És az előjelek mindenben igazolták Balaskó várakozását. A Jólesz osztályvezetők kézről kézre adták, és egész csapattá szaporodva kísérték be a vezérsugalmazóhoz. Mikor végre ott állt Jólesz Ferdinánd színe előtt, Balaskó megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Ne haragudj, Jólesz elvtárs, hogy feltartalak, az ügy nem egészen hozzád tartozik, de én csak tebenned bízom.
– Mióta zavarhatja az egyik proletár a másikat?! Talán a Sacre Coeurben neveltek minket vagy a skót kisasszonyok zárdáiban? Te, Balaskó elvtárs, vér vagy a mi vérünkből, hús vagy a mi húsunkból, mondd el nyíltan, miben segíthetünk?
– Kedves Jólesz elvtárs: elloptak egy gyárat!
Jólesz ünnepélyesen összevonta a szemöldökét.
– Bár eltölt a mély megdöbbenés, mégis azt kell mondanom, Balaskó elvtárs, hogy nem csodálkozom. A kispolgári hidra, mely ezer fejével benyálazza a közéletet, előbb-utóbb ilyen zsákmányok után kellett hogy vesse magát. De még vagyunk néhányan virtigli proligyerekek, akik ott leszünk, amikor az ég zeng.
Felemelte a karját.
– Esküszöm neked, Balaskó elvtárs, hogy én és családom, akarom mondani, beosztottjaim, egy emberként állunk ki melletted ebben a harcban. Ha kell, az életünket áldozzuk, de ezt a gyárat visszaszerezzük a proletariátusnak. Melyik gyárról van szó?
– Ahová kineveztél, a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-ről.
Az egyik osztályvezető súgott valamit Jólesz Mátyás fülébe, a súgást láncolatban továbbadták – természetesen Balaskót kihagyva –, végül is az ősz hajú Jólesz Béla a vezérsugalmazóhoz hajolt.
– A Terézke gyára.
A vezérsugalmazó megdöbbenve nézett rá.
– Biztos?
– Biztos.
Jólesz Béla figyelmeztetőleg tette hozzá:
– Nem lehet pácban hagyni a Terézkét. Ő a Linának a lánya, aki gyerekkorodban a te pelenkáidat mosta.
– Értem.
A vezérsugalmazó, hosszas töprengés után, megváltozott tekintettel fordult Balaskóhoz.
– Azt hiszem, Balaskó elvtárs, téged félrevezettek. Sajnos, még az olyan kitűnő elvtársak is, mint te, bedőlnek a bűzhödt kispolgáriság miazmás híreszteléseinek, melyekkel szeretné megbontani a proletariátus egységes sorait. Azt a gyárat nem lopták el.
Balaskó csodálkozva nézett Jóleszre.
– Hogyhogy nem lopták el? Én a saját szememmel láttam, hogy ellopták.
– Nem lopták el.
– De ellopták, ha nem hiszed, gyere ki velem, és nézzük meg.
– Nem lopták el.
– Igenis ellopták.
– Ha kételkedsz – mondta Jólesz Ferdinánd –, hallgasd meg Jólesz Teréz elvtársnőt, ő ennek a gyárnak a referense.
Ebből már Balaskó is felfogta a vezérsugalmazó színeváltozásának okait.
– Értem. És, szóval, ezek után már nem akarsz harcolni mellettem?
– Balaskó elvtárs, te tudod a legjobban, hogy ránk, akik a nép sűrűjéből jöttünk, nem jellemző a Don Quijote-i szélmalomharc.
– Vedd tudomásul, Jólesz elvtárs, kemény és kérlelhetetlen kispolgári nyíltsággal mondom neked: aljas strici vagy, és azzal a féltéglával kellene agyonverni, amivel a melledet döngeted.
Jólesz arcán egy vonás sem rezdült.
– Nem csodálkozom rajta, Balaskó úr, hogy így hálálja meg a jóindulatunkat. Mi proletárok megtanulhattuk, hogy maguk kispolgári érdekeiket mindig fölébe helyezik a forradalmi mozgalom perspektíváinak.
A dühtől hápogó Balaskó nem tudott válaszolni, kiment, és becsapta maga után az ajtót.
Reményeiben itt is csalatkozva Balaskó utolsó próbálkozásként a legfőbb illetékes tisztviselőt: Kerekes Antal gumiügyi főigazgatót kereste fel. A Főigazgatót azonban nem találta a helyén, a titkárnő sajnálkozva tárta szét a karját.
– A főigazgató elvtárs népszerűségi kiszálláson van.
– Mi az a népszerűségi kiszállás?
– Még nem hallott róla? Ez a főigazgató elvtárs specialitása.
Újságkivágásokat mutatott, képeket, melyek a főigazgatót ábrázolták munkások között.
– Van egy árleszállításnál vásárolt öltönye, ezt havonként háromszor felveszi, és elmegy benne valamelyik gyárba vagy faluba.
Lapozott az előjegyzési naptárban.
– Most például a Galgahévízi bakterek hívták meg magukhoz ankétra: nem lehetne-e a vonatkerekekre gumiabroncsot szerelni, hogy a vonat ne rázzon annyira. Erről rendeznek most egy négynapos szimpoziont.
Nyugtalanul hozzátette:
– Igazság szerint mára már vissza is kellett volna érnie, de úgy látszik, valamiért elhúzódott a szimpózion.
Balaskó elképedt. – Ezért egy főigazgató itt hagyja a hivatalát, és elmegy Galgahévízre?
– Persze hogy elmegy. Kell a kapcsolat a tömegekkel.
Balaskó ordítani kezdett, válogatás nélkül szidalmazva a minisztérium egész személyzetét. A titkárnő eleinte még visszafelelt neki, aztán jóindulatú mosollyal a feltaláló vállára veregetett.
– Jól van, magának igaza van, rögtön hívok valakit, aki intézkedni fog.
Balaskó magára maradt, még mindig háborogva fel s alá járkált, néhány perc múlva egy fehér köpenyes, jóságos mosolyú férfi nyitott be a szobába. Balaskó ráförmedt.
– Maga az illetékes?
– Igen, én vagyok az illetékes.
– Vegye tudomásul, hogy disznóság az, ami maguknál folyik.
Bár a feltaláló a továbbiakban is a legélesebb kifejezéseket használta, az illetékes arcán nem változott meg a jóindulatú mosoly. Kivárta, amíg Balaskó hátat fordít neki, akkor egy nagy injekciós tűt döfött a fenekébe. A feltaláló megdöbbenve visszafordult, de már nem maradt ereje, hogy tiltakozzon. Az injekció azonnal hatott, kábultan rogyott le az egyik fotelbe. Szemei lezárultak, és úgy érezte, hogy mély, kavargó örvénybe zuhan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése