéshez már kancellári döntés volt szükséges. Α német szövetségi köztársaságbeli ismerősei is a kormányfőhöz utasították.
Fekete megpróbált audienciát kérni Helmut Schmidttől, de az tüdőgyulladással feküdt otthon. Α magyar bankár megkereste Kővárit, a bonni nagykövetünket, hogy próbáljon meg kieszközölni számára egy rövid, akár tízperces fogadást. Maga is meglepődött, mikor igenlő választ kapott, Schmidt azt kérte, hogy este tíz órakor jöjjön el hozzá.
Fekete János a nagykövet kíséretében bejutott a szigorúan őrzött rezidenciára. Schmidt még korábbról ismerte őt, mégis méltatlankodva kérdezte:
– Mit akar tőlem? Nem látja, hogy milyen állapotban vagyok?!
– Csak azért mertem Önhöz fordulni, mert nem maradt más reményem. 600 millió dollárt kértem a BIS-től és ők ezt elutasították, ha nem kapjuk meg, akkor a jövő héten csődbe megy Magyarország. Holnap reggel még egyszer tárgyalok a Bankkal, arra kérem Önt, utasítsa őket, hogy adják meg nekünk ezt a pénzt.
Schmidt nem adott azonnal igenlő választ, ehhez beszélnie kellett Matthöferrel, a pénzügyminiszterével, de egy feltételt eleve kikötött. Mivel a lengyel események miatt felerősödött a német kormány kelet-európai politikájának a bírálata, okvetlenül szüksége volt egy látványos pozitív lépésre.
– Fekete úr, beszélje rá Kádár Jánost, hogy jöjjön el Bonnba egy hivatalos látogatásra, mert ezzel igazolni tudnám, hogy a mi politikánk szilárd alapokon áll, a bensőséges jelleget pedig az hangsúlyozná, ha magával hozná a feleségét is.
Fekete beszámolt az ajánlatról, Kádár megdöbbenve fogadta:
– Mi az?! Maga úgy árul engem, mint egy utcalányt?!
Az első titkár végül is elfogadta a meghívást – később, 1982 áprilisában került rá sor. Helmut Schmidt is állta a szavát: még azon az estén felhívta a Bundesbank elnökét, közölte vele, hogy ezt a pénzt össze kell adniuk a különböző nemzeti bankoknak, és a német szövetségi bank elsőnek tegye le az asztalra a maga részét. A vállalkozáshoz aztán csatlakoztak a belgák, hollandok, dánok és számos más ország.
Az utolsó húszmillió dollár összeszedése ment a legnehezebben. A BIS devizahitel-osztályának vezetője megkötötte magát, hogy neki egyelőre csak 580 millióra van jóváhagyása, és ilyen körülmények között nem kezdheti meg a folyósítást. Fekete egyelőre beérte volna 100 millióval, mert így elkerülhető lett volna a magyar államháztartás azonnali összeomlása. Leutwiler, a BIS elnöke azonban tovább kételkedett:
– Hogy fogják ezt a magyarok visszafizetni?!
Fekete a Nemzetközi Valutaalapra hivatkozott, Leutwiler felhívta a pénzintézetet, ahol megerősítették, hogy a magyarok már aláírták a jelentkezésüket, a felvételi folyamat hat hónapig tart, ha ez lezajlik, megkapják az első hitelt.
– Akkor ez most szerinted rendben van? – kérdezte az IMF vezetőjét.
– Szó sincs róla, még nincs rendben, csak azt tudom garantálni, hogy hat hónappal a felvételük után a kölcsön ügyében támogató javaslatot teszek az Igazgatóságnak.
– És volt már rá példa, hogy tettél ilyen javaslatot és az Igazgatóság visszautasította?
– Nem, ilyen nem volt még, de elméletileg nem lehet kizárni.
Leutwiler kivárta az írásos megerősítést, és Magyarország megkapta az első 100 milliót, aztán a többi pénzt is.
Fekete János természetesen nem kerülhette el, hogy pénzügyi manővereiért raportra idézzék Moszkvába. Öt szovjet funkcionárius tárgyalt vele, bankvezetők, belügyisek, sőt, maga Garbuzov pénzügyminiszter is.
– Miért csináltad? – kérdezte Feketétől a vele jó viszonyban levő Garbuzov.
– 5-600 millió dollár kellett az országnak, ti adtatok volna?
– Egy lóf...t. Olyan szegények vagyunk, hogy a cipőnk mellett járunk.
– Akkor inkább én kérdezek tőled. Miért nem próbálkozol te is valami hasonlóval?
– Azt hiszed, hülye vagyok? Holnap kirúgnak, nem lesz állásom, kocsim, dácsám, hagyjál békén.
Nem sokkal később szovjet közgazdászok jelentek meg Feketénél, puhatolóztak: milyen módon lehetne belépni az IMF-be.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése