Oldalak

2010. szeptember 12., vasárnap

Moldova György: Kádár János (2006) 33/9. 1956: messzemenő politikai engedményeket tettünk

A Jugoszláviában járt magyar pártküldöttség 1956. október 23-án délelőtt érkezett vissza Budapestre. Talán a saját szemükkel is látták, amint az egyetemisták kiáltványokat ragasztanak ki a házfalakra és a körúti fákra, ezek a követeléseik 14 pontját tartalmazták. Alapjában kívánták megváltoztatni az ország politikai helyzetét: új magyar kormányt kívántak Nagy Imrével az élén, a szovjet katonák kivonását Magyarország területéről, Rákosi Mátyás és Farkas Mihály bíróság elé állítását.

A felhívások követelték a magyar gazdasági élet átszervezését, valamint a magyar–szovjet gazdasági kapcsolatok felülvizsgálását. Különös nyomatékot kapott a két, Magyarországon kitermelt alapanyag: az uránérc és a bauxit kiszállítása szovjetunióbeli feldolgozásra. A közvélemény meg volt győződve, hogy ezzel olyan hallatlan értékek vesznek el, melyek önmagukban is biztosítanák az ország jólétét, olyan luxus életet teremtenének az ország minden lakosának, mint az olaj a Dubai sejkségben. Évekkel később csalódottan vették tudomásul, hogy az itthoni feldolgozásuk veszteséges, sorra be kellett zárni a bányákat.
A kiáltvány eszmei elvárásokat is tartalmazott: teljes vélemény-, szólás- és sajtószabadságot, az eredeti Kossuth-címer használatát a búzakoszorús, ötágú csillagos állami jelkép helyett.

Az egyetemisták azt is bejelentették, hogy szándékaiknak utcai felvonulással kívánnak nyomatékot adni. A helyzet azonnali döntéseket igényelt, a Gerő Ernő vezette küldöttség a pályaudvarról egyenest az Akadémia utcai pártközpontba ment, és összehívták a Politikai Bizottság rendkívüli ülését. A vezetés nem találta túlságosan aggasztónak a fejleményeket, az egyetemisták tervezett tüntetését azonban nem engedélyezte. Ilyen demonstrációkra ugyanis már évek óta csak az állam, illetve párt kezdeményezésére kerülhetett sor, vagy a rendszer intézkedéseinek támogatása céljából, például Rajk László vagy Mindszenty bíboros elítélését követelve, vagy „az imperialisták ellen küzdő országok iránti rokonszenv kinyilvánítására”.

13 óra előtt néhány perccel a rádió még beolvasta Piros László belügyminiszter közleményét, melyben megtilt mindenféle felvonulást és utcai tömeggyűlést. Kádár János ekkor a Rádió épületében tartózkodik, vitába keveredik az itt összegyűlt vezetőkkel. Ők azt javasolják neki, hogy fogadják el a követeléseket. Kádár nem egyezik bele, hamarosan el is hagyja a Rádiót, mert Gerő újra összehívta a Politikai Bizottságot. Marosánnal és Gáspár Sándorral elindul az Akadémia utcai Pártközpontba.
Közben fokozódott a belügyi vezetésre háruló nyomás, Piros László nem merte tovább vállalni a felelősséget a demonstráció betiltásáért, kora délután megadta az engedélyt. Mi, színművészeti főiskolások is elindultunk, a menetünk első sorában ott lépkedett Háy Gyula, Csurka István és a rejtélyes módon odakerült Déry Tibor.

Múlik az idő, idén már az ötvenedik évfordulóra kerül sor, de bennem alig-alig halványulnak el azok az 1956. októberi-novemberi napok. Emlékszem a Kossuth-címerre, melyet főiskolás társaim barkácsoltak, hogy magunkkal vigyük a felvonulásra, a néhány ezer fővel induló, majd emberfolyammá dagadó tömegre, a kések nyisszanására, ahogy kivágják a nemzetiszínű zászló közepéből a Népköztársaság címerét. Nem kopik el bennem az egyetlen ellentüntető képe sem, akit láttam. Nem egy pártkorifeus vállalta fel ezt a szerepet, egy italos öreg munkás állt ki, ingét kigombolva, a Margitszigetre vezető út láncaiba kapaszkodva, és rekedt hangon ismételgette:

– Ki az egyetemekről az osztályárulók gyerekeivel!

Ezren és ezren hallották, de vagy elnéző mosollyal fogadták a szavait, vagy egyáltalán nem is törődtek vele. A demonstráció, amely eredetileg azért indult, hogy a szocializmus eredendő céljait megtisztítsa a személyi kultusz idején rárakódott szennytől, ha alig észrevehetően is, de már menet közben „gellert kapott”. Az egyetemi gyűléseken és röplapokon meghirdetett jelszavakat a sorok mellett elfutó agitátorok újakkal váltották fel, melyek szovjet-, sőt szocializmusellenes tartalmat hordoztak. Csodálkozva kérdeztem az egyik hangadót:

– Mit akartok? Nem erről volt szó!
Csak egy kurta választ kaptam:
– Megváltozott a helyzet!

Este a Parlament előtt gyülekező tömeg már letorkolta Nagy Imrét, mikor beszédét „Kedves Elvtársak!” megszólítással kezdte. Engem zavartak a fel-felröppenő, demagóg szólamok, inkább hazamentem Kőbányára. Idegenkedésemmel, fenntartásaimmal azt hiszem, nem álltam egyedül. Mécs Imre – aki az 1956-os eseményekben való részvétele miatt a restauráció után nem csak a börtöncellát, hanem halálraítéltként a siralomházat is megjárta – egy emlékezésében megemlítette az Országház előtti téren eltöltött október 23-a estét. Mécs arról beszélt, hogy a tömegben már alig-alig látott ismerősöket, sőt egyetemistát sem sokat. A maga módján rokonszenves és naiv Mécs Imre ezt azzal magyarázza, hogy egy egész nemzetet fogott el egyszerre a forradalom és a szabadságharc romantikája. Még a bűnözők, a szajhák és a stricik is a lelkesültség állapotába emelkedtek.

Bár akkor is, a későbbiekben is az események közelében jártam, a történtek évtizedekre meghatározták az életem folyását, mégis úgy érzem: túl keveset tudok ahhoz, hogy történelmi léptékű megítélésükre vállalkozzam. Ezt belátva írói pályám ötven éve alatt mindvégig elkerültem a „forradalom” vagy „ellenforradalom”, illetve a Pozsgay Imre által emlegetett „népfelkelés” kifejezés használatát, megmaradtam a semlegesebb „felkelés” megjelölés mellett.

A kezdeti idilli állapotba, amelyet oly emlékezetessé tettek az üzletek betört kirakatában elhelyezett táskák, kosarak, ezekben gyűjtötték a pénzt, külön őrizet nélkül is háborítatlanul az áldozatok megsegítésére, a magyar és szovjet tankok személyzetével barátkozó civilek látványa, különös mellékjelenségek keveredtek. A rádió ostrománál túlságosan is hamar előkerültek a titkos katonai és rendőri raktárakban őrzött fegyverek, a támadók rendkívüli stratégiai pontossággal választották ki a célpontjaikat: a repülőteret, a rádióadó-állomásokat, a telefonközpontokat, a fegyvergyárakat, a „Szabad Nép”-székházat. A „Tagesspiegel” című újság szerint: „a felkelők pontosan kidolgozott stratégiai terv szerint jártak el. Rajtaütésszerűen kezükbe kaparintották Budapest hat ideggócát”.

Valóban így történt vagy sem, nem az én feladatom eldönteni. Egy dolgot azonban mindenképpen el kell fogadnunk: a felgyülemlett országos bajoknak, politikai ellentéteknek előbb vagy utóbb, de robbanáshoz kellett vezetniük, csak az időpont és az arányok lehettek kétségesek.

A gyáva és tehetségtelen magyar vezetés képtelennek bizonyult a helyzet kezelésére, elmulasztotta azt a történelmi esélyt is, melyet a lengyel kommunista párt megragadott, a poznáni tüntetés után a tömegek követeléseit beemelte a saját programjába, és a megvalósítási folyamat élére állt. A gondokat sem lenyelni, sem kiköpni nem tudta.
Október 23-án este Gerő Ernő rádióbeszédében csőcseléknek nevezte a tüntetőket, Kovács István, a budapesti pártbizottság első titkára azt mondta: „Ellenforradalom! Lőni!”, ugyanúgy vélekedett az agyvérzéstől béna Révai József is, de az irányítás gyakorlatilag felbomlott. A máskor szigorúan őrzött Akadémia utcai Pártközpontban most szabadon járkáltak ki-be az emberek. Ságvári Ágnes azt írja, hogy még a bizalmas telefonszámokat tartalmazó listák is eltűntek, ennek birtokában a Pártközpontot elfoglaló felkelők október 26-tól minden pártvezető telefonvonalát kikapcsolták, megbénítva ezzel az egymás közötti összeköttetést.

A Magyar Dolgozók Pártjának fel kellett fognia, hogy az ország elégedetlen az általa irányított, önmagát szocialistának nevező rendszerrel, sőt zömében ellenségesen áll vele szemben. Alig tíz év telt el a világháború befejezése óta, a füstje csak a levegőben oszlott el, a fejekben még nem. Ezt a háborút Magyarország a német birodalom oldalán vívta meg, és mint említettem, nemcsak hatalmi nyomástól kényszerítve, hanem uralkodó osztályának és polgársága nagy részének őszinte meggyőződésétől vezéreltetve.
A háborús vereséget helyrehozható történelmi kisiklásként élték meg, bíztak benne, hogy évszázados előjogaik és az oly gyakran hangoztatott „kultúrfölényük” hamarosan az ő kezükbe juttatja vissza az ország irányítását, sőt a Trianonban elszakított magyar területeket is visszaszerezhetik.

A hatalmában csak megingatott, de meg nem döntött uralkodó osztály bizton számíthatott az egyházak támogatására is.

„…A magyar keresztény egyházak, mindenek előtt a katolikus klérus szélsőségesen szemben álltak a hazai baloldallal – állapítja meg Kopátsy Sándor professzor –, a két háború közötti beteges antikommunista hisztéria támasza a keresztény kurzus volt. Szemben a lengyel egyházzal, mely évszázadok óta a lengyel nemzeti szabadság élharcosa és a lengyel érdekek fő védelmezője volt, a magyar klérus nem a népet, hanem a saját előjogait védte. Kereste és megtalálta a hatalom bizalmát. Nem jeleskedtek a nácikkal szembeni ellenállásban, még kevésbé a nemcsak embertelen, de nagyon keresztényietlen zsidótörvények elleni fellépésben sem. Alapállásuk a felszabadulás után sem változott meg, a történelmi egyházak a reformok ellenzői voltak, még a polgári demokrácia normáihoz képest is őskövületnek számítottak.”

Az 1948-ban bekövetkezett kommunista hatalomátvétel aztán egyszerre számolt le az „ancien regime” minden meghatározó. rétegével. A földosztással már korábban megszüntette a nagybirtokrendszert, a bankok, a gyárak államosításával a financiális és ipari tőkét. Nem járt különbül a „klerikális reakció” sem, egymást követték a főpapok: Mindszenty, Grősz és a többiek ellen konstruált perek, papok százai kerültek börtönbe, feloszlatták az apáca- és szerzetesrendeket.

Bár a Sztálin halála utáni idők hoztak a sorsukban bizonyos enyhülést, „a régi uralkodó osztály sebei még frissen véreztek. Tagjainak többsége most jött ki a börtönökből, az internáló táborokból, családjuk most tért haza a kitelepítésből”, nem lehetett kétséges, hogy egy politikai változás esetén milyen magatartást tanúsítanak majd. Sokan jól értettek a nép nyelvén, megfelelő stílusban tudták megszólítani a fiatalokat, a külvárosok lumpen rétegét. A munkások, a polgári tömegek helyzetéről már szóltunk, életszínvonaluk a nyomorszintre zuhant vissza.

A rendszer csak két csoportra számíthatott: egyrészt a magát kompromittált vezető rétegre, az államvédelmisekre és más menthetetlenül elkötelezettekre, másrészt az úgynevezett értelmiségi reformerekre. Ez az utóbbi tömörülés meglehetősen heterogén elemekből állott össze: egykori népi kollégistákból, volt parasztpártiakból, a népi irodalom alkotóiból és olvasótáborukból és más nemzeti érzelmű baloldaliakból, másrészt a zsidó értelmiség liberális szellemben politizáló vonulatából. A Petőfi Körben elhangzott elvi állásfoglalásaikat próbálták meg az adott helyzetben a cselekvés nyelvére lefordítani. Sokan közülük kétségtelen bátorságról tettek tanúbizonyságot, a szabadságukat, sőt az életüket áldozták az eszméikért, de az események menetén nem sokat tudtak változtatni, az irányítás napok alatt kicsúszott a kezükből, sőt valószínűleg egy pillanatig sem volt ott.

A Központi Vezetőség az október 24-re forduló éjszakán is tanácskozott, a jegyzőkönyvet író Ságvári Ágnes így örökítette meg a történteket:

„…Mindenki a maga nevében szólt hozzá a napirendhez.
Kétségbeejtő volt hallgatni, ahogy Gerő érvelt a saját első titkári megbízatása mellett. Arra hivatkozott: az a párt, amelyik háromhavonként váltogatja az első titkárát, nem stabil, szava nem hiteles…
…Kádár János határozottan Gerő beosztásának megtartása mellett szólalt fel. Nem vállalta első titkári posztra történő jelölését… Nyugodtan mondhatom, nem a felelősség elhárítása miatt, nem is gyávaságból vagy álszerénységből. Kádár arra hivatkozott, hogy az idő nem alkalmas a párton belüli harcokra, a párttagságot óvni kell, s végül a nagy tapasztalatú vezetők iránti tisztelet párthagyomány.” Célzott a Gerővel való szembenállására, de úgy fogalmazott: „a válságos helyzetben nem szabad olyan váltást végrehajtani, melyben a sérelmet szenvedettek kerülnek a sérelmet okozók helyére”.
Kádár alapvető realitásérzékével felmérte, hogy ez a Központi Vezetőség nem rendelkezik igazi programmal, nem kívánt az élére állni „egy vegyes magyar politikai, eszmei és szociális töltetű” fegyveres megmozdulásnak. A végén kiderült, hogy a felajánlott pozíció visszautasításával nem sokat vesztett, a szavazásnál csak négyen adták rá a voksukat.

Kádár János október 23-án este az első lövés eldördülésekor még úgy ítélte meg, hogy ellenforradalmi megmozdulás bontakozik ki. Október 24-én azt mondta a rádióban, hogy az egyetemi ifjúság felvonulása a népi demokratikus államrend elleni támadássá fajult el. Később, látva, hogy óriási dolgozó tömegek, munkások, bányászok mozdulnak meg, a szovjet csapatok kivonását, a begyűjtési rendszer eltörlését és más politikai változásokat követelve, módosított értékelésén. Bár továbbra is a fegyveres harc beszüntetését tartotta a felkelőkkel való tárgyalások alapfeltételének, támogatta a reformok gondolatát.

A vezetés tehetetlensége tovább tartott. Gerő a Központi Vezetőség ülésén bejelentette: felhívást küldött a főváros környékén állomásozó szovjet csapatokhoz: működjenek közre a rend helyreállításában – írja a továbbiakban Ságvári Ágnes – A Központi Vezetőség jelen levő tagjai – természetesen Nagy Imre is – tudomásul vették a bejelentést, olyannyira, hogy Gerő bejelentését nem is bocsátották szavazásra.

„Mintha egyszerűbb lett volna a szovjet haderő felvonultatásával rendet csinálni, mint a magyar fegyveres erőket a polgári lakossággal szembeállítani. Ne feledjük, a magyar fegyveres erők tűzparancsot nem kaptak. A katonai vezetés megbénult? Vagy nem merték lőszerrel ellátni a honvédelmet? Polgárháborútól tartottak? Egy biztos: ezen a KV-ülésen sem Gerővel, sem az intézkedésével egyetértőkkel nem vitatkozott senki.”
Kádár mindenképpen meg akarta védeni a párt egységét, de nehezére esett megtalálni az összhangot a vezetésben helyet foglaló értelmiségi reformerekkel. Ők Nagy Imrét tekintették vezérüknek, Kádár nem volt igazán népszerű a köreikben, és mint tudjuk, ő sem vonzódott különösebben hozzájuk. Kádár köré legfeljebb a hatalmi villongásoktól, ésszerűtlen döntésektől megcsömörlött pártfunkcionáriusok tömörültek. Nem hiszem, hogy nagyot tévedne, aki feltételezi, hogy Kádár Jánosnak a Nagy Imre iránti fenntartásai október 23-a végzetes óráiban is fennmaradtak, erről így számol be egy 1956. december 2-án készült jegyzőkönyv:

„…Részt vettem október 23-a reggelétől kezdve az eseményekben – mondja Kádár János. – Általában a központban tartózkodtam, és szemtanúja voltam annak, hogy miközben az illetékes vezető pártszerv óráról órára összegyűlt a Pártközpont egyik helységében, ott jelen volt Nagy Imre, valamint Losonczy és Donáth elvtársak is. Utóbbiak annak ellenére, hogy a Központi Vezetőségbe való beválasztásukat nem fogadták el, az ülésen még részt vettek. Szemtanúja voltam, hogy a nevezett három elvtárs átment az épület másik szárnyába. Anélkül, hogy Nagy elvtársat e tekintetben gyanúsítani akarnám – de ismerjük az ő viszonyát saját vejéhez, Losonczyhoz és Gimeshez, akik ettől kezdve ott tanyáztak a pártközpontban –, szemtanúja voltam, amikor beszélgetés formájában közölte velük azt, amit a párt Központi Vezetősége a felkeléssel kapcsolatban elhatározott, vagy annak egy részét.” Ugyanebben a nyilatkozatában Kádár már nem csak a gyanúját, hanem a vádjait is megfogalmazta, az október 23-án kezdődött események okairól szólva megemlíti, „a Rákosi–Gerő klikk hibái elleni szükséges és helyes harc eltorzulását a pártellenzék egy csoportja, mégpedig a Nagy Imre–Losonczy csoport által”.

Nagy Imre döntései keresztezték egymást. Ságvári Ágnes emlékezése szerint kijelentette, hogy a fegyvertartásra meghirdetett statáriumot azért írta alá, mert életet akart menteni vele. De akkor miért vonta vissza a kijárási tilalmat? – kérdezték tőle értetlenül. Azért, mert így kívánta demonstrálni az új kormány humanista alapállását.
Bár Nagy Imre emberi tisztességét elmarasztalás nem érheti, a felkelés során újra és újra bebizonyosodott, hogy nem rendelkezik igazi államférfihoz illő képességekkel, nem tudott kialakítani világos és markáns elképzeléseket.

Ezt a hiányosságát néhány vezetőtársa is felismerte. A Kádár-rendszer iránti rokonszenvvel aligha gyanúsítható Eörsi István később az újvidéki Symposionban megjelent interjúban megszólaltatta erről Lukács Györgyöt, a nagy marxista filozófust, aki a népművelési miniszteri posztot töltötte be a Nagy Imre-kormányban.
„– Lukács elvtárs megítélése szerint [Nagy Imrének – M. Gy.] semmilyen programja nem volt, vagy csak az átfogó program hiányzott?
– Természetesen volt egy általános reformprogramja, de abszolúte halvány fogalmai voltak csak arról, hogy ezt a reformprogramot az egyes területeken hogyan valósítják meg.
– Mezőgazdasági programja sem volt?
– Ez is olyan program volt, amelynek megvalósítása érdekében úgyszólván semmi sem történt. Ne feledje el, hogy Nagy Imre alatt [Lukács György feltehetőleg a miniszteri működésére gondolt – M. Gy.] a mezőgazdasági reformból nagyon kevés valósult meg. Nagy Imre… az állam öregapja vagy mije maradt és létrehozott egy olyan csoportot, amelyben bizonyos fokig benne voltak a legrosszabb reformisták, másrészt nem volt semmiféle konkrét program, hogy na most ezt és ezt kell tenni és amazt elhagyni és így tovább… Nagy Imrénél soha nem volt világos, hogy mi az álláspontja… Én abszolúte nem állítom azt, hogy Nagy Imre ellenforradalmár lett volna, vagy akárcsak a kapitalizmus híve…szóval semmi ilyesmit nem állítok róla, csak azt, hogy nem volt programja. Az egyik nap ezt mondta, a másik nap azt…”
Bár ez az értékelés Nagy Imre kormányának egyik tagjától, egyben későbbi snagovi fogolytársától származott, nem lehetett kizárni azt a lehetőséget, hogy csak egyéni, egyoldalú ítéletről van szó. Megkerestem Nyers Rezsőt, a magyar politikai élet „nagy öregjét”, és megmutattam neki a cikket. A véleményét kértem, egyetértett Lukács Györggyel, rövid tűnődés után még hozzátette:

„– Nagy Imre alapvetően épp olyan internacionalista gondolkodású politikus volt, mint a többi Moszkvából hazatért emigráns. Őt a magyar polgári közvélemény kommunistának tekintette, csak 1956. november 4-nek reggelétől fogadta el a magáénak.” Ugyanezt az álláspontot képviselte az események alakulására döntő hatást gyakoroló Szabad Európa Rádió is.

Egy ilyen egyéniség könnyen befolyásolható és esetleg akarata ellenére is különféle elvek ruhaakasztó vállfájává válhat. Külsejénél, beszédstílusánál, vidéki kapcsolatainál fogva Nagy Imre a parasztságból feljövő értelmiséget, vezetőt testesítette meg, a parasztság pedig a jobboldal szemében mindig is a nemzet fundamentumát jelentette. Kádár János nem versenyezhetett vele, mert anélkül, hogy lebecsülte volna a parasztság szerepét, a nemzet életében mindig is azt hangsúlyozta, hogy az ország legsúlyosabb terheit a munkásosztály viseli.

A közmegegyezés legfontosabb feltételének azt tűnt, hogy a párt határolódjon el a Rákosi-féle korszaktól. Október 25-én összegyűlt az MDP Központi Vezetősége, leváltotta Gerőt, és Kádár Jánost bízta meg az első titkári teendők ellátásával. Megkezdődött a kormány átszervezése is, Nagy Imre saját híveit vette volna maga mellé: Donáth Ferencet, Szilágyi Józsefet, Losonczy Gézát. Kádár Donáth kijelölésével nem értett egyet, és több más jelöltet sem támogatott. A kormánylista egészen az utolsó napokig változott és módosult. A baloldali indíttatású és elkötelezettségű személyek mindinkább kiszorultak. Úgy emlékszem, hogy az akkori környezetemből osztálytársamnak, Csurka Istvánnak tetszett leginkább a dolgoknak ilyetén módon való alakulása, kopott fürdőköpenyben ült a főiskolai diákszállóban és dörzsölte a kezét:
– Ez az a híres szalámitaktika!

Állítólag 17 párt működött már Magyarországon, néhányuk még a kivárás taktikájához folyamodott, például a szociáldemokraták nem adták a nevüket a változásokhoz, nem küldtek tagokat a kormányba sem. Más pártok viszont annál inkább aktivizálódtak. A Parlament épületébe szinte bárki bejuthatott, egy díszmagyarba öltözött úr állítólag „Tildy kegyelmes urat” kereste. Tildy Zoltán református pap, egykori államelnök szintén bekerült a kormányba.

Az MDP vezetése továbbra sem tudta elszánni magát a kialakult helyzet határozott és egyértelmű értékelésére, továbbra is a felkelőkkel való fegyveres leszámolás, illetve a velük történő megegyezés között vacillált, ennek megfelelően esély sem volt, hogy megtalálja a kivezető utat. Az olyan engedmények, mint hogy megfosztják minden tisztségétől az amúgy is Moszkvában „dekkoló” Rákosi Mátyást, vagy leváltják a leginkább kompromittálódott vezetőket, mint például Hegedüs Andrást és társait, többé már senkit sem elégítettek ki.

Én időm nagy részét az utcán kóborolva töltöttem, hol az egyik, hol a másik fegyveres csoporthoz csatlakoztam, mindenütt találtam ismerősöket. Az a benyomás alakult ki bennem, hogy a kormánynak és a vezetésnek általában fogalma sincs arról, hogy mi történik az utcákon és semmiféle olyan eszközzel nem rendelkezik, amellyel az eseményeket befolyásolni tudná. A rádió szinte óránként ismételte meg a felhívást a fegyverletételre, újra és újra statáriális eljárással fenyegetve az ellenszegülőket, de ez senkit sem befolyásolt, egyetlen felkelőt sem láttam, aki ettől elhajította volna a puskáját.

Még Szepesi Györgyöt, a sportriportert is mozgósította a propaganda, emlékszem meghatottságot tettető hangjára. Arra figyelmeztette a labdarúgás kedvelőit, hogy ha a legrövidebb időn belül nem maradnak abba a harcok, akkor vasárnap nem rendezik meg a magyar–svéd futballmeccset, és nem foglalhatunk helyet a Népstadion lelátóin „szívünkben könnyes boldogsággal”. Szepesi aztán el is menekült a felkelők haragja elől, meg sem állt sógora ausztráliai fatelepéig, és csak a konszolidáció után merészkedett vissza Magyarországa.

Úgy emlékszem, hogy a napok teltével mindinkább megváltozott a felkelő csoportok összetétele. Még kevesebb egyetemistát-főiskolást lehetett látni az utcákon, már nem számított „sikkes”-nek a lazán vállra vetett dobtáras géppisztoly. Hazamentek vagy visszahúzódtak a diákszállókba.

A főiskolások helyébe különös lumpen figurák, börtönből szabadult, a polgári megélhetés szélén hányódó személyek léptek. Az ő felbukkanásukon nincs mit csodálkoznunk, minden fegyveres felkelés elsősorban azokra támaszkodik, akik a legkevesebbet veszíthetik, a tehetősebbek kétszer is meggondolják, hogy szerepvállalásukkal kockáztassák megszerzett értékeiket.

Ez az „őrségváltás” minden különösebb feltűnés nélkül, de annál határozottabban ment végbe. Egy ilyen esetnek magam is tanúja voltam. A színművészeti főiskolásokból szerveződött kis felkelő egység a Thököly úti rendőrőrs elhagyott helyiségébe vetette be magát. Egy-két napot én is velük töltöttem. Egyszer délben átmentem a közeli diákszállóba, hogy áthozzam az ebédet. Alig egy fél órát töltöttem távol, de mire visszatértem, az egész csoportot lefegyverezte két-három ismeretlen felkelő, a főiskolások meg sem próbáltak szembeszállni velük. A változások apró, de érzékletes jeleként az üzletek betört kirakataiból is eltűntek az addig őrizetlenül is biztonságban levő adománygyűjtő kosarak és kalapok.

Ezek a keményebb és elszántabb csoportosulások, melyeket csak ritkán támogattak értelmiségi hangadók, egyre kevésbé fogadták el a Nagy Imre vezette kabinet döntését. Határozatlansággal vádolták, sőt azt híresztelték, hogy összejátszik a szovjet csapatokkal. Az iskolában felszedett gyér orosz nyelvtudásukkal egy jelszót is megfogalmaztak: „Imre Balsoj, igyi damoj!”, vagyis „Nagy Imre, eredj haza!”. Győrött ellenkormány is alakult, amely jelentős területekre fejtette ki a befolyását, de Nagy Imre egyelőre a helyén maradt.

„…Azokban a napokban a kormány tagjai közül tényleges beleszólása az események menetébe Nagy Imrének, Losonczynak és nekem volt – mondta később Kádár János. Ez lett a tulajdonképpeni kabinet. A Minisztertanács csak akadozva működött, ebben a hangadó egyébként sem Nagy Imre volt, hanem elsősorban Tildy Zoltán, aztán Losonczy és bizonyos mértékig Erdei Ferenc.

– Messzemenő politikai engedményeket tettünk. Mai szemmel a legfontosabb ezek közül a többpártrendszer elfogadása volt, ezt magam is megszavaztam. Abból indultam ki, hogy a tűzszünettel és ezekkel a messzemenő politikai engedményekkel sikerül kikerülni szorongatott helyzetünkből.

– A fő kérdés azonban a szovjet csapatok kivonása volt, a szovjet elvtársak megkérdezték a véleményemet. Én azt mondtam, hogy minden újonnan bevetett szovjet egységgel erősebbek leszünk katonailag és gyengébbek politikailag.
– Eddig a pontig tehát Önök együtt mentek Nagy Imrével? – kérdezte Kanyó András, a riporter.
– Igen, így volt. Én szentül meg voltam győződve akkor is, ma is, hogy az a harc, amit Nagy Imre folytatott Rákosiék ellen, igazságos és pozitív volt.
– Mikor változott meg a helyzet?
– Akkor, amikor kiderült, hogy nem tudunk, vagy talán nem is akarunk ellenállni a folyamatnak, amely már a sebtében összehozott koalíciós kormány létét is veszélyeztette. Október utolsó napjaiban nem úgy nézett ki, hogy a kormány sokáig tudja tartani magát, hiszen már senki sem hallgatott ránk.
– Ön is tiltakozott, amikor kiderült, hogy a szovjet vezetés újabb csapatokat vezényelt magyar területre és ezt aligha lehetett másként felfogni, mint egy újabb beavatkozás előkészítését.
– Mint mondtam, én a további vérontást el akartam kerülni. Erre azonban mind kevesebb remény kínálkozott a meghirdetett tűzszünet ellenére…”

Nincsenek megjegyzések: