A Rákosi-rendszer százakat, sőt, ezreket vetett börtönbe, rehabilitálásukat nem lehetett elkerülni, de a vezetés időhúzásra játszott. A Központi Vezetőség illetékes titkáránál még 1956 júliusában is tömegekben halmozódtak az elintézetlen aktáik. Az ügyeket később a Kegyeleti Bizottság igyekezett megoldani, amely a koncepciós perek áldozatainak temetését szervezte. Munkájában primitív formalizmus érvényesült. A Bizottság elnöke, Szerényi Sándor rangsorolta és minősítette a kivégzetteket – írja Ságvári Ágnes –, különböző színű sírkövek felállítását rendelte el. „Akit teljesen rehabilitáltak, az kaphatott ötágú csillagot, akit a pártba is visszavettek, az fekete márványt, akit a pártba nem vettek vissza, az szürke márványt kapott.”
A politikailag talán leghatékonyabb réteg, Kádár János börtönből szabadult kommunista vezetőtársai (Losonczy, Donáth, Újhelyi és mások) Nagy Imre köré csoportosultak, és mind keményebb hangon vetették fel Rákosi leváltásának, sőt felelősségre vonásának gondolatát. Kádár János nem követte a példájukat, nem rajongott különösebben Nagy Imréért, bár elismerte képességeit:
„…Nagy Imrét rendes, tisztességes embernek, művelt, okos kommunistának ismertem meg. Felnéztem rá, ha a magatartását nem is mindig értettem… 1956-ban azonban kiderült, hogy gyenge akaratú, könnyen befolyásolható ember, akit a környezete és az események magukkal sodortak…”
Nem tételezhetjük fel azonban, hogy Kádár János elfelejtette volna neki, hogy 1951-es elítélésekor egy szót sem szólt mellette. Nyers Rezső úgy emlékezik, hogy a Központi Vezetőség ülése előtt Kádár belátogatott Nagy Imréhez, aki az ügyben érintett osztályvezetőként félrevezette őt az ellene felhozandó vádak súlyosságát illetőleg.
Losonczy és Vásárhelyi 1954-ben összehozott egy találkozót közöttük, de „Kádár elzárkózott minden olyan kapcsolattól, amelyik nem volt teljesen hivatalos és szabályszerű pártkapcsolat, és még a politikai vitákba sem volt hajlandó belemerülni…” – írja Huszár Tibor. Az egész beszélgetés egy óra hosszat se tartott, de nyilvánvalóvá vált: Kádár nem kíván átállni a reformerek táborába.
A higgadt és célszerűen gondolkodó Kádár Jánost most sem érzelmi okok vezették állásfoglalásában. Úgy ítélte meg: Nagy Imre tevékenysége rombolja az MDP tekintélyét. Visszamenőleg azt sem helyeselte, hogy 1953-ban az új programot nem a párt Központi Vezetősége jelentette be, hanem a miniszterelnök, mert ezáltal olyan benyomás keletkezhetett az emberekben, mintha a kormány diktálna a pártnak, holott a helyzet épp ellenkezőleg állt.
Kádár később nem tiltakozott, mikor az időközben újra kizárt Nagy Imrét ismét visszavették a pártba, elutasította azonban Nagy Imre sértődött nyilatkozatát egy, a Társadalmi Szemlében megjelent, a személyét érintő írás miatt. A miniszterelnök azt követelte, hogy a cikkről az SZKP elnökségét is tájékoztassák, ezt Kádár teljesen komolytalannak nevezte, mert az eset az MDP belső ügyének számít.
(Ami Nagy Imrének a szovjet vezetéssel kapcsolatos felvetését illeti, nem ment véletlen számba. Anasztáz Mikoján Budapesten járt, s a szovjet nagykövetségen találkozott Nagy Imrével, megnyugtatta, hogy a dolgok hamarosan rendeződnek majd. A szovjet vezetés ezúttal már másodszor interveniált Nagy Imre érdekében. Először 1953 nyarán, amikor Moszkvában… Lavrentyij Berija [a KGB-főnökből lett belügyminiszter] azt javasolta, hogy Rákosi mondjon le a miniszterelnöki posztról, és a tisztséget Nagy Imre töltse be – jegyzi fel Kanyó András. Nagy Imre életútjának elemzésekor ez a vonal általában kevés szót kap.)
Kádár Rákosi Mátyásról sem táplált illúziókat magában. Aczél György, aki szintén megjárta Rákosi börtöneit, egyszer megkérdezte: véleménye szerint a főtitkár tudott-e arról, ami velük történt. Kádár János csak vállat vont:
– Hogy tudott-e? Hiszen ő csinálta.
Kádár azonban továbbra sem csatlakozott a Rákosi ellen indított mozgalomhoz:
„…Én nem akartam bosszút állni, mert már akkor is az volt a véleményem, s ezt meg is mondtam. A bosszúállás újabb bosszút szül, se vége, se hossza nem lesz…”
Határozottan elutasította egykori munkatársát, a Nagy Imre-csoporthoz csatlakozott Széll Jenőt is, mikor próbálta meggyőzni őt:
– A te kezedben van az a kulcs, amivel Rákosit meg lehet buktatni!
Kádár állítólag azt felelte:
– „Nem szabad Rákosit megingatni.
– Meg van az már ingatva.
– Igen, éppen az a baj, mert a proli ragaszkodik Rákosihoz, a prolinak Rákosi szent. Mi tudjuk, hogy Rákosinak eltört a lába”.
A hasonlatot Kádár a fociból vette. Az MTK-nak volt egyszer egy híres focistája, a szőke Kalmár, akinek az osztrák–magyar válogatott meccsen eltörték a lábát. Hónapokig beteg volt, aztán megint tréningbe állt, megszerezte a megfelelő kondíciót, de újra futballozni már nem tudott, mert a lábtörés emléke kísértette.
– Látod, Rákosi is úgy van, mint a szőke Kalmár, eltört a lába és már nem tud futballozni, de az ellenfél még mindig tart tőle.
– Mi tehát a teendő?
– Az a teendő, hogy mi valamennyien, akik a pályán vagyunk, úgy futballozzunk, mintha Rákosi lenne az igazi csapatkapitány…”
Kádár még az olyan gesztusokat sem helyeselte, hogy a Rákosit ábrázoló fotókat eltávolítsák a közintézmények faláról, nevét levegyék az üzemekről, mezőgazdasági termelőszövetkezetekről.
A külső szemlélőben felmerülhet a gondolat, hogy talán szándékosan engedett időt és hagyott módot, hogy a főtitkár újabb és újabb baklövéseivel lejárassa magát, de ez a feltevés elesik, ha számításba vesszük Kádár személyiségét. A lejáratás nemcsak Rákosinak, hanem az egész országnak is súlyos veszteséget okozott volna, és ehhez Kádár sohasem járult volna hozzá.
Már többször is említettük, a fiatal Kádár eszményítette a megtörhetetlen forradalmár hírében álló Rákosit, de ő is, mint minden igazán tehetséges ember, úgy fejlődött, hogy sorra kinőtte a példaképeit. Az iránta táplált illúzióit elveszítette, de egy ideig még hasznosnak ítélte jelenlétét a magyar közéletben. Kádár János csak 1956 februárját követően, a szovjet kommunista párt Sztálint leleplező XX. Kongresszusa után bizonyosodott meg arról, hogy Rákosit még taktikai célok érdekében sem szabad tovább a helyén hagyni.
A szocialista táboron belül mindinkább fokozódott a feszültség. 1956 júniusában Németországban véres összecsapásra került sor a munkások és a rendőrség között. Akárcsak 1953-ban, most is fennállt a veszély, hogy a lázongások továbbterjednek országról országra. A szovjet vezetés beavatkozásra szánta el magát.
Július közepén Mikoján újra Budapestre érkezett. A nagykövetségen először Rákosival, Gerővel és Hegedüs Andrással találkozott, nyíltan feltette a kérdést: a jelenlegi körülmények között nem volna-e jobb, ha Rákosi Mátyás magától lemondana; így segítve elő, hogy a párt megtarthassa az irányítást, valamint szétzúzhassák az ellenzéki és ellenséges csoportosulásokat. Egy váltás esetén ki állhatna a helyére?
Ez a felvetés megdöbbentette az MDP vezetőit. Bár Rákosi többször is kacérkodott a visszavonulás gondolatával, két-három évet még mindenképp adott volna magának. Hegedüs Gerőt javasolta, de ő elhárította a jelölést. Azt hozta fel indokul, hogy ő (is) zsidó, beteg, továbbá akik Rákosival elégedetlenek, azok őt sem fogadják majd el. Rákosi is csak ideiglenes megoldásnak tartotta Gerő kijelölését.
A súlyos politikai helyzet (ha utólag belegondolunk, már alig négy hónap maradt hátra az októberi felkelés kitöréséig, a válság minden területen kiéleződött) nem tűrte volna el, hogy egy obskurus „tanuló vezetőt” állítsanak a párt élére. A „régi gárda” viszont már elfogyott, vagy mind morálisan, mind egészségileg többé nem volt hadra fogható, így elkerülhetetlenül fel kellett merülnie Kádár János nevének. Gerő sem tagadta Kádár alkalmas voltát, de megjegyezte, hogy korábbi tevékenységével kapcsolatban táplál bizonyos fenntartásokat. A jelen levő Andropov nagykövet rákérdezett, hogy pontosan mire gondol, de Gerő elzárkózott minden konkrétumtól. Rákosi hozzátette, hogy ha némi kockázattal is járna Kádár jelölése, akkor is ezt kell tenni. A „kockázat” mibenlétére ő sem adott pontosabb magyarázatot, ismételten Gerő Ernő mellett tette le a voksát, Kádárt gyengének tartotta arra, hogy irányítsa a Központi Vezetőség munkáját.
(Véleményével nem állt egyedül, Széll Jenő újságíró is ilyen szellemben nyilatkozott:
„Kádárról már régen vallottam, hogy megfizethetetlen második ember. Egy jó prímás mellett tökéletes brácsás. Neki mindig az kellett, hogy valami félreérthetetlen tekintélyre támaszkodjon… Kádár született másodhegedűs, akit a Történelem arra ítélt, hogy prímás legyen…”
Túl azon a tényen, hogy Szent Istvánon, Mátyás királyon és Kossuth Lajoson kívül a magyar történelemben aligha találunk valakit is, akinek egyedül, csak önmagára támaszkodva kellett annyi történelmi súlyú lépést meghoznia, mint Kádár Jánosnak, azt is megjegyeznénk, hogy az ország bármikor szívesen látna hasonló képességű „brácsásból lett prímásokat”. Sajnos jó, ha évszázadonként egy jelentkezik belőlük, a XXI. század még adós egy ilyen személyiséggel.)
A Politikai Bizottság július 13-i ülésén elismerte a helyzet súlyosságát, de megfelelő kibontakozást nem tudott javasolni. Mikoján további tájékozódás kedvéért másnap Kádár Jánost is felkereste, nyilvánvalóan érdekelte az oly ellentmondásos megítélésű vezető véleménye a kialakult helyzetről. Másfél órát beszélgetett vele a Cserje utcai ház kertjében. Aczél György szerint felkínálta neki a párt vezetését. Kádár nem fogadta el, azt mondta, hogy az ember ilyenre nem jelentkezhet.
Huszár könyvében részletesen és összetetten foglalkozik ezzel a beszélgetéssel. Kádár természetes szövetségesének tekintette Mikojánt, ő ahhoz az új szovjet vezetéshez tartozott, mely megkezdte a „sztálini örökség” felszámolását, többek között hozzálátott az ártatlanul elítélt kommunisták rehabilitálásához is. Ha ezt nem kezdeményezik, Magyarországon is minden maradt volna a régiben és akkor maga Kádár is aligha szabadult volna ki a Conti utcai fegyházból. Mikojánék most is folyamatos harcot vívtak a régi vonal pozíciójukat megőrzött híveivel, esetleges bukásuk a magyar viszonyok visszarendeződését is magával vonta volna.
Kádár így szokatlan nyíltsággal, de árnyaltan fogalmazta meg véleményét az aktuális gondokról. A Központi Vezetőség véleményétől eltérően nem ítélte egyértelműen ellenségnek azokat az írókat, újságírókat, politizáló értelmiségieket, akik részt vettek a Petőfi Kör hevesen bíráló hangú vitaestjein.
Kádár János Rákosi szerepéről szólva kifejtette, hogy korábban sem gyakorolt egyértelmű önkritikát a Rajk-perrel és az egész személyi kultusszal kapcsolatban és most sem alkalmazza következetesen az SZKP XX. Kongresszusának tanulságait.
„– …Félünk – mondta Kádár – hogy a helyzet megváltozása esetén Rákosi elvtárs ismét visszatér az önkényeskedés gyakorlatához”, és hozzátette, hogy állítólag máris listákat készít az alkalomadtán letartóztatandó értelmiségiekről.
Mikoján azt is megkérdezte, hogy az utóbbi időben megerősödött-e Magyarországon a szovjetellenes hangulat, erre is nyílt és egyenes választ kapott.
„…Magyarországon a nacionalizmus mindig erős volt a népben, léteztek szovjetellenes hangulatok is, de Kádár szerint ezek az utóbbi időben nem erősödtek fel.
Kádár példaként a párizsi békeszerződés előkészítése idején jelentkező nacionalista beállítottságot hozta fel, mely kapcsolatos volt Erdély sorsával, a Szlovákiában kialakult helyzettel és Bácska kérdésével. Nem kevesen úgy vélték, abban, hogy Erdélyt Magyarországtól elvéve Romániához csatolták, döntő szerepet játszott a Szovjetunió. Kádár megemlítette továbbá, hogy a nacionalizmus az értelmiség egy részénél annak következtében alakult ki, hogy a sajtóban meglehetősen sablonos módon volt megszervezve a Szovjetunió tudományos és műszaki sikereinek a propagandája, miközben a magyar tudósok és más szakemberek sikereit aláértékelték.” (Mint emlékezetes, a pesti viccek nagy része azzal a bevezetéssel indult, hogy „szovjet tudósok felfedezték…”, és máris felhangzott az első nevetés.)
Ami a saját lehetséges jövőbeni szerepvállalását illeti, Kádár válasza nem tért el a szokásostól:
„– …Ő most is kész bármilyen poszton dolgozni, amivel a párt megbízza, de az adott esetben nem biztos benne, hogy Rákosi elvtárs őszintén kívánja-e az ő előléptetését és nem nyomás alatt teszi-e. Termékeny munka nem lehetséges teljes bizalom nélkül…”
Kádár János tudhatta, hogy nem sokat veszít az elutasítással, Mikoján szava önmagában kevés, a párt irányítóinak támogatására pedig semmiképp sem számíthat. A Központi Vezetőségben továbbra is egy tucatnyi olyan politikus ült, akik alig öt évvel korábban még szótlanul vették tudomásul, sőt támogatták az ő letartóztatását, Révai Józseftől Hegedüs Andráson át Apró Antalig és Rónai Sándorig és így tovább. Ők nem csak az esetleges bosszútól tartottak, de feltételezhették, hogy Kádár irányító szerephez jutva véget vet mindenféle személyes hatalmaskodásnak. A fejlemények őt igazolták, a még korábban őt javasló Gerő Ernő is kihátrált mögüle.
A Központi Vezetőség végül is elfogadta Rákosi lemondását, de nem a súlyos politikai-emberi bűneit tekintette oknak, hanem a megromlott egészségi állapotát. Helyébe a folyamatosság jegyében Gerő Ernőt választották. Kádár Jánost szívük szerint mellőzték volna, de mind a párton belül, mind a munkások között, mind a szovjet vezetés részéről olyan mérvű rokonszenvet élvezett, hogy meg sem kísérelték ezt a trükköt. Legalább a minimumát meg kellett adni annak, ami neki járt. Kádár bekerült a Politikai Bizottságba, és a Központi Bizottság titkári tisztségébe is kooptálták. Ezt a döntést Hegedüs András jelentette be. „Szándékolt volt-e vagy elbizonytalanodását tükrözte az őt nem jellemző fakó beszéd” – értelmezte Huszár a következő mondatait:
„Kádár elvtárs a felszabadulás előtti években egyik vezetője volt az illegális pártnak. A felszabadulás utáni években szinte a párt legszűkebb vezetésében foglalt helyet, egészen 1951-ig, amikor őt a Központi Vezetésből alaptalanul és igaztalanul kizárták, kizártuk [nicsak, nicsak! – M. Gy.] és alaptalanul és igaztalanul bűnvádi eljárás folyt le…”
A szóban forgó Hegedüs András az újabb kori magyar történelem legkritikusabb figurái közé tartozott. Már 23 éves korában, 1945-ben a Magyar Dolgozó Ifjúság Szövetségének országos titkára, tagja az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek, 1951-ben miniszter, két évvel később miniszterelnök-helyettes. 1955-ben miniszterelnökké nevezik ki, ebben a minőségben ő írja alá a Varsói Szerződést, a szocialista országok katonai együttműködését rögzítő kontraktust. 1956 októberében a Szovjetunióba menekül, Kádár János később, már miniszterelnökként néhány évre Moszkvában „felejti”. Hazatérve Hegedüs szociológusként dolgozik tovább, politikailag ha nem is éppen 180 fokos, de jelentős fordulatot hajt végre, egy pártellenes blokk szerveződik körülötte. 1973-ban radikális ellenzéki nézetei miatt elbocsátják a munkahelyéről és kizárják az MSZMP-ből. Később a rendszerváltó értelmiség zászlóvivői közé sorolták be. Ezen az 1956. júliusi ülésen is csak fogcsikorgatva, jobb meggyőződése ellenére ejthetett néhány elismerő szót Kádár Jánosról.
Gerő Ernő megválasztása a párt első emberének jelezte, hogy a Központi Vezetőség valójában a régi nyomvonalon kíván haladni, erre vallott, hogy bekerült a testületbe a korábban eltávolított Farkas Mihály is. Kádár megújító törekvéseiben alig néhány emberre számíthatott.
Felmerülhet a kérdés, hogy vajon megváltoztatta volna-e az események alakulását, ha ezen a júliusi tanácskozáson valamilyen csoda folytán Kádárt emelik első titkári tisztségbe. Általánosságban szólva a múltat elemezgethetjük, de nem vitatkozhatunk vele, Engels szavai szerint: „ami megtörtént, az igazolta létét”. Lehetséges, hogy Kádár János a Párt „vonatának” feltételezett vezetőjeként lelassíthatta volna a szakadék felé robogó szerelvény iramát, de semmiképp sem állíthatta volna meg a zuhanásában. Az első emberként való színre lépése még bizonyos hátránnyal is járt volna: 1956 novemberében még kevesebb bizalommal fogadták volna őt.
Kádár a továbbiakban sem élvezte a pártvezetés bizalmát, fenntartásaikban addig mentek, hogy telefonját lehallgatták, a levelezését ellenőrizték.
Túl sok támogatásra a pártot megújító, úgynevezett reformerők részéről sem számíthatott. Elindult a csúcsforgalom a „damaszkuszi úton”, mind több egykori Saulus kívánt Paulussá válni és eljutni az üdvösséghez. A menet élén Rákosi Mátyás egykori író-újságíró „lieblingjei” haladtak. Olyanok, mint Méray Tibor, aki már 29 éves korában Kossuth-díjat kapott nem utolsósorban azért, mert a Szabad Nép kiküldött tudósítójaként ő találta ki azt a koholmányt, hogy az amerikai katonák baktériumbombákat vetettek be a hős észak-koreai hadsereg elleni háborúban. Méltó partnerének számított Aczél Tamás, a párt kiadóhivatalának vezetője, ő a Kossuth-díj mellé a Sztálin-díjat is megkapta. Nem maradt el tőlük a moszkvai emigráns Háy Gyula sem, aki visszaélve tehetségével egy alázattól csöpögő egyfelvonásos színdarabbal ünnepelte meg Rákosi Mátyás hatvanadik születésnapját, Zelk Zoltán, a Vörös Hadseregnek címzett „Hűség és hála éneke” szerzője, Tardos Tibor, aki egy bányász balesetről szóló film forgatókönyvében úgy mutatta be Rákosit, mint aki egész éjszaka dolgozik azon, miképp kellene kimenteni a mélységben rekedteket. Ők most számtalan társukkal Nagy Imre táborában, a Petőfi Körben gyülekeztek, olyan valóban nagy egyéniségek háta mögé húzódva, mint Illyés Gyula vagy Kodály Zoltán. Kádár Jánosért nem rajongtak, ő sem rokonszenvezett velük.
„…Az írók azt hiszik, hogy a júliusi változást (Rákosi bukását) ők csinálták. Hát vegyék végre tudomásul, hogy ezt a változást a párt Központi Vezetősége hajtotta végre, az egyszerű tagok, a munkások, a parasztok. Az írók olyanok, mint az a légy, amelyik rászáll a kocsirúdra, és azt hiszi, hogy ő húzza a kocsit…”
Egy küldöttség felkereste Kádárt, hogy segítse a „polgári sajtószabadság” engedélyezését Magyarországon, de ő nem támogatta ezt a kezdeményezést. Sokan a szemére vetették, hogy csalódtak benne.
Mind erőteljesebben vetődött fel a szándék, hogy Rajk Lászlót és kivégzett társait végre méltó módon el kell temetni. Gerő Ernő és Hegedüs András hallani sem akart erről az aktusról. Kádár még az angyalföldi pártbizottságon dolgozott, amikor Rajk felesége felkereste.
„…Nagyon rossz állapotban volt – emlékszik vissza Kádár János –, gyötörte a börtönben szerzett reuma, nem volt rendes állása, se lakása, nem tudta, mi lett a kisfiával. Én segítettem felkutatni a gyereket és visszaadni a nevét is.
– Fennmaradt a kapcsolat később is? – kérdezte a riporter.
– 1956 októberéig, Rajk László temetéséig, később azonban elsodortak minket az események. A temetés előkészítésében, mondhatnám, kierőszakolásában nekem is részem volt… A Politikai Bizottság ülésén kikényszerítettük a temetés dátumát, október hatodikát.
– Szándékosan választották az aradi vértanúk napját?
– Nem emlékszem, hogy akkor erre bárki is gondolt volna…”
Rajk Júlia azt szerette volna, ha a gödöllői országút árkából kiásott csontokat a Parlament előtt ravatalozzák fel és a gyászmenet járja be Budapestet, ezt Gerőék meg tudták akadályozni, de magát a temetést nem. Csak annyit tehettek, hogy a Kossuth Mauzóleum mögött ávéhás csapatokat sorakoztattak fel bevetésre készen.
Ezt az eseményt nem láttam, október 6-án vidéken jártam, csak a rádióközvetítésből és későbbi elbeszélésből ismerem a történteket. Egy elviselhetetlenül patetikus riporter, Ember György beszélt a mikrofonban, a nemzet élő lelkiismeretének szerepében próbált tetszelegni.
A koporsó mellett végig ott állt fiával Rajk Júlia, a díszőrség tagjai ötpercenként váltották egymást. A ravatalnál beszédet mondott egy hetven év körüli szemüveges férfi, a spanyol polgárháború egykori katonája, majd későbbi moszkvai nagykövet, Münnich Ferenc. Emlékezett Apró Antal is, akit egy újságíró „Rákosi egyik leghűségesebb emberének” minősített, a „Politikai Bizottság örökös tagjának”, aki annak idején elfogadta a Rajk László halálos ítéletét bejelentő közleményt, aztán a rehabilitálását, később Nagy Imre táborába sodródott, majd az ő bukásához is hozzájárult.
Az összegyűlt gyászoló tömeg bizalmatlanul hallgatta a szónokokat, sőt a különféle csoportok egymást is gyanakodva fürkészhették. Érzelmeikben csak annyi volt a közös, hogy egyikük sem hitt a kedvező változásokat bejelentő ígéreteknek – politikai felfogásuk egyébként széles skálán oszlott meg. Az esőben ott álltak az illegális munkásmozgalmak régi harcosai, többnyire egykori szociáldemokraták, akiket Rajk László hatalma csúcsán kíméletlenül vegzált, az anekdota szerint egyikük meg is jegyezte:
– Szegény Laci, ha élne, de közénk lövetne most is!
Különös találkozásokra is sor került. A felszabadulás után letartóztatott, a büntetésüket már letöltött nyilasok és más szélsőjobboldali felfogású emberek közül sokan megjelentek, mintegy ünnepelni, és a tömegben összetalálkoztak a kommunista politikai foglyokkal, akik ugyancsak megjárták a börtönt. Egymásra vetett pillantásaik kevés jövőbeni békességet ígértek. Késő délután a pesti utcákon már kisebb tüntetések zajlottak le, de a rendőrség szétoszlatta ezeket.
Kádár János sem jelent meg a temetésen, hivatalos küldetésben külföldön járt. Azt persze kár latolgatnunk, hogy eljött volna-e azok koporsójához, akiknek bűnösségét valaha elhitte, és halálukban, bevallottan, neki is része volt.
Az MDP Politikai Bizottsága Gerő Ernőt, az első titkárt delegálta a Kínai Kommunista Párt kongresszusára, és társként a rangban őt követő vezetőt, Kádár Jánost jelölte ki társának. A távol-keleti küldetés épp egybeesett az újratemetés időpontjával.
Kádár október 8-án visszatért ugyan Budapestre, de hamarosan újra elutazott Belgrádba, hogy a Gerő vezette küldöttség tagjaként a Jugoszláv Kommunisták Szövetségével tárgyaljon. Tito nem felejtette el azokat a sérelmeket, melyek rendszerét és személyét érték magyar részről, a delegáció fogadását Rankovicsra bízta, és a hivatalos megbeszélések tervezett időtartamát is lerövidítette.
A magyar pártküldöttség október 16-án már hazautazhatott volna, de ehelyett országjáró körútra indult, szinte az egész Jugoszláviát megnézték. Kádár életében most először jutott el szülővárosába, Fiumébe, látta a kórházat, ahol anyja megszülte, a laktanyát, ahol az apja szolgált, de a szemtanúk szerint egyetlen szóval vagy gesztussal sem árulta el az érzelmeit.
Két legmagasabb rangú vezetője távollétében a párt Politikai Bizottsága csak látszatintézkedéseket hozott. Huszár idézi az egyik, október 20-án hozott határozatukat:
„A különböző lapokban az elkövetkező napokban olyan cikkeket kell lehozni, melyek nyugalomra, rendre mozgósítanak…” Ez aligha volt hatékonyabb annál a vasvillánál, melyet a középkorban a pestisjárványok közeledtekor szoktak kirakni a falvak végébe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése