Valakitől azt hallottam, hogy ha egy politikus hosszabb időt töltött börtönbe zárva – akár ártatlanul is –, azt szabadulása után nem volna szabad olyan hatalmi pozícióba helyezni, ahol az ország sorsát meghatározó döntéseket kell hoznia. A korlátozások, a kiesés a nép és a nemzet mindennapjaiból ugyanis szükségszerűen olyan torzulásokat hoznak benne létre, melyek sokáig, esetleg soha többé nem teszik képessé a helyzet elfogulatlan megítélésére, sőt, felkelti benne a vágyat, hogy kiélhesse személyes bosszúját. Az újabb kori kommunista mozgalom történeténél maradva leggyakrabban Rákosi Mátyást és Gomulkát, a lengyel pártvezért szokták felhozni, mint kegyetlen megtorló személyiséget.
Kádár János két rendszer börtöneiben összesen hat évig raboskodott, hosszú ideig a halál közvetlen fenyegetésében. Számára egyformán lélektani feladatot jelentett elviselni a börtönlétet, majd kihozni magából annak a nyomait – fizikailag és mentálisan egyaránt.
Az idővel egyre súlyosbodó tüdőtágulást szedett össze, autóban utazva mindig a jobb hátsó ülésen foglalt helyet, és kissé leengedte az ablakot, hogy könnyebben kapjon levegőt. Viszont különös módon a börtönbeli rendszeres étkezés rendbehozta korábbi gyomorbaját.
Néhány börtönbeli reflex élete végéig rögzült benne. Évekkel később, már hatalma csúcsán, egy kormányőr a „Fehér Ház”-ban épp a Kádár-titkárság előtti folyosón teljesített szolgálatot, már a felállítása első napján hibát követett el:
„Udvarias ember lévén – nyilatkozta az illető egy újságírónak –, amikor Kádár elvtárs megérkezett személyi biztosítójával, én nyitottam ki előtte a titkárság ajtaját. Öt perc múlva a parancsnokom figyelmeztetett, hogy máskor ne nyissam ki előtte az ajtót, mert Kádár elvtárs ezt nem szereti. Ez ugyanis rossz emlékeket idéz fel benne, eszébe juttatja a börtönéveit: a foglyok előtt mindig mások nyitják ki az ajtót…”
Nem alakult ki benne bosszúvágy a személyét ért sérelmek megtorlására. Felajánlották neki, hogy előkerítik egykori vallató tisztjeit, börtönőreit, egy kézlegyintéssel elhárította.
Az ÁVH egykori beosztottjai közül sokan „lemerültek” a sajtóban, elsősorban az akkor nemrégiben alakult Magyar Televízióban folytatták pályafutásukat: Ipper Páltól, Radványi Dezsőn át Komlós Jánosig. A képernyőn egy kulturális műsor vezetőjeként feltűnt Kádár egykori kihallgató tisztje, sokan elképedve faggatták, miért nem lép közbe.
– Ezt tőlem ne kérdezzék, én nem fogok szólni senkinek, hogy mit keres ott az az ember! – mondta Kádár, és valóban nem foglalkozott tovább az üggyel. Viszont annál nyomatékosabban követelte a fő bűnösök: Farkas Mihály, Farkas Vladimír, Alapi Gyula és a többiek felelősségre vonását. A vezetőknek soha nem bocsátott meg. Évekkel később egy volt ávéhás tábornok, aki időközben a Népi Ellenőrzésnél helyezkedett el, nyíltan meg is kérdezte:
– Maga miért haragszik ránk Kádár elvtárs?
– Én nem magukra haragszom, hanem azokra, akik magukból tábornokot csináltak!
Rákosi Mátyást egyelőre „nem fogta célkeresztbe”. Kádár János alapvető tulajdonságai közé tartozott, hogy mielőtt rohamra indult volna, mindig felmérte, hogy hány ember áll a háta mögött, és aszerint szabta meg a támadás célját. Erejét, egyelőre még nem érezte elégségesnek, hogy egy ilyen akcióba kezdjen.
A börtönből kijövet Kádárt csak a felesége várta, anyja és öccse, Csermanek Jenő már rég meghalt. Kádárné – nem szerette, ha Mariska néninek szólították, talán mert arra emlékeztette, hogy egyidős a férjével – megszenvedte a párja sorsát.
Az asszony korábban az Államvédelmi Osztályon dolgozott, abban a Pártra települt hivatalban, melyben a külföldről érkező gyanús leveleket, csomagokat és egyéb küldeményeket vizsgálták át. Munkáját lelkiismeretesen elvégezte, de nem szerette.
Kádár letartóztatásakor elbocsátották a munkahelyéről, és a háromszobás szolgálati lakásból is távoznia kellett, csak egy bőröndre való személyes holmit vihetett magával.
Kádár Jánosné a Szállás utcába költözött, a Kőbányai útnak ezt a mellékutcáját jól ismertem, a családunk hetven évig lakott a szomszédságában, anyám is, én is itt születtünk. Emlékszem rá, hogy a környéket a Phylaxia épülete uralta, mögötte a szérumgyártáshoz használt sertések óljai húzódtak meg, tetejük kifelé, majdnem az utcai kövezet szintjéig lejtett, nyáridőben irtózatos bűz terjengett. Kádár Jánosné itt talált magának egy albérleti szobát.
Az Államvédelem emberei folyamatosan nyomon követték, bár az asszony lánykori nevét használta, nem tévesztették szem elől. Kádárné polgári érettségi bizonyítvánnyal rendelkezett, mégsem kapott megfelelő állást, végül egy pincehelyiségben működő babakészítő kisiparosnál helyezkedett el segédmunkásként. A mindennapos megpróbáltatásokhoz súlyos betegségek is társultak – előbb a tüdejét támadta meg a kór, aztán gyomorbaj lépett fel nála, Kádárné műtétre szorult. Férje „veszett híre” a kezelésében is szerepet játszott, több orvos is elutasította, hogy foglalkozzon vele, végül egy Mester doktor nevű sebész vállalta fel az operációt, ő nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy valakinek az életét és a halálát házastársának esetleges bűnei határozzák meg. Szabadulása után Kádár János is a felesége által bérelt nyomorúságos albérleti szobába költözött be.
A szabadulásnál Kádár csak a saját óráját és néhány apróbb személyi holmiját kapta vissza, de anyagi helyzete a rehabilitálásnál jobbra fordult. A tárgyalás után egy Kelemen Lajos nevezetű „apparátcsik” áthívatta az irodájába, és ötezer forint gyorssegélyt kínált fel neki. Az ellentétes indulatok között hánykolódó Kádár nem akarta átvenni, de Kelemen végül ráerőltette. A jegyzőkönyvek szerint később kártérítésként 67 069 forint készpénzt, egy háromszobás lakást, lakberendezési tárgyakat, 250 darab könyvet, valamint egy négyhetes üdülést kapott. A pénz összegét később 163 ezer forintra egészítették ki, hozzávetőleges számítások szerint ötven-hatvan forinttal egyenlítettek ki egy-egy börtönben töltött napot.
Kádár János 1954. július 21-én újabb levelet küldött Rákosinak, ebben már céloz a főtitkár felelősségére is:
„…Amikor 1950 májusában Ön megkérdezte tőlem, miért nem akarok a belügyminisztériumban dolgozni, akkor nem őszinte, kitérő választ adtam.
Valójában engem a következő dolgok befolyásoltak:
1949. július végén Ön egy szombat este értesítést küldött nekem, hogy másnap legyek Aligán, a Rajk-ügyben lesz egy bizalmas megbeszélés. Másnap reggel azonban Ön vagy Farkas elvtárs, már nem tartják kívánatosnak a jelenlétem, mert letiltják a telefonértesítést, melyet indulásomkor meg kellett volna kapnom.
1950. október végén, Rajk kivégzése után Ön és Farkas elvtárs feltételezik rólam, hogy engem lesújt összeesküvők, kérnek és gyilkosok kivégzése…
1950 novemberében Ön és Farkas elvtárs feltételezik rólam, hogy én tudomásul bírok arról, hogy a hatvani országúton egy klerikális-fasiszta banda garázdálkodik, de valamilyen oknál fogva nem intézkedem, hanem hagyom őket ott garázdálkodni mindaddig, amíg az Ön közvetlen beavatkozása ennek véget nem vet.
Ugyanebben a hónapban az ÁVH vezetője nekem olyant mond, aminek az az értelme, hogy én csak ellenség lehetek…
…Ezek után én megkérdeztem magamat, hogy lehetek-e én tovább belügyminiszter? És úgy láttam, hogy a Magyar Népköztársaságban nem lehet belügyminiszter olyan ember, aki az Ön (és ami ugyanaz, a párt és a nép) bizalmát nem bírja. Én az Önök bizalmának híján nem rendelkeztem többé azzal az erkölcsi alappal és hátvéddel…
…Ezért kértem más beosztást. Önnek ezeket a dolgokat így elmondani nem tudtam, mert az előzmények után még azt sem értettem, hogy miért nem váltott le Ön már régen és most már magam kérem leváltásom, akkor miért éntőlem kérdezi ennek okát…
…Én életemben sokszor voltam olyan helyzetben, hogy félnem kellett valamitől, ilyenkor féltem is, de leküzdöttem a félelmem, és azután mindig szembenéztem, amivel kellett. De megrémülve csak egyszer voltam, de akkor nagyon. Ez az az augusztusi este volt, mikor Ön a Szakasits vallomását idézve közölte velem – más szavakkal, de félre nem érthetően –, hogy rendőrspiclinek, provokátornak tart engem. Ebből azután nem is tudtam magamhoz térni…
…Amikor aztán 1950. október végén egy titkársági ülés után mindenbe belezavarodva azzal álltam fel az asztaltól, hogy most már rendőrspicli és horthysta rendőröket védő is, ÁVH-ellenes is lettem – egyszóval ellenség vagyok, mint Rajk, akkor már nekem végem volt és valami eltompulás, fatalizmus vett rajtam erőt. Elhatároztam, hogy többet nem is gondolkodom ezeken a dolgokon, vagy agyonlövöm, vagy felakasztom magam.
…Ezek már olyan dolgok voltak, melyeket nekem a tárgyaláson meg kellett volna mondanom. Erre azonban képtelen voltam. Mindig az kóválygott a fejemben, hogy Ön már hónapokkal előbb, az én valótlan vallomásaim alapján tájékoztatta a Központi Vezetőséget, a Központi Vezetőség engem, mint ellenséget réges-rég elítélt. Ha én a tárgyaláson ezzel a zavaros hebegéssel előállok – gondoltam –, az Önök felé egy esküdt ellenség provokációjának vagy a legjobb esetben, egy az életéért reszkető utolsó gyáva, rongy önmentési kísérletnek fog tűnni. És ehelyett inkább háromszor felakasztottam volna magam.
Még egy dolgot meg kell mondanom, úgy, ahogy volt. Ön tudja, én nem őrültem meg a börtönben, így nem kell sokat bizonygatnom, hogy bármi is történt velem az elmúlt években, nekem a párthoz, a Népköztársasághoz, a Szovjetunióhoz való viszonyom soha, egy pillanatra meg nem zavarodott…
…Az Önökhöz való személyes viszonyom 1950. augusztus elejéig politikailag normális, emberileg közeli volt – gondolom, ezt nem kell külön bizonygatnom. 1950. augusztus elejétől 1953. január elejéig bár sokat háborogtam, hogy hogyan tudtak egy szempillantás alatt bennem árulót látni, politikailag úgy láttam a dolgot, hogy Önök nem tudhatják, velem valójában mi is a helyzet, csak lelkiismereti, kommunista kötelességüket teljesítik akkor is, amikor velem szemben eljárnak. Mást nem is tehetnek, Önök helyében minden hasonló esetben magam is csak így járnék el.
Az után a kihallgatás után azonban, amikor 1953. január elején Farkas elvtárs beszélt velem a Conti utcában, én valahogy úgy vettem, hogy Önök azóta már tudják, hogy én nem voltam áruló, ezt semmiféle nyomozó Önöknél jobban nem tudhatja – az egész ügyem nem egyéb, mint Péter Gábor által végrehajtott ellenséges provokáció.
Mégis megértettem, hogy egy gondos vizsgálat mégis csak szükséges, ültem és vártam türelmesen. Azután, minél jobban múlott az idő, az elkeseredésem miatt harag gyűlt fel bennem Önök iránt… Nem tudtam attól a rögeszmétől szabadulni, hogy ha Önök akarnák, gyorsabban is mehetne ez…
Azt mondhatom, hogy amit én – és persze nem csak én – az utolsó négy év alatt átéltem – az nem embernek való. Ha lehetne sorsot cserélni, akkor inkább választanám…, hogy mint kommunista, üljek egy kapitalista ország börtönében 12 évet, mint a saját Népköztársaságom börtönében 12 hónapot. Sajnos, volt alkalmam a különbséget összemérni – ez a két dolog nem ugyanaz, nem is lehet összehasonlítani…
Én nem akarok úgy visszamenni az életbe, hogy még mindig tartogassak magamban valamit, amit nem most, hanem réges-régen kellett volna elmondanom.
Remélem, mindnyájan jó egészségben vannak és kívánom, hogy a jövőben kevesebb mérgelődés, gond és vesződség zaklassa Önöket, mint az utóbbi években és éppen ezekben az átkozott ügyekben az volt.
Őszinte tisztelettel
Kádár János”
A világ 1951 óta túlságosan nagyot változott ahhoz, hogy Rákosi figyelmen kívül hagyhatta volna Kádár személyét. Sztálin halála földrengésszerűen hatott az egész szocialista tábor felépítményére, és ez alól Magyarország sem számított kivételnek.
Még 1953 tavaszán, mikor a fogoly Kádár János a Conti utcai fegyház falait bámulta, Rákosit, Gerőt, Farkas Mihályt, Nagy Imrét és Dobi Istvánt, az Elnöki Tanács elnökét Moszkvába rendelték. A Kreml palotában lezajlott találkozó inkább hasonlított egy szigorú raporthoz, mint két testvérpárt tanácskozásához.
A szovjet főkorifeusok a legdurvább hangnemben szidták a magyarországi elvtársaikat, Rákosi szemére hányták, hogy politikájával a tönk szélére juttatta az ország egész gazdaságát, elviselhetetlen politikai légkört teremtett. (Ha egy csatlós ország első embere megtehette volna, Rákosi némi joggal vághatott volna vissza azzal, hogy intézkedéseinek jelentős részénél csak szovjet utasításokat hajtott végre, de ebben a szituációban meg sem szólalhatott.) Berija teli szájjal ócsárolta:
– Idefigyeljen Rákosi! Mi már hallottuk azt, hogy Magyarországon volt török szultán, Habsburg-császár, erdélyi fejedelem, de azt még nem, hogy zsidó király is lett volna. Maga, úgy látszik, az akart lenni. Vegye tudomásul, hogy ezt sohasem fogjuk engedni magának! (Ezt a megjegyzést maga Nagy Imre terjesztette baráti körében.)
Hruscsov azt nehezményezte, hogy az úgynevezett „feszített ötéves terv”, mely a csillagos eget jelölte meg a nehézipar fejlesztésének határaként, az életszínvonal zuhanásszerű romlását eredményezte, és előbb-utóbb teljes csődbe sodorja Magyarországot.
– Ha azonnal és gyökeresen nem változtatnak a helyzeten – vasvillával hányják ki magukat az országból!
A szovjet párt vezetői nem véletlenül támadtak rá Rákosira és társaira. Alig néhány nap telt el az 1953. júniusi berlini tüntetés és a csehszlovákiai zavargások óta, mindenképpen el kellett kerülni, hogy a lázongás hangulata Magyarországra is átterjedjen. Az elmúlt év rossz gabonatermést hozott, ennek nyomán tömeges tiltakozásoktól lehetett tartani.
A megbeszélés mindvégig egyoldalú kioktatás formájában zajlott le, a magyar küldöttség zöme a száját sem nyithatta ki. A döntést is a szovjet vezetők hozták meg: Rákosit meghagyták ugyan az MDP első titkárának – mintegy módot adva hibáinak helyrehozására, de a miniszterelnöki tisztségből leváltották. A helyére Nagy Imre került. Egyes vélekedések szerint azért éppen őt választották, mert maga is az egykori moszkovita emigránsok közé tartozott – ez igazolta a megbízhatóságot –, mások szerint az játszott közre, hogy nem volt zsidó, mint a nagy „négyes fogat” tagjai, de az is felmerült, hogy mezőgazdasági szakemberként talán képes lesz valamennyire helyrehozni a korábbi, túlerőltetett iparosítási politikát.
Hazatérve Nagy Imre a Parlamentben meghirdette az új kormányprogramot. Stílusa, néhány bejelentése utat talált az emberek szívéhez, például mikor a gyerekeket „kis magyaroknak” nevezte, népszerűsége hosszú időre megalapozódott. Közéleti személyiségek, írók, tudósok keresték a barátságát. Különös módon még a magát háttérbe szorítottnak érző Farkas Mihály is csatlakozott az új vonalhoz. Bár hivatalosan mindenki azt hangoztatta, hogy a párt egysége továbbra is töretlen, nyilvánvalóvá vált, hogy a Rákosi–Nagy Imre párharc egyikük bukásával kell hogy végződjön.
A feszültséget tovább fokozta, hogy a börtönből sorra jöttek ki a koncepciós perek már halottnak hitt elítéltjei: Losonczy Géza, Haraszti Sándor, Kállai Gyula, Szirmai István és a többiek. Valamennyien részt vettek az illegális kommunista mozgalomban, és a felszabadulás után magas párt- és állami tisztségeket töltöttek be, de közülük kétségkívül Kádár János számított a legtekintélyesebb és legjelentősebb személyiségnek. Visszatérésének hírét sokan elfehéredő arccal, remegő szájjal, mások viszont reménykedő várakozással fogadták. Ezt az eseményt Rákosinak is tudomásul kellett vennie, meghívta magához Kádárt.
„Kádár János elvtársnak, Budapest, X. Fokos utca 13. I. emelet. Rákosi elvtárs kéri, hogy 1954. július 31-én (szombaton) délelőtt 10 órakor keresse fel. Budapest, V. kerület Akadémia u. 17. I. emelet” – itt működött akkoriban a Magyar Dolgozók Pártjának központja. Kádár így emlékszik vissza erre a találkozásra Kanyó Andrásnak adott interjújában:
„…Rákosi tettetett szívélyességgel fogadott, sajnálkozott amiatt, ami velem történt. Képmutató módon még azt is megkérdezte, hogy miért nem fordultam hozzá segítségért a börtönből.
– Mit válaszolt erre a kérdésre?
– Mit is mondhattam volna azok után, amin én átmentem, s amit akkor már határozottan tudtam: Rákosi és közvetlen munkatársai személy szerint felelősek a koncepciós perekért, a kivégzésekért.
Rákosi egyébként megkérdezte, hogy mihez akarok fogni. Én azt mondtam neki, hogy világéletemben munkásember voltam, amihez a szakmámon kívül értek, az a pártmunka, s bár voltam belügyminiszter is, oda semmi kedvem visszamenni. Rákosi arról hallani sem akart, hogy én ne a pártapparátusban dolgozzam. Rögtön fel is ajánlotta, hogy legyek kerületi párttitkár s úgy emlékszem, a budapesti VIII. és XIII. kerületről tett említést, hogy ott most üres a titkári hely. Én az utóbbit választottam, mert abban a kerületben ismerős voltam és engem is ismertek. Utólag tudtam meg, hogy a hely nem volt üres…”
Kádár visszatérését sok régi, pártbeli ellenfele, ellensége, köztük olyanok, akik az elítélésénél is asszisztáltak, fenntartással fogadta. A Politikai Bizottság által kinyilvánított rehabilitációja a gyakorlatban nem valósult meg teljes érvénnyel, Kádár önérzetesen tiltakozik:
„…Szeretnék néhány dolgot leszögezni. Én kommunista vagyok és nem pedig karrierista. Én akkor jöttem a mozgalomba, amikor a kommunistáknak nem állásokat osztogattak és szereplési viszketegségben sem szenvedtem soha. Ami az állást illeti, én ma is teljesen beérem azzal, hogy munkásként dolgozzam, mint ahogy egész életemben tettem, amíg függetlenített pártmunkás nem lettem. Én ma szolgálhatom pártomat és hazámat pártmunkásként is, másképp is. De tudnom kell, hogy mi is a Politikai Bizottság véleménye rólam: szükség van-e rám, mint pártmunkásra vagy nincs? Ha igen, akkor kérem ügyem ennek megfelelő rendezését…”
Rákosi a viszonylag szerény funkcióba való helyezéssel nyilvánvalóan korlátozni kívánta Kádár politikai mozgáskörét, de elképzelésében csalódnia kellett. Kádár érkezésével az angyalföldi pártbizottság az eredeti súlyánál jóval fontosabb fórummá vált. Mind többen keresték fel az új titkárt, nem csak a munkáskerület lakói, hanem régi barátai, ismerősei és az iránta bizalmat érzők az ország minden tájáról.
Alig egy évet tölthetett itt el, mikor Rákosi veszélyesnek ítélte Kádár kialakuló pozícióit, és „felfele buktatta”, a Pest Megyei Pártbizottság első titkárának javasolta. Kádár nem szívesen vállalta el ezt a funkciót.
„Ha csak arról van szó, hogy a Pest Megyei Bizottságban erősíteni van szükség, akkor ezt célszerű volna más személlyel megoldani – írta Rákosi Mátyáshoz intézett levelében –, mert az elég fontos XIII. kerületi Végrehajtó Bizottság apparátusában volna elég dolog, rajtam kívül is még egy-két, a pártmunkában tapasztalattal bíró funkcionárius részére. Én magam itt már ismerem a területet, az embereket, Pest megyét pedig nem. Ezért, ha csak arról van szó, hogy itt vagy ott dolgozzam pártmunkásként, akkor a magam részéről szívesebben dolgozom a jelenlegi helyemen, mint másutt.”
Rákosi azonban ragaszkodott az áthelyezéséhez, Kádár pedig fegyelmezetten tudomásul vette. Politikai fontossága azonban ezen a poszton is csak tovább növekedett, megyei titkárként részt vehetett a Központi Vezetőség ülésein.
A börtönben töltött évek alatt Kádár elszakadt a hétköznapok világától, itt újra feltöltődött ismeretekkel és tapasztalatokkal.
Rákosi gazdasági célkitűzéseinek középpontjába a nehézipar fejlesztését állította, felső határul a „csillagos eget” jelölte meg. Feltehetőleg nem csak a személyes becsvágya hajtotta, hanem mindenekelőtt a világpolitikai helyzet a két szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió között folyó hidegháború, mely bármely pillanatban véres konfliktussá változhatott át. A csatlós államok fokozott erőfeszítéseire is szükség volt – ez alól Magyarország sem számíthatott kivételnek.
A költségvetési arányok eltorzulása miatt a magyar nemzetgazdaság tarthatatlan helyzetbe került. Az első ötéves terv évi 26 százalékban jelölte meg az ipari növekedés ütemét, ezt a szintet – akár a Szovjetunióban itt is csak a hadi üzemek tudták teljesíteni. A többi ipari ágazat még a saját folyamatos termeléséhez szükséges gépeket, eszközöket sem tudta előállítani.
Ugyancsak a „gigantomániát” tükrözte a felhalmozási ráta növekedése is.
„Míg a felhalmozási ráta a két világháború között igen alacsony volt, az ötvenes évek elején már 35-37 százalékot akartunk elérni – írja Aczél György. – A következmény, többek között az lett, hogy az első ötéves terv folyamán – 1951-54 között – a reálbérek 22 százalékos csökkenést mutattak, holott a terv 50 százalékos életszínvonal-emelkedést írt elő.” A valódi tényeket meghamisították, ez csak fokozta a társadalmi feszültséget.
A „vas és acél országának” újonnan felhúzott kohói és öntödéi a világnak talán a legmagasabb önköltségi mutatóit produkálták. Az alapanyagul szolgáló érc Kínából érkezett, mint ahogy akkoriban mondták, a „Peking-Paks” vasútvonalon. A minősége leginkább a virágföldére hasonlított, ez eleve meghatározta a belőle készült termékek színvonalát. A szigorúnak tűnő tervutasításos rendszer valójában sokszor rögtönzéseket, sőt, feszültségeket takart. Elrettentő példaként szokták idézni, hogy a szentgotthárdi kaszagyár 7924 teljesen használhatatlan kardvívó pengét készített, melyet egyenesen az olvasztóba vittek. Minden gyár a látványos mamutszériákra állt be. Az alacsonyabb volumenű igények kielégítésére alkalmas kisüzemeket viszont az államosítás jegyében felszámolták, és berendezésük az ócskatelepekre került.
Nem szünetelt a teljesítménynormák folyamatos „karbantartása” sem, mely mind keményebb követelmények mellett tíz-tizenöt százalékos bércsökkenést hozott magával, ebből még különféle béke- és tervkölcsönök részletét is levonták. Egy korabeli statisztika szerint a munkások 13,2 százalékának nincs télikabátja, egyharmaduknak még lepedőre sem telik otthon.
Vizsgálat indult a munkásosztály helyzetének feltárására, bár az elkészült beszámoló szándékában a politikai egyensúly biztosítását célozta, így is lehangoló megállapításokat tartalmazott. Farkas Mihály javaslatára a Politikai Bizottság az anyagot levette a napirendről.
„Egy munkáspárt, a Magyar Dolgozók Pártja levette a napirendről a proletárdiktatúra vezető erejének, a munkásosztálynak a helyzetéről készült előterjesztést, és a Központi Vezetőség ülésén senki sem szólalt meg, senki sem firtatta, miért nem került megtárgyalásra” – jegyezte fel emlékezéseiben a Pártközpont egyik beosztottja.
A mezőgazdaság állapota sem mutatott kedvezőbb képet. Az erőszakos terelő intézkedések ellenére a szövetkezetek szervezése nem haladt megfelelően, csak a nincstelen vagy igen szegény parasztemberek léptek be. Ezek sem a szükséges gépekkel, sem elegendő jószággal nem rendelkeztek, az aratás 70 százalékát továbbra is kézi kaszával végezték. A családoknak még a saját ellátásukra elégséges élelmiszert sem hagytak meg a beszolgáltatási előírások, a városi piacokon kellett megvásárolniuk a beadandó tojást, baromfit vagy egyéb terméket. A szövetkezetek élére politikai szempontok alapján és nem a szakmai hozzáértés alapján választották ki a vezetőket, ők többnyire nem a valóságos termelésre, hanem az adminisztratív mutatók teljesítésére törekedtek. Előfordult, hogy decemberben a ló hátáról méteres hóba vetették el a búzát, formailag teljesítve a gabonatermesztéssel kapcsolatos előírásokat.
Napjainkban a legtöbb, 1950-es évek elejéről szóló emlékezés vagy történelmi jellegű emlékezés nem terjeszkedik túl a fentebb említett és hozzájuk hasonló adatokon. Nem világlik ki belőlük, hogy ebben az időszakban az ország történetében még soha nem látott és mindmáig egyedülálló társadalmi átszerveződés ment végbe. A vezető állami és pártfunkcionárius gárdának több mint a fele a munkások és a parasztok soraiból került ki, az országgyűlésben és más népképviseleti szervekben is az alapvető dolgozóosztályok tagjai alkották a többséget.
Kulturális forradalom ment végbe, ez különösen akkor mond sokat, ha a felszabadulás előtti helyzethez mérjük a számokat:
„Bevezették a kötelező nyolcosztályos általános iskolát – írja Gyurkó László Kádár-életrajzában –, 1953-ban két és félszer annyian jártak egyetemre, mint tizenöt évvel korábban – több mint ötven százalékuk munkás-paraszt szülők gyereke. Szinte korbáccsal hajtották az embereket iskolába, 300 ezer tanulatlan munkást képeztek át szakmunkássá.”
1953-ban tízezer nyilvános könyvtár volt az országban, több mint egymillió beiratkozott olvasóval. A könyvekhez a boltokban is fillérekért hozzá lehetett jutni, egy tízforintos kötet már drágának számított. Egy ezresért valaki a teljes könyvheti termést hazavihette, ma valószínűleg másfél millióból sem futna rá. És nem kellett petróleumlámpa mellett vakoskodva olvasni, alig maradt falu, sőt tanya Magyarországon, ahová ne vezették volna be a villanyt. A színházak sokszázezres új közönséget kaptak.
Ebben az ellentmondásos világban kereste a maga útját az életét szinte újrakezdő Kádár János.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése