Az MSZMP tagságának társadalmi összetételét tekintve mind kevésbé felelt meg a nevében hordozott„M”-nek, vagyis a „munkás” meghatározásnak. Csak minden negyedik párttag tartozott ebbe a kategóriába, soraiban mind több alkalmazott és szellemi foglalkozású akadt. A Komócsin, Gáspár, Biszku vezette úgynevezett munkás ellenzék mindenképpen meg kívánta akadályozni, hogy az értelmiség túlsúlyba kerüljön. Nem akarta tudomásul venni azt a természetes folyamatot, hogy a technikai fejlődés a fizikai dolgozók részarányának rohamos csökkenésével jár – és a megmaradó réteg sem szívesen foglalkozik a politikával. A Komócsin-csoport minden eszközt bevetett, hogy leállítsa ezt az irányzatot, elsősorban a tagfelvételt szigorították meg, Pozsgay Imre ír le egy jellemző példát:
„…Az Állami Operaházban egy világhírű tenornak semmi esélye nem volt, hogy az MSZMP tagja legyen, mert csak szaporította volna az értelmiség számarányát. Viszont az Operaház kazánfűtője jogosan felvehető az MSZMP-be, mert javítja a párt összetételét és közelíti alapeszméjéhez, a munkásosztály pártjának gondolatához…”
A helyzetet néha már szánalmas módszerekkel próbálták kozmetikázni, például az országgyűlési választások előtt a jelöltek listáján Aczél György is „munkás”-ként szerepelt.
Kádár János nem tudott és nem is akart megszabadulni eredendő nosztalgiájától a munkásosztály iránt, de messzebbre látott, mint a „baloldali ellenzék”. Felmérte a társadalomban lezajló folyamatok irányát, és mind több értelmiségit vont be az ország irányításába. A korszak szellemének megfelelően ez az elgondolás is előre meghatározott arányszámok alapján valósult meg, a tudósok például 5-6 százalékkal képviseltették magukat a vezetésben. Márta Ferenc kémiaprofesszor a Magyar Tudományos Akadémia egykori alelnöke a kiválasztottak közé tartozott, 15 évig volt tagja a Központi Bizottságnak.
Kádár tudatában volt annak, hogy csak négy polgárit végzett, meg sem próbált mindentudónak mutatkozni, fontos döntések előtt kikérte a szakértők véleményét, Mártához is többször fordult tanácsért.
„– …Mondta, hogy megy a Szovjetunióba – nyilatkozta a professzor Gál Jolán újságírónőnek –, és a Szovjet Tudományos Akadémiát jelölték ki neki, mint meglátogatandó helyszínt. Előtte érdeklődött Mártától. – Maga szerint mit kérdezzek ott az akadémikusoktól?
– Kérdezze meg, hogy a katonai kutatások miért mennek át a közhasználatba olyan lassan? Tapasztalatból tudom, hogy a katonai kutatásokra mindig van pénz, szinte számolatlanul. Nyugaton sokkal gyorsabban hasznosítják a kutatások eredményét a civil szférában is, hogy igazán megtérüljön a befektetés.
Amikor visszajött a látogatásról, mondta nekem:
– Maga jó helyzetbe hozott engem a javaslatával, a kérdéstől elállt a szavuk, alig tudtak megszólalni, annyira meglepte őket!” Márta más alkalommal is elbeszélgetett az első titkárral.
– „Vallásos megszállottság élt benne a szocializmus iránt, és ez gyakran türelmetlenségbe torkollott. Kifakadt azon, hogy a szocialista ipar háromszoros alapanyagból, háromszoros anyagfelhasználással sem tud olyan minőségű árut előállítani, mint a kapitalisták, és ennek az emberek isszák meg a levét, nyomott hangulatban kérdezte:
– Elhatározott dolog, hogy a szocializmusban rosszabbul kell élnünk. Csak a magántulajdon lehet a hajtóerő?
– Nézze, Kádár elvtárs, a fizikai rendszerekben kétféle erőt ismerünk: a kényszererőt – ez az egyensúlyt biztosítja, és a hajtóerőt. Α hajtóerő csak akkor érvényesül, ha a rendszerben különbség van, vagy különbséget viszünk bele, például magasabb, illetve alacsonyabb vízoszlop formájában. Ha nincs különbség, a rendszer nem végez munkát. Ugyanez vonatkozik a társadalomra is, ha valaki nagyot lendít az ország szekerén, keressen többet, mint mások, én nem irigylem Rubik Ernő millióit. Α szocializmusban nem kell attól tartanunk, hogy a pénz kizsákmányoló vagyonná válik.
– Nagyon sok mindent meg kellene valósítanunk, de egyelőre lehetetlen.
– Minden kofa okos a piac után – mondja Márta professzor –, így kellett volna, úgy kellett volna, de az az igazság, hogy Kádárnál többet senki sem tett akkoriban. Márpedig ha valaki egy adott történelmi korban adott feltételek között valamit a legjobban végzett el, azt utólag is illik bajnoknak elismerni.”
Α párton belüli konfliktusok ideiglenes elsimultával az általánosnak mondható amnesztiával és az egyéb, enyhülést célzó intézkedésekkel kialakult egy olyan társadalmi összhang, mely lehetővé tette a nemzetgazdaság fokozatos átalakítását.
Az előkészületek hosszú évekig tartottak, különféle tabukat kellett eltörölni vagy megkerülni. Egy, legalább részben piaci alapokra épülő gazdasági rendszernek még a fogalma is eretnekségnek számított az akkori Magyarországon.
„…A »piac« és a szabad verseny hallatán eszembe jut egy amerikai szólásmondás: »mindenki magával törődjön, isten úgyis törődik mindnyájunkkal!« – mondta az elefánt, miközben táncolni kezdett a baromfiudvarban a tyúkok között” – nyilatkozta a Politikai Bizottság egyik meghatározó tagja, mások is a társadalmi különbségek növekedésétől tartottak.
Már számos példából láthattuk: a kádári politika arra törekedett, hogy minden területen érvényesüljön az egyenlőség, vagy legalábbis a messzemenő méltányosság. Aczél György egy francia újságíróval folytatott beszélgetésén így jellemezte ezt az állapotot:
„…A gazdasági és politikai vezetők, illetve a munkások jövedelme közötti különbség lényegesen kisebb, mint Franciaországban… A vezetők családjaiban az egy főre jutó jövedelem átlagosan 35 százalékkal magasabb a munkáscsaládoknál. Egy miniszter fizetése annyi, mint egy nagyon jól képzett vájár jövedelme. Sok esetben a vezetők nem érik el azt az életszínvonalat, amelyre eredeti szakmájukban megmaradva számíthatnának…
Most pedig a kiváltságokról. A vezetők egy részének jár a hivatali gépkocsi. Jogosultak annak a kórháznak az igénybevételére is, ahol külföldi diplomatákat és a volt ellenállókat kezelik. Ha orvosi kezelésre megyek, nagyobb esélyem van arra, hogy a professzor mindjárt fogad, s ha be kell feküdnöm, különszobát kapok. Viszont ugyanazt, ugyanott és ugyanannyiért vásárolunk, mint bárki más Magyarországon…”
Akkoriban terjedt el Gyilasz Milovan jugoszláv politikus elmélete, mely szerint a szocialista országokban a párt- és állami vezető elit egy új osztállyá szerveződik. Ez az osztályok minden ismérvét felmutatja, például a kiváltságaik is örökölhetővé válnak. Aczél erre is kitért:
„…A vezető réteg zárt körön belüli újratermelődése és a kasztrendszer a nyugati propaganda kedvenc vesszőparipája. Pedig nincs is szükség szociológiai felmérésekre, hogy bebizonyítsa: a leendő vezető beosztású »csemeték« valójában nem a vezetők gyerekei közül kerülnek ki… A magas beosztásba kerülők háromnegyed része fizikai dolgozók családjából származik. Csak egy dolgot hadd mondok ezzel kapcsolatban. Ha túlzás is talán, de tény, hogy 1956 óta egy családnak csak egy tagja nevezhető ki nálunk a kormányba, választható a Központi Bizottságba s természetesen a Politikai Bizottságba is…”
Bármilyen tetszetős is ez a társadalmi téren megvalósuló egyenlősdi, gazdaságilag egyre inkább vadvédelmi területhez tette hasonlóvá az országot. A „vadak” reflexeibe beleivódott, hogy az erdész mindig hoz nekik annyi kukoricát, szénát és egyéb táplálékot, amennyi elégséges a szolid életben maradáshoz, de többre akkor sem számíthatnak, ha egész nap futnak vagy ugrálnak. Ez a szemlélet csak passzivitást eredményezett, gátolta a termelőerők kibontakozását. A meghirdetett beruházási és termelési programok jelentős részét le kellett állítani, és veszélybe került a legfőbb kádári célkitűzés: a lakosság életszínvonalának folyamatos növelése is.
A szocialista államrend alapvető meghatározó elemeihez sem lehetett hozzányúlni, az állami vállalatoknak továbbra is össznépi tulajdonban kellett maradniuk. A népgazdaság mozgását a továbbiakban is központilag irányították, az újdonság abból állt, hogy engedték hatni rá az áruviszonyokat és a piaci aktivitást.
A mennyiségi szemléletet ki kellett egészíteni a minőségi elvárások követelményeinek megfelelően. A tervutasításos rendszerben a munkaerő, anyag, energia és minden más tényező felhasználását pontosan rögzítették, így kívánták elhárítani a piacgazdaságban fellelhető pazarlást, a párhuzamos folyamatokat, az eladhatatlan készletek felhalmozódását.
Ez a spekulatív, a valódi folyamatoktól távol álló szervezés azonban csak annyit ért el, hogy az üzemeket képtelenné tette rá, hogy a megfelelő gyorsasággal reagáljanak a változásokra. A háború előtt, ha a Goldberger gyár tulajdonosa jelentést kapott egy-egy új divatirányzat megjelenéséről, a nyomógépek csak addig nyomhatták a régi mintákat, amíg az épp soros „werk” lefutott, utána azonnal átálltak, egy ilyen váltás az 1960-as évek vége felé már hónapokba tellett. Nem kell külön mondani, hogy ez mekkora versenyhátrányt jelentett. Ezeket az úgynevezett „kilométerárukat” a Szovjetunió és más szocialista országok átvették ugyan, de az égető valutahiány miatt áttörést kellett végrehajtani a nyugati piacokon. Azok a reformok, amelyekre sor került a szocialista tábor országaiban, kevés eredményt hoztak. „Jugoszlávia arra a lovasra emlékeztet, aki túl nagy lendületet vesz és átesik a ló túlsó oldalára – írja egy nyugati elemző. – A Szovjetunió még alig helyezte lábát a kengyelbe, Csehszlovákia elkövette azt a hibát, hogy túl gyorsan és túl hangosan fújta meg a diadalkürtöt”, Lengyelországban is hamar zátonyra futott a kísérletezés.
„– Magyarországon – szemben a hasonló politikai berendezésű országokkal – bevallottan piaci jellegű, igaz, azt jelentős mértékben csak imitáló eszközökkel működtették a gazdaságot – írja Pető Iván. – A központi állami irányítás – legalábbis hivatalosan, az információs eszközöket nem számítva – főként szabályozással és nem utasításokkal valósult meg. Ez a vállalati jövedelmek részbeni elvonását, a hitelnyújtás, a bérek, árak, árfolyam-politika és a külkereskedelem szabályozását jelentette…”
A történelem során kialakult magyar sajátosságok miatt a reform eredményei elsőként a mezőgazdaságban mutatkoztak meg. A gazdaságokat többé nem a városokból falura küldött káderek, vagy politikailag megbízható, de szakmailag képzetlen helybeliek irányították, a termelőszövetkezetek többségében a tagság most már maga választotta meg az elnököt. Egy-egy kiemelkedően tehetséges vezető megpróbálta a kor legmagasabb színvonalára emelni a rábízott mezőgazdasági nagyüzemet. Egy-egy nagyobb és sikeresebb gazdaságban tucatszámra dolgoztak mérnökök, eddig csak kiállításokon látott Claas Dominatorokkal és nyugati traktorokkal fejlesztették fel a már lerobbant gépparkot. A személyes érdekeltség bevezetésével megváltozott a tagság magatartása, és nem hagyták veszendőbe menni a megtermelt értékeket. Az egy főre jutó gabona, sertéshús vagy baromfi előállításában megelőztük az európai országok többségét és az Egyesült Államokat is. Zöldség- és gyümölcstermelésben is a világranglista első harmadában helyezkedtünk el. Igaz, ezt az eredményt úgy értük el, hogy az önköltség messze felülmúlta a rivális országokét. A beidegződések nyomán csak a mennyiség számított, az előállítás ára nem, egy-egy mezőgazdasági üzem teljesítményét kizárólag e szempont alapján értékelték és jutalmazták. Érdemes volt művelésbe vonni a legelőket és a réteket, bármilyen kevés is termett rajtuk, javították a gazdaság összesített mennyiségi mutatóit.
A magyar ipar szerkezete is alapvető változásokra szorult, még mindig érződött az 1950-es évek első felének erőszakos fejlesztési hulláma. A nem gazdaságos, elavult termékek gyártását be kell szüntetni – jelölte meg az irányt Kádár János – a felszabaduló termelési kapacitást megpróbálták ésszerűen hasznosítani.
A változásokat csak egy új vagy legalábbis átcsoportosított gazdasági vezetőgárda hajthatta végre – ehhez tartozott Tímár Mátyás is, a legtöbbre hívatott pénzügyi szakemberek egyike. Örömömre szolgált, hogy most, annyi év után, anyaggyűjtés közben sikerült beszélnem vele is.
Tímár már a pályája kezdetén úgy vált ismertté, mint „Tímár, aki nem ad!”. A Rákosi időszakban is meg merte engedni magának, hogy felülbírálja a belügyi büdzsé tervezetét, és jelentős összegeket faragott le belőle. Kádár János később, mikor az ÁVH börtönéből kiszabadulva találkozott vele, tréfásan megjegyezte:
– Nem volt igaza, mikor levett az ÁVH pénzéből, én ültem a börtönükben, és tanúsíthatom, hogy semmit sem költöttek felesleges luxusra.
Egykori professzora, Friss István 1957 elején hívta maga mellé Tímárt abba a bizottságba, mely a felkelés során keletkezett károk összegét volt hívatva megállapítani. A párton belüli balszárny, mely magával Kádár Jánossal is ellenségesen állt szemben, ezután sokáig háttérbe szorította Tímárt. Karrierje 1960-ban kezdett újra felfelé ívelni, ekkor Nyers Rezsőt nevezték ki pénzügyminiszternek, ő megfelelő emberek után tájékozódva Tímárt választotta helyettesnek maga mellé. Nyers nem sokáig maradt a minisztérium élén, mikor 1962-ben Marosán lemondott politikai tisztségeiről, őt hívták be helyette a párt Központi Bizottságába, a pénzügyi tárcát Tímárnak adta át.
Tímár kezdettől fogva bekapcsolódott a gazdasági reform munkálataiba, tagja lett az úgynevezett Apostolok Tanácsának, Nyers Rezső, Péter György, Vilcsek Jenő és Csikós Nagy Béla mellett. (Csikós Nagy ellentmondásos pályát futott be, a háború előtt és alatt felvállalta, hogy a náci birodalomról és a német nagytérségi politikáról elismerő hangú könyvet írjon. A felszabadulás után számosan kifogásolták személyét, de már Gerő Ernő is kihozta az internálótáborból, és Aczél György sem engedett hozzányúlni. Szükség van rá! – jelentette ki.)
Az Apostolok Tanácsa alá 12 albizottság tartozott, javaslatokat dolgoztak ki a hatáskörök decentralizálására, anyagi érdekeltségre, magánkedvezményezések támogatására, a háztáji gazdaságoktól a vállalati munkaközösségekig.
– Kádár nélkül ezt nem lehetett volna megcsinálni – értékelte ezeket a kezdeményezéseket Tímár Mátyás egy beszélgetésünk során. Kádár sok megbeszélésen személyesen elnökölt. Gazdasági ügyekben való ismereteinek hiányosságait állandó önképzéssel próbálta pótolni. Volt egy különös hatodik érzéke, melynek segítségével majdnem mindig a helyes irányba fordult. Ritkán vetett fel új gondolatokat, de tűrte és támogatta azokat, akik megtették.
A reformok keresztülvitele nem ment konfliktusok nélkül. Az új cselekvések szélesebb intézkedési jogkort biztosítottak a gyárigazgatóknak, és előírták, hogy minél magasabb nyereségre törekedjenek – fennállt a veszély, hogy ennek érdekében a munkások kizsákmányolására törekszenek majd. Kádár azt javasolta, hogy meg kell erősíteni a szakszervezeti munkát a dolgozók érdekvédelmében. Felismerte azt is, hogy a reform olyan kihívásokat is teremt, mely mind az igazgatók, mind a munkások számára lehetővé teszi, hogy valódi teljesítmény, a termelés tényleges növekedése nélkül magasabb jövedelemhez jussanak, ezt a buktatót jobban szervezett ellenőrzéssel igyekezett elkerülni.
Ellentéteket szült, hogy a reform következtében a parasztság sokkal látványosabban gyarapodott, mint az ipari munkásság. Ebben a különbségben számos tényező is közrejátszott: a mezőgazdasággal foglalkozókat nem védte egy műhely teteje esőtől-hótól, munkaidejük nem napi nyolc órára korlátozódott, hanem hétköznapon-ünnepen látástól-vakulásig tartott. A családok többségében a férfiak „kétlaki” életmódot folytattak, valamilyen üzemben dolgoztak, visszatérőben nem mentek haza, egyenest a földjükre siettek, szántással-kapálással folytatták a napot.
Az MSZMP vezetésének már említett „Munkás-baloldali szárnya” a paraszti munkából származó jövedelem korlátozását próbálta elérni. Ezt ideológiai köntösbe öltöztették, a „proletárdiktatúra” védelmének tüntették fel. Kádár visszautasította ezeket a támadásokat, nem volt hajlandó ideológiai tartalmat tulajdonítani az ügynek.
„Most ne arról beszéljünk, hogy mi kommunizmust akarunk építeni, mi egy fejlett országot akarunk létrehozni.”
Világosan kimondta, hogy a célok korlátozottak, felfogását a nyugati szemleírók is méltatták:
„…Rövidesen nyilvánvalóvá vált, hogy a reform nem jelenti a kapitalizmushoz való visszatérést, nem jelenti a „burzsoá” demokráciának a visszaállítását. A rendszer igyekezett olyan politikát folytatni, amely tartalmában liberális és nemzeti, de megkapja hozzá a Szovjetunió áldását is. Mint a magyarok mondják: Kádár megpróbál fából vaskarikát csinálni.”
Kádárt az elvi vitáknál sokkal inkább érdekelték az olyan gyakorlati elképzelések, mint az „irányított visszafejlesztés”, vagyis ami hasznot hoz, azt támogatni kell, ami pedig csak viszi a pénzt, azt fokozatosan felszámolni.
Kádár nem mindig járt el következetesen, oly sokat emlegetett „hasadtlelkűsége”, például az ellentét a racionális felmérés és a munkásokhoz fűződő érzelmi kötődés között néha megmutatkozott nála. Ötven történelmi nagyüzemet, olyanokat, mint a Ganz vagy a MÁVAG, kivont a tervezett felszámolás hatálya alól, jóllehet ezek csak ráfizetést „termeltek”, de mint a munkásmozgalom egykori fellegvárai, nála felül álltak a gazdaságosság szempontjain. Az is jellemző, hogy nem vétózta meg azt a 200 millió forintos tervet, melyet a magyar kohászat fejlesztésére készítettek, jóllehet az iparág válsága és visszaszorulása már elkerülhetetlennek látszott.
A reform következetes végrehajtása a számítások szerint százezer munkanélkülit eredményezett volna, ebbe Kádár semmiképp se ment bele. Hiába figyelmeztették a szakértők, hogy a teljes foglalkoztatás kapun belüli munkanélküliséggel jár, emberek söprögetnek, támaszkodnak a szerszámnyélre minden értelmes cél nélkül. Kádár ezt maga is tudta, egyszer megjegyezte: „nálunk hajdan kényszer volt a munka, majd dicsőség, mostanában meg szívesség” – de kitartott az álláspontja mellett. Kreisky osztrák kancellárra hivatkozott, aki egyszer azt mondta neki, hogy a munkanélküliség az alapja minden társadalmi bajnak, az erkölcsi züllésnek, a drogozásnak és így tovább. Magyarországon még 1988-ban is bűncselekménynek számított a „kmk”, a közveszélyes munkakerülés. Megbüntették azokat, akik hosszabb ideje nem rendelkeztek személyi igazolványba bejegyzett munkahellyel.
A teljes igazság kedvéért azt is meg kell említenünk, Kádár mindvégig fenntartásokkal kezelte a technikai fejlesztés ügyét, jellemző, hogy a pártközpontban sokáig egyetlen számítógép sem működött.
Kádár a nemzetgazdaság technikai megújításában is hasonló zárt alapállást foglalt el. Soha nem volt hajlandó elmenni Japánba, hogy tájékozódjon a tudományos-technikai forradalom újabb vívmányairól. Ebben a tekintetben még a képességek tekintetében messze alatta álló bolgár Zsivkov is megelőzte, folyamatos kapcsolatot tartott fenn a távol-keleti országgal, gépsorokat, sőt egész üzemeket vásárolt tőlük.
Puja Frigyes említ meg egy ide vágó esetet. Japán szakértők látogattak el Bulgáriába, felméréseket végeztek és közölték: tízmillió dollárért vállalkoznak rá, hogy az egyik gyárat alkalmassá tegyék modern robotok előállítására is. Délelőtt tették meg az ajánlatukat, Zsivkov azonnal tárgyalt tanácsadóival, és már délután közölte a japánokkal: elfogadja az ajánlatukat. Kádár sohasem tudta volna elszánni magát egy ilyen lépésre.
A reform részeként az összes szocialista országot megelőztük volna a részleges privatizáció keresztülvitelével. Az elképzelés szerint 1987-re a termelőeszközök egyharmada külföldiek, másik harmada a belföldi magánszemélyek kezébe került volna, és csak egyharmad marad meg állami (közületi) tulajdonban. Ha ez megvalósul, a 7-8 milliárdos bevételből az államadósság felét ki lehetett volna egyenlíteni. Később az Antall-kormány ugyanezt a feladatot úgy oldotta meg, hogy még 7-8 milliárdot rakott hozzá az adóssághoz.
Kádár felfogásának ezt a különös ellentmondását fogalmazta meg Fehér Lajos egy szarkasztikus megjegyzésében:
– „Azt tudtam, hogy a Politikai Bizottságban két szárny létezik, a reformista és a nosztalgikus, csak azt nem tudtam, hogy mindkettőnek az »Öreg« a vezetője”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése